Asszony a lovon

Tizenhárman a Kotori öbölben.

2026-08-23T07:35:00.000-07:00

1 nap Kotori öböl

Reggel hatkor kisunnyogunk a városból. Mindenki máshonnan indul, majd Kanizsán az OMW kútnál összevárjuk egymást.

Tankolás, kávézás, fizetni is kéne. Párom kap a derekán a hasitasihoz. Nincs. Mióta nincs? Fel sem kapcsolta. 

Utolsó emléke, hogy otthon a konyhaasztalra tette, nehogy otthon hagyja. 230 km-re vagyunk a konyhaasztaltól. Benéz a táskákba, az ülés alá, nincs. Feladja, az összes irata és a pénz is otthon maradt.

Olyan ideges lesz, hogy beszalad az OMW wc-jére.

Én is idegbeteg leszek, benézek a második táskába, természetesen ott van a tetején. Jól kezdődik a napunk.

Mindenki megérkezik, együtt vagyunk, tizenhárman nekivágunk a vakációnak. Szombat lévén araszolunk az autópályán, délután érkezünk Kastelába. Ez még horvát oldal, itt töltjük az éjszakát. 

Kastela a hét erődjéről híres, sajnos nekünk mind kimarad. Viszont a szállásunk egy 14. századi tengerparti házban van, falai között átérezzük a velencei, a habsburg és a napóleoni időket.

Este kisétálunk korzózni, vacsorázni. Ma éjjel 11-kor lesz a norvég-angol vb meccs,  norvégok az éttermekben beöltözve húzzák a vikinghajó evezőlapátját.

2 nap 
Hajnalban erős zivatarra ébredünk, fél nyolcra vége is az esőnek. Csorgunk tovább délnek. Splitben Jenő kérésére benézünk a Hajduk Split szentélyébe, a Poljud focistadionba. Átmegyünk a 2022-ben átadott Pelješac hídon. Ez a híd váltja ki, hogy Horvátországból Horvátországba, csak Bosznia-Hercegovinán keresztül lehessen autózni. 

Slano poros kis városában megállunk egy kávéra, feltúrunk két butikot, bekukkantunk a városka templomába és futunk tovább. Érintjük Neretva völgyét, pár percig ámulunk a táj szépségén, még egy fotóra is megállunk.
Horvátország és Montenegro között két határállomás működik nem messze egymástól. Zoli a kisebbikre szavaz, megcélozzuk. Valóban kisebb, kisebb a sor is, de csak egy folyosó működik. Araszolunk a tűző napon, irigykedve bámuljuk lent a tengerpartot, ahol azok fürdenek, akik már átjutottak ezen a töketlen határellenőrzésen.
Röpke másfél óra és ott is vagyunk a sorompónál. Okmányokat betuszkoljuk a kis ablakon, senkinek nem vagyunk gyanúsak, mehetünk. És amikor azt hisszük végre vége, most már bármi történhet nem számít,... a kanyar után autósor, a távolban újabb sorompó. Ja, most fogunk csak belépni Montenegróba.

A határ után megvesszük a kártyás internetet, végre visszaáll a világ rendje. 
Szállásunk Bijelában van. Este kicsit csavargunk, lábunkat mégiscsak be kell dugni a tengerbe. Nagyon fáradtak vagyunk, gyorsan elalszunk.

3-4 nap 
Harmadik nap még a fű sem nő, egész nap a parton dagonyázunk. A partot érdekesen építették ki. Délutánra a dagály úgy felemelkedik, hogy elmos minket a parti sétányról.

Másnap hajókirándulás a Kotori öbölben. A hajó kiköt több helyen, begyűjtve az utasokat. Mi tizenhárman mind csíkos tengerészpólóban, rögtön belopjuk magunkat a kapitány szívébe. Indulás, és máris kapjuk a napindító pálinkát.

Perast az első állomás. A város a 18. században indult fejlődésnek, gazdagságát mutatja, hogy húsz barokk palota és tizenkilenc templom nőtt ki pillanatok alatt a semmiből. Messzeföldön híres volt a tengerészet iskolája, még I. Péter cárt is ide küldték tengerészetet tanulni.
Egy óránk van bebarangolni a várost, pont elég, még egy fagyi is belefér.

Vissza a hajóra, megkapjuk a szendvicsünket egy üveg hideg vízzel. Elrágcsáljuk és máris Kotorban találjuk magunkat.
Itt két órát kapunk. Hőség van, tömeg van, első lépésként szorítunk kis helyet egy sörözőben. A szűk utcán hullámzik a tömeg, bukdácsolunk a kiálló köveken és az ajándékboltok utcára tett árui között. 

Felmászunk a várfalra és ott sétálunk végig, viszont itt nincs árnyék. A piac a várfal tövében, mindent is árulnak. Az egyik standnál a kislány nyújtja a kóstolót, a híres njegusi sonkát. Olvad a szánkban, isteni az íze, veszünk. Kislány vérszemet kap, van neki sajtja is. Az is finom, azt is veszünk. Meg barackot, meg cseresznyét… Letelik a két óra, vissza a hajóra.

Utolsó állomásunk a Szirti madonna szigete. Alig lépünk ki a hajóról, már ott a jegyárusító, öt euróért nyújtja a kezét.
Ennek a szigetnek a története több verzióban létezik, egyetlen közös bennük, hogy a sziget mesterséges, alapja több elsüllyedt hajó, a többit a helyi halászok hordták össze egyenként kövekből. 

A temploma és múzeuma igen gazdag, a falakat beborítják az apró arany és ezüst hálálkodó üzenetek. Sarokban hatalmas nyitott utazóláda teli euroval, de nem bíznak semmit a véletlenre, a pénzesládák felett komoly kamerarendszer üzemel.
Letelik az időnk, visszamászunk a hajóra, indulás haza. Fáradtak, nyűgösek vagyunk, a szálláson a vb elődöntőnek az első félidejét tudjuk csak végig nézni, belealszunk.

5 nap 

Reggel hétkor autóba pattanunk, mindenhol azt írják, korán kell indulni, ha fel akarunk jutni a Lovćen Nemzeti Parkban a Jezerski csúcsra a Njegos mauzóleumhoz.
Itt nyugszik Petar II Petrović-Njegoš montenegrói költő és uralkodó.

Kicsit kompozunk, utána a Lovcen szerpentinen kanyargunk felfelé. Az út bitang keskeny, minden autós találkozó külön izgalom. Persze a helyi fiatalok bátrabbak, úgy jönnek szemből, hogy rákényszerítenek minket a kitérőre. Visszapillantótükrük folyamatosan befordítva, ezt párom is rögtön alkalmazza.

Parkolótól négyszázhatvanegy lépcső vezet a mauzóleumig. Nagy része kellemes hűvös alagútban fut, nem érezzük megerőltetőnek. Itt is legombolnak rólunk nyolc eurót. 

A mauzóleum bejáratát két hatalmas női szobor - anya és lánya - őrzi, egyenként tizennyolc tonna fekete gránitból faragva.
Bent a mauzóleumban a költő monumentális huszonnyolc tonnás gránitszobra. 

Velünk együtt érkezik egy fiatalokból álló kis kórus. A mauzóleumban rögtönzött koncertet dobnak össze, a hely akusztikája fantasztikus, leülünk és élvezzük az előadást. 
Hátul pár lépcső vezet a költő sírjához. Elég kalandosra sikeredett, de a végakarata szerint végül csak csak ott nyugszik, amit még életében elképzelt.

A Nemzeti parkot erősen fejlesztik, egy héttel indulásunk előtt nyitották meg a Falcon fly-t. Ezt biztosan nem hagyjuk ki, tizenhárom emberből csak négynek van annyi vér a pucájában, hogy fel mer ülni. Egy perc tizenhét másodperc a menetidő, nem sok adrenalin fér bele, de megéri a tizenöt eurót.

A mai program utolsó állomása Njeguši faluja, ahol  Petar II Petrović-Njegoš született és ahol a világhírű njeguški pršut sonkát érlelik. 
Egyikünket sem érdekli Petar II szülőháza, mindannyian betódulunk az első füstölőházba. A falon plafontól padlóig, végig lógnak a sonkák, iszonyú erős füstöltsonka illat van, pavlovi reflexszerűen nyelek. 

A hölgyet kimondottan tuszkolni kell, hogy vágjon végre pár szelet sonkát kostolónak. Ügyesen vékonyan vág, a sonkaszeleten konkrétan átlátok. Megrohanjuk a kikészített előre csomagolt sonkákat, mindenki kiszámolja, hány rokonának ismerősének kell vinni ajándékba kóstolót. 

Szépen fogy az áruja, most már a sajtjából is kóstoltat. Azt is veszünk. Az út túloldalán is nyitva egy sajtárus, azt is kifosztjuk, mehetünk haza.
Este még csobbanunk a tengerben, leszervezzük a háziakkal a Kékbarlang hajótúránkat, majd Angol-Argentin elődöntőt nézünk.

6-7 nap 

Hatodik nap megint a strandolásé, szénné égetjük magunkat, rákészülünk a másnapra.
Házigazdánk szervezett nekünk egy hajóutat a Kék barlanghoz. Gyorshajóval, kapitánnyal. 
Előző este megjelent a háznál egy sármos magas, bogárszemű harmincas-negyvenes  fiatalember. Hát ő volt a házigazda fia és egyben a másnapi hajóskapitány. A csapat nőtagjai megélénkülnek, mi már biztosan jól fogjuk magunkat érezni.

Tizenegykor kivonulunk a partra, a hajó a mólóhoz kötve ring. Búvárokat szállító rib hajó, végében két hatalmas motorral. Freddy nem egyedül jön, a bátyja is bent ül a hajóban. Egyre szebb lesz a napunk.
Segítenek, mindenki megtalálja a helyét a hajón. Báty ismerteti a programot, indulunk.

Első megállónk Portonovi. Ez egy luxus nyaraló, a házak aljában, az üzletekben olyan árakkal, amit csak szemlesütve szabadna kimondani. Fél órát kószálunk, addig megtankolják a hajót.
Elhelyezkedünk, most hosszú út jön, a Kék barlang kívül van a Kotori öblön. 

Freddy begyújtja a rakétákat, száguldunk, csapódunk a kereszthullámokba, van amelyiknek a tetejére esünk, van, hogy a hullámvölgybe zuhanunk. Akik hátul ülnek kapják bőven a vízfröccsöt. A sebesség, az adrenalin felpörget minket, visítás, hujjogás, káromkodás, kinek mi szalad ki a száján. 

Éles kanyar, a Kék barlangnál vagyunk. Nyolc-tíz kishajó ring a bejáratnál, utasaik a vízben, úsznak a bejárat felé.
Mi is becsusszanunk a tengerbe, lapátolunk a barlang bejáratához. 
Még pont időben érkeztünk, bent a barlang túloldalán a másik bejáratnál besüt a nap, a tengerfenékről visszaverődő fény azúrkékre festi a víz felszínét. Ahogy a hullámok megtörik ezt a felszínt, úgy törik millió, kéken világító kristálydarabra.  Sziluettünk a víz alatt, zöld és kék árnyalatai között változik, élvezzük a látványt. 

Egyszer mindennek vége, visszakapaszkodunk, irány a strand. Találunk egy elhagyatott öblöt, felveszem a snorkelt, ugrás a vízbe. Tele szeméttel a tengerfenék, de az öböl sem kismiska. Jobb napokat élt, mára már darabokra hullott büféépület maradványok, a  hullám által partra vetett nylonzacskók, sörösüvegek. Senkinek nem tetszik, menjünk tovább. 

Egy kanyarral arrébb hatalmas beach, színes napernyők tengere, kocsmák, kávézók hada. Berongyolunk az első árnyékos helyre, kit érdekel a strandolás, ha van jéghideg sör. Gyorsan elszalad az idő, mászunk vissza a hajóra.
Freddy már nagyon éhes, az anyja otthon várja az ebéddel…. most megtudjuk mire képes a kishajó. Repesztünk, kapaszkodunk a kezünk ügyében lévő kötelekbe, néha érintjük a vizet. 
Nagyon jó videókat, képeket lövök, mindenki benne van a Titanic pózban.
Este másfél órát várunk a parti étteremben a rendelésünkre. Közben a szakács néhányszor kijön, hogy módosítsunk, mert amit kérünk elfogyott. Utolsó esténk Montenegróban, nem vagyunk hajlandóak dühöngeni, ha nincs hal, eszünk csirkét.

Gdanszk, Gdynia, Malbork Pünkösdkor

2026-08-17T09:00:27.777-07:00

1. nap Gdanszk

Nem fért bele! Az úristennek sem tudtuk beletaposni a Wizzair-nek abba a béna pink vaskeretébe párom hátizsákját! Az enyémmel még megküzdöttünk, a benne megbúvó zacskó kekszemet szinte hallottam, ahogy kekszmorzsává alakul, de belepaszíroztuk hárman, mindenki láthatta, hogy legálisan vihetem fel. A páromé viszont megakadt már a tetején. 28.650 ft-unk bánta. Elindultunk Pünkösdölni Gdanskba. 

A reptéren a földön több színű sáv vezet a vonathoz, buszhoz, taxihoz. A szürke volt a busz, azt követtük.

Gdanskban a 210-es busz visz be a városba. A buszon van egy olyan jegyautomata, amibe beütöm a kiválasztott jegyet, odatartom a bankkártyát, levonja a jegy árát, de nem ad ki jegyet. Állítólag, ha az ellenőr készülékéhez odatartom a bankkártyámat, érzékeli, hogy megvettem a jegyet.

Este hét után értünk a hotelbe, kerestünk a közelben egy pizzázót, ahol mohón megrendeltünk ketten egy ötven centis pizzát. A felét tudtuk megenni.

2. nap Gdanszk

A hotelben ahol megszálltunk, nincs 13-as szoba. A lengyelek nem csak vallásosak, hanem babonásak is. 

Hétfő van, az internet azt ígérte, hogy hétfőnként sok múzeum ingyenes. Mára igazítottunk minden ingyenesen látogatható építményt.

Busz bevitt a központba, a Borostyán múzeum bejáratánál 10 óra előtt már sokasodott a túristaáradat. 

Csodálatos világ volt bent. A borostyán ezer változata, mérete, színe. És a beléjük szorult színes állatvilág. Még egy ebihalnak is sikerült megörökítenie magát. A borostyánból készült dísz és használati tárgyak szépsége ámulatba ejtő, bár a megvilágításuk még csavart egyet a látványon.

Átsétáltunk a Szent Mária bazilikához, a világ egyik legnagyobb téglából épült templomához, ahova ma szintén ingyen jutottunk be. Bent el sem tudtuk volna téveszteni, a tömeg a főoltár mellett sűrűsödött és mindenki a magasba bámult. Ott a falon felerősítve, a gdanski csillagászati óra. Megnyílt az ajtaja és kis orgonazene kíséretében kivonult a tizenkét apostol. Köszöntöttek minket, majd folytatva ívben az útjukat, a másik ajtón távoztak. A sort a halál zárta, jókora kaszával a vállán.

Következett a Városháza, ahol a négy tárgyalót és felette a múzeumot nyitották meg az ingyenes látogatás előtt. 

Az Arany és a Zöld kapu fogja közre a Dluga és a Dlugi Targ sétáló utcákat. Ez régen a Hanza kereskedők piaca volt, ma fullra tömve éttermekkel. 

Itt az Artus-udvar volt az egyetlen kakukktojás. Ennek is ingyenesnek kellett volna lennie, de még csak ki sem nyitott. Előtte a Neptun kút, ami alapot szolgáltatott a helyi Goldwasser likőr legendájának:

Szóval, egyszer egy öreg a kútba hajította az aranypénzét és Neptun rögvest ráugrott, a szigonyát dobva utána. Az arany rögtön pehellyé változott, ami azóta is jól látható a Goldwasser likőrben, amiben aranylemezkék úszkálnak.

Kiértünk a Motlava partjára, ahol véletlenül besodródtunk a Mariacka utcába. Itt minden négyzetméterre esik egy borostyán bolt. A hatodikig tartottam magam, de hát én sem vagyok vak. Egy nagyon cuki fülbevalóval a fülemben sokkal kényelmesebben bogarásztam a következő számtalan kirakatot.

A Daru kapu alatt bámészkodtunk, néztük a turistahajók tömegét, beültünk egy pohár sörre. 

Hazafelé, a lenyugvó nap sugara vízszintesen bevilágított a Zöld és az Aranykapu ívei között, közte végigpásztázva a régi piacot. Csodás látványvolt.

3. nap Gdanszk
Gyors reggeli, busszal be az óvárossal szembe a Motlava túlpartjára. A gyaloghidak egy része úgy van megoldva, hogy félóránként vagy leereszkedik, vagy keresztbe fordul a folyón, hogy át lehessen sétálni. A másik félórában felemelkedik, vagy a sodrás irányában áll a folyó közepén, hogy a hajók is tudjanak közlekedni. Tudni kell jól időzíteni a buszt.

A tengerészeti múzeumban mindent kiállítottak, ami csak Gdanskkal és a hajózással kapcsolatos. Aki szereti a hajómodelleket, annak egy kánaán. Megismerjük az összes híres hajót, az összes híres tengerészkapitányt és a híres tengeri csatákat.

A Motlava partján, a múzeum bejárata előtt ring az egykori  Soldek szénszállító hajó. A múzeummal közös jegy olcsóbb. Egy iskolás csoporttal együtt haladunk, egymást előzgetve. Lent a rakodótérben indul a túra. Belülről monumentális, az isten szene is elfért ekkora bödönben. 

Motorház pöfög  zakatol, kazán sistereg, izzik benne a szén. Lapát odakészítve, mindenki fotózza magát. 

Egy szinttel feljebb a mindennapi élet: matróz, rádiós, tisztiszoba, konyha, étkező. Eléggé puritán. 
Fent a fedélzeten a térképszoba, a kapitányi híd, itt is minden tekerhető, kapcsolható. Végül kisétálunk a hajó elejére, itt ér véget a túra.

Visszasétérünk a folyó túloldalára, ott egy 1400-as években épített daru, a Zuraw. A hajókba a rakodást és a vitorlarúd felállítását segítette. A mozgatása négy hatalmas fakerékkel volt megoldva, melyekben emberek taposták, forgatták belülről a kerekeket. A múzeumőr páromat kizavarja a kerekek közül. A kiállítás intetaktív, mintha belecsöppentünk volna a középkori kikötő életébe.

Még kora délután van, kibuszozunk Westerplatte félszigetére. A lengyelek ettől az időtől, 1939 szeptember 1-től számítják a II. világháború kezdetét. A németek megtámadtak itt egy katonai raktárat, úgy számolva, hogy alig lesz ellenállás, mivel a bázist 180 ember védte. A lengyel katonák egy hétig tartották magukat. Az emlékműig, végig az úton ennek a napnak a története, a katonák név szerint megemlítve, emlékezve rájuk.

A múzeum mögött a Balti tenger. Apály van, messze besétálunk, hogy elérjük a vizet. Tizenkét fokos, a fotó kedvéért bedugom a lábamat a habok közé.

4. nap Malborki vár

Ma kiruccantunk Gdanskból. A vonaton minden tipi-topi volt, wc-ben melegvíz, szappan, kézszárító. Hatvan kilométert vonatoztunk dél-keletre, ahol is ott áll a világ legnagyobb téglából épült és legnagyobb területet elfoglaló vára, a Malborki vár. 

Százharminckét évig építette egy német, keresztes lovagrend Szűz Mária tiszteletére, ami látszik is, mert ahol lehetőségük volt, mindenhova pingáltak, vagy faragtak egy Máriát a gyermekével. Idővel többször gazdát cserélt, végül a második világháború letarolta, a semmiből építették újjá.

A jegyet két helyre vettük, a vár és a múzeum. A harmadikat, a kétszázharminc lépcsőből álló fantasztikus kilátást ígérő tornyot szerényen kihagytuk. Kaptunk hozzá magyarul beszélő audio guide-ot, ami szó szerint úgy vezetett minket végig, mintha hülyegyerekek volnánk. 

Többször figyelmeztetett minket, hogy hova nézzünk, hova lépjünk, egyetlen szépséghibája volt a dolognak, a jobb és a bal irányokat nyolcvan százalékban keverte. 
Minden teremről, érdekességről tudott egy történetet, igazán szórakoztató volt vele a séta, ami pontosan négy órán át tartott. 

Mászkáltunk alsó,- közép,- és felsővárban,  pincékben, padlásokon, rengeteg lovagtermet látogattunk meg, ahonnan párszor titkos csigalépcsőkön jutottunk át hálószobákba, régi irodákba.
A várat keresztes lovagvárnak állították helyre, valószínűleg későbbi lakói nem alkottak itt maradandót.

Délután négyre felyeztük be a sétát és most itt ülünk felpolcolt fáradt lábakkal a vonaton. Még nem döntöttük el, hogy éhesebbek, vagy fáradtabbak vagyunk-e, haza menjünk elterülni az ágyon, vagy üljünk be valahova Gdanskban pizzázni.

5. nap Gdynia

Ma megint vonatoztunk, csak ellenkező irányba, mint tegnap. Gdynia volt a cél.  Az állomástól húsz perc séta a kikötő.
Ez a nap a párom napja volt. Először is meglátogattunk egy tengeralattjárót. 

