Afrikai Sügeres Blog

Coptodon

2015-01-31T20:11:00.000+01:00

A Coptodon nemzetség tagjai egy faj kivételével, mely a Közel-keleten is honos, Afrika őslakói. A Tilapiafélék közé sorolták őket 2013-ig, amikor is Dunz fejlődéstörténeti rendszertani vizsgálatai rámutattak, hogy a küllemi egyezőségek, hasonlóságok ellenére ez nem maradhat így.

C. camerunensis

A kutatások eredményeként (elég sokan kutatják az afrikai élőhelyek sügereit, genetikai szempontból is nagyon komoly kihívás) a nemzetség jelenleg 31 fajt számlál, de várhatóan ez a szám még nőni fog az elkövetkező években.

Coptodon sp. mamfé

Miért különösen érdekesek ezek a halak? Azért, mert legtöbbjük elterjedtsége szűkebb élőhelyekre korlátozódik, kisebb folyókra, tavakra.
Ráadásul több olyan faj is van, amelyik csak és kizárólagosan egy adott vízben található meg. Ekkor jön még az is, hogy az adott vidéken élő emberek legtöbbjének az állati eredetű táplálékhoz való hozzájutás jórészt ezen vizek halállományának halászatából lehetséges.
Lehetséges ennél még rosszabb is, az esetleges környezetszennyező tevékenység könnyen a végét jelentheti ezeknek a kis kiterjedésű élőhelyeknek.
Ami pedig az egyik lehető legrosszabb, ha olyan, emberi tevékenységtől és akarattól független, kiszámíthatatlan dolog veszélyezteti fajok fennmaradását, mint például a vulkáni tevékenység.
Mert ilyenről is beszámolhatunk, Kamerunban nem is egyedi esetként. Az egyik legkisebb, legveszélyeztetettebb élőhely, a Bermin-tó esetében is pont erről van szó. Ez a tó egy krátertó Kamerun délnyugati részén, ahol az ember környezetszennyezése, az eutrofizálódás és a szedimentáció mellett maga a vulkáni utóműködés is jelentősen ront a helyzeten. Folyamatosan szén-dioxid gáz oldódik be a tófenékből, ami komoly mértékben savasítja a vizet.
Kilenc endemikus Coptodon faj él ebben a vízben, ez a tó kicsiny volta miatt egyedülállóan ritka, különleges helyzet. A kilenc faj: (C. bakossiorum, C. bemini, C. bythobates, C. flava, C. gutturosa, C. imbriferna, C. snyderae, C. spongotroktis, C. thysi)

Pont ilyen helyzetben van a Barombi Koto tó is, az itt élő halfajok közül csak egy tartozik a Coptodon nemzetségbe, a Coptodon kottae.

Szintén elmondható ez az Ejagham-tóról, az ott élő Coptodonok a következőek: Coptodon deckerti, C. ejagham, C. fusiforme, C. nigrans

Élőhelyeiken a víz lágyabb, mint az eddig megismert afrikai élőhelyeken, GH-4 ,pH-ja 7-7.5 körüli. A vízhőmérséklet 24-28 °C között alakul. Táplálkozásukat tekintve elsősorban rovarevők, alacsonyabb rendű rákokat, rovarokat, állati planktont fogyasztanak.

Szaporodásuk a legtöbb Tilápiaféléhez hasonlóan zajlik. Ikráikat bármilyen szilárdabb felületre lerakják, amit előtte gondosan áttakarítanak. Az ikrákat a pár együtt őrzi, az ivadékokat sokáig együtt terelgeti.

A kutatók, a helyi emberek és a kormányok között tárgyalások folynak fajmentő programok létrehozásáról, ezek nyilván nem egyszerűek a helyzet ismeretében. Sajnos nem egy példa van arra, hogy egy faj végképp eltűnik a természetből. Ami egy kisebb testű hal esetében biztató lehet, hogy a világ akváriumaiban rengeteg liter víz lehet a megsegítésükre. Lelkes tenyésztők százai, ezrei vehetnek részt világszerte fajok megmentésében, bízva abban, hogy előbb-utóbb sor kerülhet a természetes élőhelyük rehabilitációjára és visszakerülhetnek eredeti, jól megérdemelt közegükbe.

Ritkán tartott Lamprologusok II.

2014-12-13T20:41:00.000+01:00

A most bemutatásra kerülő fajok mind kis termetűek, kezdőknek is nyugodt szívvel ajánlhatóak, tartásuk egyszerű, helyigényük kicsi, mégis sok érdekes dolgot csinálnak.

Akit érdekel a halak viselkedése és nem csak egy céltalanul fel-alá úszkáló, az akváriumhoz közelítő emberalakra az etetőhelynél tolongó egyszerűbb gondolkodású lényt akar, hanem egy olyan társaságot, amelyik bizonyos mértékig maga rendezi a terepet, amelyik egészségesen rivalizál, rangsort alakít ki, lakóhelyet foglal és takarít, szerelmesen udvarol, őrizgeti a porontyait és nem ássa ki feltétlenül a növényeket, annak itt van egy egyszerű felsorolás, amiből választva biztosan nem éri majd csalódás.

Ezeknek a halaknak nem kell több száz literes terrárium, megelégednek a 60-100 liter közötti méretekkel. Magas akváriumban ne gondolkozzunk, nem is feltétlenül a gyári szabványokra lesz szükségünk, inkább az alapterület mérete legyen a fontos. 60x45x35 centis akvárium már megfelelő a tartásukra abban az esetben, ha csak magukban tartjuk őket. Kiválóan társíthatók egyéb kis testű, nyugodt halakkal, például az Altolamprologus compressiceps sp. shell jó választás lehet. Általánosságban jól meg tudják magukat védeni nagyobb halakkal szemben is, végső esetben csigaházukba menekülnek, de ha azt akarjuk, hogy teljes mértékben kibontakozzanak, akkor ne tegyük ki őket felesleges tortúráknak. A most következő fajokat sem érdemes keverni, hiszen életmódjuk nagyjából azonos, ugyanazokért a dolgokért versengenek, előbb-utóbb valamelyik faj vesztésre fog állni és kiszorul.

Akváriumuk berendezésekor a finom szemcseméretű homok, a sok csigaház elszórt kövekkel, sziklákkal a lényeges, de mint említésre került, nagyobb termetű növényeket is nyugodtan ültethetünk hozzájuk. A Vallisneriák, mint strapabíró fajok jó választás lehetnek.

Halaink táplálását fagyasztott artémiával, mysissel, fehér- és fekete szúnyoglárvával, alkalmanként kis mennyiségben vörös szúnyoglárvával és jó minőségű száraz eledelekkel oldjuk meg, vizüket a megfelelő hatékonyságú szűrésen kívül heti rendszerességgel 10-15 %-kal frissítsük, tartsuk 22-24 °C hőmérsékleten.

Amennyiben minden feltétel megfelel, szaporodásukra is számíthatunk. Nagy ivadékszám nem jellemző rájuk, ennek megfelelően a szülői gondoskodás viszonylag fejlett. Általában a nőstény a védelmező, a hím inkább a területre figyel, a betolakodók távoltartásában segít be.

Halainknak nem csak kicsi a helyigényük, de érdekes viselkedésükkel, szép színezetükkel, mintázatukkal is díszére válhatnak otthonunknak. Mindenkinek szívesen ajánlom tartásukat.

Lamprologus signatus

Lamprologus kungweenzis

Lamprologus ornatipinnis

Lamprologus speciosus

Lamprologus meleagris

Ritkán tartott Lamprologusok

2014-11-30T21:08:00.000+01:00

A most következő fajokat kevesen tartják akváriumban, kevesen is ismerik őket sajnos. Ennek oka többféle is lehet, vagy ritkaságuk, beszerezhetetlenségük, vagy bonyolult tartásuk, magasabb felszereltség-igényük, magasabb fokú agresszivitásuk, vagy csak nem elég színesek, érdekesek. Vagy az összes egyben.
A lista nem teljes. Lesz még egy bejegyzés, ami velük foglalkozik, a kisebb testű fajaikkal.

A Lamprologus callipterus a legnagyobb termetű fajok egyike, mely csigaházba ikrázik, már ami a hímjeit illeti. A hímek úgy szereznek maguknak háremet, hogy ellopják, vagy elrabolják a nőstényeket más, óvatlanabb vagy gyengébb hímektől, tehát elég nagynak kell lenniük hozzá, hogy szájukban el bírják vinni a csigaházat a nősténnyel együtt. A nőstényeknek viszont elég kicsinek kell lenniük ahhoz, hogy beférjenek a csigaházba, ezért 5-6 centiméteresre nőnek, a hímek viszont nagyjából ennek a háromszorosát érik el kifejlett korukban. A természetben a görgetegzóna és a nyílt mederszakaszok határán élnek, a hímek a vagy természetes mélyedésekbe gyűjtik a csigaházakat a nőstényekkel, vagy maguk hordják el a homokot.

Akváriumuknak nagynak kell lennie, 500-600 literesnek, nagy alapterületűnek, sziklákkal tagoltnak, hogy esetleg több hím is elférjen benne egymás zavarása nélkül. Lehet ennél kisebb medencében is gondolkodnunk, de akkor egy hím öt-hat nősténnyel a megfelelő felállás. Ami még fontos, hogy megfelelő méretű csigaházat kapjanak. Érdekes megfigyelés, hogy az alacsonyabb rendű hímek is részt vesznek a szaporodásban. Ez kétféle módon lehetséges. Egyik hogy a domináns hím akár pár másodpercnyi távollétében a közelben lesben álló hím villámgyorsan beúszik és a csigaházakba engedi a hímivarsejtjeit. Ami érdekesebb, hogy vannak törpe termetű, a nőstények színezetét felöltő, csigaházakban élő hímek, amik olyannyira megtévesztőek, hogy a hím viszi be saját konkurensét a háremébe.

A faj ragadozó természetű, fiatal hímjeik bandában járva fosztogatják a többi sügér ivadékait. Akváriumban ragadozó sügéreknek gyártott tápokkal, fagyasztott eleségekkel etessük őket.

Lamprologus callipterus

A Lamprologus congoensis a Kongó-folyó vad, gyors folyású, zúgókkal teli felső szakaszán honos halfaj. Ennek megfelelően alakult testfelépítése is, megnagyobbodott, erős sugarú mellúszói elvékonyodott teste, nagy farokúszója mind segíti haladását az erős áramlásban. Jót teszünk vele, ha akváriumát is igazítjuk élőhelyéhez. Durvább szemcseméretű, kavicsos aljzatot terítsünk, sziklákból épített barlangokat alakítsunk ki, kifejezetten erős áramlással. Érdemes nagy alapterületű, hosszú medencét készíttetni nekik, hogy mindenkinek meglehessen a helye. Nehézkes társítani, elég kemény területvédő magatartása, viszonylag nagy testméretei (hímek 14-15, nőstények 8-10 cm) és az erős áramlás miatt. Sügérfélékkel semmiképp nem éri meg kísérletezni a tapasztalatok szerint. A Kongó-folyóban élő harcsa- és márnafajok jó választásnak tűnnek.
Táplálkozását tekintve nem válogatós, fagyasztott és száraz eleségeket tekintve is bátran etethetjük.
A sziklák alkotta üregekbe, barlangokba ívnak, a lamprologusoktól megszokott módon a nőstény az ikrákat, majd az ivadékokat, a hím a nőstényt és a területet felügyeli.
Érdekes halak, de ne várjunk tőlük túl sok tevékenykedést. Leginkább az aljzaton fekszenek, ha mégis közlekedésre adják fejüket, akkor inkább "szökdécselnek" mint úsznak.

Lamprologus congoensis

A Lamprologus lemairii nagytestű, ragadozó halfaj. 25 centisre nő, a természetben halakat eszik. Fogságban szaporodásáról nincs információnk, tartására hasonló nagytestű halakkal ritka példa előfordul. Gibberosákkal, Frontosákkal, Bentochromisokkal társíthatók, etetésük is megegyező. A természetben üregekbe ikráznak, a nemek között nincs nincs szemmel látható különbség.

Lamprologus lemairii

A Kongó a világ legmélyebb vizű folyója, egyes szakaszain 230 méter mély szurdokban hömpölyög. Ezeknek a mély szakaszoknak a lakója a Lamprologus lethops. Pigmentáció nélküli, szeme erőteljesen visszafejlődött, csak fényérzékelésre képes. Ezekről a szakaszokról más harcsa- és angolnafajokat is gyűjtöttek be, melyek ugyanígy alkalmazkodtak az extrém körülményekhez. Első élő példányát 2011-ben sikerült felhozni a mély, sötét vízből. Akváriumi tartásáról nem találtam hiteles adatot.

Lamprologus lethops

A Lamprologus mocquardi és a Lamprologus tigripictilis szintén a Kongó lakója, széles elterjedésű faj. Tartásuk, életmódjuk nagyban hasonló a L. congoensiséhez, a jelentős különbség a L mocquardi táplálkozása, mert kifejezetten ragadozó. Mindkét faj 12-15 centiméteresre nő és sziklaüregekbe ívva szaporodik.

Lamprologus mocquardi

Lamprologus tigripictilis

Melanochromis IV.

2014-10-06T22:12:00.002+02:00

A jelenlegi helyzetben a Melanochromis nembe sorolt fajok között találhatunk olyanokat, melyek kevésbé specializálódtak az eddig megismerteknél. Mindenevők, melyek jóval többet "ragadoznak", mint "legelésznek". Ha éppen a kövekről szedegetik az algákat, kevésbé végeznek tökéletes munkát, mint a növényevésre ráállt fajok, jelentős részét meghagyják. Képesek lennének csak algán is megélni, de a relatív egyszerűbb technikájuk miatt (ajkuk közé csípik és megpróbálják letépni) jórészt hátrahagyják az ügyesebbeknek.

A Melanochromis chipokae csak Chipoka közelében a sekély görgetegzónában, Chidunga Rocks-nál megtalálható faj. Színezetében emlékeztet a M. parallelus-ra és a M. heterochromis-ra, de nőstényei jóval sárgábbak azokénál. A legnagyobb termetű faja nemének, akváriumban elérhetik a 16-17 centiméteres testhosszt is. A sügértartók körében népszerűnek mondható, nyugodt természetű faj, mely a természetben sem kötődik erősen a területéhez, a hímek csak akkor védelmezik területüket, ha potenciális anyát látnak egy a közelükben úszkáló beikrásodott nőstényben.

