thejaszaipost A LEGELSŐ BLOG

Kampánycsend?

2018-02-28T12:15:00.002+01:00

Hello kedves Olvasóm!

Én mint minden blogger, olykor lehetetlen kihívásokat akarok teljesíteni. Ilyenkor különböző küldetéseket vállalok fel. Néha saját elhatározásból, néha mások kérésére. Ilyen feladat a világ megváltása is, bár -tekintve, hogy például írásban jó pár éve próbálkozom ezzel- elárulhatom, hogy időigényes és mocsok nehéz feladat ez, nem biztos, hogy sikerülni fog. Igaz a remény hal meg utoljára.

A világ megváltásának egy fontos eleme, hogy (bár fogalmam nincs hogyan fogom véghezvinni), azért időnként -elemezve a mai magyar közéleti viszonyokat és ezzel összefüggésben az emberek mentális állapotát- leírom a tapasztalataimat azzal, hogy megfontolásra -vagy akár a világról alkotott képed bővítésére, vagy csak azért, hogy te is értesülj róla- átadjam neked, és mindenkinek aki veszi a fáradtságot, hogy olvasson.

Az így készült bejegyzéseimet aztán mindenféle felületen megosztom, duplikálom a másik blogban, 'kiterítem' a facebookra is, (szerencsére olykor a mainstream média is átveszi, ahogy tették azt néhány napja ezzel a bejegyzésemmel) sőt, olyan is előfordult már, hogy közvetlenül a facebookra írtam meg, annyira sürgős volt egy-egy poszt közlése.

Így történt ez a hét elején is, amikor egy -nemcsak szerintem- rendkívül súlyos ügyre hívták fel a figyelmemet. A jelzett problémát megrágtam, majd amilyen gyorsan csak lehetett (még akkor éjjel, mobiltelefonon) hirtelen 'ki is köptem' egy alapos, a témát sok oldalról körüljáró facebook-bejegyzés formájában, ami ................................................. az utolsó frissítéskor -annak ellenére, hogy a fél éjszakám ráment- úgy tűnt el a készülékről, mintha soha egyetlen sora sem lett volna!

Ilyenkor inkább vagyok mélységesen szomorú, mint dühös és bevallom, mindig kell egy kis idő, míg magamhoz térek. Előfordult már olyan eset is, amikor az ilyen módon 'elveszett' bejegyzést aztán nem pótoltam, nem írtam meg újra, hanem hagytam veszni a gondolatokat. De ezúttal nem tettem így, leírom még egyszer, mert az ügy egész egyszerűen közlést kíván! Íme:

Szombaton, azaz 2018. február 25-én kaptam a hírt. Egy -az információt szolgáltató személy inkognitóját fenntartandó- 'nagyon kedves olvasóm' számolt be arról, hogy a tájékoztatásomat megelőző napon, az általános iskolás gyermeke azzal érkezett a suliból haza, hogy néhány kivétellel, az iskolájuk tantermeiben valaki -minden érintett tanteremben két helyre is- a Fidesz-KDNP jelen kampányban megismert egyik szóróanyagát helyezte ki a termek falaira úgy, hogy ezáltal annak mindkét oldala jól olvasható, jól látható volt!!!!

Konkrétan arról, a postaládákban is elhelyezett anyagról van szó -melyet itt szándékosan 'csak' leírok és képi formában nem jelenítem meg-, és melynek eredetileg boríték-méretűre hajtott borítóján narancssárga alapon fehér betűkkel az 'Állítsuk meg őket!' felirat szerepel, illetve belső részein a már szintén ismert kampányplakát elemei jelennek meg, melyek 'kerítésbontó' Soros Györgyöt és ugyancsak 'kerítésbontó' ismert ellenzéki politikusokat ábrázolnak. Amikor az informátorom mindezt elmesélte, ugyanolyan döbbenten álltam a probléma, mint egy nappal korábban ő a saját gyermeke előtt!

Döbbenet és undor! Undorító, hogy van köztünk olyan ember, aki nem szégyenli magát bevonni a kicsiny gyermekeinket is abba az undorító, mocskos posványba, ami ma Magyarországon közélet és politika neveken fut!! ".....GOEBBELS LIKE THIS!...." - ahogy a művelt "Kétfarkú" erre mondaná, és ahogy mondom én is! Mert, bár az ügyre az imént a probléma szót használtam, de az még véletlenül sem fedi le, fejezi ki annak az embernek a cselekedetét, aki ki merte helyezni a plakátokat.

Fel is tettem magamnak a kérdést: - egyáltalán szokott gondolkodni az ilyen? Utasításra, vagy -a párt szimpatizánsaira amúgy is jellemző túlbuzgóságában- önállóan cselekedett az illető? Mert ez a egyik legsúlyosabb dolog, amit valaki egy kampányban -és akár azon kívül- a gyermekeink ellen elkövethet! MERT EZ BEFOLYÁSOLÁS ÉS MINT OLYAN BŰN!!!!! - a gyermekeink ellen! És, ha ezt magától nem fogja fel az illető, akkor itt és most én igyekszem elmagyarázni neki.

Az ösztönök szintjén, zsigeri szinten a jó szándékú informátor érezte, hogy a plakátokat kihelyező tettével -nem csak erkölcsi- szabályokat sért. Én is. Ezért vettem a fáradtságot és utánanéztem. Vajon csak mi gondoljuk úgy, hogy ez így nagyon nem kerek, vagy a jogszabályalkotók is!? A szaksajtót bújtam, a kapcsolódó jogszabályokat olvastam kiguvadó szemekkel, keresve a vonatkozó részt, az agyamon többször is átfuttatva a törvényt. Na ekkor ért a második döbbenet!

Ugyanis a választásokról szóló, a teljes ellenzék által annak átírása óta -folyamatosan és abszolút joggal- bírált 2013. évi XXXVI. törvény 141. §-a szerint ".....Kampánytevékenység a kampányeszközök kampányidőszakban történő felhasználása és minden egyéb kampányidőszakban folytatott tevékenység a választói akarat befolyásolása, vagy ennek megkísérlése céljából. ......" Világos és egyértelmű, ahogy Orbán Viktor is mondaná. Ahogy az is, -e törvény 144. §-a alapján-, hogy az említett szóróanyagok jogilag plakátnak minősülnek tehát kampányeszközök, azaz a plakátolás ilyenformán kampánytevékenység!!!

Azonban -és itt a második, nem kis meglepetés- ugyanez a törvény egyetlen egy sorával sem tiltja a kampánytevékenységet középületek, iskolák, kórházak stb.... vonatkozásában. Kis túlzással -ahogy egy NER előtti ORIGO cikk is hozta: - e törvény szerint a politikus ma már akár iskolai tanórán, vagy a kórházban, agyműtét közben is kampányolhat. (Ez alól azok a középületek képeznek kivételt, melyekben állami hatóság is működik.) Ráadásul az említett törvényben egyetlen tollvonással szűnt meg az ún.: - 'kampánycsend' fogalma is! Ilyen sincs már Kedves Olvasóm! Ma már -ha nem adj isten te magad is politikus vagy- a választás napján is kampányolhatsz, plakátolhatsz, gyűlhetsz, akármizhetsz' csak jól kerüld el a szavazóhelyiség 150 méteres körzetét.

Van egy olyan érzésem, hogy amikor idáig jutottál az olvasásban, benned is felmerülhetett a kérdés: - hogy jó, jó, de akkor most mi van? Vizsgálat? Felelősségre vonás? Valami? Vagy semmi? Nos, bennem is felmerültek ugyanezek a kérdések, mert egész egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ez így tényleg oké. Megjegyzem: - szerencsére nem az!

Van ugyanis nekünk egy másik jogszabályunk. Ez pedig nem más, mint a 2011. évi CXC. törvény. és hogy, hogy nem, de a köznevelésről szól! E törvény 24. § (3). bekezdése pedig imigyen fogalmaz: ".....A nevelési-oktatási intézmény helyiségeiben, területén párt, politikai célú mozgalom vagy párthoz kötődő szervezet nem működhet, továbbá az alatt az idő alatt, amíg az óvoda, iskola, kollégium ellátja a gyermekek, tanulók felügyeletét, párt, vagy párthoz kötődő szervezettel kapcsolatba hozható politikai célú tevékenység nem folytatható. ....." HOPPÁCSKA!

Úgyhogy vizsgálat? Igen! Felelősségre vonás? Igen! Legyen valami? Igenis legyen, mert egyre kevésbé jó (egyre inkább rossz) érzés az, hogy mi most valóban egy következmények nélküli országban élünk. Persze a mérce most is kettős, miután ez sem igaz mindenkire. Például rám biztosan nem, akire -már, ha bármit elkövetnék- a törvény nyilván a teljes szigorával csapna le. Amivel nincs is gond, csak akkor legyen ez igaz mindenkire!

Ebből a megfontolásból, mintegy végkövetkeztetésként írom le ide, hogy kedves illetékes hatóságok, kedves iskolaigazgató: - az eset 2018. február 23-24 körüli időben, a Heves megyében található Gyöngyös város Kálváriaparti Sport- és Általános Iskolájában történt. Remélem segíthettem.

A szopóág (Apaságom 8140. napján)

2017-05-26T13:04:00.002+02:00

Nem, nem kedves barátom ezt most rosszul tudod. Ugyanis a szopóág az nem valami szexuális segédeszköz, esetleg az előjáték egy formája, nem. Sőt! A szexualitáshoz nincs egyáltalán semmi köze ebben a formájában, legfeljebb csak nagyon átvitt értelemben.

Na! Ez például szopóág! :)

A Hajós András zenész, dalszerző, humorista szövegeiben is gyakran előforduló kifejezés, a szopóág valami egészen mást jelent. Használjuk még szopóágon ültem, szopóágon vagyok, taposom a szopórollert szófordulatokként is. De nem csigázlak tovább, inkább egy saját példával szemléltetném a kifejezés valódi jelentését.

Amikor tegnap délután azzal a céllal indultam sétálni a tizenhét hónapos kislányommal, hogy ő séta közben a babakocsiban majd alszik egy kiadósat én meg elmélkedhetem a világ dolgain, nos az nem úgy lett. Ugyanis ehelyett -miután ő ezt teljesen másképp gondolta- végül három perc babakocsikázás után együtt sétáltunk úgy, hogy a kiscsaj minden méteren talált ötezer-kettőszáz-huszonöt csodát (ágak-bogak, falevelek, csikkek és effélék), melyeket egyesével szemlélt meg, vett fel a földről és (ha hagytad) mindezt meg is ette volna. Ezáltal három és fél méter / óra sebességgel haladtunk a célunk felé. De nem ez a szopóág, ez legfeljebb érdekes! Hogy mi is a szopóág, azt most mesélem el:

Történt, hogy a gyermekem -no nem az imént említett lányka nyilván, hanem az előző házasságomból származó huszonkét éves, vagyis 8140 napos fiacskám- elhatározta, hogy Budapestországba' költözik. Nyomós okkal, egy nagyon jónak tűnő állásajánlat kapcsán indult neki a világnak.

Tőle szokatlan módon kért a költözéshez segítséget, ugyanis jó előre szólt, és Pesten, egészen pontosan Budán is leszervezett szállás várta. Úgy látszik érik a gyermek. Vagyis, a megvalósítás innen már csak tőlem függött. Nosza, elkezdtem én is felkészülni. A történet tegnapi, így tegnapelőtt vásároltam az autó rendszámához passzoló autópálya használati jogosultságot. Mondjuk lehet, hogy pont ezt nem kellett volna, ugyanis itt kezdődtek a bajok.

Először az utazás előestéjén történt egy apró gikszer. Autóztunk úgy családilag, amikor a lakásunktól néhány száz méterre -hát persze, hogy majdnem hazaértünk már- egyik pillanatról a másikra az egyik kerék felől erős, doboló hang érkezett az utastérbe. "....No problemo...." - gondoltam mindjárt otthon vagyunk. A ház előtt aztán megtaláltam az okot is, egy bazinagy' lemezdarab rögzült egy még nagyobb csavar segítségével a gumiba. Fasza......

Nem is volt gond amíg benne volt. (Mármint a csavar a kerékben.) Csakhogy 17:00 után mifelénk már egy árva gumis sincs nyitva, abban meg én nem bíztam, hogy a korábban soha le nem szerelt pótkerék olyan makulátlan lenne, hogy az egyből felszerelhető. Így esett, hogy a kisfiam, az ötéves Keve társaságában elindultunk, hogy a munkahelyem mögött található műhelyben cseréljünk kereket.

És bizony kitaláltad: - mire kiértünk, a lemez a csavarral együtt az enyészeté lett, mi meg teljesen leeresztett kerékkel, 'felnin' érkeztünk a szervizbe. Na. Valahol itt már kezdődik a szopóág. Szerencsére a frissen felfújt pótkerék, a rajta lévő háromszázhúsz kiló rozsda ellenére is tartotta a nyomást, így ki is pipálhattuk a problémát egy kis időre. Elérkezett a reggel.

Egészen pontosan a hajnal, amikor köztudottan nincs észen az emberek nagyobb többsége, ennek ellenére azért nekifognak a dolgaiknak. Így tettem én is. Először a pótkerék nyomástartását ellenőriztem egy, a házunk közelében lévő még bezárt benzinkúton, majd tankolási céllal felkerestem egy másik kutat, ahol annak rendje-módja szerint szórtam a kocsiba olyan harminc liter benzint.

Fizettem, kiballagtam az autóhoz, be is indítottam, amikor villámcsapásként hasított belém a felismerés -nem tudom miért-, hogy nem volt valami jó színe annak a pisztolynak. A kocsit néhány másodperc üzem után állítottam le és a kútoszlopra sandítva megállapítottam, hogy bizony a 'hangok' jól mondták, csakugyan benzint tankoltam! Csakhogy a kocsim meg dízel! Ugye te is kezded már kapizsgálni, hogy milyen is az, amikor valaki felpattan a szopórollerre? Nos, az valahogy így néz ki.

Innentől kezdve persze már szó sem lehetett arról, hogy az autót, akár egyetlen másodpercre ismét beindítsam. (Ha megteszem, úgy a motor kuka, én meg tényleg járhattam volna a következő egy évben a szopórollerrel.) Ígyhát' én és egy nagyon kedves, negyven kilós kutas toltuk tologattuk a kicsivel több, mint két tonnás verdát a parkolóba. Enyhe emelkedőn. Most persze biztosan felmerült benned is a kérdés, hogy hogy lett ebből Pest? De megoldottam.

Olyan öt óra múlhatott néhány perccel, amikor a fenti apró málőr után felhívtam a fiamat, aki a korai időpont ellenére már ébren volt -pedig egyébként filmes egyetemista, vagyis az is csoda, ha délután fel tud kelni időben- hogy.............................. szopóroller. Ő persze rémülten kérdezte, hogy akkor most mifasz', de megnyugtattam, hogy álljon ott, ahol most van, mindjárt ott vagyok érte taxi-gépkocsival.

De mineeeeeek? - gondolhatnád ezek után, hisz a kocsinak egy időre tényleg 'annyi' lett, ám szerencse a szerencsétlenségben, hogy -bár banális okból, majd egyszer elmesélem azt is- de van egy másik autónk, ami kifogástalan állapotban állt a ház előtt, így a taxi ehhez a járműhöz vitt bennünket. Kocsiba be, újabb tankolás -ezúttal jól-, újabb pályamatrica -Na! Ez is szopóág!- és irány a világ.

A feladatot természetesen végül hibátlanul végrehajtottuk (mert -enyhe túlzással- ha egy apa valamit megígér, akkor annak akkor is meg kell történnie, ha aput fejbe lövik, vagy súlyosabb okból lesz akadályoztatva), így mindenhol ott voltunk időben, ráadásul a kölök budapesti bérleménye klasszisokkal volt jobb az előzőnél, aminek külön örültem. Ahogy annak is, hogy ezzel a vadiúj filmes munkával a céljaihoz is közelebb került.

A fiam szeretett volna meghívni kajálni valahová (rám is fért volna), de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem nyomasztott a fenti problémák sora, így végül elbúcsúztunk és én -kihagyva a reggelit- elindultam hazafelé, Gyöngyösre. Már útközben intézkedtem, így a pórul járt autót autómentő szállította a benzinkútról szervizbe, ahol szakszerű kezelést kapott a bajára sőt, hazaérve a lyukas kereket is beadtam a gumisnak, hogy a megjavított autóra már csak fel kelljen szerelni a megjavított kereket. (Szerencsére a gumiabroncs menthető volt.) Szerintem inkább nem számolom most ki, hogy mindez mennyibe került. Amúgy.............

Szóval: - szopóágon lenni, az nem más, mint megélni az életed egy rosszabb szakaszát. Mondta is a fiam, hogy engem most biztosan valami nagy szerencse fog érni. Legyen úgy. Egyelőre beérem annyival, hogy az én szopóágam ezúttal csak nagyon rövid ideig tartott.

Figyelem, veszély! Súlyos jegesmedvetámadás Budapesten!

2017-01-20T13:11:00.002+01:00

BREAKING NEWS!

Eddig úgy tűnt, hogy a már tartósnak is nevezhető rendkívüli időjárási körülmények lassan már nem tudnak semmilyen új meglepetéssel szolgálni, azonban egy olvasónk által beküldött fotó alapján azt kell mondjuk, hogy talán mégis.

2017. január 20-án pénteken, a kora reggeli órákban sikerült lencsevégre kapnia egy szerencsés budapesti futónak azt a jegesmedve családot, akik a lassan befagyó Dunán úszó egyik nagyobb jégtáblán, a város forgatagának zajától magukat egyáltalán nem zavartatva épp a reggelijüket fogyasztották békésen.

Az amatőr fotós kérdésünkre elmondta, hogy minden napját futással kezdi, ám csak nagyon ritkán szokott Pestre átfutni, de ma valamiért másképp döntött. Így -szinte csak kizárólag a véletlennek köszönhette- a ma reggeli szerencséjét. A fotózást követően azonban rögtön értesítette a hatóságokat.

Megkerestük az ügyben a BRFK sajtóreferensét is, aki lapunkat arról tájékoztatta, hogy a Budapesti Vízirendészeti Kapitányság, a Katasztrófavédelem és a Fővárosi Állatkert munkatársai közös akció keretén belül, a jégtáblát a egy tűzoltóhajóval követve, altató lövedékekkel tették ártalmatlanná az állatokat, majd teherautókon az állatkertbe szállítva karanténba helyezték őket.

A szóvivő azt is elmondta, hogy vizsgálják egy esetleges baleset lehetőségét is, ezért a jól láthatóan vérrel szennyezett jégtáblát az egyik közeli állóhajóhoz rögzítve azon utólagos helyszíni szemlét folytattak le annak céljából, hogy megállapítsák, mit fogyasztottak befogásukkor a sarkvidéki állatok.

A szóvivő szerint erre azért volt szükség, mert a maradványok közt találtak olyan szövetdarabokat is, melyek vélhetőleg korábban egy a BKK jegyvizsgálói által viselt formaruha dzsekijéhez tartozhattak, a helyszíni szemle és a vizsgálat cikkünk megjelenésekor még tart.

Nnnnna kérem! Így kell megírni egy kib@szott jó álhírt!!!! Vigyázat! A 'valódi' hírek egy jelentős többsége manapság semmivel sem különb! Köszönet a fotóért a www.kontentbanya.reblog.hu -nak.

Az öregedésről

2017-01-18T10:41:00.002+01:00

Hello kedves Olvasóm!

Dőlj hátra picit és engedd el magad, mielőtt a mai bejegyzést olvasni kezded. Ugyan kényes témában ragadtam ma lúdtollat, de a végkövetkeztetés puha lesz, finom, és olyan elengedős. Úgyhogy ne izgulj, a cím önmagában nyilván csak sejtet, de sokat nem jelent.

A minap, vagy talán pont ma reggel a kedvenc facebook csoportjaim egyikében látom, hogy az egyik, saját maga is írással, többnyire költészettel foglalkozó, olyan hatvan év körüli virtuális férfi barátom hozzászólt egy korábbi blogbejegyzésemhez melyet idekattintva akár el is érhetsz és mely poszt -bár nem konkrétan erről szólt- de lényegében oda futott ki, hogy bizony mindannyian öregszünk. Ebből aztán levontunk néhány következtetést. Ezek egyike a mai blogbejegyzésem témája.

Én nem tudom, hogy a saját korom sok-é, avagy kevés. A halálhoz nagyon kevés még (ahhoz a száz év is kevés talán szerintem), de a fiatalság imidzséhez bizony már egy kicsit sok a negyvenhét. De, mint ahogy azt az imént említett (és linkelt) posztomban is vázoltam: - olyan kurvára nem megy nekem ez az öregedés dolog, hogy azt szavakban kifejezni is nehéz.