A Sokoł, lánykori nevén KNM Stord, norvég jármű volt, majd átkerült a lengyelekhez. 2024 óta látogatható. 
Megszámoltam, kilenc fekvőhely van benne (az egyik négyemeletes ágy, de nem lehet felülni) és egyszerre huszonegyen szolgáltak rajta. Nem igazán lehet értelmezni, hogy abban a szűk keskeny csőben hogyan fértek el, mi sem tudtuk kikerülni egymást, egyirányba haladtunk egészen a wc-ig, ott volt kitérési lehetőség. 

Itt is mindent babrálhattunk, a hangok imitálták a víz alatti állapotot, a szonár állandóan ellenséget keresett.
A tengeralattjáró a tengerészeti múzeum előtt szárazföldön áll, a múzeumi belépővel együtt olcsóbb a jegy. 

A Tengerészeti múzeum teljesen más, mint a gdanski volt. Itt a fő hangsúly a hajós életen van, a legénység és a tisztek hétköznapjait mutatja be. Kint, a múzeum körül eszement mennyiségű hadászati felszerelés a tizenhetedik századtól a II. világháborúig. 

Itt felállítottak egy pihenőasztalt, ahol az asztalon kialakított négyzethálóban mi mást is lehetne társasjátékozni, mint a "torpedót". Még a kavicsok is ki vannak téve, valamint valódi torpedók kicsinyített méretei a kilövendő területek.

Innen kicsattogtunk a kikötőbe, ahol két hatalmas csoda ring.
A Błiskawica a világon a legöregebb, még mindig vízen ringó hadiromboló a II. világháborúból. Jegyét még a múzeumban vettük meg. A bejáratnál igazi matróz terelt irányba, nem akart velem fényképezkedni. Itt is mindent megmutatnak, mindenhova benézünk. Nekem tizenkettő egy tucat, nem ájulok el a lenti gépezettől, a hatalmas dízel motortól, párom hüledezik a méretekről. 

Engem inkább a kabinok, a mindennapi élet érdekel, hát itt sem voltak elkényeztetve a közlegények.
Végig járjuk alul, majd a fedélzeten szemléljük meg a fegyverarzenált. Ezek tutira tudtak lőni minden irányba, az ágyúcsövek forogtak össze-vissza.

A Błiskawica hadihajó előtt van kikötve a másik csoda, a Dar Pomorza háromárbócos vitorlás. Több mint száz éven keresztül járta a világ tengereit, majd itt Gdyinában lett nyugdíjas. A fedélzeten árulták a jegyet. A már szokásos lehetőség, hogy mindent megnézhetünk a kijelölt útvonalon. A legénység egy légtérben, az ebédlőasztalok felett kifeszített hálókban aludt, míg a tiszteknek elképesztő kényelem. 

Vörösbársony huzatú szalon, pihenő és ebédlő, zongorával, faragott korlátú lépcsőházzal.
A hajó fehérre van mázolva, a partról nézve méltóságos, elegáns, büszke.
Míg besétáltunk a kikötőbe, a hajók folyamatosan érkeztek, kötöttek ki, megvacsoráztunk egy kis etetőben, és indulás a vonathoz.

6. nap Gdanszk

Utolsó napunk, először kibuszozunk a Szolidaritás múzeumhoz. Hat napja buszozunk egy olyan városban, ahol meghagyták az utakon a macskakövet. Mondjuk tényleg jól mutat a régi Hanza házak között és ennyi idő alatt megtanultuk, hogy a buszon hol vannak azok az ülések, ahol nem harapjuk el a nyelvünket útközben.

A hajógyár előtt monumentális szobor, ahol Lech Wałesa beizzította a vasat és egy hordón állva sikerült úgy felhergelni a munkásokat, hogy elindította a Szolidaritás mozgalmat 1980-ban.
A hajógyár régi bejárata, most a múzeumhoz vezet. Gigantikus épület, benne szinte percről percre dokumentálva minden, ami Wałesával és a mozgalmával történt. 

Délre beérünk az óvárosba. Van egy elmaradásunk, az Artus-udvar idáig zárva volt, most megnézzük. Az épület a Hanza-szövetség kereskedőinek találkahelye volt eredetileg. Rendesen ki is díszítették mindkét termét. A bédekker szerint a falfestmények káprázatosak, szerintem tömény giccsparádé. Emeletén van egy kiállítóterem, na ott vannak szuper festmények. Azt érdemes megnézni.

Innen egy ugrás az Aranykapunál a börtönmúzeum. Toronyban tekereg a csigalépcső felfelé, emeletenként három cellával. Néhány cella annyira csöpp, hogy talán nem is lehetett benne kinyújtózkodni. 

Ezekben láthatók az emberi képzeletet felülmúló középkori kínzóeszközök. A hanghatás és a fény fokozza az izgalmakat, mindenhonnan sikítások, nyögések hallatszanak. Az egyik cellának megmaradt az eredeti ablaka, erre külön felhívják a figyelmünket.

Még kora délután van, ellátogatunk a Motłava partjára és befizetünk egy órás hajóutat a Westerplattéig és vissza. Nem mondanám, hogy ez a hajóút szép, de látványosnak látványos. Kiérve az óvárosból kezdődik a hajógyárral. 

Darutömegek, amik szednek szét, vagy javítanak hajókat. Utána végig kétoldalt áruszállító hajók. Egyikből pakolnak ki, a másikba rámolnak be. Istentelen mennyiségű szénkupacok, amiket fúj a szél, felkavarva a szénport. Hogy ez a por ne telepedjen rá a városra, erősen porlasztják rá mindenhonnan a vizet. 

Szóval, ahogy befordult a hajónk, mintha egy szenes-vizes szürkés ködön furakodnánk át. A hajók a parton egyre nagyobbak, teljes kivágott erdőket nyelnek el. Ez így megy a Westerplattéig. Ott sokan kiszállnak, helyettük mások jönnek, fordulunk vissza.
Jól időzít a kapitány, minden mozgóhíd szabad utat enged, visszatérünk a kiindulási pontra. Még egy fagyit elnyalunk, indulás haza, holnap végetér a szabi.

Egy hét a Peloponészosz félszigeten

2026-08-17T06:00:27.448-07:00

1 nap 

Félig tele a Wizzair gép, válogathatok az ablak melletti ülésekben. Stewardess mondja, hogy a  legelső járatuk Kalamatába. Ezért volt akciós! Reméljük megtalálja a pilóta a görög repteret.
Átvesszük az autót, aminek rossz a kalaptartója. Kislány lekapja a saját autójáról, kicseréli, négyen indulunk neki a kalandnak. 

A 82-es tajgetoszi panoráma úton szeretnénk átjutni Mystrasba, de már az út elején jelzi egy tábla, hogy le van zárva. Sztrádadíjat nem akarunk fizetni, több út nincs. Interneten semmi nem jelzi a lezárás okát, mégiscsak nekifutunk. 

És de jól tesszük. Az út a Tajgetoszt szeli át, csúcsokon, völgykatlanokban kanyarog. A birkanyájat ember nem kíséri, egyik kutya elől, a másik zárja a sort. Gyönyörű vad tájakon futunk, egy bővizű forrásnál megkávézunk. Aztán megtaláljuk az útlezárás okát. Az út fele egy helyen beszakadt, alatta a tátongó mélység. Kicsit arrébb pedig sziklák omlottak le, rákönyökölve az útra. 

Ügyesen kerülgetjük az akadályokat, életben maradunk, átjutunk Mystrasba.

Mystras egy ragyogó állapotban megmaradt bizánci romfalu az 1200-as évektől lakott. Húsz euró a belépő.
Déli egy óra, kaptatunk fel a fellegvárba, a lábamon folyik az izzadság. A kilátás fentről pazar, és akkor ereszkedjünk lefelé, mert a fellegvárat hosszan a hegyoldalban körbe fogja a romfalu. A fiúk erre már nem vállalkoznak, majd inkább elénk jönnek kocsival. 

Krisztával komótosan araszolunk lefelé, a házakon nem sok a látnivaló, de a közöttük megbúvó négy templom gyönyörű, még romos állapotában is. A múzeum nem nagy szám, de kellemes hűvös van bent. 
A falu aljában kis étterem, szőlőlevélbe tekert darált főtt birkahúst választok. Pikáns íze van.
Délután még egy út vár ránk, ez is szép, átautózunk a szállásra Napflióba. 
A szálloda szobánk ablaka a kivilágított Palamidi erődre néz.

2 nap 
Tízre érkezünk Epidaurosz parkolójába, még mazsolázhatunk az árnyékos parkolóhelyek között. Elsőként a színházat látogatjuk meg. Már ácsolják a színpadot a nyári játékokhoz. Felkaptatunk a legfelső sorba, fotó jobbról balról, megérkezik egy francia csoport. Elhelyezkednek a színházban, az idegenvezetőjük csendre inti az ácsokat, hirtelen néma csönd lesz. 

Magyaráz valamit, majd ott lent a mélységben a színpad közepén a földre szór néhány apró kavicsot. Tökéletesen halljuk, meg tudjuk számolni hány darab hullott le. Sóhajt egyet, hallunk mindent. Megtapsoljuk a produkciót.

Epidaurosz híres gyógyközpont volt az ókorban és a középkorban. A kórház, a gyógycentrum és a sportpálya nyomai most is láthatók. Az egyik felirat szerint egy nőt aki nem tudott teherbe esni, kézrátétellel úgy meggyógyítottak, hogy született egy fia. Külön ki van emelve, hogy a férje volt a gyerek apja.

Innen pár kilométerre van Kalymnios strand, ami ötven méterre a parttól, másfél méter mélyen a vízben rejti Sunken Cityt, egy kétezer éves római villát. Beúszunk a snorkellel. Alattunk a ház alaprajza, szobák, konyha, kút, kikötő. A raktárban a fal mellett kettes sorban sorakoznak az amfórák, tizenhetet számolok meg. Hatalmasak, átmérőjük egy és másfél méter között mozog. Mindegyikben halacskák, zölden, türkiz színben, szivárvány színben pompáznak.
A parton csak úgy ülhetünk be inni, ha eszünk is. A piáért mindenre hajlandóak vagyunk, együnk 
tzatzikit. 

Amíg eszünk, Zoli telefonja feldob egy közeli kirándulóhelyet, az Ördög hídját. Kocsiba be, tíz kilométer, majd kis séta. Az út narancsfa ligeten fut keresztül, Krisztával kiugrunk, begyűjtjük az esti vitamint. Édes, kevésmagos, de meleg.
Az Ördög hídja egy öt méter széles völgykatlant ível át. A katlan mélye tele van lehullott szikladarabokkal, ezeken bukdácsol keresztül a patak. Iszonyat mélyen fut, inkább csak halljuk, mint látjuk. És a leander még itt az erdő sűrűjében, a sziklahasadékban is megél.

Napflioban az esti vacsora után sétálunk egy kicsit a közeli parkban és felfigyelünk a dobozokba kihelyezett, keménypapírból hajtogatott kutyagumi összeszedő lapátokra. Még nem láttunk ilyet, Krisztával kihúzunk egyet-egyet az adagoló dobozból és kezünkben lóbálva andalgunk tovább. 

Tök gáz, mire észrevesszük magunkat, hogy ott sétálunk a teraszokon ülő túristák és helyiek között, kezünkben a kutya szaroslapáttal hadonászva.

3 nap 

A Korintoszi csatornán felújítás zajlik, tele van risz-rosz darus uszályokkal. Ma biztosan nem látunk rajta elegáns gyönyörű nagy hajókat. Az ugrálás a hídról viszont gőzerővel zajlik, folyamatos a visítás.

Korintosz múzeumában csodás szobrok, mozaikok és természetesen a korintoszi oszlopfő bemutatása.
Innen kilépve arcul csap a hőség, rövid sétára sarkalva a kövek között. Apollón temploma a fő látványosság, a maga hét oszlopával.

A város felett, egy hatszáz méter magas sziklán Zoli felfedezi Akrokorintoszt, egy szépen megmaradt fellegvárat. Ingyenes a bejutás, másszuk meg. Mi a harmadik kapunál feladjuk, Zoliék megmásszák, kőrpanoráma a jutalmuk.

Mükénébe délutánra érkezünk. 
Múzeuma gazdag, szépen összerakott terrakotta edények, szobrok, az arany halotti maszk másolata, fegyverek, ékszerek és a finom hűvös légkondis levegő. Erős Agamemnon kultusz van, lévén, hogy egykori otthona volt.

Palotáját végigsétáljuk, Oroszlános kapuját megcsodáljuk, zárt ciszternájába próbálunk lejutni, de olyan istentelen mennyiségű légy zúdul ránk a sötét alagútban, hogy kimenekülünk.

Még eltekerünk Agamemnon sírjához. A hatalmas hegybe vájt kúpos építmény belsejében a visszhang felerősödik, rögtönzött koncertet hozunk össze.
Este giroszparti a partisétányon.
Holnap hosszú utunk lesz délre.

4 nap 
Aminek el kell jönni, az el is jön.
Napflioból indulunk reggel, Vathiba. A teljes félszigetet átszeljük délnek. De nem autópályán, hanem hegyi kanyargós, hatalmas sziklák közé szorult egysávos utakon. Félelmetes és egyben gyönyörű. Megállunk, fotózunk, indulunk, és ez így megy.

Zoli mondja  a kuplung nem tökéletes, minden váltásnál recseg. Még pár perc és már folyamatosan nyöszörög is.
Szólunk az autóbérletnek, hogy valamit csináljanak, mire Vathiba érünk, mert ez nem ok. 
A kuplung most már hangosan visít, váltáskor, mintha a csontjai törnének, büdös égett szag terjeng. Zoli megpróbál úgy vezetni a hajtűkanyarokkal tűzdelt úton, hogy egyáltalán ne kelljen váltania. Megy is egy darabig, mivel most már lefelé tartunk a hegyekből, de ekkor szemből jön egy német lakóautó. Fék mindkét oldalról, mi még a lendülettel lekerülünk az út szélére. A lakóautó öreg, hiába adunk neki teret, képtelen lendület nélkül túljutni a kanyaron, letolat a kereszteződésig és más utat választ. Nekünk az induláshoz megint kuplung, a hangja felvisít és most már nem halkul, a hotelig úgy érkezünk, mint a lakodalmas menet,  mindenki értesül róla, hogy néhány másodperc múlva felbukkanunk. 
Ezt a hangot elküldjük az autóbérletnek, jelzik, mondjuk meg hova kérjük és viszik a csereautót.

Amíg várunk, a hotel strandján múlatjuk az időt. A tenger kellemes, a sör hideg. Ma már biztosan nem tudunk eljutni a betervezett programokra, mindenki iszik.
Begurul a pótautó, két szaki kiszáll, lepapírozzuk a cserét, csak utána állnak neki megvizsgálni a beteg autót.

Olaj nincs benne. Hűtőfolyadék az alján lötyög, beletolják a bubimentes ásványvizet. Fékolajat is feltöltik, megtörtént a nagyszervíz. Beindítják, az összes macska menekülőre fogja. Kicsit várnak, míg az olaj átjárja az autót, a csikorgás decibel értéke csökken.
Rükverc, a kuplung megmozdul és kezdődik minden elölről.

Integetünk és lesétálunk a partra vacsorázni.
Mire végzünk, hét macska kering az asztalunk alatt, kuncsorogva egy kis nasiért.

A hotelhez tartozik egy hatalmas medence, azt is kipróbáljuk, majd fröccsel tökmaggal felszerelkezve kivonulunk a partra csillagokat vadászni. Megegyeztünk, hogy jövőre kihagyjuk a horvátokat, ide jövünk egy hétre.
Az autóbérlet este hatra visszajutott az autóval Kalamatába.

5 nap 

Reggel hétkor a tengerben kezdjük a napot. Volt már melegebb is. 
Sietnünk kell, be kell pótolni a tegnapot, irány délen a Diros barlangok. Hosszú túrát kérjük, nincs. Jó, akkor a rövidet. Lelépcsőzünk a hegy gyomrába, csónakba pattanunk, srác ellök a parttól. 

Kivilágított folyosókon, alagutakon, kapukon tekeregve haladunk, a srác mesél a barlangról, méretekről, aztán jön az elmaradhatatlan kérdés, honnan jöttünk. Hát persze, a srác már háromszor volt Budapesten, imádja a várost.

A barlang tömve cseppkővel, kerülgetjük, csodáljuk a formákat. Kis kikötőhöz érünk, kiszállunk, gyalog folytatjuk a barlangtúrát. Srác elköszön, elrúgja a csónakot, magunkra maradunk. Itt nincs nagy fakszni, az úton haladva, majd csak kijutunk. Folytatódnak a cseppkövek, fantasztikus mennyiségben, mintázatban, és a magunk tempójában haladhatunk.
A Diros barlangok a Földközi tenger partján bújnak meg, innen átautózunk az Égei tengerhez Monemvasiába. 

Monemvasia egy apró szigeten fekszik eldugva a hegy mögött, híd köti össze a szárazfölddel. Bizánckori apró város, szűk utcákkal, rengeteg lépcsővel, minden apró ház aljában ajándékbolttal, kávézóval. 

Krisztáék pluszban felkapaszkodnak a fellegvárba, addig mi a kis utcákban kóborolunk.
A jegeskávét már újból együtt szürcsöljük, élvezve a kisváros tengerparti panorámáját.

Még legurulunk Pavlopetribe, ahol a tengerben egy egész római kori város süllyedt el, de már csak a partról szemléljük, nincs idő beúszni és búvárkodni, késő van, még két óra az út hazáig.
Este megérkezett az email az autóbérlettől. Szerintük Zoli a hibás, rosszul vezette az autót. Zoli idegei kellenének nekem, még ő nyugtatott, hogy ne izguljak, nem lesz gond az átadásnál.

6 nap 

Ma egész nap csönd van. A tegnap esti elutasító levelünk után az autóbérlet nem válaszol, nem telefonál.
Beszélünk ügyvéddel, ígéretet kapunk egy telefonos görögtolmács segítségére, chat gpd-kikérdezzük töviről hegyire, minden adatot a rendelkezésére bocsátunk, nekünk ad igazat, megfogalmazza az összes felmerülhető hivatalos levelet. Várunk.

Reggel gyorsan eszünk, megint egy két és fél órás út előtt állunk, irány Methoni.
Szombat révén megtelnek az utak, az egész szigetet végigaraszoljuk. A sztrádákat kivéve, az utak egy-másfél sávosak, most többen jönnek szembe és többen akarnak előzni.
Methoni várát a velenceiek építették a tizenharmadik században, hatalmasra sikerült.

A tenger körbe csapkodja,  csak a természetes sziklazátony védi a víz erejétől. Feltárás nem folyik, kizárólag állagmegóvás. A kis templomában párom is, Zoli is ugyanazt a történetet kezdi el mesélni. Szépen lebontják a negyven évvel ezelőtti esetről az azóta rárakódott sallangot, kiderül, hogy negyven évvel ezelőtt, egy napig együtt dolgoztak. 

Átsétálunk a mellette lévő apró Bourtzi szigetre, ahol meg a törökök húztak fel egy tornyot börtönnek használva.

Felhős az ég, fúj a szél, de azért útba ejtjük Voidokilia teljesen szabályos kör alakú strandját. A kis nyitott részen szabadon süvít be a szél, szuper tarajos hullámokat produkál. Úszni nem igazán sikerül, vagy átugráljuk a hullámokat, vagy utazunk a tetején és előbb utóbb távolabb kilök a partra. 
A strand finom fehér puha homokja mindenhova utat talál, hiába söpörjük le magunkról, a kocsiban csak csak szúrja a bőrünket.
Ma este megint költözünk, ez lesz az utolsó szállásunk. Éttermében az étlapon hatalmas a választék, a pincér szerint négy közül választhatunk, a többi csak az étlapon létezik.

7 nap 

Utolsó napunk, Olympiának szánjuk, délelőtt érkezünk, még a tömegnyomor előtt. Végig  böngésszük a rengeteg templomot, itt minden istennek is áldoztak, csak legyen látható eredménye. 

nyilvános illemhely

A versenyzőket, akik csakis hímneműek lehettek, egy hónappal a verseny előtt begyűjtötték, mivel időben le kellett lecsekkolni, hogy mindkét szülő szabad görög állampolgár, nincsenek eltiltva a közügyektől, gyakorolják-e rendesen a vallásukat, stb… 

Különböző csoportba osztották őket, méretüktől, tudásuktól, felkészültségüktől függően és edzették, oktatták, felkészítették őket a versenyre.
A versenyeket pucéran vívták, maga a gymnos szó is meztelent jelent.
A győzteseknek olajág koszorú, vagy pálmaág volt a jutalma.
Nőket nem tűrtek meg, ha egy is bemerészkedett, azt a mélybe taszították. 

Mire kijövünk a múzeumból, turista csoportok áradata lepi el a területet.
Délután vár ránk a nagy feladat, megharcolni az autóbérletessel. Mikor odaérünk, pont akkor veszi át egy angol azt az autót, amit három nappal ezelőtt lecseréltünk. Kiállunk az ajtóba, hogy halljuk a hangját. Tökéletes.
Vangi pár nappal ezelőtt megígérte, hogy tolmácsol telefonon ha szükséges, gyorsan felhívjuk. Bepróbálkoznak, harcolnak, de nem fenyegetnek. Nem engedünk, nekünk is van veszteségünk, az elmaradt programok. És előre kötöttünk teljes biztosítást.
Végül megadják magukat, elfogadják, ha nem fizetünk.