M. chipokae hím

M. chipokae nőstény

A Tanzániához tartozó északkeleti partvidék mentén él egy nagytestű faj, hímjei teljesen kékek, hasonlítanak valamelyest a M. simulans-ra és a M. chipokae-ra is. A görgetegzóna középső részének lakója és a Melanochromis sp. "northern blue" névre hallgat. Nőstényeinek farokalatti úszója narancs-, vagy citromsárgás színezetű. Elég nagy termetűek, természetes élőhelyükön megfigyeltek 16 centis hímet is. Territorialitásuk elenyésző, nagy területeket úsznak be mbunaivadékokra vadászva.

M. sp. "northern blue" hím

M. sp. "northern blue" nőstény

A Melanochromis lepidiadaptes , melyet régebben M. sp. lepidiophage névvel illettek, a Malawi tó sekély régióiban él, Makanjila Point közelében elég közönségesnek mondható. A Ribbink által 1983-ban végzett kutatások szerint rendszeresen fogyasztják más, nem mbuna sügerek pikkelyeit. Akváriumi körülmények között két feljegyzés van, miszerint pikkelyt fogyasztottak volna fogságban, alapvetően ez nem okozhat gondot tatásukkor. Denis Beloy feltételezése szerint a természetben a nagyobb testű, lassabb mozgású halakat csapatban támadják meg. Az ő akváriumi megfigyelése egy Nimbochromis ellen indított támadásról szól, amit 5 perc alatt teljesen pikkelytelenítettek. Ad Konings béltartalom vizsgálatai hat példányra alapulnak, egyetlen egyed bélrendszerében talált három kisméretű pikkelyt, melyek valamilyen sügértől származtak. Öt példányban megtalálta viszont a Kampango harcsa (Bagrus meridionalis) ikráit és ivadékait.
Ad Konings elmélete szerint leginkább beteg, sérült halakat támadnak meg, vagy olyanokat, melyek a halászok hálóiba gabalyodva elpusztultak, tehát mindenképpen arra törekednek, hogy a lehető legkisebb energiabefektetésbe kerüljön a táplálék megszerzése. Az is lehetséges, hogy csak emberi hatás eredményeként alakult ki ez a fajta táplálékszerzési viselkedés.

M. lepidiadaptes

A Melanochromis sp. "blotch" nagy területen elterjedt lakója a Malawi-tónak, a keleti partvidék vizeiben szinte mindenhol előfordul. A faj populációinak színezetbeli eltérése miatt két új fajleírás is létrejött, az egyik, a partmenti változat M. baliodigmaként, a másik, a Chizumulu-szigetnél talált M. xanthodigmaként lehet ismerős. A két fajt Bowers és Stauffer írta le 1997-ben. A gyakorlatban a tiszta, biztos elkülönítéshez ezt a mintázatbeli eltérést a téma kutatói közül többen nem tartják elegendőnek. A több faj elméletét pártolók a hímek ikrafoltjainak számában rendszerint jelentkező különbségére hivatkoztak, erre válaszul a populációs elkülönülési szint hívei egy átfogóbb vizsgálat alapján azt a következtetést tudták levonni, hogy mindenhol a négy, vagy több ikrafolt a jellemző. Ribbink 1983-as kutatásai szerint rendszeresen támadnak meg hálóba gabalyodott halakat és gyakran tevékenykednek a kampango harcsák búvóhelyei, ívóhelyei környékén.

M. baliodigma

A végére egy érdekes, vitatott faj maradt, egy változatos megjelenésű sügér, mely alapvetően sötétbarna alapszínű mindkét nemben, de a hímek vöröses, nagyon ritkán sárgás mintájúak. Érdekes formájú, megnagyobbodott ajkaik vannak, melyekkel kiszippantják a sziklarepedésben megbúvó apróbb állatokat, mbuna ivadékokat és rákokat. Magas testfelépítésűek, nem is mozognak mindig könnyedén a görgetegkövek között. Hímjeik nem tartanak fenn saját területet, csak az ívás idején védelmezőek.

M. labrosus

Melanochromis III.

2014-06-27T19:46:00.002+02:00

Az ebben a bejegyzésben tárgyalásra kerülő Melanochromisok színükben különböznek az eddigiektől, az eddig megszokott kék és fekete mellett barnás árnyalatokkal találkozhatunk, sárgásbarnával, zöldesbarnával. Ha emlékszünk a Melanochromisok általános bemutatására, akkor tudjuk, két nagy csoportra bontottuk őket. A melanopterus csoportba tartozó nagyobb testű, megnyúlt fejű, állkapcsú fajok bemutatása következik.

M. melanopterus Undu Reef hím

Kezdjük a csoport névadó fajával. A Melanochromis melanopterus a Malawi-tó nagy részén előforduló faj, populációi között nagy a differencia, a teljesen kéktől a sötét olíva színűig, populációi megjelenésükben homogének. Két élőhely van a tó északnyugati részén, ahol kis eséllyel találkozhatunk velük, a Kande sziget és Mdoka környékén, ezeken a területeken más fajok töltik be szerepüket, melyek életmódja, táplálkozása nagyjából azonos a M. melanopteruséval. A keleti partvidék vizeiben Undu Pointnál északabbra szintén nem találhatóak meg, ezen a részen egy olyan sügér él, amelyik táplálkozás szempontjából nem specializálódott, algákat és az iszapban élő apró állatokat is eszi, halivadékot és planktont is fogyaszt. A M. melanopterus táplálkozásának alapja a természetes közegében a halivadék, de hasonlóan az előbb említett halhoz, mindenből kiveszi a részét. Amivel magyarázható, hogy a fajt egy másik hal helyettesítheti, pedig az, hogy a melanopterusokkal szemben nem territoriális az életmódja. Ez mind a szaporodásban, mind a táplálkozásban sikeresebbé teheti őket.

M. melanopterus Thumbi Island hím

A melanopterusok 12-13 centisre nőnek a tóban, nőstényeik barnásak, hímjeik az említett kék-fekete-barnás színeket produkálják. A kifejlett állatok magányosan élnek, elfoglalnak egy barlangot, repedést, vagy egy sziklák közötti hézagot, ott állnak lesben, várva, hogy arra ússzon agy kisebb halakból álló raj (leginkább mbunák ivadékain élnek). Emellett alacsonyabb rendű rákokat, rovarokat és lárváikat fogyasztják. A fiatal állatok ivarérésükig kisebb csapatokban járnak, gyorsan haladnak át a területen, nagyjából mindent megpróbálnak megenni, ami ehetőnek tűnik.

M. melanopterus Nakantenga Island hím

Felépítésében nagyon hasonló fajként ismertethetjük a M. robustust, a témában kutató tudósok között erősen megoszlanak a vélemények, hogy lehet-e külön fajként említeni. Legtöbb esetben a M. melanopterusnál mélyebb , 20 méter körül találhatóak meg, alapszínükben jelentősen különböznek tőlük. A melanopterusokkal ellentétben, melyeknek a jellegzetes két vízszintes csíkjuk állandóan jelen van, a robustuson ezek nem lelhetőek fel, viszont bizonyos hangulatukban függőleges sávozottság figyelhető meg rajtuk, de kifejlett hímjeik az ikrafoltok kivételével világoskékek.

M. robustus

Akváriumi tartásuknál vegyük figyelembe ragadozó természetüket, általánosságban erős territoriális viselkedésüket. Megfelelően "zsúfoltan" társítva, táplálkozásban egyező fajokkal együtt tartsuk, bőségesen biztosítunk számukra üregeket, barlangokat a személyes tér meglétéhez. Számoljunk azzal is, hogy mellettük nem marad meg más fajnak az ivadéka.

Melanochromis II. Mbunák csíkokkal

2014-03-15T20:29:00.002+01:00

A Melanochromis nemzetség fajainak nagyobbik része az őket kutatók között egyértelmű a csoportba sorolás szempontjából, de többen közülük megosztják a tudósok véleményét. 1983-ban Anthony J. Ribbink a M. joanjohnsonae-t és a M. labrosust a genuson kívülre helyezte, Ad Konings szerint viszont egyértelműen a Melanochromisok között a helyük. A jelenleg a nemzetségbe sorolt fajok kétharmada, a Melanopterus fajcsoport tagjait is beleértve, az egykori definícióban szereplő jellegzetes színezetet mutatja, miszerint a nőstényeknek világos alapszínű testén két sötét vízszintes csík, a hímekén ezek a csíkok világoskékek vagy fehérek, testük sötétkék, vagy fekete. A többi Ad Konings alapján idesorolt faj azért kerül bele a felsorolásba, mert szerinte a Tawil által 2002-ben a Pseudotropheusokhoz történő átvezetés nem indokolt.

A Melanochromis parallelus a görgetegzóna lakója, szexuál dichromatizmusuk kifejezett. Mindenevő táplálkozásúak, elsősorban algákat fogyasztanak, apró gerincteleneket, planktont. Van egy érdekes szokásuk, amit a Malawi-tóban sikerült megfigyelni. Az esős évszak után, ami sok fajnak kiemelkedő szaporodási időszaka, jelentősen megnő az ívási vetélkedések következtében a sebesülések száma. A harcokban legyengült, megsebesült halak úszóin, testén gombák, paraziták telepednek meg. A M. parallelus kifejlett hím egyedeit többször figyelték meg, hogy tisztogatja a nagyobb testű Haplochromisok testét, megszabadítják az élősködőktől őket. A nagyobb halak jellegzetes testtartást vesznek fel, amikor "kérik" a segítséget, nagyjából függőlegesen, fejjel felfelé helyezkednek el. A segítő nagyjából egy perc alatt végez, lecsipkedi a gombás úszóvégeket, kiszedik a parazitákat. Habár ez fájdalommal jár, mégsem esik bántódásuk, a szolgáltatás végén mindenki megy tovább a dolgára. Egyszer egy fiatal M. auratus hímet is sikerült ilyen tevékenység közben megfigyelni. Ami még érdekesebb, hogy a M. lepidiadaptes (béltartalom vizsgálata szerint rendszeresen fogyaszt pikkelyeket) tisztogatás közben szedi le a pikkelyeket a szolgáltatásra érkezőkről, külsőleg pedig a M. parallelust utánozza.

M. parallelus hím

M. parallelus nőstény

A M. heterochromis színezetében nagyon hasonlít a M. parallelusra, ezért feltételezhetnénk, hogy hímjeik között versenyhelyzet alakulhat ki, de szerencsére, habár élőhelyük nagyjából megegyezik, populációik sűrűsége nincs akkora, hogy ez gondot jelenthessen.
A mumbo-szigeti populáció nőstényeinek színezete annyiban eltér a megszokottól, hogy nem fehér, hanem sárgás alapszínűek. Lehetséges, hogy ez a táplálkozási szokásaik eredménye, de könnyen meglehet, hogy a faj sokféleségének eredménye, analóg a más mbunáknál előforduló OB változatokkal.

M.Heterochromis hím

M. heterochromis nőstény

A M. auratust sokan jól ismerjük, a legelső halak egyike, ami a tóból akváriumi tartásba került. Kevésbé ismert valamivel, hogy van egy alfajként nyilvántartott, szűkebb előfordulási területű, táplálkozási szempontból kevésbé specializálódott alfaj, a M. sp. "auratus elongate".

M. sp. "auratus elongate" hím

M. sp. "auratus elongate" nőstény

A Melanochromis dialeptos egy ritkábban tartott faj, ami előfordulási területét tekintve átfedésben van a M. auratus-szal, a M. sp. "auratus elongate"-val, a M. heterochromis-szal és a M. simulans-szal egyaránt. Nagyon valószínű, hogy ez az öt "halfaj" a nem túl régi múltban a jelenleginél jóval kisebb differenciáltságot mutatott, az egymástó való eltávolodás oka a táplálékspecializálódás, ami egyértelműen meg is mutatkozik. Ha testalakjukban nem is, de fogaik és garatfogaik között már fellelhető az eltérés.A M. sp. "auratus elongate" és a M. simulans kifejezetten ragadozó életmódra látszik berendezkedni, míg a többiek vegyes táplálkozásúak, illetve növényevők túlnyomórészt.

M. dialeptos

M. sp. "dialeptos blue"


M. simulans hím

M. simulans nőstény

Van egy másik hasonló, négy fajból álló csoport a nemzetségen belül, melyek valamelyes hasonlóságot mutatnak az auratus-csoport tagjaival, maradtak bizonyos mértékű anatómiai egyezéseik. Tudományosan is el vannak különítve egymástól. Nőstényeik az eddigi Melanochromisoktól eltérően egyszínű sárgák, a nagyon halvány citromsárgától az egészen narancsos árnyalatúakig változnak.

A M. johannii-t keleti part egy szakaszán találhatjuk meg Makanjila Point és Chuanga között.

M. johannii

A M. interruptus négy jól elkülönülő populációja ismert, a nőstények kifejezetten narancssárga színűek.

A jól ismert Maingano, a M. cyaneorhabdos, aminél a nemek közötti különbségeket első ránézésre lehetetlen felfedezni.

"Maingano"

M. perileucos

Búvárkodás a Tanganyika-tóban

2014-02-14T17:57:00.002+01:00

14 hónapos gibberosák

2014-01-28T09:20:00.000+01:00

Bejegyzésem témája az ígérttel ellentétben nem a Melanochromis nemzetség további tárgyalása, bár arról sem feledkeztem el, de amilyen öröm ért, azt muszáj mindenkivel megosztanom.

Egy kedves ismerős, aki az általam tartott vadon fogott Cyphotilapia gibberosák ivadékaiból egy boldog csapat tulajdonosa lett, rendszeresen megörvendeztet azzal, hogy párperceseket tölt fel róluk az egyik jól ismert videómegosztóra. Öröm látni, milyen ütemben fejlődnek nála a halak. Az akváriumban lévő legnagyobb Botia macracanta 21-22 cm-es testhosszú, ez jó viszonyítási alap lehet. A halak 14 hónapos korában készült a videó.

Melanochromis

2014-01-26T20:54:00.001+01:00

A Melanochromis nem tagjai közé egykoron 26 fajt soroltak. Mint ahogy általában lenni szokott, az új és még újabb kutatások eredményeként lettek, amiket máshova soroltak át, de közben addig nem ismerteket is felfedeztek a tudomány számára. Ad Konings összefoglalása szerint 19 fajt és 4 alfajt sorolhatunk ide.

A legtöbbjük rendszeresen megfordul az akvaristák otthonában is, de találunk köztük Vörös Könyves fajt is, melyeket kifogójuknak vissza kell helyezni éltető elemébe. Ilyen a Melanochremis brevis is, melyet 1935-ben írt le Trewavas. A Malawi-tó déli partjai mentén élő, egykor sem jelentős méretű populációja nagyfokú fenyegetettségnek van kitéve a túlzott halászat miatt. A fajt Pseudotropheusként is említik, azonban az elvégzett állkapocs- és garatfogvizsgálatok egyértelműsítik hovatartozását.