A lényeg azonban mégis más. Főleg az, hogy ha megtanulunk együtt élni elsősorban önmagunkkal és a környezetünkkel egyaránt, akkor akár el is engedhetjük ezt a kérdést. Megmondom miért. Azért, mert ha nem így teszel, akkor valójában ezen stresszelve fogsz megöregedni igazán! Ha sikerül megbarátkoznod magaddal, értsd: - a testeddel (melyre azért jó lesz, ha legalább egy kicsit vigyázol), akkor fogod tudni elérni azt az állapotot, melyben majd felfedezed: -hogy minden korszakodnak meg volt, meg van és így meg is lesz a maga szépsége. A szerencse ebben az, hogy míg rengetegen keresik ezt a szépet egy életen át (és egyáltalán nem biztos, hogy megtalálják), addig neked majd nem kell, mert jön az magától. És egyébként meg vannak, tényleg vannak általunk befolyásolhatatlan dolgok is az életünkben.

Hogy egy aktuális példával jöjjek elő: - Mérgelődsz a nagy hideg, a már régen nem volt tényleg komoly hóhelyzet, a jeges utak miatt? Minek? Megváltozik tőle bármi? Hadd válaszoljak: - bizony nem. Úgy marad minden ahogy van, miközben te rotyogsz a saját levedben. Dühöngsz s ezzel csak és kizárólag magadnak ártasz, miután mérgelődni olyan (nem én mondtam), mintha magadnak halálos mérget beadva azt várnád, hogy attól majd valaki más hal meg. Hát nem fog.

Ugyanígy van ez az ÖREGEDÉS problémakörével is. Tedd fel magadnak a kérdést: - mi változik meg attól, hogy aggódsz ezen? Lehet, hogy az égvilágon semmi? Bizony nem! Hacsak nem az, hogy felgyorsítod a folyamatot. És így van ez az élet sok más egyéb területén is bár, fel kell tudni ismerni a különbséget aközött, amivel valóban nem lehet mit kezdeni és amit -amilyen gyorsan csak lehet- el kell tudnunk engedni és aközött, amit meg bizony nekünk kell tudni feldolgozni, elintézni, megcsinálni, utánajárni, megoldani stb...... (Merthogy van ilyen is nagyon sok, de ez legyen majd egy másik poszt témája.)

Én már egy ideje beláttam ezt és vagy ennek, vagy a génjeimnek köszönhetem nem tudom, de szerencsére fizikálisan -mondhatni közel az ötvenhez- még ijesztően rendben vagyok. (Tudom, mert a korosztályom férfiállatjai meg 'agyonra le vannak lakva'.)

A szerző tíz éve

Megjegyzem: - sokszor látok, főleg a facebookon olyan fotókat profilképként, melyek a mai csúcsmobilokkal és fényképezőgépekkel fotózott, az arcokat megszépítő, a ráncokat kisimító technológiával készültek. Én ezt nem tartom helyesnek, így rólam csak 'valós idejű' képeket láthatsz. Akár az írói, akár a magán oldalamon szemezgetsz. Kis kivétel nyilván lesz, de azokat meg többnyire nem én készítettem.

Sem a koromhoz, sem pedig ahhoz képest, amit az eddigi életem során megéltem nincs takargatni valóm. Nagyjából elfogadom saját magamat és az öregedés apró jeleit is (melyek azért persze vannak szép számmal.) A mindennapok része, hogy beáll reggelre néha a nyak, vagy, hogy a térd fáj, nincs ezekkel semmi gondom, apró kellemetlenségek csupán.

A szerző ma

És amúgy is: -".....a fiatalság, bolondság!....." - tartja a mondás, mely bizony nagyon igaz. Merthogy most sokkal jobb élni, létezni, apának, 'művészfélének', embernek lenni, mint a -sokak által visszasírt- húszas éveim derekán. Én legalábbis így érzem. Ha valamiért mégis igyekszem megóvni magam úgy az az, hogy a lehető legtöbb időt eltölthessem -fizikai valómban is- a szeretteim körében. Azért, hogy valódi útra indíthassam a nagyobb, s felnevelhessem a kisebb gyermekeimet. Ennek okán viszont ragaszkodom az élethez, melyet szeretek is nagyon! Merthogy jó hely is tud lenni ez a Föld bolygó, ha legalább egy picit is akarjuk, hogy az legyen.

Ugyanakkor tudom, hogy én én vagyok, nem pedig az általam birtokolt test. Ez pedig egy másik ok, amiért nem ragaszkodom túlságosan a fiatalság illúziójához. Én, mindig én leszek. Akkor is, amikor már nem leszek.

S hogy mégis miért írtam le mindezt? Főleg azért, hogy mindenki más, aki most elolvasta e sorokat, a szavakból erőt meríthessen. Akár az elkövetkező húsz-harminc évre is. Remélem segíthettem.

Nyílt levél Németh Szilárd Úrnak!

2017-01-13T12:06:00.001+01:00

Tisztelt Németh Szilárd Úr!

Bár általában az olvasóim üdvözlésével szoktam bejegyzést kezdeni, ez most elmaradt, hiszen Önhöz intézem jelen soraimat. Vagy jobb, ha úgy fogalmazok, hogy ugyan az Ön neve (mondjuk így, bár ez egy kicsit erős, de) fémjelzi ezt a blogbejegyzést, ám -tekintve a poszt nyílt levél formátumát- nyilván nem elsősorban Önnek szól. Ahogy azt -talán- Ön is tudja.

Kérem engedje meg, hogy egy kérdéssel kezdjek: - Hogyan képes Ön otthon, esténként a tükörbe nézni? Mert az Ön helyében ez nekem már nem menne.

Ugyanis annak idején, amikor a rezsicsökkentés néven elhíresült nagy lufi kormánybiztosaként volt szíves tájékoztatni a jó lakosságot -köztük engem is- arról, hogy most már csakugyan olyan nagyon kurva jó lesz nekünk, mert olcsóbban érkezik hozzánk az energia, lesz olcsóbb szemétszállítás, távfűtés, vagy éppen kéményseprés, még valahogy csak-csak elhallgattam amiket akkor beszélt és csak csendesen, csak magamban zsörtölődtem, hogy Ön akkor hazudott nekem. Is.

Arról ugyanis nem beszélt nekem, hogy a legnagyobb mennyiségben külföldről érkező, valóban olcsó földgáz árát nem a rezsicsökkentés határozza meg, hanem azok -a külföldi partner és a magyar állam közé beiktatott-, offshore háttérrel rendelkező kizárólagos kereskedelmi cég, vagy cégek, melyek hatalmas profitot tettek (és tesznek) zsebre, amikor új átadási árat képeznek pusztán azzal, hogy átfolyik rajtuk is a megvásárolt energia, tökéletesen szükségtelenül.

Ahogy nyilván arról sem tett említést, hogy a hulladékszállítás-, (tárolás-és feldolgozás) amúgy meg akkora üzlet, hogy a rezsicsökkentés nevű valami mögé elrejtve szép lassan államosították szinte a teljes szektort, rövid összeomlásokat is előidézve ezzel akkoriban. És nem esett szó arról sem, hogy nagy távfűtő vállalatok váltak egy csapásra fizetésképtelenné a hatalmas kintlévőségek (erről nem Önök tehetnek) és a rezsicsökkentés, vagy mi összhatásaként. No problemo - gondolhatták akkor Önök, majd az összes vállalat élére máris kinevezték a saját embereiket. Amit csak jól csinálhattak, mert azóta van csend a távfűtéssel kapcsolatosan felmerülő bármely probléma esetén.

De nem esett szó a közös költség csökkentését célzó intézkedések hatásairól sem (sok ház azóta nem rendelkezik tartalékokkal, vagy épp biztosítással) pont úgy, ahogy egyre kevesebbet beszélünk általában a kisebb közösségek, vagy éppen az ország egyre súlyosbodó problémáiról.

Nem nagyon beszélünk, mert lassan kezdünk félni. Nyilván nem én, mert épp most is azon ügyködöm, hogy megfogalmazzam a véleményemet. Azt a véleményt, mely nagyon-nagyon sokunk véleménye is egyben és mely véleményt, amint elkészült igyekszem máris a lehető legszélesebb fórumokon terjeszteni. Ám azt én is észrevettem, hogy azon jó lakosok tömegei, akiket még nem sikerült a fullextrás és közpénzzel dugig kitömött közmédiából, és az ahhoz kapcsolódó médiabirodalom által működtetett hamarjában felvásárolt televíziókból, on-line és nyomtatott lapokból hömpölygő hazugságáradattal átverni, sem beszélnek már túl sokat.

Nem. Mert miközben zajlik a 'csodatevés', miközben "....Magyarország jobban teljesít!....", miközben Önök osztják a csirkefarháttízezreseket' (ha kell, akkor ötvenkét-millió forintért Ausztráliába is, ahol felhasználhatatlan papírdarabok csupán), addig zajlik a félelemkeltés is gazdagon! És főleg ez az a tény, ami okán ma klaviatúrát ragadtam.

Mert ahogy Ön az egyik felelőse (sőt a párt egyik helyettes elnökeként az egyik fő felelőse) a fenti hazugsághalmaz nyilvánosságra kerülésének, és az aszerint történt cselekvéssornak, úgy a leginkább felelős azért az ámokfutásért, amit Ön, Önök, az Önök pártja a médiában most művel a civil szervezetek ellen!

És amikor Önök elbuknak -mert el fognak bukni hamarosan- akkor Ön majd hiába próbál érvelni egy független magyar bíróságon a ".......pártfegyelem, az utasításra tettem, a nem én írtam a törvényt, a jogszabályok szerint szabályos volt minden (ezt jól megtanulták az MSZP-től)......" szavakkal és kifejezésekkel, vagy azzal, hogy Ön -és ez valóban igaz most is- csak egy apró fogaskereke ennek a most még hatalmas, közpénztől duzzadó, a végletekig aljas és korrupt gépezetnek, az már senkit nem fog érdekelni és elárulom: - ha ezt így folytatják, akkor a börtön az Ön számára egy biztonságos opciót fog jelenteni.

Ön mindamellett, hogy az Önök által megalkotott és fenntartott jogszabályi környezetben a legszegényebbeket utcára juttatva, vagy inkább hajtva (és most eszébe ne jusson a kilakoltatási moratóriummal érvelni) hatalmas terheket ráhelyezve semmizik ki a jó lakosságot azért, hogy az egyszerű emberek adóforintjait a szó szoros értelmében elherdálják -s e pazarlás közben az Önökhöz közel álló média- és/vagy gazdasági szereplőket gazdagítsák, az ő zsebeiket tömjék- most nem átallott nekimenni a társadalom egyik utolsó józan gondolkodású, segíteni szándékozó, akaró és tudó szegmensének: - A CIVILEKNEK! De miért? A válasz egyszerű: - azért, mert félnek tőlük! Félnek, hisz nem maradt már más olyan erő ebben az országban, mely képes lenne leváltani Önöket, csak a civilek politikával is foglalkozó, véleményt is formáló része!

De hadd tegyek fel még egy utolsó kérdést: Ön szerint az Önök rendszerében elbukottakon, kisemmizetteken, az önhibájukon kívül lecsúszottakon, a tartósan betegeken, a fogyatékkal élőkön, a rokkantsági járulék-rendszerből kikerülteken, az idős-beteg-egyedül élő embereken, a mélyszegénységben élő kisgyermekeken (és még sorolhatnám napestig azokat az elesetteket, akik az Önök szabályai miatt estek ki az Önök rendszeréből) ki fog majd segíteni ott, ahol -szintén Önök miatt!- az állami szerepvállalás nem, vagy alig létezik és ott, ahol pontosan most készül ugyanez az állam bedarálni mindenkit, aki ezidáig segített, segíthetett volna?

A kérdés költői volt. Mert egyrészt nem szokás válaszolni nyílt levelekre, másrészt -és pont ezért- Ön egyáltalán nem fog, de nem is kell válaszolnia! Gondolom, amikor az alelnöki székbe beülve megkapta feladatait (parancsait, utasításait), akkor arra is felkészült, hogy amikor a pártja nevében a szó szerint elvártakat fogja kommunikálni, bizonyára érik majd támadások a személyét.

Kérem ne értsen félre! (Azért kérem erre, mert úgy hiszem Ön most egyáltalán nem érti miért pont Önnek írom ezt a levelet, de hadd segítsek: - nem Önnek írom.) Én most nem Önt támadom! Én az Önök által NER-nek csúfolt rendszert támadom és megtehetem, mert egy ez demokráciában lehetséges és -Önök szerint- itt most mi egy demokráciában élünk!

Én a Nemzeti Együttműködés Rendszerét támadom, amely jó ideje nem hajlandó tudomást venni közel hétmillió olyan magyar emberről, a NEMZET NAGYOBBIK RÉSZÉRŐL, akik hacsak egy kicsit is, vagy épp homlokegyenest mást gondolnak a világról, és benne Magyarországról, mint Önök! Ön kifejezetten jól teszi, ha most az eszébe vési ezt a számot.

Mert ahogy azt nemrégen pontosan Ön mondta (nem szó szerint idézem): - csak azok szolgálják a haza ügyét, akik a kormánnyal vannak egy véleményen! Márpedig ez a világon sehol nincs így! És MAGYARORSZÁGON sem lehet így! Mert így legfeljebb csak egy jólétet ígérő, de közben a más nemzetektől sőt, az országon belül másként gondolkodóktól is elszigetelő, a közösségi értékeket elherdáló, az ellenfeleket ellenségként, hazaárulóként kezelő, féligazságokkal, hazugságokkal és félelemkeltéssel operáló, csutfasz kis gázszerelőket, rokonokat milliárdossá tevő, Erdogant és Trumpot éltető, Putyint istenítő, saját lábon álló DIKTATÚRÁKBAN lehet így!

Nem pedig MAGYARORSZÁGON, a hazánkban! NEM AZ ÉN HAZÁMBAN! Ahová születtem és ahol -nekem is- élnem, halnom kell! Már csak egyetlen mondatot szeretnék leírni ide: - remélem Kedves Olvasóim, ezúttal valóban segítettem!

2017. első hete, már ami az időjárást illeti.....

2017-01-02T10:43:00.006+01:00

Hello kedves Olvasóm!

Az idei első bejegyzésem (kicsit szégyellem is) egy ollózás lesz, méghozzá egy különleges időjárásjelentés átemelése, köszönet érte a www.index.hu -nak. Mondom: - sajnos nem én írtam, de akár írhattam volna én is olyan frappánsra sikeredett az Index újságírójának, VARGA ATTILÁNAK! az ez évi első cikke. Nem is szaporítanám tovább a szót, a fenti nagyon korrekt forrásmegjelölés után lássuk, milyen időnk lesz a héten:

"....Mínusz 18 fok, tessék ezt ízlelgetni egy ideig, de csak óvatosan mert még hozzáfagy a nyelvünk valamihez. Havazással és lehűléssel nyit 2017, mintha jelezné, hogy nem, nem lesz jobb dolgunk idén sem a tavalyi évhez képest. A leghidegebb helyeken mínusz 18 Celsius-fokig csökkenhet a hőmérséklet, sőt, néhol még napközben is csak mínusz 10 fok körül alakulnak a maximumok, közölte az Országos Meteorológiai Szolgálat vasárnap az MTI-vel.

Hétfőn északkeleten köd lesz, abban meg ónos szitálás és hószállingózás, gondolom, a vicc kedvéért. Késő délutántól észak felől erősen megnövekszik a felhőzet, este főként északon gyenge havazás várható, délnyugaton meg átmeneti ónos eső, ÉS délutántól a Dunántúl északi felén megélénkül, néhol megerősödik a szél is. A legalacsonyabb hőmérséklet többnyire mínusz 11 és mínusz 6 fok között alakul. A nappali maximumok a ködös területeken mínusz 4 és 0, másutt plusz 1-5 fok között alakulnak.

Kedden már nem fog nagyon esni a hó, csak néhol alakulhat ki futó hózápor, a legtöbb helyen viszont több órára kisüt a nap (hurrá!), DE helyenként megerősödik a légmozgás. kedden nem lesz annyira hideg mint hétfőn, mínusz 5 és mínusz 2 fok között alakul a legalacsonyabb hőmérséklet, kivéve északkeleten, ahol ráfagyunk a szopórollere (mínusz 9).

Szerdán szórványosan valószínű kisebb csapadék (magyarul: kevesebb helyen fog esni valami ótvar, mint ahol nem), többnyire havazás, nyugaton inkább havas eső, eső. A szél megint nem hagy békén minket, és vajon hol lesz viharos? Északon, északkeleten, jóhogy, ott ez az első hét a nettó szívás jegyében telik el ezek szerint. Mínusz 7 és mínusz 2 között alakul a minimum-, mínusz 1 és plusz 4 fok között meg a maximum hőmérséklet.

Csütörtökön a semmiből jönnek a futó hózáporok, de legalább kapunk melléjük némi napsütést is, VISZONT viharossá fokozódik a szél, mert olyan nincs, hogy kis napsütésben a nagy, csendes pelyhekben hulló hót bámulja az ember, és ne fagyjon meg mellé. Akár mínusz 6 fokra is lemehet a hőmérséklet (a szeles területeken ezt még hidegebbnek érezzük, ugye) a nappali maximumértékek mínusz 2 és plusz 2 fok között alakulnak.

Na, mi lesz pénteken? Szél, az. Viharos. A nap sütni fog, és nem lesz ónos vagy másféle eső, hószállingózás, hóvihar, hózápor vagy snassz havazás sem. Napos idő? Pipa. És a feketeleves? A legalacsonyabb hőmérséklet mínusz 15 és mínusz 7 fok között valószínű, napközben viszont mínusz 9 és mínusz 3 fok közötti kánikulában bízhatunk.

Hétvégén elmennénk a telekre egy kicsit? Szombaton napos idővel kezdünk, és ha délelőtt letudjuk a dolgokat, akkor minden fasza, ellentétben a délutánnal, amikor is nyugaton és északon már előfordulhat havazás. Sokat na akarjunk a kertben matatni, legalábbis kesztyű, sál, sapka, jégeralsó és pálinka nélkül semmiképp, mert mínusz 15 és mínusz 10 fok között alakul a minimumhőmérséklet, és ha a telek egy fagyzugban fekszik, akár mínusz 18 fok is lehet. Mínusz 2 föl nemigen megy fel a hőmérő higanyszála, (északkeleten persze ez mínusz 7-et jelent). Vasárnap havazni fog, ÉS a szél is fúj majd, ÉS mínusz 14 fok lesz, szóval senki nem menjen sehová. ..."

Na? Fasza kis időnk lesz mi? Mondjuk a hóféléket én nem bánom, végre lesz egy kis tél is már. Remélem -az évi első, iszonyat komoly bejegyzésemmel- is segíthettem.

Van az úgy........

2016-12-21T09:36:00.002+01:00

Hello kedves olvasóm!

Van az úgy, hogy a kapott információ mellett nem tudsz -és van hogy NEM SZABAD- elmenni, annyira jó. Mint azt a napokban megírtam, újabban egy zárt facebook csoportban 'szoktam jönni' ÉLETKÉPEK című bejegyzésekkel (végül még kerekedik belőle akár egy minisorozat is), melyekben az idő egy-egy villanásnyi, ám annál viccesebb pillanatát zárom burokba, de pontosabb ha azt írom, hogy fogom el lepkehálóval) csak azért, hogy közreadhassam. Ám egy zárt csoport olvasóközönsége e gondolatok számára néha túl szűk helynek bizonyul, ezért adom közre itt is -szerkesztve- a rögzített pillanatot.Egy ma reggel történt és úgy általában a fejlődésről, a gazdaságról, szegénységről, ezek relativitásáról szóló beszélgetés foszlányai ezek:

Fiatal, a harmincas évei elején járó barátom, aki pár éve tulajdonol egy porfestő céget, a nulláról kezdte. Csendben építkezik, egyre több és komolyabb megrendeléssel bír, folyamatosan visszaforgat, fejleszt, új utakat, lehetőségeket keres. A cégbe ölt munka persze már most meghozta a gyümölcsét, mert -ha látványosan nem is-, de maga is gyarapszik, igaz szerényen, hiszen a vállalkozásfejlesztés rengeteg energiát, időt és pénzt emészt fel.
Mai divatos kifejezéssel élve dinamikusan fejlődő, modern vállalkozás az övé, melyben vállalatirányítási trendek határozzák meg a folyamatokat, egy perc állásidő sincs, mindenütt rend és fegyelem honol, és melyben vadonatúj gépekkel és minőségi alapanyagokkal dolgoznak, ráadásul elfogadható árkategóriában állnak az ügyfeleik rendelkezésére, csillog-villog minden. És hogy mindezt hogyan is kell csinálni, ő is most tanulta, tanulja.