Lányom még otthon ajánlotta, hogy próbáljuk ki egy étteremben a mezét. Küldött hozzá étterem címeket is, Kalamatában az egyiket meglátogatjuk. Ez a meze arról szól, hogy mindenből pár falatkát kapunk, mindent kóstoljunk meg. Először tengeri cuccok jönnek, majd szárnyas, disznó, végül különböző sajtok. Jóllakunk, kicsit még turkálunk az utcai árusok bódéjaiban, irány a szálloda,  holnap reggel repül a gépünk haza.

Hajókirándulás Pagon

2025-09-21T01:15:00.000-07:00

Horvátország, Pag szigete, huszan gurultunk le az Adriára. Ötödik nap, gyönyörű időt ígér a meteorológia, mindenképpen hajózni akarunk. Vagy minket visznek hajóval, vagy mi viszünk hajót, mindegy, csak a tengeren ringjunk. Végigjárjuk a marinát, városi kikötőt, sehol egy épkézláb bérelhető flotta, ami képes húsz embert egyszerre szállítani.

Visszacsorgunk Pagra, ott áll egy nagyhajó, a hirdetése ígér fűt-fát és delfineket. Odasettenkedünk, nézelődünk és máris ugrik a kávéház teraszáról a kislány, mit szeretnénk, minden is van.

Mindent is akarunk, de csakis akciósan, mivel mi egymagunk megtöltjük a hajó egynegyedét. Lefaragunk tíz százalékot az árból, főleg, hogy delfineket az idén még senki sem látott.

Másnap reggel befizetjük az előleget készpénzben, a maradékot a hajózás napján utalhatjuk.

Végre itt a kedd, reggel betódulunk a városi térre, már gyülekeznek mások is a hajókirándulásra. Veszem elő a kártyát, fizetném a maradékot, hárít a kapitány, csakis kp-ban fizethetek. Bakker, a nejed tegnap egészen mást mondott. Összekaparjuk a pénzt, kifizetjük, kapaszkodunk fel a pallón.

Dudál a hajókürt, a fiatal csinos matrózok elengedik a köteleket, elindulunk.

A hangosból lágy horvát dallam szól, osztják az üdítőket szendvicseket, a sirályok egyből körülvesznek minket.

Felhajózunk Casca-ig, isszuk a töménytelen pálinkát, fordulás vissza. Első megállónk egy kis porfészek, Metajna. Fürdés, kávézás, csetreszvásárlás az egy szem kikötői bazárban, majd fel a hajóra, jön az ebéd.

A hal isteni, hatalmas, esszük kétpofára, közben rakják ki az asztalokhoz a borosüvegeket. A személyzet sem veti meg az italt, mindenki mindekit nagyon szeret.

A sirályok teljes extázisban, annyian, hogy eltakarják az eget. Repülnek a halfejek, halcsontvázak a tengerbe, a madarak százával vetődnek, zuhannak utána, az ügyesebbje a levegőben kapja el. A kapitány próbálja megállítani az őrületet, mondván megbüntetik ezért, de senki nem hallgat rá, élvezzük a műsort.

Második megálló Beritnica strand, híres a marsbéli tájáról, a hegytetőről tengerbe zuhant hatalmas szikláiról.

Itt csak fürdés a program, mi a futottak még kategória a hajó faráról csusszanunk be a vízbe, a bátrabja ugrik. Vízből csodáljuk a bátorságukat, elismerő kiáltásokkal bátorítjuk, hogy minél magasabbról ugorjanak, nevetünk a mázsa felettiek szaltóin, becsapódásain.

Harmadik megállónk Spilja Gace, egy barlang a tengerben.

Nem mindenki vállalkozik a barlangmászásra, tőlünk is csak hatan csobbanunk be és úszunk a bejárathoz. A hajó legénységéből ketten beöltöznek neoprénbe, ők segítenek a mászásban.

Libasorban kapaszkodunk fel, a bejárat még szélesnek mondható. Egy hasadék alján küszködjük magunkat előre, a mélyre zuhant szikladarabokon mászunk fel, le.

Néha a víz annyira mély, hogy nem ér le a lábam, pár méterrel arrébb már másfél méterrel a víz felett kapaszkodom, tartom magam kézzel - lábbal a hasadék oldalán. Egyre jobban szűkűl, már csak oldalazva férek el, kézzel keresem a kiugrókat, lábbal lapátolok, hogy ne süllyedjek el. Forduló és ott a vége.

Két lehetőség van. A kijáratot elzáró sziklát alulról víz alatt átúszva, vagy a sziklára felkapaszkodva, onnan leugorva küzdöm le. Mindenki az utóbbit választja, én is nekigyürkőzöm, hogy valahogy feljussak a mélyvízből a sziklára. Taposom a vizet, fogalmam sincs, hogy a fenekemet hogyan emelem ki annyira, hogy a sziklát már elérjem és feljussak rá. Kriszta mögöttem jön, meglódít, fent vagyok, beszorulok.

A szikla mögött vár az egyik hajós fiú, úgy látszik ez a pont a gyenge láncszem, itt segíteni kell mindenkinek. Mutogat hova lépjek, hogyan szabadítsam ki magam, nyújtja a kezét, elkapom. Átránt, kint vagyok a barlangból, úszás vissza a hajóhoz.

Folyamatosan hordják ki az italokat, mindenki erősen jókedvű, a hangosból felcsendülnek a hatvanas évek örökzöldjei. A táncparkett gyorsan megtelik, a hajó minden szintjén ropják. A refréneket az összes náció együtt üvölti.

Észre sem vesszük és a hajó Pag kikötőjéhez símul....

Kisahajóval, nagy hibákkal, egy hét az Adrián

2025-09-21T00:08:00.000-07:00

Adria 1-2 nap.. Még tavasszal lefoglaltunk lányomékkal egy kis négyszemélyes yachtot az Adrián Pirovacban. Mi Pag szigetéről, lányomék Pestről jönnek, a hajónál találkozunk.

A yacht három éves és pár hete esett át egy teljes generáláson, végre lesz egy olyan utunk, ahol nem lesz semmi probléma.

A hajót jóval öt óra után adják át, már nem indulunk el, majd reggel korábban kelünk. Vacsorázni besétálunk Pirovac óvárosába.

Este kilencre érünk vissza, dugjuk töltőre a telefonokat, egyik konektor sem működik. A segélytelefon csak este nyolcig elérhető, a másnap kora reggeli indulás elhalasztva.

Reggel jelezzük a gondot. Dugják a kábelt ide, oda, cserélik másik hajóéval, biztosítótáblát nézegetik, nem értik. Az elektromos szakember kilenc után érkezik meg, kicseréli a dugaszt, semmi. Végül lett egy megoldás, ha lekapcsolják a tus vízmelegítőjét, működik minden.

Bevállaljuk, nem fürdünk meleg vízben, ha így elindulhatunk.

Suhanunk a vízen, megérkezik a szabadság érzése, ahogy a motor mögött a felkavart habon táncol a napsugár, millió felkorbácsolt vízcsep repked a hajó oldalán.

Találunk egy bájos kis öblöt az egyik apró szigetnél, álljunk meg, ússzunk egyet.

Bekanyarodunk, alapjárat, az anker indul a mélybe…. És ekkor mindkét motor egyszerre leáll….És semmi… És sodródunk a part felé… És az anker még mindig nincs annyira mélyen, hogy egy szikla megakassza, beindítani pedig nem lehet.

Parttól tíz méterre egy ferde szikla megfogja, megállunk. Levegő ki, kis nyugalom. Próbáljuk indítani a motort, köhög sípol, mint aki száz éve szívja a cigit, semmi.

Telefon a szerviznek, lányom videóhívásban szerel, állít, kapcsol fel, le panelokat vizslat, gombokat teker. Semmi. Ezt többször elismétlik, mindig új ötleteket felvetve, egy óra kínlódás után megadják magukat, inkább jönnek.

Jól telik az idő, fürdünk, búvárkodunk, olvasgatunk, várakozunk.

Több mint egy óra és megérkeznek négyen. Mindet ismerjük már a reggeli szerelés okán, örvendezünk, hogy megint találkozunk.

Az egyik srác beugrik, bekapcsolja a motort és az pöccre indul. Mindkét motor.

Hát ez égő. Tök rendesek, mindkét motort feltúráztatják, a végsőkig erőltetik a teljesítményeket. Száguld a hajó, félelmetes, amit kihoznak belőle. Kapaszkodunk, élvezem a sebességet, a hirtelen kanyarokat. A motorok bőgnek, nem értjük egymás szavát.

Aztán vége, megállunk, nézünk egymásra.

Na még egyszer utoljára a srác megint beindítja a két motort... és csak köhög!

Diadalittasan nézünk a négy szerelőre, na ugye!

Hárman átugranak, és mindent leellenőriznek. Semmi. Ezer újraindítás és soha többet a két motor nem hajlandó köhögni. Megegyezünk, utunkra engednek, ha bármi gond van hívjuk őket. De csakis reggel nyolc és este nyolc között.

Elindulunk, ma már csak Tribunjig megyünk, még van hely a kikötőben. Összekapjuk megunkat és úgy állunk be a mólóhoz, mint a nagyok. Elégedetten rendezkedünk, amikor megérkezik a kikötőmester, álljunk beljebb, ide másik hajót várnak. Megpróbáljuk megismételni a lehetetlent, többé kevésbé sikerül.

És most itt ringunk Tribunjban, túl a vacsorán és kíváncsiak vagyunk, holnap a két motor akar-e minket tovább repíteni...

Adria 3. nap. Sikerül, reggel a hajómotor elsőre beindul, kifutunk Tribujn kikötőjéből. Sibenik felé kanyarodunk, állítólag már látogatható a Szt. Miklós erőd, 2019 óta Unesco védelem alatt áll. Mellette az öbölben Lali felfújja a bocit, átszállunk, mert az erőd bejáratánál csak a szervezett túristákat szállító hajó köthet ki, ami a bocira nem vonatkozik. Fent az erőd bejáratánál egy őr, nem enged be minket, mondván, csakis Sibenikben lehet megvásárolni a belépőt, ami tartalmazza az utazást is a saját hajójukkal.

Erről akkor lemaradunk. Kőrbe evezzük az erődöt, majd vissza a hajóra, Sibenik az új cél.

Itt pár órát elbóklászunk. Ez az év szent éve a Szent Antal katedrálisnak, idénre megszabadították a több évszázados kosztól, a márvány és kőfalak teljes szépségükben pompáznak.

Sibeniktől elindulunk felfelé a Krka folyón.

Csodálatos út, kétoldalt meredeken vízből kiálló sziklás hegyoldalak, sűrű erdős hegyvonulatok, minden kanyar új varázslatot mutat a vad tájból. A folyó partja mentén osztrigatelepek. Gyanítom, ez a félig sós, félig édes, mozgásban lévő víz kiváló az osztriga fejlődésére.

Kis konoba "Vidrovaca" az egyik kanyar után. Kikötünk, ma itt vacsorázunk és itt is éjszakázunk.

Adria 4. nap. Még első nap az induló kikötőben Pirovácban kaptunk egy térképet, amin feltüntették, hogy melyik nap hol lesz tengeri hadgyakorlat. Legyünk szívesek komolyan venni, nem becsatlakozni véletlenül a háborúba.

Ügyesen kerülgetjük a hatalmas négyszöget, délben Zlarinban bójára állunk, bocival kievezünk a partra.

Zlarin kisvárosa két dologról híres.

Egyik a korall halászata, amit a helyi múzeumban tekintünk meg, lányom fordít, mindent megismerünk a korallról és halászatáról.

Az Adrián kizárólag Zlarin sziget lakóinak volt privilégiumuk a korallt kihalászni, ebbe a teljes Horvát és Olaszország beleértendő, annak ellenére, hogy a sziget környékén nincs koralltelep. Vörös korallt gyűjtöttek, ami függőlegesen lefelé nő, évente max két millimétert. Egészen 2024-ig egyik bevételi forrásuk volt, tavaly betiltották a korallhalászatot. A helyi kisboltban választok egy gyönyörű korall karkötőt.

Második dolog, amiről híres Zlarin szigete, hogy elsőként csatlakozott az "egyszerhasználatos műanyag-mentes" kezdeményezéshez. Az üzletek, éttermek ezen a szigeten vállalták, hogy nem használnak eldobható műanyag zacskókat, evőeszközöket, poharakat, szívószálakat.

És ez így is van, a kávézóban a szívószál papír, a kávéskanál fém. Visszabocizunk a hajóra, irány Vodice.

Szeptember 16-a van, Vodicében belecsöppenünk az éves veterántalálkozóba. Sibenik és környékén folyt 1991-es harcokra és a hősökre emlékeznek. Hatalmas felhajtás, mazsorett lányok, fúvósszenekar, veterán felvonulás, zászlófelhúzás, a végén össznépi buli.

A kikötőben minden hajón ég a lámpa, senki sem tud aludni az oda-vissza verődő hangos zenefoszlányoktól.

Adria 5. nap. Éjjel megérkezik a bora, hoz egy pár csepp esőt is. Másnap egész délelőtt tombol, senki nem mozdul Vodice kikötőjéből, mi is meghúzzuk magunkat két óriási yacht között, várjuk, hogy elüljön a szél. Velünk szemben a hajódaru. Nagy hatékonysággal dolgozik, emeli ki a hajókat, gyors fenéktakarítás, máris rakja vízre, jöhet a következő. Közben megkezdődik a közeli tengeri hadgyakorlat, halljuk a lövéseket, távolban látszódnak a füstpamacsok.

Délben csendesedik a szél, mindenki szanaszét szalad a kikötőből. Zirje szigetén Mala Stupica öble a cél. Egy jól védett eldugott öböl, húsz bójával. Délután négyre érkezünk, már áll bent pár hajó, de még válogathatunk a jobb helyek között. Be a vízbe, egész délután úszkálunk, búvárkodunk, pecázunk, napozunk, konzervet melegítünk vacsorára. Jön a bójafelügyelő, vicces kedvében van, harmincöt euro, de lehet nála aranyban és széplányban is fizetni. Ha egyik sincs, marad a készpénz, kártyát nem fogad el.

Estére megint feltámad a szél, húsz hajó egy ütemre pörög, táncol a bójája körül. Páromnak ma van a szülinapja, megemlékezünk e jeles napról és egy üveg bor mellett késő estig kártyázunk.

Adria 6. nap. Délelőtt keresünk egy kis nevenincs szigetet, annak öblében lecsúszom a hajóról sznorkelezni. Fél óra múlva visszafordulok, visszaúszom a hajóhoz, hiába kiabálok, senki nincs a fedélzeten. Felmászom, új papucsok, új törölközők, bakker, egy idegen hajón óbégatok.

Visszasunnyogok a vízbe, de hol a mi hajónk?

Valahol messze távolban bent az öböl mélyén ring.

Lapátolom a vizet, már egyáltalán nem vicces, hogy ennyire itt hagytak, magamban felkészülök a sértődött támadásra, de addig még sok idő fog eltelni. Kiabálok, integetek, hogy jöjjenek, vegyenek fel, Lali visszainteget, ezzel el van intézve részéről a dolog.

Negyedóra múlva megkapaszkodom a létrán.

Még ki sem tudom nyitni a számat, hárman egyszerre mesélik a utolsó félóra rémségeit.

Megint ugyanaz történt, mint a második napon, megint leállt a két motor, megint kisodorta a hajót a szél, de most sikerült az anker csörlőjét beindítani, és megakasztották a hajót. Megint telefon a szervíznek, megint a próbálkozások, a szerelések, aztán valami csoda folytán beindult.

Több reszkírozás nem lesz, megyünk egyenesen Murter szigetére, ott a töltőállomás. Jezera városában éjszakázunk. Este besétálunk, Lali sznorkelt, én kendőt veszek, beülünk vacsorázni.

Utána felkaptatunk a falu templomához, talán a nyolcból egy pizzaszeletet sikerül a sétával ledolgozni.

Adria 7. nap. Utolsó nap, reggel nagy hullámzásra ébredünk. Még utoljára keressünk egy búvárhelyet, aztán irány a benzinkút.

Murter szigetének északi oldalán egy kemping a parton, nem messze tőle bóják. Rákötünk az egyikre, a hajó ugrál fel le a hullámokon, átöltözünk, készülünk a vízbe. Mellettünk elúszik egy búvár, világít a pucér feneke. Jobban körbe nézünk, a vízben is, a parton is mindenki pucér.

Most már el nem megyünk innen, lemászunk és szégyenszemre fürdőruhában búvárkodunk. Idáig ez a legszebb tenger alatti táj, tele különálló, magasba törő sziklaképződményekkel, közöttük mély árkokkal, gazdag élővilággal, vibráló azúrkék színekkel.

Egy órát maradunk, indulás, de már felkészültek vagyunk, addig le nem válunk a bójáról, míg a motor be nem indul. És jól tesszük, a motor természetesen nem indul be, csak másodszorra.

A hajót péntek délután tele tankkal kell átadni, Murter kikötőjében már tömörülnek a tankolásra váró hajók. Szűk a hely, a hullám dobálja a hajókat, egy vitorlást mellettünk rátol a parthoz kötött hajókra.

Nem képesek leválni, mert a hullámzás folyamatosan csapja vissza.

És ekkor a rükverc és a jobboldali motor egyszerre bedöglik a hajónkon, csak előre hajlandó menni, a még működő egy szem motorjával. Na ebből elég, gyerünk vissza Pirovácra a kikötőbe.

Lányom telefonál a szerviznek, jöjjenek ki elénk, ezt a hajót az vigye be az állásra, akinek hat anyja van, ja, és az is tankolja meg.

Várnak minket, természetesen a kikötőmester kezében is leáll a motor, odacsapja a hullám a betonfalhoz a hajó farát. Öcsém ez már a te problémád, ti készítettétek fel bérbeadásra ezt az ócska ladikot, mi már teszünk rá.

Az összes szolgálatos kikötős ott tolong az állásnál, mindenki segít, kikötik a hajót.

Kiemelik a motort, fent nézegetik, alul búvár kamerázza, a beteg motor csavarja nem pörög. Várjunk.

Egy óra múlva jönnek, mehetünk az irodába, átveszik a hajót.

Kegyesen lemondanak arról a negyven euróról, amit fizetnünk kellett volna a benzin költségen felül, mert üres tankkal vittük vissza a hajót. Kiszámolják, hogy mennyi benzin hiányzik, kifizetjük.

Most jön a kaució. Ki a hibás, hogy nem működött a két motor.

Nézegetik az utolsó és a mostani videófelvételt... mintha lenne ott valami légypiszok méretű eltérés!

Végül semmi kézzelfoghatót nem találnak, visszakapjuk a kauciót.

Lányomék elindulnak haza, mi majd holnap reggel vágunk neki az útnak.

Norvégia lakóautóval - Preikestolen, Szószék szikla

2024-07-16T11:23:00.000-07:00

A három legismertebb norvég mászós túrából a legkönnyebbet bevállaljuk, mégis csak a lemez B oldalát forgatjuk. 350 méter magasság elég lesz nekünk. Főleg, hogy ez megtöbbszöröződik a táv közötti csúcsok legyőzésével. 3,8 km fel, majd vissza.

Reggel szakad az eső, kezdjük a mászást esőkabát vásárlással. Az indulópontnál működő ajándékbolt szerintem esőkabát eladásából tartja fenn magát. Minden preikestolenes csecsebecse csinosan elrendezve a polcokon, az esőkabátok abban a hatalmas papírdobozban kitolva a bejárathoz, amiben érkeztek és a felkészületlenek viszik mint a cukrot. Párom nem vesz, büszke a vízálló dzsekijére.

Na induljunk neki. Rövid meredek salakos rész után kezdődnek a kövekből kirakott lépcsők. Az egyik fordulónál hatalmas szikla.

Itt majdnem elmegyünk az oldalába felerősített apró fa emléktábla mellett. 2013 es 14-ben Nepálból hívtak sherpákat, akik segítettek kialakítani, megerősíteni a túraút kőlépcsőit. Ennek a munkának állít emléket a tábla.

A lefelé rohanó patakok sok helyen keresztezik utunkat, még mindenki vidám, a kis pallókon sorban megállunk fényképezni. Én fotózlak titeket, te meg minket, félreállunk a panoráma felvételek alatt.

Laposra kopott sziklakert az első pihenőnk, szép a kilátás Lysefjordra, még esőfüggönyön keresztül is.

Innen indul a sunyi meredek, felfelé mászós szakasz első része. Minden csupa víz, de a kövek nem csúsznak. És nem csak nekem, hanem a vékony nyári vászoncipős kínaiaknak sem, akiknek minden lépésénél sugárban spriccel ki a cipőjükből a befolyt esőlé.

Vízszintes szakaszhoz érünk, széles deszkapalló kanyarog át a másik hegyhez, alatta esővel elárasztott rét. Lelépni az útról lehetetlenség.

Felnézve látjuk, hogy utunk merre fog folytatódni a másik hegy hágóján, S alakban apró színes esőkabátok kínozzák magukat felfelé.

Nem értem a nepáliakat. Én kb akkora vagyok mint ők és most ott állok az általuk megalkotott lépcsősor alján. A lépcsők a térdemig érnek. Életem leghosszabb olyan lépcsőszakasza kezdődik, ahol minden lépcsőfok minimum 40 cm-es. Tíz perc után közömbös vagyok a külvilágra, mászom, kapaszkodom és csak arra figyelek, hogy fel tudjam emelni annyira a lábam, hogy biztonságosan felhúzzam magam a következő lépcsőfokra.