A mellékelt ábrán két elülső fog stilizált rajza látható, a bal oldali
a Melanochromisokra jellemző, míg a jobb oldali a Labidochromiok meghatározó bélyege lehet.

Ezen pedig a Melanochromisokra és a
Pseudotropheusokra

jellemző alsó garatfog példái láthatóak,

A: M. melanopterus,
B: M. auratus,
C: P. zebra

A nemet 1935-ben Dr. Ethelwyn Trewavas jegyezte le, az előző ábrákon feltüntetett különbségek alapján különítve el a Pseudotropheusoktól. A melanochromis fekete sügért jelent, ezzel is utalva a hímjeik sötét alapszínére. A leírás alapját a M. melanopterus és a M. vermivorous képezték, megnyúlt pofarészű, viszonylag zömök felépítésű halak, túlnyomórészt függőleges csíkozással. Nem csak ez a fajta színezet jellemző az idetartozó fajokra, legtöbbjüknek csak a háti részen vannak vízszintes csíkjai.

A genust két nagyobb csoportra bontják a terület specialistái a koponyájuk felépítése és a táplálkozási szokásaik alapján. Az első csoportba tartozóak nagytestű mbunák megnyúlt, hegyes orral, széles szájjal. Állkapcsi fogaik száma lecsökkent, de szélesek és viszonylag szellősen elhelyezkedőek. Garatfogaik nagyméretűek, általában gerinctelen állatokkal táplálkoznak, alkalomadtán halakat is elfogyasztanak.
Ezt akváriumi megfigyelések is alátámasztják a M. melanopterus, M. simulans és M. chipokae fajoknál.

M. melanopterus

A második csoportba kis- és közepes termetű mbuna sügerek tartoznak rövid, legömbölyített orr-résszel, relatív keskenyebb szájjal. A benne elhelyezkedő fogaik nem nagyobbodtak meg jelentősen, sűrűbb elhelyezkedésűek, garatfogaik közül csak a hátsó mutat valamelyest nagyobb méretet. Táplálkozásukat tekintve tipikus legelészők, a sziklák algabevonatát rágják le, a benne élő gerinctelenek jelentik az állati fehérjebevitelt. Az akváriumokban széleskörűen elterjedt M. auratus hozható fel a csoport tipikus képviselőjeként.

M. auratus

Akváriumi tartásuk nem különbözik lényegesen a többi mbuna sügérétől, de sikeresen szaporodó csapataik fenntartásához nagyobb odafigyelés szükséges a magasabb fokú fajon belüli és fajok közötti agresszivitásuk miatt. A M. auratus kiváló példája ennek, nagyon sokan választják a kereskedésekben a fiatal korukban feltűnő, ragyogó sárga színezetű halakat. Az ivarérett hímek azonban, bármilyen csodálatosan is néznek ki, talán a legagresszívabbak a könnyebben elérhető fajok közül. A hím Melanochromisok általában nehezen tolerálják azonos nemű fajtársaik jelenlétét. Könnyen belátható, hogy kisméretű akváriumban az állandó zaklatás, kergetés, verekedés a gyengébb egyed elpusztulásához vezet. Legalább 400 literes akváriumot érdemes berendezni számukra, ami nagyobb méretű kövekkel térben jól fel van osztva, lehetőség szerint minél több halat tegyünk bele. Ez alól kivétel lehet a M. interruptus és a M. johannii, jóval kisebb termetük miatt elegendő lehet akár egy 200 literes akvárium is számukra.

Jó lehetőség arra, hogy a hímek közti agressziót a lehető legkisebb mértékűre csökkentsük, ha minél több hímet szerzünk be, hiszen ebben az esetben nem lesz egy egyed a zaklatás állandó célpontja. Másik lehetőség, hogy az akváriumunkban csak hímeket tartunk, ebben az esetben a legfőbb versengési okot küszöböljük ki, a szaporodást. Ha nincs nőstény, aminek a kegyeiért harcolni kell, meglepően békés, kiegyensúlyozott társaságot tudhatunk magunkénak. Csodálatos díszakváriumokat lehet így hosszú ideig fenntartani.

Másik lehetőség, ha két fajt teszünk egy akváriumba. Itt azonban legyünk óvatosak, az ugyanabba a csoportba tartozó fajoknál fennállhat az összeívás veszélye, és a túlzott agresszió is előfordulhat. Inkább szerezzünk be a melanopterus csoportból és az auratus csoportból is egy-egy fajt, a két csoport hímjei nem látnak egymásban vetélytársat. Tény, hogy alapesetben a hím auratusok eltűrik a többi mbunát maguk körül, de ha valamelyik nősténye hajlandóságot mutat elfogadni az udvarlását, akkor az egyetlen kiszemelt kivételével semmilyen más halat nem hajlandó megtűrni a területén. Érthető, hogy a nagyméretű akváriumok ajánlottak tartásukhoz, hiszen egy auratus hím egy átlag 200 literes felét-kétharmadát is kisajátítja ívási területnek.

M. auratus természetes élőhelyén

A Melanochromisok, mint az összes mbuna, poligám anyai szájköltők. A hímek ugyanolyan vehemenciával védik az aktuális hitvesüket, mint ahogyan a saját területüket. A nőstények sikerének titka abban rejlik, hogy az élettér, amit a faj elfoglal, a sok sziklának köszönhetően tele van búvóhelyekkel, nem utolsó sorban kiváló úszók is. A nőstények laza csapatokban, a hímek területén kóborolva élnek, így ők választhatják ki a legjobb erőnlétben lévő, legélénkebb, legharciasabb, legnagyobb területet megvédeni képes, valószínűleg legjobb génállománnyal rendelkező apát az ivadékoknak.

A természetben a párzás a hím területének közepén, egy általa készített gödörben zajlik, a megtermékenyítés a nőstény szájában történik meg. Ha az ívásnak vége, a nősténynek sürgősen odébb kell állnia, tudniillik a hím csak addig mutat szimpátiát, amíg érdeke is fűződik hozzá. Ha a pillanatnyi érdek megszűnik, igencsak harciassá válik az imént még szeretett asszony irányában, akinek viszont szüksége lesz az összes energiájára, hiszen az elkövetkező heteket az ikrák gondozásával fogja tölteni, táplálékot nem, vagy csak alig véve magához.

Érdekes megfigyelés, hogy bizonyos fajok nőstényei koruk előrehaladtával besötétednek, a hímek színezetére hasonló ruhát öltenek, olyannyira, hogy szinte lehetetlen ránézésre megkülönböztetni a nemeket egymástól. Jellemző ez a M. auratusra, a M. melanopterusra, de más mbuna fajoknál is megfigyelhető, mint a Pseudotropheus lombardoi-nál és a P. minutusnál is. Nagy valószínűséggel a petefészek csökkent működéséből eredeztethető hormonális viszonyok megváltozásának eredményeképpen létrejövő változás. Ami érdekes, hogy ez a jelenség teljesen hétköznapi a Melanochromisoknál, a Pseudochromisoknál alkalomszerű, a Labidochromisoknál viszont még nem írtak le hasonlót, holott a petefészkek működésének leállása mindhárom nemben ismert.

Az összes mbunasügér jellegzetessége a szexuális dimorfizmus, ragyogó színű hímek, visszafogottabb színezetű nőstények. Érdekes lehet az az evolúciós tényező, amely oda vezethetett, hogy a szaporodásból kiesett nőstények a hímekéhez hasonlóvá váljanak, vajon mi lehetett az oka annak, hogy ezek a példányok sikeresebbek voltak?

28-29 °C-on a nőstények 20-21 napig hordák szájukban az ivadékokat, példamutató anyák. Tartásukkor gondoskodjunk búvóhelyekről számukra, nyugodtabban vészelik át ezt az időszakot, ha nincsenek folyamatos zaklatásnak kitéve. A szájköltés időszakának utolsó napjaiban viszont kifejezetten agresszívvá válnak, fordul a kocka, ők üldöznek, kergetnek minden lakótársat. Az ivadékok kiengedésekor ez jól jöhet, hiszen a rangsorban feljebb lépkedőt az alárendeltebbek kerülik, nagyobb biztonságban vannak a kicsinyei, amikor éppen a közelében úszkálva táplálkoznak. Pár napig kísérgeti, óvja ivadékait, azután magukra hagyja őket. Nyilván akváriumban a nagy népsűrűségnek köszönhetően elég kicsi az esélye az apróságok megmaradásának, ha fel akarjuk nevelni a társaságot, közbe kell avatkoznunk, ki kell köptetni az anyával az ivadékokat, majd visszahelyezni a közös akváriumba.

Jó minőségű tápokat, növényi és állati eredetű táplálékot biztosítva gyorsan fejlődnek. Az auratus csoportba tartozó fajok 8 hetes korukban 3-4 centiméteresek, 3 hónapos korukban 5-6 centisek, a hímek elkezdik felölteni felnőttkorra jellemző színezetüket 6-9 hónapos koruk között. A melanopterus csoport tagjai viszont nem kezdenek el színesedni a 10. hónap előtt, de érdekes, hogy ez nem kötött az ivari éréshez, juvenilis színezetű hímek is képesek sikeres ívásra.

Következő alkalommal a nemzetségbe tartozó fajok ismertetésére koncentrálunk.

Malawi és a csillagok tava

2014-01-11T21:44:00.001+01:00

A "Malawi és a csillagok tava" című filmet 2009-ben forgatták. Jó általános jellemzést ad az ottani emberek, állatok, a tó helyzetéről. Reméljük, a jelenlegi állapotot sikerül stabilizálni, hosszú távon fenntartani. Nagyszerű felvételek, csodás tájak, emberek.

Film a Malawi-tóról

2013-10-16T19:23:00.001+02:00

Az alábbi filmrészleteket sajnos egyben nem találtam meg sehol, de így is mindenkinek ajánlom figyelmébe!
Nagyszerű képek, csodálatos halak, tájak. Angol nyelvtudás szükségeltetik.

Astatotilapia aenocolor

2013-09-03T17:03:00.000+02:00

A bejegyzés főszereplője, eme csodás, színes halacska 1973-ban, Greenwood által lett a tudomány számára leírva. A kereskedelmi marketing kisebb zavart hozott létre besorolásában, többen a mai napig Haplochromis-ként emlegetik, és úgy említik, mint viktória-tavi endemikus fajt. Ez a kijelentés cseppet sem helytálló, ugyanis az Albert-tó, a George-tó, a Edward-tó és a Kazinga-csatorna partmenti vizeiben, náddal benőtt részein találhatóak meg. Nyílt vizű részeken eddig nem fogták be a fajt, annál inkább a papirusznádasok kisebb tavaiban, tisztás részein.

Élőhelyük adottságaiból adódóan elsősorban az itt legnagyobb mennyiségben fellelhető táplálékféleségeket fogyasztják, a törmelékes iszapból válogatják ki az eledelnek még alkalmas növényi darabkákat, a rovarlárvákat vadásszák, természetesen előfordul, hogy halivadékokat is elkapnak.

A feltűnően színes hímek kifejlett korukban 12 centiméteres testhosszt érhetnek el, egyszerűbb, ezüstös-szürkés ruházatú nőstényeik a nyolc centimétert ritkán haladják meg.

Jól látható, hogy a két nem színezete erősen különbözik egymástól. Csapatban tartva a fiatalabb, kisebb termetű hímek nem mutatják ezt a látványos színezetet, az ikrafoltok megléte vagy nem léte nem túl biztos információ, ugyanis a nőstényeknek is vannak, inkább azok mérete, száma adhat némi segítséget az elkülönítéshez- a hímeknél nagyobb méretű és több is található belőlük. Hangulataik erősen befolyásolják színeik élénkségét, még a legdominánsabb hím is a másodperc töredéke alatt képes teljesen kifakulni, elszíntelenedni, ha teszem azt akváriumukba nyúlunk a hálóval. Ugyanakkor íváskor, vagy dominanciavita közben olyan színkavalkádot mutatnak be, amit nehéz leírni, ezt látni kell.

Erősen megoszlanak a vélemények társíthatóságukról, sokan kifejezetten agresszív halként emlegetik őket, míg másoknál nem jelentkeznek az ebből eredő gondok.

Ebben a témában jobban körülnézve sokféle társítással találkozhatunk. Vannak, akik tanganyika-tavi csigasügérekkel, Lamprologusokkal, Alto- és Neolamprologusokkal , többen mbuna sügerekkel tartják együtt őket, de olyanról is hallani, hogy elevenszülők között éldegélnek. Ezek alapján azt mondhatjuk, hogy olyan nagy problémát azért nem jelenthet az elhelyezésük. Szó mi szó, hímjeik állandóan versengenek egymással, de hát melyik sügér ne lenne ilyen? Nyilván, ha az akvárium, amiben élnek, túl kicsi, esetleg nem megfelelően tagolt térben, abból adódhatnak náluk is komolyabb problémák, de ha ezek a korlátozó tényezők kiküszöbölhetőek, akkor egy-két beszakadt úszón kívül nagyobb gond nem történhet.

Gyors mozgású, élénk halacskák, állandóan jönnek-mennek, tesznek-vesznek, nem állnak le egy percre sem. Szerelmi kalandjaikat is hasonló sebességgel bonyolítják le, annak ellenére, hogy viszonylag kis termetük ellenére nagy ikraszám várható tőlük. A hím az ívás ideje alatt minden más halat elkerget a választott helytől, aminek az előkészítését nem viszi különösebben túlzásba. Tulajdonképpen azon kívül nem sokat tesz, hogy csalogatja a nőstényt. Semmi hosszadalmas tisztogatás, vagy gödörásás. Egy 5-6 centis nőstény akár 30-40 ivadékot is sikeresen nevelget kibocsájtásukig, de utána is hősiesen védelmezi, sokáig visszaengedi szájába azokat. Megfigyelések szerint a kifogott nőstény a szájából esetleg kihulló ikrákat újból összeszedi, anyai ösztönei kimagaslóak a szájköltők között.

Amennyiben szaporulatot szeretnénk, mégse hagyjuk a közös akváriumban megtörténni az ivadékok szabadon engedését, mert hímjeik és éppen nem forgató nőstényeik levadásszák azokat. Ivadékaik gyorsan nőnek, nem válogatnak az eleségben, nagyon komoly alkalmazkodóképességgel rendelkeznek.

