Akárhol vagy, én ott leszek

Üdvözlet :))

2011-10-14T15:11:00.000+02:00

Na hát, sziasztok :))

Ismét itthon, ismét írósan, ismét én. Arra gondoltam, hogy ennyi kihagyás után nem hiszem, hogy még bárkit is érdekelne az a sok butaság, amiket én itt összefirkálok, de nem tehetem meg, hogy csak úgy szó nélkül lelépjek. Ezért, végzek egy gyors, nem reprezentatív felmérést, hogy vajon hányan kíváncsiak még rám és erre a történetre. Nem nagyon kérnék mást, csak hogy jelezzétek nekem bármilyen formában (komment itt, chat, e-mail, galambposta...), hogy igen, olvasnátok tovább. Ha összejön néhány ember, újra nekidurálom magam az alkotás fájdalmasan gyönyörű folyamatának és legyártom nektek az új fejezeteket.

Nos, ennyi lenne az egész :)

Köszönöm

xoxo
Lea

Drága olvasóim! (persze ha vannak még ilyenek :))

2011-05-28T23:30:00.000+02:00

Először is, elnézést, hogy nem írtam/írok, de nagyon sok minden történt velem az elmúlt hónapokban. Volt rossz is, jó is, de most jött el a nagy változás ideje. Szóval, 7-én Angliába költözöm :) Vegyesek az érzelmeim ezzel kapcsolatban, de nagyon izgulok :)) Még sosem ültem repülőn :D:D (remélem nem zuhanok le :D) Sok-sok új élmény vár rám, ezek feldolgozása valószínűleg baromi sok energiámat fogja felemészteni, közben dolgozni is fogok, szóval halvány lilám sincs, mi lesz az írással. Nem, nem fejezem be, de záros határidőn belül biztos, hogy nem fogom hozni nektek a friss, ropogós fejezetet (amit elkezdtem már, de sehogy se jutok a végére :/). Mindemellett az első időkben nem lesz laptopom meg netem se, szóval kissé bonyolult lenne megoldani a dolgot. Sajnálom. Mindenesetre remélem, maradtatok még páran ,akik elolvassák ezt a kis bejegyzést és talán olyanok is akadnak majd, akik várni fognak rám :))

Vigyázzatok magatokra és ha addig nem találkoznánk, akkor nagyon nagyon kellemes nyarat mindenkinek!! :)
xoxo
Lea

Olvassatok jót! De tényleg ^^

2011-03-18T23:05:00.000+01:00

Tamtamtarammm!! Örömmel jelentem, hogy egyetlen nővérem úgy döntött, megpróbálkozik az írással és ennek eredményét megosztja veletek is :))) Állítása szerint ez volt az "első próbálkozása", bár szerintem ez a minőségén cseppet sem látszik. Elképesztően színes, lebilincselő és érzelmekkel teli "kis" alkotás lett, sok sok szeretettel ajánlom mindenkinek! Jó olvasást és Szilvi nevében megköszönöm előre is a kommenteket :)))

Megtaláljátok a NOVELLÁS Oldalamon :)))

Kedves Olvasók!

2011-02-27T17:58:00.000+01:00

A legmélységesebb tisztelettel kérnék valamit tőletek. Elmondok egy mesét nektek, aztán jöhet a kérés, rendben? :)

Szóval...

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy roppant tehetséges kis írópalánta, akit az Úr a Carrie művésznévvel áldott meg. Végtelenül kedves és jószívű volt, aki nem volt rest dolgozni, valahogy úgy, ahogy a mesékben a három királyfi közül is a legkisebb volt a legszorgosabb. Carrie írópalánta alázatosan, szívvel-lélekkel végezte a rá bízott feladatot, miszerint ragyogóbbnál ragyogóbb történetekkel árassza el a világot, az olvasói legnagyobb örömére. Igaz érzelmeket, képeket és színeket hozott el az emberek sivár életébe és mint az adni akarás jó szolgája, sosem kért cserébe semmit, még egy félkrajcárt sem.

De mint minden mesében, itt is eljött a Gonosz, a Közöny képében verte fel tanyáját Carrie életében, olyan mélyen megsebezve őt, hogy úgy érezte, feladja, többé már nem küzd azért, hogy varázslatot csempésszen a mindennapokba. De a Jótündér megsúgta az olvasóinak a megoldást: "Támogassátok őt! Ne hagyjátok, hogy a Közöny győzedelmeskedjen! Menjetek, tartsatok ki mellette!"

És a sok olvasó, akik eddig is élvezhették Carrie fantáziájának gyümölcseit, egy emberként felálltak, tömegesen érkeztek Carrie honlapjára és felemelték a szavukat a Közöny ellen. A Közöny szégyenszemre eltakarodott és többé nem mert mutatkozni előttük.

Ma is boldogan élnek, alkotnak, szeretnek nagy egyetértésben.

Nos, ennyi legyen a mese mára, remélem, felkeltette az érdeklődést és valóra váltjátok, mert nélkületek nem fog sikerülni, nélkületek Carrie valóban belefárad az állandó küzdelembe, és akkor a mese vége is tragikussá változik. Segítsetek nekem, hogy ne veszítsünk el még egy zseniális embert, egy jó barátot, egy tehetséges írót. Végtelen köszönetem nektek, ha megteszitek.

További információt találhattok a problémáról Carrie blogján, ami a következő címen érhető el:

GYÖNYÖR ÉS KÁRHOZAT by CARRIE

50. fejezet

2011-02-20T05:20:00.001+01:00

Igen, tudom... Mármint azt, hogy megint iszonyatosan sok időt kellett várni rám, amiért nem tudok elég sokszor bocsánatot kérni. Nem szándékoztam ennyit vacakolni a fejezettel, tényleg nem, de közbejöttek bizonyos dolgok és hol kedvem, hol időm nem volt írni. Beteg voltam, nem is kicsit. Tudom, hogy ez nem mentség, de nagyjából 20 percet nem tudtam egyenesen ülni, nemhogy még nekiálljak gépelni is. Aztán voltak más dolgok is, de most nem akarok senkit ezekkel untatni. Legyen annyi elég, hogy felültem a kényelem paripájára, ami jó szolga lévén elég messzire repített és kellett egy kis idő, amíg visszatértem a talajra. Bocsánatot kérek ezért is. Továbbá óriási köszönet mindenkinek, aki eddig itt volt, támogatott, velem együtt izgulta végig a Cullen család kálváriáját. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok mind a 110 rendszeres olvasómnak (Jézusom, még kimondani is hihetetlen, hogy ennyien vagytok!), hogy töretlenül kitart mellettem és az én kissé őrült agyam szüleményei mellett. Egyszóval, fejet hajtok előttetek, mert nincs nálatok nagyobb és erősebb hatalom az életemben. Ti vagytok az én nagy-nagy családom :)

Azért remélem még vagytok egy páran, akik majd elolvassák ezt a fejezetet, az utóbbi pár napban sokat dolgoztam vele, hogy igazán kiérdemelje a jubileumi, 50. fejezetnek járó címet. :) Nagyon izgulok, hogy mit fogtok szólni hozzá, mert azt tervezem, innen ismét felpörgetem kissé a dolgokat, az utóbbi pár fejezetben ugyanis kissé lanyhultak a történések. Szóval, öveket bekapcsolni, felszállás! :) És ne felejtsetek el írni nekem, nagyon sokat segítetek ezzel nekem abban, hogy továbbra is megmaradjon az újonnan megtalált lendületem :)
Köszönöm szépen
xoxo
Lea

(Edward szemszöge)
Fogalmam sem volt, hol vagyok. Sötétség vett körül, és hiába tapogatóztam magam előtt, a kezeim csak a semmit markolták. Valahonnan a távolból hangokat sodort felém a szél, nem értettem, mit mondanak, de a testem váratlanul megfeszült, a bensőmben lakozó vadállat kétségbeesetten szaggatta a láncait.

Bella…

Bár semmi egyébről nem tudtam, azt éreztem, hogy a feleségem veszélyben van. Küzdöttem a körém telepedő fekete köddel, próbáltam kiszabadulni belőle, de nem voltam képes rá. A tehetetlen düh könnyeket csalt a szemembe, aztán egyszer csak… Vége lett. A köd felszállt, vakító fehérség vett körbe, és ismeretlen eredetű nyugalom szállt meg. Úgy éreztem, hazatértem.
- Üdvözöllek barátom – a hang irányába kaptam a fejem és megláttam a legkülönösebb nőt, akit valaha is elém sodort az élet. Gyönyörű volt. Pucér volt, mégsem hatott meztelennek, mert hosszú szőke haja beburkolta a testét, szemérmesen eltakarva a testét. Eltátottam a számat meglepetésemben.
- Hölgyem… - másra abban a pillanatban nem telt tőlem,csak egy bólintásra.
- Isten hozott, Edward. Már régóta vártunk rád – a nő mosolygott, a szemei csillogtak, mintha valamiféle régen óhajtott játékszer került volna a kezébe.
- Aham… Hol vagyok? Mi ez a hely? – körbenéztem, de nem láttam semmit, csak fehérséget. Se padló, se falak. Hátborzongatónak kellett volna lennie, mégsem nyugtalankodtam miatta.
- Csodálkozom, hogy még nem jöttél rá – a mosoly elnézővé vált. Megremegtem a gondolattól, ami eszembe jutott és azon töprengtem, lesz-e elég bátorságom, hogy feltegyem a következő kérdést. Féltem a választól.
- Meg… meghaltam? – a hangom csaknem cserbenhagyott. Remegtem, miközben vártam, mi lesz a felelet. Nem tévedtem a végkimenetelt illetően.
- Igen – a nő még mindig mosolygott, de közelebb jött. Nem lépegetett, inkább úgy tűnt, lebeg a föld felett. Nesztelenül odasiklott mellém és a kezét nyújtotta. Rádöbbentem, hogy térdelek. A felém nyújtott kart figyelmen kívül hagyva felálltam és rájöttem, hogy a nő sokkal alacsonyabb nálam.
- Az nem lehet! Nem! Nekem dolgom van. Bella… a gyerekek… veszélyben vannak! Nem halhatok meg most! – az eddigi higgadtságomat mintha elfújták volna, visszatért a düh, de most már célpontot is találtam hozzá.
- Mindenkinek eljön egyszer az ideje. Nem tehetsz ellene semmit – a látomásszerű nő olyan közel állt hozzám, hogy szinte súrolta az orra az enyémet. Láthatólag nem zavarta, hogy zihálok a haragtól, tökéletes nyugalommal állt előttem, amitől még dühösebb lettem.
- Ki vagy te? Valami Végzet angyala? Azonnal vissza kell mennem! – ráordítottam, de meg sem rezzent.
- Nem mehetsz vissza. Az időd lejárt. Mondtam már, nem tehetsz ellene semmit.
- Nekem te ne mondd meg, hogy mit tehetek és mit nem! Hát nem érted? Muszáj visszamennem! A családom… a családom veszélyben van – elcsuklott a hangom, a térdeim elgyengültek és ismét a földre kerültem. Kétségbeesetten tapasztottam a tenyerem a padlóra, egyre járt az agyam, hogy mit csinálhatnék, de nem jutottam eredményre, mindig ugyanoda lyukadtam ki: meghaltam.
- Az élet csupán egy fejezet a sorsodban. Idővel a családod megtanulja elfogadni a megváltozott helyzetet, ne aggódj – a nő hangja szokatlanul finomnak tűnt, olyan volt, mintha… vigasztalna? Megráztam a fejem.
- Hát nem érted? Nekem… nekem muszáj életben maradnom! Bella… Bellának szüksége van rám! Még annyi dolgunk lenne! És ő… ő az Őrző! Meg kell védenem őt! – a szavak összefüggéstelen halmokban hagyták el a számat, de a nőre elképesztő hatással voltak. A szemei elkerekedtek és olyan mértékű félelem költözött beléjük, amit még sosem láttam, pedig részem volt már egy-két meredek dologban.
- Mit mondtál? Az… az Őrző? Nem, az nem lehet… Ekkorát nem tévedhettünk… Képtelenség… - most rajta volt a sor, hogy a fejét rázza. Rémülettel telve egyre csak hátrált tőlem, mintha nem bírná elviselni a közelségemet. Összehúzott szemöldökkel néztem rá, nem értettem, mi történt.
- Nem hazudok. Miért tenném? Így is, úgy is halott maradok, nemde? – csüggedten lehajtottam a fejem és igyekeztem nem mindarra gondolni, amitől meg lettem fosztva. A gyerekek… Istenem, nem láthatom felnőni a gyerekeimet! És Bella? Mihez kezdhetnék Bella nélkül? És ő vajon mihez kezd nélkülem? A gondolatok úgy folytak át rajtam, mint egy gyors sodrású patak, rengeteg emlékkavicsot görgetett a medrében, lecsupaszítva a tudatomat, elpusztítva a köré védekezésül emelt falat. Kínzóan fájdalmas volt belegondolnom, hogy soha többé nem ölelhetem át a feleségem, nem csókolhatom meg, nem mondhatom el neki, mennyire szeretem és mennyire hálás vagyok érte.
- Nem, azt hiszem… Igen, talán még visszacsinálhatjuk… Te és én. Igen, ez menni fog – a nő eddig ügyet sem vetett rám, de akkor hirtelen rám fordult a tekintete, megbabonázott és extázisba ejtett. Az írisze ragyogott, béklyóba kötötte minden figyelmemet, ha akartam volna, se tudtam volna tudomást sem venni róla. Úgy engedelmeskedtem neki, mint a kobra a furulyának.
- Mi… - a kérdésem elhalt, mielőtt megszülethetett volna.
- Ssss! Figyelj nagyon rám! Ürítsd ki az elmédet, hagyd, hogy vezesselek! - a nő ismét elém siklott, a tenyerét a mellkasomra fektette és ismeretlen nyelven mormolni kezdett.

Néhány pillanatig nem éreztem semmit, aztán a kezétől indulva tűzforró lávafolyam kezdett keringeni az ereimben. Felkiáltottam a hirtelen rám törő fájdalomtól, el akartam lökni a nő karját, de ő átfogta a vállamat és szorosan magához húzott, kettőnk teste között tartva a kezét. A fájdalom már nem hullámokban tört rám, egyetlen, véget nem érő rohamban támadott, nem hagyott időt a feleszmélésre. Mintha újra és újra át kellett volna élnem az átváltozást. Nem tudom, mennyi ideig égtem tűzben, egy másodperc épp úgy lehetett, mint akár egy egész évszázad, és én a végére már azt kívántam, hogy tényleg haljak meg, nem akartam mindezt a gyötrő kínszenvedést. Aztán ennek is vége lett, a fájdalom elillant, mintha sosem létezett volna, a túlvilági nyugalom visszatért, de a vakító fehérség helyett ismét sötétség vett körül. És hangok. Bella hangja. Visszatértem.

(Bella szemszöge)
Csendesen feküdtem Edward mellett a takarón, összekulcsoltam az ujjainkat és halkan beszéltem hozzá, elmeséltem neki mindent, ami történt, felfedtem a legtitkosabb vágyaimat is, egyáltalán, be nem állt a szám. Valahonnan rémlett, hogy a kómában lévő betegekhez beszélni kell, mert segít nekik a gyógyulásban és úgy gondoltam, ártani nem ártok vele. Így aztán csak dőltek belőlem a szavak, miközben az összefonódó kezeinket néztem.
Mielőtt Edward magához tért volna, már tudtam, hogy hamarosan változás lesz. Ezt nem kizárólag Alice elmés megállapítására alapoztam, hanem arra a belső megérzésre is, amiben még sosem csalódtam. Valahogy megváltozott a szoba hangulata, megtelt izgatott várakozással. Edward mellkasa hirtelen megemelkedett, ahogy levegőt vett, majd felnyíltak a szemhéjai. Tökéletes topázszín tekintet ragyogott rám. Visszakaptam a férjemet.

- Szia tigris – rámosolyogtam, az ajka fölé hajoltam és óvatos csókot leheltem rá.
- Szia – ő is mosolygott, a hangja telve volt szerelemmel, bár kissé reszketeg volt még. Felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől.
- Hogy érzed magad? – muszáj volt tőle is hallanom, hogy semmi baja, hogy nem okozott ez a kis affér semmilyen károsodást.
- Jól vagyok. Mi történt? – megtapogatta a fejét és amikor nem találta a sérülését fedő kötést, tágra nyíltak a szemei.
- Semmi olyasmi, ami miatt aggódnod kellene. Te csak pihenj, oké? – hogy nyomatékosítsam magam, finoman az ágyhoz szegeztem a kezemmel.
Edward vetett rám egy ugyan-ne-túlozzunk-már-kérem pillantást, de engedelmesen hátradőlt és a kezeit a tarkója mögé téve figyelt, miközben az ajtó felé sétáltam. Nagyon reméltem, hogy bírom tartani legalább addig magam, amíg az ajtón kívülre érek. Amint becsukódott mögöttem, kitört belőlem minden elfojtott feszültség és sírva omlottam a földre. Felhúztam a lábam a mellkasomig, a fejemet a karjaimra hajtottam és igyekeztem olyan csendesen szipogni, ahogy csak tudtam. Nem akartam felzaklatni Edwardot.

Néhány perc múlva már elég erősnek éreztem magam, így feltápászkodtam és a földszint felé vettem az irányt. Nem figyeltem eléggé, így, visszatérve régi jó szokásomhoz, az első lépcsőfoknál összegabalyodtak a lábaim. Az eszembe se jutott, hogy villámgyorsan kiigazítsam az egyensúlyomban bekövetkező drámai változást, így csak magam elé emeltem a kezem, hogy legalább tompítsam kissé a becsapódást, de egy századmásodperc múlva megálltam a levegőben. Meglepetten szabadítottam ki az arcomat a karjaim takarásából és szembe találtam magam Emmett vigyorgó fejével.
- Kell erre még megjegyzés? – ha nem lettek volna fülei, a mosolya simán körbefutotta volna a fejét. Eltöprengtem azon, vajon milyen csapásokat kell még kiállnom. Isten lehet, hogy nem szerette túlzottan a kárhozatra ítélt lelkünket, de ennyire kegyetlen még ő sem lehetett, hogy néhány napon belül rám zúdítsa a komplett Inferno-t. Felsóhajtottam és ellöktem magamtól Emmettet.
- Ne, Emmett, kérlek… Csak ma hagyj békén, oké? Esküszöm az égre, hogy ezt még bepótolhatod, csak ma hagyj nekem teret – lehetett valami a hangomban, talán kiérződött belőle a fásultság, mert a legnagyobb meglepetésemre Emmett egy hang nélkül függőlegesbe tornázott és elengedett. Résnyire szűkült szemekkel vizslattam az arcát, kerestem rajta annak a jelét, mikor bombáz végre meg a humorbogyóival.
- Most meg mi van? Mit bámulsz már? – ő is gyanakvóan méregetett, bár egészen más okból kifolyólag. Felsóhajtottam.
- Semmi, tényleg. Kösz, hogy ilyen megértő vagy – a szó alig akart kicsúszni a számon, főleg Emmettel összefüggésben.
- Ugyan, néha nekem is lehetnek önfeláldozó napjaim! – ismét felkacagott és ez a hangosan gurgulázó hang balzsamként simogatta a lelkemet, beleburkolóztam, mint egy meleg takaróba. Félreértés ne essék, semmi intimitást nem idézett fel bennem, csak jó volt hallgatni Emmett felszabadultságát, elmerülni benne és kizárni a sötét árnyakat a fejemből.
- Nem, tényleg hálás vagyok. El sem tudod képzelni, mennyit segítettél nekem – hirtelen felindulásból nyomtam egy érintésnyi csókot az arcára, amitől lefagyott egy pillanatra, de aztán megint elöntötte a lényét a jókedv. Hiába, Emmett már csak Emmett maradt, ha a világ a feje tetejére állva szambázott volna előtte, ő akkor is csak a jót látta volna benne.

Kicsit megnyugodva száguldottam el mellette, meg sem álltam a nappaliban lévő kanapéig. Rajtam kívül senki nem volt jelen, és bár záros határidőn belül beszélnem kellett a családommal, muszáj volt leülnöm egy kicsit és kiüríteni az agyamat. Ha nem tettem volna, szintén rövid idő alatt megőrülök. Rengeteg minden történt velem, velünk azóta, hogy vámpírrá váltam, és a dolgokat kénytelen voltam katalogizálni fejben. Egyrészt itt volt a családom, akiket mintha maga a Mindenható teremtett volna számomra. Edward korai kétkedésével szemben, miszerint csak veszélyt és halált hoz rám, az közös sorsunk szentül megpecsételődve teljesítette be önmagát, olyan mértékű szerelemmel megáldva minket, amit egy halandó emberi lény képtelen lett volna feldolgozni. hogy ott voltak nekünk az ikrek is, fényesen ragyogó, milliónyi briliánssal felékszerezett koronaként tetőzte be a boldogságunkat.
A lista másik végén ugye ott álltak mindazok, akik ezt irigyelték tőlünk, Aroval az élen. Bár a vámpírkirály sosem fedte fel nyíltan a kártyáit, nem volt nehéz kisakkozni, minek örülne a legjobban, mi az, amire végletekig szadista és mohó lelke a leginkább vágyik. Ránk. Semmi sem tehette volna elégedettebbé, mint ha Alice, Edward és jómagam csatlakozunk az ő kis seregéhez, és mivel tisztában volt vele, hogy magunktól sosem hajtanánk rabszolgaságba a fejünket, már vártam, mikor rukkol elő valamilyen zseniálisan, ördögien kegyetlen tervvel, hogy megváltoztassuk ezt a véleményünket. Biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb komplett hadsereget küldd a fejünkre.

Például Mariat meg a pincsikutyaként őt követő vámpírjait, bár ők még csak előfutárként szolgáltak. Halvány lila dunsztom sem volt, miért voltunk ennyire a bögyében. Ha esetleg rástartolt volna Jasperre, azt még viszonylag könnyedén fel tudtam volna fogni, hiszen évtizedekig, talán egy egész századik szeretők és harcostársak voltak, de hogy miért kellett neki Edwardot emberré tennie – még ha csak látszatra is – nos, ehhez nem tudtam hozzászólni. Vakon tapogatóztam a sötétben. Addig eljutottam, hogy Aro tálcán kínálta neki a déli államokat, de azt nem tudtam, hogy azon a kurta-furcsa üzeneten kívül, amit a vérszomjas vámpírdominával átadatott, mit kért még cserébe. Ahogy őt ismertem, nem lehetett kicsinység. Négy államnyi szabadon elárasztható és kizsákmányolható terület nem éppen gyerekjátékról árulkodó alkura vallott. Tartottam tőle, hogy a java még csak most következik.

- Bella? Edward téged hív. Úgy két perc múlva – elfordítottam a fejem, így tökéletes premier plánt kaptam Alice határozottan szorongó arckifejezéséről. Már megbántam a néhány órával ezelőtti dühös vagdalkozásomat, csak még azt nem döntöttem el, hogy ezt neki is a tudomására hozzam-e. Mélyen legbelül még mindig fortyogott bennem valamiféle haragféleség, bár ez már csak gyenge visszhangja volt a letűnt felháborodásomnak. Ahogy belenéztem Alice bánatosan rám szegeződő szemeibe, már tudtam a választ. Egy szó nélkül felálltam és mielőtt még magához térhetett volna, viharosan átöleltem.
- Sajnálom, ami korábban történt, nem tudom, mi ütött belém – halkan súgtam a szavakat a vállára.
- Nem, én kérek bocsánatot. Nem lett volna szabad elviccelnem a dolgot, ahhoz túl komoly volt a helyzet – ő is megtört, nyoma sem volt benne az örökös vibrálásnak, ami áthatotta a lényét. Itt szakadt el nálam a cérna, és fél órán belül másodszor találtam magam a földön ülve, zokogva. Alice úgy vett a karjaiba, mint a gyerekeket szokás, megnyugtató szavakat suttogott a fülembe, és türelmesen megvárta, míg a rohamom csillapodik.
- Um, Alice… bocs, nem akartam… - hüppögtem még, de már előásta magát bennem a tartás.
- Ne kérj bocsánatot ezért. Nincs ezen semmi szégyellnivaló. Akkor lenne furcsa, ha nem omlanál össze időnként. Ha sírni akarsz, hát tedd! Senki nem fogja felróni neked ezt – végigsimított a hajamon, majd váratlanul megmerevedett és eltolt magától kissé. A távolba révedő szemek látványa pontosan és tökéletesen tudatta velem, mi a helyzet.
- Alice? Mit látsz? – összevont szemöldökkel figyeltem, ahogy elmélyül a tekintete, lassan, fokozatosan kiragadva őt a látomásából.
- Minden rendben van? – Jasper jelent meg a lépcső alján, aggodalommal vizslatta végig a feleségét.
- Semmi gond. Vendégeink érkeznek. Még ma. Nemsokára – tőmondatokban beszélt és nagyon úgy tűnt, hogy nem is akar többet mondani. Forszíroztam volna? Naná, hogy nem.
- Készüljünk fel? – mélyen gyökeredző izgatottság lappangott Jazz hangjában, a szemei szinte lángoltak a tettvágytól.
- Nem hinném, hogy szükséges lenne. Nem ellenségek, legalábbis nem láttam, hogy azok lennének – Alice megrázta a fejét, mintha csak önmagát akarná meggyőzni.
- Azért szólok a többieknek – Jasper kurtán felém biccentett, vetett egy féltő, szerelmes pillantást Alice-re, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.

Alice csak állt ott, rám bámult azokkal a léleklátó aranyszín szemekkel, olyan mély csillogással bennük, hogy önkéntelenül is arra gondoltam, mi rosszat tettem. Már épp rákérdeztem volna, amikor Alice egyszer csak ismét „bekattant”, a tekintete elhomályosult és a távolba révedt. Most nem tartott olyan sokáig, pár másodperc volt az egész, de az a pillantás, amit azután kaptam, hogy visszatért a jelenbe, belém fagyasztotta a szót. Jeges rémület ült meg a mindig vidám szemekben, tengernyi boldogtalanság hullámzott bennük, mintha a lelke minden fájdalmát tükröznék vissza. Hátborzongató balsejtelem üvöltött fel a bensőmben, ezüstfehér karmokkal tépte-szaggatta a szívem köré vert ketrecét a félelem. Halvány lila ibolya fogalmam sem volt, hogy mit látott, vagy mit vélt látni, de ha a vízió ezt a reakciót hozta ki belőle, akkor biztos, hogy nem egy jókedvű vasárnapi vidámparkozásról szólt a látomása. Megdermedtem, egy árva mozdulatot sem mertem tenni. Egyszerűen nem akartam tudni, mit látott, elegem volt a rossz hírekből, elegem volt abból, hogy Isten, a Sors, a Karma vagy nevezzük bárhogy, ezt a játékot játssza velünk, belekényszerítsen ebbe az őrült hajszába, ahol még a szabályok sem tisztázottak. Váratlanul dühös lettem, és ez jó volt, mert a harag kiseperte belőlem a bénult rettegést. Hagytam, hadd nőjön, hadd dagadjon orkánná a pislákoló harag és amikor már képes voltam tiszta fejjel gondolkozni, megérintettem Alice kezét.
- Jól vagy? – A fogaim között préseltem ki a szavakat, féltem, ha normálisan beszélek, abból kiabálás lesz.
Alice megrázta magát, mint ahogy a kutyák rázzák le magukról a vizet és tiszta tekintettel nézett vissza rám. Tisztával, de még mindig fájdalommal telve. Elég értetlenül sasolhattam, mert egy pillanatra zavarba jött, elfordította a tekintetét.
- Mondanom kell valamit – csendesen súgta a szavakat, mint akinek nagy erőfeszítésébe kerül. Mi az Istent láthatott?!
- Hát mondd – lehettem volna udvariasabb is, de azt hiszem, abban a helyzetben senki nem róhatta fel nekem az illem kissé hiányos verzióját.
- A vendégeinkről van szó. Vagyis az egyikükről. Devonról – Alice összehúzta magát, a nyaka szinte eltűnt a felvont vállai között. Félt. De mitől?
- Mi van vele? – A szemöldököm a homlokomra szaladt, az értetlen kíváncsiság lassan elnyomta a dühömet is.
- Ő… Bella, esküdj meg, ha ezt elmondom, nem fogsz nekem esni! Én ezeket csak úgy látom, nem tudom befolyásolni őket. Sajnos távkapcsolót nem adtak a nagy metafizikai tévécsatornához – félénken még feljebb húzta a vállát és ha nem lettem volna a hajam tövéig ideges, nevetnem kellett volna rajta. De nem tettem.
- Oké, megígérem, csak bökd már ki! – igazán igyekeztem leplezni a bennem dúló indulatokat, de az arcára nézve úgy tűnt, ez nem nagyon sikerült.
- Szóval Devon… ő meg te… - itt megint megállt, villámgyorsan körbenézett a nappaliban, mint valami egér, aki a macska elől keres menedéket. Türelmetlenül felsóhajtottam.
- Ő meg én mi? Harcolunk? Megsérülök? – meglepő módon ezt az opciót úgy fogadtam, mint szükséges rosszat. Talán már annyiszor elkalapáltak a vámpírlétemben, hogy eggyel több meg se kottyant. Vagy talán Emmettnek mégis igaza volt és titkon mazoista voltam.
- Nem, dehogy! Bár talán jobb lenne. Amit tesztek, az ennél mérföldekkel pocsékabb – keserűen megrázta a fejét, de most már tényleg mérges lettem, így mindenféle finomkodás nélkül, két kézzel megragadtam a fejét az állkapcsánál fogva és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
- Alice, most már komolyan kezdesz megrémíteni! Mi a nyavalyát fogok én csinálni ezzel a Devonnal?! – Elszakadt a cérnám, a haragos felcsattanásomhoz még egy toppantást is adagoltam.
- Legyen, te akartad! Vele fogod megcsalni Edwardot! – Alice pumpája is felment, már ő is üvöltött, bele a képembe. A szavai viszont ostorcsapásként értek. Paff. Lefagytam.
- Az képtelenség… - bár a szavak akár tőlem is származhattak volna, mégsem én voltam az, aki kimondta őket. Alice-szel mindketten úgy fordultunk a hang felé, mintha rugó lenne a gerincünk helyén. A hang gazdája pániktól széles szemekkel nézett rám, a tekintete merő egy gyötrelem.

Edward állt a lépcsőn, gyönyörűen és telve rettegéssel és nekem fogalmam sem volt, mit tegyek.

Nagyon boldog vagyok! :D

2011-01-15T06:28:00.002+01:00

Néhány héttel ezelőtt jelentkeztem egy pályázatra és ma meglett az eredménye. Első lettem! Nem azért mondom ezt, mert most aztán muszáj felvágnom vele, csak még sosem lettem első semmiben, így ez nekem most határtalan boldogságot okoz ^^ A novellás blogomra is fel fogom tenni, de szeretném megmutatni, mivel pályáztam. Csak a cím volt megadva (Jövő emléke), nekem ez jutott róla eszembe. Nagyon örülnék, ha megtisztelnétek a véleményetekkel ezzel a kis szösszenettel kapcsolatban :) Jó szórakozást :)

Ja, és ne feledjétek, ma szülinapi buli :) És ha a betegség nem dönt le a lábamról, holnap hozom a jubileumi, 50. fejezetet.

xoxo

Lea

A jövő emléke

A cseppek gyors iramban szaladnak lefelé a ferde üvegen, kis patakokként kezdik, aztán, ahogy egyre több és több lesz belőlük, féktelenül száguldó folyóvá cseperednek, elsodorva mindent, ami az útjába kerül.