Sok túrázó vezet pórázon kutyát, nekik meg sem kottyan szikláról sziklára szökdelni. Itt is sok a fotóstéma, kattognak a gépek, de rohadtul nem érdekel, hogy benne vagyok-e a képben, álljon arrébb, akit zavar. Én örülök, hogy élek.

Az eső sem unatkozik, néha szakad, néha csendesedik, néha csak permetet szór.

A lépcsősor tetején hatalmas lapos sziklateraszra fordulunk ki. Jobbra csodálatos tò, balra gyönyorű kilátás. Mindenki boldog, hogy él, fotózkodunk, nézelődünk, pihenő, rágcsi és víz.

Ez a lapos kőfensík szétterül, hosszan vezet minket felfelé. Lábunk alatt rengeteg vékony mederben fut az esőlé.

Itt áll egy apró menedékház, ami vihar, vagy bármilyen megoldhatatlan helyzetben nagy segítség. Oldalára felakasztva a defibrillátor, belsejében egy ágy, kiskályha, bekészítve tüzelő, betegszállító és hólapát.

Fussunk neki az utolsó szakasznak. Az egész út ötven méterenként jelölve van zöldre festett sziklákba erősített fémoszlopokkal. Tetején írja a már megtett távot. Sokszor ezek a jelzések segítenek abban, hogy megtaláljuk, az út merre folytatódik.

Keskenyedik az ösvény, néha meg kell állnunk, hogy elengedjük azokat az őrülteket, akik egy óra alatt felértek és már jönnek lefelé. Mászunk felfelé, lánccal, fakorláttal védett szakaszokon, ahol a sziklák oldalában már alig van hely.

Balra a korláton túl, lenézve szédítő mélység, jobbra szakad a nyakunkba a vízesés, ezt még napos időben sem lehet megúszni szárazon.

Sűrűn vagyunk, lihegünk, igyekszünk kitérni azon őrültek elől, akik esőkabát helyett esernyővel billegnek a sziklaperemen, ami a fejük fölött nyitva, hogy a szél még jobban cincálhassa őket.

Jön a forduló és ott van....

Büszkén, fenségesen karcsú ívben hajlik ki a hegyoldalból. Még ebben a pocsolya időjárásban is sok apró esőkabát mozog a tetején.

Lecövekelek, páromat előre küldöm, millió fotót kattintok róla, integetve, szélén állva, vízszintes, függőleges képeken. Megyek utána.

Kint a sziklán beállok abba a sorba, amelyik engedi, hogy egyenként kiállva a szélére, párom szuper fotókat készítsen rólam.

Ezt megismételjük a másik sarkon is. Kőrbe sétáljuk, ámulunk a hatalmas hasadékon, ahol majd egyszer valamikor a sziklaperem le fog válni a hegyről. Szemben az otthon olvasott csodálatos panoráma nekünk elmarad, a völgyben alattunk, felettünk esőfelhők úsznak, csak sejtéseink vannak, mekkora hegyeket kellene látnunk a túloldalon.

Éppen nem szakad az eső, apró cseppekben szitál, mindent megszemlélünk, induljunk lefelé. Két és negyed óra volt felfelé, számoljunk ugyanennyit visszafelé is.

Lefelé mászva rázendít a vihar. Félúton szembe jön velünk egy busznyi magyar, segítik, húzkodják fel egymást a hatalmas sziklalépcsőkön. Behazudjuk nekik, hogy innen már könnyebb lesz, kitartás. Hálásak a jó szóért, másznak tovább.

Menedékháznál párom lecseréli a három réteg vizes göncét, köztük a fantasztikus vízálló dzsekijét, műanyag zsákban hozott három réteg szárazra. A hátizsákból és a vizes ruháiból kicsavar egy liter vizet. Ereszkedünk tovább. A második esőálló dzsekije is tíz perc után megadja magát.

Fáradtak vagyunk, mindketten botlunk, esünk. Körülöttünk kapnak el, segítenek fel, most mi vagyunk hálásak minden segítségért.

Két és fél óra, lent vagyunk az ajándékboltnál. Indulnék a lakóautóhoz, párom kezembe nyomja a sluszkulcsot. Menjek előre, ő bemegy, mégis csak vesz egy esőkabátot.

Andi

Norvégia lakóautóval - Alta és Nordkapp

2021-08-01T12:20:00.003-07:00

Magasan járunk Norvégiában, jóval az északi sarkkör fölött, az időjárás mégsem ezt mutatja. Délben huszonöt fokra felkúszik a hőmérő. Norvégok komolyan foglalkoznak a klímaváltozással, elsősorban a jövő generációt nevelik a bolygó védelmére. Mindenütt ügyes eszközökkel oktatják, mutatják be a gyerekeknek, hogyan kell tudatosan óvni a környezetet.

Altában kíváncsiak vagyunk a hatezer éves sziklarajzokra, nyitás után bejáratnál vagyunk. Belépőjegyhez kis ragacsot kapunk, nyomjuk a ruhánkra, úgy, hogy lássa az ellenőr.

A sziklarajzok a tengerparton nagyobb területen helyezkednek el, a térkép szerint két csoportra osztották őket.

Első az, ahol a rajzokat átkenték piros festékkel, hogy jobban tudják szemléltetni a gránitsziklákon.

Második csoport, ahol meggondolták magukat és hagyták a rajzokat eredeti formájukban, itt nehezebben fedezhetők fel a faragások. A jegyhez kapott leírás szerint haladunk, elhisszük, hogy a sziklába táncoló ember csoportot faragtak, mellette dobot verő hajós irányítja a csónakot. A vadászokat felismerjük, a kezükben lévő nyíl és a vergődő szarvas rajza egyértelmű, a halászok is jól megkülönböztethetők, kezükben a kidobott hálóval. A vonatsínekről kiderül, hogy kerítés, tehát foglalkoztak már állattenyésztéssel is.

Két órás séta után az érkező zápor zavar be bennünket a múzeumba.

Innen irány Nordkapp, Európa legészakibb pontja.

Hosszas kietlen fennsíkon küszködi magát az autó, a látvány visszafelé egyre szebb, ahogy a fordulókban visszatekintünk az alattunk elterülő tájra. A szél is felerősödik, de még tartja magát a nap. Délután gurulunk be Nordkapp bejáratához, ahol a portás néni legombol rólunk fejenként kétszáznegyven koronát.

Ezért jár huszonnégy óra a területen, délelőtt tizenegy órától éjjel egyig benn lehetünk az épületben, és fűtenek! Megkapjuk az elengedhetetlen ragacsot a ruhánkra.

Facebookon egy lakóautós csoportban folyamatosan írtam az útvonalunkat, ahol az egyik tag megjegyezte, gondoljak arra, ha majd ott nézelődök a Nordkapp csúcsán, én leszek az a magyar, aki most Európa legészakibb részén áll. Ez eszembe sem jutott idáig, de nagyon megragadott a gondolat.

Begurulunk a parkolóba és a nemes érzelmektől fűtötten, mármint, hogy most én leszek az egyetlen magyar, aki mindjárt a vég korlátjánál fog állni, indulok előre Európa legszéléhez. Fúj a szél, kapucni fel, előre dőlve csak csak eljutok a jelzéshez.

A pofám leszakad! Hogy még ez sem sikerül! Mi a jó Isten fogad Nordkapp csúcsán? Egy magyar rendszámú motor. Nekitámasztva az északi pontot jelző emlékműnek!

Amióta elindultunk, végig az úton sehol egy magyar! Hát hol a jó égben akadjunk össze az elsővel?

A motoros egy lány, Monca, próbál szelfizni. Vidám, közvetlen, pillanatok alatt ezer közös témánk van, elmeséli az összes kalandját, ami mint Európában egyedül utazó lánynak akad bőven. Gyorsan pólóra vetkőzik, csináljunk róla így egy képet, mert ezt otthon megígérte.

Beindul a szokásos eső, ami most nem kellemes, mert a szél már megtépázott minket, besétálunk az épületbe. Moziteremben folyamatosan vetítik a Norvégiával kapcsolatos természetfilmeket. Egyik az északifényt mutatja be tudományosan. Panoráma vetítés, csodás képekkel, élvezzük, ha már nekünk ez kimarad élőben.

Következő szinten kis múzeum, minden történelmi esemény, ami Nordkappal kapcsolatos, leírva, fotóval, makettel megjelenítve felsorolva az összes híresebb látogató, akit valaha idefújt az északi szél.

Falon Olaus Magnus 1539-ben készített Carta Marinája, Észak-Európa első ismert térképe, amin a vadállatok és halak képeit aszerint rajzolta, hogy az akkori tengerészek milyen rettenetes szörnyekként írták le neki az állatokat.

Mellette az étterem, ahova be sem nézünk, mert úgy is minek, szemben vele a hatalmas ajándékbolt. Nagyon jó a hűtőmágnes felhozatal, találok megfelelőt.

Mennénk ki az autóhoz, de nem tudunk, a vihar olyan erővel tombol, hogy a bejárati ajtó előtt lévő nyitott fedett részről visszafúj. Bakker, ezt a magyar lányt, Moncát éjjel egykor kirúgják innen. Sátrat nem tud állítani, sehol semmi fedett hely.

- Gyere, van egy hátra billenthető ülésünk az autóban, ott kényelmesen tudsz aludni.

Nem akar jönni, éjjel egyre ígéri a meteorológia, hogy elmegy a vihar, indul tovább.

Cserélünk telefonszámot, ha mégis meggondolja magát. Párom kitör a parkolóba, mint Zrínyi, közelebb hozza az autót, én is betámolygok.

Dupla paplan alatt úgy alszunk el, hogy többször azt érzem, a vihar megemeli, rázza a lakóautót, az eső rémes hangerővel veri a tetőt.

Reggel ötkor párom ébreszt.

- Öltözz gyorsan, elment a vihar, mindenki a napfelkeltét fotózza.

Ugrom ki, kapom a ruháimat. Kék az ég, semmi szél, a tenger csendes, a laposan kúszó nap a végtelenben elterülő teljes víz felszínt beragyogja. Gyönyörű!

Most látjuk, hogy a Nordkapp közelében több szobor, emlékmű is van, csak azt a tegnapi ködös esős időben nem figyeltük. Mindent újra fotózunk végre napfénnyel a háttérben.

Reggeli után összeszedjük magunkat, Finnország a következő cél, meglátogatjuk az Öreg kaporszakállút Rovaniemiben.

Útközben egy alagút előtt az úton belebotlunk egy rénszarvas csoportba, akik a szembejövő forgalom miatt nem tudják folytatni útjukat. Remek fotók és videók készülnek, régóta vártuk, hogy találkozzunk velük.

Moncával délután beszélünk telefonon, éjjel egykor tényleg elindult a motorjával, már közeledik a Lofoten szigetekhez.

Norvégia lakóautóval - Artic Circle és Saltstraumen csodája

2021-07-30T06:01:00.002-07:00

Estére megérkeztünk Észak-Norvégiába. Hatalmas tábla hirdeti, új dimenzióba léptünk. Mellette szuper kis éjszakázó placc, nem is mentünk tovább, itt töltöttük az éjszakát.

Mai napi cél az Artic Circle Center. Amint ezt az északi sarkkört átlépjük, biztosan tudjuk, hogy a nap már egy pillanatra sem bukik a horizont alá.

Laksfoss vízesésénél pár percre megállunk, a kávézó teraszáról legjobb a panoráma. Ajtaján a tábla: Fotózni ne gyere be! Szép az idő, Norvégiában igen ritkán lehet kifogni olyan időt, hogy az eső sem esik, a szél sem cincál.

Artic Circle, itt mindenki megáll, a parkoló tele, ez amolyan apró izgalom, megint találkoztunk valami ismeretlennel. Mit csináljunk? Először a vásárlás, vagy a séta?

Séta győz, felkaptatunk a központ melletti dombra, amíg a szem ellát, kövekből egymásra rakott kicsi és nagy piramisok. Egy nagyobbacska mögé beállok, a háttér tökéletes, párom lefotóz. A szél meglök, én meg elhiszem, hogyha megkapaszkodom a kövekben, megtartanak. Hát nem, kártyavárként omlik össze a szépen felépített kőszobor. Magamban megszeppenve bocsánatért esdeklek, nekiállok újból egymásra halmozni a kődarabokat. Néhány kivétellel az összeset fel tudom használni, ami marad, mellette egy másik szobor kiegészítője lesz. Immár enyém a piramis, itt hagyom a kezem nyomát.

Visszasétálunk a központba, indul az ajándékbeszerző körút. Majdnem minden kütyün, holmin ott a 66°33'N felirat. Amiről hiányzik, felé sem nyúlunk. Gyorsan tele a kosarunk, párom sapkagyűjteménye is bővül egy csodás darabbal. Fotózkodunk az összes kitömött vadállattal, ha már élőben még nem volt szerencsénk hozzájuk.

Indulunk Saltstraumenbe a hídhoz. Otthon szervezés közben véletlenül találtam rá, fantasztikus képeket mutatott az internet a híd alatti ár-apály okozta örvényekről. A világon egyedülállóan, legnagyobb az árapály áram.

A százötven méter széles szorosban, hat óra alatt négyszáz-millió köbméter víz áramlik át a Skjerstad és a Salten fjord között, óránként negyven kilométeres sebességgel. A sodrás okozta természetes pezsgőfürdőket a helyiek "üstöknek" nevezik.

A forgatag iránya hat óránként változik, közte kis ideig a víz mozdulatlan. Naponta négyszer látható a jelenség.

Interneten megtaláltam az időtáblázatot, mikor a leglátványosabb, pontos időpontra megyünk. Autót fent a parkolóban hagyjuk, hatalmas sziklákon ereszkedünk a hídpillér alatti korláttal védett kilátóhoz. Nem vagyunk egyedül, gyűlik a tömeg. Mellettünk lejjebb a sziklák peremén horgászok, az egyik éppen húzza ki a halat. Párom fordul vissza, autóból hozza a pecafelszerelést.

A pecások egymás után rántják ki a halakat, kapom magam, most én futok az autóhoz, vödör, szatyor, halpucolókés, vissza a pillér alá. Mire leérek, már ott fekszik egy méretes hal párom lábánál. Nekiállok pucolni, de ő szól, megakadt a következő, ezt már videózni, fotózni kellene, dobom el a kést, ugrás a kabátomhoz, zsebéből ki a mobil, veszem a teljes jelenetet.

Megvan a videó, folytatom a tisztítást.

- Üsd fejbe, mindjárt végzek az elsővel, kezdem azt is. A hal gyomrából rengeteg apró sneci fordul ki, nem is értem, mire volt éhes.

- Gyere, videózz! Itt a következő!

- Jó, felveszem, de pucolni is kéne, megjelentek a legyek.- Elkészül a második videó is, sok szép fotóval
egyetemben, visszaguggolok pucolni. Kettővel elkészülök, megint kiabál, megakadt az újabb hal.

- Ez az utolsó! Ezt még felveszem, utána nem vagyok hajlandó veled foglalkozni.

Repülnek mellém, sorban mennek a vödörbe, leviszem a vízhez megmosni őket.

Idő van, a dagály csúcsra jár, a szoros mindkét oldalán fortyogó víz hatalmas nyolc-tíz méter széles örvényeket produkál, amik lassan középen összeérnek. A vízalatti sziklazátonyokon habosan erővel buknak át a hullámok, a sirályok a túlparton gyülekeznek, éles visítással, harccal helyezkednek jobb pozíciókba. Turistahajók jelennek meg, csodálják a vízről is a jelenséget. letakarom a vödröt, otthagyom a halakat, felkapaszkodom a korláthoz, ezt fel kell vennem. Micsoda ereje van a víznek! Visz mindent, ami útjába akad, lerántja az uszadékfa tömböket, valahol távolabb buknak fel újból, ahol már csendesebb, szélesebb a vízfelület.

Sirályok le le csapnak a sodrásban, ügyesek, soha nem kapja el őket az ár, mindig felemelkednek.

Negyedórás élvezkedés után visszaereszkedem a pecásokhoz, az újabb halakat is konyhakészre takarítom, ma este lazacvacsora lesz! Egy órás pecázás után kilenc a végső szám, párom összepakol, néhány napig majonézes hal lesz az asztalon.

Autóban lefotózom, facebookon egyből közkinccsé teszem a zsákmányt, mindenki irigykedjen, ritkán van ilyen pazar fogás.

Estére már nem akaródzik sokat utazni, magánterületre tévedünk egy csodaszép tó partján. Talán nem hajtanak el. Az egyik házból félrehúzódik egy függöny, de több mozgást nem észlelünk. A halszeletek kapnak egy kis sót, majorannát, serpenyőben oldalanként pár perc sütés, párom remek szakács. Megterítek és két pofára esszük a lazacot.

Mikor már pilledünk, de még nincs kedvem mosogatni, megnézzük a neten, milyen fajta ez a lazac.

- Hallod? Mi nem lazacot ettünk, hanem tőkehalat!

- Ne már! A facebookon már kihirdettem a vacsoránkat!

- Nem baj. Facebookon lazacot vacsoráztunk, itt meg tőkehalat. Nem mindegy? A képen már úgysem volt rajta a feje. Holnapi adagot tőkehalként esszük.

- Hát te nagyon komoly horgász vagy!

Szuszogunk még egy kicsit, mosogatás és eltesszük magunkat holnapra. Másnap Lofoten szigetek a cél, sokat fogunk autózni.

A nagy horgászat kis filmje itt.

Norvégia lakóautóval - Geiranger fjord

2021-07-27T12:56:00.002-07:00

Mindenhol azt olvastam, a Geiranger fjordnál hajóval érdemes megnézni a híres Hétnővér vízesést. Covid miatt ezt is már otthon előre befizettük, mert a honlap szerint a hajó 50% túristát enged fel a fedélzetre. Az olcsóbb, egy órás utat foglaltunk. Pár hét múlva jött a válasz, az a hajó, amit választottunk nem fut ki, helyette fel tudnak ajánlani fél órával előbb induló másfél órás hajózást, ugyanazért a pénzért. Persze, hogy elfogadtuk.

Geiranger kempingjében gyönyörű látvány fogad ébredéskor, a hegyek közé beszorult fehér felhőpamacsok ereszkednek le a fjordra. Kék az ég, végre szuper időnk lesz egy kellemes hajókázáshoz, normálisan felöltözhetek. Kék vászonszoknya, fehér póló, sportcipő, és természetesen tengerészzsák a vállamon. Lássa mindenki, a Balkánon is tudják, mi az a hajó.

A fedélzeten a matrózok elegánsak. Mint mindenütt, itt is az egyiknek van olyan barátja, aki már járt, vagy tanult Magyarországon. Mi ennek mindig nagyon örülünk.

Körülnézünk, megállapítjuk, hogy ezek a norvégok totál bekattantak. Még egy laza hajókázáshoz is túrabakancsot húznak, hátukon fullra tömött hátizsák.

A kikötőben apró magáncégek is hirdetik a hajókázást, ők nyolcszemélyes gumicsónakkal cikáznak a fjordban, minden vízesést meg tudnak közelíteni, ezért a vendégek esőkabátba burkolózva csücsülnek, erősen kapaszkodnak a csónak szélébe, hogy kivédjék a gyors éles, fröccsenős fordulókat. Nekünk a nagyhajóval ez nem megy, cserében ihatjuk minden mennyiségben az ingyenes teát, kávét. A hangszóró a legkisebb csordogáló vízesést is több nyelven és hosszasan ecseteli.

Eldöcögünk a híres Hétnővér vízesés előtt, most éppen ő a leggyalázatosabb. Körülötte anonim vízesések őrült mennyiségű vízzel, dübörögve szakadnak a fjordba.

A kishajók előttünk haladnak, szemben a Hétnővérrel közelítenek a parthoz, kikötnek egy falatnyi pallónál, mindenki kiszáll. Na ebből is kimaradunk, ez a hajó oda tuti nem köt ki.

Elérünk a fjord kettéágazásához, itt már nincs vízesés. Az éles, hatalmas szikláknál csodaszép látvány, ahogy pár napsugár utat talál közöttük a mélybe a víz felszínén túl.

Fordulunk. Tényleg, már háromnegyed órája utazunk.

- - Nézd, nézd! A mi hajónk is közelít ahhoz zsebkendőnyi kikötőhöz, ahol a gumicsónakosok is kiszálltak. Talán mi is kikötünk egy picit.

És valóban. Mellé siklunk, kis deszka leeresztve, a norvégok ugranak ki és tempósan másznak felfelé. Én is pattanok, indulok utánuk, megnézem mi lehet az a csoda, amiért kapaszkodnak felfelé. Párom utánam szól, megvár a parton, nincs kedve mászni.

Tíz perce kúszunk felfelé, még mindig nem látok semmit, az ösvény tragédia, meredeken emelkedik, szűk szoknyám zavar a felfelé lépkedésben. Félreállva megvárom, míg a többiek elvonulnak, inkább visszaereszkedem a partra.

Párom jön a sor végén, kapaszkodik felfelé, szemei vérben forognak, megállítom, szólok neki:

- Ne gyere tovább, én is itt maradok veled, iszonyat meredek felfelé.

- Itt a vége a hajótúrának, elment a hajó. Innen vagy gyalog, vagy sehogy.

Ezt biztosan nem olvastam a programban! Ez nem volt benne! Ezek a norvégok ezért öltöztek túrafelszerelésbe!

Állunk megkövülten, már csak mi vagyunk az ösvényen, ami gyakorlatilag nem is egy ösvény, hanem a föld felett kiálló gyökérrengeteg, amibe kapaszkodva lehet feljebb és feljebb kúszni. Szoknyában! Matrózzsákomat átdobom keresztbe a hátamon, szoknyámat felkötöm a csípőmre, úgysem látja senki, induljunk.