Az egyik ilyen 'útkeresés' során felvette a kapcsolatot egy régi galvanizáló céggel, akik a nyers munkadarabokon horganyozott felületet alakítanak ki. Amikor ott járt őszintén megdöbben a látottakon, hiszen az említett 'cég' -akik tulajdonképpen egy idős házaspár és néhány, már a kőműves segédmunkási beosztáshoz is túlságosan öreg és túlságosan alkoholista droid-, egy nagy, rendetlen és koszos telephelyen, ahol több volt a szemét, mint a berendezés, és ahol legalább száz éves technológiával állítanak elő negyvenéves ablakokhoz és ajtókhoz kilincseket és efféléket. ".....Jóvanakkó........" - gondolta, - "....sok dolgom ezekkel sem lesz....", majd egy néhány mondatos udvariassági beszélgetés után kedvesen bár, de otthagyta a tulajdonosokat, egy hatalmas szőkített kontyot viselő túlsminkelt fogatlan öregasszonyt és az őt koszos nadrágban fogadó, enyhén reszkető, ám annál húgyszagúbb -kissé demensnek látszó- bácsikát.

Ám nem sokkal később a sors mégis úgy hozta, hogy szüksége lett a fenti cég szolgálataira. Nem volt sürgős, így úgy gondolta elég lesz az is, ha csak felhívja a nénit, hogy időpontot egyeztessenek. Na ez volt az a pillanat, amikor DÖBBENET ÚR kihúzta maga után a kisszéket az arcára, hogy kiüljön oda. Meg is kapta a magáét:

".....- jól van na Sanyikám....." (a nevet persze megváltoztattam) ".......kell még három nap, hogy hazaérjünk Dubai-ból és akkó' tudok magával beszélni kedveském. ....."

Sanyi ezután még a telefont is elfelejtette letenni, csak bután bámulta a kijelzőt és közben ezt gondolta: ".....A kurva anyámat! B@zdmeg' ezek ott csapatnak Dubai-ban, nekem meg annyi pénzem sincs, hogy elmenjek a bót' előtt. Hát ahhoz is hitelt kellett felvennem, hogy Pestről Piliscsabára eljussak......"

Khmmmm...... Sohasem szabad lebecsülni senkit. Sem ellenfelet, sem leendő üzleti partnert, sem munkatársat, sem barátot. És igen: - olykor a látszat néha tényleg csal. Nem is akármekkorát. A történet kitalált, a kép illusztráció. Azt hiszem!? Remélem ma is segíthettem.

A cukolkám! Avagy, hogy nem ettem ma édességet.

2016-12-20T11:52:00.000+01:00

Hello kedves Olvasóm!

Bocs a késésért (tényleg régen jártam itt), de az új blog (kattints és meglátod, meg a meló, meg a gyerekek, meg az asszony, meg a karácsony, meg a lófasz............ jó, jó tudom, nem kell megmagyarázni) elviszi minden időmet. Viszont mindezektől függetlenül ma szeretnék jelentkezni ezen a felületen (is) egy új írással, egy ÉLETKÉPPEL (ezen a címen futnak a hasonló bejegyzéseim egy zárt facebook csoportban), mely már a karácsony jegyében született. Csak, hogy a te hangulatodat is a megfelelő irányba terelhessem:

A mai történet helyszíne egy benzinkút. De nem ám akármilyen, hanem A BENZINKÚT! Ahol én 'nyomom' ugye, miután az írásból ~~annyira nem könnyű~~ öhöm....izé.....~~nehéz~~........nos, egyáltalán nem lehet megélni, de nem is ez a lényeg. Szóval! Jön a kútra a Mammer. Cuki, bírjuk, mindig soké' tankol. Bár most kicsit visszafogottabb volt, de ez most mindegy is.

Készül a számlája, kotorászik a táskában, miközben meséli, hogy kórházból jön -az emberét viszi/hozza- "...ez ilyen......" - mondja. Lóvé kiszámol, tankolás kiüt, számla a kézben, Mammer el. Vagyis mégsem, mert egy kedves(-nek szánt) mosoly kíséretében átnyújt egy szaloncukrot és így kíván boldog ünnepeket mondván, idén már nem jön.

Kedves gesztus. Olyan Mammeres.

Van ebben a melóban egy ilyen szakmai kifejezés, hogyaszongyja': - "....hullámszerű forgalomnövekedés.....". Szinte csak a benzinkutakra jellemző. Nálunk is ilyen, az emberek jönnek-mennek, egyszer csak miniszünet. No' mondok' magamnak: - megeszem én a cukorkámat. Bontom is a legnagyobb békességben kifelé (dzsingülbellsz, meg minden), amikor látom ám, hogy Mammer (esetleg Papper, hogy a vércukor szint rendben legyen), a szalon' felét már benyomta.

Vizuális típusként egyből láttam magam előtt a képet, ahogy ül Mammer a kórház parkolójában a hideg kocsiban (várja Pappert), mikor is kedve szottyan egy kis édességre. Szalon' elő, kibont, majd nagy kéjjel -és komoly összpontosítással, hogy a felső, már kissé sárgás fogsor ki ne pottyanjon- illeszti rá az inkriminált bolti fogakat a CUKORKÁMRA! Majd mámorral harap (csücsörít), hogy az édesség végre a szervezetébe juthasson. Ám a vércukor szintjére a Mammer is ügyel, így nem eszi meg csak a felét és bár nyilván van több is nála, a maradékot elcsomagolja.

Most ne menjünk bele a magyar egészségügy kritikus állapotának taglalásába (ez most nem az a poszt), de nyilván Papperre sokat kell várni, ám egyszer csak megérkezik. Verda rottyant, vásárlás megvolt, kórház megvolt, irány a kedvenc benzinkút, tankolás és haza.
".....Ok. Visszajáró a helyén, számlát megkaptam. Jaj, majd elfelejtettem: - adok én ennek a kedves fiatalembernek egy szaloncukrot. Mindig mosolyog, amikor jövök. ...."

Hát, valószínűleg nagyjából így történhetett, hogy b@sznád meg a kéjesen összenyalogatott és egyébként is csúnyán összenyomorgatott fél szaloncukrodat. De most tényleg? Ki tudja meddig mammogta? No persze ne ugassak én itt: -nekem semmi sejó'? Mert a jó szándék a lényeg ugye.

Hogy ismét egy klasszikust idézzek így, a végére (hát persze, hogy Raszjusát a Norbitból), "....Jó reggelt a f@szom!...." - ha legközelebb belépsz ide Mammer! Márpedig be fogsz! Pedig deszeretemééééééén' az édességet.

Apaságom 1673. napján.......VII. rész. Ezzel még tartoztam

2016-11-24T12:05:00.001+01:00

Hello kedves olvasóm!

Ha csak most nyitottad meg a blogot, akkor ez a mi Kisfiunk kálváriájáról szóló bejegyzés fog visszaköszönni rád, így elárulok egy 'titkot': - miután most egy sorozat hetedik (és egyben utolsó) részét olvasod nem árt, ha beásod magad az előzményekbe, melyeket -létrehozásuk sorrendjében-, a most felsorolt számokra kattintva érhetsz el:

Ez itt, az első rész. Íme a második! A harmadik részt itt olvashatod el. A negyedik részt pedig itt. :) Az egyszerűség jegyében a bevezetőt tovább gondolva ide kattintva érheted el, az ötödik részt. És az ezt megelőző hatodik részt meg ide kattintva olvashatod el. Ugye annyira nem is bonyolult. Mintha csak egy könyvet lapoznál. Ezután a minden részletre figyelő és kiterjedő 'okos-bevezető' után folytatnám is a kis családi történetünket. De csapjunk a levesbe, mert nagyon komoly az elmaradásom, ezzel meg még nagyon tartoztam neked:

Ott hagytam abba, hogy a Heim Pál Kórházban megtörtént -nem kis- műtét után a 'záró' előestéjén már csak azt vártam, hogy hazahozhassam Őket. Onnan folytatom hát -idézve a hatodik rész utolsó mondatait, hogy: "....a szokásos esti -és persze éjszakai- rituálé után, melynek során például azzal kellett szembesülnöm, hogy már korántsem olyan könnyű megfürdetni 'izgőmozgócsupaerőkisasszonyt', mint egy-két hónapos korában, reggel egy gyors reggelit követően (a kisasszony reggelizett) már érkezett is az Encó hívása, hogy mehetünk. Elindultunk hát kettecskén (Forest Gump után szabadon: - mint a borsó meg a héja), hogy végre hazahozzuk a családot. Ám, ha azt hiszed, kedves Olvasóm, hogy ezzel vége, meg fogsz lepődni, mert sajnos nincs......"

És tényleg. Reggel Encó aztán valóban telefonált -viszonylag hamar- és örömmel jelentette, hogy megvannak a szükséges orvosi iratok. Így nekivághattunk a kalandnak Grétivel. Gondolj csak bele: - a közel balfasz apu, meg az ő nyolc hónapos lánykája az autópályán. Ha sír nem tudsz mit csinálni, ha elejt valamit nem tudsz mit csinálni, ha csak simán megunja a suhanó tájat, vagy egész egyszerűen szomjas lesz, nem tudsz mit csinálni. Hacsak nem akarod mindkettőtöket pikk-pakk kinyírni azzal, hogy megállsz és kiszállsz. Mármint az autópályán. Így aztán annak reményében vágtam neki az útnak, hogy 'táncsaknem' bömböli a mi kislánykánk végig az utat. Nem is tette, bár Gödöllő magasságában elszakadt a cérna, ám ez nem tartott hosszú ideig, mert bealudt 'Őkisasszonysága'. A Heim Pál Kórházig így már eseménytelenül értem oda, kora délelőtt.

Gyerkőc, asszonyka felvesz és menekül, amilyen gyorsan csak lehet. Hozzá kell tegyem: - ahogy azt a bejegyzésfolyam korábbi írásaiban is elmeséltem, semmi bajunk az említett kórházzal sőt, mindenkinek azt tanácsolom, hogy csak és kizárólag oda vigye sérült, vagy beteg gyermekét -már, ha a gyerkőc ellátása a kórház kompetenciájába belefér- mert kevés olyan egészségügyi ellátó intézmény van ma Magyarországon, ahol ilyen szakszerű, gyors és empatikus a betegellátás, de mégiscsak egy kórház, ahol -ugye- nem jó lenni. Hogy mennyire nem, azt lejjebb még kifejtem.
Miután hazaértünk, még egy hét sem telt el és -természetesen az ellátó orvossal is egyeztetve- ismét úton voltunk, hogy szeretett Balatonlellénket meglátogassuk egy röpke hétre. Nem volt egyszerű menet maga a nyaralás sem, műtött és begipszelt gyermeki kézzel. A Kisfiunk szempontjából a nyaralás három forintot nem ért nyilván, de ez amúgy is egy másik történet. Azután jöttek a véget nem érő kontrollok. Heti rendszerességgel Budapest, Madarász utcai Gyermekkórház, röntgenek, gipszlevételes szemrevételezések, vizsgálatok, átkötések. Otthon felkötött kar, éjszakai jegelés, a jég cseréje az éjszaka kellős közepén és társai.

Öcsi -szerintem- kiemelt figyelmet kapott (bár lehet, hogy ennél a törésnél ez a protokoll), de rengeteg műszakcserével, szabadnap-és szabadság kivétellel, valamint utazással mégis megoldható volt. Aztán érkezett egy töréspont, a gipszlevétel napja. Keve olyan sokáig viselte a kis gipszét, hogy egészen megszokta azt, így nagyon megijedt attól, amikor végleg eltávolították a kezéről. Nem tudom csak sejtem, de nyilván nyújtott egyfajta biztonságérzetet a kezén lévő 'kemény burkolat' és nehezen tudta elképzelni a törött kezét nélküle.

Végül -egy hét csúszással- miután kora ősszel Öcsiúr megfázott és a műtétet ekkor még el kellett halasztani, eljött a várva várt NAGY NAP, a fémkivételes újabb műtét napja, amikor is eltávolították Keve kezéből a csontjait rögzítő eszközöket.

Mi ketten mehettünk csak -máshogy nem volt megoldható- ráadásul csak egyetlen nap állt a rendelkezésemre, mely tény később még érdekes lesz. Annyira korán indultunk, hogy teljesen sötét volt még. Mondta is a Kisfiunk -aki amúgy nagyon nehezen ébredt-, hogy nem érti, miért kell éjszaka menni a "....kólházba...." Persze ennek megfelelően rendkívül korán is érkeztünk, így alkalmunk nyílt a Madarász utcai Gyermekkórház közelében sétálni egyet. Meg is néztük a Duna Plaza mögötti lakópark előtt kanyargó Duna holtágat és ott egy kikötőt, ami más körülmények között talán érdekes is lehetett volna, ezesetben azonban nem tudta elterelni a ránk váró nehéz napról a figyelmet. (Érdekes: - most, hogy hónapokkal később írok erről a napról, ugyanúgy érzem azt a feszültséget, amit akkor. Nem jó érzés.)
A sétánkat már a kórház Sebészeti Osztályán fejeztük be. A felvételi procedúrát végző ápolónő, Andrea gyors, szakszerű -és a korai óra ellenére- rendkívül kedves volt, így nagyjából reggel hétkor Öcsiúr pizsamában a számára kijelölt kórházi ágyban már úgy feküdt, mintha napok óta ott lettünk volna. Ruhácskák elpakolva, mesecsatorna bekapcsolva, játékmacska megvan és -egyre feszültebben- vártuk a vizitet, ami Dr. Karsza Levente képében (aki először is műtötte Keve karját) hamar meg is érkezett. Rövid tájékoztatást kaptam a napunk folytatásáról, és egyre kevésbé tudtam meggyőzni éhes és szomjas fiacskámat arról, hogy "....nem, most nem mehetünk a közeli Babérlevél étterembe leggelizni....".

Játszottunk, beszélgettünk, hogy teljen az idő és hogy oldjam az egyébként jól viselkedő, de egyre sápadtabb Fiacskám feszültségét. Szobatársat is kaptunk. Fannit. Egy kislányt, akire szintén műtét várt. Azt persze mondanom sem kell, hogy miután enni, inni ezúttal sem lehetett, ezt Keve nehezen tűrte. Ám egyszer csak megjelent egy másik kedves ápolónő, aki egy fecskendőben rózsaszínű folyadékot hozva, azt szájon át beadta Kevének és én tudtam, hogy most már tényleg csak percek lehetnek hátra. Szerintem Keve is. Érdekes volt látni, ahogy a "...szölpi...", a kedélyjavító hatni kezdett. Mondták, hogy most már nem kelhet fel a gyerkőc, de nagyon mondani sem kellett, mert tulajdonképpen a 'cucc' egy-két perc alatt 'agyonvágta' Öcsiurat, aki ezután nemhogy menni, de felülni sem bírt egyedül. Aztán a Kisfiunkat -már megint- elvitték.

Ezúttal a műtét, tokkal-vonóval nem tartott harminc percnél tovább, és én egy altatásból ébresztett, remegő és síró de legalább szabályosan lélegző és ép, egészséges, bár fáslizott karú és 'branülös' kisfiút kaptam vissza. (Ha olvastad a sztori elejét akkor tudod, hogy a korábbi, a mostanihoz képest nagy műtétnek is mondható beavatkozás után ez azért nem pontosan volt így.) Ez az állapot röpke egy óra alatt olyan szintre enyhült, hogy ismét lehetett a Kisfiunkkal normálisan kommunikálni, újra lekötötte a mese-TV műsor, kedélyesen csevegett a szobatársával és annak édesanyjával, szóval elragadó volt. A doki is bejött hozzánk. Elmondta, hogy egyeztetett az ügyeletes orvossal (aki egyúttal Keve altatóorvosa is volt) és eszerint -ha semmi nem jön közbe- este hazamehetünk.
Később már ihatott pár korty vizet is és miután az 'megmaradt' benne, a lehetőségek tárháza nyílt meg előttünk kórházi tea és a büfében vásárolt ropi képében. (Mást még mindig nem volt szabad.)
Eljött végül az este is. Nem volt könnyű (odáig eljutni). Napközben többször beszámoltam Encónak (Keve édesanyja) arról, hogy hogy állunk, ám bizonyos tekintetben nem tudtam megnyugtatni. Keve aktuális testhőmérséklete a határokat súrolta, illetve, mint az késő délután kiderült, -a szakma szabályai szerint- az ilyen 'egynapos' beavatkozások után csak azok a kis betegek távozhatnak haza, akik -bármilyen komplikáció felléptekor- képesek harminc perc alatt a kórházba visszatérni. Hát mi ezen a körön kívül voltunk, úgyhogy -bízva az ügyeletes doki jóindulatában-, miután egyetlen szabadnapom volt (többek közt ezért, meg mert szegény Kevém is úgy tudta, hogy este távozhatunk) el sem tudtuk képzelni a másnap reggelt még mindig kórházban. Így izgalommal vártuk az estét.
Ráadásul nap közben Keve ".......nagyon viszketett apa....", megvakarta és így sikerrel kitépte a branült a kis kezecskéjéből, minekutána finoman ömleni kezdett a vér belőle, pillanatok alatt eláztatva a hófehér takarót, amitől Őurasága annyira megijedt, hogy a soknak tűnő és a takaróját nagy foltokban vörösre festő vér láttán majd' elájult.

Tizennyolc óra környékén volt egy vizit. Öcsiúr egész délután és este a javulás jeleit mutatta és a kedélye annak ellenére is töretlen volt, hogy (az altatást leszámítva, ami ugye nem ugyanaz) hajnal óta nem aludt. A testhője is állandósult, nem hányt, így a doki végül hazaengedett bennünket azzal, hogy húsz órakor távozhatunk. A percek ezután ólomlassúsággal teltek, de végül (tizenkilenc ötvenkor) leléptünk. Az M3 McDonaldsnál persze meg kellett állnunk (miután az Öcsi által áhított kórház közeli Babérlevél már bezárt). Értelme ugyan nem volt, mert szegénykém nem sokat evett, vagy ivott, igazából nem tudom miért. Aztán fel a pályára ismét. Este háromnegyed kilenc lehetett ekkor. Ő az első ülésre rögzített ülésében először kedélyesen társalgott velem (mondtam is magamnak, hogy milyen klassz utunk lesz így hazafelé), aztán a következő pillanatban -nagyjából az egyik mondata közepén- már el is aludt. Egészen hazáig. Szerintem ez volt eddigi közös életünk első 'leghosszabb napja' együtt. Durván hosszú nap.

TANULSÁGOK

(merthogy vannak azok is)

Nagyjából olyan másfél héttel ezelőtt, a már minden tekintetben gyógyult Keve, vendégségben -puszta türelmetlenségből, mert amikor szólt, egyikünk sem volt olyan helyzetben, hogy azonnal ugorjon- kiesett a 'csepphintából', melyben akkor ült. Nagyjából negyven centi magasból, vastag puha szőnyegre, de a törött karjára. A kéz persze elkezdett több helyen fájni, nem jól működni, a karja ismét csúnyán feldagadt (tényleg ijesztően nézett ki!), így volt megint egy utunk a hatvani kórház traumájára. Jött a röntgen, ám szerencsére ezúttal enyhe zúzódásokkal, pár nap jegeléssel, Lioton gél kenegetéssel megúszta Öcsiúr a dolgot.

Ebből az esetből (és egy másik megfigyelésemből) vált számomra tökéletesen világossá, -miután ezen sokadik hatvani látogatásunk ideje alatt Keve mindvégig félelemmel tudakolta, hogy eltörött-e ismét a karja-, hogy bár Keve a nyár és az ősz folyamán az őt ért összes traumát rendkívül jól, katonásan, szinte felnőttesen tűrte és viselte, azért ő nagyon megijedt és legbelül azóta is retteg.
Retteg a kórháztól, a fehér köpenytől, a műtéttől, a branültől, a röntgentől és efféléktől. Nagyon mély nyomot hagytak benne a vele történtek és ezt annak ellenére tudom, hogy egyáltalán nem beszél róla sohasem. Nemcsak a fenti kisebb balesetből, de abból is erre következtetek, hogy azóta rengetegszer kötöttük be, operáltuk meg, altattuk el, tettük EKG-re, vagy infúzióra, szúrtuk meg, stb, stb.... a kedvenc játékmacskáját. Vagyis -gondolom én- szeretné 'végleg kijátszani magából' az őt ért traumát. Én meg, ahogy a fenti kép is ezt tanúsítja, igyekszem partner lenni ebben, hogy a kis lelke is mihamarabb behegedjen. Gondolom, az egy hosszabb folyamat.
Remélem, a Keve vesszőfutásáról írt sorozatommal, ha másoknak nem is, de például a gyakorló szülőknek ezúttal is segíthettem.