Odakint teljes intenzitással tombol a vihar, vadul rázza a fákat a szél, messzire sodorja a szemetet a végeláthatatlanul zuhogó eső. Az emberek sikongatva próbálják kikerülni az egyre terebélyesedő tócsákat, szélmalomharcot vívnak az orkán ellen, ami könnyed csavarással tépázza meg a kezeikben szorongatott esernyőiket. Legalábbis így képzelem.

Egy ősrégi, rozoga ágyon elterülve figyelem a fejem fölötti tetőablakon végigszánkázó esővizet. A régi házunk már hónapokkal ezelőtt kiégett, de a figyelmeztető, sőt mi több, tiltó táblák ellenére – miszerint a ház életveszélyes – elég gyakran eljárok ide. Ide köt minden valaha volt álmom, minden édes emlékem, amelyeket némileg megkeserítenek más, kevésbé szép emlékek.

Elfordítom a fejemet az ablaktól, csendben felkelek az ágyról és nesztelen léptekkel a sarokban álló ósdi komódhoz lépek, kihúzom a felső fiókot és belenyúlok. Tapogatózó ujjaim hamar rátalálnak a fiók hátuljában gubbasztó kis fadobozra. Reszkető kézzel veszem elő, az ablakon beszűrődő gyenge fény felé tartva lefújom róla az elmúlt hónapok porát. Az apró zár nem okoz gondot, egyetlen kattanás után a rozsdás zsanérok nyikorogva adják meg magukat a gyengéd erőszaknak. A ládikában megsárgult papírlapok hevernek zavartalan összevisszaságban, mint megannyi szárnyaszegett pillangó. Érzem az ujjbegyeimen a lapok érdességét, ahogy finoman végigsimítok rajtuk. Minden porcikám tiltakozik az olvasás ellen, de valamilyen nálam nagyobb erőtől vezérelve kiveszem a legfelső lapot. A hajtások mentén már csaknem áttetsző, a szélei felpöndörödnek. Nem először van a kezemben.

A tekintetem rávetül az írásra, a kacskaringós betűk visszarepítenek az egy évvel ezelőtti világomba.

2002. május 4. szombat

Kedves David!

Mire ezeket a leveleket kézhez kapod, én már nem leszek melletted. Nem azért, mert nem szeretnék, hiszen ez lehetetlen, merő istenkáromlás. A Sors, vagy valami más felsőbb hatalom döntött úgy, hogy többé nem érezhetlek, nem láthatlak, nem hallhatom a hangodat.

Emlékszel, mikor tavaly rosszul lettem és orvoshoz akartál küldeni? Akkor levertem a makacsságodat azzal, hogy csak megfáztam. De neked volt igazad, mindvégig hallgatnom kellett volna rád. Az én önfejűségem miatt elveszítelek, és ezt sosem bocsátom meg magamnak. Szeretlek David.

Kérlek, mielőtt tovább olvasol, tegyél meg neked valamit. Hozz fel a pincéből egy palackkal a kedvenc borunkból, tedd fel a mi dalunkat – tudod, amin annyit tudtunk táncolni, hogy már beleszédültünk - telepedj le a kandalló elé és így olvass. Kicsit talán olyan lesz, mintha én is ott lennék…

A mellkasom szét akar robbanni a rám törő fájdalomtól, egy percre abbahagyom az olvasást. Lehunyt szemmel veszek néhány mély levegőt, igyekszem visszanyerni az uralmat a testem fölött. De az ár elragad, pörögve-forogva visz a végzetem felé, soha meg nem unva a kínzást, a fájó sebek újbóli feltépését. Éhes vasfogak marnak belém, tépik-szaggatják a szívem maradékát, dögkeselyűként táncol a szenvedés a lelkemben. Eszméletlenségre vágyom, a mindent elborító jótékony sötétségre, ahol nincs múlt, jelen és jövő, csak a kellemes lebegés a semmiben. De tudom, nem adhatom fel. Még nem.

Mikor úgy érzem, hogy képes vagyok folytatni, újra a papírra nézek.

… átölelnélek, megcsókolnálak, érezném a testedből felém sugárzó meleget. Nincs nagyobb hatalom a világon, mint a forró szerelem, David. Sose feledd el, hogy én a legvégsőkig szerettelek, és bármit megadtam volna, hogy egy kicsivel, egy egészen kicsivel több ideig veled maradhassak. De a jóistennek más tervei voltak velem.

Az első tünetek utáni kedden újra rám tört a rosszullét, ezért munka után elmentem a rendelőbe. Neked, édes Davidem, azt mondtam, hogy Lucy barátnőmmel megyek bevásárolni a férje születésnapi partijához, de nem mondtam igazat. Nem akartalak nyugtalanítani, mert tudom, hogy milyen aggódó vagy mindig. Sajnálom.

A kötelező tesztek után az orvos további vizsgálatokat rendelt el. Csak a második CT felvételen vettek észre egy halvány árnyékot a koponyámban. Igen, jól sejted, akkor derült ki, hogy agytumorom van…

Élénken fel tudom idézni azt a pillanatot, amikor elmondta nekem. Leendő befektetőkkel tárgyaltam éppen a toronyházi, teljes panorámás irodámban, mikor Lizbeth, a titkárnőm halálára vált arccal berontott, hogy telefonon keresnek. A gyomrom ugrott egyet, mindenféle szörnyű képek futottak le a lelki szemeim előtt: Abby balesetet szenvedett, a kocsija totálkáros, kormos arcú tűzoltók próbálják kivágni a roncsból, miközben tüzes szikrák szállnak körülöttük…

De nem, mert a vonal másik végén a feleségem fogadott és a szívem felreppent a hirtelen rám törő boldogságtól, kacagva meséltem neki az előbbi rémképeket, nem hagyva szóhoz jutni őt. Abby velem nevetett, de hirtelen elkomorult a hangja, és találkozót kért tőlem. Gondolkodás nélkül javasoltam a kedvenc kávézónkat, ő inkább az irodámhoz közli parkot választotta. Beleegyeztem.

Nem telt bele fél óra, már láttam is közeledni az én személyes angyalomat, a csodámat. Aranybarna haján bukfencet vetett a tavaszi napfény, milliónyi tündérszárny benyomását keltve körülötte. Kecsesen kerülte ki a délelőtti zivatar hagyatékainak beillő pocsolyákat, oldalra lépett, hogy elengedjen egy babakocsis anyukát, aztán felemelte a fejét és a pillantása rám talált. Az arca nyugodt volt, de a szemei nem tudtak hazudni nekem. Fájdalmas félelem költözött beléjük, elhomályosította az örökös, vidám csillogást, amibe egykor beleszerettem. Bár egy szót sem szólt még hozzám, már én is féltem…

Megrázom a fejem, nem akarok arra a napra gondolni. Visszatérek a levél első oldalának utolsó mondataihoz.

… ahogy az is, hogy nem tudják megoperálni. Menthetetlen voltam, így mondta az orvos. Egyszerűen nem tudtam, hogyan mondjam el neked, drága David. A kórházi folyosón ülve csak meredtem magam elé, még annyi erőm sem volt, hogy sírva fakadjak. Annyi járt csupán a fejemben, hogy mihez fogok kezdeni ezzel a ténnyel. Nem volt esélyem, esélyünk a hosszú, boldog életre és átkoztam magam, hogy elvettem ezt tőled. Minden az én hibám David, ne haragudj. Sajnálom.

Az első lap aljára érek. A papír megzörren, ahogy félbehajtom és a kezemben tartott paksaméta aljára csúsztatom. Lassú, megfontolt mozdulatokkal veszem elő a következőt, azzal a szent tudattal, hogy lélekben tökéletesen felkészültem a rám váró dolgokra. Életemben nem tévedtem még ekkorát. Alig jutok túl az első pár mondaton, már érzem is a könnyek csípős viszketését a szememben. Dühös-kétségbeesetten törlöm le az arcomon végigfolyó sós cseppeket, és közben találó párhuzamot vonok a bennem dúló érzelmi vihar és a kinti, valóságos égszakadás között. Üvölteni támad kedvem, szétverni az egész átkozott házat, hogy aztán a romjain haláltáncot járva ismét csak üvölthessek, sírhassak és elfelejtsek minden gonosz, ártó gondolatot, amik féregként ássák magukat mélyen a lelkembe.

Ehelyett azonban kitárom a következő lapot és visszatérek a múltba.

Végül nem bírtam tovább és felhívtalak. Kacagva meséltél egy rémképről, mindenféle tűzoltókról és én veled nevettem sírva, azt kívántam, bárcsak egy egyszerű baleset történt volna, amit ki tud heverni az ember. Kértem, találkozzunk, te a kávézónkat ajánlottad, ahol megannyi meghitt reggelt töltöttünk el, de nekem valami csendesebbre volt akkor szükségem. Tudtam, hogy téged jobban meg fog viselni a helyzet, kettőnk közül mindig is te voltál az ilyen dolgokban az érzelmesebb. Beleegyeztél.

És te, szerelmem, ott ültél azon a kopott kék padon a parkban, a hajadba belekapott a szeszélyes szél, még jobban összekócolva az egyébként is kusza tincseket. A fekete fürtök alól boldogan kacsintottál rám a sugárzó kék szemeiddel. Igyekeztem, tényleg összeszedtem minden maradék erőmet, hogy visszamosolyoghassak rád, de nem sikerült. Milyen óvón vettél a karjaidba, mikor láttad az első könnycseppeket végiggördülni az arcomon! Köszönöm neked David. Halkan közöltem veled a hírt és te nem szóltál semmit, csak hitetlenkedve ráztad a fejed, a szád elnyílt és néma nem-et kiáltott. Zokogva ültünk a padon, körbevett minket a tavaszi boldogság, de mi be voltunk zárva az örökös, fagyos télbe.

Muszáj ismét abbahagynom az olvasást. Az emlékek túlontúl fájóak még, a sebek még véreznek, nem takarta el őket a feledés. Lemegyek az elszenesedett konyhába, a könnyeimtől fuldokolva megkeresem a pincelejáró ajtaját és a sötétben lebotorkálok a kormos falak mentén a régi boros állványokhoz. Lecsúszom a fal mentén a földre és hagyom, hagyom, hogy a fájdalom kínkeserves sírásban és ordításban távozzon belőlem. Kezeimmel belemarkolok a földet borító finom törmelékbe, a por akadálytalanul pereg át a görcsösen megmerevedett ujjaim között, épp úgy, mint ahogy a könnyek, ezek az átkozott kíngyöngyök végigszaladnak az arcomon, utat találva maguknak a nyakam mentén a pólóm alá, míg az teljesen át nem nedvesedik. Egy pillanatra zavarba esem, hogy férfi létemre ennyire elgyengültem, de aztán fittyet hányok az évszázados elvárásokra és ismét hagyom, hogy a keserű emlékek elementáris erővel üssenek rést a lelkemen.

Mikor a zokogásom hüppögéssé szelídül, felnyomom magam és a lábaimat mozgásra kényszerítve visszamegyek a padlástérre, felveszem a padlóra dobott papírokat és szemeimmel ismét befogom az írást. Néhány sor elmaszatolódott mindkettőnk könnyeitől, de kitartóan, egyre nehezedő szívvel kifürkészem a lapot.

A rá következő hetekben-hónapokban elárasztottál szeretettel, mindig mellettem voltál, hittél benne, hogy még minden jóra fordulhat. Emlékszel arra a vén vajákosra, akit hazahívtál hozzánk? Békával akart etetni, merthogy az elviszi az ártó szellemeket a házból és meggyógyulok. Vicces pillanat volt.

Te tényleg mindent megpróbáltál David, amiért örökké hálás leszek neked. Kitartottál mellettem a szörnyű kezelések alatt, elviselted a hangulatingadozásaimat, a hisztimet, amikor senkit nem akartam látni, tartottad a fejem, mikor semmi nem akart megmaradni a gyomromban, velem sírtál, mikor csomókban kezdett hullani a hajam.

A szerelmed falat emelt körém, távol tartotta a rossz dolgokat, amíg lehetett. Nem szóltál egy szót sem, csak feküdtél mellettem ezen a kényelmetlen ágyon, fogtad a kezem és együtt néztük a régi, örök klasszikusokat a tévében. Szerettem ezeket az estéket, egy kicsit úgy éreztem, minden rendbe jöhet. Ezt is köszönöm neked, drága David.

Utoljára hagytam a legfontosabbat, de nem azért, mert számomra ő a végső a sorban, hanem, hogy ha a végére érsz ennek a memoárnak is felfogható levélnek, az ő emléke legyen az, ami mosolyt csal az arcodra. Emlékezz arra, hogy ő a miénk, kettőnk szerelméből kelt életre és így örökké közvetíteni fogja feléd mindazt az imádatot, amit én már nem tehetek meg. Szeresd őt David, úgy szeresd, ahogy engem szerettél, sőt, annál is jobban. Mert ő a világunk közepe, őérte tettem mindent. Ne hagyd, hogy kárba vesszen az a sok szenvedés, amit átéltünk. Tanítsd meg mindenre, amire szüksége lehet az életben, de legfőképp tanítsd meg szeretni. Nincs ennél fontosabb.

Már csak egy valamit szeretnék elmondani. Ne gyászolj sokáig! Ne hagyd, hogy a bánat megkeserítsen, éld az életed! Egy nap biztosan találkozol egy másik szerelemmel, ami képes lesz neked, nektek önzetlenül nyújtani mindazt, amit megérdemeltek.

Ne feledd, hogy a sírig szerettelek és akárhová is kerülök, örömteli mosollyal foglak figyelni titeket, büszkeség fog eltölteni a látványotokra és hangosan fogom mondani: ők a családom.

Szeretlek David

Abby

Hirtelen, kurta-furcsán van vége. Akárhányszor is látom ezeket a szavakat, mindig többet és többet akarok belőlük, látni akarom a feleségem lányosan kanyargós betűit, olvasni akarok a sorok között, meglátni mindazt a szépséget, életigenlést és szeretetet, amit még a betegség sem volt képes elvenni Tőle. Kétségbeesetten forgatom az ujjaim között a lapokat, remélve, hogy találok köztük még sosem látottakat, de a kívánságokat teljesítő jó tündér messze jár.

Csüggedten hajtom le a fejem, hagyom, hogy a hajam a homlokomba hulljon. A hajsátor alatt engedek ismét a szememet feszítő nyomásnak, de most már nem zokogok, a tehetetlen toporzékolás kiölte magát belőlem. Csendesen figyelem, ahogy a könnyek kis porfelhőket hagynak maguk után, ahogy a padlót borító piszokba hullnak, százezernyi apró atomrobbanásként ütnek lyukat a törmelékbe.

A könnyeim még mindig makacsul kitartanak, amikor a lábaim szinte maguktól mozdulnak, visznek lefelé, átsuhannak velem a ház előtti pázsiton és a kocsimba ültetnek. Nem figyelek a vezetésre, automatikusan csavargatom a kormányt, a gondolataim elkalandozhatnak, a tudatalattim pontosan tudja az úti célomat. Ahogy egyre közelebb kerülök a szüleim házához, úgy villannak be boldog, könnyfakasztóan örömteli emlékek. Lassan hazaérek. A kocsi motorja köhög még egyet a leálláskor, amikor nyitódik a bejárati ajtó és egy kis tündér száguld ki rajta.

Letörlöm az utolsó árulkodó könnycseppet is, kiszállok az autóból és már én is nevetve tárom ki a karomat a lányunknak. Tőlem örökölt sötét haja vadul lobog mögötte, ami egy pillanatra eltakarja az arcát, mikor elém érve lefékez. Két kezecske nyúlik előre, hogy a rakoncátlan tincseket megzabolázza, mire végre, a tökéletes mosoly felett rám ragyog a feleségem léleklátó, zöld szeme.

Elszorítom a vérembe szivárgó fájdalmat és szorosan magamhoz ölelem a lányomat, átengedem belé minden szeretetemet és magamba fogadom az övét. Ő a múlt, ő a jelen és ő a jövő emléke.

Szeretlek Abby.

49. fejezet

2011-01-09T19:44:00.001+01:00

Nos, készen lett és azt hiszem, ez a leghosszabb feji, amit valaha írtam ^^ A függővéget kivételesen mellőztem (ez csaknem fizikális fájdalmat okozott, szóval úgy nézzétek :D), tekintettel a sok ellenem irányuló fenyegetésre :)
Sok lett a párbeszéd, ezért elnézést kérek. A minősége enyhén szólva is hullámzó, de ezt már megszokhattátok :D
Na, nem jártatom a számat - vagyis a kezemet - tovább.
Jó olvasást és ne felejtsetek el írni nekem ^^
xoxo
Lea

(Bella szemszöge)

Úgy rohantam, ahogy a lábam bírta, mégis olyan volt, mintha egy centit sem távolodtam volna el az égő háztól. A belélegzett, izzó hamu savként égette a tüdőmet, a szemeim ki akartak esni a gödrükből a csípős füsttől, de nem állhattam meg, mert Edward mozdulatlanul, ernyedten lógott a karomban. Egyre gyorsabb iramban futottam, a meztelen talpam minden lépésnél keményen csapódott a földbe, mégsem voltam elég gyors. Mire a házhoz értem, már köhögve zokogtam, térdre estem a verandán és rémülten vettem észre, hogy Edward nem lélegzik.

- Ne! Valaki! Carlisle! Edward, ne! – félőrülten sikítottam, a kezeim görcsbe rándulva tapogatóztak az arcán, az ujjaimmal próbáltam eltüntetni a kormot a bőréről.

A félelem elementáris erővel ütött lyukat a gondosan felépített életemen, a démonok már ott ólálkodtak körülöttem, kacagva várták, hogy újabb, ezúttal végzetes csapást mérjenek a boldogságomra. És tehetetlen voltam ellenük, képtelen voltam elüldözni őket, mert egyre csak támadtak és ostromoltak, egy milliméternyi rést sem hagyva maguk között, ahol kiszökhettem volna. De még nem adtam fel. Nem telt el fél másodperc sem, mióta felfigyeltem Edward állapotára, de a szám már az övén volt, életet adó csókot leheltem rá, miközben friss oxigént fújtam a tüdejébe. Az erőfeszítéseimre a mellkasa megemelkedett ugyan, de amint abbahagytam a munkálkodásomat, ismét mozdulatlanná vált. Egyedül nem lélegzett.

- Az Isten áldjon meg, Edward, lélegezz! Gyerünk! Nem csinálhatod ezt velem! – igyekeztem normális szintre állítani a lélegzetvételeim számát, de ez a körülményekre való tekintettel elég bajosan ment.

Magamban felidéztem egy régi, emberi emléket, abból az időből, amikor a jogosítványomért gürcöltem. Akkor részt kellett vennem egy elsősegélynyújtó tanfolyamon is, ahol mintha az újraélesztést is oktatták volna. Bosszantóan homályos emlék volt, de erősen koncentráltam, kerestem azt az egy információt, amire szükségem volt. Kettő-tizenöt… két befújás, tizenöt mellkas kompresszió. Miután megtaláltam a ritmust – alig három másodperccel a felfedezésem után – a kezeim a mellkasára tapadtak, a könyökeim a megfelelő szöge hajoltak és az izmaim a kellő erősséggel pumpálni kezdték a szívét. Akaratlagosan nyugtattam magam, mert a rám nehezedő nyomás miatt a kelleténél gyorsabb iramban kezdtem el mozogni. Épp csak végeztem az első sorozattal, amikor két kéz eltolt az útból és átvette a helyemet.

Egy pillanatig döbbenten néztem a férjem fölé görnyedő szőke alakra, de aztán felismertem benne Carlisle vonalait. A fejem önkéntelenül csavarodott oldalra, ezzel a látóterembe csúsztatva a családom többi tagját. Alice elkerekedett szemekkel figyelte az apja mozdulatait, a kezei a szokottnál is fehérebbek voltak, annyira szorította a mellette álló, rémült arcú Jasper karját. Rosalie hitetlenkedve rázta a fejét Emmett mögött állva. Esme a kezeit tördelve bukdácsolt elő a házból, de abban a minutumban nem ő foglalt le a leginkább.

- Apa! Anya! Anya, mi…? – Sunday angyali gyerekarcát csúf könnyek szántották, remegve, botladozva igyekezett közelebb jutni hozzánk. Eden nem szólt semmit, de a tekintete sötét volt, telve volt rettegéssel, úgy tűnt, nem hiszi el, amit lát.

- Esme, vidd be a gyerekeket. Ez nem nekik való – Jasper higgadt hangja éles ellentétben állt az arcán uralkodó pánikkal, de moderálta magát és nem kezdett el jelenetet rendezni.

- Nem! Nem megyünk sehová, amíg meg nem mondjátok, mi van apával! – Sunday sírva és toporzékolva tiltakozott a nagyanyja szorosan ölelő karjai ellen, amik a magasba emelték és befelé vitték a házba.

- Sunny, ne! Gyere, menjünk – Eden Esme előtt átnyúlva megfogta a húga kezét.

A fiam arca olyan kísértetiesen hasonlított Edwardéra, hogy elakadt a lélegzetem. Ugyanaz a szomorú önmegtartóztatás, ugyanaz az erőszakosan magára kényszerített higgadtság tükröződött a vonásain, mint az apjának. Egy pillanatra felém fordult még, a szemei úsztak a könnyekben, de a kín mögött ott rejtőzött az elszántság is, a mindent legyőző akarat, aztán becsukódott a bejárati ajtó és eltűntek a szemem elől. Az egész nem tartott néhány másodpercnél tovább, mégis, egész hátralévő életemben emlékezni fogok arra a kemény tekintetre.

- Gyerünk fiam, nem adhatod fel! – Carlisle furcsa módon parancsoló hangja visszarepített a valóságba.

A kezei még mindig Edward mellkasán dolgoztak, de már ott térdelt mellette Alice is, aki szakszerűen lélegeztette a férjemet. Annyira megblokkoltam a félelemtől, a rettegéstől, hogy elveszítem őt ismét, hogy képtelen voltam megmozdulni. A tagjaimból mintha kiszállt volna minden erő, egyedül az zakatolt a fejemben, hogy ez nem is történt meg, ez csak egy újabb, gonosz átverés, valamiféle csalóka látomás. Nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy ez megeshet, hogy Edward ilyen könnyedén eltűnik az életemből. Nem és nem. Láthatatlan könnyek égették a szemeimet, a lábam kiszaladt alólam és már csak azt vettem észre, hogy a földön ülve üvöltök, kaparászom az összeégett kezeimmel az avart és egész testemben remegek. A kétségbeesés hullámokban tört rám, úgy éreztem magam, mint aki végigharcolt egy háborút, beleadva mindent, mégis veszített. És én ott fetrengtem az életem széteső, oszladozó tetemén, beszívtam a halál kénszagát és fuldokoltam a testembe áramló bűzétől.

Nem láttam semmit Edward egyre halványuló arcán kívül, nem hallottam mást, csak a nyomástól meg-megnyekkenő bordákat, a hangjuk úgy dübörögtette a dobhártyámat, mint megannyi gépfegyver ropogása, de a rettenetes zaj mellé betársult még valami, valami kisállat rémült nyivákolása. Magas hangon vinnyogott a fülemben, érthetetlen szavakat nyögött a tudatalattim leghátsó zugába és döbbenten érzékeltem, hogy amit én síró kis teremtménynek gondoltam, az én magam voltam, én adtam ki ezeket a hangokat.

A kurta-furcsán érkező meglepetés lefagyasztott. Már nem remegtem, nem üvöltöttem teli torokból, csak ültem a földön és meredt tekintettel néztem Edward arcát, gondolatban sürgetve őt a mielőbbi felébredésre. Nem tudom, mik a jelei annak, ha egy vámpír megőrül, de azt hiszem, elég közel jártam hozzá. Valahol mélyen, odabent a koponyámban folyamatosan villogott egy kicsi, piros lámpa, hogy térjek észhez, gondolkozzak reálisan, de képtelen voltam rá. Egyre csak a férjem arcát szuggeráltam, teljes mértékben arra koncentráltam, hogy magához térjen. Jobban akartam ezt, mint bármi mást egész addigi életemben.

A következő pillanatban Alice fájdalmasan felkiáltott, a teste ledermedt és üresen kongó szemekkel nézett maga elé.

- Nem! Alice! Nem! – a testem mintha új életre kelt volna, az izmaim hihetetlen gyorsasággal emeltek fel a földről, hogy Edwardhoz vigyenek. Félrelöktem a barátnőmet és őrülten Edward szájára tapasztottam a sajátomat, fújtam a levegőt a torkába.

- Bella… Ne… Ő már… - Carlisle hangja épp oly élettelennek tetszett, mint az előttem fekvő szerelmem.

- Nem! Csináld! Gyerünk, Edward, lélegezz, a fenébe is! – haragosan rámorogtam a döbbent Carlisle-ra, de a kezeim közben már elütötték az övét és tébolyultan dolgoztak a férjem testén.

A lelkem egy része szilárdan hitt benne, hogy még mindig nem késő, még minden jóra fordulhat, de a másik felem már tudta, hogy mindez csak önámítás. Nem futhattam el a sorsom elől, számtalanszor megküzdöttem már vele, de mindig ő győzött. Tudtam, de nem akartam tudni. Próbáltam elfojtani a csontjaimba égő fájdalmat, lenyelni a tokomat szorongató érzéseket, elűzni a fejembe szivárgó rettenetes képeket, amik egy szörnyű jövőt tártak elém. Úgy éreztem, egy egész világgal kell harcolnom, mindazokkal, akik engedély nélkül toppantak be az életembe, hogy végleg tönkretegyék azt. Küzdöttem a rám törő fáradtsággal, a tehetetlen haraggal, az egyre jobban támadó, vigasztalan bánattal. Utolsó leheletemig harcoltam önmagammal, a halállal, ami hatalmas és kegyetlen ellenfél volt. A fáradhatatlan kétségbeesés szüntelenül felrobbanó aknamezején egyensúlyozva végső csókot hintettem Edward ajkaira, a fejét a kezembe fogtam és a fogaimat a bőréhez érintettem.

Azonban nem jutottam tovább ennél. A bőre fémesen megnyikordult pengeéles fogaim alatt, de itt megtorpantam, képtelen voltam megsebezni őt. A levegő remegett körülöttem valami megmagyarázhatatlan feszültségtől, az érzékeim váratlanul maximális működésre kapcsoltak, borzolódtak az idegeim a körém borostyánként kúszó rettegéstől. Halkan roppant egyet az erdő mögöttünk. Megfordultam, otthagyva Edwardot kínzóan csendes magányában.

- Egy száz éve halott szívet hiába próbálsz életre kelteni! Esküszöm az égre, nem hittem volna, hogy ez a kis játék ilyen jól fog elsülni! – a fák közül kilépő vámpír mindnyájunkból ugyanazt a reakciót váltotta ki: mélyről jövő, fenyegető morgás törte meg a csendet, a végletekig megfeszült izmok remegve várták az elmétől érkező parancsot. Egyedül Jasper állt kősziklává dermedve a vicsorgó Alice mögött, amin nem csodálkoztam, lévén ő volt az egyetlen, aki igazán ismerte a nőt, Mariat.

- Letépem a fejedet, szuka! – Rosalie vérmérséklete sosem volt ennél lángolóbb, a szemei vadul villogtak, a kezei Emmett karjait szaggatták, amik pántba fogták a testét.

- Jazz cicus, hát ilyen vademberek közé keveredtél? – Maria helytelenítően megrázta a fejét.

- Ne nevezz így! – Jasper forrongó dühe kezdett kiütközni az arcán is, ökölbe szorított keze remegett a kiéletlen haragtól.

- Mit tettél a férjemmel? – a bennem tomboló indulatok közel sem voltak olyan szabályozottak, mint a bátyámnál, a tehetetlen kínszenvedés kihozta belőlem a legrosszabbat, aminek az lett a következménye, hogy nyíltan rátámadtam Maria-ra.

Azzal azonban ismét nem számoltam, hogy mennyivel erősebb is volt ő nálam. Mire észrevehettem volna magam, már egy fának csapódva nyekkentem le a földre. Nem törődtem a hátamba és karomba nyilalló fájdalommal, felpattantam és ismét támadásba lendültem – volna, ha nem állítanak meg.

- Szóval te lennél Isabella. Furcsa kis teremtmény vagy, ugye tudod? Á, á, á! Csak óvatosan a duhajkodással! - Maria meglengette maga előtt a kezét és a semmiből váratlanul vagy egy tucat újabb vámpír tűnt fel, egyre szorosabb gyűrűbe terelve minket. Végül birkanyáj módjára körülálltuk Edward eszméletlen – halott? – testét és kifelé fordulva, őt védelmezve morogtunk a fenyegetően felénk tornyosuló vámpírokra.

- Asszonyom, most…? – a megszólaló cingár, tejföl szőke férfi bizonytalanul nézett fel a fekete démonra, de az megrázta a fejét.

- Nem, még nem lehet. Bármennyire is sajnálom, még életben kell hagynunk őket. Bár, egyet talán az enyészetnek adhatnánk – Maria szemei szinte vidáman felcsillantak, érdeklődve nézett végig védekező családomon, keresve a leggyengébb láncszemet.

Alice-ben találta meg. A fejével a nővérem felé bökött, aki felé hárman is megindultak, de Jasper sem volt rest, mélyen lehajtott fejjel nézett fel a közeledőkre, a tekintete szikrázott a vak gyűlölettől és az ölni akarástól. A vámpírok megtorpantak, vissza-visszanéztek Maria-ra, aki végül megrántotta a vállát, vetett egy utolsó, gyűlölködő és - hátborzongató, de - féltékeny pillantást Alice-re, majd egyetlen mozdulattal visszaparancsolta a vérebeit.

- Mi a francot akarsz? Nem tettél már így is tönkre annyi életet? Hány gyilkosság szárad a lelkeden? – Jasper halk szavai sokkal fenyegetőbbnek hatottak, mintha kiabált volna. Jellegzetes déli akcentusa kiütközött a szavain, ijesztő élt adva a mondanivalójának.

- Ne aggódj édesem, ma nem esik bántódásotok, mindenki lehiggadhat. Ez a kis társaság csak arra kell, hogy biztosítsam a figyelmeteket. Üzenetem van a számodra – rám villantak a bársonyvörös szemek, mélyükön megmagyarázhatatlan gyűlölettel.

- Nekem? – a pillanatnyi döbbenet azt is elfelejttette velem, hogy tulajdonképpen az imént akartam megölni a nőt.

- Ó, istenem! Fogalmam sincs, miért kellesz annak a fafejnek ennyire! Igen, kedves IQ bajnok, neked. Aro üdvözöl – elvigyorodott, de ez a mosoly nem tartogatott semmi jót.

Mintha maga a nagybetűs Halál mosolygott volna rám borotvaéles fogakkal, amikről százfelé szórta a pusztulást a kénköves pokol tüze. Beleborzongtam ebbe a mosolyba, de nem volt olyan dolog a világon, amiért elárultam volna az ijedtségemet. Kemény tekintettel álltam az övét, nem mozdultam egy tapodtat sem, de a gondolatok vadállatként csapongtak a fejemben, ide-oda sodródva a koponyámban. Fogalmam sem volt arról, mi köze lehet Aronak ehhez a bestiához, de nem is akartam tudni, egyszerűen ki akartam jutni ebből a helyzetből anélkül, hogy bárkinek is baja esett volna. Kivéve nekik, természetesen.

- Aro?! – Carlisle döbbenete leírhatatlan volt. A szemei elkerekedtek meglepetésében.

- Kedvenc és egyetlen vámpírkirályunk megkért egy-két szívességre, cserébe nem háborgat többé, nekem adja a déli területeket – Maria elégedetten szusszant egyet, láthatólag roppantul örült a helyzetének.