Annyi változatosság van, hogy a gyökerek vastagsága, minősége eltérő, néha van lehetőségünk sziklán is megtámaszkodni. Néma csendben lépkedünk, valakit kellene szidni, de még egyikünk sem találta ki, hogy ki a hibás, ki legyen az áldozat. A kezdeti meredek sziklás kaptatót néha erdős rész váltja fel. Egy órás küzdelem után az út egy kis tisztásra fordul, régi korok házaival, sziklaülőkékkel. A hajós társaság épp ekkor fejezi be a tízórait, kulacsukból húznak egy nagyot, csomagolnak vissza a hátizsákba, indulnak tovább. Párommal összenézünk, se kajánk, se vizünk.

- Na itt most befejezzük! - Párom feladja. - Indulunk vissza, a kikötőnél majd felkéredzkedünk egy turista hajóra, amelyik pakolja ki az újabb áldozatokat.

Ereszkedünk lefelé, talán száz métert sem megyünk, szembe találkozunk az újabb csoporttal. Élén egy középkorú férfi kutyával. Elmeséli, hogy milyen csodás látványtól fosztjuk meg magunkat, ha nem kapaszkodunk fel a csúcsig.

- Micsoda? Ez a túra hétszáz méter magasságig megy?

- Igen, majd onnan le. Kb. négy-öt órás kirándulás. Amennyiben mégis úgy gondoljuk, hogy nem vállaljuk, a kirándulóhajók száz koronáért visznek vissza a kikötőbe fejenként.

- Ha ez a kutya végigcsinálja, akkor mi is. - mutatok a férfi lihegő lógó nyelvű ebére. Párom meginog a száz korona hallatán, fordulás.

- De ez most már ugye végleges, le föl szaladgálunk a hegyen.

Kapaszkodunk, erdős rész jön, hatalmas fekete bazaltsziklák mellett haladunk, mindenhol csordogál a víz. Markunkban összegyűjtünk annyit, hogy megmeneküljünk a szomjhaláltól.

A norvégok simán lehagynak minket, mi alig kapunk levegőt, ők fecsegve, nevetgélve másznak, húzzák fel egymást szikláról sziklára. Szoknyámat folyamatosan igazgatom. Húzom le, ha beszédet hallok a hátam mögött, kötöm fel, amint megelőznek és elhaladtak mellettünk. Az erdő aljnövényzete páfrány. Soha ilyen élénk színű, mintázatú, puha érintésű növénnyel nem találkoztam, élmény a sűrűjükben a gyaloglás.

Az ösvény többször kikanyarodik a hegy peremére, sziklába vájt lépcsőkön kerüljük az ormot. Ilyenkor korlátok segítenek a megkapaszkodásban. Már kóstolót kapunk abból a látványból, ami fenn fog várni minket. Lihegünk, szenvedünk, de hajt az élmény, látni akarjuk teljes terjedelmében ezt a pompát.

Két és fél órás kapaszkodás, fújtatunk, de megérkezünk. A perem kiszélesítve, mindenki elférjen rajta, mindenki be tudja fogadni ezt az álomképet.

Szédítő a látvány, kettéágazó meredek völgykatlanba szorult zöld kék színben játszó fjord, fehér pontoknak látszó hajók húznak benne hullámtörést. A hegy faláról mindenhol vízesések zubognak, a napfényben megcsillanó millió vízcsepp játéka lenyűgöző.

Megérte! Már rég az Atlantic Road közelében kellene járnunk, de Isten uccse kár lett volna kihagyni. A túránk idáig egy métert nem haladt előre vízszintesen, kizárólag függőlegesen másztunk. Most kezdődik a leereszkedés, ami már kényelmesebb, ferdén, kőlépcsőkön, csúszós lejtős sima sziklákon araszolunk, szoknyámat is lesimítom, tudom tartani az ütemet.

Útközben két forrás mellett ugrálunk át köveken, deszkapallókon, vize hűs, nekünk áldás. Mindegyik mellett ott a forrás neve, számunkra kimondhatatlan hosszú több méteres szó, mint általában mindené Norvégiában.

Ha forrás van, háznak is kell lenni a környéken és igen, a fák mellett megbújva megint találunk pár növénytetős apró faházat, kulcsos házként üzemelnek. Ablakukon bekukucskálunk, tipp-topp rendben, ágy, asztal, gáztűzhely. Már van időnk kibogarászni a kis táblát mellette. Eredetileg öt hasonló apró épületegyüttesből állt a tanyavilág, ezeket a tavaszi, nyári és őszi legeltetésnél használták a családok, valamint itt tárolták a télire összegyűjtött szénát.

Visszafelé három órás a sunyi lejtő, itt a páfrányok a már nálunk is ismert fajta, a sok csapadéktól hatalmasak, sűrűk, jó illatú az erdő. Közben természetesen megérkezik az elmaradhatatlan délutáni zápor. Valahogy megint összerázódik az eredeti társaság, nagyjából egyszerre esünk be a kemping kapuján.

Autóban megnézem újból a hajókirándulás hirdetését, egy árva szó sincs arról a küzdelemről, amit ma itt véghez vittünk.

Megállapítjuk, jól jártunk, mert ha előre tudjuk, talán nem jelentkezünk rá.

Norvégia lakóautóval - Nigardsbreen gleccsertúra

2021-07-26T09:48:00.005-07:00

Norvégia, ötödik nap, délután 13 órára foglaltuk le még otthon a Nigardsbreen gleccsertúrát. Úgy hirdette magát, ez a túra mindenkinek megfelelő. Több részből áll, először hajóval tizenöt perc, majd egy óra gyaloglás a gleccserhez. Ott a kötés és más egyebek oktatása harminc perc, majd a gleccsertúra negyvenöt perc. A végén minden ugyanúgy visszafelé.

Csoportunk összeáll norvégékből és két vörös hosszú hajú bakfisukból, másik család spanyolék három kamasz fiúkkal.

Elle, szőke helyes kislány bemutatkozik, ő fog kalauzolni minket. Megvizsgálja a bakancsainkat, akié nem megfelelő, annak kihoz a raktárból egy pár kincstárit, lecserélteti. Mindenki lábához méretre igazítja a mászóvasat, felakasztja egy egy jégcsákányra és a markunkba nyomja. Víz, elemózsia, kesztyű, napszemüveg mindenkinél legyen, indulhatunk.

Egyből felháborodunk, mert a hajó nem működik. Covid van, nincs tömörülés, a hajóutat a parton gyalog tesszük meg. Öt fok, süt a nap, kövekről kövekre ugrálunk, végül is élvezzük a gyaloglást.

Emelkedik az út, már hatalmas laposra koptatott sziklákon kapaszkodunk. Elle pihenőt rendel, míg szusszanunk elmeséli, ötven évvel ezelőtt itt húzódott a gleccser jéghatár. Mára ez jóval feljebb van, menjünk tovább.

Eltűnik a nap, felsunyítunk, rusnya sötét felhő közeledik, csepeg az eső. Spanyolékkal együtt esőkabátot elő a hátizsákból. Vikingék a fülük botját sem mozdítják az esőre, törtetnek fel a sziklákon Elle után.

Elérjük a gleccserhatárt, az eső bekeményít, már nem víz hanem jég szakad ránk, a szél tépi a kabátjainkat. Vikingék előkotorják a hátizsákból az esőkabátot, hátukra terítik, a kapucnit nem teszik fel, hosszú rőt hajukat rángatja a süvöltő szél.

Elle megáll két hatalmas összeölelkező sziklánál, négy nagy hordó a rejtekükben. Kivesz belőle mindenkinek egy egy hevedert. A tomboló szélben mutatja hogyan kell belebújnunk. Semmit nem értünk, Elle hangja nem jut el hozzánk csatoljuk ahogy tudjuk a hevedert, szerencsére már volt rajtunk hasonló a zippline-nál Horvátországban. Végén odamegy mindenkihez ellenőrizni a munkánkat. Most jön a mászóvas. Párom lábán mutatja be a biztonságos kötést. Hihetetlen ez a kislány, nekem szétfagy az ujjam, ahogy hozzáérek a vashoz, lehajolva a hátamat teljes szélességben veri a jég, ő pedig beköti a spanyolék három lurkójának a vasát is. Próbálok elrejtőzni a kapucnim mélyébe, mindenem átázott, kabátom, pulcsim, pólóm, nadrágomból belül folyik a víz, zoknim cipőm nyeli.

Elle kihúz a badellából egy végtelen hoszú kötelet, amin két méterenként hurok. Libasorban minden hurokra ráakaszt valakit. Élen ő, majd spanyolék: gyerekek, anyuka, apuka, majd következem én, a párom, hátul Vikingék. Elle bemutatót tart, hogyan kell mászni, ereszkedni, lépni, csáklya használat, stb… Jó, jó mindent értünk, csak induljunk már, mert szétfagyunk egy helyben állva ebben a zivatarban, szélben.

Lassan lépünk, spanyol gyerekek esnek kelnek, lábukon a vas állandóan beleakad a kötélbe. Fél szememet tudom csak nyitva tartani, ver a kapucni alá minden, amit csak fel tud kapni a szél. Alattunk szikrázik a töredezett jég, lábainkat erősen belevágjuk, csákányra támaszkodunk, kapaszkodunk fel, ereszkedünk a mélybe.

Elvánszorgunk a gleccser egyik szélcsendes mélyedésébe, ahol Elle megint teljesíti a kötelességét, pár szót szól valamiről, amit már soha nem tudunk meg, mert a szél ordítását nem képes túlharsogni, mi meg nem akarjuk megismételtetni vele, nehogy egy másodpercet is tovább kelljen ácsorogni a kopogósra fagyott ruháinkban. Párom azt hiszem mögöttem dühöng, hangfoszlányok jutnak el hozzám.

És ekkor spanyolék apukája elővesz egy mobilt a zsebéből, Elle kezébe nyomja, hogy örökítse meg a boldog családi kiruccanást. Pedro elképzelése az lehetett, hogy a család összetömörül, háttérben a fjorddal. Elindul maga köré gyűjteni, sorba rendezni ivadékait, rég elfeledve azt az apró tényezőt, hogy én hozzá vagyok kötve. Beránt a családi fotó szegélyéhez, meglepődik... én is, hogy talpon tudtam maradni. Mindketten tudjuk, hogy egyikünk sem akarja ezt a fotót.

Kompromisszumra kapható vagyok, toporogjunk jobbra balra, sikerül Pedrót a családjához igazítani, míg én a madzag másik végén kikerülök a képből. És ekkor Pedróné fordulást int, hiszen neki szüksége van egy ugyanilyen képre gleccseres háttérrel is. Ó hogy miért nem fagytál oda a jéghez! Szervezés, koordinálás, most a képemet veri a jég és az eső, egymás kötelein bukdácsolunk át.

Párom hörög, de most jön a bosszú. Mi is akarunk képeket. Igen, pontosan ilyeneket: A fjordosat is és gleccsereset is. Ne bámulj Pedró, totyogj ki a képből, egyáltalán nem érdekel a három vacogó kölyköd, nem én hoztam őket ide. Beállunk, párom súg, vigyorogj, mintha élveznéd!

Indulunk tovább, félkőrt írunk le, felnézek egy pillanatra, úgy nézünk ki, mint egy láncra vert, görbehátú rogyadozó jeticsapat. Hogy pusztult volna ott a Google, amikor otthon szervezés közben feldobta ennek a túrának a hirdetését.

Órák óta gyalogolunk, a jégeső visszavált szakadó esőre. Közönyösen tűrjük, annyi segítséget jelent, hogy most már ki tudom nyitni mindkét szemem, rácsodálkozom a lábam alatti türkizkék világra. Félelmetes, ahogy a víz zúdul be a hatalmas kék tölcsérekbe, a mélyben folytatja az útját, majd a gleccseren túl visszatér a felszínre, ezer felé ágazva a lapos sziklákon, rohan a fjordba. Feljebb bátor fiatal vikingek csoportban gyakorolják a gleccserfal mászást. Mindkét kezükben csákány, lógnak a köteleken, küzdenek a gravitációval és a zuhogó esővel.

Végre fordulunk, közeledik a gleccser perem, Pedró már fárad, kétszer magával ránt, de talpon maradunk. Elle int, állj, lecsatol minket a kötésről, vasakat és hevedert le. Kesztyűből képtelen vagyok kihúzni a kezem, abba a pózba fagytak az ujjaim, ahogy a csákány nyelét markoltam. Vikingék még a vasakat is tisztára mossák a talpunk alatt rohanó vízben, mielőtt visszaakasztják a csákány nyelére. Nagyon helyes!

Indul a túra visszafelé a sziklákon. Enyhül az eső, néha villant a nap is pár sugarat, a szél is megszelídül. Élmény visszanézni, a vizes kövek szikráznak a fényben. Nadrágom alsó része szárad, már képes lobogni.

Spanyol gyerekek egyre többet csúsznak a fenekükön, zuhannak a kövek alá, de le a kalappal, csak a legkisebb pityeredik el. Viking anya előttem ugrál szikláról sziklára, követem a lépéseit, ahol neki biztos a talaj, az nekem is jó lesz... Mégsem.

Megcsúszom a sziklaperemen, nem tudok megkapaszkodni, zuhanok, kezem alám fordul, vissza a patakba. A gatyám megint locsog. És amikor kezdeném magam sajnálni, fájós ujjamat jajveszékelni, a Viking anya előttem egy hatalmas ferde csúszós lapos sziklán meginog, lábai a levegőben, hátára esik, hatalmas puffanás, koppanás, feje nekivágódik a szikla élének.

Ez kész. Ez a büdös életben innen fel nem kel. Vért, agyvelőt nem látok, de hát akkora vörös gubanc alatt érthető is. Következő röpke gondolatom az, hogy a hullaszállító, hogyan fogja kiküszködni innen. Helikopter ide nem száll le. Mi fogjuk kivonszolni...Hát rám ne számítsanak!

És megmozdul! Bakker ez él. Feltámaszkodik, kezével keresi, nyomkodja a púpot a fején. Végre a viking is visszafordul, kíváncsian néz asszonyára. Az feltápászkodik, megrázza a fejét, rendezi magát, - nincs itt semmi látnivaló - tereli előre a lányait. Ilyen nincs! Legalább egy apró agykárosodás!

Ujjam azon kezemen, amelyikre estem már kétszeresére dagadt, gyorsan zsebre dugom. Vagyok én is olyan kemény mint Vikingné. Hátralévő életemben biztosan büszke leszek rá, hogy egyszer állhattam e mellett a nő mellett!

Mászunk tovább a sziklákon, felragyog a nap, visszafordulok. A gleccser által laposra koptatott hatalmas meredély, amelyen ereszkedünk le, szikrázik a napsütésben. Előkerülnek a napszemüvegek, egy hatalmas csillogó tükörkatlanban próbálunk talpon maradni.

Mindannyian felélénkülünk, egymásra mosolygunk, - már nem haragszom rátok kedves Pedró család - sőt addig vetemedem, hogy megkérdezem, honnan jöttek és merre tartanak.

A szélben térdtől lefelé megszárad újra a nadrágom, onnan felfelé vacogok, tapad rám tíz kiló vizes gönc, a vállamon, hátamon jegesre fagyva. Átérünk a gleccser laposra koptatott részén, most már fák között mászunk.

Aztán hirtelen ott a kis hajókikötő, innen már fél óra és látszik a parkoló.

- Ugye nem baj, ha nem megyek veled vissza a cipőraktárig? Leadod az én csákányomat és vasamat is? Csak nyisd ki az autót.

Az autóban lehámozom magamról a négy réteg ruhát, belefacsarom a vödörbe, szárazat húzok. Istenem! Add, hogy ne legyen tüdőgyulladás!

Mire párom visszaér, már lefő a kávé. Milyen finom meleg a bögre oldala! Ő is átöltözik, a lakóautó belseje óriási gőzölgő fregolivá válik.

Indulás, még éjszakai szállást kell találni, holnapra a Klímapark a cél. Ott nem lesz eső, vagy szél, csak 2C* hideg. Mi az nekünk!

A háromszínű macskák földje, Sithonia.

2021-06-12T12:22:00.003-07:00

Sarti. Sartiról annyit tudtunk, hogy Görögország Halkidiki félszigetének középső félszigetén fekszik, nevét Poszeidón fiáról Sithonról kapta. Sok magyar tölti ott a szabadságát, főleg pihenéssel.

Covid után vagyunk, indítani kell a világon a turizmust, Laci és Györgyi rendszeres visszatérők, készülődnek Sartira és olyan árajánlatot kaptak, amitől csak pislogtunk. Ha egy hétig mást sem csinálunk, mint a lábunkat áztatjuk a tengerben, akkor is megéri, nosza mi is kérjük ezt a lehetőséget, intézzük az oltási papírokat és csomagolunk.

Tizennégy órás autóút, délután érkezünk, futás a tengerbe egy mártózásra. Este már érezzük, egy kicsit uncsi lesz, ha így folytatjuk, elő a Google, gyorsan összeollózzuk a másnapi programot.

Reggel kinézek az erkélyen, mindenhol macska. Utcán sétálgatnak, erkélyeken napozgatnak, a még bezárt élelmiszerboltok előtt várakoznak. És mind színes, két három színben pompáznak.

Parthenopoli, Ag. Stefanos

Kocsiba dobáljuk a fürdős cuccokat, indulás Parthenopoliba (Parthenonas). Hatvan kilométer, egy órás az út, végig tengerparton. Fantasztikus látványok azok a homokkő formák, amiket az eső az út szélén sokféle mozdulatlan formára faragott. Kicsit félelmetes is, mert a letört darabok az árok szélén több helyen szétszóródva hevernek. Van egy másik út, ez keresztül fut a félszigeten, de hiába rövidebb, időben mégis hosszabb, mert földes. Eső után járhatatlan.

Parthenopoli pontosan olyan, mint a többi szigeten lévő belső falu. Amiben különbözik, hogy itt a régi házakat nem bontották el, hanem felújították és visszaállították eredeti formájukba. Ezekben hotel, ajándékbolt, vagy taverna működik, a többi nyaralóként funkcionál.

Története szerint a kilencvenes évek második felében az őslakosságot elszívta Neos Marmarosba a munkalehetőség. A kiürült falu pusztulásnak indult, amit 2010 után felfedezett magának néhány külföldi, akik meglátták a lehetőséget a düledező falakban.

Főtérrel kezdődik a falu, parkoló a fák alatti árnyékban. Mellette az étterem teraszán egy hatalmas olajfa, kerítésén tábla hirdeti, hogy ő bizony már ezer éves!

Szemben vele a faluba vezető út elején Ag. Stefanos temploma felújítva, ajtaján hatalmas lakattal. Mögötte a múzeum is zárva, előre kellett volna jeleznünk, ha be szeretnénk jutni.

Tekergős köves utcák ágaznak több felé, de mind felfelé vezet, nincs kényelmes vízszintes lehetőség, cserébe viszont az elágazásoknál sok helyen apró közkút amiből hűvös tiszta víz folydogál. Nem merjük megkóstolni, kapaszkodunk felfelé.

A házak kilencven százaléka felújított, a kertekbe simán bejutok, a kapuk nyitva, annak ellenére, hogy tulajdonosuk nincs ott. A belső udvarok árnyasak, harsogó zöldek és színesek a sok falra felfuttatott virágtól.

Lépcsőkön lefelé haladva újabb és újabb belső apró kerteket fedezek fel. Mindenhol halk neszezés, surranó hangok, érzem, hogy folyamatos figyelem alatt állok. Egyik helyen hiányzik két lépcsőfok, ugrok és ahogy a papucsom csattan a kövön, hirtelen millió macska ugrik szét, bemenekülve bokrok, kerti bútorok alá.

Kapaszkodunk felfelé, néha találkozunk olyan lepusztult házakkal, amelyek senkinek sem kellettek, ezeknek már csak a fala áll, azt is a rákapaszkodott növényzet tartja egyben.

Végre felérünk a hegy tetejére, fenn három kávézó hívogat napernyőkkel, üres teraszokkal, sós tengeri hűvös szellővel. A Partenopoli kávézót választjuk, innen a legszebb a panoráma, rögtön a hegyoldal szélén könyöklünk és élvezzük a kilátást Kelyfos szigetére. A kávézó tulajdonosa felveszi a rendelést, majd finoman jelzi, hogy a kávézó mosdója a terasz alatt van, nehogy valamelyik mellette lévő kávézó mellékhelyiségét használjuk.

Kihozva a rendelést, halál biztosan megállapítja, hogy hollandok vagyunk. Igen, ezt már ismerjük, idegen fülnek a két nyelv hasonló lehet. Felvilágosítjuk a magyar nyelv szépségeiről, megtanítjuk neki a köszönöm szót. Cserébe elmeséli a falu legendáját, miszerint a falunak nevet adó hölgy egy hercegnő volt, kora, élete már a homályba vész.

Tíz perc múlva legalább öt macska vesz minket körül, mind trikolor, fekete fehér rozsda színűek. A kávéhoz kapott kekszet boldogan rágcsálják, cserébe lábunkhoz dörgölőznek hangosan dorombolva. Három kölyökmacska is előgurul a bokorból, önfeledten hancúroznak a fehér apró kavicson.

A terasz összes zugából pazar panorámaképeket lövünk, megisszuk a kávét, indulunk tovább.