Mindenféle eleséget azonnal, gondolkodás nélkül elfogadnak, a sok más fajnál ismerős hosszabb átállítási folyamatokat náluk nyugodtan kihagyhatjuk.

Kitűnő kezdő halnak, izgalmas, élénk színfoltja a sügeres akvarisztikának. Tartásuk, megfigyelésük sok örömet szerezhet bárkinek, aki otthonában szeretné látni eme érdekes halacskákat.

Nimbochromis livingstonii

2013-05-28T23:31:00.000+02:00

Ismerkedésünket az afrikai sügerek világával a Malawi-tó nagytestű ragadozóival folytatjuk, első körben a Nimbochromis nemmel. A Nimbochromis livingstonii-t nem csak különleges prédaszerző magatartása miatt érdemel figyelmet, egyéb tulajdonságai is indokolják, hogy előfordul a nagyobb ragadozók kedvelőinek akváriumaiban.
A tó egész területén előfordul, legnagyobb egyedszámban a déli részeken úszkál. Kedvelt helyei a homokos-iszapos aljzatú, viszonylag sekélyebb részek.

Jellegzetes viselkedésére utal helyi elnevezése, a "kaligono", melynek jelentése "alvó". Mi is ez az érdekesség? Halunk színe a legtöbb malawi-tavi haltól eltérően fehér alapon sötétbarnás-feketés foltos, szabálytalan mintázatú. Ez nemtől függetlenül igaz, a hímek is csak az udvarlás idejére öltik fel ragyogó kék színüket. Ez a tény is arra utal, hogy mintázatuk nagy valószínűséggel fontos szerepet játszik sikerességükben. A foltos vagy csíkos test kontúrjai összemosódnak a háttérrel. A természetben az ilyesfajta megjelenésnek általában az az oka, hogy az öltözet viselője bujkál valaki vagy valami elől, észrevétlen akar maradni. Vagy azért, hogy ne egyék meg, vagy azért, hogy ő ne maradjon éhen.

A leopárdsügér azért akar "láthatatlanná" válni, mert éhes. A fiatal állatok laza csapatokban élnek, harminc méteres sugarú körben akár 25-30 hal is található belőlük. Az ivaréretteknek viszonylag nagy a zsákmányszerző területük, átlagosan 40 méteres partszakaszokat uralnak. Területüket védik a fajtársaktól, de ezek csak rövid villongások, mindenki megy a dolgára pár perc ártatlan erőfitogtatás után. Amikor megéheznek, a következő dolgot teszik: olyan közelségébe úsznak a területükön élő fiatal sügerekhez, amilyen közel csak lehetséges, majd az oldalukra fekszenek az, és mozdulatlanná dermednek. Néha kisebb-nagyobb mértékben beássák magukat az aljzatba, de nem ez a jellemző. Várnak két-három percet, majd kicsit odébb úsznak, ismét lefekszenek, amíg meg nem történik, amire várnak.

A cél a kisebb halak becsapása, amik a feltevések szerint azt hiszik, hogy a homokon heverő hal élettelen, ezért bátran odaúsznak kíváncsiskodni. Az egyik elmélet szerint a különleges színezetük célja a rejtőzködés, ennek erősen ellentmond a másik, ami szerint az elpusztult halakat próbálják "élethűen" utánozni. A természetben megfigyeltek alapján az utóbbi a helytálló, hiszen halunk nem marad észrevétlen, stratégiája bevált. Elég gyakran jár sikerrel ahhoz, hogy a faj a tó egész területén előfordulhasson. A hozzá megfelelő közelségbe jutó kishalakat hirtelen lerohanja, beszippantja. A kishal relatív, testméretükhöz képest nagy, akár hosszuk egyharmadát elérő halakat is bekebelezhetnek.

A fehér szín és a feltűnő, világos árnyalatok általában könnyen felkeltik a halak érdeklődését. A "lefekvés" közben rángatózó mozdulatokat tesznek attól függetlenül, hogy beássák magukat vagy sem. Az ezáltal felkavarodó homok- és iszapszemcsék szintén felébresztik a közelben lévők kíváncsiságát.

Nem ők az egyetlenek, akik élnek ezzel a technikával, rokon fajok közül a N. venustus és a N. polystigma esetében is megfigyelhető a viselkedés, a Tanganyika-tó lakói közül pedig a Lepidiolamprologus lemairei-nél írtak le hasonlót.

Előfordulnak populációk, ahol a hímek kisebb csapatokat alkotva közös területen várják az arra járó nőstényeket, de alapvetően jóval ritkább, mint a magányos felállás. Sötét égkék színnel csalogatják a megfelelő partnert magukhoz, halványan látszik mintázatuk is, farok alatti úszójuk narancsos-vöröses színezetű. Amikor éppen nem udvarolnak, valamivel robusztusabb felépítésükön kívül ez a vörösesség ami támpontot adhat megkülönböztetésüknél, valamint a hímek megnyúlt, kihegyesedő hátúszója és farok alatti úszója.

Érdekes, fogságban végzett megfigyelés, hogy az ívásra való előkészületek között szerepel egyes nőstényeknél az aljzat tisztogatása. A nőstény megtisztít egy követ, amelyen majd az ívás végbemegy. Miért is érdekes ez? Azért, mert elvileg csak és kizárólagosan a kemény felületre ikrázó sügerek sajátja ez a viselkedés, halunk pedig anyai szájköltő. A természetben a görgetegzóna mezsgyéjén történik meg az ikrázás, ahol a hím egy gödröt kotor a homokba egy nagyobb kő tövében. Ebben a gödörben köröznek egymás mögött, egyik körben a nőstény kiereszt pár ikrát, a hím elúszik fölötte és megtermékenyíti azokat. A következő körben a nőstény a már lerakott ikrákat veszi a szájába elsőnek, majd utána préseli ki a következő adagot. A következő nagyjából három hetet elvonulva tölti, majd kiengedi szájából a kész kishalakat, akiket még pár hétig felügyelete alatt tart, majd magukra hagyja őket. Ivadékaik száma egy ívásból meghaladhatja a százat, azonnal etethetőek cyclopssal, apró daphniával, artémiával.

Akváriumi tartásukkor mindenképpen vegyük figyelembe nagy testméretüket, mozgékonyságukat. Nyilván nem tudjuk biztosítani azt a teret nekik, amit a természetben bejárnak, de egy ezer liter körüli térfogatú akváriumban már egész jó helyük lehet. Különösebben nem kell sok kő nekik, dekorációs céllal válasszuk ki a nekünk tetszőt. Társításakor mindenképpen legyünk körültekintőek a táplálkozásuk miatt. Kifejlett állatokat 15 centisnél kisebb halakkal ne eresszünk össze, ha megenni nem is, de megölni mindenképpen képesek azokat. Nagyon jól mutatnak rokon fajokkal, de összeívásuk elkerülhetetlen. Amennyiben ivadékokat szeretnénk nevelni tőlük, az említett akváriumméretben egy hímet négy-öt nősténnyel tartsunk együtt, a 18-20. napon elvehetjük a kicsiket az anyától.

Etetésük hal-, kagyló-, rákmixekkel, ragadozó sügéreknek gyártott tápokkal viszonylag egyszerű, bár az átlag halakénál valamivel költségesebb.

Sajnos tartásuk elég ritka, de ez általában elmondható a nagytestű ragadozókról. Mindenképpen üde színfolt, mind színezete, mind viselkedése miatt megérdemelt helye volna a nagyobb akváriumokban.

Frontosa-gibberosa III.

2013-04-15T23:45:00.001+02:00

A kérdéskör utolsó bejegyzéséhez értünk, lássuk hát a frontosákat!

Cyphotilapia frontosa Karilani

A frontosa Burundi- másképp említve sp. North variánsok- Zaire északi partjainál élnek. Testfelépítésük jellegzetes, nem olyan magasak, mint a gibberosák. Ezért a púp, amit idősebb korukra homlokukon növesztenek, jóval szembetűnőbb.
Maszkjuk nagyjából egyenes, nem hajlik, nem kanyarodik el, a szemen átfutva a fejtető, a homlok irányába halad tovább. Legtöbbjük nem kékes vagy lilás árnyalatú, mint azt a gibberosáknál láthattuk, hanem kimondottan zöldes vagy sárgás színezetűek úszóik. A Burundi partjainál foghatóak sötétek, kontrasztjaik gyengék, szürkés színezetűek. Délebbre haladva kifejezetten sárgás halakat találunk, mind testük, mind úszóik színét tekintve. A Karilani populációban kifejezetten kékes árnyalatú egyedek a jellemzőek, testük jóval kontrasztosabb a többi Burundi frontosánál.

Cyphotilapia frontosa Boulomboro

A frontosa Kigoma változatánál a legszembetűnőbb különbség hét csíkjuk. Maszkjuk a szem alatt hangsúlyos, széles, sötét színezetű, szemük fölött alig észrevehető.Csíkjaik kontrasztosak, színezetük inkább kékesbe hajló, de ráeső fényben sárgás-zöldes csillogásúak.

Tartásukkal kapcsolatban a legelső és legfontosabb dolog, amit meg kell állapítanunk, hogy akváriumuk méretének igazodnia kell hozzájuk. Egy hímet négy-öt nősténnyel már viszonylag nagyobb biztonságban tarthatunk 600-700 literes helyen. Ha igazán szép, látványos csapatra vágyunk, akkor bizony nagyobbra lesz szükség. Ha azt szeretnénk, hogy halaink ne legyenek ijedősek, merjék megmutatni színeiket, viselkedésüket, akkor mindenképpen legalább 14-16 állatban és a nekik elegendő 1200-1400 literes akváriumban gondolkodjunk! Három-négy hímet helyezzünk el egy csapatban, ha lehet, nagyjából egyforma méretű és erejű példányok legyenek, így kisebb az esély arra, hogy tönkretegyék, agyonverjék egymást.
Erősen megoszlanak a vélemények ezen a téren. Nagyon eltérően működhetnek a csapatok, egyesek szerint a gibberosák veszekedősebbek, mások tapasztalatai szerint pont a frontosák az agresszívabbak, verekedősebbek.
Tény, ha megfelelően tagoltan rendezzük be az akváriumot - esetükben inkább sziklákról, mint kövekről beszélünk - akkor megtalálja mindenki a helyét.
Nem érdemes újabb egyedeket a csapatba helyezni, a rangsor borulásakor nagyon csúnya dolgokat képesek egymás ellen elkövetni. Egy jól kiegyensúlyozott, összeszokott társaságban nincsenek gondok, kisebb csipkelődéseken, pár beszakadt úszón kívül nem fordulnak elő komolyabb sérülések. Érdekes dolog az, hogy nőstényeik sokkal békétlenkedőbb természetűek, jóval gyakrabb, hogy közöttük vannak megoldhatatlan ellentétek.
Tapasztalata többeknek, hogy a legtöbb komolyra forduló, vérre menő vita az ívás utáni egy-két napban történik, érdekes lehetne ezzel kapcsolatban a víz és a halak hormonszintjének vizsgálata.
Alapvetően nagyon nyugodt halak, bár méretükhöz képest szégyellősek, ijedősek. Képesek arcok felismerésére, számukra idegen emberek jelenlétében hajlamosak bujkálni, színeik ilyenkor besötétednek. Akit ismernek, attól kézből veszik el az eledelt, de ezt csak óvatosan... Nagyok, erősek, és vannak fogaik...

Szaporodásukkal kapcsolatban annyit érdemes tudni, hogy anyai szájköltők. A frontosák legtöbbször nagyon megbízhatóan szaporodnak, nőstényeik végig kitűnően végzik a dolgukat. A gibberosákkal már más a helyzet. Ívnak, tele is van a szájuk az ikrákkal, de elég sokáig nem forgatnak végig, hanem legkésőbb a 6-7. napra lenyelik azokat. Vannak nőstények, amik soha nem lesznek ilyen szempontból jó anyák. Érdekes, hogy a legtöbb szaporodó gibberosa csapat vadon fogott egyedekből áll, a fogságban született nemzedékeknél nagyon elvétve hallani sikeres ívásokról.

Betegségekre megfelelő körülmények között nem hajlamosak, immunrendszerük kiváló, sebeik nagyon gyorsan gyógyulnak. Amire érdemes figyelni, az az elsőosztályú, változatos táplálás, a stresszmentes környezet biztosítása. Sajnos előfordul, hogy a nem megfelelő minőségű eleségektől, vagy a gyakori stressz következményeként bélgyulladást kapnak. A gibberosáknál, különösen a vadon fogott egyedeknél előfordulnak úszóhólyag szabályzási problémák is. Ennek következtében a halak a felszín közelében lebegnek, vagy állandó, lefelé irányuló mozgással igyekeznek az aljzat felé. Ezt a stressz váltja ki belőlük, általában magától elmúlik pár hét alatt.

Jó minőségű száraz eledelekkel, sórákkal, krillel, artémiával, húsmixekkel, tengeri hallal, kagylóval etessük őket. Nagy testméreteik miatt a koplalást is jól bírják, meglepően jól tolerálják a víz oxigénszintjének változásait is, hisz természetes élőhelyükön is a nagy mélységeknek alacsony az oldott gáztartalma.

Ha vigyázunk rájuk, jól tarjuk őket, hosszú éveken keresztül gyönyörködhetünk bennük. Higgye el mindenki, nagyon megéri!

Frontosa-gibberosa II.

2013-04-04T18:36:00.000+02:00

Ahogy ígértem, a legutóbb abbahagyott téma, a frontosa-gibberosa kérdés további taglalása következik.

Sokszor nem egyszerű kijelenteni, hogy milyen hallal van dolgunk. A begyűjtési helyük alapján azonos fantázianevekkel ellátott halak is erősen különbözhetnek egymástól. Kevés a szigetszerűen elhatárolható populáció, különösen a gibberosák esetében, akiknek méretükből, életmódjukból adódóan nem csak a nyílt vízszakaszok, de a nagy mélységek sem jelentenek akadályt. Vándorolnak, jönnek-mennek, állandó a keveredés, "vérfrissítés" a szomszédos populációk között. Sokszor fordul elő, hogy ugyanannak a befogóállomásnak az előzővel megegyező begyűjtési pontján, de eltérő időpontban befogott halai különböznek egymástól.
A gibberosák nagytestű csapathalak, nincs túl sok természetes ellenségük. Nappal a nagyobb mélységekbe vonulnak vissza, ahol a homokot, iszapot rostálják eledel után kutatva, a hajnali és alkonyati időszakot pedig a sekélyebb területek halaira vadászva töltik el. Nincsenek különösebben helyhez kötve. Szaporodásukkal kapcsolatban ugyanezt állapíthatjuk meg, nem kell fészket őrizgetniük, ivadékaikat sem terelgetik hetekig, ezért is nagy területeket járhatnak be szabadon. Meg is teszik, érthető a populációk keveredése.