- Pár nyamvadt városért eladtad a lelkedet neki? Jellemző… - Jasper egyre idegesebb lett, az inak megfeszültek a nyakán, a fogai hangosan koccantak egymáshoz. Most már Alice volt az, aki visszatartotta őt, a felállás néhány perc alatt megfordult.

- Nos, négy államot nem neveznék „pár nyamvadt városnak” – a nő szokatlan jókedvvel válaszolgatott.

Kezdett egyre inkább az az érzésem lenni, hogy játszik velünk, mint macska az egérrel. Ide-oda kapkodtam a tekintetem, kerestem egy rést az oly biztosnak tűnő rendszerükön és ahogy a pillantásom találkozott Rose-éval, már tudtam, hogy ez nem csak nekem jutott eszembe. A satnya kis vámpír, aki az előbb megszólalt, elég gyengének látszott ahhoz, hogy vele végezzek először. Ha ő halott, a többiek elintézése már gyerekjáték lett volna, tudtam, hogy a családtagjaim egymás után szálltak volna harcba. Némán, szavak nélkül „beszéltük meg” a tervet, már csak a megfelelő pillanatra vártunk, ami hamarabb eljött, mint hittük volna. Az erdő mintha egyszerre zúgó méhkassá változott volna, mindenhonnan fenyegető morgások hallatszottak. A vámpírok épp oly tanácstalanul forgatták a fejüket, mint mi, senki nem értette, mi történik. Azzal tisztában voltam, hogy ennél több ellenséggel képtelenek lennénk megbirkózni, de a sors ezúttal mellénk állt és segítségül küldte a farkasokat. A fák közül kilépő hatalmas fenevadak óriási riadalmat keltettek Maria csapatában, a fiatal, kiképzetlen vámpírok egymás hegyén-hátán próbáltak menekülni, de Maria nem engedte ezt, hangos szitokszavakkal fűszerezve ecsetelte, mi lesz a sorsa annak, aki szökni merészel. A vámpírok reszketve tömörültek egy csoportba, de a szemükben a félelem mellett lobogott egyfajta ősi gyűlölet is, mintha tudták volna, hogy a farkasok nem éppen puszipajtásaik. Jake és a társai lassan közelítettek, a fejüket lehajtva morogtak, ezzel egyre távolabb szorítva tőlünk az ellenséget. Kimondhatatlanul hálás voltam nekik, ha ők nem jelentek volna meg, fogalmam sincs, mi történt volna.

- Úgy tűnik, vendégeink akadtak – Jasper gúnyosan vigyorgott egykori szerelmére.

- Azt hiszed, hogy ezek a mocskos, büdös korcsok bármiben is megakadályozhatnak? Jazz cicus, azt hittem, legalább ennyit tanultál mellettem. Én sosem adom fel – Maria tekintete Jasperre, Alice-re végül rám villant, sorra vett mindenkit egyfajta üzenetátadási céllal és egyre biztosabb voltam benne, hogy komolyan beszél. Borsódzott a hátam ettől a nőtől.

- Azt ajánlom, hagyd el a területünket – Rose metszően éles szavai úgy pattantak le a vámpírról, mint a napsugarak egy üvegtábláról.

- Elképesztő, milyen udvariatlanok vagytok! A kölyköket még nem is láttam! – meglepődöttséget tettetve összecsapta a tenyerét és megrovón nézett ránk. Tud a gyerekekről! A felismerés bombaként robbant a fejembe, kiégetve onnan minden maradék józan megfontolást. De nem én voltam csak így. A farkasok mellénk húzódtak, így Maria-nak jókora túlerőn kellett volna átverekednie magát, hogy az ikrek közelébe jusson.

- Ó, ugyan már, ne legyetek nevetségesek! Mondtam, hogy engem nem lehet megállítani! Evan! – a felkiáltásra előbukkant a sovány, apró kis vámpír, akit épp az imént véltem könnyen legyőzhetőnek. Sunyi, alattomos módon elvigyorodott, tágra nyitotta a szemét és meredten bámulni kezdte a csapatunkat. Először észre sem vettem, hogy mi történt, de a fájdalmas, döbbent kiáltások hamar észhez térítettek.

- Hagyd abba! – Rosalie Emmettbe kapaszkodva eldőlt a földön, a lábait a mellkasáig húzta és üvöltött.

- Elég! Elég legyen! – Alice sikítása messze hangosabb volt még a farkasok kínzó vonyításánál is.

Nem voltam teljesen biztos benne, hogy mit csinálok, de valahol mélyen legbelül tudtam, mit kell tennem, a szervezetem automatikusan védelmező funkcióra kapcsolt és számomra is hihetetlenül, de kiterjesztette a pajzsomat a családomra. A kiáltások elhaltak, nem maradt más, csak a csendben néha felhangzó megkönnyebbült sóhajok és a pajzs túloldalán lévő meghökkent hallgatás. Valószínűtlenül könnyen tartottam a pajzsomat, bár a vámpír kitartó próbálkozása égő, viszkető érzést keltett. Időközben mindenki feltápászkodott, leporolták a ruhájukat és hálás pillantásokat vetettek felém. Maria elnyúlt ábrázata híven tükrözte letaglózott gondolatait.

- Nos? Mit is mondtál? – a szarkazmusom lávaként tört fel, ennyire talán meg sosem voltam lekezelő, mint akkor.

- Ez… ez nem lehet… Aro azt mondta… nem – Maria elképedve rázta a fejét, aztán megkeményítette a vonásait és metsző tekintettel végig nézett rajtam – Ne hidd, te fattyú, hogy ennyivel megúszod. Találkozunk mi még és akkor a kölykeid is megismerik a haragomat. Ne feledd, engem nem lehet legyőzni. Kérdezd csak meg Jaspert – kajánul rákacsintott a bátyámra, majd a kíséretével együtt eltűnt a fák között. Néhány másodpercig mindnyájan lefagyva álltunk, igyekeztünk a helyükre tenni a dolgokat. Sehogy sem fért a fejembe, miért történt meg ez az egész, mi célja volt vele a vámpírnak.

- Én utánuk megyek – Emmett nem tagadta meg önmagát, a harciassága szinte lobogott körülötte, mint valami szétáradó aura.

- Veled tartok – Jasper még mindig remegett a dühtől, az imént elszenvedett sérelmeket képtelen volt csak úgy lenyelni. Kettőjükhöz Rosalie és a falka is csatlakozni akart, de Carlisle szavai lehűtötték az indulatokat.

- Nem, hadd menjenek. Ha hihetünk neki, akkor úgyis találkozunk még. Rátok azonban itt van szükség, az ikrek maximális védelmet igénylenek, Edwardról nem is beszélve.

Edward! A történtek hevében teljesen elfeledkeztem a mögöttem elterülő férjemről. Edward még mindig eszméletlen volt, de Maria első mondata elültette bennem a reményt. „Egy száz éve halott szívet…”

- Alice! Alice, amikor a fiú ledöntött titeket a lábatokról, mit láttatok? Mit éreztetek? – kapkodó kérdésem kissé meglepte a nővéremet.

- Bella, nem hiszem, hogy ez a megfelelő időpont, hogy erről…

- De, Alice, pont most kell róla beszélnünk! Nos? – hadonászva sürgettem a válaszadásra.

- Nem is tudom. Fájt, pokolian fájt és furcsa képeket láttam, mintha a pokolra kerültem volna. Hát, ennyi, bár nem tudom, ez miért olyan fontos – Alice úgy nézett rám, mint aki attól tart, hogy az előtte álló személynek nincs ki a négy kereke. Reméltem, hogy nincs igaza…

- Figyelj, emlékszel, mit mondott Maria? Hogy Edward szíve már száz éve halott, hiába is próbálom újraindítani? – ahogy az utolsó szó elhagyta a számat, láttam, ahogy Alice fejében világosság gyúlt, ami megnyugtatott. Legalább nem csak én gondoltam ilyen őrültségekre.

- Arra gondolsz, hogy…? Igen, határozottan elképzelhető. De akkor eddig miért nem…? Pofozd meg! – Alice váratlan felkiáltása kibillentett az eddigi reménykedő hangulatomból.

- Micsoda?!

- Mondom pofozd meg! Gyerünk Bella, csináld! – most rajta volt a sor, hogy siettessen. Nem akartam vele vitatkozni, ezért bizonytalanul Edward mellé térdeltem és meglegyintettem az arcát.

- Nem azt mondta, hogy simogasd! Adj neki egy pofont! – Emmett is belejött szurkolásba és mielőtt eszébe jutott volna, hogy ő maga tegye meg, ami valószínűleg levitte volna Edward fejét, összeszedtem minden erőmet, becsuktam a szemem és a tenyerem hatalmasat csattant a férjem arcán. Ijedten kaptam a számhoz a kezemet, nem hittem el, hogy képes voltam őt megütni.

- Felébredt? – Alice kíváncsian átlesett a vállam felett, és amikor látta, hogy a bátyja épp olyan mozdulatlan, mint eddig, elhúzta a száját – A filmekben ez mindig bejön.

- És most? – tanácstalanul, összetörve gubbasztottam Edward mellett, végigsimítottam a bőrén és némán esedeztem a bocsánatáért.

- Bella, gyere onnan! – Carlisle úgy tépte le a kezemet Edward arcáról, mintha égetne. Elnyílt a szám a meglepetéstől és már szóvá tettem volna a viselkedését, de felfigyeltem az arckifejezésére. Ámulva tanulmányozta a fia bőrét. Egyre érdeklődőbben hajoltam feléjük, és amikor már nem bírtam tovább, megköszörültem a torkom.

- Mi az? – Emmett is közelebb jött.

- Nézd! Látsz valamit? – Carlisle mosolyogva mutatott rá arra a pontra, ahol a tenyerem érintette Edwardot. Nem láttam mást, csak tökéletes, márványsimaságú bőrt, mint mindig.

- Nem értem – megráztam a fejem és kérdőn néztem rá.

- Nem pirosodott be, egyáltalán semmilyen hatással nem voltál rá – olyan pillantást vetett az arcomra, mintha kisujjból ki tudnám rázni a választ.

Valami halványan derengett, de annyira mélyen leledzett a tudatomban, hogy egyszerűen nem jöttem rá a megoldásra. Tanácstalanul forgattam a fejem, így vettem észre, hogy a farkasok időközben igazi alakjukra váltottak. Jacob szemeiben pontosan ugyanolyan kérdések tükröződtek, mint az enyémben.

- Bella! Ez jó hír! Örülj már egy kicsit! – Alice vidáman oldalba bökött és táncikálva Jasperhez sietett.

- Igen? – kérdeztem bizonytalanul, mire felsóhajtott.

- Igen, az! Nincs vérkeringése, érted? Nem ember! – mosolyogva magyarázott, de közben már befelé indult.

- És ha halott? – beharaptam a számat. Ezt tényleg kimondtam?!

- Jaj, ne legyél már ilyen negatív! Ha a számításaim nem csalnak, néhány órán belül magához fog térni – rám kacsintott.

- Alice! Láttad? Te láttad ezt?! – felháborodott kiáltásom megállásra késztette koboldszerű nővéremet.

- Igen, úgy egy perce. Szóval, kapjátok fel a lustaságot és hozzátok be! – nevetett, de ahogy az arcomra tévedt a tekintete, lehervadt a jókedve.

- Alice! Mégis, mikor akartad ezt közölni velem? – toporzékoltam dühömben, a haragom égetőbb volt, mint Mariaval szemben. Hogy tehette ezt?

- De hiszen most mondtam!

- Kibökhetted volna előbb is – a hangom nem volt több fenyegető sziszegésnél, így Alice jobbnak látta, ha inkább csendben marad a továbbiakban.

- Bratyó, gyere, vigyük be a házba Csipkerózsikát! – Emmett röhögve mutatott Edwardra. Hogy képes ilyenkor nevetni? Őt is felvettem a kiiktatandó személyek listájára, amit egyenlőre Maria és a vérebei vezettek, de Alice sem maradt el sokkal tőlük.

- Ne mondd nekem, hogy egyedül nem bírod el! – Jasper gúnyosan felhúzta a szemöldökét.

- Nem is ez a gond. De szerinted milyen idiótán néznék ki, ha a karjaimban vinném fel a nagyfiút a hálószobába? Szeretem az öcsköst, de azért ennyire nem – Emmett vidámsága lassan átragadt Jasperre is, aki ezek után szó nélkül Edward karjai alá nyúlt és megemelte őt. Úgy cipelték be a házba, mint valami zsákot. Az ajtóban újra elfogott az aggodalom, féltem, hogy beverik a fejét vagy ilyesmi, de szerencséjükre simán feljutottak az emeletig. Odabent aztán letették az ágyra, a többit kaján vigyorral az arcukon rám bízták.

- A vetkőztetést rád hagyjuk Bella. Nem hiszem, hogy fel lennék készülve Edward pucér gilisztatestének látványára – Emmett ismét felröhögött és még időben becsapta maga után az ajtót, mielőtt még a párna, amit felé hajítottam, eltalálta volna.

- Edwardnak nincs gilisztateste! – utánuk kiáltottam, de nem törődtek velem, rötyögve lezúdultak a lépcsőn.

Bosszankodva fordultam el az ajtótól, de a homlokomon egykettőre kisimultak a ráncok, ahogy Edward arcára esett a tekintetem. Annyira szép volt. Furcsa lehet, de tényleg szép volt, olyan volt, mint egy alvó angyal, aki lepottyant a mennyből, hogy kipihenje a fáradalmait. A hosszú szempillák árnyékot vetettek a szeme alatt húzódó, kékes árnyalatú bőrére, az ajkai kissé elnyíltak. Nem tudtam levenni róla a tekintetem. Annyira szerettem őt, mint még senkit ezen a világon, nem tudtam elképzelni nélküle az életemet. Magam is előtt rejtély, hogy s mint alakult így ez az egész, a szerelmem forgószélhez hasonlóan felbolygatott minden addig ismertnek hitt dolgot. Örök rejtély maradt számomra az is, hogy ő miért választott végül engem.

Töprengő gondolataimból két, halk kis koppanás ébresztett fel. Már akkor tudtam, kik állnak az ajtó előtt, amikor óvatosan kilopóztak a konyhából, Esme vigyázó szemei elől. Mosolyogva sétáltam az ajtóhoz, szélesre tártam azt és szó nélkül magamhoz öleltem a gyermekeimet. Hosszú percekig nem tettünk mást, csak szorosan átöleltük egymást, átengedve a másiknak minden szeretetünket. Végül, nagy nehezen lefejtettem magamról a sütitől még kissé ragacsos karokat és igyekeztem egyszerre befogni a tekintetemmel mindkettejük arcát.

- Szeretlek titeket – nem mondtam mást, de a szemeik felragyogtak.

- Hát mi is téged, anya! – kuncogták csendesen.

- Megkérhetlek titeket valamire? Nagyon felelősségteljes és komoly munka ám – a szavaimat megerősítendő, bólogatni kezdtem, mire ők is – talán önkéntelenül – utánozni kezdtek. Elfojtottam egy vigyort.

- Bármit, anya! – Eden szenvedélyes kifakadása előhozta azt a bizonyos rejtett mosolyt.

- Vigyáznátok apára pár percig? Valamit szeretnék megbeszélni Alice nénivel – a gyerekek is elnevették magukat, és mire kettőt számolhattam volna, már ott lebzseltek Edward ágyának végében. Sunday törökülésben ülve nekitámaszkodott Edennek, aki hátulról átkarolva tartotta a húgát. Le sem vették a szemüket az apjukról, még arra sem mozdultak, mikor elköszöntem tőlük és kihátráltam a szobából.

Lementem a nappaliba és a várakozásaimnak megfelelően már összegyűlt a család, Jacobbal, Seth-tel és Embryvel kiegészülve. Seth vágyakozó pillantásokat vetett az emelet felé, amiket képtelenség volt nem észrevenni. Még mindig nem tettem túl magam teljesen azon, hogy Sunday lett a bevésődése tárgya, de tisztában voltam vele, hogy nem tehetek ellene semmit. Kétpercnyi szenvedés után feladtam.

- Menj! – a fejemmel az emelet felé intettem és a fiatal farkasnak nem kellett még egyszer szólni. Rám villantott egy tökéletes mosolyt és már száguldott is felfelé. Talán jobb is így. Edward nagyobb biztonságban van.

Jacob és Embry hálás tekintete szinte égette a bőrömet.

- Kösz Bella. El sem tudod képzelni, micsoda kínszenvedés állandóan a nyafogását hallani! – Jake színpadiasan forgatta a szemeit.

- Azért te sem voltál piskóta, öregem! Ha tudnád, hányszor hallottuk régen, hogy „ó, Bella! „… - most Embry-n volt a sor, hogy eldramatizálja a dolgokat, egészen addig, míg be nem gyűjtött egy nyaklevest Jaketől.

Felkuncogtam és Jacobra néztem. A tekintetünk úgy villant össze, mint két régi bajtársé. Még magamnak sem vallottam be sokszor, de hiányzott nekem. Hiányoztak a közös kalandok, a tudat, hogy bármikor számíthattam rá. Persze, barátok voltunk még, de a kapcsolatunk jelentős változásokon ment keresztül, mióta vámpírrá lettem és Jake is rátalált Lizzyre. Természetszerűleg sokkal kevesebb időt töltöttünk együtt és ez néha megviselt.

- Nos, akkor kupaktanács? – Emmett kényelmesen heverészett a kanapén, az ölében Rose lábaival. Hihetetlen volt, hogy mindazok után, ami ma történt, még képes volt ilyen fesztelenül viselkedni.

- Az a véleményem, hogy a nagyobb megbeszélést halasszuk későbbre, mikor Edward is köztünk lehet – Carlisle logikus javaslatára érkezett néhány beleegyező hümmögés, azonban senki nem adta áldását egyértelműen a dologra. Magam is kissé bizonytalan volta ma témával kapcsolatban, mert egyrészt szerettem volna minél előbb a titok mélyére jutni, másrészt igazat adtam Carlislenak: Edwardnak joga volt, hogy részt vegyen ebben, elvégre ő volt leginkább az elszenvedője a történteknek.

- Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy Edward vámpír maradt – Alice vigyorogva pillantott körbe és szerencséjére csupa jókedvű arccal találta magát szembe. Megkönnyebbültem, sőt, óriási kő esett le a szívemről a gondolatra, hogy a férjem rendben lesz. Az elmúlt pár nap alaposan megtépázta az idegeimet, bőven rám fértek már a jó hírek is.

- Ahogy azt is tudjuk, hogy az öcskös embersége illúzió volt csupán. Bár azt meg kell hagyni, egész ügyes volt a kis fickó – Emmett kedvét semmivel sem lehetett letörni.

- Garrettnek igaza volt. A vámpír képessége nagyban hasonlít Zafrina képességére, csak sokkal erősebb annál. Hiszen képes volt delejben tartani mindnyájunkat több napon keresztül. Már csak az a kérdés, hogy állítjuk meg őket – Jasper elővette a katona énjét és Emmettel halkan sutyorogva nagyszabású tervezgetésbe kezdtek.

- Na meg az, mi a fenét akar Aro tőled – Rosalie kérdése csak újabb kérdéseket vetett fel, amire egyenlőre nem találtunk választ, így a megbeszélést hamar rövidre zártuk.

Visszaballagtam az emeletre, megálltam a nyitott ajtóban és mosolyogva figyeltem, ahogy Seth összegömbölyödött teste mellett kétoldalt, a farkassal versenyt hortyogva alszanak az ikrek. Idilli látvány lett volna, ha nem rontja el a képet Edward eszméletlensége, de túltettem magam a dolgon és az ágya szélére telepedve vártam, hogy magához térjen. A házra és a környékére lassan sötétség borult, alkonyodott. Az éjszaka magával hozta a maga jellegzetes hangulatát, mire odalent is megszűnt minden zaj, és a hirtelen beállt csendben olyan békesség uralkodott, hogy egy időre elfelejtettem a gondokat.

Elmerültem a néma megnyugvásban és halvány mosollyal az arcomon vártam a felkelő hajnalt.

Egy kis ízelítő (vagy beutaló az elmegyógyba)

2011-01-07T00:35:00.001+01:00

Nos, nekiálltam az új fejezetnek, bár ahogy a dolgok most állnak, azt fogjátok kívánni, bár ne tettem volna :D Nem mondom, hogy rossz lesz, mert nem (legalábbis nekem tuti nem, mert ismét jókat kuncoghatok a hozzászólásaitokon :)). Komolyra fordítva a szót, HALÁLOSAN jó lesz, ezt megígérhetem :P xD

Megmutatom, mire gondoltam:

"Egyre gyorsabb iramban futottam, a meztelen talpam minden lépésnél keményen csapódott a földbe, mégsem voltam elég gyors. Mire a házhoz értem, már köhögve zokogtam, térdre estem a verandán és rémülten vettem észre, hogy Edward nem lélegzik. "

Megpróbálom holnapra hozni, de nem ígérek semmit. Addig is, jó várakozást ^^ *gonoszan felkacag és elvonul írni*

xoxo
Lea

ps: még mindig várom a véleményeteket, ne felejtsétek el! Nekem nagyon sokat jelentene, mert ebből tudok csak tanulni :) Köszi szépen! ♥

Kedves Olvasók!

2011-01-04T20:15:00.000+01:00

Töredelmesen bevallom, hogy még egy betűt nem írtam le az új fejezetből, amiért elnézést is kérek. Ma éjjel viszont nekiállok, és írni fogok, mert nem akarlak izgalmak nélkül hagyni titeket :) Addig is, amíg el nem készül, szeretnék kérni egy dolgot.
Január 16-án lesz a blog egy éves (Yaaay!! Most lehet tapsolni... :D) és ezzel kapcsolatban szeretnék egy kis játékot szervezni :) Szóval, a dolog lényege az lenne, hogy mától kezdve (2011. 01.04) egészen 15-ig írjatok nekem egy rövid kis összefoglalót, hogy miért kezdtétek el olvasni a történetem, mi tetszik benne, mi nem, mit csináltatok volna másképp, mit vártok el tőlem, a szereplőktől, a történettől, hogyan szőnétek tovább a sztorit, szerintetek mi fog most történni, etc. Nem kell nagy volumenű dologra gondolni, szóval csak semmi pánik. Pár mondat az egész :) Nyertest nem hirdetek, hisz ez nem verseny, csupán szeretném tudni, ki mit gondol, hogyan érez, hogy le tudjam vonni a megfelelő tanulságokat az elmúlt egy évről és újult erővel kezdjek neki az újnak :) Annyit esetleg fel tudok ajánlani, hogy a legjobb, legfrappánsabb dolgokat kiemelem majd és közzéteszem :) A szösszeneteiteket vagy ide írjátok kommentben, bár jobban örülnék, ha e-mailt (leander88@citromail.hu) küldenétek, úgy biztosan megkapom őket.

Ó, közben eszembe jutott még valami :D Szóval, január 15-én, szombaton 17 órától csinálnék ismét egy nagy msn-partit a szülinapunk alkalmából :) Nagy-nagy szeretettel várok majd mindenkit, az elmúlt pár ilyen összeröffenést tekintve bizton állíthatom, hogy fergeteges lesz : D Tehát, akinek van kedve, az jöjjön bátran! Sokatokkal már partnerek vagyunk, akivel még nem, és jönne, az nyugodtan vegyen fel (fanaticwriter@hotmail.com). Annyit kérnék csak, hogy jelezzétek nekem valamilyen formában, hogy ott lesztek-e, e-mailben, chatben, msnen, komiban, mindegy.

Egyenlőre ennyi, ha még beugrik valami, szólok :)
Az összefoglalókat nagyon várom, remélem, jó sokan megörvendeztettek engem és az olvasótársaitokat a művetekkel :)

Előre is köszönök mindent
xoxo
Lea

Tisztelt Hölgyeim és Uraim (feltéve, ha van ilyen :D)

2011-01-03T18:32:00.000+01:00

Örömmel jelentem be, hogy ma, azaz 2011. január 3-án megszületett új gyermekünk, aki a keresztségben az Our love, Madrid nevet kapta. A gyermek hatalmas kacagásokkal, határtalan boldogsággal és jókora bátorsággal jött a világra. A fejlődéséről örömmel adnak folyamatos tájékoztatást a büszke zugíró blogszökevény szülők, Carrie és Lea.

Nos, komolyra fordítva a szót, barátnőmmel, Carrievel új co-produkcióba kezdtünk. Ketten írunk egy történetet, mindig 2 fejezetet teszünk fel egyszerre, egyet az ő, egyet az én szemszögemből. Reménybeli spanyolországi kalandjainkat álmodjuk 'papírra', és borzasztóan hálásak lennénk, ha ti is csatlakoznátok hozzánk ezen az utazáson :)
A történet elérhető itt:

Our love, Madrid

Nagyon örülnénk mindketten, ha benéznétek, garantálom, hogy nem fogtok csalódni :) Engem is új oldalamról ismerhettek meg, elővettem a gúnyos énemet, szóval hajrá :D Az első két fejezet már fent van, úgyhogy jó olvasást nektek :)

Köszönöm

Lea

48. fejezet

2010-12-29T02:31:00.000+01:00

Igyekeztem több utalást tenni most, mert az előző fejezet ezek szerint csak nekem fedett fel titkokat : :D Egyébként néhányotok büszke lehet magára, mert nem jár messze az igazságtól :) Neveket nem mondok, mert azzal lelőném a poént :P
Jó olvasást nektek, nekem meg sok komit ^^
Utólag is Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak, és előre is Boldog Újévet! :)
xoxo
Lea

(Bella szemszöge)

Hét szempár meredt döbbenten a magát Garrettnek nevező vámpírra, bár itt-ott más érzelmet is felfedezhetett volna egy türelmes szemlélő. Felbukkant a kíváncsiság, a hitetlenség és a szánalom is – Rosalie tekintete híven tükrözte abbéli érzéseit, hogy szerinte a fickónak nincs ki a négy kereke. Hajlottam rá, hogy igazat adjak neki. Hiszen Edward ember volt… Vagy mégsem? Kénytelen voltam átértékelni az eddig ténynek vett dolgokat, pro és kontra felsorakoztattam magamban mindent, amit eddig tudni véltem. Egyrészt Edward határozottan emberszerűnek tűnt rózsás, kipirult arcával, a mellkasában dübörgő szívével és halk, kapkodó lélegzetvételeivel, arról nem is beszélve, hogy határozottan vérzett, mikor képes volt megsérülni. Másrészt tisztán emlékeztem a szorítása által okozott fájdalomra és az olvadt aranyszínben pompázó szemeire a betegágyamnál. Összeráncolt homlokkal néztem a családomat, de nem láttam őket, a gondolatok szelektálása lefoglalta minden erőmet.
Tulajdonképpen minek is nevezhettem Edwardot? Embernek? Vámpírnak? Félvérnek? Másnak?

Furcsa módon a legnagyobb gondom az volt, hogy valamilyen kategóriába soroljam életem szerelmét. A tekintetem ide-oda cikázott a családtagjaim között, vártam, hátha valamelyikük előrukkol a válasszal. Reméltem, hogy a megoldás olyan pofonegyszerű lesz, hogy a felbukkanása után kacagva borulunk egymás nyakába és csak nevetünk az elmúlt pár nap eseményein. De mindenki csendben maradt. Legalábbis egy ideig.
- Ti komolyan beszéltek, nem igaz? – Garrett felvonta a szemöldökét.
- Beszéltem neked róla, mi történt. Ezért is hívtalak ide. Te már sok mindent láttál, sokfelé jártál, reméltem, hogy tudsz nekünk segíteni – Carlisle tehetetlenül széttárta a karjait, majd a kanapéhoz kísérte a vámpírt.
- Ez rendben is lenne, ha tényleg gond lenne. De ő… ő nem ember, ezt még a vak is látja – mutatott rá Edwardra, aki ismét mellettem feszített.
- De mindnyájan halljuk a szívverését, érezzük a vérének szagát. Még a sebet is látjuk a homlokán – Emmett arcáról eltűnt az örökös jókedv, gondterhelten nézett körbe megerősítést keresve.
- Szerintem hazudik – Rosalie Garrettre bökött az állával, miközben szúrós szemmel vizslatta annak minden rezdülését.
- Hogy micsoda?! Mégis, kinek gondolsz te engem? – Garrett felpattant ültéből és ziháló mellkassal megindult a nővérem felé.

Ezt azonban Emmett nem hagyhatta szó nélkül, így két másodperc múlva már a két táborra szakadt családom igyekezett megfékezni az indulatokat. Rose sziszegve vicsorgott a férfira, aki mélyről jövő morgással viszonozta ezt. Beleharaptam a számba és némán imádkoztam, nehogy eldurvuljon a helyzet.
- Igazat mond. Az ő szemében Edward pont olyan vámpír, mind bármelyikünk. Rosalie, te meg fejezd be a gyűlöletkeltést – Jasper csendes szavai szinte varázsütésre megszüntették a kellemetlen légkört, bár a feszültség nem tűnt el teljesen a nappaliból. Rosalie azonban lazított az eddig merev testtartásán és Garrett is lehiggadt valamelyest. Fellélegezhettem.
- Akkor? Mihez kezdünk most? – a halk kérdés Carlisle háta mögül érkezett. Esme szerényen mosolygott, de ez csak álca volt, az idegesen toporgó lábai és a folytonos kéztördelése elárulta őt.
- Nem tudom, fogalmam sincs, mit tehetnénk. Nem látsz semmit? – Jasper a felesége felé fordult. Alice a sziporkázó vidámsága helyett egy összetört, sötét kis tündér arcát mutatta, akinek valaki merő gonoszságból letörte a szárnyait. Szívszorító látványt nyújtott.
- Nem, és ezért még valaki számolni fog! Semmi olyasmit nem látok, ami közelebb vihetne a célhoz, csupán jelentéktelen látomásaim vannak. Valamikor elmegyünk majd vadászni, az ikrek óvodába mennek pár napra, hogy lássák, milyen emberek között lenni, Edward végre megszervezi Bellának azt a… - szegénynek esélye sem volt befejezni.
- Oké, elég, értjük! Semmi fontos – Edward kelletlenül mormogott az orra alatt. Kíváncsian ránéztem, de egy halk „Nem fontos” után lezárta a témát és ismét Garrettre összpontosított. Gondolatban újabb tételt adtam a felderítésre váró dolgok listájához, ami egyre csak hosszabb lett, egyre több kérdés tolult fel a válaszok előtt.
- Nem kezdenétek az elejéről a történetet? Kezdek belezavarodni ebbe az egészbe – Garrett megvakarta a fejét és várakozóan nézett ránk.

Carlisle vállalta magára a hálátlan szerepet és odatelepedett a vendég mellé, és azok ketten hamarosan belemélyedtek a beszélgetésbe, élénk pillantásokat vetve néha Edwardra.