Leereszkedünk a parkolóhoz, gurulunk Tripotamosz felé. Mielőtt a faluba érünk, az út mellett érintjük a tizenegyedik században alapított Konstamonitou kolostor romjait. Szegény kolostor háromszor égett le, háromszor építették újra. Nem látogatható, mert a romos épületek életveszélyesek, körül kerítették, csak kívülről csodálható.

Észak felé haladunk, majd Nikitinél átvágunk a félszigeten és a keleti oldalán ereszkedünk vissza Sarti felé. Innen egész úton jól látható az Atosz hegy, a csúcsát folyamatosan eltakaró felhőpamaccsal. Laciék szerint amikor az Atosz "pipál", az jó időt jelent. Idáig bejött a jóslat.

Vourvourou a következő állomás, itt másnapra kibérlünk egy hajót, leelőlegezzük. A nap már magasan jár, iszonyú a hőség, gyerünk a strandra.

Út mellett egy repülős emlékmű. Három pilótának állít emléket, akik 1995 február elsején egy gyakorlat közben túl alacsonyan repültek a felhők alatt és az Itamosz hegybe csapódtak. Maradványaikat a hegyen temették el.

Fürdőzni Laciék a Narancs partot ajánlották, oda tartunk. A kocsit fenn hagyjuk az olajfák árnyékában, pár száz métert lesétálunk, a bejáratnál ki van írva, hogy a napernyőket, napágyakat ingyen lehet használni.

Roppant szimpatikus, rögtön le is telepszünk egy égszínkék napernyő tövébe. A strandot kőrben hatalmas érdekes alakzatú homokkövek határolják.

A történet szerint egy helyi szobrász puszta szórakozásból nekiállt köveket faragni, aminek eredménye a parti sziklákon látható. Az internetről már ismert meztelen nő szobrát a művész tavaly megrongálta, hiányzik mindkét alsó lábszára, karja és a fél arca is eltűnt.

Felfaljuk a hozott elemózsiát, pincér srác a napernyőhöz hozza a kávékat, remekül érezzük magunkat.

Öböl másik oldalán felmászunk a sziklák tetejére, onnan lenézve megértjük, miért kapott kivételezett figyelmet ez a partszakasz. A tenger azúrkék, a vízből kőrben kiemelkedő sziklakoszorú hófehér, szemnek gyönyörködtető a látvány.

Az egész délutánt itt töltjük, kiúszunk az öbölben a kis szigethez, búvárkodunk, napozunk, kávézunk, szörnyülködünk néhány napon aszalódó emberen, akiknek a háta rongyosra égett, nem is sejtve, hogy másnap mi is hasonlóan fogunk kinézni. Késő délután megkordul a gyomrunk, szedelőzködjünk, még az éhhalál előtt érkezzünk meg a szállásunkra.

Másnap hajnalban Györgyi ébreszt, futunk ki a tengerpartra napfelkeltét fotózni. Őméltósága az Atos hegy mögött ébredezik, először csak a felhők alja színesedik, majd lángba borul az ég, végül kikukucskál a hegy mögül, ragyogó aranyhidat állítva a tengeren a lábunkig. Nem vagyunk egyedül, többen kijöttek a partra lesni a csodát.

Kilenckor Vourvourou kikötőjében már vár minket az előző nap bérelt hajó és Jorgosz. A hajó még szárazon, egy Suzuki után kötve indulásra kész. Fél tíztől délután hatig a miénk, bérleti díja kilencven euro és az elhasznált üzemanyag ára, de majd utólag fizetünk. Kocsival beállunk a hajó helyére.

Párom átnézi, - Hol a kötél?

- Nem kell, sehol nincs lehetőség kikötni, elég az anker.

- Vészhelyzetre valami?

Prospektust nyom a kezünkbe, papír alján egy telefonszám.

Bedobáljuk a cuccokat, hűtőtáskát, a Suzukival Jorgosz letolat a tengerhez, a hajó becsusszan a vízbe.

Mindannyian bemászunk, anyámat hárman tuszkoljuk a fedélzetre, már előre leizzadva. Ősszel csípőműtéte lesz, mától számolom a napokat.

Jorgosz elmutogatja a gombokat, teszünk egy kis kőrt. Kormánykerék elé szorít egy térképet, amin be van jelölve a hajózható terület, Diaporosz szigete és annak környéke. Az üzemanyag egész nap bírni fogja.

Kifutunk és elsőként a Blue lagoon-t keressük meg. Itt a tenger alja több méter mélyen is növénymentes, a napfény visszaverődik a tengerfenéken elterülő fehér homokról, türkiz színű körülöttünk minden. Horgony le, csusszanunk a vízbe. Fél órás fürdőzés után megkerülve a szigetet, irány a nyílt víz. Párom már alig várja, feltolja maximumra, kipróbálva mit bír a hajó. Távolban szemben velünk két delfinhát púposodik, két ugrás és elindulnak felénk, a hajó alatt átbújva még egyszer kiemelkednek, majd eltűnnek a csillogó hullámokban.

A sziget kőrben zátonyos, vagy tengerből kiemelkedő sziklás. Itt a víz farag a kövekből fura alakzatokat, amelyekben különböző állatok formáját fedezzük fel.

Minden öbölbe benézünk, válogatva a szép és még szebb fürdőhelyek között. Begyűjtök egy marék kagylót, csigaházba bújt tarisznyarákokat ijesztgetek, délben egy nyugodt öbölben megebédelünk.

Visszafelé a sziget túl felén hatalmas haltelep, három munkás csónakkal dolgozik, éppen etetésre érünk oda. Ahogy szórják a tápot, a víz felbolydul, millió hal csapkod a felszín alatt. Közelebb merészkedünk, a haltelep gyűrűjén tömegesen üldögélő éhes sirályokkal együtt, érdeklődve nézzük a jelenetet.

fejbe

- Adtok el halat?

- Vártok húsz percet, az etetés után kaptok. Mennyi kell?

- Két kiló.

Hat gyönyörű ezüst durbincs csapkod a zsákunkban. Párom fejbe kólintja őket, mennek a hűtőtáskába. Gyorsan telefonál Lacinak, vérbeli horgászként ő a tudora mindenféle halételnek. Ok rendben, hozzuk a halat, majd ő elkészíti a vacsorát.

Visszafelé az égen megjelenik két tűzoltó hidroplán, gyakorlatozni kezdenek. Nagy kőr a tenger felett, majd meredeken le a víz felszínéhez. Éppen csak érintve a felszínt, siklanak a víz felett, megtöltik a tartályt tengervízzel. Kiemelkedés, majd hirtelen fel és irány a hegy. A hegyoldalban az erdő felett kinyitják a tartályokat és a víz hatalmas területen szóródik szét. Újabb kőr és kezdik elölről. Három tökéletes oltásgyakorlat után eltűnnek a hegy túloldalán.

Mi is befutunk a kikötőbe, Jorgosz már vár minket. Hajót felakasztja a Suzuki mögé, bevontatja a telepre. Kifizetjük a bérletet és az elhasznált üzemanyagot, indulás haza.

Halakat átadjuk Lacinak, a belsőkertben terítünk meg, várjuk a csodát ami nem is marad el. Timi, az apartman tulajdonosa is megjelenik egy pár perces beszélgetésre.

Sarti összes macskája ma este nekünk dorombol, székeink alatt ők is nagy bulit csapnak, az összes maradék az övéké. A halak élvezik az úszást a száraz borban, egyáltalán nem vagyunk szomjasak, mikor éjjel ágyba dőlünk. Csak nagyon óvatosan, mert a hátam nem viselte jól a hajón a tűző napot.

Nápoly alatt Sotterranea

2019-10-23T12:03:00.001-07:00

Nápoly egy igazi mocskos város. Az utcákon hömpölyög a cigaretta csikk, nylonzacskó és tudja ég micsoda hulladékok. Azok az utcák vannak elfogadható állapotban, amelyeknek van lejtésük. Itt az esővíz néha lemossa a szemetet.
Régészeti múzeum után nem is akartunk a felszínen maradni, siettünk Nápoly földalatti túrájára.

A Piazza San Gaetano 68 éppen fel volt állványozva, kis tábla mutatta, hogy az állványzat alatt ott a bejárat. Angol nyelven naponta 10, 12, 14, 16 és 18 órakor indul vezetés. Negyedórával előbb érkeztünk, már páran álltak az angol túrához kijelölt indulópontnál. Áldottuk az eszünket, mert negyedóra múlva az utcáig kígyózott a tömeg.
A Nápoly-kártyát még itthon megvettük, ezt felmutatva, tíz helyett nyolc eurót fizettünk a jegyért.

Akinek klausztrofóbiája van, akinek nincs rendesen zárható cipője, aki bottal közlekedik, akinek a derékbősége kórosan nagy, meg se próbálja az utat.
Szűk lépcsőn leereszkedtünk egy terembe, ahol bevártuk a csoportot, majd indult a túra.
Még pár lépcső, az első állomás egy hatalmas teremben volt, ahol meghallgattuk dióhéjban a város történelmét.

Krisztus előtt a negyedik században a görögök telepedtek meg, kezdetleges városukat Napolisnak nevezték el. Jelentése Újváros. Természetesen a város közelében található vulkanikus tufát használták építkezéseikhez. Ez az anyag belül lukacsos, könnyen bányászható, feldolgozható, viszont erős.
A köveket rabszolgák bányászták, akiket a felszínről a mélybe fúrt függőleges kürtőkön eresztettek le. Ennek bizonyítéka most is látható, a terem közepén a plafonon ott a szűk rés, melyen homályosan sejlik át a fény. Közepéből láncon függ alá egy hatalmas második világháborús bomba.
A tufa bányászata úgy folyt, hogy adott helyen a kőbe léket vágtak, amibe faéket ütöttek, majd locsolni kezdték. A faék megszívta magát, megnőtt a keresztmetszete és ez megrepesztette a követ.

A város felépült és a város alatt létrejött egy hatalmas járatrendszer, amit kár lett volna parlagon hagyni. A görögök átnevezték víztározónak, ide gyűjtötték a vizet, amiből a város lakosságát ellátták.

Jött a római kor, a rómaiak tovább léptek, kétszázötven kilométer akvaduktot építve (mely a kor leghosszabb akvaduktja lett), messzebbről gyűjtötte be az éltető vizet. Ez az állapot kétezer évig tökéletesen működött, amikor is 1884-ben kitört a kolerajárvány. Mivel a tufa lyukacsos szerkezetű, a fertőzött víz rögtön átszivárgott rajta, a tározót le kellett zárni.

Ettől kezdve hatvan évig a helyiek a víztározót illegális szemétlerakónak használták.

A Második világháború alatt Nápoly volt az ország második legtöbbet bombázott városa huszonnyolcezer bombával. A lakosok lemenekültek a tározóba, vagyis csak menekültek volna, ha nem lett volna dugig szeméttel. Kitisztítására már nem volt idő, ezért összepréselték és lebetonozták, hogy használhatóvá váljék a barlangrendszer. A mai napig ez van, történelmi szemét fölött lépkedtünk a tározóban. Az egyik teremben a plafon eléggé közel van, mivel itt öt méter magas préselt szeméten sétáltunk.

Következő teremben felhívták a figyelmünket az oldalfalakon vájt lyukakra. A víztározóban az ókorban a víz mindent elborított, a kúttisztító munkások ezekbe a falba vájt lyukakba kapaszkodva közlekedtek a falakon, mint a pókok.

Átsétáltunk a következő terembe. Itt tank, katonákat imitáló bábuk állnak rács mögött. A tank nem igazi. Jobbra és balra wc-k, hátul zuhanyozókat hoztak helyre a világháború idei állapotba.
A II. világháború alatt a németek és az olaszok szövetségesek voltak, 1943-ban azonban Olaszország átállt. Ebben az időben még sok német katona állomásozott Nápolyban, akik bosszúból harmincezer nápolyit terveztek koncentrációs táborba küldeni. Ez a hír egy spontán felkelést hozott létre. A helyiek szervezték, mindenféle rissz-rossz bútort dobáltak ki az ablakokon az utcákra. Mire négy hét múlva a szövetségesek megérkeztek, Nápoly már fel is szabadította magát. Ezt az eseményt azóta évente megünneplik, büszkén arra, hogy ők voltak az első város, akik a szövetségesek nélkül szervezték meg a felkelést.

A következő teremből éles fény szűrődött át. Itt kísérletképpen különböző növényeket nevelnek maximum másfél évig. Ez a Hypogerum Gardens. Botanikusok, kutatók vizsgálják itt a szmogtól, veszélyes mikroorganizmusoktól elzárt környezetben élő növényeket. Egy csepp vizet sem kapnak, csak a pára élteti őket. Reggel fel, este lekapcsolják a villanyt.

Ezután jött az izgalom. Elektromos gyertyákat adtak minden második látogatónak és jött az utasítás:
- Negyven centiméter széles, százötven méter hosszú sötét folyosón fogunk keresztül menni. Sem megállni, sem fotózni nem szabad, egyenletesen menni és menni. A plafon először alacsony, majd magas lesz. Aki klausztrofóbiás, annak lehetősége van tíz méter után jobbra, egy menekülő folyosón kijutni. De ez csak egy vészkijárat, mindenki figyeljen, mert a múltkor egy srác, aki harmadikként haladt a sorban, bepánikolt és befordult a vészkijáraton és őt az egész csoport birkaként követte.

Nekiindultunk, ki a gyertyával, ki a mobiljában lévő lámpával. Elhaladtunk a vészkijárat mellett, magasodott a plafon. Volt olyan szakasz, ahol oldalazva haladtunk, néha tudtunk egyenesen menni. Persze, hogy nem álltuk meg, mindenki fotózott. Senki nem pánikolt, mindannyian átjutottunk.

Beértünk egy földalatti bazsalikom kertbe. Ez egy másik növényes kísérlet, ahol szintén nem locsolnak. A bazsalikom egy hónapig van itt, egy pizzázóhoz tartozik. A tulajdonos néha lejön begyűjteni a fűszert, amit a pizzázóban használnak fel.

Vége volt a túrának, visszaértünk a kiindulási ponthoz. De még nem engedtek el minket. Kint az utcán megkerülve a háztömböt, az utcáról egy ajtón keresztül a pincébe jutottunk. A Szent Patrícia rend apácái tárolták itt a saját készítésű boraikat. Mivel a külvilággal nem érintkezhettek, a pincéből a felette lévő templomba egy lépcső vezetett fel. A nagy páratartalom miatt nem volt ideális hely a bor tárolására, egy idő után elhagyták az apácák. Most aranyos gipsz és fa életképek vannak kiállítva a középkori Nápoly életéről.

Még mindig nem volt vége a túrának, pár lépés az utcán és az egyik kapu alatt, utcáról nyíló lakás volt berendezve az 1900-as évekből, szegényesen egyszerűen. Ott egy férfi várt minket és megmutatta, hogy hogyan éltek a nápolyiak úgy, hogy nem is tudták, hogy pincéjükként ókori építményeket használtak tudtukon kívül. Félretolta az ágyat, felemelte a padlóból kivágott pinceajtót és levonultunk a pincébe, ami nem volt más, mint egy első században épült római színház.

A színház legmagasabb lelátói székeinél álltunk, ami a nőknek és a nem római embereknek volt fenn tartva. Eredetileg nyitott amfiteátrum volt, amit később befedtek. Az esőzések hozta sárlavinák később ellepték a színházat, erre aztán ráépítkeztek.

Évszázadokig létezett egy olyan szabály, hogy a városfalakon kívül tilos építkezni, ott csak a temetkezés volt megengedett. Ezért a város függőlegesen terjeszkedhetett. Tehát a görög romokra rómaiak építkeztek, majd az ókori romokra épült fel a modern város. Itt, a színház felett egy kis reggeliző áll, amelynek az ablakait fent láthattuk is.
Harminc évvel ezelőtt régészek érkeztek történelmi térképekkel, sejtették, hogy itt római színháznak kell lennie. Nem voltak biztosak benne, hogy még felfedezhető, ezért a környéken minden földszinti lakásba becsöngettek, hogy engedélyt kérjenek a lakás megtekintéséhez.

Ebben a színház feletti lakásban, ahol álltunk, egy idős néni lakott. A lakás jóval nagyobb volt, mint a környékre jellemző átlagos tizenöt négyzetméteres lukak, ráadásul az itt található árkád is idegennek tűnt. Engedélyt kértek, hogy bekukkanthassanak a falak mögé. Ott találtak három téglát a római korból. A néni legyintett, neki ez nem újdonság, mert a pincéje is ilyen téglákkal van felfalazva. A pince titkos volt, a család itt bújt meg a világháború alatt, most pedig itt tárolta a feketepiacon beszerzett cigarettáit.

Megkezdődtek az ásatások és előbújt a római színház.
Átsétáltunk a backstage-be, az ókor színészei itt öltöztek át a következő felvonáshoz. Kétfajta téglával építkeztek. A gyémánt alakú tégla és a hosszúkás kombinációja a világ első földrengés biztos építkezése. A gyémánt alakban rendezett téglák törnek, a hosszúkásak továbbra is egyben tartják a falat, megakadályozva a kisebb törések tovább töredezését.
A színházat nem lehet teljesen feltárni, hisz mindenütt házak épültek a tetején.

Másfél órás volt a vezetés. Sokat dolgoztak, hogy ez létrejöjjön, minden percét élveztük.

Köszönet a lányomnak a fordításért.

Medveszurdok, Grüner See-vel tűzdelve.

2019-06-12T22:59:00.000-07:00

Egy hónapos folyamatos májusi esőzés végén, Pünkösd napjára felragyogott a nap. Reménykedtünk, mert a szállásunk Übelbacban fél éve lefoglalva a medveszurdoki túrához.

Még itthon felkészülvén az útra, több helyen is azt olvastam, hogy az út nagy része saras, erősen ajánlják a vastag talpú túrabakancsot. Egy sáros út miatt talán mégsem kell így berezelni, jó lesz oda a sportcipőm is.

Parkolóban hagytuk az autót, a tábla szerint innen még egy órás túra a Medveszurdok bejárata. És hát valóban az út nagy része saras. Ez még a kisebbik gond, a nagyobbik, hogy végig meredek emelkedő a bejáratig. Három és fél euró fejenként a jegy, a hűtőmágnes három euró.

Pénztár után nem sokkal kezdődnek az apró fahidak a gyors folyású Mixnitzbach patak fölött, majd megkezdtük a több órás kapaszkodásunkat a sziklákba erősített falétrákon.

Rögtön az elején befordultunk a nagy vízeséséhez. Előtte a nép összegyűlt, a felfelé lépegetés a létrákon lelassult, mert a zuhatagnál mindenki megállt fotózkodni. Az egy hónapos esőzés meghozta az eredményt, pazar volt a látvány.

Frenetikus erővel zuhant a hatalmas víztömeg a mélybe. Először mindenki egyenként állt ki, a zuhatag elé épített kilépőhöz, majd kezdődtek a páros fotók, én veled, te vele, mi hárman, majd az egész család, baráti társaság, végül csak a zuhatag magában. A csoportoknak nehéz volt a koordináció, mivel a vízesés dübörgése minden hangot elnyomott.

Végre mi is kinyomulhattunk a pallóra, gyors fotózás és indulás tovább. Innen a létrák szöge meredekebbé vált, úgy kapaszkodtunk fel, mintha templomtoronyban lépkednénk.
A csoda tudja, hogy hogyan esett, de egy fiatal pár került elénk, akik roppantul szerették egymást. Vagyis a kislány kicsit jobban, mert kb minden második létra közepén úgy érezte, hogy ezt be kell bizonyítania a párjának. Szóval megállt, szembefordult a tehetetlen fiúval és hosszú forró csókban forrtak össze.
Ez egy ideig aranyos volt és megmosolyogtató, de amikor már a jó Isten tudja hányadik létra közepén kellett megállnunk és megvárni, míg kibontakoznak a szerelmes ölelésből, pipa lettem. Ott álltam mögöttük, a vékonytalpú edzőcipőmben, a létrafok éle már rég kettévágta a talpamat. Ráadásul hátulról a párom lökdösött, hogy induljak már, hiszen őt is taszítják, de megoldást senki nem kínált a szerelemittas akadályra. Beláttam, hogy valóban, ide a bakancs kellett volna.
A létrák hatalmas fémállványokon, a sziklák oldalához szorítva, amiket nem lehet felfogni, hogyan tudtak megközelíteni és a sziklára felerősíteni. Néhol annyira szűkre szabva az átjutást, hogy oldalaztunk.

Sok helyen a fröccsenő víztől nedvesek, síkosak, lent a mélyben a már elhasznált lecserélt régi törött gerendák.

A kislánynak kikötődött a cipőfűzője. Szerettem volna kihasználni a helyzetet, jeleztem neki a problémát. Nem, még véletlenül sem állt volna félre, hagyni, hogy a mögöttük felgyülemlett tömeg elvonulhasson, amíg rendezi a cipőjét. Csinos masnit kerekített, majd a dolgot hosszú csókkal nyugtázták.

A kilencven nyolcadik létránál van lehetőség pihenőre az első hütténél. Kiálltunk inni egyet, többen követték példánkat. Szemetes kuka sehol nincs, a hüttés kérdésünkre mondta, mindent tegyünk vissza a hátizsákunkba, az út végén lesz kuka.
Innen egy kicsit enyhült a meredeksége a létráknak, talpunk rendeződött. Két kanyar után párom mutat előre, hát ott menetel a mi szerelmes párunk húsz méterrel magasabban, de úgy, mint a kiskatonák. Előttük és mögöttük gyerek siserehad, akik nem voltak megértők. Kitérni, előnyt adni nem volt lehetőség, a létrák keskenyek, bizony tartaniuk kellett a tempót a gyerekekkel, akiket a szülők hajtottak előre.