A gibberosák három nagy csoportjának elkülönítésében fontos szerepet játszik fejükön elhelyezkedő maszkjuk és színezetbeli eltéréseik összehasonlítása. Tanzánia partjainál befogott változataik maszkja oldalról nézve a kopoltyúfedő aljáról indul, nagyjából függőlegesen a szem irányába tartva. Itt a derékszöghöz közelítően elkanyarodva vízszintesen ér össze a túloldali sávval a hal homlokának alján. Színüket nem lehet általánosságban jól leírni. Ami mindenképpen jellemzi őket, az a homlokuk feltűnő, sokszor élénken csillogó színezete. Vannak köztük lilás, világoskék és egészen mély kék színezetűek is.

Kitűnő példaként említhető közülük a hazánkban is jól ismert Mpimbwe változat.

Egy másik, már kevésbé a köztudatban lévő, az előzőtől nagyjából csak színárnyalatában eltérő, viszonylag ritkán begyűjtött változat a Kipili.

A gibberosák zambiai populációi kísértetiesen emlékeztetnek- maszkjukban, csíkjaik alakjában- a tanzániai változatokhoz, de a színeik valamivel mélyebbek, sötétebb tónusúak. Kontrasztosabbak, csakúgy, mint a zairei típusúak. Jó példájuk a Chaitika.

Másik jellegzetes zambiai változat a Nangu:

A gibberosák zairei változatait nem véletlenül hagytam utoljára. Az ízlés nem képezheti vita alapját, ezzel mindenki egyetért, gondolom... Erőteljes kontrasztosságuk, mély színeik miatt talán a leglátványosabbak az összes Cyphotilapia közül, nem beszélve arról, hogy szaporodásuk is sok nyitott kérdést hagy maga után. Maszkjuk a szem alatt nem, vagy csak rövid ideig folytatódik, nem ér el semmiképpen a kopoltyúfedő aljáig. Szemüketet vastag, háromszög alakú sáv fedi, mintegy álarc-szerűen veszi körül. Egyes változatok torka sötét színű. Csíkjaik fekete, padlizsán-lila, sötétkék színűek, fémfényük visszafogott.

Videó egy hazánkban lévő díszakváriumról, melyben két szépséges zairei változat, a Moba és a Kapamba példányai úszkálnak:

Legközelebb kitérünk igényeikre, ideális tartási körülményeikre. Természetesen a frontosákra, a Kigoma és a Burundi változatok általános jellemzésére is.

Frontosa-gibberosa

2013-03-18T22:31:00.002+01:00

Frontosa vagy gibberosa? Elég régóta tisztázottnak mondható kérdés. Mégis, milyen sokan vágják rá bármilyen nagytestű, függőlegesen csíkozott, búbos fejű halra: "frontóza"... Biztosak lehetünk benne, hogy nem egy okra vezethető vissza ez a szomorú helyzet. Sügér téren bármikor lehet említeni a tájékozottság hiányát. Magyar nyelven inkább általános akvarisztikai könyvek az elérhetők, bár nagyszerű szerzőpárosunk, Sinkó Gábor és Lukács László méltán ismert és elismert könyve elengedhetetlen darabja könyvespolcunknak. Több kiadást megért már, folyamatosan bővülő információk tárháza.

Alapvetően ebből a szempontból nehéz műfaj a sügerezés, de bármilyen halazás az. Folyamatosan tanulhat az, aki szeretne naprakész tudással bírni a témában. Újabb és újabb fajok, változatok sokaságát említhetnénk, minden egyes kutatóexpedíció addig le nem írt állatokkal találkozik, nem beszélve a változásokról, melyek összességét akár evolúcióként is aposztrofálhatnánk.
A környezethez való alkalmazkodás, a természetes kiválasztódás csodái történnek szemünk előtt, a legerősebbek, legéletrevalóbbak túléléséről. A térbeli elszigetelődés eredményeként a legtöbb faj populációkra tagolódott, ezek pedig kisebb-nagyobb mértékben különbözővé váltak/válnak egymástól.
Ennek a dolognak a helyi emberek életében nyilvánvalóan semmi jelentősége nincs, nekik aztán teljesen mindegy, hogy az "asztalukra" frontosa, vagy éppen gibberosa kerül-e; kék, vagy éppen piros színű életében az a hal, amit elfogyasztanak. Elvileg egészen addig az, amíg nem valamelyik élőhal-befogó cégnek dolgoznak.

A nyilvánvaló, szemmel látható eltérések ellenére egészen sokáig nem tettek különbséget frontosa és gibberosa között, csak befogási hely alapján különítették el a halakat, minden egységesen frontosa volt. Az első hobbisták számára fogott halakat a hetvenes években az Egyesült Államokba szállították. Ehhez képest nagyjából harminc évnek kellett eltelnie, mire a témában történő kutatások odáig jutottak, hogy kimondhassák, itt bizony nem beszélhetünk egy fajról, itt már kettőt kell említenünk.

A téma szakértőjével, Dr. Tetsumi Takahashi biológussal (a Tanganyika-tó egyes halcsaládjainak genetikai feltérképezésével foglalkozik) készült riport 2010-ben jelent meg, ennek pár részletét szeretném most itt közölni.

- Hány Cyphotilapia fajról beszélhetünk?

-Jelen pillanatban kettő létezéséről indokolt beszélnünk, a C. gibberosa és a C. frontosa fajokról. Az utóbbi jellegzetes megkülönböztető bélyege, hogy a test csíkjait két pikkelysor választja el függőlegesen. A Tanganyika-tó északi részén élnek, megtalálhatunk közöttük hat- és hétcsíkos változatokat is. A hétcsíkos alakokat csak Kigománál találhatjuk meg, míg a hatcsíkosak minden élőhelyre jellemzőek.
A C. gibberosáknak a csíkjai között három pikkelysor húzódik, csak a tó déli oldalán találkozhatunk velük.

-Elfogadta-e a tudomány a C. gibberosát önálló fajként?

-A tudományos név alkalmazása nem feltétlenül jelenti azt, hogy tudományos értelemben is fajként beszélhetünk róluk. A Cyphotilapiák esetében senkiben sem merült fel az igény arra, hogy ellenőrizze a jogosultságát ennek a kérdésnek, de ez a legelfogadottabb különbségtétel jelen pillanatban, és bárhogy legyen is, mindenképpen úgy gondolom, hogy a két hal elkülönítése abszolút indokolt.
Például, ha a Tanganyika-tó biodiverzitásását próbáljuk jellemezni, mindenképpen jól jön, ha láthatóvá tehetjük az efféle különbségeket is.

-Mit érdemes tudnunk a hat- és hétcsíkos C. frontosa változatokról?

-Az egyedüli elkülönítési alap esetükben a csíkok száma, semmiféle egyéb morfológiai eltérést nem találtunk náluk.
Egyetértésben a tanganyika-tavi sügerek eddigi taxonómiájával, ezeket nem említhetjük másként, mint egy faj különböző színvariációit.
Mindennek ellenére természetesen támogatjuk azokat a viselkedésbeli, szaporodásbiológiai és genetikai kutatásokat, kísérleteket, melyek arra próbálnak rávilágítani, hogy ezek esetleg különböző "fajok" lehetnek.

A fentebb leírtak a "Practical Fishkeeping" 2009. szeptemberi számában találhatóak. http://www.practicalfishkeeping.co.uk/content.php?sid=84

Tehát viselkedésbeli és morfológiai különbségek egyaránt vannak. Mint említettem, a tó északi és déli oldala előfordulásuk szempontjából elkülöníti a két fajt. Ami még bonyolítja a helyzetet, az a további felosztásuk. A frontosákat kétfelé osztják: a Burundi, melyből 15 további változatot írtak le eddig, és a Kigoma, melynek két variánsa létezik.
A gibberosákat 3 csoportra osztják tovább: a Tanzania csoport 12 színváltozatot, a Zaire csoport 8 variánst, a Zambia csoport 9 változatot vonultat fel. Az adatok természetesen folyamatosan frissülnek, sok "új" elnevezés pusztán kereskedelmi fogás. Tény, hogy nem egyszerű fel- és megismerni az összes változatot, naprakésznek lenni pedig csak naprakész információk birtokában lehet.

Részletesebben a következő bejegyzésben boncolgatjuk a kérdést, addig is egy térkép a változatok befogási pontjairól.

Aristochromis christyi

2013-03-11T23:45:00.000+01:00

A mai bejegyzés témáját adó hal sem megjelenésében, sem egyéb tulajdonságaiban nem nevezhető megszokottnak a Malawi-tó sziklás zónájában. Méretei impozánsak a hímek 27-28 centijével, a nőstények is csak minimálisan maradnak kisebbek náluk. Szájuk alakja, elrendezése különleges megjelenést kölcsönöz nekik. A faj leírója, névadója szerint külsejük "arisztokratikus" ettől a jellegzetességüktől.

Hímjeik élénk kék fémszínűek, farok alatti úszójuk narancsszínű, nőstényeik ezüstösek, hátukon jellegzetes fekete csíkokkal, egyik szaggatottan a hát tetején, másik a faroknyéltől a tarkó felé húzódva folyamatosan. Fiataljaik a nősténnyel megegyező színűek, a hímeknek csak egy éves koruk után kezd el kialakulni felnőttkori ruházatuk.
Különösképpen nem beszélhetünk változatokról, populációkról, ennek oka vándorló természetükben keresendő. Jöhetnek-mehetnek szabadon, megtehetik nyugodtan, nem sokan vadásznak rájuk.

A ragadozók közül nem a legjobb, legügyesebb, leggyorsabb, ezért vadászó magatartása elég jellegzetes. Csak egyik szemével veszi célba leendő áldozatát, azzal az oldalával fordul felé, úgy közelíti meg, lassan oldalazva cserkészi be, teste remeg, vergődik, mintha egy beteg hal lenne, ami a lesüllyedés ellen küzd. Ha bejön a csel, akkor addig ügyeskedik, amíg áldozata lőtávolba kerül, egy gyors fordulat, egy villanás, tágra nyitja hatalmas száját és az óvatlan préda máris nagyon biztos szorításban találja magát.

Nagyméretű prédaállatokat is fogyaszt, olykor a saját testhosszának egyharmadát elérő halakat is. Ezt nem nagyon tudja más malawi ragadozó utánuk csinálni, ennek oka nem csak tágulékony garatnyílásuk és gyomruk, hanem szájuk alakulása is. Állkapcsuk alsó és felső része nem "ízesül" közvetlenül, ezért nem csak függőleges, hanem vízszintes irányban is képes tágulni.

A tóban a hímek magányos életet élnek, nagy területet járnak be, felkeresik a nőstények csapatait, udvarolnak a potenciális, beikrásodott egyedeknek, akik ha valóban készen állnak, elvonulnak vele a csapattól. Nem csinálnak túl nagy ügyet az ívóhely kiválasztásakor: a hím egy szikla aljánál tessék-lássék elsepri a homokot. A nőstényt odacsalja, viszonylag rövid idő alatt megtörténik az ívás, mindenki megy a maga dolgára, a nőstény akár 80-100 ikrával a szájában. 22-28 nappal az ívás után már kész kishalak vannak a szájában, akiket biztonságos helyre elvonulva napjában többször is kienged táplálkozni. Ebben az időszakban még planktont fogyasztanak, csak jóval később térnek át a halevésre. Hetek telnek el, mire egyre messzebbre merészkedve egyszer csak nem térnek vissza anyjuk oltalmába.

Akváriumi tartásuknál nem árt, ha jól meggondoljuk előre a döntést, akarunk-e Aristochromisokat. 800 liter alatti akváriumméretben ne is gondolkozzunk! Társításukkor nem jöhetnek számításba 15 centi alatti halak, mindenképpen hasonló méretű, táplálkozású halakat válasszunk, mint a Tyrannochromisok, Nimbochromisok, Fossorochromisok; arról nem is beszélve, hogy etetésük nem mindennapi feladatot ad. Emésztésük gyors, étvágyuk kimondottan nagy- minőségi, állati eredetű fehérjét igényelnek. Mindenképpen érdemes lehet a nagyobb méretű fagyasztott eleségeken kívül mixekben is gondolkodni.

Természetükből adódik, hogy ivadékaikat nem hagyhatjuk náluk, ha fel is akarunk közülük nevelni, semmi esélyük nem lenne az életben maradásra. Készülhetünk egy legalább 200 literes ivadéknevelővel is.

Különleges viselkedésű, impozáns faj. Üde színfoltjai lehetnének a sügeres akvarisztikának, beláthatóak elterjedtségük korlátai, bár az azért elgondolkodtató, miért váltak ennyire ritkává, miért lehet olyan nagyon elvétve hallani róluk?

Mozi vasárnapra

2013-03-03T12:37:00.001+01:00

A mai poszt egy nagyszerű, pihentető, szemet gyönyörködtető film. A National Geographic filmje a Tanganyika-tóról. Nem az átlagos megközelítés, nem az átlagos felvételekkel, ahogyan azt már megszokhattuk tőlük. Jó szórakozást, kellemes vasárnap délutánt mindenkinek!

http://www.dailymotion.com/video/xqy4p7_national-geographic-s-lake-tanganyika-jewel-of-the-rift_animals#.UTMtOjddFIU

Aki Youtube-on szeretné megtekinteni, annak a következő videót kell megnyitnia:

A videó csak a film eleje, ha a Youtube-ra átlépve folytatjuk a megtekintését, darabolva ugyan, de sorban játssza le a részeket. Ha mégsem úgy lenne, akkor az alábbi likre kattintva biztosan a lejátszási listához jutunk: https://www.youtube.com/watch?v=9nrPdnzW6eo&list=PL61A7A68F1B314FF3

Lamprologus ocellatus

2013-02-26T20:15:00.000+01:00

Lamprologus ocellatus, Oci, Buldog csigasügér. Bármelyiket nevet hallhattuk már, ismerősen csenghet. De vajon miért nem látjuk a kereskedésekben? Amikor nagy ritkán feltűnnek, általában hamar elfogynak. De utána vajon hova lesznek? Miért nem lehet hallani arról, hogy valakinek volna, valaki sikeresen tenyésztené? Miért nincs benne a köztudatban?