- Eszembe jutott valami. Emlékeztek Zafrinára? – Garrett jelentőségteljesen körbehordozta a tekintetét rajtunk. Mindenki egyetértően felmorajlott, kivéve engem. Gőzöm sem volt róla, ki az a Zafrina, de senki nem akart felvilágosítást adni.
- Mit gondolsz, talán ő? – Emmett kijelentése felháborodott kiáltásokat vont maga után.
- Dehogy! Zafrina sosem tenne ilyet!
- Emmett, válogasd meg a szavaidat!
- Ilyen marhaságot is csak te tudsz kitalálni!
- Édesem, szerintem jobb, ha csendben maradsz – Rose elnézően pillantott a férjére, aki vállat vont és megfogadta a tanácsot.
- De ha nem ő, akkor ki? És miért? – Carlisle összevonta a szemöldökét és felvette a tudós énjét. Lenyűgöző látványt nyújtott ilyenkor, az ember szinte látta, ahogy forognak a fejében a gondolatok.
- Nem tudom. De hallottam már ilyenről. És ha a vámpír képessége erősebb, mint Zafrinaé, éspedig sokkal erősebb, hiszen az egész klánt képes volt befolyásolni, akkor tudod, kinek a szolgáltában áll – Garrett hátradőlt a kanapén és olyan képet vágott, mint aki felfedte előttünk az univerzum örök rejtélyét.
- A Volturi? Ugyan, az nem lehet. Miért akarna Aro az ellenségünk lenni? – Esme tagadóan rázta a fejét.
- Nem miért, hanem kiért – a vámpír szeme rám villant, rögtön utána még hét további szempár csatlakozott hozzá. Értem?!
- Van benne ráció… Aro mindig is maga mellett akarta tudni a legtehetségesebbeket és már nem először vetne szemet Bellára. Igen, határozottan elképzelhető, hogy a Volturi keze van a dologban – Jasper logikus levezetése szinte valóságossá tette ezt az őrültséget. Bár… Biztos, hogy őrültség? Hisz igaza van, nem ez lenne az első alkalom.
- Nem hinném, hogy Aro lenne e mögött. Nem vall rá, hogy hátulról támadjon – Alice Esme nézetét osztotta, és sajnálkozó pillantást vetett a mellette feszítő Jasperre.
- Ennek semmi értelme! Ha engem akarna, miért Edwardot változtatná.. izé… akármivé? Nem az lenne a kézenfekvő, ha engem alakított volna vissza…ööö… emberré? – a kategóriába való sorolással még hadilábon álltam, de legalább a figyelmet sikerült elterelni magamról. Idegesítettek már a kutakodó pillantások.
- Azt hiszem, igazad van. Aro-ról mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy hátba döfné az ellenségeit – Carlisle-al ellentétben nem egészen voltam ezen az állásponton, de inkább nem szóltam semmit. Addig sem rólam beszéltek.
- Ezzel vissza is kanyarodtunk a kezdőponthoz. Ki a franc ez és mit akar? – Emmett bezsebelte a durva beszédért járó anyai nyakon legyintést Esmétől, de ő csak vigyorgott tovább.
- Ki fogjuk deríteni. Addig is, beszélnünk kellene Edward meglehetősen szokatlan állapotáról. Roppantul érdekel a történet! – Garrett összecsapta a két tenyerét és szaftos részletekre éhesen meredt Carlisle-ra.

Ezek után a családtagjaim párokba rendeződve diskuráltak a szoba különböző pontjain, és én nem igazán tudtam, mivel foglaljam le magam. Edward gyorsan megoldotta ezt a problémát. Megszorította a kezem és a konyhán át a ház mögé húzott. Kissé tanácstalanul néztem körbe.
- Edward? Nem kellene inkább odabent maradnunk? Elvégre rólad van szó, talán hallanod kellene, miről beszé… - a mondatomat Edward számra tapadó mutatóujja némította el. Összevontam a szemöldököm.
- Ssss! Ne aggódj, így is mindent jól hallok. Jobban, mint sejtenétek – felvillantott egy tökéletes mosolyt, miközben én a hallottakon töprengtem.
- Hogy érted, hogy hallod? Hiszen a te gyenge fül… Ó! Ó! – a felkiáltásom beillett volna egércincogásnak is, biztos kacagtam volna magamon, ha lett volna hozzá kedvem. De nem volt, mert az örömmel keveredő döbbenet túlságosan is lefoglalt.
- Bella, csendesebben! Nem akarom, hogy megtudják. Még nem – a szemei elnyíltak, beléjük olyan mérhetetlen könyörgés költözött, amit képtelen lettem volna elutasítani.
- De miért? Miért nem tudhatnak róla? Ez fantasztikus! – a hangomat halkabbra vettem ugyan, de a lelkesedésem egy cseppet se apadt.
- Szeretném, ha ez egyenlőre kettőnk között maradna. Ha most kiderülne, megint elkezdenének faggatózni, de én egy kis nyugalmat akarok most magam körül. Na meg, terveim vannak magával, Mrs. Cullen – a féloldalas mosoly ismét felragyogott, kitörölve minden észérvet a fejemből. Amit ő akart, azt akartam én is, tökéletesen kiszolgáltatott bábjává váltam a vágyaimnak.
- Oké – csak motyogásra futotta, de ő megelégedett ezzel is.
- Szóval, akkor mehetünk? Az ő hallásuk még mindig páratlanul jó és amit mondani szeretnék, az csak kettőnkre tartozik – rám kacsintott, olyan eszelősen szerelmes tekintettel, hogy minden maradék ellenállásom semmivé lett.
- De… a többiek… - visszamutattam a házra, de Edward már húzott maga után, be az erdőbe, árkon-bokron keresztül cipelt az ő titkos célja felé.

Már épp rákérdeztem volna, hogy ugyan, mégis hová megyünk, amikor megláttam az ismerős fákat, a kicsi vízesést és a messzeségbe nyúló ég alatt szikrázó tisztást. A kunyhó még mindig ott állt, ahol volt, nem változott semmit az elmúlt időszakban. Régen nem jártunk itt, de az emlékek épp olyan élénken éltek bennem, mintha csak tegnap történt volna minden. Edward egy szó nélkül belökte az ajtót és behúzott maga után a házba. A padlót és a berendezést vékony rétegben már belepte a por, a sarokban pókháló lengett, de ez nem hogy csökkentette volna a hely varázsát, hanem inkább megszázszorozta azt. Mesebeli kastélyba érkeztünk, ahol én lehettem a szabadításra váró királykisasszony, Edward pedig eljátszhatta a hős lovagot. Ez persze merő kitaláció volt, de jól esett egy kicsit elszaladni a gondok elől.

Edward karja a derekamra csúszott és magához húzott, szorosan, mintha sosem akarna többé elengedni. A testemet villámcsapások sorozata bizsergette, ahogy éreztem az ő vágyát, amit képtelen volt elrejteni. Ha a testi jeleket leszámítjuk, a szemei akkor is elárulták volna, mély tüzű érzékiség, mindent elfeledtető szenvedély lobogott benne, készen arra, hogy felrobbantsa körülöttem a világot. Hogy ellen tudtam-e állni neki? Nem, persze, hogy nem. Ott helyben megadtam volna magam, de neki más tervei voltak.

A tekintetét az enyémbe fúrta, mély levegőt vett és dúdolni kezdett, lágy hangon duruzsolt a fülembe andalító dallamokat, miközben lassan forgatta magunkat egy képzeletbeli tengely körül. A fejemet a vállára hajtva, lehunyt szemmel hagytam, hogy vezessen a kissé kopott táncparketten. Az ismeretlen melódiák utat találtak a szívemhez, kinyitották lelkem eddig rejtett páncélajtaját is, megtöltötték a bensőmet csupa jóleső érzéssel.
- Edward? – halk suttogás volt csupán a hangom.
- Hmm? – dünnyögte ő, egy pillanatra sem abbahagyva a táncot.
- Edward… Én azt hiszem… azt hiszem, te el akarsz csábítani engem.
- Meglehet. Van ellene kifogása a hölgynek? – kuncogott csendesen.
- Nem, azt hiszem, nincs. De úgy gondolod, hogy jó ötlet ez? Mármint, pont most… okos dolog volt elszöknünk pont most? – az aggodalmaim sajnos nem rejtőztek olyan mélyre, mint reméltem, de ő már készen állt a válasszal.
- Mikor lehetne megfelelőbb? Te és én és a szerelmünk. Ennek mindig eljön az ideje, mindig aktuális, mindig időszerű. De ha ennyire zavar, legközelebb kérek egy időpontot, hogy elcsábíthassalak – a nevetés még ott bujkált a hangjában.
- Légy komoly egy percre, kérlek. Tudod, hogy nem erről beszéltem. Csak… Minden összejött az elmúlt néhány napban, és nem vagyok biztos abban, hogy eltűnthetünk-e így egyáltalán. Nem fognak keresni minket? – a számat rágcsálva felnéztem rá.
- Nyugalom, semmi sem történhet néhány óra alatt, míg távol vagyunk. Bízz bennem egy kicsit! Mit gondolsz, otthagytam volna a családunkat védelem nélkül? Tökéletes biztonságban vannak, ígérem – lehajolt és megajándékozott egy nagyon, nagyon édes csókkal. Bevillant, hogy vajon mit tenne, ha ott helyben a padlóra lökném és megadnám neki azt, amiért annyira teper…
- Tudod, mit gondolok? – most már én is ránéztem, igyekeztem minden gondolatomat a tekintetembe sűríteni.
- Édesem, ha ez költői kérdés volt… - Edward felsóhajtott, de a mosoly nem hervadt le az arcáról. Eszembe sem jutott a képességére célzást tenni, így kissé meglepődtem a kijelentésén.
- Nem, nem! Ne érts félre! Csak az jutott eszembe, hogy olyan, mintha te minden gondunkat szeretkezéssel akarnád megoldani – el sem hiszem, hogy ezt tényleg kimondtam…
- Hát, ha tehetném, az örökkévalóságig szeretnélek, újra és újra, soha ki nem merülő szenvedéllyel szorítanálak magamhoz, míg csak a világvége el nem jön – az ajkai most a nyakamat vették célba és hirtelen azt is elfelejtettem, mit akartam mondani.
- Edward, én itt próbálok komoly és megfontolt lenni, erre te elvicceled az egészet. Reménytelen vagy – most én sóhajtottam fel, ami újabb vigyort varázsolt az arcára.
- Igazad van, mert reménytelenül szerelmes vagyok beléd, bár ez a reménytelenség nem teljesen fedi a valóságot. Hisz te is szeretsz, nem igaz?
- Vannak még ilyen hülye kérdéseid? – felvontam a szemöldököm, miközben leheletfinom csókot nyomtam a szájára. Utánam kapott volna, de nem hagytam és kisiklottam a karjai közül.
- Bella, egy férfi sosem hallhatja elégszer, hogy szeretik – újabb sóhaj szakadt fel a mellkasából, de a féloldalas mosoly megmaradt. El voltam kápráztatva a látványától.
- Ez nem a nőkre érvényes? – kissé krákognom kellett, hogy érthető hangok hagyják el a számat.
- Nő vagy férfi, a szerelemben teljesen lényegtelen. Mindenki védtelen ellene, akár akarja, akár nem – kioktatónak szánt mondata nem ért célt, mert egyre inkább a bűvöletébe kerültem.
- És te nem akarod? – kezdtem kapizsgálni a dolgot, így élvezettel merültem bele a játékos évődésbe.
- Nincs szentebb dolog a világon, amire jobban vágynék. Nincs ragyogóbb teremtés nálad, nincs nagyobb szerelem annál, amit irántad érzek. Valami ilyesmit szeretnék én is hallani – lehajtotta a fejét, egészen alulról nézett fel rám zölden szikrázó szemeivel. Elakadt a lélegzetem.
- Én nem tudok így beszélni. Neked volt elég időd, hogy elsajátítsd a szavakkal való kardozást – elhúztam a számat, mire megcsókolt, finoman, lágyan.
- Nem is kell. Elég ha azt mondod, hogy szeretsz – suttogta a torkom üregébe.
- Mintha nem mondanám mindennap… - horkantam fel csendesen.
- Kérlek, én most szeretném hallani – bevetette a könyörgő kiskutyaszemeket. Komolyan, néha elgondolkodtam rajta, hogy tényleg nem vérrokonok-e Alice-szel.
- Miért olyan fontos ez most neked? – kétkedőn felhúztam a szemöldököm, de Edward arca változatlanul mosolyba burkolódott.
- Az lényegtelen. Csak mondd ki, kérlek – végigsimított a nyakamon az ujjai hegyével. Beleborzongtam az érintésbe, a testem kezdte feladni az ellenállást, sürgetett a beszélgetés gyors befejezésére.
- Legyen. Szeretlek. Most jó? – gúnyosan ráöltöttem a nyelvem.
- Tökéletes. Köszönöm – ismét a számra hajolt, de ezentúl nem volt finomkodó, az ajka mohón, éhesen tapadt az enyémre, miközben a kezei már az oldalamon kalandoztak.
- És te? Szeretsz engem? – kérdeztem lihegve két támadás között.
- Nézz csak ki az ablakon – nyögte a nyakam érzékeny bőrébe.
- Micsoda? Minek? – egy pillanatra elvesztettem a fonalat.
- Csak nézz ki az ablakon! – kuncogott halkan, de már a felsőmet fejtette volna le rólam.
- Oké, kinéztem. És most? – a tudatom egyre inkább eltávolodott a beszélgetésünktől.
- Számold meg, hány fűszál varázsol bársonyos szőnyeget a rétre, hány fa ad jóleső árnyékot az erdőben és hány csillag ragyog le ránk a fekete égből – ezt már csak motyogta, a nadrágom gombja valahogy jobban lekötötte, mint a közölnivalója.
- Edward, te most csak hülyéskedsz, igaz? Tudod, hogy sosem voltam jó matekból és akkor még enyhén fogalmaztam – igyekeztem kiszabadítani magam az öleléséből, de szorosan tartott. Látni akartam az arcát, miközben hozzám beszélt, látni akartam, hogy tényleg megőrült-e, hogy ilyeneket akar tőlem. Nem hagyta.
- Csak számolj – kért határozottan.
- De hiszen ez lehetetlen! – fakadtam ki és szerintem joggal.
- Pontosan. Ilyen nagyon lehetetlenül szeretlek én is téged. De azt hiszem, ezt már mondtam az előbb – rám kacsintott.
- Nem emlékszem rá – összevontam a szemöldökömet.
- Hát hová tetted azt a fene jó vámpírmemóriádat? – felkuncogott és lassan a padlóra fektetett.

Egy másodperc múlva fölém hengeredett és a két oldalamon megtámaszkodott a könyökén, így nézett le rám. Láttam a szemeiben tükröződni magamat, a hajam legyezőként terült szét a kunyhó padlóján, a szám duzzadtnak hatott a csókoktól, a szemeim szikráztak a tekintetében. És bár teljesen különbözőnek látszottunk, mégis egyek voltunk. Egy lélek két testben.
- Azt hiszem, Mr. Cullen, hogy kissé elterelte a figyelmemet – megemeltem a fejemet, hogy a számat az övéhez tapasszam, de elhúzódott, Legalábbis egy ideig.
- Örülök. Ez volt a cél – finom mosolyt édes csók követett.

A testsúlyát áthelyezte a jobb karjára, így bal kezét a hajam alá fúrva a tarkómra tette és összeforrasztotta az ajkainkat. Úgy éreztem magam, mint egy sivatagi vándor, aki hosszú idő után dúsan tenyésző oázisra talált. Szomjasan ittam ebből a szerelemkútból, bele akartam részegedni a mámorító érzésekbe, sőt, bele akartam fulladni, hogy testem minden porcikáját átjárják a szenvedély vad hullámai. A kezeimmel lázasan gyűrtem fel az ingjét, elbíbelődtem azokkal az apró, fránya gombokkal, míg végül meguntam és egy lendülettel letéptem róla a zavaró anyagot.
- Hová siet hölgyem? Miénk az éjszaka – belemosolygott a csókunkba, szinte éreztem a boldogságát az ajkán keresztül.
- Ne dumálj – súgtam vissza neki. Nem teketóriázott többet, egymás után eltüntette rólam a ruháimat, fölém hengeredett, keményen szájon csókolt és a következő pillanatban már eggyé válva sodródtunk az érzékiség tengerén.
+++
Nem emlékszem pontosan, mi volt az, ami felébresztette eddig alvó ösztöneimet, de az határozottan megmaradt, hogy váratlanul minden érzékem kiélesedett. Edward hason fekve aludt, a fejét a karjára fektetve hortyogott jóízűen, a pokrócból álló hevenyészett takarónk a csípőjére csúszva kiemelte testének tökéletességét. Egy pillanatra meginogtam, de aztán a hatodik érzékem ismét bekapcsolt. Tudtam, hogy valami nincs rendben, de arra még nem jöttem rá, mi zavart fel. Lábujjhegyen osonva az ablakhoz mentem, útközben felkaptam Edward padlón heverő ingét, belebújtam és kinéztem a körülöttünk elterülő, álomba merült erdőre. A fák most fenyegető, sötét falként választottak el minket a világtól, az árnyékok egybeolvadtak és nem engedtek át semmilyen fényt. Kutakodva járattam a tekintetem az árnyakon, rejtett veszélyt keresve, azonban nem találtam semmit.
- Bella? Édesem, baj van? – Edward megmozdult mögöttem, így felé fordultam. Alsónadrágban ült a pokrócon, és dörzsöléssel próbálta eltüntetni az álmot a szeméből.
- Mintha hallottam volna valamit – motyogtam magam elé és még egy pillantást vetettem az erdőre. Semmi sem mozdult, a világ közönyösségbe tespedve várta a reggelt.
- Ugyan, erre nem jár senki. Gyere inkább vissza – megpaskolta a takarót maga mellett.
- De tényleg… tényleg van itt valaki – elhúztam a számat, de azért visszafeküdtem mellé és bebújtam a karjai közé. Szorosan magához húzott és csókot lehelt a homlokomra.
- Ne aggódj, ma senki nem zavarhat minket. Ígérem – simogatni kezdte a hajamat, ez megnyugtatott kissé. Talán tényleg paranoiás lettem…
- Igen, igazad van. Biztos kikészített ez a pár nap – a hangom még el sem halt teljesen, mikor fülsüketítő robbanás rázta meg a házat.

Edward felkiáltott mellettem, de én már talpon voltam, morogva és vicsorogva kerestem az egyenlőre láthatatlan ellenséget. A sűrű füstben mintha láttam volna két vagy három száguldozó alakot, azonban nem értem akkor rá arra, hogy hajtóvadászatba kezdjek. A tűz egyre jobban terjedt, a lángok már a plafont nyaldosták. Vakon tapogatózva kerestem a kijáratot, a csípős füst méregként marta a szememet, és fájdalmasan felsikítottam, mikor a kezeim megégtek. Edward fuldokló köhögését követve rátaláltam egy halom szenes, füstölgő törmelék között. A karja alá nyúlva felállítottam és a rommá vált ajtóhoz vezettem. Amint selymes füvet éreztem a talpam alatt, a karjaimba kaptam és rohanni kezdtem vele a Cullen ház felé.

A fák között száguldva még elkaptam egy hátborzongató, kárörvendő kacagást.
- Fussatok csak! Sokáig már úgysem menekülhettek…

Nem is tudom, mi ez...

2010-12-21T13:38:00.000+01:00

Dühös vagyok.

Így, ilyen egyszerűen megfogalmazva ezek a szavak nem jelentenek semmit, nem is fedik a valóságot. Mert az az igazság, hogy nem csak dühöt érzek. A lelkem szét akar szakadni a bennem tomboló indulatoktól és semmit nem tehetek ez ellen. A tehetetlenség dühít, hogy képtelen vagyok bármit is úgy tenni, hogy az jó legyen. Nekem, neked, mindenkinek.

Meg kell, hogy mondjam, a világ összeesküdött ellenem. Persze, most biztos azt gondoljátok, csak paranoiás vagyok, de nem. Jó, tudom én, hogy nem az EGÉSZ világ, de jókora darabkája döntött úgy, hogy ott tesz nekem keresztbe, ahol csak tud. Néha azt kívánom, bár ne úgy telt volna az életem, ahogy. Mert bármennyire is tenni szeretnék, tenni akarok, nem sikerül semmi sem úgy, ahogy szeretném. Ahogy AKAROM. Gürcölök, hajtok, kergetem a rózsaszín álmaimat, de valaki, valami mindig közbeugrik és képen röhög, mi több, halálra röhögni magát rajtam, ujjal mutogat rám, táblát akaszt a nyakamba lúzer felirattal. Tombolni akarok, felgyújtani az egész rohadt házat, a környéket, talán a világot is, őrjöngeni, amíg csak nem marad más, csak elszenesedett emlékek tömkelege, ahol boldog-szomorú könnyekkel a szememben járhatnám a táncot, míg csak bele nem szédülök és magam is megsemmisülök.

Kérdezed, mi történt? Ezt képtelen lennék egy mondatba sűríteni. Nagyon sok, apró kis semmiség jött egyszerre, áradatként zúdult a fejemre és én ott fuldoklom a gondok közepén, köpködöm a tüdőmbe került szomorúságot, igyekszem a problémák felszínén tartani magam. De, amint azt már bizonyára jól sejted, ezt is elszúrom. Erőm legutolsó morzsájáig harcolok, de aztán kimerülök, feladom, és széttárt karokkal hagyom, hogy a hullámok átcsapjanak fölöttem. Tágra nyílt szemmel süllyedek bele a közöny és bántás tavába, kis légbuborékok jelzik az utolsó, kétségbeesett segélykiáltásaimat, de senki nem foglalkozik velem. Egyedül vagyok.
A világ összeesküdött ellenem.

Dühös vagyok.

Két tomboló percet adott nekem ez a kis szösszenet, valamelyest csökkent bennem a feszültség, miközben írtam, de valóban, tényleg nem úgy klappolnak a dolgok mostanság, mint szeretném. Ezért nem is tudom megígérni, hogy lesz karácsonyi fejezet. Igyekezni fogok, de...
Sajnálom előre is, bocsánatot kérek, a földig alázkodom, ha kell.
Lea

47. fejezet

2010-12-06T17:31:00.001+01:00

Kész lett, hosszabb lett, eseménydús lett : D Adok pár támpontot, hogy vajon mi történhetett a mi kis Rómeónkkal :) Ja, és kaptatok veszekedést az elejére :D
Élvezzétek, komizzatok! :D
Köszönöm
xoxo
Lea

(Bella szemszöge)
Szinte időm sem volt érezni Jasper ajkának ízét, már szét is szedtek minket. Alice Jazz mellett, Edward pedig mellettem bámult ránk, a szemeik elkerekedtek a meglepetéstől, a bánattól és a csalódástól. Ez helyre rázott. Mi a fenét csináltam?!
- Mi a fenét csinálsz?! – Alice a számból vette ki a szavakat, a hangja több oktávnyival magasabban sikított a megszokottnál. Döbbenten csóváltam a fejem.
- Alice, talán… - Jasper igyekezett lenyugtatni mindenkit, zéró sikerrel.
- Te elhallgass! Mégis, mi a franc volt ez? Bella! Tudod, hogy szeretlek és bármit megtennék érted, de azért a férjemet nem adom! Mégis, mit gondoltál? Megcsókolod? Megcsókolod Jaspert?! Hát teljesen elment az eszed?! – esélyem sem volt bármiféle magyarázatot is adni, mert Alice egyfolytában sápítozott.

Őszintén szólva, azt sem tudtam, miféle magyarázatot adhatnék a történtekre, ugyanis halvány fogalmam sem volt, mit miért tettem. A rejtély számomra épp olyan megfejthetetlen volt, mint mindenkinek. Soha még csak eszembe se jutott, hogy megcsókoljam a bátyámat, hiszen nem tápláltam gyengéd érzelmeket iránta. Testvérek voltunk, bajtársak egy háborúban, de ennyi, se több, se kevesebb.
- Én… én nem tudom, mit mondhatnék. Sajnálom. Bocsánatot kérek mindenkitől – lehajtottam a fejem és el akartam vonulni, de Edward keze a karomra kulcsolódott.
- Nem mehetsz most el! Meg kell nekünk magyaráznod, hogy mi folyik itt. Nekem kell megmagyaráznod! – nem kiabált, halkan beszélt, de ez rémisztőbbnek hatott, mintha ordított volna. Mint a vihar előtti csend, előkészítette a terepet az égzengésre.
- Ne, Edward, ő nem… - Jasper ismét próbálkozott, ugyanolyan hatásfokkal, mint az előbb.
- Te fogd be a szád! Ezért még számolunk! Miért hagytad? Mi ütött belétek? – Jazzel nem volt türelmes, nyíltan rátámadt, a teste megfeszült a benne fortyogó indulattól, az állán görcsösen rángatózott egy izom.

Valószínűleg elfelejtette, hogy még mindig a karomat fogja, mert miközben a keze egyre inkább ökölbe szorult, úgy szorított engem is. Egy idő után kezdtem fájlalni, de nem szóltam egy szót sem, az arcomat is kontrolláltam, el nem árulva, mennyire fájt a szorítása. Ez volt a legkevesebb, amit megérdemeltem.
- Az Istenért, fejezzétek már be és engedjétek, hogy elmondjam! Bella nem akart rám mászni vagy ilyesmi! – Jasper kifakadása hét, földig esett állat eredményezett. Miért hazudik? Tisztán emlékeztem rá, hogy igenis meg akartam csókolni. Illetve nem… Már nem értettem semmit, teljesen össze voltam zavarodva.
- Még hogy nem akart… Talán nem ugyanabban a dimenzióban élünk?! A saját két szememmel láttam, ahogy a szája a tiédre tapadt! Ne mondd nekem, hogy csak délibáb volt, mert esküszöm Jasper Hale, hogy itt helyben lenyakazlak! Le én! – Alice dühe teljes intenzitással tombolt, a harag elképesztő mértékben sütött belőle. Sosem láttam még ennyire vadnak, ennyire annak, ami valójában: vámpírnak.
Edward nem szólt, csak sötéten villogó szemekkel méregetett hol engem, hol a bátyját.
- Nem ezt mondtam. Csak… Nézzétek, Bellának semmilyen ilyen irányú érzelmei nem voltak, világos? Viszont… - Jasper ideges volt és ez mindnyájunkra negatívan hatott. Alice ingerülten toporgott mellette és Edward is egyre ádázabban nézett rá. A család maradék része tátott szájjal nézte a jelenetet. Az én hangulatom… az már nem lehetett volna rosszabb.
- De hát blokkolt téged, nem? – most Edward dobta fel a labdát.

Elkeserített a tény, hogy ilyen makacsul mentségeket keres a saját igazának, de meg tudtam érteni. Bevillant egy régi, homályos emlék, amiben Tanya csókolta őt, és ezzel együtt felidéződött mindaz a fájdalom, megalázottság és döbbenet, amit akkor éreztem. Némán viseltem a sorsomat. Tudtam, hogy ez örök időkig törés lesz a házasságunkon, valóságos kanyon a szerelmünkön, amit be lehet ugyan foltozni, de a helye mindig megmarad. A Pokol legmélyebb bugyraiban is jobban éreztem volna magam, mint akkor ott. Kínszenvedés volt látnom Edward szemeiben a csalódással keveredő hitetlenséget.
- Igen. Nem. Mármint igen, egy ideig valóban blokkolta a képességemet, de aztán többé már nem ment neki, mert… - Jazznek megint csak nem sikerült befejezni a mondanivalóját, most Carlisle közbeszólásának köszönhetően.
- Valóban sikerült neki? Ez lenyűgöző! – elámulva nézett az arcomra.
- Később megtárgyaljuk, milyen szupervámpír is Bella, de most fontosabb gondunk is akad, nem gondolod? – bár Alice Carlise-hoz intézte a szavait, a belőlük áradó gúny félreérthetetlen volt. Attól tartottam, hogy elveszítettem a legjobb barátnőmet.
- Fogjátok már be! Nem Bella tehet róla, mert befolyásolták! És Edward, ereszd el, mielőtt eltöröd a karját! Szinte ordít róla, hogy fáj neki! – Jasper lerázta magáról Alice kezét. Ahogy az ingerültség felülkerekedett rajta, a hangján erősen hallani lehetett a déli akcentusát. Edward úgy kapta el rólam a kezét, mintha tüzes vashoz ért volna.
- Fáj neki? Már hogy fájhatna? – Carlisle kérdése fellebbentette a fátylat előttem egy újabb kérdésről. Igen, hogy fájhat?
- Szerintem egy idő után neked is fájna, ha egy vám… Óóó… jó kérdés! Szóval, hogy is fáj? – le kellett volna fényképezni, milyen gyorsan átírta a fellengzősséget a döbbenet Emmett arcán. Ha nem bénított volna meg a meglepetés, talán elmosolyodtam volna rajta. Így azonban nem voltam másra képes, csak hogy a karomat dörzsölve egy lépéssel távolabb kerüljek Edwardtól. Igazság szerint megijesztett, ami furcsa volt, lévén ő abban a pillanatban gyengébb volt nálam. De akkor mitől fáj ilyen pokolian a kezem?
- Mi lenne, ha ezt odabent vitatnánk meg? A gyerekek meg fognak ijedni – Esme ötlete teljesen logikus volt, mégsem bírtam rávenni magam, hogy a lábaimat megmozdítsam. Féltem visszamenni, nem tudtam, hogy a zárt tér nem korbácsolja-e fel az egyébként is égig érő indulatokat.

A többiek nem így vélekedtek, mert szó nélkül megindultak a ház felé. Vettem egy mély lélegzetet és én is hozzájuk igazítottam a lépteimet, vigyázva arra, hogy ne nézzek senkire. Ahogy az erdő felé pillantottam, rám villant egy bíborvörös szempár.

Gondolkodás nélkül felé vettem az irányt, egyre gyorsuló tempóban száguldottam az ismeretlen vámpír felé. A fák között cikázva hallottam, ahogy a családom mögöttem lohol, de az agyam most csak egy dologgal foglalkozott: utol kellett érnem a betolakodót. Talán ő volt a válasz minden kérdésünkre és nem szalaszthattam el az alkalmat. A érzékeim vadász üzemmódra kapcsoltak, kopóként követtem a levegőben terjengő illatot. Nem figyeltem, hogy merre rohanok, ezért az sem jutott el a tudatomig, hogy már tiltott területen járok. Akkor fogtam csak fel, hogy Quileute területre tévedtem, amikor hátulról valami a földre lökött és a vállamba harapott. Felüvöltöttem a karomba nyilalló fájdalomtól és görcsösen igyekeztem lerázni magamról a testemet marcangoló állatot. Fémes csikorgást hallottam, ahogy a borotvaéles fogak feltépték a bőrömet. Aztán egyszer csak megszűnt a rám nehezedő súly és már csak a lüktető sérülést éreztem. Nyögdécselve nyomtam magam fel, a szemeim előtt színes pontok táncoltak a fájdalomtól. Oldalra sandítva láttam, ahogy Emmett és Jasper egy aranybarna farkas próbálnak sakkban tartani. A fejem hirtelen elnehezült, a karjaim kicsúsztak alólam és elnyúltam a földön. Ziháltam, a levegő villámgyorsan száguldott keresztül a testemen. Már meg se kíséreltem talpra állni, hagytam, hogy a fájdalom elöntse az elmémet. Összeszorított fogakkal feküdtem és másra se tudtam gondolni, csak arra, hogy meghalok. Kínszenvedés volt az a néhány perc, míg Alice és Carlisle beértek minket. Barátnőm szemét elfátyolozta az aggodalom, miközben óvatosan Carlisle karjai közé emelt. A hátunk mögött egyre hangosabbá vált a morgás, mindkét fél részéről. Nem akartam, hogy bármelyiküknek is baja essen, ráadásul még mindig a rezervátum területén voltunk, ami némi aggodalomra is okot adott.
- Ne engedd! – súgtam oda Alicenek.
- Fiúk, elég! Gyerünk haza! Most! – Alice parancsnak is beillő kiáltását nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Pár pillanattal később már együtt futottunk visszafelé a házhoz, illetve én csak hagytam, hogy visszavigyenek. Egy percig eltöprengtem rajta, hogy vajon megtalálhatjuk-e valaha is az elveszett idegent, de a fájdalom nagyobbnak bizonyult ennél a problémánál. A hang, amit kiadtam, miközben hagytam, hogy Carlisle bevigyen a házba és Edward szobájában letegyen az ágyra, hátborzongatónak tetszett még magamnak is. A testemben égő izzás már-már megközelítette a vámpírméreg hatását, a látásom elhomályosult, a mellkasom szét akart robbanni a zihálástól. Lehetetlennek tűnt nem sikítani, de a gyerekek nyugalma többet jelentett, így összeszorítottam a fogaimat és oldalra fordultam, megszüntetve a sérült karomra nehezedő nyomást. Igyekeztem lehiggadni, kontrollálni a fájdalmat, ezért a szemhéjaim lecsukódtak és bár aludni nem tudtam, jól esett sötétben hallgatni a történéseket. Odalent felbolydult a ház, mint egy megzavarodott méhkas. Egymás szavába vágva diskuráltak a történtekről. Emmett azon a véleményen volt, hogy ezt nem hagyhatják szó – vagyis inkább harc – nélkül és Jasper is erősen hajazott rá, hogy egyetértsen vele. Carlisle és Esme azonban hallani sem akart ilyesmiről, mondván, hogy nem tehetik kockára a szövetséget ezzel. A két feldühödött fiú fejet hajtott az akaratuk előtt, elméletben legalábbis. Féltem, hogy rosszul értelmezett sértésből esetleg meggondolatlanok lesznek. Nem akartam kockáztatni a testi épségüket, elvégre én hibáztam.
Nem lett volna szabad a farkasok területére lépnem, bár meglepett, hogy egyikük rám támadt. Hiszen ismernek, tudhatnák, hogy sosem lennék képes emberre vadászni, nem hogy náluk, de sehol sem. Soha fel nem adtam volna azokat a gyönyörű elveket, amelyeket Carlisle adott nekünk. Zsigerből visszautasítottam még a lehetőséget is, hogy élő, lélegző, érző emberekre támadjak. Ez nem én voltam.