Apaság 1673. napján ....... VI. rész

2016-08-23T12:16:00.003+02:00

Hello kedves olvasóm!

Ha csak most nyitottad meg a blogot, akkor ez a Kisfiunk kálváriájáról szóló bejegyzés fog visszaköszönni rád, így elárulok egy 'titkot': - miután most egy sorozat hatodik részét olvasod nem árt, ha beásod magad az előzményekbe, melyeket -létrehozásuk sorrendjében, a most felsorolt számokra kattintva érhetsz el:

Ez itt, az első rész. Íme a második! A harmadik részt itt olvashatod el. A negyedik részt pedig itt. :) Az egyszerűség jegyében a bevezetőt tovább gondolva ide kattintva érheted el, az ötödik részt. Ugye annyira nem is bonyolult. Mintha csak egy könyvet lapoznál. Ezután a minden részletre figyelő és kiterjedő okos-bevezető' után folytatnám kis családi történetünket.

Az ötödik rész olvastán abban ugye mindannyian megegyezhetünk, hogy Anya egy valóságos hős. Sőt! Hősnő! Csakhogy cifrázhassam még egy kicsit. E témához még annyit azért feltétlenül szükségesnek tartok megjegyezni, hogy Encóka nyilván nem csak akkor este és éjjel, hanem a kórházi 'tartózkodásunk' ideje alatt mindvégig Keve mellett volt, szinte egyetlen percre sem mozdulva el mellőle. Az igényeit is úgy igazította, hogy akkor én ott legyek.

De hogyan is lehetett volna másképp, hiszen Öcsi -bár rendkívül komfortosan érezte magát óriási kórházi ágyán és annak közvetlen közelében, de csak akkor, ha valamelyik szülője is ott volt. Erre a legjobb példa egy apró kis történet.

Talán a vasárnapi napon délután történt (a műtét utáni napon), hogy az Encó, meg én épp arról társalogtunk, hogy lassan indulnom kellene hazafelé. A kicsi-lányunk ekkor már ugyanis bő másfél napja vidította társaságával a nagymamit, őt is haza kellett vinnem. Öcsi nem szólt és tulajdonképpen nem is tűnt úgy, hogy különösebben figyelne, de -mint kiderült- ez nem volt igaz.
Ugyanis az utolsó mondat után (én a haza szánt cuccot pakolásztam épp) Encó elindult kifelé a kórteremből, hogy egy cappuccino-t vásároljon magának a földszinti automatából, amikor Keve felkiáltott: "Ne hagyjatok egyedül!" Nyilván azt gondolta, hogy apa pakol, anya meg már megy is kifelé, mi lesz így? Akkor ő most egyedül marad? És szóvá is tette aggályait.

Gyorsan megnyugtattam, hogy nem marad egyedül, anya csak egy kávét vesz magának és már jön is, csak az apa megy haza. De gondolj csak bele: - mi járhat a fejében? Mit érezhet egy ilyen helyzetben egy négyéves? Te ott hagynád? Képtelenség. Úgyhogy Encó igazi anyaként minden percét a kisfiunkkal töltve tette fantasztikusan mindvégig amit tennie kellett.

Kicsit eltébláboltam, de muszáj voltam megemlékezni ismét a kisfiam ÉDESANYJÁRÓL! Így csupa nagybetűvel! De te emlékszel még? A vasárnap reggeli Budapestre érkezésemmel kapcsolatosan ígértem egy -másik- sztorit. Mondanám is:

Amikor másfél-két óra alvás után a még hajnalban összekapkodott dolgainkkal ismét elindultam a Heim Pál Kórházba, nem feltétlenül neveztem volna összeszedettnek, kipihentnek magamat. Az előző napunk olyan reggel hét óra felé kezdődött és -ahogy azt az előző részekben ecseteltem- nagyjából másnap hajnali fél négy körül ért véget. Az egyszerű szó nem illett arra a napra. Valahogy sehogy. Ehhez képest, vagy ettől függetlenül, rozoga szerkezetemet egy energiaitallal 'megerősítve' vágtam neki az útnak. Mindez különösebben nem is jelentett gondot, hisz Budapest tőlünk legfeljebb hetven kilométerre fekszik. Így aztán az otthonunktól a kórházig minden különösebb gond nélkül tettem meg az utat, szép időben, gyér forgalomban. Én legalább is azt hittem.

Ám, amikor a napokban hivatalos levél felvétele folytán kellett postára mennem, akkor döbbentem rá, hogy csak én hittem így, mert a rendőrség meg másképp gondolta. Megvan nektek az M3 bevezető? A Szerencs utca felé? Ha nincs, akkor mondom. 80-as, 70-es, 60-as, majd 50-es táblák, az út mindkét oldalán, mindenfelé. Valóságos táblaerdő! (Hogy a leghülyébbnek is feltűnjön b@szod.) És utána, a kereszteződés előtt mi van még? Hát persze, hogy egy rohadt nagy zártszelvény, tele kamerákkal. A VÉDA rendszer szorgosan figyelő eszközeivel. Csak egy teljesen idióta tudja ott elb@szni, no meg én. Így hát a borítékban lévő, finom meleg sárga színnel festett csekkecske, harmincezer jó magyar forint befizetésére ösztönzött, amolyan 'de azonnal' jelleggel.
Mondhatnám, hogy nincs elég bajunk amúgy is, meghogy' a kórházba siettem, meg hogy a rohadtk@rvaéletbeabbab@sszamegablablabla', de minek? Gyorsan meg is jegyzem: - nincs harag! Nincs örihari! Az állam tette a dolgát én meg az enyémet. Ugyanis, ha ott nem hetvennel, hanem ötvennel méltóztatok menni, akkor a kamerák legfeljebb álmosan bámulnak rám a kora reggeli órában anélkül, hogy bármit is rögzítettek volna. Vitathatatlan, hogy én voltam a ludas. És mindez több szót nem is érdemel.

A kórházba visszaérve már egy kiegyensúlyozottabb, pihentebb és főleg: - jobb kedvű Kevét volt szerencsém átölelni, és az amúgy rendkívül fáradt Anya arca is valamivel simább volt (már ami a gyerkőcke állapotát illeti). Már nem hatottak az altatáskor használt gyógyszerek (vagy nem teljesen, hiszen alig fordult elő, hogy Keve bebóbiskolt volna), és az éjszakai rossz állapotának már szinte nyoma sem volt. Encóka elmondta: - amennyiben nem lesz Kevének hőemelkedése, vagy egyéb komplikációra utaló tünete, úgy hétfőn, valamikor a délelőtti órákban zárójelentést kapunk és mehetünk hazafelé. Meg is egyeztünk, hogy az ő telefonhívásához ütemezzük a hétfői napot. Kora délután -a fenti kis közjátékot követően- végül elindultam hazafelé ismét.
Aludnom kellett. Így lefeküdtem, hogy kora este magamhoz vehessem miniporontyot', Gréti lánykánkat, aki abban a korban van (nyolc hónapos), hogy még bőséggel 'elkéri' a törődést. A szokásos esti -és persze éjszakai- rituálé után, melynek során például azzal kellett szembesülnöm, hogy már korántsem olyan könnyű megfürdetni izgőmozgócsupaerőkisasszonyt', mint egy-két hónapos korában, gyors reggelit követően (a kisasszony reggelizett) már érkezett is az Encó hívása, hogy mehetünk. Elindultunk hát kettecskén (Forest Gump után szabadon: - mint a borsó meg a héja), hogy végre hazahozzuk a családot. Ám, ha azt hiszed, kedves Olvasóm, hogy ezzel vége, meg fogsz lepődni, mert sajnos nincs...... (innen folytatom).

Apaságom 1673. napján............ V. rész

2016-08-19T13:00:00.005+02:00

Hello kedves olvasóm!

Ha csak most nyitottad meg a blogot, akkor ez a Kisfiunk kálváriájáról szóló bejegyzés fog visszaköszönni rád, így elárulok egy 'titkot': - miután egy sorozat ötödik részét olvasod nem árt, ha beásod magad az előzményekbe, melyeket -létrehozásuk sorrendjében, a most felsorolt számokra kattintva érhetsz el:

Ez itt, az első rész. Íme a második! A harmadik részt itt olvashatod el. A negyedik részt pedig itt. :) Ugye annyira nem is bonyolult. Mintha csak egy könyvet lapoznál. De itt az idő, hogy most is a lényegre térjek:

Az Encóka! Végig Keve mellett!

Hol is tartottam? Hát persze, az Anyánál. Amikor Keve hajnali egy óra után végre visszatért hozzánk abból a nagy 'semmiből', arról az útról ahová a műtőkhöz vezető mozgó lengőajtók -örökre a retinámba égett- látványa vezetett, nem mondom, hogy megkönnyebbültem. Sőt!

Ahogy az előző részben írtam: - ha a legfinomabban akarok fogalmazni, akkor is azt mondom, hogy Öcsike visszatértekor nem nyújtott szívderítő látványt. Az egész ijesztő volt a remegéssel, a nehéz légzéssel. Azzal, hogy több éjszakás nővérke, majd az altatóorvos is ott tüsténkedett körülötte hosszú perceken át. Egy, az ágyak fölött elhelyezett csőrendszerből, egy vizes szűrőn, átlátszó csöveken és maszkon át még oxigént is adni kellett a mi Kisfiunknak. Persze biztosan sokszor történik ugyanígy más gyermekekkel, mivel minden ott dolgozó a lehető legnagyobb nyugalommal és rutinnal tette a dolgát és még arra is maradt erejük, hogy a szülőket nyugtassák valamelyest, de ez akkor nekünk (nekem), abban a lelkiállapotban bevallom kicsit kevés volt.

Az oxigénmaszkot viszont még így (vagy főleg így), félálomban -gondolom hatott a fáradtság és hatott még az a rengeteg gyógyszer, amit ilyenkor adnak- az altatásból nagyon rosszul ébredezve is nehezen tűrte meg magán az Öcsi, ezért unos-untalan le akarta venni az arcáról, többnyire sikerrel. Én meg csak dermedten bámultam a szenvedését.

Nem úgy az Encóka! Aki: (-most elárulom neked kedves olvasó- szerintem egy hős!) a kezébe vette a kezdeményezést. Keve fölé hajolt, a maszkot az arcáról levette, majd az orrához és a szájához tartotta úgy, hogy az oxigénmaszk széle ne érjen a bőréhez. Ekkor Keve kissé megnyugodni látszott (addig úgy mozgolódott, hogy még betakarni is lehetetlenség volt). Nem sokkal később nagyjából magához is tért, akkor viszont erős fájdalomra panaszkodott. Azt mondata: "Nagyon fáj a csontom!" - kis cuki, így tenni kellett valamit ezügyben is.

Csak egyszer kellett szólnom a nővérkének (mondtam, hogy a Heim Pál Kórház egy ilyen hely), aki kisvártatva egy újabb fecskendővel tért vissza, hogy Kevének fájdalomcsillapítót adjon be. Amikor mindez megtörtént már nem is maradt más hátra, minthogy az Encóka (aki nyilván egy kicsivel sem volt fáradtabb nálam, mitől is lett volna), az éjszaka hátralévő részében Keve álmát felügyelje. A fájdalomcsillapító gyorsan visszarántotta a Kisfiunkat az ébrenlét határából és újra elaludt, így Anya még órákon át adta neki az oxigént, betakarta, ha kellett és a puszta jelenlétével (is) gyógyítgatta a Fiacskánkat.

Mi viszont ekkor búcsúztunk el, mert várt még rám a hazaút, hiszen továbbra sem volt semmilyen hosszabb emberi tartózkodásra alkalmas dolog nálunk, így mindezekért mindenhogy haza kellett mennem. Encóka ugyan győzködött, hogy ne induljak el hajnalban, de megnyugtattam, hogy nem lesz gond. Budapestről ki, az autópályára fel és irány haza. Már bőséggel vasárnap volt, mert kicsivel hajnali kettő után indultam csak el.

Itt már kicsit jobb kedéllyel

Három óra felé állítottam le az autót, majd a Messengeren (még a kocsiból) jeleztem az Encónak hazaértemet. 'Biztosan nem aggódott' (nem a francokat), mert azonnal jött is a válasz. Ébren volt és Keve álmát 'ügyelte'. Tudtam, hogy egy hős! Később -a másnap reggeli beszélgetésünk során- derül ki, hogy egész éjjel tette a dolgát és valami egy órácska alvásidő jutott neki, az is egy széken ülve.

Otthon, mielőtt bármi mást csináltam volna, összeszedtem mindent, amit a listán láttam (Encó a kórterem folyosóján írta meg nekem éjjel, az indulásom előtt), majd gyors zuhany és fekvés, hogy korán reggel indulhassak vissza. Persze az álom nem jött, akárhogy vártam. Végül amolyan ájulásszerű, nagyjából másfél óra alvás után az ébresztő keltett és indultam vissza. Gond nélkül értem Budapestre, de szinte biztos, hogy a figyelem teljes hiányában. Meg is lett a böjtje.............................(innen folytatom).

Apaságom 1673. napján................... IV. rész

2016-08-17T11:12:00.001+02:00

Szia Kedves Olvasóm!

Ha nyomon követted az előzményeket akkor tudod, hogy Keve Fiacskám -nem a legegyszerűbb- kartörése a sztori. Most is úgy folytatom ahogy a harmadik részt, vagyis ha nincs kedved lefelé görgetni, vagy itt, az írói facebook oldalamon kimazsolázni az első három részt (pedig amúgy érdemes), akkor ide kattintva az első, míg ide, a második résszel találkozhatsz és itt van a harmadik is.

.......Szóval úgy 21:10 körül járt az idő. Öcsinek nem ízlett az alvás. Sem ekkor, sem később pedig nagyon igyekeztünk elterelni a figyelmét arról, ami még ezen a napon várt rá. Nyilvánvalóan félt, ahogy mi is, hiszen ködös magyarázataink vélhetőleg nem elégítették ki a kíváncsiságát. A sebészeti ambulancián 22:00 körülire mondták a műtét várható kezdetét, de ez az időpont (a korábbi tapasztalataink alapján már tudtuk), nem volt gránitból, nem volt kőbe vésve mint a magyar Alaptörvény, vagyis inkább mégiscsak pont olyan volt, hiszen bármikor módosulhatott.

Sajnos, vagy szerencsére ezúttal is pontosan így lett, mert este tizenegykor még nem történt Kevével semmi azon kívül, hogy hamuszürke arccal, a szemei alatt hatalmas sötét karikákkal, de végül elszenderedett. A benne dolgozó összes furcsa érzés és a félelem, a hatalmas fáradtsága ellenére is sokáig ébren tartotta. Éjfélre járt, amikor nyílt a folyosóajtó és betolták rajta a sorban a Keve előtt álló (pontosabban fekvő) kis beteget, aki szintén egy kézoperációról érkezett vissza.

A marcona beteghordó férfi nem sokat teketóriázott. A nővérpulton átlapozta az iratokat, majd már indult is a Kisfiunkért. Az infúzióját (amely aznap talán már a harmadik, vagy negyedik palack volt), az állványról leakasztva Öcsi ölébe tette, kitakarta Kevét, majd Őt a palackkal együtt felnyalábolva már vitte is a folyosón hagyott járgányához. Öcsi persze felébredt és a "...Hova viszel?..." - kérdést feltéve kezdett kétségbeesni, ám (mint már mondtam, itt minden nagyon flottul megy) már ott is állt a beteghordó kerekes ágya mellett egy nagyon kedves éjszakás nővérke, aki a branül egy másik szelepét megnyitva abba egy fecskendőt tolt, és annak tartalmát mind Kevébe nyomta. Így történhetett, hogy Öcsi kétségbeesett arckifejezése egyetlen pillanat alatt kisimult, és a kezdődő sírása nevetgélésbe csapott át. (!)

Tudom, hogy a kedélyjavító gyógyszer a protokoll része és bevallom hálás is voltam abban a pillanatban érte, hogy Öcsi kapott belőle, de azt feltétlenül hozzá kell tegyem, hogy eddigi életem során ilyet még soha nem láttam és azt a következtetést vontam le, hogy 'nagyon durva cucc' lehet, ami erre, ilyen minimális idő alatt képes. (Mondta is a nővér, miközben beadta Kevének, hogy hozott egy kis 'jókedvet'.) Abban a pillanatban ránk is ránk fért volna abból egy-egy dupla adag.

Csak egy mondat a 'marcona beteghordóról'. Amikor megláttam a faszit, semmi jót nem néztem ki belőle. A közepes, ám erős testalkatú, jó negyvenes férfi arcán már jól látszott a rengeteg éjszakai műszak ugyanúgy, mint a cseppet sem könnyű életének minden terhe. (Nem ismerem őt, ám azt azért sejtem, hogy a Heim Pál Gyermekkórházból sem távozik valószínűleg mindenki gyógyultan és ennek terhére gondoltam, amikor a fentieket megfogalmaztam.) Ennek ellenére, amikor a Kisfiunkat kivette az ágyból halkan, szinte suttogva, a nevén szólítva nyugtatta Őt: - "Ne félj kicsi Keve, nem lesz semmi baj!..." Lehet, hogy nem pont ezekkel a szavakkal, de valahogy így, amiért -ismeretlenül is- szintén örökre hálás leszek neki és az ott dolgozóknak úgy általában is, ugyanis mindvégig ezt a hozzáállást tapasztaltuk ebben a kórházban.

Szóval elvitték a Kisfiunkat. Mi meg csak álltunk ott éhesen, fáradtan és szinte teljesen kiüresedett lélekkel, -magunkat hirtelen tök feleslegesnek érezve- vártuk, hogy a dolgok végre kicsit jobbra forduljanak. Eltelt így néhány perc amikor rájöttünk, hogy nemcsak Kevének, de tulajdonképpen nekünk sem sikerült enni, vagy inni az elmúlt jó tíz órában és (hiszen még mindig 'nyársalósban' nyomtuk) akadt néhány egyéb szükséglet is, amit csak vásárlással lehetett kielégíteni. Neki is vágtam autóval a budapesti 'beszerzős' éjszakának, ami nem tartott sokáig, lévén volt némi helyismeretem, és a GPS sem utolsó dolog ilyenkor, vagyis bőven visszaértem a műtét vége előtt.

A műtét vége: - bár külön bejegyzésben akartam először elmesélni Keve vesszőfutásának ezen részét, most mégis úgy gondolom, hogy még ebben a bejegyzésben írom le az operáció végével kapcsolatosan keletkezett tapasztalataimat. Valaki azt kérdezte: - "...Bent voltatok?....." Mire én -persze halál értetlenül- visszakérdeztem, hogy "...Hol bent?...." Bár igazán ez nem is értetlenség. Hiszen -amellett, hogy ezt minden létező szabályzó kifejezett tiltja- még szerintem sem lenne valami okos dolog beengedni egy szülőt a saját gyermeke operációjára, mert ami ott folyik, az biztosan nem szülői szemnek való látvány. Ahogy az sem, amikor a gyermeked ONNAN visszatér végre HOZZÁD!

Az operáció bő egy óra hosszáig tartott (inkább másfél) és lényegében arról szólt, hogy Öcsi kis csontjainak helyzetét a megfelelő (tengely)irányba fordítva fémekkel rögzítették, és ismét felhelyezték a gipszet. Tök egyszerűen hangzik (még nekem is a vérhipochondernek'), de tuti nem az. Egyrészt mert akkor mi ezen másfél óra, másrészt pedig azért (Encóka elmondása alapján, aki egy későbbi gipszlevétel során látta, én meg nem), hogy bizony szemre sokkal rosszabb állapotba került az a kar -inkább karocska-, mint amilyenben a műtét előtt volt. (Merthogy az elejétől a végéig megduzzad -vagy inkább a kétszeresére nőtt- és szinte teljes hosszában durván elszíneződött.) Legalább is egyáltalán nem hasonlított a Fiacskánk másik kezére. Nagyon kézre sem........