Ezeknél az apróságoknál nehéz lenne ideálisabb kezdő sügeresnek, vagy akár kezdő akvaristának való halakat találni. Nem kell azonnal nagy méretekben, több száz literben gondolkozni, nem kell nagy beruházást bevállalni, nem kell a lakást átrendezni, csak kell találni egy sarkot, ahol elfér egy 60x40 centiméter alapterületű kis akvárium.
Kellenek abba az akváriumba kövek, homok ízlés szerint. Leginkább akkor boldogak, ha az a homok illetve a kövek se nem túl világosak, se nem túl sötétek. Valós színeiket csak akkor mutatják meg nekünk, bár viselkedésüket ez nem befolyásolja különösebben. Ami még kell, csigaház. 5-6 centi átmérőjűek az ideálisak, ne bánjunk szűkmarkúan velük, mert ők viszont pazarlóak a felhasználásukkor. Egy 5-6 főből álló állományhoz nyugodtan tegyünk be akár 30-40 házat is.
Igénylik a személyes tér meglétét, nemüktől függetlenül szeretik tartani a 15-20 centis távolságot egymás "lakásától". Emiatt a csigaházakat is csoportokban, kupacokban célszerű elhelyezni, de akár megtehetjük azt is, hogy az egész aljzatot beborítjuk velük. Sügereink majd úgy rendezik, csoportosítják, ahogy nekik tetszik, a felesleget meg nemes egyszerűséggel be fogják temetni.
Méretükhöz képest nagyon bátrak, életre valóak. Nem ijedeznek a nagyobb halaktól, bátran szembeszállnak velük, nekik mennek csigaházuk, területük védelmének érdekében. Csak komoly fenyegetettség, végszükség esetén vonulnak házuk védelmébe. Azt nem állíthatjuk, hogy kimondottan nagytestű ragadozókkal lehetséges volna társításuk, de Lamprologusok, Neolamprologusok, Altolamprologusok, Julidochromisok között megállják a helyüket.

A hímek 6-7 centisre, a nőstények 4-5 centisre nőnek. A hímek hátúszója nagyobb, felső széle világos sárga.
Oldaluk szürkéskék fémfényű, a méltán népszerű gold változat esetében aranyos-ibolyás színben csillog.

Elhelyezésük lehetséges csak a számukra berendezett akváriumban, erre tökéletes a fentebb említett alapterület. Ebben 7-8 halacskát helyezhetünk el úgy, hogy mindegyikük megtalálhatja a saját területét, komolyabb torzsalkodások nélkül éldegélhetnek benne. A vízoszlopnak nem kell magasnak lennie, halaink a vízfenék közelében élik mindennapjaikat, elegendő a 30-35 centis magasság.

Egy szép példa a csigasügeres akváriumra, habár nem ocellatusok lakják:

Amire kimondottan oda kell figyelni tartásukkor, az a vízminőség. Ez az egyetlen gyengéjük, nem hanyagolhatjuk el a rendszeres vízcseréket, mert a felhalmozódó bomlástermékek jelenlétére legalább annyira érzékenyek, mint a vadászsügerek. Egy elkésett vízcserével könnyen elveszthetjük egész állományunkat.

Táplálkozásukat tekintve nem válogatósak. A természetben rovarokat, apró rákokat, planktont fogyasztanak leginkább, ha akváriumunkban mysis-sel, artémiával, különböző szúnyoglárvákkal, és jó minőségű granulált eleségekkel etetjük őket, meg fogják hálálni a gondoskodást.

Szaporodásuk hasonló életvitelükhöz, a beikrásodott nőstény addig erőszakoskodik a hímmel annak házánál, amíg az kötélnek nem áll. A csigaház belsejébe lerakja az ikrákat, a hím megtermékenyíti azokat, majd továbbáll, a nőstényre hagyva otthonát és keres egy új házat magának, ami megfelelő távolságra helyezkedik el a többiekétől.
A nőstények jó anyák, kitartóan legyezgetik és tisztogatják az ikrákat, ráfekszenek a ház bejáratára, elüldöznek minden arra tévedő halat. A 10-14. nap környékén várhatjuk az ivadékok kikelését, erre 5-7 nappal el is úsznak. Érthetjük ezt szó szerint, mindenki arra indul el, amerre a feje áll, amikor elhagyja a csigaházat.
Azonnal önállósodnak, megkeresik a maguk kis búvóhelyét. Egy ívásból 25-30, maximum 40 körüli ivadékra lehet számítani. Felnevelésük viszonylag egyszerű, ha rendelkezésünkre áll frissen keltetett artémia, a későbbiekben osztályozott plankton, fagyasztva, vagy élő formában. Egy éves korukra elérhetik a 4-5 centis méretet.

Neolamprologus cylindricus

2013-02-07T13:53:00.001+01:00

A tárgyalandó faj sokunk számára ismert lehet, bár sajnos elég ritka vendég a hazai akváriumokban. Pedig szépsége, jó társíthatósága, egyszerű tartása, fejlett ivadékgondozása mind mellette szólna.
Agresszívnak tartják. Ez minden sügérre igaz. Minden sügér agresszívvé válik, ha nem megfelelően tartjuk. Alapszabályok. Már beszéltünk sokszor azokról, itt is betartandóak, ugyanúgy, mint bármelyik fajnál. Ne tegyük őket túl kicsi akváriumba, ha társas elhelyezésről van szó. Legyen meg a lehetőségük a mozgásra, húzhassák meg a vonalat, amin belül az övék minden.
Alapvetően nem ragaszkodnak olyan szinten a saját helyükhöz, mint például a porcelánsügérek, bejárnak bármekkora akváriumot. Ha több hímünk van, akkor azért megvannak a villongások természetesen. Ha társas akváriumban helyezzük el őket, el tudnak vegyülni a gyengébbek a tömegben, nem lesznek állandó zaklatásnak kitéve. Személyes tapasztalataim alapján 680 literes akváriumban kifejlett gibberosák között 4 hím 6 nőstényes felállás hibátlanul, zökkenőmentesen működik hosszútávon, ugyanez a felállás működőképes volt 300 literben is, de ott nem gibberosákkal, hanem vadászsügérekkel, csigasügérekkel, leleupikkal voltak társítva. Az egyetlen dolog, ami beigazolódni látszott, az az volt, hogy a leleupik, bár méretben, korban ugyanakkorák voltak, ivarérésük elérkeztétől elnyomottá váltak.

Nem a legnyugodtabb halak, ez tény. Bármikor néz az ember az akváriumukra, mindig van közöttük, amelyik pózol, amelyik kergetőzik, de kárt nagyon elvétve tesznek egymásban, azok is "8 napon belül gyógyuló" úszószakadások, pikkelyhiányok.
Jellegzetes eset, amikor két olyan hal akad össze, melyek ereje nagyjából megegyező. Ilyenkor előfordul, hogy nem elég egy kis feszítés. Ekkor az oldalmutogató helyzetet felcseréli a szemtől szembe felállás, aminek a célja olyasmi, mint az ujjszkander. El kell kapni a másik hal száját. Természetesen ez azt jelenti, hogy mindkét hal le van fogva a másik által. A szájukban lévő fogak tűhegyesek, ha eddig elmennek, akkor azért lifeg a bőr meg a hús mindkét fél pofáján, ajkain. Pont ezért ez nagyon ritkán fordul elő. Hiszen a természet törvényei alapján nem csak az a fontos, hogy a saját lehetőségeiket biztosítsák az egyedek, a faj túlélése ugyanannyira számít. Ez az oka annak, hogy annyiféle behódoló viselkedésforma alakult ki, nem lehet cél, hogy a kisebbet, a gyengébbet elpusztítsák, hiszen a fiatalabbak természetes, hogy gyengébbek. De belőlük lehetnek később a legerősebbek.
Tehát, tarthatóak társas akváriumban, lehetnek mellettük náluk kisebb és náluk nagyobb halak is, csak elegen legyenek, elegendő tagoltsággal, kővel, sziklával, barlanggal. Ha kevés hal van az akváriumban, kifejezetten territoriálisokká, veszekedősekké válhatnak. Mindenképpen ajánlható, hogy hátteres akváriumuk legyen, teljes mértékben kihasználják annak üregeit, barlangjait. Színeiket sem mutatják, nem érvényesül szépségük anélkül. Amikor igazán jól érzik magukat, csíkjaik kontúrosak, a sötétek sötétebbé, a világos csíkok világosabbá válnak, találó a Zebra ceruzasügér elnevezés. Ha túl sötét a berendezés, ahhoz alkalmazkodva sötét szürkés étcsokoládé színűek lesznek, ha túl világos, csíkjaik kontúrjai elvesznek, kivilágosodnak. Ráeső fényben úszóik szélei ragyogó kékek, úszósugaraik mentén ugyanilyen kék pontsorok láthatóak.
Csak nekik is nagyon szép akváriumot rendezhetünk be, ami még lényegesebb, hogy abban megcsodálhatjuk szaporodásukat, ivadékgondozásukat is. El is érkeztünk a másik okhoz, ami miatt ritka lehet ez a szépséges halacska. Sokak szerint a nőstények nehezen, vagy egyáltalán nem ikrásodnak be. Megfelelő etetés mellett ez eléggé megkérdőjelezhető állítás. Jó minőségű fagyasztott eleségeket alkalmazva (artémia, mysis, krill, szúnyoglárvák) kiegészítve a széles palettában megtalálható kiváló ragadozó sügereknek készült tápokkal, odafigyelve a jó vízminőségre, a nőstények 3-5 hetente beikrásodnak. Le is ívnak, ha nekik tetsző hímet találnak.
Ez a része nem mindig teljesül a feltételeknek, de ha ez is rendben, akkor megtörténik a dolog. Ami igazán nehéz, az ezután következik. Kemény felületre ikrázó halakról beszélünk, akik a természetben nem mutogatják magukat, viszonylag rejtett életmódot folytatnak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy csak 1985-ben írták le a fajt.

Akváriumban is így szeretnék tenni a dolgukat, de ha nincs más lehetőség, elég lehetetlen helyekre is képesek lerakni ikráikat, ahol nincsenek védve a többi lakó elől. Ilyenkor van a baj. A legkisebb zavarásra is úgy reagál a nőstény, hogy elkezdi szó szerint befalni az ikrákat. Elég az, hogy bemegy az ember a helyiségbe, ahol akváriumuk áll, vagy csak felkapcsolja a világítást. Ez viszont egyáltalán nem jellemző, ha úgy tudjuk elhelyezni őket, hogy nincs mellettük más halfaj. Persze ilyenkor is kövekkel jól megrakott akváriumot rendezzünk be nekik, nagyon meghálálják.
Lehetőség szerint azokat a halakat tegyük ide, amelyek már összeálltak a csapatból, vagy akár ívtak is. Egy hím több nősténnyel is ívik, a rendet fenntartja közöttük, nem engedi, hogy elfajuljanak köztük a dolgok, tehát érdemes tenyészcsapatot kihelyeznünk. Saját ivadékaikat bizonyos idő eltelte után elfogyaszthatják, ezért érdemes azokat időben elkülöníteni, de vannak olyan tapasztalatok is, hogy páros kihelyezés esetén több generáció úszott együtt.
Ami lényeges, rejtett ívásuk miatt nem lehetünk biztosak annak megtörténtében. A hím nem különösebben foglalkozik a nőstényekkel ívás után, de a nőstények sem a jellemző módon állnak az ikrák, ivadékok védelméhez. Ugyanúgy jönnek-mennek, minimálisan csökkentik le mozgáskörzetüket. Ráadásul ivadékaikat sem strázsálják az elvárt módon, azok a szikzacskó felszívódása után azonnal szétszélednek, a nőstény nem terelgeti őket, nem is szállítja vissza az ikrázás helyére. Nevelésük egyszerű, gyorsan növekednek.
Mindenképpen figyelemre méltó halacska, mindenkinek ajánlom figyelmébe!

Altolamprologus fasciatus

2013-01-30T00:12:00.002+01:00

A most megvizsgálandó faj egy érdekes képviselője nemének, sok tekintetben tipikusnak mondható, de első ránézésre egyáltalán nem illik a többi Altolamprologus közé. Megnyúlt torpedó alakjuk, átlagos magasságú hátúszóik egyáltalán nem emlékeztetnek a többi vadászsügérre. Miért is alakulhatott ez ki, volt-e, lehetett-e célja, vagy csak a véletlen műve az egész?

Nos, több feltevés, elmélet létezik, ezek közül az egyik az, hogy valamilyen közeli rokon fajjal, valószínűleg Lamprologussal találkozhatott a vadászsügérek egyik populációja, aminek eredménye egy kevert állomány lett, majd így szelektálódtak, valamiért "hatékonyabb" volt ez a megjelenési forma. Másik elképzelés szerint valamely Altolamprologus populációban véletlenszerűen megjelenő mutációs forma sikeresebbnek bizonyult az adott körülmények között.

Mitől válhatott sikeresebbé ez az alak? Aki ismeri az Altolamprologus nem többi képviselőjét, az jól tudja, hogy alakjuk jellegzetes, semmi mással össze nem téveszthető. Nyilván, ez a forma a nemzedékek sokasága alatt a lehetséges prédahalakban rögzülhetett valamilyen formában, ha ez nem is feltétlenül kijelenthető, az ivadékok képesek összekapcsolni a veszélyt a kontúrral, különösen a jellegzetes lerohanó viselkedés látványával együttesen. De mire is emlékeztet a fasciatusunk formája, kontúrjai? Nem kell sokáig gondolkodnunk. Lamprologusokra, Neolamprologusokra. Akár leleupi, akár cylindricus, akár mustax, színükben nem feltétlenül, de alakjukban abszolút. Ezek a halak meg nem az apróhal-fogyasztási szokásaikról, vadászó viselkedésükről váltak híressé. Mimikri, álca, ez lehet a legkézenfekvőbb magyarázat. Nem olyan egyszerű különbséget tenni a vélt vagy valós veszedelem között, aztán mire felismerhető a baj, addigra más késő.

A faj a Tanganyika-tó zambiai, kongói, tanzániai és burundi partszakaszon is megtalálható. A 2-15 méter mélységű szakaszokat részesítik előnyben, a sziklás területeket kedvelik, ennek ellenére gyakran találkozhatunk velük a nyílt vizű szakaszokon is, vándorlásaik során nem riadnak vissza a több kilométeres nyílt részek átvágásától sem. Gyors és kitartó úszók. Alapvetően magányosan élnek, az ikrázás és ivadékgondozás kivételével, a fiatalok önállósodásáig párban maradnak.