Amíg ilyeneken gondolkodtam, odalent elhallgattak, bár közel sem volt teljes csend. Tisztán hallottam a cipőtalpak koppanását a padlón, ahogy Jasper fel-alá járkált, hallottam Alice bőrének súrlódását, ahogy gyötrődve tördelte a kezét, hallottam a kicsik halk csivitelését a konyhában, miközben Esme szendvicset készített nekik és igyekezett távol tartani őket az emelettől. Emmett és Rose elmehettek, mert őket nem hallottam. Carlisle lassú léptei mintha mellettem lettek volna, ahogy lépkedett felfelé a lépcsőn. De a legtökéletesebben azokat az izgatott, feszült dobbanásokat érzékeltem, amik Carlisle mellett szálltak a levegőben, világosan a tudomásomra hozva, hogy Edward is felém tart az apjával. Szívverésének dallama, bár még mindig megdöbbentett kissé, nyugalmat hozott, egy kis pihenőt varázsolt ebbe a reszketős, zavart tudatállapotba. Megértettem, miért szerette ő régen hallgatni a szívem ritmikus zajongását. Teljesen más élmény volt érzékelni, hallani az izmok csoportos lüktetését, a vér halk, lágy súrlódását az ereiben, hallani az élet hangját. Csoda volt, nem kevesebb.
Mielőtt benyitottak volna hozzám, egy pillanatra megálltak az ajtó előtt, talán hallgatózni akartak, nem tudom.

Abban a minutumban, ahogy az ajtó kitárult és én megláthattam Edward tökéletességét, a fájdalom a felére csökkent. Még a szemeiben meg-megrebbenő sajnálkozás és félelem sem tudott rontani az összképen. A látványa felért ezer gyógyszerrel, orvosság volt a legkínzóbb bajra is. Hálásan futtattam végig rajta a tekintetem, megállapodva minden apró részleten egy kicsit. A haja kuszán lógott előre, de az aggodalommal teli borostyánszínű szemei fölött összehúzott szemöldökeit és a ráncba szaladt homlokát nem rejthette el. Vigasztalni akartam, átölelni és a fülébe súgni, hogy semmi baj, minden rendben lesz, de épphogy megmozdultam, a karomat marcangoló vasfogak felbukkantak, egyre újabb és újabb darabokat kiszakítva belőlem. Nem bírtam megállni és olyan sikítás hagyta el a számat, hogy beleremegtek az ablakok. Sírni lett volna kedvem, könnyezve akartam megszabadulni ettől az ördögi szenvedéstől, de nem tudtam és ez felszította a dühömet. Még el sem halt a kiáltásom, Edward ott volt mellettem, a kezemet fogva simított végig a homlokomon, a szája az enyémhez simult és nyugtató szavakat suttogott a torkom üregébe.
- Ssss… Bella, nyugodj meg! Rendbe fogsz jönni, megígérem. de most meg kell nyugodnod! Carlislenak meg kell néznie a sérülésedet – gyengéden cirógatott, de éreztem, ahogy a keze remeg az idegességtől.
- Melyik…? – rémisztően gyenge volt a hangom.
- Tessék? – Edward szemöldöke felszaladt, a szemei telve voltak értetlenséggel.
- Melyik… ki volt az? – összeszedtem minden erőmet, hogy kinyögjem ezt az egy mondatot.
- Leah harapott meg. Csak kerüljön a kezeim közé az az önző, felfuvalkodott kutya! Nem teszi zsebre, amit tőlem kap… - Edward tekintete elsötétült, miközben egyre jobban belelovalta magát a haragba, fittyet hányva arra a tényre, hogy ha akarna, sem tudna fájdalmat okozni a farkasnak.

Nem tudtam volna még az ő dühével is megbirkózni, ezért a karjára tettem a kezem, jelezve, hogy igényt tartok a figyelmére. Lassan rám nézett, a fekete árnyak meghaltak az íriszében, újra aranyszínű fényét ragyogtatva rám. Lustán pislogva viszonoztam a pillantást, még egy halvány mosolyt is sikerült előcsalogatnom magamból. Edward felsóhajtott és a fejét lehajtva csókot lehelt a kezemre. A gyógyírként ható érintést mélyen elraktároztam magam, és igyekeztem csak erre gondolni, miközben Carlisle a sérülésemnél matatott. Széthúzta, majd összeszorította a sebszéleket, végül erősen bekötötte az egészet. Mozdulatlanná merevedett állkapoccsal, némán tűrtem.
Ahogy múltak a percek, úgy csökkent a vállamban lévő fájdalom is, a lehetetlenül gyors regeneráció ez esetben határozottan kifizetődőnek bizonyult. Edward egy pillanatra sem mozdult el mellőlem, úgy őrködött az ágyamnál, mint valami kotlóstyúk. A „terepszemle” után egy órával már képes voltam kiáltozás nélkül megmozdulni, így amikor Carlisle ismételten bejött, hogy beszéljen Edwarddal az emberségéről, gondolkodás nélkül velük tartottam a dolgozószobába. Odabent aztán jó házastársak módjára egyszerre huppantunk le a puha bársonykanapéra, eggyé fűztük kezeinket és évszázados festmények kereszttüzében égve vártuk Carlisle válaszait. Nem váratott minket sokáig.
- Egyenlőre fogalmam sincs, hogy történhetett meg ez az egész, ezért szeretnék néhány vizsgálatot elvégezni, ha megengeded. Mindenféleképpen szükségem lesz némi vérre tőled, mert nagyon is elképzelhető, hogy ki vagy téve az extrinszik apoptózisnak – Edward valószínűleg mindent értett ebből, hála a két orvosi diplomájának, én azonban egy kukkot sem fogtam fel belőle.
- Apop… micsoda? – kérdeztem rá végül.
- Apoptózis, más néven sejtelhalás. Normális esetben ez természetes velejárója az emberi faj immunrendszer működésének, folyamatosan születnek és halnak el a sejtek, de mivel Edward több, mint száz évig nem öregedett, nagy rá az esély, hogy a sejtjei egyszerűen nem lesznek képesek pótolni a hiányt. Ez pedig végzetes lehet – Carlisle tárgyilagos maradt, mégis, minden egyes szava növelte bennem a rémületet.
- Tehetünk ellene valamit? – reszkető hangom híven tükrözte az érzelmeimet.
- Nem tudok róla, hogy lenne bármiféle gyógymód vagy kezelés. Mint mondtam, ez természetes folyamat, egyfajta létszükséglet, ha így tetszik. Utánanézek még pár dolognak, de… - Carlisle tekintete elhomályosult a fájdalomtól, ahogy tehetetlenül széttárta a karjait és a fiára nézett.
- Mennyi időm van még hátra? – Edward lényegre törő kérdése az arcára vonzotta a figyelmem.

Tökéletes mozdulatlanságba volt dermedve, egy csepp érzelem sem látszódott rajta. A fejemben kétféle lehetőség járta haláltáncát, és egyik sem volt túl biztató. Nem tudtam eldönteni, hogy ismét az öngyilkosságon jár-e az esze, mint annak idején, vagy csupán szeretne tisztában lenni földi pályafutásának időtartalmával, hogy maximálisan kiélje azt, ne hagyjon váratlan űrt maga után. A gyomrom összerándult a gondolatra, hogy néhány hét, néhány hónap múlva Edwardnak már csak az emléke lehet velem. Pokoli képek futottak végig a lelki szemeim előtt, egyik borzasztóbb volt a másiknál. Nem tudtam elképzelni az életemet Edward nélkül. Nem akartam elképzelni.
- Nem tudom pontosan, ez sok mindentől függ. Ezért is lenne fontos az a vérvizsgálat, hogy lássuk, mennyire előrehaladott már az állapotod, ha egyáltalán ki vagy téve ennek – némi rosszallással néztem az előttünk álló Carlisle-ra, fortyogott bennem az ellenkezés. Hogy képes ilyen könnyedén venni a dolgot?

Aztán rájöttem, hogy butaságokat gondolok. Egészen biztos voltam benne, hogy neki sem könnyebb, mint bármelyikünknek. Carlisle csupán az orvos, a tudós álarca mögé rejtette az érzelmeit, igyekezett megvédeni minket és önmagát is a rá nehezedő felelősségtől. Hiába, mindig a rossz hír hozója volt a bűnbak. Szenvedtünk mindnyájan és ki-ki a maga módján rendezte ezt le magában. Én abban a pillanatban másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy bármi áron találnunk kell megoldást erre a helyzetre, nem számít, mit kell érte feladnom, kin kell átgázolnom vagy mit kell érte tennem. Kész voltam mindenre, hogy megmentsem az egyetlen létező személyt, aki rabul ejtette a szívemet.
Edward közben felállt mellőlem, az ingujját már Carlisle felé tartva gyűrte fel. Apja nem habozott sokat, pillanatok alatt kerített pár fiolát, aztán a kezében tartott tűvel megcélozta Edward könyökhajlatát. A tű hegye azonban képtelen volt áthatolni a hártyavékonyságúnak tetsző bőrén, nemes egyszerűséggel elgörbült. Döbbenten néztünk össze, egyikünk sem értette, mi volt ez. Carlisle egy szó nélkül az íróasztala másik feléhez rohant és előkotort egy újabb tűt. Sasszemmel figyeltük mindhárman, ahogy a vékony fémcső eléri a lüktető véna feletti bőrréteget, majd ugyanúgy fejet hajt előtte, mint az előbb. Egyre zavarodottabban futtattuk a tekintetünket Edward bőre, a tű és egymás arca között, de nem találtunk választ a felmerülő kérdésre. Mi folyik itt?
Nem volt időnk megszólalni sem, mert Alice rontott be a szobába.
- Vendégünk érkezik! Készüljetek, néhány pillanaton belül itt lesz! – magyarázat nélkül kiszáguldott, nem törődve az elkerekülő szemeinkkel.
- Később megbeszéljük, de azt hiszem, most le kellene mennünk – Carlisle hangja épp olyan reszketeg volt, mint az enyém néhány perccel azelőtt.

Edwarddal egymásra néztünk, de csak egy néma bólintásra telt tőlünk és engedelmes gyerekek módjára lelavíroztunk a lépcsőn, szorosan fogva a másik kezét. Mire leértünk, már mindenki a nappaliban várta a jövevényt, kivéve Alice-t, aki az ajtónál toporgott türelmetlenül. Senki nem szólalt meg, csak furcsa, elnéző pillantásokat vetettek ránk. Kivételesen örültem, hogy nem kell beszélnem, képtelen lettem volna elmondani az imént történteket, előbb nekem is meg kellett emésztenem. Lázasan járt az agyam, egyik ötletet a másik után vetettem el, mert nem volt semmi értelmük.

Pár perccel a nappaliba való megérkezésünk után Alice tornádóként tépte fel a bejárati ajtót és lelkesen megölelte a küszöbön álló vámpírt. Hogy az volt, afelől kétséget sem hagyott a márványsimaságú, alabástromszín bőre, a minden vámpírra jellemző kecses, ragadozóhoz méltó mozgása. De az én figyelmemet nem ez kötötte le. Bár nem ismertem őt, mégis megrémültem tőle. Nem magamat féltettem, hanem a mellettem álló férjemet, aki fürkésző tekintettel figyelte a vendéget. Megijedtem, ugyanis a vámpír rám villanó szeme mély bársony vörösben játszott, ami híven tükrözte a táplálkozási szokásait. És Edwardnak dobogott a szíve, vér futott az ereiben.
Szürreális módon igyekeztem a hátam mögé tolni Edwardot, ami elég nevetséges volt, lévén így is egy fejjel fölém magasodott. Jasper váratlanul felém fordult, a szemembe nézve próbált nyugalmat erőltetni rám, de magam köré vontam a pajzsomat, szándékosan taszítva őt. Ha a dolgok rosszra fordulnának, szükségem lesz minden koncentrációmra.
Szemlátomást az aggodalom egyedül engem ért el, a családom többi tagja vidám öleléssel üdvözölte a férfit. Csodálkozva bámultam rájuk, de legfőképp Edwardra, aki kislisszolta hátam mögül és éppoly lelkesen pacsizott le a vámpírral, mint a többiek.
- Edward, ne! - a sikoly hirtelen tört elő a torkomból, maga mis meglepődtem rajta. A hatása leírhatatlan volt. A családom egy emberként fordult felém, annyi csodálkozó pillantást vetve rám, amennyit még életemben nem kaptam. A számba haraptam és a legszívesebben elbújtam volna, de Edward…
- Gond van? – Alice tette fel a nyilvánvaló kérdést, szemeiben csak úgy lángolt a kíváncsiság.
- Nem biztos, hogy jó ötlet ilyen közel mennie… Tudod, a vére… - igyekeztem értelmesen fogalmazni, minimális sikerrel.
- Micsoda? Miről beszéltek? – a vámpír vigyorogva, felhúzott szemöldökkel nézett végig rajtunk.
- Nem csábít téged Edward vére? – most már Carlisle homlokán is megjelentek a ráncok, érdeklődve pillantva a vendégre.
- Milyen vére? Elment az eszetek? Hiszen nincs is vére, az istenért! – a férfi felnevetett, mintha valami jó viccet hallott volna, észre sem véve a rátapadó döbbent tekinteteket.
- Garrett, miről beszélsz? Edward ember. Meséltem neked róla – Carlisle ugyanolyan meglepetten, elkerekedett szemekkel nézett a férfira, mint mi.
- Most csak hülyéskedtek igaz? Ez a kis fickó pont annyira vámpír, mint te vagy én – a Garrettnek nevezett vámpír arcáról leolvadt az előbbi mosoly és önbizalommal telve mutatott Edwardra. Esme felsikoltott és ettől mindenki életre kelt, egymás szavába vágva magyaráztak. Csak én álltam lefagyva, egyedül a kétségeimmel.

Már semmit sem értettem.

A következő rész tartalmából...

2010-12-06T16:07:00.000+01:00

Nos, ha minden úgy alakul, ahogy szeretném, akkor ma este új fejezet érkezik :) Addig is, kaptok belőle néhány sort, amolyan kedvcsináló gyanánt :)

"- Tehetünk ellene valamit? – reszkető hangom híven tükrözte az érzelmeimet.
- Nem tudok róla, hogy lenne bármiféle gyógymód vagy kezelés. Mint mondtam, ez természetes folyamat, egyfajta létszükséglet, ha így tetszik. Utánanézek még pár dolognak, de… - Carlisle tekintete elhomályosult a fájdalomtól, ahogy tehetetlenül széttárta a karjait és a fiára nézett.
- Mennyi időm van még hátra? – Edward lényegre törő kérdése az arcára vonzotta a figyelmem. Tökéletes mozdulatlanságba volt dermedve, egy csepp érzelem sem látszódott rajta. A fejemben kétféle lehetőség járta haláltáncát, és egyik sem volt túl biztató. Nem tudtam eldönteni, hogy ismét az öngyilkosságon jár-e az esze, mint annak idején, vagy csupán szeretne tisztában lenni földi pályafutásának időtartalmával, hogy maximálisan kiélje azt, ne hagyjon váratlan űrt maga után."

Hűséges olvasóknak

2010-12-03T09:58:00.000+01:00

"Ezzel a kis képpel szeretném felhívni mindazok figyelmét, akik vagy hasonló helyzetben vannak, mint én magam (azaz, nem díjazzák a munkájukat kritikával) vagy csak elegük van abból, hogy nem tudnak elolvasni egy-egy fejezetet, mivel nincs meg az elegendő komment határ.
Arra kérek mindenkit, akinek van saját blogja, hogy tegye ki ezt a képet az oldalára, és tüntessünk az ellen, hogy az általunk szerkesztett és rengeteg munkával fenntartott blogjainkat ne kelljen felfüggeszteni, szüneteltetni vagy éppen bezárni! Bírjuk rá a névtelen és nevüket felvállaló olvasóinkat arra, hogy egyetlen percet rászánjanak még az idejükből arra, hogy kritikájukkal javítsák a blog fejlődését."

/Szozsa914 (Zsani)/

Mélységesen egyetértek Szozsa914 véleményével, ezért is teszem közzé a felhívását. Amikor mi, írók alkotunk, TI jártok az eszünkben, TI töltitek ki a gondolatainkat, NEKTEK írunk, és NEKTEK akarunk örömet szerezni egy-egy fejezettel, novellával, verssel, etc. Roppant fontos lenne, hogy kapjunk visszajelzést a munkánkról, akár jót, akár rosszat, mert ezáltal tudatosul bennünk, hogy nem hiába dolgoztunk, megtudhatjuk, hogy ti mit gondoltok a dolgokról, mi a véleményetek az adott írásról. Szeretnénk kérni minden kedves olvasót, regisztráltat és névtelent, hogy írjon nekünk pár szót vagy akár egy egész regényt, a terjedelem nem számít. Hálásan fogadunk minden egyes szót, és arra ösztönöz minket, hogy még többet, még jobbat adjunk nektek.
Nem mellesleg a mi kis házi Ihletmanónk is kommentekkel táplálkozik, ne hagyjuk éhen veszni szegényt! :)

Köszönöm a figyelmet!
xoxo
Lea

46. fejezet

2010-11-19T04:58:00.002+01:00

Nos, végül is, sikerült megírnom a fejezetet. Sajnálom, hogy eddig tartott, de nagyjából semmi ötletem nem volt hozzá : / Aztán bammm!! beütött az ihletmeteor : D Köszönet illeti érte Mr. Kávét, éjszakáim örök társát, Mrs. Kukoricapelyhet, mert nem kell vele sokat szórakozni, mire megcsinálom, de legfőképp, köszönöm szépen a 100Monkeysnak : D A mi házi Jasperünk, akit ugye Jackson Rathbone alakít, illetve az ő hangja lényeges eleme volt a mindent elsöprő múzsaáradatnak! : D : D
Majd meglátjátok, miért mondtam ^^
Egy kis "műhelytitok": A következő fejezetben megcsillantok néhány lehetőséget arra vonatkozóan, hogyan lett Edward újra ember :)
És még valami, ami bár utoljára maradt, mégsem utolsó :)

KÖSZÖNÖM A 100 RENDSZERES OLVASÓT!!!

Komolyan, ez óriási megtiszteltetés nekem, és iszonyatosan hálás vagyok érte :) ♥♥♥
Jó szórakozást, és komit ne felejtsetek el írni ^^
xoxo
Lea

(Bella szemszöge)
Nem sokáig időzhettünk a sápadt holdfényben, csak egymásra hangolódva. Odahaza már vártak ránk, Edward sérülését is rendbe kellett tenni és azt sem akartam, hogy a végén tényleg összeszedjen valamit. Furcsa volt azon aggódni, hogy beteg lehet, valahogy nem fért össze azzal a róla alkotott képpel, amit már letisztáztam magamban. Mindig ő volt az erősebb, ő volt a férfi, aki fehér paripán – vagyis villámgyors autókkal – száguldva siet a hercegnő – vámpírnő? – megmentésére. Ehhez képest elképzelhetetlenül gyengének és elesettnek tűnt, miközben megpróbáltam rábeszélni a futásra.
- Gyerünk már, Edward! Így érünk vissza a leggyorsabban! - nem is tudtam, mióta játszottuk ezt a játékot, de ő hajthatatlan maradt.
- Ó, nem, nem, nem! Nem veszel rá, hogy a hátadon utazzak! Csorba esne az önbecsülésemen – megrázta a fejét és gyalog indult neki az erdőnek.
- Bezzeg nekem mindig el kellett viselnem! – prüszköltem.
- Az más volt. Te nő vagy, neked elnézik, sőt elvárják tőled – vigyorgott rám féloldalasan. Közel álltam ahhoz, hogy feladjam.
- Nem csináld ezt, kérlek! Ha akarod, leteszlek majd a ház közelében és akkor senki nem látja, ha már ennyire aggódsz a büszkeséged miatt – gúnyolódva felhúztam a szemöldököm. Egy sértett tekintet volt a válaszom.
- Nem csak a büszkeségemről szól, Bella. Több mint egy évszázadig halhatatlanként, vámpírként éltem és ez most megváltozott. Kell egy kis idő, amíg feldolgozom ezt. Ha most még azt a parányi kegyet is elveszed tőlem, hogy a saját lábamon térjek vissza az otthonunkba, úgy fogom érezni, teljesen kudarcot vallottam. Legalább ebben a kis dologban engedd meg, hogy független legyek – csenddé halt a hangja, ahogy a fejét lehajtva, lassan cirkált előttem.
- Én… én nem is tudom, mit mondjak. Nagyon sajnálom – az én fejem is előrebicsaklott, mintha a szégyen a nyakamra telepedve tolta volna lefelé.
- Nem, Bella, nincs miért bocsánatot kérned. A javaslatod teljesen logikus, én vagyok abnormális mostanság. Vagy inkább túl normális. Nem is tudom – néma lett, mintha elvágták volna, így félősen kisandítottam a hajam mögül.

Edward keresztbe fonta a karjait maga előtt és révetegen nézett a messzeségbe. Annyira elveszettnek, magányosnak látszott, hogy félredobtam minden szégyenérzetet és mellé léptem. A kezemet az övére téve igyekeztem magamra vonni a figyelmét. Ahogy a bőrünk összeért, Edward megrezzent egy kicsit, ezért én is ijedten elugrottam.
- Ne! Sajnálom, csak még nem szoktam hozzá teljesen, hogy más a testhőmérsékletünk. Ne hagyj magamra, kérlek – utánam nyúlt és magához szorított. Összefacsarodott a szívem.
- Hogy is hagyhatnálak el? Még egyszer nem lennék rá képes. Életem végéig átkozni fogom magam azért az elsietett, meggondolatlan döntésért – most az én hangom mondta fel a szolgálatot.
- Ssss… Semmi gond. Mindenki követ el hibákat, de úgy gondolom, ez talán nem is minősül annak. Hiszen nézd, mennyi mindent sikerült kiderítenünk! Még mindig sötétben tapogatóznánk, ha nem hibáztál volna – végtelenül óvatosan végigsimított a hajamon, mintha én lennék porcelántörékeny, és nem ő. Egy lerázhatatlan mosoly erőszakolta fel magát az arcomra erre a gondolatra.
- Mit gondolsz, keresnek már minket? – kérdeztem csendesen. Edward egy pillanatra lefagyott és értetlenül nézett rám, de aztán elmosolyodott ő is.
- Nagyon ügyes, Mrs. Cullen – kuncogott csendesen. Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek.
- Ezt most nem értem – adtam hangot az elégedetlenségemnek.
- Majdnem sikerült elterelnie a figyelmemet, hölgyem. Már értem, miről beszéltél régen. Valóban nehéz összpontosítani, ha egy ilyen természetfelettien gyönyörű teremtmény áll az … az ember előtt – a bók közben beálló szünetre más talán nem figyelt volna fel, de nekem feltűnt az a kis tétovázás.
- Nem volt szándékos, de örülök, ha kicsit elfelejted a gondokat – együttérzőn végigsimítottam az arcán és ő szavak nélkül is tudta, hogy tudom, mi játszódik le benne. Így működtünk mi, szerelmesek. Nem volt szükségünk szavakra, csendes egyetértésben jártuk a kijelölt ösvényünket, soha nem tévesztve egymást szem elől.
- Nem felejtettem el, csak átcsoportosítottam a fejemben a dolgok sorrendjét. Mindennek eljön a maga ideje – rám mosolygott, olyan gyengéden, hogy a szívem, ha tudott volna, biztos meglódult volna erre a gesztusra.
- Igen, lehet, hogy igazad van – adtam igazat neki félig-meddig.
- Tudom, hogy igazam van. Ne vitatkozz, Mrs. Cullen – a mosoly letörölhetetlenül ott pompázott az arcán. Néha komolyan elgondolkoztam rajta, hogy tényleg ennyire optimista-e vagy csak az én kedvemért teszi ezt.
- Eszembe sem jutna, Mr. Cullen – meghajoltam előtte, mire gyöngyözően felnevetett, ezzel egyidejűleg megkordult a gyomra.
- Mi az… ennem kellene valamit, igaz? – a szemei kitágultak a meglepetéstől.
- Határozottan éhes vagy – vigyorogtam rá, de ő most nem nevetett velem. Lefagyott a mosoly az arcomról, miközben aggódva tettem a kezem az övére. Edward felkapta a tekintetét, és a szemembe nézve, némán mesélt nekem minden félelméről, kérdéséről, bizonytalanságáról. Felsóhajtottam.
- Bella… - nem tudtam, mit akart mondani, de nem is törődtem vele. Haza kellett juttatnom.
- Ne most. Gyere, menjünk – összefűztem az ujjainkat, és magam után húztam olyan óvatosan, olyan gyengéden, amennyire csak tudtam.

Egész úton éreztem magamon a pillantását, de nem voltam képes ránézni. Ha megtettem volna, átszakadt volna a gát bennem és kibukott volna belőlem minden gondolatom, amit egyenlőre meg akartam tartani magamnak. Zsibongtak a fejemben a kérdések, ide-oda csapkodtak a koponyámban, annyi helyet sem hagyva maguk között, hogy egyáltalán elgondolkozhassak a válaszokon.
A sors vagy valamilyen más felsőbb hatalom kénye-kedve szerint játszott velünk, és képtelenek voltunk kitérni előle. Újra és újra megpróbáltatások elé állított minket, folytonos izgalomban és rettegésben tartotta a családunkat. Talán így volt megírva, talán ez volt az ár, amit a boldogságunkért és a halhatatlanságunkért fizetnünk kellett.
- Bella, talán le kellene higgadnod, mielőtt bemegyünk. A gyerekek nem biztos, hogy megértenék – Edward hangja döbbentett rá a tényre, hogy hangosan zihálva meredtem magam elé, miközben a kínzó gondolatok cseppet sem kíméltek.
- Sajnálom… - nyögtem fel és stabilizáltam a légzésem ritmusát.
- Nem kell bocsánatot kérned. Nehéz dolgokon mentél keresztül, mindenki megérti, ha néha ez túl sokká válik számodra – gyengéden végigsimított az arcomon.

Mint könnyű szellő, úgy söpört végig a lelkemben a nyugalom, egy időre a töprengés helyére tuszkolva a reményt. Edward felemelte a fejemet és miközben az ajkaimra hajolt, mélyen a szemembe nézve fogva tartotta a figyelmemet. A csókja nem volt sürgető vagy akaratos, lágyan cirógatta a számat, amitől jólesően borsódzott a bőröm. Csiklandós érzés szaladt végig a gerincemen, jótékonyan emlékeztetve mindarra, amit egymásnak jelentettünk. Elégedetlenül sóhajtva vettem tudomásul, amikor Edward eltávolodott. A szemei felszikráztak és egy árnyalatnyival sötétebbre festette őket a hirtelen fellobbanó vágy, de gyorsan összeszedte magát és kézen fogva bevezetett a házba. Őszintén meglepődtem a fogadtatáson. Arra számítottam, hogy mindenki távolságtartó lesz, vagy legalábbis hűvösebb a megszokottnál, de az felém forduló arcokon a büszkeségen és a megértésen kívül nem láttam semmi mást. Beleharaptam a számba és igyekeztem elfojtani a kitörni készülő hálaimákat. Vicces volt igazából, mert az ő véleményük szöges ellentétben állt az enyémmel, és ha belegondoltam, mostanában így ment ez közöttünk. Sokszor elpattant az a bizonyos cérna valamelyikünknél, bár a parázs vitákig sosem jutottunk el, ahhoz túlságosan is tiszteltük és szerettük egymást. Furcsa család volt a miénk.