De Öcsi sem hasonlított nagyon önmagára. Nem volt jó azt látni (itt most megálltam egy kicsit, hogy a gondolataimat össze tudjam szedni, mert hatnak az emlékek rendesen) nagyon nem volt jó azt látni, hogy amikor elvitték, akkor Öcsi a begipszelt kezén túl egy kicsit álmos, ám amúgy teljesen egészségesnek tűnő fiúcska volt, amikor meg visszahozták, az apa és az anya szemében legalább is gyakorlatilag haldoklott. Ami persze NYILVÁNVALÓAN NEM IGAZ, viszont egy akadozva, csak komoly nehézségekkel lélegző, a kiugró értékei miatt állandó vészjelzéseket adó rákapcsolt műszer folyamatos sípolása mellett (egy másik szerkezetet is kapcsoltak Öcsire, hátha az első csak rossz) kábultan, és minden ízében reszketve fekvő kisfiú, aki ráadásul a saját gyermeked, hát nem szívderítő látvány. Én csak néztem ki a fejemből. Anya viszont helytállt. Keményen. Helyettem is............ (innen folytatom).

Apaságom 1673. napján................ III. rész

2016-08-15T09:39:00.000+02:00

Hellóka, nyalóka!

Még Hatvanban

Ha már belekezdtem.......................... Nyilván folytatnom kell, merthogy -ha élhetek egy kedves barátom szavaival- ez egy meglehetősen hosszú nap volt. Most is úgy folytatom (hadd segítsek), ahogy a második részt, vagyis ha nincs kedved lefelé görgetni, vagy itt, az írói facebook oldalamon kimazsolázni az első két részt (pedig amúgy érdemes), akkor ide kattintva az első, míg ide, a második résszel találkozhatsz.

Hol is tartottunk! Ja igen. A kedélyes dáktor' kimondta a frankót: - operálni kell Öcsit és ő lesz az, aki ezt 'szívességet' megteszi nekünk. Hát volt egy kis rémület nem mondom. Leültünk. (Hát persze.)

Ő meg velünk szemben és hosszas magyarázatba kezdett a törések típusáról, azok fajtáiról, és ellátásuk módjáról. Már épp ott tartott, hogy a súlyos, hármas típusú törések esetében, ahol a törést fel kell tárni, és sérült izmokat, ereket, meg idegeket kell 'helyre tenni' vette észre magát, hogy itt azért nem erről van szó és gyorsan a mi esetünkre kezdett el fókuszálni, mielőtt Kevével együtt sorban leestünk volna a székeinkről. Szóval nemcsak az általunk kitöltött másfél tonna nyomtatványon, meg beleegyező nyilatkozatokon szerepelt úgy, hogy "...szükséges mértékű felvilágosítást megkaptam......"

Hatvan ASK. Röntgenre várva (szegénykém)

Jut eszembe: - nyilatkozatok! Az azért egy érdekes momentum, amikor kitöltesz egy ilyet. Van rajta sok-sok bla, bla bla, meg habala, habala. De van ott egy olyan rész, amely azt taglalja, hogy beavatkozásba annak ellenére is beleegyezel (és/vagy nem ugye), hogy tudod (most megpróbálom röviden, de érthetően leírni): - a műtét közben felléphet bármilyen komplikáció, melyre nem feltétlenül van megoldás vagyis: - a legnagyobb körültekintés ellenére is fennállt annak a lehetősége, hogy az alig négy éves gyermekedet többé már nem láthatod élve. Végül aláírod. Hát persze, hogy aláírod, mert nem akarod, hogy a gyermeked megnyomorodjon örökre, úgyhogy túl sok választásod nem marad.

Hol is tartottam? Megvan! Szóval a dokink szépen elmondott mindent azzal kezdve, hogy Öcsike törése egy kettes típusú törés, melyet úgy kell elképzelni, hogy a könyökízület fölött, a felkar tövében törött el karja. 'Megnyugtatott' bennünket (nem nyugtatott meg amúgy), hogy ez egy elég szokványos, viszonylag sűrűn előforduló törés, mert ott igen vékony a csont és az a baj, hogy az ízülethez képest a felkarcsont tengelyirányban elfordult, ezért lett szükség operációra. Azután ismét leült az egyik számítógép elé, feltett még ötvenezer kérdést és beírta a válaszokat, majd a 'beszélgetés' végén fáradtan azt mondta: - tizenegy. Én persze azonnal rákérdeztem, hogy mi tizenegy, mire azt a választ kaptam, hogy Keve lesz aznap a tizenegyedik kisgyermek, akit megoperál (és még ott volt két másik sebész is, szóval zajlik ott az élet), majd tőlem elfordulva egy másik doktorral röviden azt beszélték meg, hogy az utókezelés a doki várható szabadsága miatt hogy jön majd ki. Mindenre gondoltak! De tényleg.........

Heim Pál Kórház. Óriáspizsiben

Azután fölkísértek bennünket az osztályra (Mondom: - fölkísértek! Nem csak úgy tébláboltunk ide-oda.), ahol Öcsi kórtermet, ágyat kapott és megkértek minket, hogy jó alaposan fürdessük meg. Ott álltunk a folyosón, úgy szalonnasütősen, retkesen, papucsban, ahogy otthonról eljöttünk. Én már rohantam volna a legközelebbi üzletbe törülközőért, meg 'kicsipizsiért' meg effélékért, de szóltak, hogy nem kell, mert van minden. Este nyolc óra körül voltunk már ekkor, és a nap nemhogy nem ért véget, de (legalább is Keve számára) még csak akkor kezdődött el.

Van már branül, van már 'vacsora'

A fürdés után mi, illetve az akkor már 'óriáspizsamás' Keve indultunk a kezelőbe egy 'cuki kis branülért', miután (mondom: - este nyolc óra volt) és Öcsi nagyon nem evett, nem ivott idáig, úgyhogy éppen ideje volt, hogy -ha mást nem is- de legalább egy infúziót kapjon. Ami amúgy 'nem valami jó étel' (vagy ital), de a semminél több. Ki nem száradt végül legalább is. A kezelőben felültettük a nagy ágyra, minket kértek, hogy álljunk mögé, ők elővették a szettet és elmondták a kisfiunknak, hogy sírhat, szitkozódhat, még sikoltozhat is, csak a kezét nem szabad megmozdítania. Szegény Fiacskánk meg csak ült szürke arccal, és kissé fáradtan ám nagy kerek szemekkel nézte, ahogy kicsomagolják a steril cuccokat, hogy annak valamelyik részét majd a kezébe szúrják. Szegénykém! Négy évesen ez nem lehet valami nagy élmény. Akkor is és most is elképzeltem, ahogy dolgozott benne a félelem.

Operációra várva

Bekenték, beszúrták, a tűt kihúzták belőle (a műanyagcső maradt), a gyári ragasztófülekkel leragasztották, majd egy nagyon erős leukoplaszttal is rögzítették és már kész is volt. Pikk-pakk. Öcsi ugyan felsírt amikor a szúrást érezte, de meg sem rezdült. Kemény fiúcska ő ám! Kérdeztem is az ápolókat, hogy ez így 'rendben volt-e', mire azt a választ kaptam, hogy nagyon, mert van, hogy ugyanezen okból négyen-öten fognak le egy gyereket. Mindezek után nem maradt más hátra, mint megvárni, hogy Kevére kerüljön a sor. Úgyhogy visszasétáltunk a kórterembe, Öcsikét lefektettük, bekötötték az infúzióját és megpróbáltuk elterelni a figyelmét, miután -lettlégyen' bármilyen kimerült is- aludni nem nagyon akart. 21:10 körül járt az idő................(folytatom)

Apaságom 1673. napján...... II. rész

2016-08-12T09:51:00.000+02:00

Hello kedves Olvasóm!

A tegnapi ígéretemhez híven, ma belevájjuk magunkat a történet folytatásába. Aki nem akarja fárasztani magát az oldalon a lefelé görgetéssel, vagy a Facebook oldalamat felkeresve rákattintani az első részre, annak segítek azzal, hogy ide kattintva érje el a mai bejegyzés első részét.

........szóval ott tartottunk, hogy nem voltam teljesen biztos benne, hogy mit is fogok majd mondani az Encónak. Hisz ismét órák teltek el, mi sehol ugye, információ nulla. Úgy értem a számomra rendelkezésre álló infó sem volt valami túl sok. Egyet tudtam: - mennünk kell a Heim Pál Gyermekkórházba és kész. Az Albert Sweitzer Kórház parkolójából -miután Öcsikét biztonságosan elhelyeztem az ülésében és kiókumláltam, hogy hogyan kössem be egyáltalán- felhívtam Anyát, mondván a fejleményeket.

Aznap ezért másodszor fogta a kisszéket az őszinte döbbenet, hogy kiüljön az Encó arcára. Bulinak vége, és míg mi a Fiacskámmal úton voltunk vissza a telekre, addig Anya összeszedte a Hugit, meg minden cuccunkat, hogy mihamarabb ledobhassuk a kislányt a maminál és indulhassunk Pestországba.

Itt mesélem el, hogy mint családfő, mint apa, mint akármi, végig keményen tartottam magam, pedig azon túl, hogy idegesített az egyre komolyabbnak tűnő sérülés -ekkor még- egyre szarabbnak tűnő ellátása, mindvégig leírhatatlanul sajnáltam a négy éves, így nulla élettapasztalattal rendelkező és ezért a félelemtől és a fájdalomtól (na meg a "nem ehet, nem ihat" következményeitől) egyre gyengébb és egyre több kérdést feltevő Fiacskámat!

Viszont, amikor megérkeztünk a 'szabadidőparkba' ismét, kicsit változott ez is.

Anya ugyanis amikor meglátta, az ekkor már 'tokától bokáig' begipszelt Fiacskánkat, sírni kezdett, ami elég ritka nála, így aztán kicsit nálam is eltörött a mécses. Nyilván így jött ki a feszültség egy része, melyet az eddig átélt nap okozott. (Igyekeztem persze mihamarabb szabadulni a könnyeimtől, mert azt semmiképp nem szerettem volna, ha Keve így meglát és mégjobban megijed.) Irány Budapest.........

Fontosnak tartok megjegyezni egy érdekes momentumot: A hatvani kórházból ugye minimális információval eljőve gyakorlatilag úgy indultunk Budapestre, hogy annál többet, hogy oda kell mennünk nem nagyon tudtunk. (Bár a "nem ehet, nem ihat", meg a "Meg tudja oldani apuka?" elég beszédes.) Kiugrottunk hát ernyő nélkül a gépből és zuhantunk az egészségügyi ellátó rendszer 'semmijébe', de pontosabb, ha azt írom, hogy a földet éréshez közel, csupán csapódtunk az egyik szikláról a másikra. Talán ezért történt az, hogy amikor az egyre sápadtabb és fásultabb Keve (hamar ki tud ám száradni egy kisfiú) az út céljáról tett fel kérdéseket, mi nem igen tudtunk neki konkrét válaszokat adni, és Anya (nyilván zsigerből Őt és önmagát is nyugtatva) mondta, hogy "csak megnézik" -a Keve kezét- és nemsokára az M3 McDonaldsban esszük a hambit. Nos, nem így lett..........

A budapesti Heim Pál Gyermekkórház (áldja az Isten őket), már egy teljesen másik kategória. Mint mondtam, volt ismeretünk már erről a helyről, mégis döbbenetesek voltak az új tapasztalataink. A betegfelvételen (ekkor olyan 16:30 - 17:00 óra között lehetett már az idő), hárman 'nyomták' folyamatosan és mögöttük is volt néhány dolgozó, akik azonnal reagáltak a felvételi pultnál ülők minden, az érkező beteggel kapcsolatos kérésére. "Mi a baj?" - kérdezték azonnal, mire beadtuk az irományokat, meg a törés röntgenfelvételét hordozó DVD lemezt, amit Hatvanban kaptunk. mondták: - 'D' Épület, alagsor, név szerint szólítanak majd. Átértünk, megtaláltuk a sebészeti ambulanciát és alig értünk a folyosóra, velünk szemben (tényleg, mint valami filmben) kinyílt egy automatikus ajtó, amin át kilépett egy fiatal, alacsony, fehér ruhás férfi aki nagy hangon, ámde mosolyogva, kedvesen köszöntötte Kevét név szerint és már be is invitált bennünket.

Hatalmas kezelő, hosszú asztalok, rajtuk számítógépek, előttük orvosok(!) gépelnek bőszen (nem diktálnak), közben folyamatosan, újra és újra átbeszélik a feladatokat, különböző színű pólókban rohangálnak mindenféle rendű és rangú emberek, komoly pörgés szombat délután. Óriási kontraszt ez, a vidéki kórházak (frissen tapasztalt) álmos (esetleg semmilyen) ügyintézéséhez képest. A bennünket megszólító fiatal dokival (mint kiderült ő is egy sebész volt) váltunk néhány szót, majd vele együtt legalább három orvos kezdi szemlélni a már előttünk odakerült DVD képét és gyorsan, csendesen konzultálnak. Amikor végeztek, odalépett hozzánk egy idősebb doktor (mint kiderült Dr. Karsza Levente főorvos úr), majd imígyen szólt az Encókához: "Jó estét kívánok anyuka! Dr. Karsza Levente vagyok, és én fogom megoperálni a kisfiukat." Na! Nekünk sem kellett több (mondjuk főleg az Encónak). Szegény 'döbbenet' aznap biztos túlórázott, mert már ment is a székéért............. (és hát persze, hogy folytatom ezúttal is).

Apaságom 1673. napján.........

2016-08-11T13:32:00.003+02:00

Hello kedves Olvasóm!

Talán kicsit későn jelentkeztem ezen a felületen és ezért elnézésedet kérem, de volt itt sok minden. Először is történt egy baleset, de erről majd picit később. Aztán, mert szerettem volna már továbblépni abbéli állpotomból, hogy magamat bloggernek titulálva firkálgatok itt évek óta, indultam egy másik felületen megrendezett versenyben.

Pusztán azért, hogy lássam: - csakugyan érnek-e valamit az írásaim. Tisztelettel jelentem: - érnek! Hiszen az első olyan fordulót,melyben részt vettem, már meg is nyertem, de ez egy másik történet. Ám, ha a főoldal 'LINKLISTA' dobozában, vagy akár itt és most ebben a bejegyzésben rákattintasz az A MÁSIK BLOG! NAGYON JÓ LETT! szövegre, máris találkozhatsz az új blogommal is. Kattints rá, érdemes!

Mindezek bizony igénybe vettek némi időt, továbbá szabadságon is voltam, de úgy érzem, hogy nem hanyagolhatom el a jó öreg The Jaszai Post-ot, így aztán ma végre klaviatúrát ragadtam, hogy elmesélhessek egy érdekes, ám kevésbé vidám történetet neked. (Azért majd igyekszem a 'tollat' humorba mártani.)

Szóval szabadságon voltam az apaságom 1673. napján (innen már tudhatod is, hogy ezúttal az Öcsikével történt valami) amikor egy kedves invitálásának eleget téve családostul megjelentünk András barátom 'szabadidőparkjában'. Ez egy hétvégi házas övezetben lévő kellemes kis telek házikóval, sütögető hellyel, trambulinnal, gyeppel, meg amit akarsz azzal.

Szinte a reggeli órákban érkeztünk (ha őszinte akarok lenni, akkor elmesélem, hogy korábban, mint a házigazdák), hogy a friss levegőn élvezhessük annak a bizonyos július 23-ának a kellemes melegét. Rövidesen András is megérkezett a családjával, így birtokba vehettük a 'birtokot'. Nekikezdtünk az előkészületeknek, behordtuk a nap elengedhetetlen kellékeit, majd én, egy másik fordulóval a családom másik felét is felszállítmányoztam a helyszínre.

Még csak nagyon kevés idő telt el, olyan dél körül lehetett (épp etettem a hét hónapos lánykámat), amikor a trambulintól kb.: 10 méterre, ölemben a bébivel észleltem, hogy a fiacskám -elunva az ugrálást-, mászik kifelé a játékból. Még meg is fordult a fejemben -látva őt-, hogy nem lesz az úgy jó, hiszen már három évesen is tudta, hogy popsival kell kijönni, nem pedig fejjel, amikor -miközben tuszakolta magát kifelé- az én egyébként okos fiacskám már ki is pottyant a földre.

Pontosabban egy, a belépést segítő tejes ládára és úgy a földre. Elég nagyot nyekkent a nagyjából másfél méteres magasságból, de láttunk már tőle hasonlót, így az első másodpercekben nem aggódtam. Ám ez az érzés hamar elmúlt, mert 1., - a földet éréskor egy rövid, de annál határozottabb sikoly hagyta el a száját, 2., - szokásától eltérően nem kelt fel.

"Ez nem lesz jó" - gondoltam és indítottam a két bátyját, hogy segítsenek neki. Futottak a nagyfiúk, felsegítették Őt a földről, majd hozzám kísérték. Ekkorra az Öcsi édesanyja is odaért már, aki -látva, hogy a fiacskánk milyen sápadt- nyugtatni kezdte majd, miután Keve a karját erősen fájlalta és olyan furcsán erőtlenné vált, borogatást tett rá és lefektette a kisházban.

Ám ez az állapot sem tartott tovább néhány percnél, mivel gyermekünk semmivel sem lett jobban, úgyhogy kért menjek be hozzá. Felültettem (nekem kellett, mert a kisfiunk már nem bírt egyedül), majd kivittem a házikó elé, hogy a karját megszemléljem. Látszólag semmilyen sérülés nem volt rajta még horzsolás, vagy véraláfutás sem, viszont a könyöke fölött felfedeztem egy enyhe duzzanatot. Minimális, szinte alig látható eltérést a másik karjához képest, valamint Keve olyan sápadt volt, mint még soha. Igazából szavak sem voltak szükségesek. Épp csak összevillant a szemünk a feleségemmel és én már tudtam, hogy indulnunk kell.

Nosza, futottunk is egy tök felesleges, ám legalább egy fél órát igénybe vevő kört a gyöngyösi kórházban (ahol köztudottan, annak ellenére sincs traumatológia, hogy korábban a hírekben már volt arról szó, hogy lesz). Így röntgen és bármilyen egyéb vizsgálat nélkül, DE LEGALÁBB NÉHÁNY JÓ SZÓVAL, ÉS EGY KARFELKÖTÉSSEL GAZDAGABBAN elindultunk ismét, hogy megtudjuk mi baja az Öcsikének, illetve azért, hogy bármi is a baj, azt valaki ellássa végre. (Félreértés ne essék, most nem a gyöngyösi Bugát Pál Kórházat kárhoztatom.)

Ja, azt nem mondtam, hogy hová! Hát persze, hogy tőlünk nagyjából húsz kilométerre lévő Hatvan városába. Egy felkötött karú, négyéves kisfiúval. "Meg tudja oldani apuka?" Ezdeszép'! Mert értem én a gazdaságosságot, meg a súlyponti kórházakat, meg a területi ellátás fontosságát, meg minden, az egészségügyi kormányzat által a legalább harmincöt éve 'adó-és járulékfizető pofámba' beletolt hazugságot, de ez azért tényleg nonszensz. De félre a politikával, mondom a tutit.

Nem sokkal azután, hogy elindultunk csörgött a mobil, amin az Encóka (a felségem, a fiacskánk édesanyja) hívott aggódva, hogy mi a helyzet. Mondom neki: - Hatvan. Ugyan nem láttam az arcát, de éreztem a hangjában a döbbenetet, hiszen ő már visszavárt minket. Mondtam, hogy a gyöngyösiek szerint szinte biztos, hogy törés (ez aztán a diagnózis!), ám röntgen nélkül ezt viszonylag nehéz ezt ránézésre megítélni. (Vagyis ez a diagnózis pontosan az enyémmel volt egyenértékű.)

Hatvanban, az ottani Albert Sweitzer Kórházban gond nélkül haladtam át a biztonsági szolgálaton mondván, hogy a sérült kisfiamat szállítom, ám annál nehezebb volt a dolog többi része. A betegfelvételen (hát persze, hisz szombat volt), gyenge fél órát álldogáltunk, miután nem volt ott senki, majd az időközben megérkező adminisztrátor szúrós tekintetét is élvezhettük néhány percig, ugyanis -oh micsoda gyarlóság- siettemben nem vettem magamhoz Keve TAJ kártyáját én barom. A gyöngyösi kitérővel és az úttal együtt immáron két és fél óra telt el anélkül, hogy a gyermekemet olyan orvos látta volna, aki képes és jogosult is Őt ellátni! Fasza!