Hímjeik 14 centisre nőnek, nőstényeik a nemzetségre jellemző módon jelentősen kisebbek maradnak, 9 ceti körül alakul végleges méretük. Ivari különbségeik a mérettől eltekintve nem szembeötlőek, a hímek páratlan úszói kihegyesedőek, a nőstényeké lekerekítettek. Párba álláskor a hím kisebb változáson megy keresztül. Fején, ajkain világos narancsszínű pontok jelennek meg, szájának belseje hasonló színűre változik, egész testének színe halvány narancsos fényűvé válik.

A nőstény, ha beikrásodott, a kiszemelt csigaházat, barlangot megtisztogatja, majd az arra járó hímet csalogatni kezdi. Majdnem függőleges testtartásban vele szemben állva himbálózik. Ha sikerül felkeltenie az érdeklődést, körbeúszkálva a hímet és a bölcsőnek kinézett helyet, előbb-utóbb teljesen odacsalogatja párját. A nőstény beúszik, a hím kívülről termékenyíti meg az ikrákat. Az ivadékok gondozása a hím részéről a minimálisra korlátozódik, inkább csak a területre, annak védelmére koncentrál. A nőstény a már ismert legyezgetést, az elhalt ikrák eltávolítását végzi. Nagyjából három hét múlva az ivadék elhagyja a bölcsőt, az ivadékgondozás befejezettnek tekinthető.

150-200 ivadék várható ívásonként, növekedésük gyorsabb, mint a többi Altolamprologusé, de nagy szórás mutatkozik benne. A hímek jelentősen elhagyják a nőstényeket, erre figyeljünk oda, könnyen elfogyaszthatják őket. Nevelésükkor nem érdemes spórolni a keltetett artémián, apró élő eleségeken, nélküle nagyon elmaradhatnak a növekedésben.
Ivarérettségüket egy-másfél éves korukban érik el. Bármilyen fagyasztott, vagy élő eleséget, jó minőségű tápot szívesen fogadnak.

Akváriumi tartásuknál lényeges szempont ragadozó életmódjuk, ezen kívül különösebb nehézségekről nem kell beszámolnunk. Elég jól társíthatóak, nem különösebben érdeklik őket a többiek. Ez csak addig igaz, amíg nem a saját fajtársaikról van szó. Hímjeik elég kemények versenytársaikkal, de nőstényeikkel is. Megfelelően "zsúfolt" elhelyezés, megfelelő nagyméretű, jól tagolt akvárium a megoldás, mint minden eddigi esetben.

Artémia II.

2013-01-23T07:26:00.001+01:00

Az artémia akvarisztikai felhasználásának több módját ismerjük, megemlítettük már a peték keltetését, mint ivadéknevelő, indító élő eleséget, melyet minden zsenge halivadék azonnal szívesen fogyaszt. Ezen kívül egyre elterjedtebb a kitinburkától megfosztott peték etetése, ezek a termékek szépen lassan minden komolyabb cég kínálatában megtalálhatóak. Kezd általánossá válni akvarisztikai szaküzletekben az élő, kifejlett sórákok árusítása is, 1-2 dl-es kiszerelésekben előre csomagolva lehet hozzájuk jutni. Nagy tűrőképességüknek köszönhetően jól bírják a csomagolást, szállítást; napokat kibírnak ilyen körülmények között. A sórákot nem lehet igazán szárítva tartósítani, nem is igazán lenne túl sok értelme, tápértékéből rengeteget vesztene, de mivel kitinburka vékony, nem ad különösebb tartást az állatnak, nem alkalmas rá. Hogy mégis felhasználható legyen "tartósított" formában is, kézenfekvő megoldás volt a különböző száraz eledelekbe történő keverése, pelyhek, lemezes eledelek formájában találkozhatunk vele a kereskedések polcain.
A sórákra, tenyésztésére, feldolgozására egész iparág alapul. Az alábbi kép jól illusztrálja a tenyésztelepek elképesztő méreteit, a tavakban nevelt rákok hihetetlen mennyiségét.

Térjünk is ki az artémia otthoni keltetésére, felhasználására. Adott a helyzet, halaink leívtak, ivadékaik elúszása csak idő kérdése, kertünkben- ha van egyáltalán- nincs egy jó planktonos tó, mely minden korosztálynak megfelelő méretű eleséget biztosítana. Ilyen esetben elmegyünk egy kereskedésbe és beszerezzük a keltetendő petéket. Jó esetben a csomagoláson kész "recept", útmutató található a legjobb kelési eredmény eléréséhez, gyakorlatilag viszont pont ezek a kiszerelések a legkevésbé gazdaságosak. Amúgy sem a legolcsóbb mulatság, tehát ha van rá lehetőségünk, minél nagyobb csomagolásban igyekezzünk beszerezni, arányaiban töredékére jön ki egy adag, még ha egyszeri befektetésként jóval mélyebbre is kell nyúlnunk a pénztárcánkba. Itt 500 gramm körüli kiszerelésekben kell gondolkodnunk, nem feltétlenül található meg bármelyik kereskedésben, de megéri az utána járást.

Ha szerencsénk van, kipróbált termékhez jutunk, ismert keltetési adatokkal. Érdemes tartani az előírásokat, a gyártók kikísérletezték laboratóriumaikban az optimális eredmény eléréséhez szükséges körülményeket. Ezek a peték, melyekhez hozzájutunk, előkezelésen vesznek részt, hogy megfelelő érettség állapotában legyen a bennük lévő embrió ahhoz, hogy a használati útmutató szerint eljárva a legjobb eredményeket érjük el felhasználásukkor. Mi is ez a kezelés? Só között tárolva -20- -25 °C közötti hőmérsékleten tárolják 1-2 hónapig, esetleg kezelték azokat aktivátorokkal.

Az általános receptek szerint a petéket 28-30 °C hőmérsékletű, erősen áramoltatott, 7.5-8.5 pH-jú vízben érdemes keltetnünk, melyhez literenként 15-20 gramm sót keverünk. Ilyen körülmények között arra számíthatunk, hogy a megadott kelési aránynak megfelelő mennyiség 24 órán belül ki fog kelni,a fennmaradó peték nagy része erre az időre 12-24 órával szintén ki fog kelni, de ezt a legtöbben nem várják meg, hiszen nem kalkulálhatunk ezzel a mennyiséggel. Az áramoltatást levegő befújásával, légpumpával, kompresszorral oldhatjuk meg. A porlasztókövek, habár hatékonyan forgatja a több kicsi buborék a nagyobb összfelületének köszönhetően a vizet, ebben a sós közegben igen rövid életűnek bizonyulnak.

Nem megfelelő körülmények között a kelés elhúzódó lehet, nem kel ki a várt mennyiség, elegendő áramoltatás híján vagy hideg vízben nagyon rossz eredményeket produkálhatunk. Érdekes tapasztalat, zárójeles megjegyzésként: recept szerint 30 °C-os vízben 36 órára 70-75 %-os aránnyal kelő peték 21 °C hőmérsékleten 72 órára 95 %-os arányban keltek, egyszerre, nem elhúzódóan. Ezért lehet érdemes kísérletezni, játszani a hőmérséklettel, sómennyiséggel. Persze csak akkor, ha van időnk, lehetőségünk, helyünk erre.

A lárvákat úgy tudjuk felhasználni, hogy a víz keringését leállítjuk. Pár perc múlva a peteburkok a felszínre úsznak, a ki nem kelt peték pedig keltetőnk alján hevernek, fölöttük nyüzsög a sok frissen kelt sórák. Kisebb mesterséges fényforrás bevetésével tovább koncentrálhatjuk őket, mint az éjjeli rovarok, reflexük parancsa miatt a fény irányába mozognak. Leszívjuk, leszűrjük, átmossuk, majd beengedjük az ivadéknevelőbe, a kishalak nagy örömére. A szűrést osztályozószitával, de akár egy sűrű teaszűrővel is megoldhatjuk. A bekerülő peték, peteburkok miatt nem kell aggódnunk, a kitin nagyon lassú bomlása miatt nem fog észlelhető változást okozni vizünkben.

Felkészült díszállat kereskedésekben beszerezhetünk keltető-szetteket, de mintájukon, elvükön elindulva egy pár üveg felhasználásával magunk is összerakhatjuk a nekünk megfelelőt. Nyilván mind a bolti, mind a házi készítésű keltetőknek megvannak a maguk korlátai, nagyobb tenyészeteknél ezek már nem kielégítőek.

Artémia

2013-01-09T23:16:00.003+01:00

Ha már előző témánkban szót ejtettünk az ivadéknevelésről, a sórákról, járjuk egy kicsit körül ezt a témát is tüzetesebben!

Az Artémia, akvarista körökben gyakran "sórák"-ként emlegetett állatkával valamilyen formában mindannyian találkozhattunk. De mit is tudunk ezekről az aprócska rákokról valójában?

A tudomány számára elsőként leírt fajuk az Artemia salina volt, 1758-ban Carl von Linné adta nekik a jól ismert nevet.

Jelenleg hét fajukat tarthatjuk nyilván. Nagyon sok esetben nem lehetséges megkülönböztetni egymástól a fajokat, alfajokat, megjelenésük nagyban függ élőhelyük pillanatnyi állapotától. Színük a zöldes-sárgától a vörösig változhat, a víz oldott oxigéntartalmának, a rendelkezésre álló táplálék mennyiségének függvényében.

Előfordulásukat tekintve minden földrészen megtalálhatjuk valamelyiküket, kivéve az Antarktiszt. Sós vizű tavakban élnek, melyek klorid- és szulfátion koncentrációja magas, összes oldott állapotban lévő sómennyisége elérheti a 300 g/l értéket is. Mindemellett meg kell említeni, hogy nagy tűrőképességüknek köszönhetően elég hosszú időt képesek túlélni édesvízben is, ez az oka annak, hogy ideális élő eleség bármilyen akvárium lakói számára. A víz oldott oxigéntartalmát tekintve szintén extrém körülményeket bírnak ki, kifejlett korban 0.5, frissen kelt állapotban 0.3 mg/l minden szempontból elegendő számukra. Sőt! A kifejlett állatok két órát bírnak ki oxigénmentes környezetben.

Kifejlett kori méretük átlagosan 10 mm körül alakul, maximum 20 mm-es példányok fordulnak elő.
Szaporodásuk, reprodukciójuk kétféle módon jöhet létre. Az élőhelyek legtöbbjén hím és nőstény állatok egyaránt előfordulnak, de egyes populációkban nincsenek hím ivarú állatok. Ebben az esetben szűznemzéssel jönnek létre az utódok, a nőstény állatok petevezetékében indul osztódásnak a petesejt. Ami érdekes és az akvaristák szempontjából a legfontosabb dolog, hogy petéik sem mindig egyformák. Abban az esetben, ha a körülmények optimálisak, a nőstény állatok lágy, vékony burokkal körülvett petéket eresztenek útjukra, melyek hamarosan kikelnek, de ha a létfeltételek romlanak, energiáikat arra összpontosítják, hogy kitinburokkal vonják be azokat, megteremtve ezzel a faj túlélésének lehetőségét.

Mire is teszi ez képessé a petéket? Olyan körülményeket képesek átvészelni, amire nem nagyon van példa az élővilágban, csak a náluk alacsonyabb rendű létformákban. Képesek túlélni a -196 és a +103 °C hőmérsékletet, ionizációs sugárzást, vákuumot. Bizonyos mértékig ellenállóak a savakkal, lúgokkal szemben, tűrik az extrém kiszáradást, az oxigénmentes környezetet, a növényvédő szerek hatásaival szemben is védettek.
Utah államban a Nagy Sóstó területén végzett ásatások során két sóréteg közé ágyazódva talált peték életképesnek találtattak, koruk a radiokarbon vizsgálat során megközelítőleg 10 000 évre tehető.

A peték megfelelően nedves közegbe kerülve vizet vesznek fel. 24 óra alatt képesek a nyugalmi állapotban mért súlyuk 1.4-szeresét magukba szívni, ekkor az embrió "életre kel", folytatja fejlődését, majd kikel. Ekkor méretük 0.45- 0.5 mm közötti, tömegük 0.01 mg körül alakul. Kikelésük után azonnal úszni kezdenek, ebben a korban még reflexeik a fény felé terelik őket. Az első vedlésük 10-12 órás korukban következik be, addig nem vesznek táplálékot magukhoz, a petéből hozott tartalékaikat élik fel. Ez az oka annak, hogy érdemes mindenképpen arra törekednünk, hogy keltetéskor jöjjünk rá az éppen rendelkezésre álló peték "titkára"; minél inkább egyszerre kelnek ki, annál biztosabbak lehetünk abban, hogy tápértékük a lehető legmagasabb. Első vedlése után táplálkozni kezd, egysejtű algákat és baktériumokat szűr ki a vízből. A következő 8-9 napos periódusban 14 fejlődési szakasz után éri el a kifejlett állapotot, 6 hónapnál egyik faj sem él tovább.

A végére néhány érdekes tény az artémiákról:

Az artémiák látták a dinoszauruszokat, legrégebbi leleteik százmillió évesek. A legidősebb közeli rokon faj a Triops cancriformis legrégebbi ismert lelete 220 millió éves.

Egy nőstény artémia 200 petét is rakhat egyszerre.

Három szemük van, egy egyszerű szem, mely már a frissen kelt állatoknak is van, kettő kifejlett korukra jelenik meg, ezek összetett szemek.

Az artémiák soha nem alszanak. A légzés fenntartásához folyamatosan mozgásban kell lenniük, csakúgy mint a táplálkozáshoz, a víz állandó szűréséhez.

Legközelebb is ezzel a témával folytatjuk.

Altolamprologus II.

2012-12-17T23:51:00.001+01:00

A vadászsügérek szaporodásáról a bevezetőkben már szóltunk pár szót, tárgyaljunk most kicsit részletesebben a témáról.

A Tanganyika-tóban, mint azt említettük előző az bejegyzésben, ezek a halak szigetszerűen elhelyezkedő populációkat alkotnak. Az egyes halak viszont nem szigorúan helyhez kötöttek. Természetesen megvan a maguk mozgáskörzete, de ez jóval nagyobb, mint például ahogy Malawi-tó mbuna hímjeinél tapasztalhattuk, határaik rugalmasabban kezetek. Kötődnek a megfelelő búvóhelyhez, a víz mélysége nem meghatározó tényező náluk, habár előnyben részesítik a sekélyebb részeket az ivadékhalak nagyobb átlagsűrűsége miatt.