Százhatvannégy létra után majdnem fenn voltunk a hegy tetején, az út murvásra váltott és megérkeztünk a második hüttéhez. A sör három nyolcvan euró, de minden pénzt megért.
Szerelmeseink ott ültek és tolták be a sültkolbászt mustárral.
Ekkorra már eldöntöttük, a kisebbik kőrt járjuk végig, innen visszafelé kanyarodunk. Órás pihenő után indultunk a másik úton vissza.

Az út, amit felfelé a létrákon fárasztónak tartottunk, lefelé a sáros meredek sziklákon, gyökereken mászva kétszer annyira megterhelő volt. Akik vékony gumitalpú vászon tornacipőt viseltek, most kivétel nélkül estek fenékre, hulltak térdre, csúsztak a sárban.
A szurdokot látogató turisták fele magyar volt. Beszédbe elegyedtünk egy párral, akik ötletet adtak egy délutáni könnyű levezető sétához.

A Grüner see egy olyan tó, ami nem igazi tó. Tavasszal a kis erdei tisztást elárasztja a hegyekből lezúduló hó, az felolvadva tavat képez. Nyáron a kirándulók helyett a búvárok fedezik fel a rétet.
Csodálatosan zöld, mert a víz alatt a fű tovább zöldell. A tisztást körbe futó sétányt és a sétány melletti padokat elárasztja a víz, de a víz tisztasága miatt minden látszik. Kőrbe sétáltuk a kis tavat, lefotóztuk a vízalatti sétányt, padokat, megcsodáltuk a bátor németeket, akik a tizenhét fokos vízbe ugráltak.

Este a szauna kicsit segített, ólom lábainkat felélesztette.

"Bottyával és batyujával battyog a Batthyány kastélyba"

2019-01-03T09:49:00.000-08:00

Szentgotthárdon találtunk olcsó tiszta egyszerű szállást, tökéletes kiindulópont a következő napok kirándulásaihoz.
A Güssingi (Németújvár) Batthyány kastélyt néztük ki első napra. Négyen kuporogtunk a kocsiban, de egyikünknek sem jutott eszébe, hogy talán készpénzben is kellene eurót vinni, ne csak a kártyáinkra hagyatkozzunk. Megnyugtattuk magunkat, Ausztriában mindenütt van kártyás fizetési lehetőség.

A kastélyhoz természetesen a meredek Batthyány utca visz fel. Félúton a várfalnál üveglift, amibe kéteuróst bedobva secperc alatt felröpít. Eurónk az nincs, kártyalehúzót nem láttunk. Ha már így alakult, ledolgozzuk a reggeli szalonnás rántottát, komótosan kapaszkodtunk a meredek széles, csúszós avarral borított kocsiúton a várba. Néhány kocsi elhúzott mellettünk, annak ellenére, hogy ki volt rakva a tilos tábla, de mint később kiderült, a várbüfét töltötték fel.

Pénztárban bájos mosolygós kislány kérte a belépődíjat. Nyújtom a kártyát, rámutat a falon kiakasztott táblára, csak készpénzt fogadnak el.

Hogy az a....Hát ezt meg kell beszélnünk, hiszen éppen a tüdőnket készülünk kiköpni. A szavazás eredménye az lett, hogy majd másnap jövünk vissza.

Másnap ATM kereséssel kezdtük a napot. Most már volt papírpénzünk, gyors kávé egy presszóban és lett fémpénz is a lifthez. Na azért a liftig megint fel kell kapaszkodni. Anyám a hátizsákkal a vállán, kezében a túrabottal előttünk botorkál, lányom elgondolkodva lépked a nyomdokában, majd megszólal:

- Mama batyujával a hátán, "bottyával" a kezében battyog a Batthyány kastélyba.

Ez már biztosan a vég!...
Felélénkültünk, hirtelen fabrikált alliteráló nyelvtörőkkel szórakoztattuk egymást a felvonóig. Elértük a liftet, a fáradtak beszálltak, lányommal felgyalogoltunk a várkapuig.
A várnak 1150-től sűrűn váltakozó tulajdonosai voltak, végül II. Lajos 1524 júniusában Batthyány Ferencnek és unokaöccsének Kristófnak adományozta. A vár szépen rendben tartott, köszönhetően, hogy egy Batthyány alapítvány kezében van.

A kiállítás több szintjén gazdag bemutató és minden teremben magyarul is kiírva a szoba látnivalói és a hozzá tartozó történet. A lépcsőház falain végestelen végig bekeretezett képek mutatják be a Batthyányiak tulajdonában régvolt, vagy most is meglévő kastélyokat, várakat, bécsi és budapesti házakat, palotákat.

Rögtön az első emeleten egy részletes családfa, ahol megtaláltuk az egykori magyar miniszterelnököt Batthyány Lajost is.
A családban volt néhány unokatestvéri házasság, több helyen fedeztük fel ugyanazt a nevet a hozzátartozó adatokkal.

Fegyver terem, ahol egy iszonyat nagy billiárd asztal olyan vastag lábakon, amit elképzelni sem tudok, hogyan mozgatták a vízszintezéshez. Most pisztolyokkal volt telerakva. Mellette lévő falnál kincsesláda, a zára roppant bonyolult szerkezetű.
Le a kalappal az osztrákok előtt. Annak ellenére, hogy Batthyány Lajos a magyar miniszterelnök kirítt a többi Batthyány közül, mivel hátat fordítva az osztrákoknak 1848-ban a magyar szabadságharc élére állt, itt a kastélyban mégis egy külön termet rendeztek be az emlékére.

Második emeleten az öntöttvas felhasználásának története a hajtűktől a kályháig. Ezt Udo Illig, volt osztrák miniszterelnök gyűjtötte össze a Schlainingi várában, majd később áthelyezték ide. A lovagteremben kicsit kipróbáltuk az 1574-ben vásárolt zongorát, Burgenland legrégebbi megmaradt hangszerét.
Jó vadászok voltak a tulajdonosok, a kitömött zsákmányoknak is külön terme van.

Visszatérve a földszintre egy tökéletesen berendezett konyha, mellette lévő szobában makettból kirakva néhány ütközet. A kápolnába kívülről lehet bejutni. A vár előtti szabad terület valószínűleg koncertek helye, most a ponyvákat mozgatta egy csöppnyi szellő. Ködös volt az idő, sehova nem láttunk, bár az írások szerint messzire ellátni innen. Pénztárhoz visszaérve három fajta hűtőmágnes közül válogathattam.
Lefelé a lift egy euro, mindannyian bevállaltuk a sétát a parkolóig.

Szilveszteri intermezzo.

2019-01-02T09:06:00.000-08:00

Pár óra és elbúcsúztatjuk az óesztendőt. De addig még van időnk, a nap is hét ágra süt, nézzünk körül a sógoréknál. Burgenland közeli látnivalót keresgéltünk a neten, de szilveszter napján minden zárva. Csakis olyan program jöhet szóba, ahol nincs az utunkban ajtó.

A net emlegetett egy ökoparkot, érdekes kilátóval, hát legyen ez az első állomás. Pinka völgyében Eisenberg előtt egy hatalmas pincesor, szebbnél szebb présházakkal, alattuk a végtelenbe futó hegyoldalak végestelen végig szőlőtőkékkel. Apró tábla jelzi oldalt: állj, ha jobbra figyelmesen nézel, a szőlősorok között bújik meg az üvegfalú kilátó.

Félreálltunk, és mivel éreztük az erős szelet, ami a szürke-fehér felhőket iszonyatos sebességgel hajtotta a délutáni téli égbolton, mindent magunkra vettünk, amit a kocsiban találtunk. Leereszkedtünk a kilátóhoz, a korlátba erősen kapaszkodva kisétáltunk a domboldal fölé. A tiszta idő engedte, hogy messzire ellássunk, a szőlősorok mértani pontossággal futottak le a völgyekbe, majd fel a dombokra.

Az állványzat oldalán lévő tábla szerint éreznünk kellene valami erőt, ami itt a földből sugárzik, de immúnisak vagyunk az ilyesmire, most is csak a szelet érzékeltük. A kilátóval szemben az út túloldalán egy tábla, ami elmeséli, hogyan történt Pinka völgyének Ausztriához való kapcsolása az első világháború utáni Trianoni szerződésben. Pár fotó még, ami nem sikerült, mert a szél teljes erőbedobással csavarta ki a kezemből a gépet. Most már álljunk tovább.

Olyan utat kerestünk, ami Burgenland belsejébe vezet, de a sztrádát kihagyja, mivel nem vettünk pályamatricát. Az 56-os úton tekeregtünk észak felé. Az út erősen lejtett, vagy kapaszkodott felfele, éles tűkanyarokkal zárva le a szakaszokat. A kanyarokban az út szélén apró keresztek jelezték, sok embernek nem sikerült bevenni a kanyart.
Beérve Kirchsclag városába, a mellette meredező Schlossberg hegy tetején egy hatalmas vár. Nocsak!

Elő a netet, mi lehet ez? Egy várrom, aminek nincs zárható kapuja, ingyenesen látogatható bármikor.
Hotel Post egy régimódi csinos szálloda, parkolójából indul az eléggé meredek sétaút a romhoz. Még az út harmadánál a hegy oldalában egy csaknem teljesen visszabontott várkápolna. Boldogasszony kápolna maradványai között kivehető a sekrestye, a csigalépcső alsó pár foka és erőt gyűjthetünk a saras, csúszós meredek sétához a várromig.

Kirchsclag várába a hátsó gyalogos kapunál jutottunk be, a város itt tartotta múlt héten az adventi vásárt. Maradványait, a díszítéseket és a bódék nyomát még nem tüntették el. Mindenütt fenyőágak, fenyőfák, a girlandok végigfutottak a gyilokjáró korlátjain.

A vár kutatásra szorul, sok helyen leástak ahol boltívek maradványait már látni, de a teljes feltárása még nagyon messze van. Viszont az állagmegóvása tökéletesen rendben. Az omladozó falak teteje, betonnal megerősítve várja a későbbi munkálatokat. Két bástya szépen renoválva, benne apró kiállítás a vár történetéről képekkel, testamentumokkal színesítve.

A vár a tizenkettedik században a magyar támadás ellen épült, Mátyás és a Pálffy család kivételével sosem volt magyar tulajdonban.

A kút annyira mély, hogy képtelen voltam az aljáig, vagy a vízszintig lefényképezni. A vár kápolnája Szent Györgynek volt ajánlva, aki meg is védte a várat, komoly összecsapásokra sosem került itt sor.

A kápolnát elhagyva, hátrébb a várudvar. Itt láthattuk, hogy a várrom azért nem teljesen lakatlan. Hogy hogy a jó égben sikerült annak a rengeteg vakondnak megmásznia Schlossberg hegyét, majd a tetején tartósan berendezkedniük!

Gyilokjáró alatt a wc-k sora. Tiszták, papírral ellátottak és a napsütésnek köszönhetően meleg vízben mostam kezet. Van itt börtön is a gyilokjáró folytatása alatt, a mozgásérzékelő lámpa felgyullad, csak hát nem sokat látni a kivilágított földalatti teremből.

A hegy közvetlen szomszédságában hasonló magasságú sziklacsúcs, amire a tűztornyot építették. Annak idején a várból egy függőhídon keresztül lehetett átjutni a toronyba, most az aljába vágott apró bejáraton bújtunk át. Felújított meredek lépcsősor tekeredik kőrbe a falak mentén. Megmásztuk, kiléptünk az ajtón, még időben megmarkoltuk a repülni vágyó sapkánkat. Érdemes volt feljönni, a kilátás megérte.

A tető egyik sarkában felszereltek egy tükör tölcsért. A fényképezőgépet betolva érdekes képeket csattogtattam.
A torony sarkába húzódva három kamasz várta, hogy egyedül maradjanak a tetőn. Amint leértünk a földszintre, indították a szilveszteri rakétáikat. Gyors egymásutánban kilőtték a petárdákat, lerohantak és eltűntek az erdőben.

Még egy kávéra beültünk, majd indultunk a határ felé. Szállásunkon a pezsgő már behűtve, siettünk, hogy a trombitáinkkal előcsalogassuk az éjfélt.

A kirchschlagi asszony legendája:

A vár ura Hans Christoph von Puncheim, a messzi keresztes csatában harcolt. Felesége, a szépséges Berta hírét vette, hogy férje elesett a nagy harcokban.

Meggyászolta, de gyenge nőként nem maradhatott egyedül tehát hozzáment sógorához, Erasmushoz, aki Krumbach várának ura volt.

Erasmus átköltözött új asszonyának várába, a kirchschlagi várba.

Mit tesz Isten, a halottnak vélt férjről kiderült, hogy nagyon is életben van, sőt haza is érkezett a háborúból.

Felesége térden csúszva esedezett a bocsánatáért, de Christoph sértődött, hajthatatlan és bosszúálló volt. Bertát bezárta egy szűk vasrácsos ketrecbe, amit az ablakból a kirchschlagi vár falán kilógatott, hagyván hogy étlen szomjan meghaljon a neje.

Erasmus ez időben távol volt, mire meghallotta a híreket és visszatért, már késő volt. Testvérháború kerekedett, melyben Christoph a sértődött férj megölte bátyját Erasmust, bár ő maga is életveszélyes sebeket kapott.

Hans Christoph később megbánta tettét, lelke engeszteléseként Krumbach várában felépíttette az Erasmus templomot, és a kirchschlagi templomtornyot.

Hegyre föl, völgybe le.

2018-10-27T11:22:00.000-07:00

1972 - 2018 a sajt ára nem változott!

Úgy indult, hogy meglepetés utazás lesz, de mivel párom férfiből van, néhány nap múlva egy ügyes mellékérdezésnél már el is kottyintotta magát. Szóval Zakopane a cél. Tehát megint nosztalgiázunk, a múlt században sihederként járt ott.
A városról millió leírást találtam a neten, nagyjából tudtam mire számíthatok.

Két napig az orrunkig sem láttunk a felhőktől, harmadik napra ígért a meteorológia napsütést. Áldottuk az eszünket, hogy nem otthon foglaltunk előre jegyet a Kasprowy lanovkára, amikor még senki nem tudta mit ígér a meteorológia.
Előző nap Zakopane sétáló utcájában megvettük a jegyeket a másnapi tíz órakor induló járatra a Kasprowy csúcshoz. Nekem hatvanhárom, páromnak ötvenhárom zlotyi a retúr jegy. Legyünk ott előbb tíz perccel!- figyelmeztetett az árus.

Pontosak voltunk, a nyitásnál talán húszan álltunk a bejáratnál. Nyíltak az ajtók, igyekeztem előre furakodni a kabinban a fotók miatt, de hat rövid lábú fürge pöttöm gyerkőc leelőzött, őket meg követte anyatigrisként három nő, engem félretaszítva. Nembaj, az átszállásnál a felső lanovkára én voltam lépéselőnyben, mire ők kikászálódtak, én már a másik lanovka elején terpeszkedtem.

Finoman fékezett a kötél, becsúsztunk az állomásra, van két óránk a visszaindulásig.
Fenn voltunk a világ tetején, szikrázó napsütésben. Voltak akik a gerincen indították a sétát, mi felkapaszkodtunk a csúcsra. Az erős szél érdekes mintákat alkotott a sziklák oldalára tapadt jégből. Itt fenn a csúcson fut keresztül a lengyel - szlovák országhatár, amit egy határkő is jelez a csúcs teraszosan kialakított közepén.

Párom előre sétált, hogy lefotózzam, majd mentem utána. Alig hagytam el pár lépéssel a határkövet, a mobilom bejelzett, üdvözölt Szlovákiában.
- Mi van? - Kőrbe sétáltam a csúcsot, visszaérkeztem a kőhöz. Beléptem Lengyelországba, és a telefonom is. Eszem megállt!

És hogy még fokozódjon az ámulatom, hirtelen a semmiből minimum ötven nő került elő, libasorban kapaszkodtak fel a csúcsra. Egy sem volt hatvan év alatt!

Letelt az idő, indultunk a lanovkához, majd visszasüllyedtünk Zakopánéba. Lent a pénztárnál a csúcshoz indulók kígyózó sora, a sétáló út valahányadik kanyarában ért véget. Megint csak áldottuk az eszünket, hogy korán jöttünk.

Délutánra párom túrát tervezett a Morskie Oko-hoz. Na nem gyalogos, mert oda lovaskocsi is felvisz.
Nemzeti park bejárata előtt hatalmas parkoló, a srác a sorompónál húsz zlotyit kér, papírt nem kapunk, haladjunk tovább. Parkoló tömve, mi lehet ott fönt a tónál!
A Nemzeti park bejárata a parkoló túloldalán, normál jegy öt zlotyi, nyugger kettő ötven. Kártyával is tudunk fizetni. Innen indul a lovaskocsi, de csak akkor, ha megtelt, ha rajta ül a húsz ember.

- Mennyi az annyi?
- Fejenként ötven zlotyi.- Mutatja a kocsis nemzetközi jelekkel. Párom arca lefagyott. Készpénzben ötven zlotyi a zsebében, de ketten vagyunk és visszafelé még harminc fejenként a fuvar.
- Hitel kártya?
- Nyema!
- Forint? - Na azt az arcot, amit vágott, minden lerítt róla.
- Euro ok.
- Az nincs.

Elfordult, nem foglalkozott velünk tovább. Visszamentünk a Nemzeti park bejárathoz, kérdezem emberünket bekiabálva a kassza kisablakán, merre van ATM. Pislog, nem érti, kijön a bódéjából és rámutat egy táblára, amin nagybetűkkel ott áll, hogy a jegy nyolc százalék adót tartalmaz.

- Mit kezdjünk ezzel? Hol a fenében van egy ATM!!!!
Értetlenkedik, visszahúzódik a bódéjába, magára zárja a kisablakot. Bekopogtatunk, bekiabálunk, hol van ATM és esetleg van itt valaki, aki tud emberi nyelven beszélni?

Mellette az istállók mögül előkerül egy fiatal srác, angolja hasonlóan gyenge a miénkhez, tökéletesen megértjük egymást. Bezörget ő is és tolmácsol. Nincs automata, legközelebb tíz kilométerre Bukovinában találunk.
Vissza a kocsihoz, parkoló bejáratánál elmagyarázzuk a srácnak, mindjárt jövünk, csak cash-t hajkurászunk. Érti, bólint, nyitja a sorompót.
Bukovina síparadicsom és ott egy hatalmas wellness központ. Bejáratánál az áhított pénzautomata.
Egy óra késéssel mászunk fel a lovaskocsira, ahol mi vagyunk a tizedik utas. Húsz perc alatt sikerül Ladislavnak, a kocsisnak felterelni a kocsijára még tíz turistát, végre indulhatunk. Felfelé elhaladunk a rengeteg bátor vállalkozó mellett, akik gyalog kapaszkodnak fel a több mint tíz kilométerre lévő tóhoz. Gyalog két és fél órás sunyi emelkedő, minél feljebb érünk, annál lassabban lépkedő turisták térnek ki előlünk. A lovak teste már izzad, a hideg levegőben a kipárolgó gőz körülveszi a hátukat.
Órás út után leszállunk, még egy kilométeres séta a tóig.

Megérte, mindenképpen megérte, annyira csodálatos volt a látvány. Előttünk a kristály tiszta tengerszem tele pisztránggal, amit körül ölelnek a hófoltos hegyek, csipkézett, magasba törő csúcsokkal. A túloldalon töltődik fel a tó, vékony vízesés és több patak táplálja. Járjuk kőrbe. A tóparti út hatalmas kövekkel kirakott, néhol kapaszkodós, néhol kényelmes séta.
Vajon hogyan lehetett embereket rávenni arra, hogy ezeket a sziklákat megmozgassák, belőlük sétautat varázsoljanak!

A felhők beszorulnak a hegycsúcsok közé, vonulnak jobbra balra, majd kicsúsznak egy-egy hasadékon. A lemenő nap oldalról süti a havas lejtőket, csodás képeket rajzol a hegyoldalakra.

Késő délután van, vissza kellene menni a lovaskocsihoz, mert még hosszú az út hazáig, a vacsora pedig nem vár meg. Még mindig érkeznek látogatók a tóhoz. Mi köszönjük szépen, befejeztük, lehuppanunk a kocsi padjára.

Most már előhalásszuk a pad alól az egyik pokrócot, hideg van, fázik a térdünk. A lejtőn végig ügetnek a lovak. Ki sem fáradnak, inkább fékezni kell a szekeret. Fél óra és már látszik a parkoló.

A szálláson ott várt a gőzölgő korhely leves, tenyérnyi füstölt oldalassal.

ENC kütyü és a változás

2018-10-06T08:01:00.001-07:00

A kezdetek: itt

Évek óta folyamatosan használjuk a kütyüt a rendszeres nyári horvát csobbanásainkhoz. Kezdetekben az ENC sáv a kapuknál minden esetben a jobb szélső sáv volt, a többi sávot lefoglalták a kártyások és a készpénzzel fizető autósok. Mivel az ENC sávban soha nem volt torlódás, ez az egy sáv ellátta feladatát, nyitotta zárta az utat, egy kis lassítással gördültünk át a fizetős kapukon, megállás nélkül jutottunk le a tengerpartra.