Innen azonban talán kicsit flottabbul mentek a dolgok. További húsz perc után már szólították is a fúcskát. A panasz meghallgatása, majd szemrevételezés után az ügyeletes doki a röntgenbe küldött bennünket. (Nem csoda, hiszen ekkorra a bal karja már úgy nézett ki, mintha valaki egy-egy fél almát dugott volna két oldalról a könyöke fölött, a bőre alá.) Ott csak legfeljebb tíz percet ha vártunk. (Egy csengővel kellett volna jelezni az érkezésünket, mert az ottani betegfelvételen sem ült senki, de az igazat megvallva, még ma sem tudom, hogy a csengőt hol kellett volna megnyomni.) Innentől viszont az események felgyorsultak......

A sebészeti rendelőben az orvos elmondta, hogy az Öcsi karja eltörött (zseniális), majd hozzátette, hogy begipszelik, de valószínűleg meg kell mutatni még másik orvosnak is. (Mifasz? Ha a törésen kívül még valami gond van, akkor miért is nem látjuk el? Vagy legalább miért nem mondjuk el? Nem értettem.)

"Országos Baleseti Intézet" - mondta a doki, ami ugye Pesten volna, én meg lestem ki a fejemből, majd -igazából lényegi magyarázat, vagy indoklás nélkül hozzátette- "a gyerek nem ehet, nem ihat. Még, ha könyörög sem." Nyilván sejthető, hogy ilyet egy esetleges operáció előtt állónak mondanak, de azért egy-két szakmai szó akkor jól esett volna. Mondjuk a már jól ismert kérdés újfent elhangzott: "Meg tudja oldani apuka?" Nembazdmegnem'! Hát persze, hogy meg tudom oldani.

Mire Öcsit begipszelték, megint bejött az orvos és elmondta, hogy az OBI-ból (nem az áruházból) időközben Heim Pál Gyermekkórház lett, mert ott van most olyan orvos, aki segíthet. "Milyen?" - volt a nyelvemen a kérdés, de már inkább nem mondtam ki. Mert minek. Mondjuk ez a közlés, még ebben az aggasztó helyzetben is jó érzéssel töltött el, hiszen az Öcsit, olyan nyolc hónapos korában egyszer már meg kellett operálni és ez a műtét szintén ebben a kórházban történt így tudtam, hogy ott jó kezekben lesz a gyerkőcünk. Már csak az volt a kérdés, hogy mindezt hogyan mondom el az Encónak................................. (folytatása következik).

Lószar ez, nem Kormány!

2016-07-08T08:52:00.002+02:00

Hello kedves olvasóm!

Manapság -csak mert tudatosan figyelek arra, hogy ez ritkán történjen meg velem- nem, vagy szinte alig veri ki a biztosítékot a hatalom ténykedése és ennek megfelelően ritkán is írok e tárgyban. Azonban nem tudtam elmenni a napokban felröppent hír mellett, miszerint egy nyolcvanhárom éves hölgy, közel egy éve minden egyes nap vidékről Budapestre utazva, transzparenseit magára öltve, egyfajta ellenzéki szendvicsemberként tüntet a Parlament, a minisztériumok, a Magyar Nemzeti Bank, az Unicredit Bankok előtt, miután fia hatmilliós, felújításra, bővítésre szánt ingatlan alapú devizahitele (a hatalom összes látszatintézkedése ellenére) tizenkilenc-millió forintra nőtt.

A gyermeke meghalt, azonban az unokái valószínűleg egy életen át tartozni fognak ezzel az egyébként szerintem nem létező tartozással és a hölgy ez ellen emeli fel a szavát minden egyes nap. Ha nincs meg a nol.hu videója nem gond, a bejegyzésben az említett NOL cikket itt érheted el és nem is baj ha elolvasod, mielőtt továbblépsz.........................az én véleményemre.

Mert az én véleményem meg az, hogy ebben az egészben meg az a szép, hogy a kormány SEMMIT SEM TETT. A forintosítás semmit nem változtatott a helyzeten, hiszen nem a hitelfelvételkor érvényes árfolyamon történt a váltás, illetve a törvényi szabályozás is túl későn jött, választási fogásnak viszont kiváló volt azt ígérni, hogy senkit sem hagynak az út szélén. (Valóban nem hagytak senkit az út szélén: - berugdostak mindenkit az árokba.)

Merthogy értem én, hogy apró betűs rész, meg minden, de nem várható el senki ember fiától, az átlag polgártól, hogy kiváló közgazdászként, minden eshetőséggel számolva vegyen fel hitelt. Az eshetőségek ecsetelése konkrétan a hitelek közvetítőinek, valamint a bankok alkalmazottaink a feladata lett volna, azonban ez MINDEN ESETBEN elmaradt!

Sőt! Kifejezetten ajánlották a devizahiteles termékeiket. Emlékezzünk csak vissza! Az összes hiteltermék (legyen az autó, lakás, vagy más tartós, nagyobb értékű fogyasztási cikk) reklámja ömlött a médiákból! Hitelfelvételkor pedig egyszerű kézlegyintéssel intézték el az esetleg aggodalmaskodókat, tönkretéve ezzel -ma már tudjuk- családok ezreit. Nemcsak a korrektség miatt lett volna ez elvárható viselkedés a bankoktól, hanem azért is mert a teljes körű tájékoztatás kvázi kötelességük is! Csakhogy: - az nem éri meg.

Egy barátom, a devizahitelt-dömping kellős közepén hitelfelvételre kényszerült. Ki is választotta magának a bankot, a bankon belül pedig egy forint alapú terméket. Az ügyintéző megpróbálta őt kézzel lábbal lebeszélni a döntéséről, alig kapta meg a hitelt, mindenféle akadályokat gördítettek az útjába, csak nagyon nehezen sikerült átvinnie az akaratát a döntnökökön, ám a feltételeknek megfelelt, végül megkapta amit akart, anno.

Szóval (bár erősen összeesküvés-elmélet-szagú, amit most leírok), utólag nagyon úgy tűnik: - a pénzintézetek, hónapokkal évekkel a krach előtt szinte tudatosan készültek a nagy bedőlésre, a svájci frank, a japán jen elszabadulására. Kiszórtak irgalmatlan mennyiségű hitelt és hátradőlve csendesen várakoztak, mint hajnali egykor a róka a tyúkól bejárata előtt. A különbség csak annyi, hogy a róka nem tudta a kezét dörzsölni.

De a bankárok igen és meg is tették. Mindehhez viszont kellett egyfajta politikai együttműködés, politikai akarat is. Ha belegondolunk tisztán látszik, ahogy a jelenleg regnáló kormány (igen, az a kormány, amelyik anno törvényben engedélyezte a deviza alapú hiteleket) a tett ígéretei mentén, lépésről lépésre úgy haladva, hogy közben csak a nagy lózungok hangzottak el, nem tett semmit. A végén aztán -valamit csak kell tenni- amikor már tisztán látszott a bankok, vissza már nem vehető gigahaszna- hangzatos intézkedésekkel forintosított, és kivezette a devizaalapú nagyhiteleket. Kérdem én: - mindenkit hülyének néztek akkor, vagy csak a nagyját?

Csakhogy, ahogy az idős hölgy fiának, unokáinak példája kiválóan mutatja, a korábbi események (például extrára feldagadt, szinte uzsora jellegű 'tartozásukkal') mai is hatnak. Emberek halnak bele! Eberek adósodnak el kicsi gyermekkorukban! És ez így -most- teljesen törvényes, pedig ez egy egyszerű bűncselekmény! És a sértett az ország lakosságának pont a keményen dolgozó, az adóit, járulékait pontosan befizető, gyermekeket nevelő nagyobbik része! Lószar ez, nem Országgyűlés, lószar ez nem Kormány! Remélem segíthettem.

Nem szeretem a focit!

2016-06-28T07:09:00.000+02:00

Hello kedves olvasóm!

Egy valóban nagy sikerű, a Magyarország - Belgium mérkőzés kapcsán, a meccs éjszakáján kelt írásomat, az akkor éjjel sebtében megírt, a meccs kapcsán bennem keringő gondolataimat és érzéseimet feloldó facebook bejegyzésemet osztanám meg most veled! Íme:

Jól van jól. Tudom, hogy már régen aludnom kellene, de amikor ma (2016. június 26-án vasárnap) késő este egy spontán meghívásnak eleget téve azután, hogy a Magyarország - Belgium Európa Bajnoki selejtezőről sétáltam hazafelé, erről az egészről, az előző két hétről és a ma esti mérkőzésről elmélkedtem, olyan sok gondolatom támadt, hogy azokat már képtelenség volt 'bent' tartani. És hogy adja ki magából az érzéseit egy íróféle? (Itt értsd: blogger.) Hát leírja. Úgy. De kezdjük mindjárt az elején:
NEM SZERETEM A FOCIT.
Nyilván nagyon sok véletlen együttállása kell ahhoz, hogy egy egészséges, felnőtt, magyar férfi ne szeresse a focit, de hát nem vagyunk egyformák.

Rólam annyi elég is, hogy ez valahogy egyrészről kimaradt az életemből, másrészről pedig nagyjából a középiskolában vált véglegessé, hogy játszani sem tudom (a focit legalább is), hiszen a csapatokba is csak akkor válogattak be, ha kifejezetten szar kedvük volt a többieknek és szerettek volna végre már röhögni egy jót. Miután olyan volt a labdakezelésem, mint Puskás Öcsi felcsúti szobrának. (Bocs, az övé - mármint a szoboré, ami ugye köztudottan egy fém tárgy- kicsit jobb.) Így aztán nem is értek hozzá.
Fogalmam sincs a tizenhatosról, a tizenegyesről, mint ahogy -bár korábban többen magyarázták már- nem tudom azt sem, hogy mi az a les például. Ez az egyik ok.

A másik a magyar foci. Még gyermekkoromból emlékszem rá, ahogy édesapám a Nemzeti Bajnokság meccsei előtt ülve szurkolt, míg számomra halál unalmas volt, ahogy az akkori focisták a bőrt rúgták. Unottan, fásultan, a labdát a pályáról mindig kirúgva, csak hogy teljen az idő. Így én már zsenge fiatal koromban, szinte még gyerekként kategorizáltam be a meccsközvetítések szemlélését a haszontalan időtöltések közé.

Így is volt ez egészen két héttel ezelőttig. Valahonnan megneszeltem (no nem volt nehéz), hogy a magyar csapat kijutott az Európa Bajnokságra. "Na" - mondom - "az nem semmi."
Bár a véleményem sokban ezután sem változott, mégis annyi információ -pro és kontra- jött velem szemben az utcán, a facebookon, az újságokban, a televíziókban és még sorolhatnám, hogy egyrészt a híreket egyszerűen már nem lehetett kikerülni, másrészt (különösen a focirajongó barátaim elmondásai miatt), kezdett a dolog engem is (ÉÉÉRTED! ENGEEEEM!) érdekelni!

Az Ausztria elleni fényes győzelem, az Izland elleni mérkőzés, majd a portugálokkal játszott 3-3 után (itt már eljutottam oda, hogy visszanéztem az összefoglalót, ezért aztán erős, több oldalról érkező baráti presszió, Gera csodagólja és a már fent említett meghívás hatására) határoztam el, hogy bizony megtekintem a Magyarország - Belgium mérkőzést. A meccs végeredményét mindannyian jól ismeritek.

Most nyilván valami elkeseredett fikázást vártok tőlem, hogy nem csalódtam, meg, hogy ilyesmire számítottam, meg effélék, de nem! Ugyanis mától nem vagyok hajlandó, legfeljebb szuperlatívuszokban beszélni a magyar futballról.

Mert nekem a full laikus, a témához szó szerint semmit nem értő, az e tekintetben egy faék, egy pont, vagy egy kőgolyó egyszerűségével bíró, ám MAGYAR nézőnek (igazán még szurkolónak sem merném hívni saját magamat) kéremszépen' ma este egy világszínvonalú mérkőzést volt szerencsém látni!
Egy csodálatos, a teljes játékidőben az utolsó másodpercig valóságos hősként futballozó, küzdő, minden tudást, akaratot, intelligenciát bedobó, tiszta szívből játszó, világszínvonalú MAGYAR játékosokkal!

Játszunk el ennek okán kicsit a szavakkal, mert ezt Európa egyetlen országa sem tagadhatja: - MAGYARORSZÁG TÖBB MINT NEGYVEN ÉV UTÁN MA, EURÓPA ÉLVONALÁBAN FUTBALLOZVA ÍRT AZ ELMÚLT KÉT HÉTBEN TÖRTÉNELMET!

És szinte biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül ma este még sok millió magyar érez így, ahogy abban is, hogy most a futball kovácsolta ismét egyetlen nemzetté kis hazánk lakóit!

Amikor ma este -egy nagy kört levágva a rövidebb, bár kifejezetten kietlen, közvilágítás nélküli területet is érintve, -ahol az időnként a távolban felvillanó villámok fényei is kellettek ahhoz, hogy a vaksötétben megtaláljam a bozótban a hazavezető utat- ott botladoztam hazafelé, azon fanyalogtam, hogy mire hazaérek a szúnyogok teljesen felzabálnak.
Ám mire kiértem ismét a közvilágítás és az aszfalttal burkolt járdák nyújtotta biztonságba, már hálás voltam a sorsnak, hogy a szúnyogok zabáltak fel és nem a kutyák. Bár meglehet, amilyen bambán ballagtam még egy kutyatámadást sem veszek észre, annyira felkavart és elgondolkodtatott a meccs, miközben a lábaim automatikusan hazavittek. A lakásomhoz közel viszont már összeállt a kép:

- Én ma egy világtörténelmi esemény szemtanújaként megélhettem a lehetetlent! Láthattam az addig veretlen magyar csapat csodálatos játékát, egy új Aranycsapat hajnalát! Olyan fantasztikus élményben volt részem, ami egy emberöltő alatt Magyarországon csak nagyon ritkán adatik meg! És ezért hálával tartozom minden magyar játékosnak, akik ezt lehetővé tették a számomra és ezért mától nagy becsben tartom majd a külön erre a meccsre vásárolt, általam csak ma este, egyetlen alkalommal viselt szurkolói pólómat ugyanúgy, mint ezt a nagyszerű élményt!Remélem holnap hősöknek kijáró tisztelettel fogadják majd a játékosainkat!

Benneteket nem a szúnyogok zabáltak fel, még csak nem is a kutyák, hanem bátor oroszlánokként, hős csatában véreztetek el, de közben megnyertétek nekünk a háborút, hisz újra széppé tettétek a magyar nevet!

Köszönet és tisztelet az elmúlt két hétért!
Szép volt fiúk! Remélem segíthettem! CSAKAZÉRTIS' ‪#‎HUN‬

Apaságom 184. napján....

2016-06-10T10:09:00.001+02:00

Hello kedves olvasóm!

Ma ismét a most hat hónapos Grétikéről mesélek (ez ugye kitűnhet már a címből is) mert a gyermeknevelés egy újabb érdekes momentuma villant be ma reggel a fejembe.
Ez nem más mint az altatás, hiszen komoly anomáliákkal kell szembenéznie minden szülőnek e téren. Sok olyan kérdés merült fel bennem a téma kapcsán, melyek mára szinte megkerülhetetlenekké váltak, megpróbálom hát megválaszolni őket magamnak, neked, nem sikerült. De azért beszélhetünk róla.

Kezdem azzal, hogy oké, hogy van egy újszülött életében az alvás, az elalvás tekintetében időnként némi zavaró tényező és hát ezeket el is kell fogadnunk, sőt továbbmegyek: - még meg is kell értenünk, de van ami nem fér a fejembe az istennek sem.

Mindjárt ott volt az a legeslegelső időszak. Amikor a Kisasszony még legfeljebb pár kilogramm volt és az evilági létezése maximum két-három napot ölelt fel, nahát az maga volt a kánaán!

Az újszülött ugyanis nincs még 'rendesen összerakva'. Sőt, nagyjából sehogy sincs. Nem működnek rendesen a belei, a kiválasztása (vesék effélék), nincs saját hőmérséklet szabályozása stb... Így aztán, amikor a kórházból elengedték, ő csak -enyhén besárgulva- feküdt aludt, aludt és csak aludt. (Már rendesen kétségbe voltunk esve ennek okán.)

Persze szülőként tudjuk nagy tudományosan, hogy a születés traumája, a belső szervek működésképtelensége, bla-bla-bla. Prototípus. Ez van. Ugyan talán nem annyira jó hasonlat, de az új tervezésű autóknál érzékelhető hibákra nem véletlenül mondják, hogy azok az autó 'gyerekbetegségei', majd finomítják a beállításokat, alkatrészeket terveznek újra, vagy cserélnek ki és elmúlik. Minden esetre -legalább is az idegrendszerünk szempontjából- ez az első időszak felért egy lottó ötössel, az már tény.

Ami viszont el tud romlani az el is romlik. Ugyanis néhány hét erősödés után (tuti rágyúrt a következő időszakra) a fogalom átvitt és valódi értelmében is, már más volt a 'leányzó fekvése'.
Bizony jól látod, most is ugyanarra gondoltunk, jöttek a pocaktragédiák. Az első ilyen ok, a baba első ilyen 'élménye' -a negatív élmény is élmény- maga az éhség. Ezt bizony nem érezhette odabent a kis drága. De azután, hogy a szimbiózis megszűnt -merthogy megszületett a kisasszony- és idekint már nem volt összekötve egy bazi nagy csővel a kiscsaj meg a nagy, már voltak gondok. Mer' ha éhes, akkor bőg! Ugye.

Aztán ott van az is, hogy Anyu táplálkozik, majd maga is táplál. A pocak -a természetnek ez a csodálatosan összetett, fantasztikus gépezete- meg baszik befogadni amit kap, a legkisebb eltérés az ideálistól és jön az ordítás. Megjegyzem: - egy néhány napos-hetes kölök ordítása amúgy nagyjából semmi egy fél éveséhez képest, de te ezt akkor még nem érzékelheted.
Azt persze soha senki nem tudta még megmondani, hogy mi az ideális, így aztán jöttek a tanácsok: - ezt egyél, ne ezt mégse egyél, azt egyél, amolyat nem ihatsz stb.... Anyu a kétségbeeséstől, és a még soha az életben nem tapasztalt barlangmélységű fáradságtól, míg apu (aki közben persze gályázik a betevőért) lassan a kialvatlanságtól áll a megőrülés és/vagy a halál szélén.

Alszanak? Azt te csak hiszed!

Így a születéstől nem is kell túl sok időnek eltelnie és anyu, meg apu egyszerre válnak egy dupla 'ZS' kategóriás horror zombijaivá attól, hogy a korábban nyugodtnak vélt (a valóságban azonban csupán félig halott), cukimuki csomagocska ordít minden szarért, ha kell, ha nem. És senkit sem nyugtat meg a tudat, hogy a sírástól erősödik a kis szarosnak a tüdeje.
Ja és persze ilyenkor még nem beszélhetünk altatásról, ugyanis ebben az időszakban szinte esélytelen bármilyen fortély. Ha elalszik, akkor elalszik baszod. HA NEM, MEG NEM. Kijelenthetjük, hogy ekkor csak azért nem kötik fel magukat a szülők a kerti cseresznyefára, mert se kertjük, se cseresznyefájuk.

Na, de ez az időszak is csak eltelik valahogy (mert ha nem így lenne, akkor az emberiség ki sem alakul, vagy időközben a sok barlangfalhoz csapott kisded miatt kipusztult volna) és a pocak ügyek lassan elsimulnak. Ezekkel egy időben pedig a szülők -akik, ha lassan is, de már ébredeznek az első sokkból azzal, hogy volt már legalább egy átaludt éjszakájuk az elmúlt másfél-két hónapban- rájönnek, hogy ebbe bizony beledöglenek, ha nem találnak ki valami nagyon fajinat. És elkezdenek különböző okosságokat kidolgozni arra, hogyan altassák el apró csecsemőjüket akkor, amikor elérkezett az alvásidő. (Elárulom: -nincs is ilyen. Mármint, hogy alvásidő. Vehehehehehe....)