. Elég egy pár szikla vagy farönk, megtelepednek. Na nem csapatban, a helyfogást növendék korukban a számukra elegendő méretű hasadék, üreg elfoglalásával kezdik, ahonnan mindig a megfelelő méretűbe költöznek tovább. Alapvetően nagy területet járnak be. Kell is, hogy így legyen, hiszen táplálkozási szokásaik, emésztésük rövid ideje miatt nem lehetséges hosszúra nyújtani a táplálkozások között eltelt időt.
Lehetőség szerint fedezék mögül, meglepetésszerűen lerohanva ejtik zsákmányukat. Rákokat, halivadékokat fogyasztanak, bélrendszerük rövid, emésztésük gyors. Naponta ötször-hatszor indulnak vadászatra, az ivadékok ennél többször, akár nyolc-tíz alkalommal is táplálkoznak.

Tehát, adott egy hím, kiválasztotta a számára biztos fedezéket nyújtó környezetet, amit meg is tud jó eséllyel védeni a többiektől. Lényeges választásakor a majdani arra járó potenciális halmenyecske szemével is megnézni a területet, hiszen ikráikat megfelelő üreg, barlang híján nem fogják lerakni. A hímével átfedésben lévő területtel bíró nőstények, ha nincsenek megfelelő érettségű ikráik, nem lesznek szívesen látott vendégek ha területének centrumába tévednek. Reakcióikból, színezetükből a hím pillanatok alatt levonja a következtetést és kíméletlenül elüldözi őket. A hím látványa többek szerint fontos inger az ikrák éréséhez.

Amennyiben a nőstény ívásra kész, akkor sem bánik vele kesztyűs kézzel párja, erőszakosan bekényszeríti egy üregbe, barlangba, kisebb testű változatoknál esetleg csigaházba, ahonnan általában nem is engedi ki az ívás megtörténte után sem. Napokig, olykor hetekig is őrzi a bejáratot. A nőstényt erőteljes harapásokkal emlékezteti kötelességére, jelentős méretelőnyéből adódóan fölénye egyértelmű.

Az A. compressiceps ikrái vízhőmérséklettől függően 4-7 napra kelnek ki, az ivadékok az ívástól számított 15-20. napon lesznek elúszásra készek. Calvusoknál ennél hosszabb időre, van hogy 22-24 napra jelennek meg a csigaház vagy üreg bejáratánál.

Ebben az állapotban szikzacskójuk teljesen felszívódott már, azért "nézegetnek" kifelé, mert éhesek. Ettől az állapottól kezdve nem sok idő kérdése és szétszélednek, önállósodnak. A nőstények ivadékgondozási ösztönei nagyjából két hétig tartanak, a hímeké pedig leginkább az ívóhely védelmére és a nőstény kommandírozására korlátozódik. Érdekes módon vannak beszámolók olyan párokról is, melyek kimondottan erős ivadékgondozási ösztönökkel rendelkeznek, ezek elsősorban a vadon befogott példányok közül kerülnek ki.

Legtöbb esetben éjszaka hagyják el a bölcsőjüket a kicsik, alátámasztják ezt az akváriumi megfigyelések is. A lámpaoltáskor, vagy besötétedéskor még az anyjuk védelmét élvező ivadékokat, ha felkapcsoljuk a világítást az akvárium fölött az éjszaka folyamán, az aljzaton fekve találjuk szétszóródva.
Nyilván a természetben a túlélési esélyük elég alacsony, ebben a korban méretük 3 milliméter körüli.
Megfelelő méretű táplálékot könnyen találnak maguknak, az észrevétlennek maradás a kihívás, apró termetük miatt nagyon sokan előszeretettel fogyasztják a zsenge ivadékot.

Akváriumi körülmények között többféle gyakorlat is bevált szaporításukkal kapcsolatban. Mint már említettük, működik az egy pár-egy akvárium és a csapatos, zsúfoltnak tűnő tartás is. A lényeg, hogy ha fel is akarunk nevelni az ivadékokból, akkor a megfelelő időben történő beavatkozás elkerülhetetlen. Ez vagy úgy oldható meg, hogy a várható elúszás előtt, még szikzacskós állapotban egy csővel kiszívjuk az üregükből a kicsiket, vagy kirázzuk őket a csigaházból. Ugyanezt a műveletet ki lehet tolni addig, amíg nem mutatják magukat a bejáratnál, ennek egyszerű, praktikus oka az, hogy fejlettebbek, kevésbé sérülékenyek. Ami viszont ellene szól, hogy ha nem érünk rá rendszeresen rájuk nézni, könnyen lemaradhatunk, éhes szájakban tűnnek el várva-várt kishalaink.

Ha minden úgy sikerült, ahogy terveztük és a kishalak egy kisebb, jól szűrt akváriumban vannak, el kell kezdeni etetni őket. A frissen keltetett sórák a legjobb eledel számukra, ha rendszeresen olyan mennyiséget tudunk keltetni, amit nem képesek azonnal elfogyasztani, csak 1-2 órán belül, meglepő eredményeket érhetünk el. A vadászsügér nem tartozik a gyorsan növő fajok közé, de ha biztosítani tudjuk számukra a sórákot minden napra, természetesen más élő vagy fagyasztott állati planktonnal együtt, két hónapos korukra elérhetik a 15-18 milliméteres testhosszt. Sórák híján elkezdhetjük őket apró cyclopssal is etetni, növekedésük lassabb ütemű lesz ugyan, valószínű, hogy az ebből származó hátrányuk miatt nem is nőnek akkorára kifejlett korukra, mint élő eleségen nevelt társaik.

Ivarérett korukra a hímek 14-15 centisre nőnek a természetben, a nőstények 8-10 centinél általában megállnak. A "Shell" változat hímjei 8-9 centinél nem nőnek nagyobbra. Átlag akváriumi körülmények között nem érik el ezeket a méreteket, de az ellenpéldát is láthatjuk ügyes, felkészült akvaristatársainknál, 18 centis A. compressiceps hímről is van tudomásunk.

Szaporításuk nem a legegyszerűbb feladat. A rendszeres, időben elvégzett vízfrissítések mind a szülőknél, mind az ivadékoknál elengedhetetlenek, nem beszélve a sórák keltetésének babra munkájától, de nagyon megéri foglalkozni velük, minden fáradságot megér egy szép csapat vadászsügér látványa.

Altolamprologus

2012-12-06T12:20:00.000+01:00

Egy kicsit kanyarodjunk vissza a Tanganyika-tó lakóihoz!

Láttuk a Malawi-tó eddig bemutatott lakóinál, milyen átfedések vannak, kereszteződések adódhatnak a sokféleségből, az egy élőhelyen egyszerre több "faj", alfaj, változat jelenlétéből.

Vajon így van-e a Tanganyika-tóban is? Foglalkozzunk ezzel egy kicsit, körbenézve ezen a területen is.
Amiről már beszéltünk bizonyos mélységig, az Altolamprologus nemet tekintsük át egy kicsit jobban.

Mint már említettük, négy alapfajra bontható, ezek pedig az A. compressiceps, az A. calvus, az A. sp. compressiceps "shell és az A. fasciatus.

Az Altolamprologus compressicepsek, calvusok, shell-ek sokunk számára jól ismert fajok. Jellegzetes, összetéveszthetetlen alakjuk, érdekes szokásaik, vadászat közben megfigyelhető magatartásuk, a versengő hímek intenzív színei alapján közkedvelt, gyakori, akár általános fajok lehetnének az akvaristák körében.

Minden érdekességük ellenére sajnos nincsenek eléggé megbecsülve, sokan tartják unalmasnak őket. Ha nem megfelelően vannak társítva, vagyis környezetük ingerszegény, akkor valóban nem mozognak túl sokat, de ha nincs miért, akkor nem is fognak. Hogy érhetjük el azt, hogy legyen miért megmutatni szépségüket? Mint bármelyik más fajnál. Társítsuk őket megfelelően. Ne várjuk el egyedül tartott hímektől, hogy megmutassák, milyenek tudnak lenni kifeszített úszókkal, besötétedett, mély színekkel rivalizálás közben. Akkor valóban nem lesz élmény, hogy a kövek közé elbújnak, vagy egy helyben álldogálnak valamelyik sarokban. Merjünk 8-10 hímet elhelyezni egy 400-500 literes akváriumba ugyanennyi nősténnyel, sziklákkal felszabdalva a területet és csodát fogunk látni. Mindig lesz valami történés, Valaki mindig fog udvarolni vagy csipkelődni, ráadásul úgy, hogy senki sem fogja kárát látni. Még egy dolog, ami emellett az elhelyezés mellett szól. Egyes hímek hajlamosak kimondottan durván bánni a nőstényekkel, akár agyon is verik őket a szó szoros értelmében. Az agresszió eloszlásáról már beszéltünk többször is, náluk is kitűnően működik a dolog.

Tehetjük őket olyan akváriumba, ahol mozgékony, nem ijedős, akár rajhalak között lehetnek. Ebben az esetben sem lesznek elbújós, ijedős természetűek.

Íme egy kiváló példa a társas elhelyezésre:

Jól látszik, milyen gyönyörűek a Cyprichromisok között a területi vitájukat intéző Yellow calvus hímek.

Ami érdekes lehet a vadászsügéreknél, az a fajok, változatok együttes elhelyezése. Egészen eltérő véleményeket lehet erről hallani. Van, aki bátran tart együtt fehér és fekete calvus változatokat tenyészcsapatban is akár, magabiztosan állítva, hogy véletlenül sem ívnak össze, felismerik a nőstények saját hímjeiket.
Mások szerint nemhogy fajon belül, de fajok között is rendszeresen előfordulnak nem kívánatos összeívások. Személyes tapasztalatom is az óvatosság helyességét igazolja. Egy A. calvus Black "Pectoral" nőstényem ivarérése tájékán az akváriumon belül egyre inkább egy A.compressiceps "Red fin" hímem felé helyezte tartózkodási helyét, mígnem egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az ívásra készség minden jelével csigaházához csalogatja választottját. Természetesen azonnali beavatkozás, külön akváriumba helyezés követte a megfigyelést, ennek köszönhetően pár hét múlva elúszott az első csapat Black pectoral ivadékom.

Hogy is van ez a Tanganyika-tóban?

A vadászsügérek nem sorolhatóak a közönséges, gyakori fajok közé. Előfordulásuk ugyanúgy, mint a legtöbb nem nyílt vízi fajé, szigetszerűnek mondható. Kötődnek a sziklás-köves zónákhoz, kötődnek az ott élő táplálékállatokhoz, a búvóhelyekhez, az ívóhelyekhez.
Ezeknek a számukra ideálisnak nevezhető élőhelyeknek az előfordulása is szakaszos, szigetszerű a tóban, a közöttük lévő nyílt vizű részek határfelületként működnek, ezeken a halak egy része nem szívesen hatol át, nem érzik magukat biztonságban fedezet nélkül.
A tó életében előfordultak alacsonyabb vízállású időszakok, amikor a meglévő élőhelyek egy része szárazra kerülhetett, vagyis bizonyos ideig nem állt a halak rendelkezésére megfelelő méretű élőhelyek. Ilyenkor a halak egy része elindulhatott a lecsökkent terület okozta stressz és az éhezés elkerülésének érdekében. Ez lehet magyarázat az újabb élőhelyek benépesedésére.
Amikor a vízszint újra elérte azt a magasabb szintet, ami az élőhelyek kibővülését eredményezte, megint létrejött az elszigetelődés, Új populációk alakultak ki, ez lehet a magyarázat a vadászsügérek változatainak létrejöttére.

Az Altolamprologusok valószínűleg a leggyakrabban megtalálható halak között vannak az Interneten a Tanganyika-tóból. Mint mindig, vannak előnyei és hátrányai egy ilyen helyzetnek. Sajnos, a hatalmas mennyiségű információ nagyrészt hiteltelen, és a megtalálható képek többnyire helytelenül megnevezettek. Ezért a nagy káoszért az elnevezések tekintetében felelősek a befogócégek, értékesítők is .
Gyakran nem jelzik a befogás helyét, csak a fajta színét, illetve az úgynevezett kereskedelmi neveket jelzik. Az is előfordul, hogy a befogási helyek megnevezése valótlan. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a megfelelő titoktartás hozza az elegendő hozamot...
. Ez a helyzet hozza magával a rengeteg félreértést. Sokak szerint pár színes fajta, mint a Fire Fin, az Orange és a Red Fin nem különböznek egymástól, ugyanez vonatkozik a Gold Head és Gold Face fajtákra, a Gold, Orange és Yellow típusokra. Több száz képet megnézve óriási különbségeket találhatunk ugyanazon variáns egyedei között, ugyanakkor tökéletes megegyezést láthatunk eltérő változatoknál. Az oka ennek természetesen az is lehet valamilyen mértékben, hogy az adott hal környezete milyen színű, hisz láthatunk sötét környezetben fekete színű White változatokat és világos környezetben fehérnek tűnő Black változatokat egyaránt.

Íme itt egy táblázat azok kedvéért, akik szeretnék beleásni magukat egy kicsit jobban a tisztázott calvus- és compressiceps-változatok, földrajzi variánsok egyszerű, általános megjelenésének leírásába.

Szintén a suephoto.com-on találhatóak az alábbi térképek, melyek a calvus és compressiceps változatok előfordulását mutatják be.

Compressiceps

Ezen a térképen a citromsárga – A. compressiceps Gold/Yellow/Orange; narancssárga – A. compressiceps Gold Head/Gold Face;piros – A. compressiceps Fire Fin/Red Fin; zöld – A. compressiceps Green, szürke – A. compressiceps Zebra; fekete – A. compressiceps Black

Calvus

Altolamprologus calvus színváltozatok. Fehér - A. calvus White, citromsárga - A. calvus Yellow, fekete - A. calvus Black

Compressiceps "Shell"

Ismert előfordulási helyei az Altolamprologus sp. Compressiceps "Shell”-nek. 1 – Rutunga; 2 – Rumonge; 3 - Kabwe; 4 – Mbity Island (= Kumbula Island); 5 – Cape Nangu; 6 – Sumbu; 7 – Cape Kachese; 8 – Chimba; 9 – Cameron Bay. Feketével – A. sp. „Compressiceps Shell” Black (1, 2, 5); lilával – A. sp. „Compressiceps Shell” Violet (4, 6); szürkével – A. sp. „Compressiceps Shell” Gray (3, 7, 8, 9)

Mint láthatjuk, ezeknél a fajoknál is bőven van lehetőség a természetben is a változatok keveredésére, biztosak is lehetünk benne, hogy van rá példa bőven.

Genetikai vizsgálatok is folynak a témában szerencsére. Reméljük, hogy hamarosan hasonlóan letisztulttá válhat a helyzet, mint a Frontosa-Gibberosa kérdésben is.