Esme bűntudatos arccal sietett elénk és szorosan átölelt.
- Ne haragudj, Bella. Ez nagyon buta hiba volt – suttogta inkább csak magának.
- De hát… Nem, Esme, ez… - esélyem sem volt, hogy befejezzem, mert Esme előbbi bocsánatkéréséhez Carlisle is csatlakozott.
- Bella, igaza van. Annyira jól viselkedtél az elmúlt időszakban, hogy megfeledkeztünk arról a tényről, hogy még mindig újszülöttnek számítasz. Figyelnünk kellett volna – összekulcsolta maga előtt a kezeit és visszaült a kanapéra Alice mellé.
- Én is sajnálom. Nem mértem fel kellőképpen a helyzetet – Jasper csendes véleménynyilvánítása jobban meglepett, mint bármi. Miért érez ő sajnálatot? Nevetséges.
- Ugyan, hagyjátok már abba! Nem lett volna semmi baj! Látjátok, most is jól van mind a kettő – mutatott ránk Alice, vidám mosollyal az arcán.
- De…
- Semmi de, Carlisle! Bízzatok már bennem! Bízzatok Bellában! – a vigyor letörölhetetlen volt és én azt kívántam, bárcsak olyan biztos lennék a dologban, mint Alice.
- Egyetértek! Szerintem Bella meg tud birkózni ezzel. Ha mégsem, maximum Denali-ig kergetjük! – Emmett hangosan felröhögött a mondat végére és mi tagadás, a többieknek is megrándult a szája. Hősiesen legyűrtem az arcomra kívánkozó jókedvet és szúrós szemmel Emmettre néztem, aki csak továbbra is vigyorogva Rose mellé lépett.
- Anya! Megint elmész? – Sunday izgatott kiáltása végigsüvített a szobán. A szemeim könnyen rátaláltak, a lépcsőn állt elnyúlt arccal, Eden kezét szorongatva, aki nem kevésbé volt rémült. A másodperc törtrésze alatt mellettük termettem és megnyugtatóan átöleltem őket.
- Dehogy megyek! Em bácsi ismét meg akarta csillogtatni vitatható humorát, de nem sikerült neki – az említett felháborodottan szusszant egyet, de szerencséjére nem szólalt meg.
- Miért hiszi, hogy el kell téged kergetni? – miután lehiggadt, Eden kíváncsian nézett körbe, egy-egy pillanatra elidőzve minden családtagján.
- Csacsi vagy! Emmett bácsi azt mondta, anya bántani fogja apát. Hát ennyit sem jegyeztél meg, mikor megmutattam, hogy kell hallgatózni? – Sunday a szája elé kapta a kezét és ijedten bámult rám.
Képtelen lettem volna haragudni rá, de az anyai szigor megkövetelt tőlem egy megrovó pillantást. A gyerekek, mintha csak összebeszéltek volna, a szájukba haraptak és szégyellősen meghúzták a vállukat. Annyira édesek voltak, olyan ártatlan kis csínytevők, hogy leráztam magamról minden kényszerített szokást és szorosan a karjaimba zártam őket. Miután rádöbbentek a hangulat gyors változására, ugyanolyan lelkesedéssel fonták a kezeiket a nyakam köré, mint ahogy én öleltem őket. Eden a hajam alá fúrta a fejét és a fülembe suttogott:
- Anya, azt hiszem, Em bácsinak elment kissé az esze… - hiába volt a nagy körültekintés, a szobában mindenki hallotta a fiam csendes elmélkedését, aminek meg is lett a következménye.
Alice Rosalie-val karöltve hisztérikusan felnevetett és az arcát a mellette kuncogó Jasper vállába temette. Esme és Carlisle szerényen mosolyogtak, míg Edward hangosan hahotázva nézett a megrökönyödött Emmettre. Mint az omladozó gát, úgy áramlott körbe a szobában a jókedv, ha valaki megkísérelte abbahagyni a nevetést, elég volt vetnie egy pillantást egy családtagjára és az érzelmek újra elszabadultak. Percekig kacagtunk egymásba kapaszkodva, csak Emmett állt az egész közepén enyhén rosszalló kifejezéssel az arcán, de ahogy a hangulat egyre emelkedett, úgy erőszakolta fel magát egy mosoly az ő szájára is. Jó volt látni, hogy ha csak néhány pillanatra is, de sikerült elűzni a sötét felhőket a családom körül, újra megcsillogtatva a boldogság játékos napsugarát. Olyan állhatatosan cirógatta végig a lelkemet, hogy már-már hinni kezdtem abban, hogy végül minden jóra fordul majd. Képtelenség, hogy ennyi feltétel nélküli szeretet és ilyen tántoríthatatlan összetartás csak úgy a feledés homályába vesszen. Ez ellentmondana minden természeti törvénynek.

Lassan lenyugodtak a kedélyek, így Edward hozzánk sétált, felnyalábolta a gyerekeket és a kanapéra telepedett velük. Ahogy követtem őket a tekintetemmel, belém nyilallt a felismerés. Nem létezett a nagy boldogság, hiába is kerestem egész életemben, a kifogástalan, szemkápráztató megelégedettség egyszerű illúzió volt. Az igazi boldogság kicsi darabokból állt, mint a kirakós, aprólékos gondossággal egybeolvadva, és így kiadva a teljes képet. Néhol befúrta magát egy-két sötétebb darab is, de ezek adták meg a világító színek igazi mélységét, kiemelték a fontos pillanatok tökéletességét, egyensúlyban tartva minden részletet. Szinte viszketett a bőröm a körülöttem áramló szeretettől, a legszívesebben hangosan ujjongva ugrottam volna mindenki nyakába, hogy megköszönjem nekik mindazt, amit tőlük kaptam. Ehelyett csendes örömmel a bensőmben néztem a családomra, a tekintetem befogta mindnyájukat és ezt a boldog képet mélyen elraktároztam magamban, tartalékul a ránk váró nehézségek idejére.
- Én is – nézett fel rám Edward halvány mosollyal.
- Micsoda? – döbbenten suttogtam magam elé, a szám elnyílt a csodálkozástól.
- Én is szeretném megőrizni az ilyen pillanatokat, de ez miért baj? – az én értetlenségem tükröződött a szemeiben, aztán lassan összefonódott a sajátjával.
- Edward, én nem mondtam semmit – megráztam a fejem, hogy nyomatékosítsam a kijelentésemet.
- De hát én hallottam, hogy… - a megoldás, mint egy meteor, úgy csapódott be közénk. Váratlanul szikrázott fel és felvilágosította az eddig sötétben tapogatózó elménket.
- Hallottad a gondolataimat – még csak arra sem volt erőm, hogy kérdezzem, tökéletesen tisztában voltam a válasszal.
- Visszatért? A képességed megint működik? – Carlisle-ból előbújt a tudós, mohó arckifejezéssel vizslatta a fiát.
- Nem. Mármint, titeket továbbra sem hallak. Nem értem… - Edward rám nézett, majd az apjára, majd megint rám. A szemei szélesek voltak, tele kérdésekkel, válaszok nélküli feltevésekkel.
- Én sem. Miért nem hallasz minket, ha Bellát… - Carlisle szemei is kitágultak, a teste mozdulatlanságba dermedt. Értetlenül meredtem rá.
- Szívem, minden rendben? – ahogy Esme hozzáért a bőréhez, mintha elektromos áram cikázott volna át rajta. Megrázta magát és beszélni kezdett.
- Van egy elméletem, ami tökéletesen lefedi a helyzetet. Ugye Edward képessége a gondolatolvasás, Bellának pedig van egyfajta mentális pajzsa – elhallgatott és maga elé meredve motyogott. Türelmetlenül vártam a folytatást.
- Igen, ezt tudjuk! Szóval…? – Jasper is kezdte elveszíteni a fonalat. Legalább nem voltam egyedül.
- Szóval, mi van, ha Bella pajzsa valahogy felerősítette Edward képességét? Mint amikor abban a szobában voltunk bezárva. Akkor Jasper érzelmeit kapcsolta a sajátjaihoz és ezzel sikerült a végén kiszabadulnunk. Talán most a gondolatolvasás férkőzött át valahogy a pajzsán. Talán nem is hallottad őt, illetve nem magadtól. Bella küldte feléd a gondolatait, még ha nem is szándékosan. Igen, valami ilyesmi történhetett – bólogatni kezdett, továbbra is minket bámulva ráncolta a homlokát.
- De ez csak egy feltevés, nem? Mármint, lehet, hogy egyszerűen csak kezd visszatérni a képessége, nem? – Alice a szájába harapott és én nem tudtam eldönteni, hogy egy vigyort próbál elfojtani vagy csak szimplán tanácstalan.
- Próbáljuk ki mással is – meglepődtem, mikor a saját hangomat meghallottam. Most komolyan be akarok engedni valakit a fejembe?! De nem volt visszaút.
- Egyetértek. Csak így lehetünk biztosak benne – Carlisle helyeslőn bólintott – Esme és Rosalie kiesnek a körből, az ő képességük nem ilyen kézzelfogható. Ahogy Emmett is.
- Mi? Na ne már! Most tényleg kihagytok a buliból? – Emmett duzzogva huppant le Edward mellé a kanapéra, a karjait összefonta a mellkasa előtt és igyekezett nagyon dühösen nézni.
- Nem hiszem, hogy a testi erőd hasznos lenne ebben az esetben. Azt tartogasd a fáknak – Jasper ránevetett, de Emmett nem vette a lapot. Felsóhajtottam.
- Ugyan már! Ne hisztizz! Majd lejátsszuk ezt máskor, rendben? – a javaslat szerencsére termékeny talajra talált, mert Emmett szeme felcsillant egy jó kis bunyó reményében. Néha arra kellett gondolnom, hogy ő mindig gyerek marad…
- Nos, miután Emmett megkapta a játékát, folytathatjuk? Én sem leszek jó alany. A látomásaimat nem tudom kikényszeríteni. Szóval, csak Jasper marad – Alice vetett egy gyors, szerelemes pillantást a férjére, aztán előretolta felénk. Jasper meglepődött kissé, de szinte azonnal felülkerekedett rajta a harci kedv. Elszántan rám nézett, a szemei összeszűkültek, a homloka ráncba szaladt a koncentrálástól.
- Um, Carlisle? Szerintem ezt odakint kellene letesztelni. Valahogy a szívemhez nőtt ez a ház és gondolom, Esme sem örülne, ha tönkremenne. Márpedig, ha Bella ugyanazt fogja csinálni, mint Oroszországban, akkor kevés rá az esély, hogy épségben átvészeli – Alice csilingelő hangja rátapintott egy nagyon érdekes kérdésre.

Carlisle töprengett egy másodpercig, de végül megadta magát és kiterelt minket a ház mögötti területre. Balról a ház, jobbról az erdő szegélyezte a kertet, valamiféle középkori pástot képezve, ami csak arra várt, hogy a két harcos – Jasper és én – rálépjünk. Kezdtem egyre idegesebb lenni. Ha Alice-nek igaza volt, és csakugyan képes vagyok újra eget-földet megrengetni – szó szerint – akkor nem voltam biztos benne, hogy próbálkoznunk kellene. Vagy legalább kevésbé feltűnő helyre kellene mennünk. Nem mintha a Cullen ház a belváros közepén terpeszkedett volna, de sosem lehetett tudni, ki jár éppen errefelé. Már szóltam volna, már fordultam az elmélyülten, kéztördelősen rám néző Edward felé, amikor megéreztem. Gyenge kis lökés volt, épp hogy csak megcirógatott, de nem lehetett letagadni a létezését. Az aggodalmam egy szempillantás alatt elszállt. Villámgyorsan visszaálltam az előző pozíciómba, még időben, hogy elcsíphessem Jasper Alice-nek szánt kacsintását. Felforrt bennem a düh.
- Ez így nem fair! Fel sem tudtam készülni! – mérgesen dobbantottam a lábammal és pengeélesen néztem a bátyámra.
- Csak egy kis nyugalmat kaptál, Bella, ne húzd fel magad – Jasper vigyorgott, szemmel láthatóan élvezte a helyzetet.
- Nem úgy tűnik, hogy használt! – röhögött fel Emmett. Cserébe ő is kapott egy szúrós pillantást, de úgy rázta le magáról, mint kölyökkutya a vizet.
- Jasper, tényleg fogd vissza magad – Edward hangja rekedtté, méllyé vált az aggodalomtól.

Hátrapillantottam a vállam felett és rámosolyogtam… volna, ha Jasper nem dönt úgy, hogy nincs szünet. A fejem majd’ szét robbant, mikor megcélzott egy bivalyerős hangulatcsapással. A mellkasom égett, ahogy zihálva igyekeztem kizárni őt a fejemből, ellökni magamtól az érzelmeit. Halkan felkuncogott és közelebb lépett. Úgy éreztem, mintha hangyák mászkáltak volna a hátamon. Az eszem hiába tudta, hogy ez képtelenség, a testem, az idegvégződéseim megbolondultak a hatásától. A kezeim görcsbe rándultak, mikor merevséggel próbáltam legyűrni a vakarózási ingert. Hallottam Edward és Carlisle csendes vitáját, Alice szurkolását és Emmett nevetését, de ezek a hangok mintha egy másik életből szóltak volna. Lehetetlenség volt küzdeni Jasper ellen, nem is értettem, hogy juthatott ilyesmi eszembe. Aztán… aztán minden megszűnt. A viszketés elmúlt, és bár még mindig tisztán éreztem Jasper erejét, már nem volt hatással rám. Az elmém bezárult, valahogy úgy, mint a dimenziók közötti átjáró a régi filmekben. Nem maradt rés, ahol Jazz képessége áthatolhatott volna.
Egy vigyor mászott fel az arcomra, miközben az övé még a szokásosnál is sápadtabb lett. Léptem egyet felé, ő hátrálni kezdett, de aztán valami bekattanhatott a fejében, mert lecövekelt, míg én kitartóan mentem felé. Amikor már nem volt hová lépnem, megálltam, farkasszemet nézve vele. A szemei olvadt topázfénnyel ragyogtak rám, kavargott bennük indulat, határozottság, ámulat és talán egy kis félsz is. Tökéletesen ki tudtam venni minden egyes apró szikrát, minden érzelem tisztán látszódott a szemeiben. Furcsán éreztem magam, különös gondolatok szivárogtak felém, a hangulatom egy csapásra megváltozott. Lágyan hullámzottak körülöttünk az érzések, szinte tapintható volt a feszültség.
Abban a pillanatban, ahogy Edward Alice-szel felkiáltott a hátam mögött, az ajkam az övéhez ért.

Megcsókoltam Jaspert.

Kérdések kontra válaszok

2010-11-01T01:57:00.000+01:00

Szóval, itt a nagy kérdezz-felelek ideje (ami annyira azért nem nagy, mert csak pár kérdést kaptam, de sebaj :)).
Először a hozzátok intézett kérdések jönnek (megjegyzésben válaszolhattok), aztán az enyémek.

Carrie kérdezi tőletek:
1. Kinek ki a kedvenc szereplője (Bella es Edward kizárva :D)?
2. Mi volt a kedvenc részetek?

Carrie kérdései:

1. Honnan jött az ihlet?
Nem tudom, ki hogy van vele, de én először a filmet láttam, és csak utána szereztem be könyveket. És innentől kezdve nem volt megállás :D Két nap alatt kiolvastam az összes kötetet, és mivel a Breaking Dawn vége nekem úgy tűnt, mintha össze lenne csapva, elképzeltem, hogy én hogyan alakítottam volna tovább a történetet. Hirtelen döntés volt, de nem bántam meg :)

2. Mit hallgatsz írás közben?
Ez a fejezet hangulatától függ. Ha kissé borongósabb, akkor főleg a New Moon-féle score-t és a Vampire Diaries első évadának betétdalait, ha meg nem, akkor Spencer Bell-t és 100 Monkeys-t :). De sokszor dúdolnak a fülembe a régi nagyok is: Queen, Ac/Dc, Radiohead, ilyesmik :)

3. Melyiket volt a legnehezebb megírni, és melyiket a legkönnyebb?
A legnehezebb… hát, talán az Edward szemszögű fejezetek voltak, mert ugye én nem egészen abba a nemi kategóriába tartozom, mint ő, és néha kissé nehéz „beleennem” magam a fejébe 
A legkönnyebb Bella halála volt, akár hihető, akár nem :D Éspedig azért, mert ez a fejezet már akkor készen volt fejben, mikor elkezdtem írni a történetet, így a nehézséget inkább az okozta, hogy kitöltsem az előtte álló fejezeteket.

Join kérdései:

1. Hogy készíted a töltött káposztát?
Savanyún és sok tejföllel :D

2. Mikor folytatod a másik sztorit????
Ez egy jó kérdés :/ Mindig írok hozzá egy kicsit, de ez csak 1-2 mondatot jelent. Egyszerűen nem tudom folytatni :/ Igyekszem összekapni magam :)

Minyuu kérdései:

1. A pszichiáter költségét Te állod?
2. Gyógyszereket fizeted?
3. Detox költség?
Állja a TB, nem? : D

4. Hogyan tudod fejezeteken át így tartani a nézettséget… csavarni a szálakat?
Nem tudom pontosan. Azt szoktam mondani, hogy anyukám biztos fejre ejtett kiskoromban, azért lettem ilyen fura :D Én csak leírom, ami ki akar törni belőlem… a többi a ti érdemetek :)

5. Mennyi fejezetet terveztél?
Eredetileg az 50. lett volna az utolsó, de most megingtam. Rengeteg új ötlet jutott eszembe, de én nem vagyok híve a „2. könyves” dolognak. Szóval vagy tovább írom ezt, vagy beteszem a fiókba porosodni… Még nem tudom.

6. Ha ezt befejezted vannak új terveid?
Mint mondottam az előbb, rengeteg tervem van, és nem csak ezzel kapcsolatban :)

7. Hallottam, hogy nem nagyon megy a bármi írása....talán befejezed?
Nem fejeztem még be, de most jegelem egy kicsit. Visszatérek még rá.

8. Mennyi idődbe telik 1-1 feji megírása?
Ez sok mindentől függ. Van, hogy egy éjszaka alatt megírok 3-4 fejezetet, de van olyan is, amikor csak eggyel elszórakozok egy hónapig.

9. Általában hány oldalt szoktál írni?
A fejezeteim sosem rövidebbek 7 oldalnál (12-es Times New Roman, másfeles sorköz : D ). Ennél csak hosszabb lehet, rövidebb nem :)

10. Mi inspirál?
Ez is jó kérdés :) Mármint, nálam nincs olyan, hogy ránézek valamire és arról eszembe jut bármi is. Csak jönnek az intuíciók, hogy mit hogyan kellene megírni, hogyan folytatódjon a történet.
Viszont rendszeresen előfordul, hogy az álmaimat is beleveszem egy-egy fejezetbe vagy novellába. Mondtam, hogy fura vagyok :D

11. Mi segít az írásban?
Az éjszaka és a zene. Semmi sem vetekszik az éjjeli nyugalommal, a halkan duruzsoló dallamokkal és egy erős kávéval :)

Naomi kérdései:

1. Mióta írsz történeteket?
Januárban kezdtem el, előtte eszembe se jutott, hogy én valaha is írhatnék :) Lehet, hogy meglepő, de eléggé kispályás vagyok még ezen a területen.

2. Mi adta az alapötletet ehhez a történethez?
Ahogy már mondtam, üresnek éreztem magam az eredeti történet olvasása után, így beindultak a kerekek a fejemben, a többi meg már jött magától :)

3. Mi a kedvenc könyved?
Konkrétan nincs kedvenc könyvem, nehéz is lenne választani a sok száz közül, amivel már találkoztam. Reménytelenül romantikus vagyok, szóval ez alapvető elvárás a könyvekkel szemben :) De szeretem még a krimiket, Stephen Kinget, Robin Cook-ot és igen, 22 éves létemre a Grimm meséket is :)

4. Mi a kedvenc színed?
A lila :D Mostanában meg vagyok halva érte :) De imádom a feketét is, és nem, nem vagyok „emó” vagy sátánista. Számomra a fekete a titokzatosságot, az éjszakát, az álmokat jelenti.

5. Mit csinálsz szívesen a szabadidődben?
Írok. Folyamatosan. Ha éppen nem, akkor fejlesztem a „kreativitásomat” más módokon is: képszerkesztek, festegetek, lakberendezek. Rengeteget foglalkozom az unokahúgommal, elvagyok a kutyámmal, ilyesmik. Egyébként olyan vagyok, mint bármelyik más fiatal :) Szórakozni járok, beülök a barátaimmal kicsi, eldugott helyekre, moziba járok… Semmi érdekes :)

6. Ki a példaképed?
Ha az élethez való hozzáállást vesszük alapnak, akkor az anyukám. Hihetetlenül erős asszony, a legjobb barátom, a legfőbb támaszom. Egyszerűen nincs olyan dolog, amit ő nem csinálna jól. Igazi hős a szememben, bármit megtennék érte :)
Ha pedig az „íróságot” nézzük, akkor Stendhal és Hemingway. Mindkettő annyira önmaga, annyira jellegzetes a stílusuk, hogy teljesen magukkal ragadnak. Magyarok közül talán Márait és Gárdonyit emelném ki :)

Köszönöm mindenkinek, aki írt nekem, és várom a válaszokat hozzátok intézett kérdésekre :)
xoxo
Lea

Kedves olvasók!

2010-10-28T11:27:00.001+02:00

Azt jutott eszembe a minap, hogy amíg nem vagyok készen az új fejezettel, ismerkedhetnénk egy kicsit :)
Nem kell semmi komolyra gondolni, csak felajánlom a lehetőséget, hogy kérdezzetek. Bármi jöhet, bármilyen téma. Szólhatnak a kérdések a történetről (annyit azért megemlítenék, hogy semmilyen jövőbeni titkot nem árulok el, sajnálom), rólam, egymásról, a világról, még a töltött káposztáról is :D :D Szóval, amihez csak kedvetek van :)
A kérdéseket várom, mondjuk vasárnap este 8ig (nov.31.) és akkor hétfőn kiposztolom őket :)
Jó fejtörést :)
xoxo
Lea

45. fejezet

2010-10-24T12:34:00.002+02:00

Nos, jóval előbb, mint mostanában, és kicsit hosszabban, mint szokott, de itt a friss :)
Nagyon szépen kérek mindenkit, aki elolvassa, hogy írjon nekem, mert én csak ezekből tudom leszűrni, hogy éppen hogy teljesítettem. Sajnos nem vagyok gondolatolvasó, még a jövőbelátást is gyakorolnom kell, szóval kérlek (igen, kérlek, nincs semmi hiszti vagy fenyegetőzés), hogy firkantsatok már le pár szót a kedvemért :( Levettem a szóellenőrzést, külön, felnyíló ablakban jelenik meg a kommentes box, szóval arra sem kell várni, hogy újratöltődjön az oldal. Én igazán mindent elkövetek annak érdekében, hogy olyan dolgokat hozzak nektek, amiket szeretném, ha szeretnétek, és csak meg akarom érteni, hogy ennyi rendszeres olvasó mellett miért kapok ennyire kevés hozzászólást. Nem követelőzök, nincs komihatár, nincs erőszak, csak kérlek titeket. Sajnálom, hogy meg kellett említenem ezt, de már nem tudok mit kitalálni.
A fejezetről annyit, hogy kissé 18 karikás, szóval aki még nem nagykorú, csak sunyiba olvassa :)
Jó szórakozást hozzá :)
xoxo Lea

(Bella szemszöge)
A tekintetem valószínűleg tisztán tükrözte mindazt a megrázkódtatást, félelmet és bizonytalanságot, amit éreztem, mert Edward egyre kétségbeesetten nézett rám. Képtelen voltam nem a bőre alatt száguldozó vérre gondolni, de a kínzó szomjúság mellé társul szegődött a vágy is. Annyira más volt, annyi emberi, mégis hátborzongatóan tökéletesen állt előttem. A léleklátó zöld szemekben lángoló szerelem és bizalom lassan felemésztette minden ellenállásomat, mégsem akartam kitenni őt semmilyen veszélynek. Így, amikor Edward határozottan felém indult, én hátrálni kezdtem.
- Mit művelsz? Azonnal állj meg! Ne, Edward, ne tedd ezt! – Jasper és én egyszerre kiáltottunk fel, és a duónkhoz csatlakozott az éppen betoppanó Alice is.

Megfagyott a levegő a szobában, senki nem mert megmozdulni, féltünk a lehetséges következményektől. Szerettem Edwardot, mindennél jobban imádtam őt, de a vére… Olyan mértékű vágyódást váltott ki belőlem, hogy nem voltam biztos abban, hogy uralni tudom az ösztöneimet. Csalogatva hívott, ínycsiklandozó édességként csábított egyre közelebb és közelebb, nem akarva mást, csak hogy a meleg, éltető vér végigcsorogjon a torkomon és kitöröljön mindent belőlem.
Isten a megmondhatója, semmit nem akartam jobban, mint épségben tudni őt, de a vágyakozás erősebbnek bizonyult nálam. Feladtam az ellenkezést és léptem felé egyet. Edward meg se rezdült, továbbra is kitartóan a szemembe nézett. Annyi bizalmat sugárzott a pillantása… Küzdöttem önmagammal, a bennem élő vérszomjas szörnyeteggel, a lábaim mégis automatikusan vittek előre. Már csak néhány centiméterre álltunk egymástól.
Edward kinyújtotta a karját.
Megérintettem.
Lassan közel hajolt hozzám, az ajkaim sóvárogtak utána.
Mielőtt a szája hozzám ért volna, az enyém a nyakára tapadt.
Éreztem a selymes, meleg bőrt, a vér lüktetését az ajkaimon.
A fogaim megvillantak és készen álltak halálos sebet ejteni rajta.

Senki nem mozdult továbbra sem, és tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy minden rajtam múlik. Edward kész lett volna feláldozni magát, csak hogy bebizonyítsa, a belém vetett bizalma nem hiábavaló. Harcoltam, igazán harcoltam minden természetesnek hitt, állati ösztönnel, bevetettem minden emberi tulajdonságomat, hogy felül tudjak kerekedni rajtuk. A fogaim már szinte karcolták a bőrét, a tüdőm ki akart szakadni a zihálástól, az agyamban egymást kergették a gondolatok, amikor fogtam magam, egy szó nélkül ellöktem magamtól Edwardot és kiszáguldottam a házból.

Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, az erdő zöldes barna csíkként csak elfolyt mellettem. Csak futottam, egyre messzebb kerülve a háztól, egyre távolodva Edwardtól és a bizonyosan bekövetkező tragédiától. Szenvedtem, gyűlöltem magam mindazokért a gondolatokért és vágyakért, amik miatt csaknem kioltottam az életét annak az embernek, akiért a világon bármit megtettem volna.
Akkor eszméltem csak fel, mikor rájöttem, hogy a lábaim a tengerpart felé visznek. Nem volt olyan gyönyörű, mint La Push, de megtette. Vágytam az óceánra, a sötét, hideg vízre. Azt reméltem, majd lekoptatja az elmémről mindazt a bűnt, mindazt az idegességet és feszült nyugtalanságot, ami rám telepedett, reméltem, hogy a hullámok lemossák a szívembe fúródó éles, fájdalmat okozó szilánkokat. Felejteni akartam, kitörölni minden gondolatot a fejemből és csak sodródni az áramlattal, míg már csak én maradok, a lágyan ringatózó tenger és a felettünk szikrázó csillagok.

Meg sem torpantam, mikor elértem a szárazföld végét, ugyanazzal a lendülettel elrugaszkodtam és előrevetettem magam a mélységbe. A testem nyílként fúródott a haragos hullámok közé, nesztelenül siklottam a tengerfenék felé. Reménytelenül elveszítettem mindent, az önmagamba vetett hitemet, minden illúziómat önmagammal kapcsolatban. Kételkedtem magában a világban is, annyira mély volt az a szakadék, amibe zuhantam. Gondolatban kerestem a kivezető utat, kutattam utána, de inkább csak még jobban belegabalyodtam a zsákutcák útvesztőjébe. Nem tudtam, halvány elképzelésem sem volt afelől, hogy Edward hogy bírta ki évekig ezt a mérhetetlen szenvedést, amit akkor az én illatom okozott őneki. Találkoztam emberekkel, rengeteg emberrel, mégsem éreztem soha ilyen vágyódást, ilyen lehetetlen kívánságot, mint nála. Két részre szakadtam, a skizofrénia tankönyvi példája lettem. Egyrészt sosem bántottam volna őt, sosem ártottam volna neki, annál kedvesebb volt a számomra, minthogy ilyen bűnös, kegyetlen és fájdalmas dolgot véghez vigyek. Másrészt minden porcikám azt sugallta, azt suttogta a fülembe, hogy igenis, tegyem meg, mert ennél szebb és felemelőbb pillanatom nem lesz még egyszer. Csupán annyit kellett volna tennem, hogy mellé lépek, a kezemet a dereka köré fonom és belemélyesztem a méreggel átitatott fogaimat hártyavékonyságú bőrébe, magamévá téve ezzel annyi éltető, észveszejtő vért, amennyit csak tudok. Kettéhasadtam és fogalmam sem volt, hogy valaha is össze tudom-e majd rakni magam. Azt mondják, ritka dolog, ha valaki megtalálja az énekesét. A mi esetünk különösen hátborzongató volt, hiszen egymás énekesei voltunk anélkül, hogy tudtunk volna róla. Valóban mi voltunk a történelem egyik legfurcsább párja.
Amint leértem a fenékig, hagytam, hogy az áramlatok lassan felvigyenek a felszínre. Ahogy megpillantottam a sötét égen ragyogó csillagokat, eszembe jutott a halálom napja, ami új életem első napja is volt egyben. Akkor azt hittem, egyedül kell eltávoznom a messzeségbe, de aztán Jake megjelent, mint afféle Végzet Angyala és mellettem maradt a legvégsőkig. De most nem volt itt sem Jacob, se más, egymagamnak kellett megbirkóznom a helyzettel. A fájdalom tolvajként osont körülöttem, csendes, kitartó és igazságtalan módon csent el minden jót, amit valaha is szerettem. Gyűlöltem az érzést, amit kiváltott belőlem.
A hullámok lustán csapódtak a testemnek, a felkelő hold fénye szinte eggyé tett a víz szelíd csillogásával. Elkápráztatva figyeltem a sugarak játékát, a szemem követte azt egészen a partvonalig, ahol sokkoló látványban volt részem. Edward a peremen állt.
Mielőtt szólhattam volna vagy tehettem volna bármit is, a mélybe vetette magát.

Egy pillanatra lefagytam, de aztán olyan gyorsan úszni kezdetem felé, ahogy csak tudtam. Miközben sebesen tapostam a vizet, egyre az járt a fejemben, hogy mennyire szeretem, és hogy nem számít, milyen kínokat kell átélnem a közelében. Imádkoztam, hogy ne essen baja, azt nem éltem volna túl. Ahogy elértem a sziklákat, felmentem a felszínre és kiabálva hívogatni kezdtem. Nem érkezett válasz, és már attól tartottam, hogy minden rémálmom, minden sötét, pokoli gondolatom valóra vált. Elszántam merültem le, végigpásztáztam a medret, minden kiszögellés és szikla mögé benéztem, de nem találtam őt. Egyre kétségbeesetten róttam a hiábavaló köröket, a torkom összeszorult a félelemtől és attól a dühödt tehetetlenségtől, ami megbénította a világot körülöttem. A vég nélküli boldogságot halotti csend váltotta fel, a hangos dübörgésen kívül, amit a víz szikláknak rohanása okozott, néma volt a táj.

Aztán felfigyeltem valamire. Gyenge, erőtlen kis dobbanások sorozata ringott a víztükör felett, olyasmi, mint amit akkor érzel, ha kismadarat szorítasz a tenyeredben és érzed a bőrödön a szív ritmikus dallamát. Nem hallod, érzed.
A füleim érzékenyen vették a jeleket, és ahogy egyre közelebb értem a hang forrásához, már azt is meg tudtam állapítani, hogy mire számíthatok. Edward egy kiálló sziklába kapaszkodott, a fejéből ömlő vér vörösre festette körülötte a tengert. Egy pillanatig elszabadultak az ösztöneim, de villámgyorsan moderáltam magam és csak a célra összpontosítottam: kijuttatni őt innen, amilyen gyorsan csak lehet.
- Bella? - egy átlagos ember meg sem hallotta volna a hangját, olyan erőtlen volt, hogy a víz felett örökké süvítő szél pilleként sodorta tova.
- Mégis, mi a fenét képzeltél? Csak így leugrani…! – hitetlenkedve csóváltam a fejem, miközben odaúsztam mellé és a kezét a saját vállamra tettem és átkaroltam őt.
- Én… én csak megfeledkeztem egy apró tényről – motyogta maga elé.
- Apró tény? Szerintem épp elég hatalmas az emberi mivoltod! Istenem, Edward, te nem tudod, mit álltam ki, miközben téged kerestelek! – a feszültség harag formájában tört ki belőlem, pedig épp az imént fogadtam meg magamnak, hogy nem bántom őt.
- Azt hiszem, el tudom képzelni – rám villantotta gyönyörű, léleklátó zöld szemeit és én elszégyelltem magam.
- Igazad van, ne haragudj... Nem is értem, miért szenvedsz még mindig velem – nem sértésnek vagy valamiféle rosszul értelmezett önsajnálatnak szántam, mégis úgy hangzott. Elhúztam a számat.
- Bella, figyelj, én nem… - nem hagytam, hogy befejezze, nem akartam hallani, hogy igen, igazam van, veszélyes vagyok és ezt meg ő nem akarja.
- Mindegy. Gyere, felviszlek – kérdés nélkül megragadtam és a lehető legóvatosabban, mégis gyorsan felmásztam vele a meredek sziklafalon. Amint biztonságban átértünk a párkányon, elengedtem és távolabbról figyeltem, ahogy leül a földre és a fejét tapogatja.
- Azt hiszem, az egyensúlyérzékem még rosszabb, mint a tiéd volt – igyekezett viccet csinálni az egészből, halványan mosolyogva nézett rám.
- Ez egyáltalán nem humoros, Edward. Meg is halhattál volna! Arra nem gondoltál, hogy milyen sebezhető is vagy most? – dörrentem rá. Összehúzta magát, mint a kisgyerek, akire rápirítanak.
- Őszintén? Nem. Csak nem tudtam elviselni a gondolatot sem, hogy egyedül vagy idekint, és mivel saját tapasztalatból tudom, hogy milyen érzések kavaroghattak benned, úgy éreztem, nem hagyhatlak egyedül. Amikor megláttam, hogy a vízben vagy… nekem…nos, nekem segítenem kellett. Az már nem jutott el az agyamig, hogy éppen nekem lesz szükségem a te segítségedre. Sajnálom – végzetesen elhalkult a hangja, erőltetnem kellett magam, hogy meghalljam.
- Edward… - nem voltam többre képes, csak gyengén elsuttogni a nevét, de nála tetszést arathatott, mert felállt és felém indult.
- Tudom, hogy képes vagy rá, Bella. Mi ketten túléltünk mindent, ami képtelenség lett volna. Annyi baj, annyi szenvedés ért már minket, mi mégis itt vagyunk, egymásnak rendelve az idők végezetéig. Ne hagyd, hogy a vágyaid uralkodjanak rajtad! Szeretlek, és ezen semmi sem tud változtatni. Szeretlek, és ez nem csak azt jelenti, hogy csak a szép, boldog dolgok miatt maradok melletted. Itt vagyok, ne félj tőlem, kérlek! - lehunyt szemmel hallgattam őt, de éles érzékeim lelkesen tudósítottak minden lépéséről.