Van itten kérem minden ezután. Ringatás az ölben, séta a poronttyal, finom rázással fűszerezve. Mondjuk azt tudni kell, hogy ahogy cseperedik az a szép gyermek, akként lesz a néhány lépésből több kilométer gyaloglás egyetlen szobában úgy, hogy a megtett távolság a kilók számának növekedésével egyenesen arányos. Aztán van még a hátsimogatás fekve, a hassimogatás fekve, illetve (igaz csak egyszer), de volt olyan is, amikor a Kisasszonyka a combomon üldögélve aludt el. És -ez a legjobb, mert ez szolgálja leginkább mindkét fél érdekét, meg még kényelmes is- az etetéssel egybekötött altatás, ugyanis szinte biztos, hogy a kisded elszunnyad a cickón és/vagy a cumisüvegen.
Az altatási idők és szokások kialakulásának időszaka egy viszonylag csendes -és utólag rájössz, hogy nagyon rövid- rész a 'Kisbaba otthon' című társasjátékban. Ám hiba azt hinni (kedves leendő szülők), hogy ez lesz az az életszakasz, amikor is beállnak a dolgok. A büdös francot! A jó büdös francot azt! Mert még vége sincs az egyik folyamatnak, már indul is be a másik, mivel jönnek azok a kib@szott fogak!! Ráadásul úgy, hogy a kibújás igénye -mármint a fenti jelzővel illetett fogak részéről- nemgyengén' hónapokkal jelentkezik korábban, mint azok a (......fenti jelzővel illetett) fogacskák!

Azt tudni illik, hogy a gyermek ezen életszakaszában az égvilágon semmi szükség nincs fogacskákra (sem a fenti jelzőkkel, sem azok nélkül), ám ez a fogacskákat egyáltalán nem érdekli, így aztán a következő hónapok sem nevezhetők egyszerűnek. (Főleg az altatás szempontjából.)

Ugyanis e folyamatnak megvan az a rendkívüli tulajdonsága (még a pocak ügyeknél is rosszabb a forgatókönyv), hogy a legkellemesebb órákban jelentkezik. Szóval. Egy ideje már önfeledten játszol a kitörő örömmel létező lánykáddal, aki egyszer csak megromlik, fúriává változik és ököllel vad száj-, illetve fülcsapkodás kíséretében kezd el üvölteni. Pedig az előbb még jó volt. Nehéz eldönteni, hogy a foga fáj, vagy az, hogy hat másodperc alatt verte agyon saját magát.
Enyhébb esetben a fogzás jelentkezhet viszketés formájában is, de akár viszketés, akár fájdalom ez jöhet a nap bármely szakában! Ami meg még ennél is szörnyűbb tud lenni, amikor ez első -mármint az éles fájdalommal járó-, az altatás kellős közepén jelentkezik. A kisded már-már szunyókál aminek biztos jele, hogy a végtagjai és a nyaka elernyed. No meg a kis teste többi része is. Lehet, hogy még nyitva van a szeme, de ez náluk semmit nem jelent. Te egy egész napos hajtás, rohangálás, intézkedés, vásárlás, gyermeknevelés (ide értendő a négyéves hisztis szeretgélése, rendszabályozás is, ami amúgy éveket vesz ki belőled) meg a fene tudja mi után már remegve várod, hogy beálljon a CSEND!!! A nagyobbat már letetted, talán alszik, talán nem, KIT ÉRDEKEL, de CSENDBEN VAN (és ez a lényeg), a kicsi meg már elernyedt a karjaidban. Lelkedbe béke költözik.
Ekkor már csak egy bűzlő, legalább tizenöt órás, és egyébként napon hagyott hulla vagy, de fejben már (a proszektúra boncasztalán, a krematóriumban, a sírban hetek óta), de legalább is az ágyban vagy. Gyermeked -méreteit meghazudtoló módon-, egy vadállat módjára horkol, új fogalmat képezve a mély-altatást kutatók szótárában.
Biztosra mész. Mielőtt letennéd, kloroformmal átitatott vattát szorítasz percekig az arcára, a szájába pedig, -finom erőszakkal- panyolai bolyhos ágyas szilvapálinkába gazdagon áztatott kenyérvéget gyűrsz. Most már tuti a dolog.
Letetted. Adsz magadnak egy másodpercet, hogy elgyönyörködj ágyékod gyümölcsének angyali nyugalmú arcán (a vattát, meg a kenyeret már elégetted az erkélyen, a hamut meg szétszórtad az utcán), és tested minden maradék erejét összeszedve hátat fordítasz gyermekednek, hogy megtedd azt a huszonnyolc centimétert, ami az ágyadhoz vezet. Kár volt. Mármint megfordulni.
Ugyanis a poronty, -akit egyébként amikor alszik az sem érdekel, ha a háttérhatalmak (ugye tudod kiket értek ezalatt), a közeli játszóteret kísérleti telepként használva, ott felszín feletti atomrobbantást hajtanak végre-, valahogy meghallja amint a gyémánt fényességű parkettán, minimális súrlódás kíséretében sarkad elfordul, melynek folyományaként a szobában cipelés világrekordjának felállításakor felhasznált kilométerek százai alatt cserzett sarok, minimális hangot ad ki. Kb.: - 0.2 dB-t. (Decibelt.)
Persze a gyermeked értékel. Vagy azt, hogy alig hallhatóan elfordultál, vagy a fogzás gyötri, de valamelyiket a következő ezredmásodpercben szemei kipattanásával, karjai lábai ütemeket nélkülöző, ám annál intenzívebb mozgásával, valamint az egyik korábbi 'Apaságom....' bejegyzésben már említett szájgörbülettel és az ebből automatikusan következő bömböléssel jutalmazza. 20.000. dB-el! Na az már sírás. Te csak kiballagsz az erkélyre, lefújod a korlátról a pálinkás kenyér és a kloroformos vatta hamujának maradványait (retkes talppal mégsem dögölhetsz meg), felmászol rá és leveted magad........ (De persze nem, mert fel kell azokat a szaros kölköket valakinek nevelni, de megfordul a fejedben még úgy is, hogy az elsőn laksz.) Remélem -ha másképp nem úgy biztosan, hogy kikacaghattad a nyomoromat- ezúttal is segíthettem.

Apaságom 1521. napján

2016-06-07T13:00:00.001+02:00

Hello kedves olvasóm!


2016. 06. 08. Már nincs semmi baj.

Meglepő a cím? Bizonyára a sorozat korábbi címeiben megjelenő alacsony számok alapján, de hát a mai bejegyzésben nem is a most fél éves Grétikéről, hanem a valamivel több, mint négy éves Keveuraságról lesz szó.

Történt a tegnapi napon (ohh bocsánat, az apaságom 1520. napján), hogy elindultunk az Öcsiúrral a postára.

"Nem nagy dolog" - gondoltam, elintézzük pikk-pakk az ügyet, végül is 'csak' a fizetésemet szoktam otthagyni, hogy a kedves postáskisasszony készpénzre váltsa az ~~álmaimat~~. Lófaszt, azt a vastag köteg fehér és sárga csekket amit magammal hurcoltam, hogy áldozzak velük a fogyasztás oltárán.

(Csak egy kis kitérő egy kérdéssel: - azt megfigyeltétek már, hogy manapság mindig több a csekkeken lévő számok összege, mint a pénz a zsebetekben? Hát én már most egy ideje figyelgetem ezt, de sehogyan sem jövök rá a miértjére.) Na de mindegy is, térjünk vissza Őuraságához.

Szóval, miután mindent többször is kiszámoltam -mert, ahogy említettem, egyik ötödike környékén sem hiszek a szememnek- ballagtunk a tőlünk nagyjából 100 -igen, jól olvastad csupán egyszáz- méterre lévő hivatalhoz. (Ennek később még jelentősége lesz!)

A hangulat a béke és a boldogság közt volt félúton, a nap sütött, a lágy szellőben az árnyat adó fák halk susogása csodás alapzajt biztosított rövid, ám kellemesnek ígérkező sétánkhoz.

Öcsiúrral a postahivatal előtti útszakasz túloldalán lévő, girbe-gurba betonjárdákkal szabdalt parkos részen kettéváltunk, hogy Őurasága -a széllel versenyre kelve- kedvére nyargalhasson egy kicsit. Hát sok nyargalásra tényleg nem tellett.

Merthogy -miután az Ifiúr eltűnt a látószögemből, és miért is ne akkor- egyetlen pillanat alatt törte darabokra a fent felvázolt idillt egy hang, amely akkor leginkább egy döglődő sirály utolsó, kétségbeesett sikolyába oltott halálhörgésre emlékeztetett, természetesen az én négyévesem, Öcsiúr hangján.

Napoknak éreztem azt a néhány ezredmásodpercet, amíg a hang forrása után kutatva végre felfedeztem a fiacskámat. A Miszter ekkor úgy feküdt az aszfalttal borított járdán, mint azok a banki ügyfelek, akik a legrosszabbkor, bankrablás idején keresték fel bankjukat, hogy aztán a bank márvánnyal borított előterében fekve, kinyújtott kezekkel és lábbakkal, arccal a márvány felé túszoskodhassanak' néhány órácskát.

Tehát Öcsiúr nagyon sírt. Racionális agyamban rögtön megfordult, hogy az jó, mert például komolyabb koponyasérülésekkel csak a legritkább esetben sírdogálunk úgy egyébként, bár az efelett érzett örömömet a közben önállóan feltápászkodó -és a mozgás hatására jelentkező újabb fájdalmak okán ha lehet még hangosabban üvöltő- kisfiam hamar feledtetni tudta azzal, ahogy kinézett.

A két tenyerén csak apróbb -szinte csak jelzés értékű- sérülések jelezték a gyermek és az aszfalt közelebbi kapcsolatát, és a könyökei a csodával határos módon sértetlenek voltak. Meg is néztem a hasát, meg a mellkasát, nem-e ott lapul egy jó kis fűszeres sorozatborda-törés, némi édes-savanyú légmellel leöntve, de nem, semmi ilyesmiben nem szenvedett.

A feje is ép volt, -ennek külön is örültem, viszont a térdei! Na kérem azok oszt' ott voltak rendesen. Pont úgy néztek ki mintha a gyermekem indult volna a fedett pályás, ötszáz méteres Térden Csúszás Sajtreszelőn Európa Bajnokság U4 csoportjában és dobogós helyen végzett volna. (Minimum egy ezüstéremmel.)

Én rohantam felé (az időközben egy közeli padon elhelyezett csekkjeim önálló életre kelve szálltak a szélben), ő lassan bandukolt felém, miközben a kezeit úgy tartotta el magától, (és olyan arcot vágott) mint Jim Carrey az Ace Ventura második részében, amikor lándzsák álltak ki a combjaiból. Közben pedig persze bömbölt. Érdekesség, hogy néhány másodperc alatt, a nyílt utcán bokáig álltunk a könnyben. Én ilyet még sohasem láttam.

Így hát nekifogtam, hogy megvigasztaljam az éppen vigasztalhatatlan világfájdalmat és -valljuk be őszintén, szar is az- valódi fizikai fájdalmakat megélő fiacskámat, aki eközben ráadásul az "Én tehetek lóla, nem te apa!", valamint a "Ugye ez nem hiszti apa?" szavakkal még ostorozta is saját magát szegényke.

A történetben az utolsó csavar meg az (merthogy kell legyen egy utolsó csavar mindig), hogy mindez persze a posta bezárása előtti percekben, a hivataltól összesen húsz méterre történt úgy, hogy a már említett lágy szellőben, az árnyat adó öreg nyárfák lassan minden ágára jutott egy-egy a sárga közüzemiekből. És bár a helyzet ekkor meglehetősen kilátástalannak tűnt, azért csak sikerült megvigasztalnom a több sebből vérző pici fiacskámat. Remélem ma is segíthettem. És nem csak Öcsiuraságnak!

Hétköznapi hősök - Csorba Dávid története II. rész

2016-05-25T10:35:00.001+02:00

Hello kedves olvasó!
Egy, a mai napon kelt Facebook-bejegyzésemet szeretném megosztani itt, a blog felületén is, hogy minél többen láthassák, mit is szeretne kérni most a SEGÍTSÜNK CSORBA DÁVIDON elnevezésű Facebook-csoport.

KÉRLEK BENNETEKET, HOGY FIGYELJETEK MOST KICSIT RÁM!

Amikor a csoport néhány nappal ezelőtt megalakult, robbanásszerű volt a taglétszám növekedése, és ez a dinamizmus -szerencsére- még most is tart.
A csoport létrejöttének egyetlen célja, az izomsorvadásban szenvedő és ezért ágyhoz-, és lélegeztetőgéphez kötött, most huszonhárom éves CSORBA DÁVID életének, életfeltételeinek, életminőségének és nem utolsó sorban lelki életének jobbá tétele.
Több tízezer főt számlál már az érdeklődők köre. Kijelenthetjük, hogy -többek közt- a csoport tagjainak megosztásai révén nagyon messzire jutott már Dávid híre, de tudnotok kell, hogy ez csupán az első lépések egyike volt.
Ugyanis -bár a hirtelen érkezett és olykor nagyon komoly segítség- sokat dobott a család jelenlegi helyzetén, ki kell mondjam, ez legfeljebb arra lesz elég, hogy egy-két nagyobb értékű berendezést megvásároljanak.
Amint ezekkel megvannak, ugyanott lesznek ahol eddig, így az idáig nyújtott segítségünk -mondjuk így- bár fontos, és hasznos eszközök vételére megy el, mégis elpárolog, vagyis azt az alaphelyzetet, melyben a család eddig élt, meg nem oldja.
ÉS MOST JÖN AZ, AMIRŐL TULAJDONKÉPPEN 'BESZÉLNÜNK' KELL!
Sokat beszélgettem mostanában Dávid édesanyjával Margit Pálfi-val. Innen tudom, hogy a jelenlegi helyzetük -anélkül, hogy a részletekbe belemennék- nemcsak elszomorító, de egyenesen kétségbeejtő.
Elég az hozzá, hogy Ők ketten olyan alacsony jövedelemmel rendelkeznek, mely összeget néhányunk egy-egy nagy bevásárlásnál költ el! Dávid nem kér. Margit nem kér! A csoport megálmodója, Alexandra kér! És én kérek, amikor 'papírra vetem' e sorokat.
Én, amikor mindez elindult tudtam, hogy itt hosszútávú segítségre lesz szükség. Olyan jellegű segítségre, amely a mindennapokat könnyíti meg Dávid és az édesanyja számára.
Olyan segítségre, amely a most még nehezen megvalósítható zökkenőmentes mindennapi megélhetésen túl, lehetővé teszi számukra az esetenkénti intenzív terápiás nővér, és állandó gyógytornász foglalkoztatását!
Egy kis levegőt -a nap huszonnégy óráját ápolással töltő- édesanyának!
EZÉRT A KÖVETKEZŐKET KÉRNÉM A LEGNAGYOBB TISZTELETTEL TŐLETEK:
Mint ahogy azt itt már néhányszor elmondtuk: - nincs olyan kis összeg, amely ne lenne hatalmas segítség a család számára. És szerintem mindannyian -de legalább is a legtöbben- képesek vagyunk lemondani egy doboz cigaretta áráról!
HA CSAK A CSOPORT TAGLÉTSZÁMÁT VESZEM ALAPUL, AKKOR AZ TOVÁBBI 412.000.- FORINTOT JELENTENE!
Ez amúgy iszonyatosan jól hangzik, és gyakorlatilag a semmiből lehetne létrehozni! TEGYÜK MEG EZT ELSŐ LÉPÉSKÉNT AZON TÚL, HOGY SZIMPATIZÁLUNK E NEHÉZ SORSÚ CSALÁDDAL.
A másik fontos dolog: - a hosszú távú berendezkedéshez jó a csoportunk, kifejezetten jó, de egy kicsivel itt is több kell!
ÚGYHOGY! Ha van köztünk jogász, vagy olyan ember, aki jártas alapítványok létrehozásában és (csúnya szó) üzemeltetésében, fenntartásában, az kérem jelentkezzék Margit Pálfi-nál.
Ugyanezt kérem olyan személyektől is, akik kapcsolatban állnak már meglévő olyan alapítványokkal, akik képesek volnának DÁVID hosszútávú támogatását megszervezni és el is vállalnák ezt a hatalmas feladatot.
KÖSZÖNET MINDENKINEK, AKI MOST VÉGIGOLVASOTT ÉS KÉREM, VÁROM A JELENTKEZÉSEKET, ÉS AZ ÖTLETEITEKET! ÉS NAGYON SZÉPEN KÉREM, HOGY OSSZÁTOK MEG EZT A BEJEGYZÉST!

Amikor nincsenek szavak

2016-05-19T10:14:00.001+02:00

(Charles Greewood: Amikor nincsenek szavak)

AMIKOR NINCSENEK SZAVAK....

Amikor nincsenek szavak, de te mégis keresed,
s szemeid homályos fátylon át látnak ezután.
Mert nézed a képet s bár tudod, de nem hiszed,
hogy minden mit látsz, csak emlék csupán.

Amikor ránézel a lélegzet akad ma, s holnap is,
mert oly valóságos mit szemed most lát.
Hisz nincs szebb az alvó Kisfiad nyugalmánál,
mintha perc múlva láthatnád élő mosolyát!

Amikor látod Őt megremegsz, kezed arcát simítaná,
mert bőrének, melegének érintése öröm! Édeni!
Ám te már semmit sem tehetsz, mi Őt visszahozná,
mert ezt nem adhatják vissza fényképek ezrei.

Amikor nincsenek szavak, de te mégis keresed,
valahogy mégis száz meg száz szó tolul elő.
A saját véreddel kaparnád nagy kőtáblába versedet,
ha tudnád, hogy ettől tán' visszafordul az idő.

Amikor nincsenek szavak, de te mégis keresed,
majd jusson eszedbe ez intelem mindenkor óh!
Ezreket segítő hős példaként élt, s halt Gyermeked,
a te Fiad, a kis Dominik, a gyönyörű Mosolymanó!

Gyöngyös, 2016. április 11-én, a Költészet Napján.

Hétköznapi hősök - Csorba Dávid története

2016-05-17T09:29:00.000+02:00

Hello kedves olvasóm!
Szeretném ha ezúttal kicsit figyelmesebben olvasnál engem, és Dávidot a szokottnál. Most nem politizálunk, de nem is tréfálkozunk, mert egyáltalán nem vicces, amit alant Dávid írt.
Viszont megkapó és én vállaltam, hogy a srác tegnapi facebook bejegyzését -szerkesztve- közzéteszem a blogon, hogy szavai eljussanak néhány kedves, jóérzésű emberhez innen, erről a felületről is. Dávid a végén kérni fog valamit, de ne ijedj meg kedves olvasóm, de tégy majd a szíved szerint. Előre is köszönöm!

"...Sziasztok!
Ha van párperc időtök rám, arra kérlek titeket szánjatok arra egy kis időt hogy elolvassátok ezt a rövid történtemet. Előre is köszönöm
Dávid vagyok. Huszonhárom éves. Tudjátok négy éves koromban egy csúnya betegség áldozata lettem. Úgynevezett Duchenne-féle izomsorvadásom van, mely egy gyógyíthatatlan genetikai betegség. Ezáltal csak nyolc osztályt tudtam elvégezni, azt is magántanulónként!
Nyolc éves koromtól már járni sem tudtam, tolószékbe kényszerültem. Ez a leépülés lassan zajlott, az átkozott kórral harcoltam egész életemben, de most már tudom, ez egy szélmalom harc volt!
Pedig gyerekfejjel komoly terveim voltak. Állatorvos szerettem volna lenni, diplomát akartam szerezni.
Vannak nagyon jó dolgok az életben. Ti nem is veszitek észre, mert számotokra sokszor teljesen természetes, hiszen minden nap érzitek a nap sugarait, a virágok illatát, látjátok a borongós eget, a felhőket és a csillagokat is a fekete égbolton..........
Mindezt sajnos én az ágyamból már nem látom és nem is érzem. Még annyi időm sem adatott, hogy játszani tudjak, hogy barátokat szerezhessek. Nem tudom milyen érzés az........ tartozni egy Közösséghez, hogy milyen érzés valakit szerelemmel szeretni...... Nem igazán voltak barátaim. Csak az édesanyám van mellettem, aki viszont a lehetetlent is elköveti értem!
Aztán hosszú évekig kerekesszékben éltem! Már megbékéltem volna ezzel a helyzettel is, de sajnos ez az esélyem is elszállt! Majdnem két évvel ezelőtt ismét teljesen átváltozott a már úgy is nehéz életem! Nem volt más lehetőség, lélegeztető gép lett a béklyóm, így már mozogni sem tudok. A kanül miatt beszélni sem, vagyis helyesebb ha azt írom: - nincs hangom.
Végül senki nem marad mellettem, csak az édesanyám aki hazahozott és éjt nappallá téve engem ápol! Huszonhárom évesen így élni, a négy fal között, nem látni a napot, élmények nélkül....
Sorolhatnám még, de nem teszem. Mégis elmondom, hogy rettenetes fizikai és lelki teher ez nekem. Sokat gondolkodom.........MINDEZ MIÉRT? Miért én? Miért velem történik ez? Hiszen semmi rosszat nem tettem.......(módom sem lehetett volna rá). Volt egy testvérkém. Őt elvesztettük, Ő eltávozott az élők sorából. Szóval van azért baj minálunk rendesen.
Amikor a világhálón, a közösségi oldalakon nézelődök 'jövök-megyek', akkor azt látom, hogy mindenki szereti, félti, sajnálja az ártatlan, kidobott, megvert állatokat. Aztán azt is látom, hogy mennyi ember keseredik el apróságokon. Elgondolkodtam ezen, mert én viszont -aki soha senkinek nem ártott, mégis számkivetett lett- én meg soha semmiért nem adnám és nem adom fel!
A lehetőségeimhez képest, mégis élni szeretnék!!! Tisztában vagyok vele, hogy sajnos meggyógyulni sosem fogok már....
Jön a nyár és egyre nehezebben viselem a folytonos ágyban fekvést. Nincs kapcsolatom a külvilággal csak a virtuális hálón, a közösségi oldalakon keresztül.
Így hát most azt kérem csak mindenkitől hogy egy picit fogadjon be a lelkébe és -ha ideje engedi- CSAK NÉHÁNY JÓ SZÓVAL segítsen nekem. Segítsen, hogy könnyebben viselhessem betegségem, és ezáltal váljanak elviselhetőbbé a mindennapok....."