Már azelőtt tudtam, hogy megérintett volna, hogy pont előttem állt. Az illata gonosz csábítóként udvarolt körbe, de a szívem erősebbnek találtatott a mélyben megbúvó vadállatnál. Ahogy felnéztem rá, a szemei felragyogtak, zöld gyémántokként szikráztak az üregükben, míg az ajka elnyílt és lassan az enyémhez közelített. Tudtam, mit szeretne, mi az, amire vágyik, de nem adhattam meg neki. A mellkasára tettem a kezem és finoman, de határozottan eltoltam magamtól.
- Edward, állj! Nem lehet! Mi nem… nem, amíg… - a szavak értelmetlen masszaként bukkantak elő a számból, nem hitem volna, hogy valamit is megért belőle. Tévedtem.
- Miért ne? Te nő vagy, én férfi, házasok vagyunk, szeretjük egymást… Ennél természetesebb dolog nincs a Földön – bevetette minden kis piszkos trükkjét a csábításhoz, a féloldalas mosolytól kedve a megvillanó tekinteten át egészem a várakozó, hívogató ölelésig. A testem szenvedett, mindennél jobban akarta őt, mindenestől, mindenhogy, akárhogy.
- De te most… nem lehet, értsd meg! Bántani foglak – elfordítottam a fejem, és közben úrrá lett rajtam a deja vu érzés. Ugyanezeket a köröket futottuk annak idején, mikor én ragaszkodtam a dologhoz és ő nem akarta, ugyanezzel az indokkal. Akkor megegyeztünk, hogy ha összeházasodunk, megpróbáljuk. Az egész nem is történhetett volna tökéletesebben, nem volt semmi gond. Tudtam, hogy a helyzet a visszájára fordult, és azt is tudtam, mit fog mondani.
- Azt hittem, hogy ezen már túlvagyunk. Azelőtt sem történt semmi - egy-null neki.
- De az más volt! Edward, te akkor már több, mint egy évszázada vámpírként éltél, tudtad, hogyan kontrolláld magad. De én… nézz rám! Megérzem az illatod, meg akarlak harapni és aztán elrohanok! Hát milyen feleség, milyen szerelmes az ilyen? – zaklatottan kapkodtam a levegőt, bár semmi szükségem nem volt rá.

Edward ismét közelebb lépett hozzám, átkarolta a derekam és a szemembe nézett, gyönyörű, könnyektől csillogó pillantást vetve rám. Meghasadt a szívem, a testem lángolt, mégsem engedhettem a szenvedélynek. Túl kockázatos lett volna. Tökéletesen megértettem már, hogy ő mit érzett, mikor fordított volt a helyzet. A felelősségérzet, a bűntudat, a vágy, a düh és a szerelem egyetlen, véget nem érő csatában harcoltak, ahonnan kétes volt a kijutás.
- Ne aggódj, majd én vigyázok rád – súgta a számra, mire hangosan felkacagtam.
- Azt hiszem, ezt inkább nekem kéne mondanom – mosolyogtam rá. Melegen viszonozta, aztán a szája lecsapott az enyémre. Abban a pillanatban minden, ami körül eddig jártam a gondolatataim, megszűnt, átlényegült valami mássá, valami sokkal személyesebbé, sokkal intenzívebbé. De még nem akartam feladni.
- Légy türelmes, kérlek! Találunk megoldást, és akkor… - belém fojtotta a szót egy jól irányzott csókkal.
- A türelem sosem tartozott az erényeim közé – mormolta a számra, miközben a vizes felsőmet igyekezett lehámozni rólam.
- Ó, persze, hogy nem. Nem is tudom, ki volt az, aki nem akart ilyesmiket csinálni az esküvő előtt – krákognom kellett, hogy a hangom ne hagyjon cserben. Edward megszabadított a zavaró anyagtól és már a saját ingjével bajlódott. Képtelen voltam levenni a szemem a szabaddá váló mellkasáról. A holdfény varázslatos, meseszerű színekbe burkolta sápadt bőrét, még inkább kihangsúlyozva annak tökéletességét.
- Az más volt. Akkor még ember voltál, nagyon körültekintőnek kellett lennem – már csak suttogott a nyakamba, a hangja rekedtté vált.
- A felállás azóta változott. Most nekem kell észnél lennem – az én hangomat is mélyebbé festette a vágy. Edward megtalálta a fülem mögötti érzékeny területet és kíméletet nem ismerve ostromolni kezdte.
- Nem akarom, hogy emiatt aggódj, nagyfiú vagyok már. Sőt, egyáltalán ne is gondolkozz! Csak érezd, amit én! – parancsolta, miközben a kezei már a csupasz felsőtestemen kalandoztak. Azt hittem, elemészt a tűz, amit ő korbácsolt fel bennem.
- Ez kész őrület, Edward! – kiáltottam fel, összeszedve minden apró önérzetmorzsát.
- Sajnálom. Idétlenül viselkedtem, ne haragudj! De ettől függetlenül… - nem folytatta, szavak helyett leheletfinom csókokkal fejezte be, amit akart.
- Egyetértek. Minden idióta, meggondolatlan tetted közül ez a…
- Sajnálom! Sajnálom és szeretlek! – ujjai megtalálták a nadrágom gombját. Tehetetlenségre ítélve hagytam, hogy kibontakozzon.
- Ez mindenen túltesz. Ez még annál is rosszabb volt, mikor… Hogyan? – értetlenül meredtem rá.
- Azt mondtam, hogy szeretlek. Mi ezen olyan meglepő? – felvillantott egy gyors, lehengerlő mosolyt majd visszatért az előző elfoglaltságához, miközben olyanokat motyogott, hogy „átkozott gombok” és „milyen egyszerű volna csak letépni” meg ilyesmik.
- De… azok után, hogy én… hogyan szerethetnél? – elkerekedett szemmel vártam a választ. Nem szóban érkezett.

Edward egy határozott mozdulattal a hátamra fektetett és megcsókolt, de igazán. Mélyen és szerelemittasan. Elkábultam tőle, már nem érdekelt semmi, az életem a carpe diem jegyében folyt tovább.
- Akarsz még vitatkozni, Mrs. Cullen? – pajkosan rám pillantott, de a jókedv mellet megbújt a sötéten lobogó, minden mást elűző, hatalmat akaró vágy. Elszorult a torkom ennyi érzelem láttán.
- Nem, azt hiszem nem. Nem könnyű valakivel veszekedni, aki épp az imént mondta, hogy szeret – rebegtem a szavakat inkább csak magamnak. Felkuncogott.
- Helyes válasz. A többire meg ráérünk holnap – minden szót csókkal elválasztva súgott a számra. Elolvadtam.
Végtelenül lassan siklott végig a testem minden egyes négyzetcentiméterén, minden útjába kerülő akadályt elhárítva becézgetett. A kezei egy úriember tapintatával suhantak végig a bőrömön, törődéssel, szeretettel. Végigzongorázott a bordáimon és birtokba vette azt, ami mindig is az övé volt.

Nyöszörögve igyekeztem hozzá simulni ott, ahol a leginkább vágytam már rá, de Edward nem hagyta. A testem követelte a vad kibontakozást, annyira akartam már az eggyé olvadást, hogy már fájt. A gyönyör szinte az eszemet vette, hallottam, ahogy távoli hangon Edward nevét kiáltozom, ami azután végtelen sikollyá változott. Edward elérte a célját és pihenést nem engedélyezve cirógatott tovább. Sosem éreztem még magam ennyire gyengének és tehetetlennek, mégsem voltam még sosem ennél boldogabb. A szavak feleslegessé lettek, nem volt kifejezés, ami hűen tükrözte volna mindazt, ami bennem zajlott. Edward nem így gondolhatta, mert miközben egyre magasabb szintre tornázta fel a lángokat a bensőmben, édes kis semmiségeket suttogott a fülembe. Megőrültem a hangjától, a matató, kényeztető kezeitől a testemen és egyáltalán, attól a földöntúli, megmagyarázhatatlan szerelemtől, ami kitöltötte a lelkemet.

Edward egy pillanatig eltűnt a közelemből, de csak azért, hogy ő is megszabaduljon a ruháitól. Meztelenül simultunk egymáshoz, minden idegvégződésünk a másikkal volt átitatva. Az illata továbbra is marón égette a torkomat, de ezt a fájdalmat hozzácsaptam a szenvedélyhez, és így már nem is tűnt elviselhetetlennek, sőt. Arra gondoltam, titkon talán vágytam erre, meg akartam tapasztalni, milyen érzés úgy ölelkezni vele, hogy kivételesen nem én vagyok a gyengébb, a törékenyebb. Óvatosan simogattam őt, nagyon figyeltem minden mozdulatomra. Lágyan végighúztam az ujjaimat a gerince mentén, vadállatias morgást kicsikarva belőle. Elmosolyodtam női hatalmam teljes tudatában és egyetlen lendülettel a hátára fordítottam, hogy aztán a derekát a két lábam közé szorítva végre megadjam magunknak azt, amire a legjobban vágytunk. Edward felkiáltott, de a hangja gyorsan zihálttá vált, ahogy lassan mozogni kezdtem rajta. Az arca megfeszült az izgalom hevében, tökéletesen megmutatva, micsoda erők bujkáltak benne. Előrehajoltam, hogy csókot lopjak, de ő gyorsabb volt és anélkül, hogy akár egy centit is elmozdultunk volna egymástól, fordított a helyzetünkön, így most alatta pihegtem, míg ő fentről nézett le rám győzelemittas, átszellemült tekintettel. Egy cseppet sem bántam a hirtelen váltást, mert Edward gyorsított a tempón, eltörölve még a bosszankodás legapróbb szikráját is. A lábaim ösztönösen a dereka köré fonódtak, ezzel még inkább egymáshoz szorítva a testünket. Elképzelhetetlenül furcsa és egyszersmind leírhatatlanul gyönyörű volt megtapasztalni, ahogy a szíve olyan hevesen vert a szűkké vált mellkasában, mint egy túlfeszített metronóm, ahogy a homloka izzadságtól gyöngyözött, ahogy a levegő sietve távozott a tüdejéből minden egyes mozdulat után. Az ütemünk egyre féktelenebbé vált, lassan elmosódott a határ köztem és közte, nem létezett különbség tegnap és holnap között, csak a gyönyörnek éltünk. Edward hevesen magához szorított és felkiáltott, épp abban a pillanatban, mikor megnyílt előttem a mennyország kapuja és színes, szikrázó tűzijátékkal üdvözölte az érkezésemet. Megszűntem létezni és velem együtt minden más is elveszett.

Zihálva kapaszkodtunk egymásba, megőrizve a valódiság illúzióját, amely már akkor eltűnt végleg a képből, mikor először megcsókolt. Szó szerint elakadt a szavam, ezek után úgy éreztem, nincs semmi, amit mondhatnék. Nem így Edward.
- Szeretlek – súgta az ajkaimra. Nos, igen, talán volt valami, amit mondhattam.
- Szeretlek – suttogtam vissza én is, viszonozva a csókot. Tökéletes harmóniában feküdtünk, azt hittem, a világ már nem is lehetne szebb, amikor Edward elkezdett reszketni. Villámgyorsan észbe kaptam és elhúzódtam tőle. Teljesen kiment a fejemből az előbbiek után, hogy én számára most jéghideg vagyok. Elszégyelltem magam.
- Mit csinálsz? – felháborodott kiáltása csak olaj volt a tűzre.
- Fázol. Azt hiszem, fel kellene öltöznöd – mutattam a ruháira.
- És te pucéran fogsz velem hazajönni? – pajkosan rám kacsintott.
- Dehogy! Úgy értettem, hogy én is felöltözöm – nyúltam a nadrágomért, de félúton akadályba ütköztem. Az akadály Edward volt.
- Ne tedd ezt! Ne rontsd el, kérlek – szelíden magához vont és végigsimított a hajamon.
- Edward, a végén még tüdőgyulladást fogsz kapni – mormogtam az orrom alatt.
- Nem számít. Különben is – megfogta a kezem és a mellkasára tette – nem érzed, hogy tüzel minden porcikám? Nem érzed a szerelem égető lángját, ami felmelegít? Nem érzed mindazt az őszinte, végtelen vágyódást, amit irántad érzek? Ez immunissá tesz a világ összes vírusával szemben. Te vagy az én személyre szabott védőoltásom – rám mosolygott azzal a féloldalas mosollyal, amitől mindig az eszemet vesztettem.

Feladtam a harcot anélkül, hogy igazán küzdöttem volna. Túlságosan meg voltam érte őrülve ahhoz, hogy ellentmondjak neki.
A felhők mögül előbújó Hold meseszerűvé varázsolta sápadt, összefonódó testünket, amelyek mélyről jövő, néma melódiára ringtak a szerelem táncparkettjén.

Előleg a következő részből

2010-10-21T01:07:00.002+02:00

Valamiért most rám jött az írhatnék, szóval, ha továbbra is megmarad ez a lendület, néhány napon belül fent lesz a következő rész is :) Addig hoztam nektek belőle pár sort :) Vélemény? : D
xoxo
Lea

"Isten a megmondhatója, semmit nem akartam jobban, mint épségben tudni őt, de a vágyakozás erősebbnek bizonyult nálam. Feladtam az ellenkezést és léptem felé egyet. Edward meg se rezdült, továbbra is kitartóan a szemembe nézett. Annyi bizalmat sugárzott a pillantása… Küzdöttem önmagammal, a bennem élő vérszomjas szörnyeteggel, a lábaim mégis automatikusan vittek előre. Már csak néhány centiméterre álltunk egymástól.

Edward kinyújtotta a karját.
Megérintettem.
Lassan közel hajolt hozzám, az ajkaim sóvárogtak utána.
Mielőtt a szája hozzám ért volna, az enyém a nyakára tapadt.
Éreztem a selymes, meleg bőrt, a vér lüktetését az ajkaimon.
A fogaim megvillantak és készen álltak halálos sebet ejteni rajta…"

44. fejezet

2010-10-19T12:56:00.000+02:00

Hát szép jó napot mindenkinek! :)
Csak sikerült befejeznem. Óriási bocsánatkéréssel tartozom, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig fog tartani :( Azért remélem, maradtatok még páran, és olvasás után megajándékoztok pár kommenttel :) A feji amolyan ide-oda kapkodós, majd meglátjátok, mire értem :) Úgy gondoltam, megmutatom, milyen lehet a szitu kívül-belül :)
Jó szórakozást!
xxx
Lea

(Bella szemszöge)
Egyszerűen nem hittem a fülemnek. Ez képtelenség, ez nem történhet meg…

(Edward szemszöge)
A mellkasom szét akart szakadni a fájdalomtól, és valami furcsa, rég nem tapasztalt érzés áradt szét a testemben. Pokolian rettegtem, és nem tudtam ellene semmit sem tenni…

(Bella szemszöge)
A tompa, szaggatott dübörgés lassan felgyorsult, majd újra elcsendesedett, ahogy Edward a hátára fordult. Amint megláttam az arcát, a sikolyom végigzengett az erdő fái között. Életemben nem döbbentem még meg ennyire…

(Edward szemszöge)
A fájdalommal küszködve a hátamra gurultam, miközben kissé megráztam a fejem. A látásom és a hallásom mintha felmondta volna a szolgálatot, valahogy mindent tompábban érzékeltem. És volt még valami. Tudtam, teljesen biztos voltam benne, hogy Bella mögöttem áll, hiszen hallottam a hangját néhány perccel ezelőtt, de nem éreztem őt, nem töltötte el a testemet és a lelkemet az illata. Az illat, amitől általában az eszemet vesztettem, eltűnt. Kétségbeesetten fordítottam felé a tekintetemet és ha lehet, még jobban megrémültem. Bella a szájára tapasztott kézzel, a csodálkozástól kerekre nyílt szemekkel bámult rám. Abban a pillanatban, mikor felsikoltott, valami meleg folyt végig a homlokomon, majd vörös tócsában összegyűlt mellettem az avaron…

(Bella szemszöge)
Edward feje vérzett. Vérzett?! A bársonypiros folyadék egyre terjeszkedve vörösre festette a talajt mellette, miközben ínycsiklandozó, bűnre csábító illatot hordott körbe a gyenge szél. Teltek a másodpercek, de még mindig nem voltam képes sem felfogni a dolgokat, sem tenni ellenük valamit. A döbbenet megfagyasztotta az érzékeimet, vékony, áttetsző páncélt vont a világ és én közém, se ki, se be nem engedve semmit. Csak üveges szemekkel bámultam a vértócsát Edward feje mellett és azt kérdezgettem magamtól, hogy hogyan lehetséges ez.

(Edward szemszöge)
A mellkasomban ütemesen dobogott a szívem. Hátborzongató, sőt mi több, bizarr érzés volt újra élőnek lenni, érezni a vér áramlását az ereimben, kényszerből levegőt venni. Halvány fogalmam sem volt, hogy mindez hogy történhetett, és ez rettenetesen zavart. Aztán egy pillanatig, tényleg csak egy milliszekundumig örültem. Őrülten boldog voltam, hiszen ez volt az egyik legnagyobb álmom, eddigi létem egyik legelkeserítőbb vágyakozása: újra embernek lenni…

(Bella szemszöge)
Ahogy múlt az idő, egyre több minden jutott el a tudatomig. Lassan újra körülvettek a hangok, illatok és érzések, újra képes voltam látni magam körül mindent.
- Bella? Azt hiszem… azt hiszem, téged akar – Alice hangja kislányosan elvékonyodott a döbbenettől, miközben a bátyjára mutatott.
Edward engem nézett, hihetetlenül zöld szemekkel a lelkemet vizslatta az én aranyszínű íriszemen át. Megfordult a fejemben, hogy csinálok egy hátraarcot és elrohanok. Ő nem az én Edwardom… A gondolatok épphogy megszülettek az elmémben, már meg is róttam magam értük. Bármi történt és bármi is történjen ezután, Edward még mindig Edward volt, ahogy én is. Ezek a dolgok soha, semmilyen körülmények között nem változtak, a szerelmünk sziklaként állta az örökkévalóság próbáit. Lassan, leszegett fejjel és vad viharokkal a bensőmben elindultam felé, miközben folyamatosan emlékeztetnem kellett magam arra, hogy ő Edward. Ahogy már csak pár méter választott el tőle, és a vérének illata teljes intenzitással elérte a szaglósejtjeimet, mintha elektromos áram cikázott volna végig a testemen. Mélyet szippantottam az édes levegőből, hagytam, hogy megtapadjon a nyelvem hátulján. Megszédültem, mint akit fejbe vágtak. Az az illat… Keserédesen megtöltötte a tüdőmet, az agyamból kitörölt minden gondolatot, ugyanakkor a Pokolból felszállt tűzzel égette a bensőmet. Azt hittem, valóban kigyulladtam, így vetettem egy gyors pillantást a végtagjaimra, hogy aztán a kezem a tulajdon torkomnak szoruljon. A fejem szét akart hasadni, egyre csak egyetlen gondolat lüktetett benne: akartam a vérét, mindennél jobban.

(Edward szemszöge)
Csodálkozva a fejemhez emeltem a kezemet és megérintettem a homlokomat. Felszisszentem a hirtelen, kurtán-furcsán rám törő fájdalom miatt, mert ez nem olyan fájdalom volt, mint amit eddig valaha is éreztem, nem volt semmihez sem hasonlítható, sem Jane kis cirkuszi mutatványához, sem Bella képességének hatásához, de még a sokszor bennem élő kínra sem. Ez a fájdalom valós volt, szinte éreztem, ahogy a bőrömben lévő idegsejtek felháborodottan küldik a jeleket az agyamnak, tiltakozásul a sérülésre. Épp ilyen különös volt látni, ahogy az ujjaim végei vörösen megcsillannak. Véresek voltak. Nagyot nyeltem és úgy néztem a rám kenődött, a belőlem származó folyadékra, mint a tudós a mikroszkóp alatti tárgylemezre. Idegennek éreztem, nem a testemből valónak. Túl sokáig léteztem kívülállóként, élőholtként, soha nem változó mesebeli lényként, hogy egy ilyen dolgot, minthogy vérzem, könnyen el tudjak fogadni. Őszintén szólva, kétségbe voltam esve. Támogatást keresve Bella felé fordultam, és amikor megláttam, ahogy a kezeivel a torkát kaparássza, pontosan tudtam, mit érez. Cselekednem kellett, ha életben akartam maradni.

(Bella szemszöge)
Az illat rendületlenül kígyózott a tudatom körül, nem hagyva, hogy másra gondoljak. Csak azt sugallta, menjek és élvezzem ezt a csodát, amíg tart, ne törődjek semmivel, csak tegyek a magamévá annyit, amennyit lehet. A lábaim maguktól mozdultak, vittek a szenvedéseim végéhez.
- La tua cantante! Alice! Énekes! – Edward hirtelen felkiáltása eljutott ugyan hozzám is, de oly könnyen söpörte ki az éhség, mintha ott sem lett volna.
A váratlanul körém fonódó karokra azonban nagyon is felfigyeltem. Dühösen meredtem Emmettre és Jasperre, akik minden erejüket latba vetették, hogy megállítsanak. A vágy, hogy Edward vérét ontsam, éhes ragadozóként űzött, hajtott előre, soha meg nem nyugodva, soha fel ne adva. Tökéletesen megértettem, mit érzett akkor ő, mikor még nekem is dobogott a szívem. Összeszedtem minden maradék józan eszemet és arra gondoltam, hogy ő már az enyém. Igyekeztem nem aggodalmaskodni, nem gondolni a hiányára. Szinte megerőszakoltam a saját elmém, rákényszerítettem a tudatot, hogy nem kell nekem, nem vágyom rá, nincs rá szükségem. Mikor Emmett hátrafelé kezdett húzni, ellenállás nélkül hagytam magam. Mielőtt eltűntünk volna az erdőben, még rápillantottam Edwardra és megdöbbentem. Nem félelem volt az arcán, nem a mindent betöltő jogos rettenet, hanem megértés és szerelem. A következő lépésnél eltűnt a szemem elől. Megrémültem.

(Edward szemszöge)
Szinte még el sem haltak a szavak a levegőben, Emmett és Jasper karjai már át is fonták Bella törékenynek tűnő testét. Láttam az arcán a földöntúli szenvedést, az égető, sürgető fájdalmat, amit az illatom okozott. Nem haragudtam rá, nem féltem tőle, hisz hogy is tehettem volna? Ő még mindig Bella volt, az én Bellám, aki rajongó szeretettel vett körbe mindenkit, aki képes volt bennem felszítani a szenvedélyt a nap bármely percében, és aki életeken átívelő szerelemmel ajándékozott meg. Bár, elképzelhető, hogy ez most megváltozott… Amikor Bella és a fivéreim kikerültek a látóteremből, Alice és Carlisle arca furakodott a helyükre.
- Edward? Mi történt? Carlisle? Valaki? Akárki? Nyögjétek már ki! – Alice hisztérikusnak már nem is nevezhetően össze-vissza röpködött körülöttem, hol rám nézett aggodalmasan, hol Carlisle-t vizslatta, hol az erdőt figyelte remegve.
- Nem tudom biztosan… - apám esélyt sem kapott, hogy befejezze, amit elkezdett.
- Mi az, hogy nem tudod? Istenem, Carlisle, hát én töltöttem el évszázadokat kutatással? Ne mondd nekem, hogy még sosem találkoztál ilyesmivel! – láttam a húgomon, hogy nem sok hiányzik neki az idegösszeroppanáshoz, és mivel nem hittem, hogy egy agyilag zokni vámpír képes normális életet élni, muszáj volt leállítanom.
- Alice, elég! Kérlek, nem ülnél inkább le? Gyere, huppanj ide mellém – célzóan ütögettem a földet magam mellett. Alice vette a lapot és sűrű bocsánatkérések között leült és a kezébe fogta az enyémet.
- Nos? – türelmetlenül felsóhajtott és minket bámult.
- Hogy a kérdésedre válaszoljak, nem, még sosem hallottam ilyesmiről. Ez teljesen természetellenes, ellentmond mindennek, amiben valaha is hittem, amit valaha is tudtam. Képtelenségnek tűnt, lehetetlennek, egészen… - habozva rám nézett, nem tudta, folytathatja-e.
- Egészen mostanáig – könnyítettem a helyzetén.
- Igen. Szóval, nem tudom, mit tehetnénk. A legjobb lenne, ha először is bemennénk a házba és elvégeznék pár vizsgálatot. Talán megvilágosodna néhány sötét folt… - Carlisle oda-vissza mászkált előttünk, kibújt belőle az orvos, egyre-másra motyogott az orra alatt.
- Nem akarok akadékoskodni, de Bella… - Alice beleharapott a szájába, ezzel magába fojtva a kikívánkozó kérdést.
- Ne aggódj, ő rendben lesz – megpaskoltam a térdét és lassan feltápászkodtam. Ahogy a gerincem egyenesbe merevítette a testem, megszédültem. Alice villámgyorsan megtámasztott, hogy el ne essek. Hálásan pillantottam rá.
- Nem is az ő épsége miatt aggódom. Ha szeretné, ő aztán tényleg a lehető legjobban lenne – az aggodalma némileg érthető volt, hiszen a dolgok jelenlegi állása szerint Bella csúcsragadozó volt, míg én csak egy satnya préda. Pillanatok alatt, könnyűszerrel végezhetne velem, ha akarná. De a szerelmem, a mi szerelmünk erősebb volt ennél, és Bella volt a legelszántabb ember, akit valaha is ismertem. Tudtam, hittem benne, hogy nem bántana.
- Minden rendben lesz – bíztatónak gondolt mosollyal ajándékoztam meg a húgomat. A biztonság kedvéért a jövőre vonatkozó látomások után kezdtem kutatni az elméjében. Síri csend fogadott, a gondolatok eltűntek.

(Bella szemszöge)
Meggyötörten értünk el végre a házhoz. Mindhárman kifáradtunk, a fiúk a velem való küzdésben, míg én a saját magammal való harcban. Tízméterenként rám tört a vágy, hogy visszarohanjak és kielégítsem a szomjamat és ezen alkalmakkor a fivéreimnek igencsak össze kellett szedniük magukat. Ahogy azonban megpillantottam házat, mintha minden eddig szenvedést elszállt volna. A tornácon két, kissé rémült kis angyal várt ránk. Másfajta vágyak kerültek előtérbe, a szomjam sokadrangúvá vált a gyerekeim mögött.
- Elengedhettek. Jól vagyok – halkan szóltam Emmettnek és Jaspernek, nem akartam felizgatni a kicsiket. Kétkedő pillantásokat kaptam cserébe.
- Bella… - kezdte Jazz, de félbeszakítottam.
- Tényleg. Ne aggódjatok – talán láthatták a szememben az elszántságot, talán bíztak bennem, vagy talán csak próbára akartak tenni.
Mindenesetre előbb meglazult a szorításuk, majd lassan végleg elengedtek. Lehunytam a szemem és vettem néhány mély levegőt, a testemből végleg kiűzve a vér csábítását. Lecsillapítottam a bennem élő szörnyeteget. Készen álltam.

(Edward szemszöge)
Lenyűgözött s egyszersmind megrémített az a tökéletes csend, ami fogadott. Tulajdonképpen hallottam mindent, ami körülöttem volt, az erdő még mindig tele volt zajokkal, de amire a leginkább kíváncsi lettem volna, az elhallgatott. Összehúzott szemmel próbáltam áttörni Alice, majd Carlisle elméjét, de az erőfeszítéseimet nem koronázta siker.
- Alice, kérlek, gondolnál valamire? – ha tudtam volna, micsoda panaszáradatot indítok el ezzel az egyszerű kéréssel, inkább csendben maradok.
- Mi, miért? Ó, csak nem! Ne, ne, ne! A képességed! Jaj, miért történik ez? – Alice sipítozása még az én gyenge, emberi füleimnek is sok volt. Ahogy ide-oda szaladgált előttem, megfájdult a fejem.
- Nyugodj meg, és kérlek, gondolj valamire! Megteszed ezt nekem? – a látszólagos szelídségem úgy tűnt, hatni fog, mert Alice végre normálisan vette a levegőt és a cipői végzetes elkoptatását sem folytatta. Teljesen nyugodt arccal, villogó írisszel nézett a szemembe.
- Nos? Láttad? – a nyugalom kevesebb, mint egy percig tartott.
- Nem. Semmit – megráztam a fejem. Egyrészt örültem, hiszen nagyon sokszor kívántam, hogy ne halljam folyton mások legbelsőbb magánügyeit, másrészt viszont ürességet éreztem. A képességem az enyém volt, velem élt, velem lélegzett. Furcsa volt a némaságba burkolózott világot újra felfedezni. Bosszantóan gyenge volt mindenem, teljesen elfelejtettem már, mit is jelent embernek lenni.
- Menjünk haza – Carlisle szavai kizökkentettek a gondolatmenetemből. Ez volt a végszó.