Nos Dávid tényleg nem kér sokat. Dávid szinte semmit sem kér néhány jó szón kívül. Így hát én is ezt kérném most tőletek. Aki megszólítaná ezt a hétköznapi hőst, ezt fiatal, reményekkel teli és alapvetően vidám srácot, az kérem tegye meg, hogy EZEN A LINKEN Dávidot elérve virtuálisan megveregeti a vállát, megszólítva, támogatva őt, ezáltal is jobbá téve a hétköznapokat, a közelgő nyarat.
Azt szinte már le sem merem írni, -bár reménykedem- hogy biztosan akad majd valaki közülünk, aki esetleg fel is keresi, aki segít neki, hogy érezhesse a napfény melegét, hogy láthassa a végre a csillagokat. Remélem -ezúttal tényleg- segíthettem.

Apaságom 162. napján....

2016-05-16T12:35:00.001+02:00

Ma ismét egy érdekes jelenséget taglalnék. Egy olyan eseménysorról 'emlékeztem meg' egy régebbi alkalommal itt a blogon, az Apaságom 71. napján.... című írásomban, amely egy bizonyos folyamat végét volt hivatott mély részletességgel eléd tárni kedves olvasóm. Érdemes a linkre kattintva sírva röhögni. Szerintem.

Ám most ugyanennek a folyamatnak az első mozzanatait mutatnám be sajátos szemszögből.

Hát igen, az etetés. Na kérem az egy igen nagy élmény és ez teljesen független attól, hogy korábban hány gyermeket részesítettél már abban az 'előnyben', hogy nem hagytad csak úgy éhen halni. Mer' azt azért nem nagyon lehet amúgy sem. Meg nem is illik.

Szóval. Mint ahogy a cím is mutatja, a 162. nap környékén már egy olyan korú gyermekkel állunk szemben, aki ezidáig nem volt rest túlélni az első, komolyabbnak is nevezhető hónapokat. Túl vagyunk a pocaktragédiákon is így, ha a táplálkozással kapcsolatosan hallunk manapság sírást, az legfeljebb már 'csak' a szóban forgó gyermek éhségét jelzi. Mondjuk azt nem akárhogy.

Először mindig csak kis szájgörbület jelzi az igényt. (Amiről tudni kell, hogy bizony azt tudnunk kellett volna már a görbület előtti percekben is.) A szájgörbületet onnan lehet felismerni, hogy az addig felhőtlen boldogságot és babaillatot árasztó egyed, egy hirtelen vágással egyszer csak elkezdi leszarni az összes ugyulu-bugyult, meg atyala-patyalát, és a kézzel fogni még éppen hogy csak megtanult, még bizonytalan gyermek a helyiség legtávolabbi sarkába vág bármit, ami éppen a kezében van. És itt jön az első csavar!

Mert amíg te mint egy apportírozó eb, vidám lelkesedéssel eredsz a guruló, repülő és így eltűnő csodakészségfejlesztőűratomszuperzsírlófasz' után, addig gyermeked egy 'ZS' kategóriás sci-fi és/vagy horror trükkjeit és dramaturgiáját megszégyenítő sebességgel és módon átváltozik!

Azaz, te vidáman érkezel (merthogy a szájgörbületet nem vetted észre te hülye), a gyermek meg ezalatt egy minigoni-szörnyeteggé változott át, aki könnyes szemmel téged szemlélve nem érti: - mi az, hogy neked nincs arról még csak segédfogalmad sem, hogy ő éhes. Ül a kis hintájában, és szán még rád néhány vészjósló csenddel telt másodpercet az életéből hogy felfogd: - AGGYÁENNIBAZDMEG', vagy véged.

Mindez persze kisujjból kirázható probléma, ha ekkor a szülők mindketten a minigoni közelében tartózkodnak ám, ha az anyuka épp valamilyen halaszthatatlan kötelességének eleget téve (körmös, kozmetikus, shopping) épp úton van, úgy már más lesz a leányzó fekvése.

Felfogod! Hogy gyorsan és biztonságosan cselekedhess, a hintához rendszeresített biztonsági övvel bekötöd a gyermeket. Mivel tudod, hogy a konyhába kell menned és nem akarod, hogy az egyszerű etetés idejekorán váljon egy, a gyermek intenzív osztályon befejezett rémálommá, igyekszel minden biztonsági előírást betartani.

Ám a rendszabályok ezt a hintában fetrengő kisméretű emberi egyedet egyáltalán nem érdeklik, az viszont sokkal inkább, hogy enni még mindig nem kapott. Hangot is ad aggályainak, hogy esetleg nem is fog (nem valami bizakodóak ám ebben a korban), de mire idáig eljuttok (a fent leírt folyamat olyan 15 másodperc) nyugodtan elfelejtheted az ártatlan szájgörbületet és az első néhány apró könnycseppet, mivel -miközben te a biztonsági övvel vacakolsz, ami egy egyszerű szerkezet amúgy, de mostanra egy atomerőmű hűtőrendszerének bonyolultságával vált egyenértékűvé, mert- a kisded már éhségében rúgkapál és úgy ordít, mintha most tépnék ki a lábát kombinált fogóval.

Rohansz a konyhába, a víz forró lett, lehűtöd, a poralapú 'tápanyag' nem keveredik csomómentesen, kínlódsz, a cumisüveg teteje negyedszer kap rá ferdén, de végül megvagy.

Biztonsági öv kiköt, üvöltő gyermek a hintából kitép, textilpelust nem vittél magaddal, megtalálod. Mindeközben kezedben a lilafejű, az ordítástól fulladozó, 'kétségbeesésében' halált megvető bátorsággal az öledből mindenképpen a sima szőnyegre 1,2-1,5 méter magasból leugrani készülő gyermeket magadhoz szorítva leülsz és persze, hogy könyököddel levered a fotel karfájáról az általad odakészített cumisüveget, ami jó esetben nem nyílik ki, 'csak' hat méterre elgurul. És, ha azt hiszed, hogy eddig az etetésről írtam tévedsz, mert most jön a második csavar.

Elhelyezkedtél, lelkedben a fenti események hatása már csak foltokban észlelhető, ugyanis közben -hogy ne tégy kárt a kisgoniban- agyadban felidéztél mindent, amit a ZEN BUDDHIZMUSRÓL régebben bármikor olvastál és egyébként is van benned egy levél MagneB6 hozzáfogsz, hogy végre konkrétan is táplálhasd gyermeked.

Aki persze még mindig ordít, -ezt azért ne felejtsük el- főleg amióta a cumisüveget is meglátta. Két kezével (mostanra tudatosan) nyúl a mennyei mannáért és úgy húzza maga felé mint az áruláson kapott szamuráj a kardot. Mondjuk a fogás -vagy a célzás- annyira még nem megy, úgyhogy a cumisüveg hegye a kisded nyakán landol, melyből a manna a nyak sokszorosan redős zsírpárnácskái közé folyik és te már most azon töröd a fejed, hogy hogy a faszba fogod azt onnan kimosni, amikor be sem fér a gyerek álla és a mellkasa közé az ujjad.

De mindegy is, mert most nem ez a fontos. Sokkal inkább az, hogy csend legyen. Kigondolod, hogy ha a cumit a szájába teszed, akkor biztosan beáll majd ez a régen kívánt állapot és meg is teszel mindent ennek érdekében. Legelőször is, a gyermek kezéből kitépett cumisüveget egy jól irányzott mozdulattal az üvöltő szájába irányítod.

Ennek eredményeképpen végre tényleg csend lesz. Olyan nagy csend, hogy tisztán hallható egy halk, gurgulázó hang, amint a folyékony halmazállapotú ebéd nem a nyelő-, hanem a légcsőbe folyik és borítékolhatod a köhögést. És hát persze, hogy az sokat nem is várat magára.

Az első, elementáris erejű reakció során másfél-két liter trutymók repül a pofádba 350 km/h -s sebességgel. Te nem látsz a szemedbe porlasztott ételtől, a gyermek megint üvölt (ez jó hír, hisz nem fulladt meg elsőre), de azért fulladozik, minek okán úgy ficánkol, mint egy nyeretlen kétéves az Epsomi Derbyn.

Sebaaaaaaaaj! Ezt is megoldjuk. Olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy, úgyhogy idővel beáll úgy a kívánt csend -benne az ütemes szutymókolással, ahogy ágyékod gyümölcse mannát fogyaszt-, mint az oly régóta várt nyugalommal, miután a minigoni rájött, hogy itt bizony mégiscsak lesz valami a pocak feltöltéséből és elszáll belőle a gonoszság, amit csendes elernyedéssel, valamint ijesztő szemfelakadással is jelez.

Mondjuk a dolog ennyire azért nem egyszerű, mert a fent leírt folyamatot eddig békésen szemlélő négyévesed -tökéletes időzítéssel- egy váratlan pillanatban eléd áll, majd azt mondja: - "...Apa! Kakilnom kell!..." Ismét kihangsúlyozom: - egyedül vagy otthon. De erről majd egy következő bejegyzésben írnék ha lehet. Remélem ezúttal is jól szórakoztál rajtam és remélem segíthettem. (És, ha valóban tetszett ez az írás, nagyon szépen megköszönöm, ha megosztod.)

Ti hős anyák!

2016-04-14T08:30:00.000+02:00

Hello kedves olvasóm!

A minap saját tapasztalásaim, no meg egy facebook bejegyzés hatására megnyíltam és elmondtam a frankót! Arról, hogy mi is az én igazi véleményem rólatok, anyákról. Azután rájöttem, hogy nem baj, ha ezt többen is elolvassák, így kerekedett ki mindebből ez a mai posztom:

Ugye mi apák, -no mégsem általánosítok- szóval főleg a szűk látókörű, korlátolt, 'munkahőse' apák, hajlamosak beleesni abba a hibába, hogy a munka frontjáról -majd a kocsmából- megtérve rendszeresen teszik fel az otthon lévő anyukának a kérdést: - hogy "...mi a lófaszt csináltál egész álló nap?..." Erre főleg az a kategória képes, amelyik lenyomja a nyolc óráját, de azzal mégsem keres valami sokat. Ennek ellenére még sincs másodállása, többet termelni nem hajlandó, de tovább megyek, amit termelt, annak egy részét is szívesebben költi sör-pálinka kombóra, mint a családjára. De ezzel ő nincs egyedül.

Mert ott van ám a csúcsvezető is! A munkahelyén istenként létező, a pótolhatatlan, a megkerülhetetlen. Akinek (merthogy a hatalom idővel elszigetel és ez csupán egy minimumszintű mentális változás a hatalmat gyakorlók lelkében) az a fixa ideája, hogy bizony otthon is ugyanígy kell viselkednie. Így anyut is lenyomja fél kézzel minden egyes nap amikor felteszi anyunak a fenti kérdést -szó szerint ugyanúgy-, merthogy neki meg ettől áll fel. Ő az előző faszival ellentétben rengeteget keres és meg van róla győződve, hogy az élet kizárólag a pénzről, no meg persze róla szól. (Esetleg fordított sorrendben.) És nyilván lehetne még sorolni.

Aztán persze megy a szájkarate, miközben ezeknek a szinteknek valóban nincs semmilyen fogalma arról, hogy mi is stájsz otthon, amíg ők a munkahelyükön 'hősködnek'. Mondjuk én megmondhatom:

- Mert például van, hogy az Encónak -a feleségemnek- dolga akad. Olyan, amihez egyedül el kell mennie otthonról. (Munkahelyi, kozmetikai, orvosi. Sok ilyen van.) No problemo, majd apa kemény lesz és tartja a frontot ugye, mert az ilyen ügyek legfeljebb egy-két óráig tartanak, mi az nekem. Nincs is gond, ameddig nincs gond. De, amikor a kiscsoportos óvodás fiacskám kiabál magas 'C'-ben a WC-ről, hogy "- apaaaaaa, végeztem!" jelezvén ezzel, hogy mehetnék már igazán kitörölni a fenekét, ám eközben épp csak befejeztem a négy hónapos kislányom etetését és várom a büfit, (ami csak nem jön, ám helyette bukik a kiscsajszi olyan ezer litert a saját arcára, mellére, lábára, de még a vállamra, a bútorokra, a parkettára, és még a csillárra is) közben a nagyobbik most már üvölti, hogy végzett -hátha előbb csak nem hallottam meg- nos, olyankor egy kicsit elgurul a gyógyszer.

Merthogy fél kézzel -úgy, hogy a kislányt magaddal viszed- az összes híreszteléssel ellentétben bizony nem lehet segget törölni! Másét meg különösen nem! De, ha a csupahányadéklánykádat' leteszed, ő bizony méltatlankodni fog.

Az meg egyébként komoly dilemma ilyenkor, hogy hármótok közül először kit is kellene kivakarni a szarból. Aztán a kiscsajt mégiscsak leteszed gondosan ügyelve arra, hogy az úrhölgy azért ne fulladjon bele a maradék hányadékába, illetve arra, hogy a parkettán lévő tejen te se csússz meg, mert amilyen balfasz vagy ott döglesz meg egy koponyaalapi törés hatásaként és akkor bizony nagy a baj, mert a gyerkőcök nem lesznek ellátva.

Kirohansz, a fiad segge rendben, türelmesen kivárod míg kezet mos és persze felhívod a figyelmét a szappan helyes használatára, valamint a törölközés fontosságára, majd berobogsz ismét a szobába, hogy legalább a padlóról eltüntesd az életveszélyes, egyben csúszmákos nyáladékot, mielőtt az ekkor már üvöltő négy hónapost is rendbe szednéd, aki ekkorra persze már tarkóig össze is fosta magát, ám a négyévesed meg közben unatkozni kezd (harminc másodperc elteltével) és téged kezd basztatni ezért.

Hát így van ez és nem is nagy időről beszélünk, mert a fenti pár mondat végéhez nyugodtan hozzágondolhatod, hogy -Hölgyeim és Uraim! Önök most a "Gyermeknevelés egyedül" című dokumentumsorozatunk egy három és fél perces részét láthatták, hallhatták-.

Így aztán eszembe sem jutna soha a fenti baromsághoz még csak hasonlót sem kérdezni a feleségemtől, amikor beesek a 'munka frontjáról' sőt, ilyenkor minden alkalommal megállapítom, hogy TI ANYÁK TÉNYLEG IGAZI HŐSÖK VAGYTOK! És akkor a szülésről itt most nem is esett szó. Remélem ma is segíthettem!

A március 15. időjárásáról......és valami másról is talán.

2016-03-15T09:19:00.001+01:00

Hello kedves olvasó!

Nekem ma reggel, amikor -mi sem természetesebb, hogy- bizony feltűztem a kokárdámat, melynek színei jól harmonizálnak nemzeti öntudatommal, melynek formája még mindig jól formálja magyarságtudatom, és mely kokárda függetlenül attól amit a tv-ből hallhatsz immáron két évtized óta mégis pártsemleges, a következő gondolatok töltötték ki az agyamat:

Volt idő, amikor a március 15-ék nem ilyen 'borús' időben teltek. Még emlékszem, amikor gyermekkoromban erre a napra keltünk.

A reggel szinte mindig lázas készülődéssel telt és igen, még ott van az orromban a még szinte forró, frissen keményre vasalt hófehér ing illata is, amit -persze csak szigorúan a reggeli után, hogy a kakaó még véletlenül se folyjék rá- az én édesanyám adott rám.

Ezután a előkészületek csúcspontjaként, mindig magam tűztem fel a kokárdát ingem bal oldalára ügyelve arra is, hogy össze ne gyűrjem a szép inget. Nem feledem az érzést. Még most is kiráz a hideg, amikor felidézem, hogy mindez nekem mit jelentett akkor.

Ha meg akarnám fogalmazni, úgy azt mondanám: - az óvodás koromtól belém táplált és ezért mélyen belém ivódott nemzeti öntudat, a forradalom hőseinek -akkor- százharminc évvel később is kijáró tisztelete, a szabadságharc katonáiról való megemlékezés lehetősége -legyen az egy egyszerű gyalogos, vagy a seregek tábornoka- mindig örömmel és büszkeséggel töltött el.

Ünnepelni mentünk akkor. Ünnepelni magyarságunkat, ünnepelni a hősöket és ünnepelni a szabadságharc durva leverése ellenére is kivívott jogokat. Ünnepelni hazánk egy olyan időszakát mely sokat, ha nem a legtöbbet adta és adja a mai napig is a magyaroknak, nekünk.

Ma reggel, pontosan százhatvannyolc évvel a forradalom után is az egyik első dolgom volt feltűzni a kokárdámat. Feltűzni annak ellenére, hogy nem is oly rég óta az egyik párt szerint az csak az ő privilégiuma csupán, hiszen a másik párt csupa hazaárulókból áll és -szintén az egyik párt szerint- ez a másik párt nem tűzheti magára a szabadságharc e jelképét.
Feltűztem a kokárdámat annak ellenére, hogy tudom: - ma a magyar pártok nem egy helyen ünneplik a magyarság e diadalát, hanem ki, hol mondja majd el, hogy mitől is csak az ő ünnepe ez a mai nap, és hogy az a mocskos hazaárulókból álló bagázs (a másik párt), mitől vált, válik méltatlanná a kokárda viselésére.
Feltűztem annak ellenére, hogy tudom: - e jeles nap délutánján meg tüntetések tömkelege veszi majd kezdetét sokat látott kis hazánk fővárosában és -bár ne legyen így- még az is lehetséges, hogy vagy a tüntetők, vagy pedig az ebben a bejegyzésben már említett 'egyik párt', az amelyik -saját maga szerint- egyedül jogosult a kokárda viselésére, végül kimutatja majd a foga fehérjét.

Feltűztem! Mert nem a Fidesz-KDNP-től, nem az MSZP-től, nem a Jobbiktól, nem az LMP-től, nem a DK-tól, nem a Liberálisoktól és nem a fene sem tudja milyen szerveződéstől, gittegylettől lettem, s vagyok magyar, hanem mert MAGYARNAK SZÜLETTEM, ÍGY ÉS EZÉRT EZ AZ ÉN ÜNNEPEM! A te ünneped! Mindenki ünnepe ebben az országban, aki magyar! Mindenki ünnepe, aki megtanulta és ezért tudja és érzi az 1848-1849-es Forradalom és Szabadságharc szellemét!

Néhány éve visszatérő jelleggel, amolyan hagyományőrzésként is talán (lásd csak ezt a hetet, vagy akár csak a tegnapi napot) a napsütést borongós, vagy akár hóeséssel is járó időjárás váltja fel.
Kicsit olyan, mintha a regnáló hatalom intézné így, nehogy baj legyen. Persze tudom, ehhez még a 'hatalomnak' sincs elég hatalma, de az tény, hogy régen jobb volt. Az idő legalábbis. Pedig az alant látható képek tanúbizonysága szerint bizony rég, (és nem is oly rég) tényleg elég volt csak egy ing, egy zakó március tizenötödikén.

Feltűztem a kokárdát! És tudom, hogy a képeken látható 'fiatalember' egykor ugyanazt érezte amit mind a mai napig én érzek, amikor ezt teszem.
Üzenem hát az akkor szabadságvágyó, és ezért az egykori regnáló hatalommal huszonhét éve még durván szembeforduló 'fiatalembernek' -mert ő egy hős................volt akkor-, hogy legyen nagyon kedves ma is emlékezni az első fotón történtekre, nehogy a történelem megismételje önmagát. Ma különösen remélem, hogy segíthettem!