(Bella szemszöge)
Teljes elragadtatással figyeltem ahogy a gyerekek bizonytalanul, de egyre szélesedő mosollyal az arcukon lenyargaltak a lépcsőn és felém szaladtak. Letérdeltem a földet takaró levelekre és hagytam, hogy az ikrek a kitárt karjaim közé rohanjanak. Amint megéreztem a kicsi testüket az enyémnek feszülni, összezártam a kezeimet és magamhoz szorítottam őket, mélyeket szippantva az illatukból. Édesek voltak, felháborítóan édesek, de másként, mint néhány perccel ezelőtt Edward. Tökéletes kisgyerek illatuk volt, ami balzsamként hatott a háborgó lelkemre. Zokogtam legbelül, örömkönnyeket hullattam, mert végre itt voltak, a karjaimban, épen és egészségesen átvészelték a szörnyűségeket.
- Anya! Anya, annyira hiányoztál! – Sunday is sírt, kipirult, könnyes arcát a nyakamba temette.
- Nekem is! Mi tartott ennyi ideig? – Eden ismét tanúbizonyságát adta annak, hogy a türelmetlen természetét tőlem örökölte. Felkacagtam.
- Sajnálom, kincsem, útközben… - eszembe jutott, hogy mi is történt és gyorsan elhallgattam. Tudtam, hogy fel kell készítenem őket mindarra, ami ránk várt, de abban nem voltam biztos, hogyan is tegyem ezt. Esme mentette meg a helyzetet.
- Hála Istennek, hogy itt vagytok! Gyertek csak ide, hadd öleljelek meg titeket! – sietve odaszaladt Jasperhez és átkarolta. Jazz egy pillanatig elbizonytalanodott, de aztán viszonozta a gesztust. Emmett már jóval nagyobb intenzitással mutatta ki az örömét és lendületesen felkapva Esmét megpörgette őt a levegőben.
- Anya, a többiek hol vannak? Apa? – Sunday letörölgette a könnyektől maszatos arcát és kérdőn nézett a szemembe. A mondatra Esme is kíváncsian felénk indult. Megláthatta a tekintetembe költöző félelmet, mert felhúzott a földről és engem is megölelt, majd a ház felé tolt minket. Az ösztönei most is tökéletesen működtek.
- Ez engem is érdekelne, de azt hiszem, odabent jobban tudunk beszélgetni. Menjetek, mutassátok meg anyának, mit készítettetek neki, amíg odavolt – rákacsintott a gyerekre, akik felvidulva berohantak a házba. Lassan követtük őket.
- Nem kell aggódni, mindenki jól van. Vagyis… Áuuu! – Jasper fájdalmasan felszisszent, ahogy a könyököm a bordái közé vágódott.

Sértődötten elvonult mellettem, mire Emmett felröhögött. Vetettem rá egy éles pillantást, így a nevetés, amilyen gyorsan kezdődött, úgy el is halt. Esme kutatón ránk nézett, de nem szólt semmit, csak Jasper után indult. Amikor beléptem a ház ajtaján, egy csapásra megszállt valamiféle földöntúli nyugalom, amit részben a hazatérésnek, részben Jaspernek tulajdonítottam.
Csodálkozva néztem körbe, a házon már nyoma sem látszott annak a harcnak, ami a család elleni inzultuskor folyt. Minden épp úgy nézett ki, mintha mi sem történt volna.
Automatikusan az ebédlő felé indultunk mind a négyen, és miután elfoglaltuk a megszokott helyünket, Esme várakozón összekulcsolta a kezeit és figyelmesen vizsgált minket.
- Szóval, Edwardnak akadt egy kis gondja. Aztán Bellának is – Emmett itt rám kacsintott, és folytatta volna, ha Jasper nem pisszegi le.
- Elég. Később – nem mondott többet és a kimondatlan kérdésre, hogy mi a gond, Sunday vékony gyerekhangja adta meg a választ.
- Apa? Mi történt apával? – nem volt igazán megijedve, inkább a kíváncsiság hajtotta.
- Gyertek ide – intettem magamhoz őket. Miután kényelmesen befészkelték magukat az ölembe, halkan mesélni kezdtem, a lehető legszelídebben tudatva velük azt, amit feltétlenül tudniuk kellett. – Apa kissé… kissé megváltozott. Nem a viselkedése, hiszen épp olyan nagyon szeret titeket, mint eddig, inkább a külseje. Apa most jobban hasonlít egy halandó emberre, mint ránk, de ez ne rémisszen meg benneteket, rendben? Ő még mindig Edward, csak kicsit más – annyi nyugalmat erőltettem magamra, hogy még a dalai láma is megirigyelte volna.
- Miért olyan, mint egy ember? – Eden kérdései általában lényegre törőek voltak, és most sem hazudtolta meg önmagát. Nem tudtam, mit válaszoljak, hiszen én magam sem voltam tisztában a miértekkel.
- Még mi sem tudjuk, de hamarosan kiderítjük, ígérem – Jazz bizalom gerjesztően rájuk mosolygott. Eden arcvonásai ellágyultak.
- Szóval ha olyan, mint egy ember, akkor dobog a szíve is? Igazán dobog? Vajon milyen lehet? Szerinted elmeséli? – a lányom fantáziáját valahogy ez a tény ragadta el, és ahogy hallgattam a csacsogását, valami szöget ütött a fejembe.
- Kicsim, vidd fel a húgodat pár percre, kérlek! Valamit meg kell beszélnem a nagyiékkal – letettem őket a földre és ők szó nélkül engedelmeskedtek. Büszke voltam rájuk. Lám, semmi hiszti és nyafogás!
- Nem hallgatózni! – kiabált utánuk Jasper.
- Ennyit az anyai büszkeségről… - motyogtam az orrom alatt, ami nálunk, vámpíréknál természetesen semmit nem ért. Emmett ismét felkacagott.
- Örülj neki, hogy nem rosszabbat találtak ki! Legutóbb az emeleti ablakból szedtem be őket, miközben Alice és Jazz tesó után kémkedtek – rötyögött jókedvűen, de elhallgatott, miután látta, hogy Jasper is és én is megrökönyödve nézünk rá.
- Mi az, hogy az ablakból? – kiabáltam én.
- Mi az, hogy kémkedtek? – ordított Jazz ugyanakkor. Emmett és Esme meglepve rezzentek össze, de aztán mindkettőjükből kibukott a nevetés.
- Én… én sajnálom, de annyira mulatságosak voltatok – Esme kedvesen nézett minket, rá nem is tudtam haragudni. Igazából Emmettre sem, csak valakin le kellett vezetnem a feszültséget.
- Semmi gond. De te… Emmett Cullen… - a kitörni készülő haragomat ajtócsapódás szakította félbe.

A hang még ott vibrált a levegőben, amikor újra elöntötte az agyamat a vörös köd. Edward belépett a házba, én felpattantam és a konyha falához simultam. Ahogy közeledtek a léptei, úgy távolodtam én. Mikor végre feltűnt a látóteremben és a tekintetünk összekapcsolódott, már tudtam, hogy végzetes hibát fogok elkövetni.

A következő rész tartalmából...

2010-10-18T18:47:00.000+02:00

Nos, tudom, hogy lassan egy hónapja nem írtam nektek semmit, amit rettenetesen sajnálok, de ez most nem csak rajtam múlt :( A részletekkel nem untatok senkit, csak annyit tennék még hozzá, hogy nagyon igyekszem, de sajna nem mindig úgy jönnek össze a dolgok, ahogy azt én szeretném. Szóval, elnézést ismét, és holnapra megpróbálom hozni az új fejezetet. Addig kaptok egy kis részletet belőle :)

"Halvány fogalmam sem volt, hogy mindez hogy történhetett, és ez rettenetesen zavart. Aztán egy pillanatig, tényleg csak egy milliszekundumig örültem. Őrülten boldog voltam, hiszen ez volt az egyik legnagyobb álmom, eddigi létem egyik legelkeserítőbb vágyakozása: újra embernek lenni…"

xoxo
Lea

Hiba....

2010-10-06T02:24:00.000+02:00

Az Msnem bemondta az unalmast, amiért írtam egy szép, hosszú levelet az illetékeseknek... Szóval, az a helyzet, hogy új fiókot kellett csinálnom, és ezért, aki eddig a partnerlistámon volt, az most eltűnt... Ezért kérek szépen mindenkit, aki eddig az ismerőseim között volt, hogy vegyen fel még egyszer a fanaticwriter@hotmail.com-on!

Köszi szépen és bocs :$
xxx
Lea

Újabb Tweeter szavazás :D

2010-10-04T20:43:00.002+02:00

Nos, elérkezett ez is :D A Tweeter-Faxo oldalán lehet szavazni, hogy ki legyen a világ legnagyobb Breaking Dawn rajongója :D Jelenleg 2.ak vagyunk, Izrael van előttünk, akik elég rendesen nekiálltak mocskolódni : S Szóval, kérek szépen minden IGAZI RAJONGÓT, menjen fel a fenti linkkel az oldira és szavazzon :) Mi, a kemény mag, 20 percenként szavazunk, de nektek elég, ha néha, mikor eszetekbe jut, dobtok egy vote-ot :D
Am, Twitterfiókkal tudtok szavazni, ha az nincs, elég, ha megnyomjátok az "I'm a human" gombot és már regelte is a voksot :D

Köszi szépen mindenkinek!!

GO HUNGARY!!!

xxx
Lea

43. fejezet

2010-09-25T11:22:00.002+02:00

Nos, itt a friss :) Előszónak csak annyit, hogy kicsit hosszabb lett, mint eddig, remélem, nem gond :) A fejit kivételesen most ajánlom, méghozzá minyuunak :) Jobbulást, drága!
A komikat most is szívesen fogadom ;)
Kellemes szórakozást!
xxx
Lea

(Bella szemszöge)

Edward jóformán arra sem hagyott időt, hogy átbeszéljük a dolgokat. Szó nélkül kézen fogott, felszáguldott velem a szobánkba, az ágyra ültetett és fel-alá járkálni kezdett előttem. Egy kicsit megijedtem.
- Edward? Nem higgadnál le egy kicsit? Szédülni fogok tőled – elnyomtam az önkéntelenül is a számra kúszó mosolyt, de nem voltam elég gyors.
- Szánalmas vagyok, igaz? – Edward lemondón felsóhajtott, ledobta magát mellém és a kezemet az övébe vette.
- Nem, dehogy. Teljesen jogosan vagy ideges, hidd el, én is az vagyok. De azt hiszem, most az a legfontosabb, hogy minél nyugodtabban kezeljük ezt az egészet. Ha most mindenki elveszítené a fejét, nem biztos, hogy jól jönnénk ki ebből a helyzetből – végigsimítottam az arcán a szabad kezemmel. Edward tekintete megváltozott, fürkészőn nézett rám, amit nem tudtam hová tenni.
- Bella… - rásúgta a nevemet a számra és közvetlenül ezután megajándékozott ez finom csókkal.
- Mi az? – krákogtam két érintés között. Edward még utoljára hozzám hajolt, majd elhúzódott. Az ajkaim bizseregve követelték a folytatást.
- Minden nappal egyre jobban és jobban szeretem Önt, Mrs. Cullen – rám mosolygott és most ő cirógatta meg az arcomat.

Elmosolyodtam én is. Csak ültünk egymással szemben az ágyon, fogtuk egymás kezét és a szemeinkkel fejeztünk ki mindent, amit nem lehetett szavakba önteni. Nagyon bensőséges pillanat volt – ami sajnos gyorsan véget is ért.

- Mennünk kell. Alice magához tért – halkan beszélt és higgadtan, mégis zihálni kezdtem. Nyugtalanított a tény, hogy valami térdre kényszerítette Alice-t. És talán mindnyájunkat, csak még nem tudtunk róla.
- Rendben – olyan határozottan álltam fel és indultam az ajtó felé, ahogy csak tudtam, de Edwardot nem téveszthettem meg. mielőtt lenyomhattam volna a kilincset, utolért és maga felé fordított.
- Bella? Emlékszel? Hidegvér. Te mondtad – tudtam, hogy igaza van, ezért mélyen magamba szívtam az oxigént. Az oxigénnel magamévá tettem az illatát is és ez jobb volt bármelyik nyugtatónál is. Lecsillapodtam.
- Mehetünk – most már sokkal kiegyensúlyozottabban viselkedtem és ezért hálás voltam neki. Ő csak bólintott és kivezetett a szobából, le a sötét lépcsőkön át a hallba. Mindenki ott volt már. Alice a kanapén ült, mellette Jasper figyelte őt árgus szemekkel. Carlisle az ablakon bámult kifelé, az ujjával az állát ütögetve gondolkodott valamin. Rosalie Emmett térdén ücsörögve piszkálta a haját, míg a férje minket nézett szokatlanul komoly szemekkel.
- Hogy állunk? – kérdezte Edward, amint a lépcső aljára értünk. Carlisle megfordult.
- Ha ti is készen vagytok, akkor mehetünk – sivár volt a hangja, teli gondokkal és félelemmel, amit nem tudott palástolni.
- Alice…? – nagyon csendesen beszéltem, és csak Edward válla mögül mertem kikukucskálni. Féltem attól, mi fog fogadni.

A valóság jócskán meghaladta a legvadabb elképzeléseimet is. Egy ijedt, reszkető és letört Alice-re számítottam, ehelyett ő fogta magát, felpattant Jasper mellől és villámgyorsan a nyakamba ugrott. Annyira meglepődtem, hogy csaknem vele együtt hátraestem. Ahogy az agyam felfogta, mi történik, a karjaim átkulcsolták a testét és megszorították. Alice elkezdett rázkódni, ezért végigsimítottam a hátán.
- Alice, ne sírj, kérlek! Megoldjuk ezt is – vigasztalni akartam, mindennél jobban azt szerettem volna, hogy újra a régi önmaga legyen: az örökké mosolygós, lecsaphatatlan Alice, akinek senki nem tud ellentmondani és aki néha az őrületbe kerget az ötleteivel.
- Bella, ő most nem… - Jasper mondani akart valamit, de nem engedtem, hogy befejezze.
- Alice, figyelj rám! Remélem tudod, milyen hihetetlenül szeretlek és hogy rám mindenben számíthatsz! Testvérek vagyunk, még ha nem is vér szerint, de ha nem lennénk azok, akkor is bármit megtennék érted, mert te vagy az egyik leggyönyörűbb lelkű személy, akit valaha is ismertem. Csak… csak bízz bennem, bennünk! – beleharaptam a számba, mert Alice még mindig csak remegett a karjaimban és én meg már nem tudtam, mit mondhatnék. Kétségbeesetten néztem fel Edwardra, támogatást és segítséget keresve, de megdöbbentő látvány fogadott. Edward nevetett. Értetlenül ráncoltam a homlokom, de a vigyora csak szélesebb lett.
- Bella, ha még egy szót szólsz, tényleg elbőgöm magam! – Alice kibontakozott az ölelésből és kacagva nézett rám. Leesett az állam a meglepetéstől.
- Te… te végig… rajtam röhögtél?! – a levegő szakaszosan távozott a tüdőmből az elképedéstől.
- Nem, dehogy! Annyira édes voltál! Én is szeretlek! – viharosan újfent megölelt majd távolabb lépett. Még mindig nem értettem semmit, de egyedül voltam ezzel. Mindenki vigyorogva figyelt hol engem, hol a pöttömnyi vámpírt. Mintha egyedül én nem értettem volna egy vicc csattanóját. Bosszantó érzés volt.
- Elmagyarázná szegény, szerencsétlen Bellának is, hogy mi folyik itt? – elhúztam a számat. Igazából nem tudtam, hogy dühös legyek-e vagy poénkodjam el a dolgot.
- Alice hozza önmagát, ennyi – nevetett fel Emmett.
- Bővebben? – Edwardra néztem, tudtam, hogy tőle normális választ kapok. Nem tévedtem.
- Nos, úgy tűnik, hogy mi kis rendíthetetlen húgocskánk úgy döntött, hogy felveszi a kesztyűt és nem hagyja megát ilyen könnyen a sárba tiporni. Jól mondom? – fürgén Alice-re pillantott, aki még mindig bőszen vigyorogva bólogatott.
- Ez remek, de ezen mulattatok ennyire? – egyre zavarosabbá vált az egész.
- Azt hiszem, ez is elég jó hír, de inkább te voltál a vicc tárgya, sajnálom – Jasper rám kacsintott és megvonta a vállát egyidőben.
- Ti rajtam röhögtetek? De az előbb Alice azt mondta… - megráztam a fejem és gondosan felidéztem minden egyes szót, ami az elmúlt pár percben elhangzott. Határozottan emlékeztem rá, hogy Alice nem rajtam kuncogott. Vagy mégis?
- De nem kárörvendésből. Ahogy Alice megemlítette, roppant bájos voltál, ahogy vigasztalni próbáltad. Még az én szemeimet is csípték a könnyek! – Emmett megértő kijelentésével szöges ellentétben állt az arca. Vigyorgott, mint valami tökkelütött.
- Aha, így most sokkal jobb… - sóhajtottam egyet és igyekeztem nem tudomást venni az arcomat elborító kellemetlen bizsergésről.
- Gyerünk, Bella! Örülj velünk! – Alice felvillantotta mind a harminckét hófehér fogát és várakozón nézett rám. Megeresztettem egy mosolyfélét – Nem az igazi, de kivételesen elfogadom – ő is elkezdett kacsintgatni. Mi van ma velük? Talán porvihar volt?! Ahogy néztem őt, miközben hatalmas, tágra nyílt aranyszemekkel bámult és csak vigyorgott, önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám, szinte észre sem vettem, nem úgy Alice. Tapsikolva ugrott megint a nyakamba, mire nem bírtam tovább és én is felnevettem.
- Jól van, elég lesz már! Megfojtasz! – kacagtam és lehámoztam magamról az erős kis kezeket.
- Bajban lennénk, ha ennyitől megfulladnánk – Edward észrevétlenül a hátam mögé lopódzott és a fülembe suttogott.
- Sajnálom, fiatalok, de most nem érünk rá arra, hogy végignézzük az „Edward és Bella – Jelenetek egy házasságból” következő epizódját. Bár, ha jobban meggondolom, pár perc igazán nem számít – Emmett kaján vigyorát Rose markáns nyaklevese szüntette meg – Na de édes! Ne mondd, hogy te nem vagy kíváncsi, mit művelnek ezek ketten, amikor …
- Emmett, ha jót akarsz, most fogod be! Vagy talán megint „nyaralni” akarsz menni? Adhatok pár nap szabadságot a házaséletből, hogy fantáziálgathass… - Rosalie félrebillentette a fejét, mintha komolyan ajánlatot tett volna. Emmett szemei kitágultak és rázni kezdte a fejét.
- Ó, nem! Ezt nem teheted meg velem még egyszer! Tudod, milyen rosszul szoktam lenni, mikor nem vagy velem. Rosie cicám, ugye nem gondoltad komolyan? - vicces volt látni, ahogy ez a nagy mamlasz hű ölebként pitizett a feleségének. Jó volt látni, hogy neki is van gyengepontja. Rosalie közelebb hajolt hozzá és a fülébe suttogott, aminek nem sok értelme volt egy szuperhallással megáldott vámpírokkal teli teremben.
- Nemrég találtam egy remek kis skóciai várost. Ott sokat esik, biztos nem lennék egy percig sem egyedül…
- Azt már nem! Az én feleségemre nem is nézhet más, nem ám még együtt is töltse vele az időt! Ha Skóciába akarsz menni, velem jössz és punktum! - Emmett villámgyorsan felpattant a kanapéról, magával rántva a párját is.

Rose átölelte őt, de a háta mögött felmutatta a hüvelykujját a győzelem jeleként. Mindnyájan halkan felkuncogtunk, de mikor Emmett gyanakodva körbenézett, olyan ártatlan arcokkal találta szembe magát, mintha a mennybe került volna.
- El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy boldogok vagytok, de azt hiszem, lassan tényleg indulnunk kellene. Bella, szólnál Jacobnak és Sethnek, kérlek? – Carlisle is végre felengedett kicsit, legalábbis nem volt már olyan feszült, mint fél órája.
- Hogyne, azonnal – ellenvetés nélkül sarkon fordultam és felsiettem az emeletre. A farkasok szobájánál lefékeztem, kopogtam és miután felhangzott egy „Szabad!”, beléptem. Jake az ablaknál állt és kifelé bámult, Seth az ágyon heverészett. Látszólag rendben volt, de azért rákérdeztem:
- Hogy vagy? Csak mert indulnánk haza, de ha szükséged van még egy kis időre, mehetünk később is – nem beszéltem meg a többiekkel, de biztos voltam benne, hogy nem lenne ellenvetésük, ha maradnunk kellene még egy kicsit.
- Nem, remekül vagyok! Egy perccel sem maradok tovább. Alig várom, hogy végre otthon legyek! Már hiányzik a falka, az erdő, anya főztje és Sund… - Seth elharapta a mondat végét, mégis nagyon jól tudtam, mire célzott.
- Ígérem, hogy igyekezni fogok megszokni. Tudom, hogy veled a lehető legnagyobb biztonságban van a lányom, csak tudod… Ő még olyan kicsi és ez… - tanácstalanul megvontam a vállam.
- Bella, én értem, illetve nem teljesen, de ez lényegtelen. Ő a gyermeked, és jogosan aggódsz érte. Esküszöm neked, hogy soha nem bántanám Őt – a fiatal farkas felállt és elém lépve átölelt. Furcsa volt, a teste csak úgy tüzelt, égette a bőröm, azt hittem, kigyulladok tőle. De bármennyire is szerettem őt, az ösztöneim működésbe léptek, így eltoltam magamtól.
- Tudom és köszönöm. De most már menjünk – rájuk mosolyogtam. Seth vigyorogva indult kifelé. Követtem volna, de Jacob megállított.
- Bella, várj egy kicsit! Szeretnék kérdezni valamit. Ugye emlékszel, mikor elmeséltem, hogy az utódlás szerint nekem kellene az Alfának lennem? – Jake szokatlanul bizonytalan volt.
- Persze – nem akartam többet mondani, még elveszítette volna azt a kevés bátorságát is, ami volt neki.
- Szuper. Nos, talán még nem meséltem, de Sam Chicagoba akar költözni az esküvő után. Meg akarja tapasztalni, milyen nem-falkatagnak lenni. Emily egyetért vele. És ha ők elmennek, akkor nekem kell átvennem a vezetést. És mivel még mindig te vagy a legjobb barátom, ki akartam kérni a véleményed… - elhallgatott és szégyellősen lehajtotta a fejét. Repestem az örömtől.
- Jake? Te leszel a legjobb Alfa, akit csak látott a világ! Jobb kezekbe nem is kerülhetne a falka és a törzs sorsa. Tudom, hogy remekül helytállsz majd – az előbbi kényelmetlen érzésemet sutba dobva szorosan átöleltem őt, mígnem Jake panaszosan felnyögött.
- Bella, köszi mindent, de ahhoz, hogy át tudjam venni a vezetést, életben is kellene maradnom – Jacob somolyogva nyafogott.
- Ó, de kis törékeny lettél hirtelen! – nevettem fel, mire egy barackot nyomott a fejemre.
- Na, gyere tökmag, az urad már epekedve vár! És ha jól hallom, a fogai hamarosan kitörnek a csikorgatástól, bármilyen kemények is – átkarolta a vállamat és nevetve levezetett az emeletről.

Edward már valóban a korlátnál várt, némi rosszallással a tekintetében. Fejcsóválva kiszabadítottam magam Jake karja alól, odamentem hozzá és csókot leheltem a szájára. Valamiért úgy gondolta, hogy bizonyítania kell, ezért magához húzott, a kezét a tarkómra tette és ő is megcsókolt, de úgy igazán. Mire végzett, levegőért kapkodtam. Bár a legtöbb esetben igyekeztem gátat szabni a tesztoszteron túltengésének, most cseppet sem bántam a kirohanását. Elkápráztatva néztem fel rá.
- Így már sokkal jobb – súgta a fülembe és győzelemittasan elmosolyodott. Újabb fejcsóválással fejeztem ki a véleményemet.
- Bella! Akadjatok le egymásról, mert indulunk! – Alice parancsnoki hangja végleg magamhoz térített.

Szó nélkül csatlakoztam az ajtóban toporgó családomhoz. Ahogy Carlisle kinyitotta a bejáratot, megcsapott a friss levegő illata. És bár pokolian hideg volt, ronda, felhős éggel és szállingózó hópelyhekkel, éreztem a meleg napfényt is. Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam, ki van mögöttem. Edward összekulcsolta a kezeinket és elindult velem a repülőtér felé. Mivel elég messze voltunk a árostól, még a mi sebességünkkel is jó egy órába telt, mire odaértünk, ráadásul Seth-ék miatt nem is haladhattunk gyorsabb tempóban. A fiú még gyenge volt az átalakuláshoz, bármennyire is bizonygatta az ellenkezőjét. Mindenesetre megérkeztünk és ahogy megpillantottam a hangárokat, boldog türelmetlenség költözött a szívembe. Alig vártam már, hogy végre otthon legyünk, hogy végre átölelhessem a kicsiket. Kimondhatatlanul hiányoztak, még sosem töltöttünk el ilyen sok időt egymástól távol. Alice Jasperrel az oldalán eltáncolt a jegyekért, amíg mi bevonultunk a terminálba. Az emberek összesúgtak a hátunk mögött, amin nem igazán csodálkoztam. Számukra mérhetetlenül különösek voltunk, gyönyörűek és veszélyesek. Ennek ellenére igyekeztünk észrevétlenek maradni, a lehető legtermészetesebben viselkedni. Rose elráncigálta Emmettet az üzletsorra, Carlisle a hírlapos felé indult, míg a farkasok korgó gyomorral az étkező felé vették az irányt.
- Szeretnél valamit? – kérdezte Edward, és miután megráztam a fejem, az egyik pad felé kormányzott. Türelmetlenül doboltam a lábammal a padlón, egyre jobban vártam a beszállást. Edward egész végig simogatta a kézfejemet, engem és önmagát egyaránt nyugtatva. Nemsokára megjelent Alice és Jasper, aki ott szorongatta a kezében a repülőjegyeket. Végre kezdett kézzelfoghatóvá válni a hazautazás. Miközben összeszedtük a többieket, megszólalt a hangosbemondó. A beszállókapunál villámgyorsan ellenőrizték a jegyeinket és mire feleszméltem, már a gépen ültünk. Nem aggódtam kifejezetten az út miatt, bár a legutóbbi élményem hagyott bennem némi feszültséget. A tekintetem ide-oda cikázott az osztályon, minden utast alaposan végigmértem, nem vámpír-e az illető. Amikor mindent rendben találtam, megnyugodtam kissé. Ahogy a gép a levegőbe emelkedett, Emmett szórakoztatni kezdte a társaságot. Két percenként magához hívatta a légikisasszonyt, csakhogy a csábítási tudományát igazolván mindenféle olyan dolgot rendeljen, amire semmi szüksége nem volt. A stewardess nem bánta az ugráltatást, elragadott mosollyal teljesítette a leglehetetlenebb kéréseket is. Mikor már a tejszínhabos epernél járt, Rosalie finoman megérintette a karját és a fülébe suttogott:
- Skócia, édes, Skócia – biztos volt magában, és a hatás nem is maradt el. Emmett kínosan vigyorogva visszaküldetett mindent, amit megrendelt, és közben igyekezett nem ránk nézni. Alice, aki előttünk ült, hátrafordult az ülésben és ránk nevetett. Fogtam a fejem.
*
Az út viszonylag hamar eltelt, bár így is azt éreztem, egy évszázada repülünk már. A gép kerekei még szinte nem is érintették a Seattle-i reptér betoncsíkját, én már álltam is fel és az ajtó felé indultam, Edwarddal a sarkamban. Mindenki türelmetlenül várta már, hogy láthassa Esmét és a gyerekeket. A gyomrom remegett a boldogságtól, amikor elképzeltem, hogyan kapom fel és szorítom magamhoz őket. Edwardnak is hasonló gondolatai lehettek, mert szó nélkül átnavigált a vámvizsgálaton és a parkoló felé húzott. Hirtelen lefékeztem, mert eszembe jutott valami.
- Várj, mi lesz Jake-el és Seth-el? Nem kellene előbb őket… - nem jutottam tovább.
- Ne aggódj, Alice-ék elviszik őket. Holnap átugranak hozzánk. Seth lehet, hogy még ma – Edward somolygott az orra alatt. Bámulatos volt figyelni, hogy a kezdeti ellenségeskedése után milyen könnyen elfogadta, hogy Sunday számára egy farkas az igazi. Én még nem tudtam ilyen gyorsan napirendre térni a dolog felett, de próbálkoztam. Tisztában voltam vele, hogy a lenyomat ellen nem lehet mit tenni, ha fejre állok, akkor sem szüntethetem meg. Igazából már én magam se tudtam, hogy érzek ezzel kapcsolatban, hol örültem neki, hogy a lányom biztonságban van, hol elfogott a félelem a jövőjük miatt. Hiszen milyen kapcsolata lehet egy félvér kislánynak és egy alakváltónak?
Nyomasztó gondolataimnak Edward érintése vetett véget.
- Valami baj van? Olyan feszült vagy – óvatosan átfogta a kezeivel az arcomat és a szemembe nézett.
- Nem, dehogy, csak… Tudod, olyan zavart vagyok ezzel a bevésődéssel kapcsolatban – megvontam a vállamat és a kocsi felé indultam, de Edward nem hagyott.
- Édes, te tudod a legjobban, mennyire nem akartam ezt az egészet, de aztán beláttam, hogy nincs mit tenni ellene. És még mindig jobb, hogy egy olyan ember lesz Sunday párja, aki képes őt megvédeni, mintha egy pattanásos, esetlen kamasszal állítana haza valamikor, nem igaz? – elvigyorodott és ahogy jobban belegondoltam, igazat kellett adnom neki. Lehetne rosszabb is…
- De, igaz. Menjünk haza – behuppantam az első ülésre.

Még be sem csuktam magam mögött az ajtót, Edward már indított is és csikorgó gumikkal elhagytuk a parkolót. A visszapillantó tükörben láttam, ahogy Carlisle fekete szedánja mögénk sorol, de ahogy elértük Port Angelest,elkanyarodott. Először szólni akartam ,de aztán eszembe jutott, hogy hazaviszik a fiúkat. Egyre izgatottabban figyeltem az út menti kilométerköveket, amik jelezték, milyen közel vagyunk már. Pár kanyar hiányzott csak már, hogy meglássuk a házat, amikor Edward váratlanul beletaposott a fékbe. A meglepetéstől előrecsapódtam az ülésben és lefejeltem a műszerfalat. Kissé kótyagosan néztem körbe. Egyedül voltam az autóban. A kormány felőli ajtó nyitva volt, de Edwardnak se híre, se hamva sem volt. Kiszálltam a kocsiból és kiáltozni kezdtem, hangosan hívtam őt, de nem érkezett válasz. Egyre nagyobb félelemmel róttam a köröket a kocsi körül, nem mertem messzebb menni, reméltem, hogy visszajön hozzám. A rémület összeszorította a torkomat, már csak nyöszörögni voltam képes. Hirtelen meghallottam a hangját, de azt kívántam, bár ne tettem volna. Edward hangja tele volt fájdalommal és kétségbeeséssel, az üvöltése lyukat égetett a mellkasomba, ami parázslón nőtt egyre nagyobbra, ahogy felé futottam.

Egy kisebb tisztáson feküdt az oldalára fordulva, a ruhái megtépve lógtak rajta. Gondolkodás nélkül rohantam volna hozzá, de valaki megállított. Döbbenten néztem hátra Alice arcába, de ő nem engem nézett. Tágra nyílt szemmel figyelte a bátyját, a szája elnyílt meglepetésében. Észre sem vettem, hogy időközben a család utolért minket. Ki akartam tépni a kezemet Alice-éből, de nem hagyta. Felháborodottan rákiáltottam, de befogta a számat. Nem értettem semmit, de aztán leesett, mitől viselkedtek ilyen furcsán. Egy nagyon halk, tompa dübörgés szállt a levegőben, olyasmi, mint amikor egy ketrecbe zárt vadállat szabadulni akar. Az ütemes lüktetés hátborzongatóan ismerős volt, de egy pillanatig nem tudtam hová tenni. Zaklatottan fordultam vissza Edward felé és nem hittem a fülemnek. Ez képtelenség, ez nem lehetséges…
Furcsa volt és hihetetlen, mégis mindannyian tudtuk, hogy nem tévedünk. Elképzelni sem tudtuk, hogy mi történt, de egy biztos volt:

A hang Edward felől jött.