Az évek alatt a kütyü népszerű lett, megérett a helyzet arra, hogy a kapuknál több sávot különítsenek el. Idén már sehol nem találtunk olyan átkelőt, ahol kettőnél kevesebb sávot alakítottak volna ki az ENC-nek.

A zágrábi felhajtónál jóval a kapuk előtt ketté válik a tömeg. Ott mindig hálát rebegünk a kütyünek, amikor kilométereken keresztül robogunk el a készpénzesek hosszú tömött álló sora mellett.

Idén más újdonságot is tapasztaltunk, megújult az ENC honlapja. Annyira jól sikerült, hogy most először én foglaltam le utazás előtt a kütyüt és sikeresen a foglalás végére is értem. Sokan veszik igénybe, márciusban jelentkeztem az augusztusi utunkhoz. Biztos ami biztos!

A rendszer is megújult, a kütyü fullra fel van töltve, a kapuknál kihelyezett tábláról olvastuk le, hogy abból a rengeteg kunából, ami a kütyün van, mi mennyit fogyasztottunk az egyes pályaszakaszokon. Ezen kívül ha kedvünk tartja, a honlapon is nyomon követhetjük, hogy hol léptünk be és ki, és ezért mennyit fizetünk. A fizetés nem változott, van az előleg és a végén az elszámolás.

Na és a design, az is cserélődött és a javára vált. A kütyü kisebb, csinosabb, formásabb lett, jól tapadó ragaccsal a hátulján. Amit csak én vettem észre, hogy idén már nem piros, hanem kék kistáskába csomagolva adták át a boltban.
Egyetlen egy dolog nem változott, A kütyübolt előtt a Bajcsi-Zsilinszky úton mindig vadászni kell a parkolót.

Ajándékba Toszkána

2018-09-29T10:02:00.000-07:00

Anyámnak születésnapja volt. Nagyon komoly szám, csak karikákból áll. Erre azért nem kellene színházjegyet venni. Összedugtuk a fejünket, vigyük Toszkánába!

Lányom lefoglalta a szállást, anyám az orvosnál beadatta a térdébe az injekciót, amivel bírni fogja az öt napot. Hajnali négykor kirobogtunk a még alvó városból.

Tizennégy órás vezetés, harmincöt alagút után, párom behúzta a kéziféket, megérkeztünk Saturniába. Vagyis egy Saturnia melletti hegy csúcsára, egy igazi, magányosan álldogáló toszkán házikóba. Olyan kilátással, ami már megérte az utat. Fáradtak nyűgösek voltunk, eltettük magunkat másnapra.

Reggel kiültem a teraszra a tölgyfák alá kávézni. A nap a ház mögött emelkedett, a szemben alattunk elterülő toszkán dombvidéket fokozatosan foglalta el a fény. És egyszer csak fénybe borult a két távoli domb tetején elterülő apró város, Saturnia és Montemerano. A falak arannyá váltak, az apró ablakok ezerszám verték vissza a fényt.
A kávém elhűlt, észre sem vettem, csak figyeltem a kiteljesedő csodát.

Hova menjünk első nap, Anyám a hosszabbik gyufát húzta Sovana a befutó. Sovana városkapuja előtt komoly parkoló, ahol a déli szieszta alatt nem kell fizetni, a többi időre bedobtuk az összes aprónkat.

Sovana eredetileg etruszk város.
Tulajdonképpen Toszkána mindenütt visszautal az etrusz múltjára, hisz még a neve is innen származik.
A város régebbi nevén mint Suana indult neki a történelemnek, az ötödik századtól már püspökség. Először az Aldobrandeschi család tulajdona, majd Orsini, a 16. századtól pedig Cosimo Medici birtokolja.

A kapu után jobbra rögtön a Palazzo Pretorio régészeti múzeum, földszintjén olcsóbban hozzájutunk a belépőkhöz, ha az összeset megvesszük. Viszont hiába vesszük meg, mert bejutni sehova nem tudunk a szieszta alatt, meg kellene várnunk, amíg délután megint kinyitnak a múzeumok.

A téren szemben a Palazzo Bourbon, melyet Cosimo de Medici építtetett. Bejáratán a lakat, többen különböző nyelveken káromkodtunk a hosszú szieszta miatt. Mellette a Santa Maria Maggiore, Toszkána egyik legrégebbi és legjobb állapotban megmaradt temploma. A tabernákulum és a freskók gyönyörűek.

Nekiindultunk Sovana egyetlen főutcájának, Via di Mezzo-nak - anyámnak különösen tetszett, hogy az utcák vízszintesek - aminek bal végén a tizenegyedik században épült Rocca Aldobrandesca romjai, előtte egy életmentő ivókúttal. A felújítását, átalakítását a Cosimo Medici végezte 1572-ben.

Rocca Aldobranesca, mely etruszk erőd alapjaira épült, volt kastély és volt gabonatároló is. Bemenni nem lehet, csak kívülről megcsodálni.

Visszaérve a Piazza del Pretorio főtérre, tovább sétáltunk sűrűn kerülgetve a szeptemberi napfényben fürdőző macskákat.

Baloldalt egy felújítás alatt álló ház, itt született VII. Gergely pápa, becsületes nevén Hildebrand a Soana.
Mivel itt alattunk minden tufából van, természetesen az ajándékboltokban árult ékszerek, ajándéktárgyak is mind tufából készültek.

Út végét lezárja a Szent Péter katedrális gótikus román épülete. Itt nem közösködnek a belépőjeggyel, külön kell fizetni. Bejárata oldalt, a kapu gazdagon faragott, ahol találtunk lovagot, pávát, sziréneket.

Bent a tartóoszlopok faragásai közül kitűnik a bal második oszlop, ott a felső faragás nem növényeket ábrázol, hanem Izsák és Mózes áldozatait mutatja. A tervezők itt is felhasználták a fényt, június 21-én a szentélybe besütő reggeli nap, átellenben megvilágít egy freskót. Elől, egy nyolcszögletű keresztelő kút 1434-ből.

Anyám lába és a gyomrunk is csengetett, beültünk ebédelni. Vakon mutattunk az étlapra, hoznak amit hoznak, az a lényeg, hogy tésztából legyen. Pincérünk úgy mutatkozott be, ő Toszkána cappuccino királya. Le fogjuk ellenőrizni ebéd után. Tényleg királyi volt.

Az etruszk sírok pár kilométerre Sovánától. Egy része belépőjegyes, másik része szabadon látogatható. Na anyám még a belépőjegyeset végig küszködte lányommal és velem, párom megígérte, addig ő erősen őrzi az autót a parkolóban.

Az etruszk sírok i.e második századból származnak, sokat kellett lépcsőzni, kapaszkodni, hogy elérjük. Egy sír különösen szép állapotban vészelte át az időt. Mivel tulajdonosának neve rejtély maradt, elnevezték VII Gergely pápa eredeti nevéről Ildebranda sírnak. Még így összetört állapotban is látszik, hogy valamikor monumentális lehetett. Mellette tábla meséli el és rajzolja le, milyen volt fénykorában. Másik érdekesség a Tomba della Sirena. Tető alatt védik a szobrokat.

És itt a Via Cave, egy ősi etrusz úthálózat, mélyen a tufába vájva. Izgalmas végigsétálni, a néhol másfél méter széles sötét, a hegy tetején fákkal sűrűn árnyékolt úton. Hűs séta a kánikulában.
A szabadtéri sírokhoz már csak én kapaszkodtam fel, azután indulás fürdőzni.

Saturnia híres a kénes fürdőjéről, itt van fizetős wellness és utána jön az ingyenes, amely egy malom mellett zúdul a természet alkotta medencékbe.
Pénteken nem volt tömeg, a parkolóban és a víz mellett is találtunk helyet. Kutyánkat kikötöttük egy fához és becsusszantunk a harminchét fokos kénes vízbe.
Istenem! A szétgyalogolt lábunknak bitang jó volt. Oda tartottuk, ahol egyik medencéből zúdult alá az alatta lévőbe a víz, masszírozva elfáradt csontjainkat. Este hétig összevissza mászkáltunk a medencék között, kipróbálva mindegyik vízesést.

Következő napra Montemerano volt betervezve.

"Mindenki evez elore!"

2018-08-28T13:26:00.001-07:00

Zipline-on túl vagyunk, a fiúk is nekibátorodnak, a raftingra már ők is beneveznek. Omisban a rafting népszerűbb sport, reggel ötvenen támadjuk meg a buszajtót, végül Zsuzsi száll fel.

Bemutatja Egérkét a száz kilós sofőrt, aki nevéhez méltón minden kis lyukon át tudja bújtatni a buszt.
Jó fél órát tekergünk, tizenötig számoljuk a hajtűkanyarokat, de már unalmas, a táj egyre érdekesebb.

Magas hegyek között Cetina partján kis parkoló, a busz épp csak megfordul. Frane öt társával vár minket, nemzetközi kézjelekkel elmutogatja mit hol keressünk. Balra süncipők párban minden méretben, jobbra mentőmellények hegye, parton sisakhalmok. Most párom fejére kerül a kamera, találunk olyan sisakot, amelynek a tetején van csatlakozó.

Frane megkezdi az oktatást. Már megint angolul. A nyilvános magyar fordításra senki nem vállalkozik, az a pár szerencsés, aki ismeri az angol nyelv titkait, halkan adja tovább az információkat a közelében állóknak. A nemzetközi jelbeszéd sokat lendít az akadályokon na és Frane orosz, olasz, magyar alapszótára.

Jön az elosztás. Mi magyarok már öltözködés közben úgy helyezkedünk, hogy lehetőleg együtt maradjunk, kiszorítva a csónakból minden más nációt. Megint a legnagyobb csoportot alkotjuk a tömegben, két csónakot koppanásig megtöltünk.
A csónakba Frane-t kapjuk vezetőnek. Talán ő ismeri a legtöbb magyar szót. Az út végéig minden mondatában vegyesen fedezünk fel négy nyelvet : horvát, magyar, angol, na és leginkább a kézzel lábbal beszéd.

Csónakban előre a súlyosabbak ülnek, Lajos és párom végig élvezni fogja az akadály nélküli panorámát. Lábainkat beakasztani, vizes palackot leszorítani, evezőket megmarkolni. Elsőként csúszunk a folyó közepére, ott úgy helyezkedünk, hogy a másik öt csónak lásson minket. Frane bemutatja mi a teendő, ha beesünk a vízbe, vagy mellettünk repül ki egy szerencsétlen.

Elindulunk, a folyó nyugodtan csordogál. Gyorsan ráérzünk Frane horvátos magyarjára, a fontos vezényszavakat azonnal végrehajtjuk. Ezek között a legtöbbet használt: "mindenki evez elore" és a "no panic!"

A zúgók előtt mindig jelez, mi fog történni, milyen jelzéseket fog használni, milyen gyorsan kell reagálnunk. Frane leghátul irányít. Mi, akik hátrébb ülünk halljuk a vezényszavakat, de a zúgók őrületes hangzavarában az elől ülők semmit nem hallva, saját ösztöneikre figyelve pont az ellenkező irányba lapátolnak, minden esetben komoly munkát adva Frane-nek.

Megérkezik az első zúgó, ez csak olyan bemelegítő-zúgó, de mind úgy izgulunk mint a gyerekek. Sikeresen átsiklunk felette, elismerő kiabálásokkal, sikkantásokkal kísérve. Frane dicsérete sem marad el, mentőmellényünk dagad a büszkeségtől.
Két csónak beér, mellénk siklik. Érezhető, most valami fog történni. A három vezető összedolgozik, egyszerre indul a csata. Evezők lapjával csapjuk a vizet, fél perc és vége a hőségnek, mind csuromvizesen erőnkön felül harcolunk a győzelemért.

Megvédjük a hajónkat, csapattá kovácsolódunk. Tudjuk, innentől kezdve jöhet bármi, együtt mindennel megküzdünk.
Egyre hosszabbak, izgalmasabbak a zúgók, már érezzük a talpunk alatt, ahogy a kiálló sziklákra ráfut a csónak.
Frane jelez, most komolyabb dolog érkezik, először a bal oldal, majd a jobb oldal füleljen a vezényszavaira. Már halljuk a dübörgést, kanyar után szűkület, a két szikla között látjuk, ahogy habosan zúg le a folyó.

Beigazodunk, felgyorsulnak az események, ráfutunk a sziklalépcsőre, majd hatalmas sikításokkal rásegítve lezuhanunk a fehér tajtékba. Túléljük. Oldalt paparazzi csattogtatja a gépét, az út végén vásárolhatunk tőle fotókat.

Frane oldalra irányít, nézzünk vissza. Ott jönnek a másodosztályúak, amatőr módon beszorulnak a zúgóba.

Fél óra múlva egy csendesebb szakasznál kikötünk, két vízhatlan hordóból csokit banánt varázsolnak elő Frane-ék. Ráfekszünk a vízre, a mellény fenntart, csokit majszolva sodródunk az árral.
Indulás, "mindenki evez elore"! Innen csatlakoznak be az olcsóbb utcai árus raftingtúrák, megtelik a folyó.

Megint oktatás következik. Begyakoroljuk. Frane "Csuccs" kiáltására mindenki beugrik a csónak belsejébe és lekuporodik az aljára. Elsőre tökéletes. Most négy zúgó következik, az utolsó a durva, ott lesz a "csuccs", nagyon figyeljünk!

Profin kezeljük az evezőket, három zuhanás leküzdve, jön az utolsó. Nekifutunk, a víz magasra emel, "Csuccs"! lehuppanunk, evezőket berántjuk és tehetetlenül tűrjük, ahogy a csónakot és benne minket elborít a víz. Végre felbukkanunk, kapkodunk a levegőért, mindenki életben van. Még Frane is, pedig ő igazán harcol az elemekkel, ráadásul a peremen ülve.

Az út közepén ki kell szállnunk a csónakból, mert ott a sziklák oly keskeny átjutást hagynak, hogy a csónakokat dönteni kell. Kimászunk a partra, kulacsainkat megtöltjük a forrásvízzel. Felkapaszkodunk az ösvényen és nézzük Frane-k küzdelmét, ahogy átkormányozzák a csónakokat.

Újból elfoglaljuk a helyünket "Mindenki evez elore", zúgó zúgót követ, majd egy kiálló magas sziklánál pihenő. Fiatalság mászik fel és veti alá magát a mélységbe. Ki ne hagyjuk, gyerünk mi is.

Frane felmászik és egyenként engedi ugrani a bandát. Én következem, hát innen felülről ez sokkal mélyebb. Frane érzi a félelmemet, diktál: three, two, one! Nincs mese, ugrani kell. Úgy érzem sose lesz vége az ugrásnak, még mindig repülök. Aztán becsapódok. A mellény nem engedi, hogy folytassam a víz alatt az utam, felránt a felszínre. Hát ez bitang jó!

A folyó megszelídül, a parton sátrazók, pecások, vadkacsák. Víz alatt a hínár hajladozva simul a sodrás irányába, a csónak orra előtt szétválva utat enged. Még pár perc és megérkezünk a célhoz. Naná, hogy a csónakokat magunknak kell partra vontatnunk.

Omis - Zipline itt

Átrepültünk a Cetina felett.

2018-08-26T11:28:00.001-07:00

Mint a magyar turisták kilencven százaléka Omisban, mi is természetesen Zsuzsinál fizettük be az összes túránkat, köztük a Zipline-t. Vasárnap délelőtt a szégyenoszlopnál találkozunk, Zsuzsi mindent el fog mondani.

8:45, Zsuzsi kismotorral befarolt a térre. A szégyenoszloptól pár méterre egy csöpp iroda, ahonnan Zsuzsi előpenderített egy megszeppent fiatalembert, aki bemutatott egy hevederekből, karabinerekből, kötelekből álló kupacot és magyarázott. Zsuzsi fordított horvátról magyarra, elvégeztük a magyar nyelvű oktatást. Aláírtuk, hogy megesküszünk ma még egy korty sem csúszott le a torkunkon, irány a kisbusz.

Három spanyol, két angol, nyolc magyar volt a csoport összetétele, köztük egy hetvenhárom éves magyar nagymama.

Márió mint sofőr nem szórakozott, a buszt viharos sebességgel kormányozta a sziklacsúcsok irányába a keskeny aligaszfalt szerpentineken. Egyik hajtűkanyarban fék, mindannyian elhittük, hogy megérkeztünk. Márió mint raktáros kiosztott mindenkinek egy kötél-karabiner-heveder kupacot, sisakot és egy pár munkáskesztyűt. Fogalmam sem volt, hogy hol kell belebújni a köteg zsinórba, bepánikoltam, a reggeli oktatásból semmire nem emlékeztem. Márió mint öltöztető rám tekerte a kupacot, megszorított három hevedert, hipp-hopp minden a helyére került, vidáman csilingeltek a derekamon a karabinerek.

Kis ösvény indult a parkolóból a sziklacsúcson álló erőd irányába. Párom előző nap a tengerből szemlélve a szirten búslakodó erődöt, megjegyezte, na ez az az építmény, ahova Ő biztosan nem mászik fel. Márió vezetésével most pont oda kapaszkodtunk a trópusi hőségben, derekunkon az öt kiló balansszal. Egyetlen ismertetőben sem olvastunk arról, hogy nekünk sziklákról sziklákra kellene felküzdenünk magunkat az indulási ponthoz. Az egyre erősödő több nyelvű méltatlankodásra Márió megnyugtatott, ha ezen túljutunk, a kötélcsúszást már csak kényelmes libegésként éljük meg.

Útközben egy kis vízszintes szakasznál megpihentünk, ahol egymás mellett két drótkötél volt kb húsz méter hosszan kifeszítve. Ez a bébi pálya, itt zajlik az elméleti és gyakorlati oktatás. Természetesen angolul. Kb a felét értettük, de annyira nemzetközi volt a két kézjel, hogy nem lehetett eltéveszteni. Jött a gyakorlat. Mindenki egyenként átcsúszott, jókat kuncogtam az előttem induló béna sikertelen próbálkozásokon, majd én szórakoztattam a nagyérdeműt saját selejtes produkciómmal.

A csúcsra egy vaslétra vezetett. A tetőn Márió jelezte, készítsük el utolsó fotóinkat, párom felszerelte a sisakomra a kamerát. Kis ereszkedés és előttünk az első állomás. Márióval még egy túravezető jött, az állomások előtt kő-papír-ollóval döntötték el, ki csússzon át előre és várja a túloldalon a beérkezőt. Akkor még nem értettük, hogy Márió kollégája, aki folyamatosan vesztes volt a játékban, miért pufogott, hogy neki kell előre csúsznia. Később rájöttük.

Minden pályaszakasz előtt elmondták a méreteket, mire figyeljünk és hogyan fékezzünk. Az első kötélpálya volt a leghosszabb, alatta volt a legnagyobb a mélység, százötven méter. Pazar volt a panoráma, de ezzel most senki nem foglalkozott, szorongva toporogtunk a semmi tetején egy falatnyi deszkaperemen. Márió felkapcsolta az első bátor spanyolt, aki már valamikor valahol csúszott ilyen kötélen, magabiztosan harsányan lendült bele a nagy semmibe. Minden szem követte, néma csöndben figyeltük átjut-e. Márió derekán a walky-talky megreccsent, sikerült neki. Felbátorodtunk, szépen beigazodtunk egymás mögé.

Majd én következtem. Felkapcsolódtam a drótkötélre és már nem volt visszaút, kirepültem. Folyamatosan gyorsultam, ég és föld között száguldottam hetven kilométeres sebességgel a völgykatlan fölé. A görgők iszonyatos hangerővel dolgoztak a drótkötélen. Átrepültem a szakadékot, lenéztem, hát nem semmi volt a látvány. Közeledve a hegyhez már láttam a túravezetőt, érzékeltem, hogy jelez lassítsak. Meghúztam a féket, de túl korán és túl erősen. A csúszka engedelmesen megszorult, azonnal ráfékezett, csakhogy én még nem értem be az állomásra. A sebesség a tehetetlen fenekemet vitte volna tovább, himbálóztam a drótkötélen amíg egy hozzám dobott másik mentőzsinórral be nem húztak. Megértettem, miért kényelmesebb munka indítani az embereket, mint fogadni.
Utoljára indult a nagymama, Ő összekapcsolódott Márióval, együtt repültek át.

Néhány állomás érkező és induló pontja között megint csak sziklákat küzdöttünk le, sőt az egyiknél karabinerrel rá kellett kapcsolódnunk egy vezető kötélre, mert a kiálló szirt alatt, amin átegyensúlyoztuk magunkat, csak a nagy semmi volt.

A harmadik állomástól profin indultunk érkeztünk, vagy ha nem is, hát profin húztuk be magunkat a célba. Ezután következtek azok a pályák, amelyek a Cetina folyó felett voltak kifeszítve. Apró piros napernyős rotyók hasítottak a vízen. A víz azúr kék és haragos zöld, attól függően, hogy hínár, vagy kő feküdt az alján. Ügyesek voltunk és bátrak, szelfiztünk, kiabáltunk, integettünk, hintáztunk, élveztük a sebességet és a magasságot. A nagymamát minden állomáson kitörő örömmel fogadtuk, tapssal kísértük az érkezését.
Utolsó állomásunknál ott várt a buszunk. Lehámoztuk magunkról a hevedert, sisakot, kesztyűt, be a buszba, Márió száguldott vissza Omis felé.

A sisakomon a kamera megbillent az első pályán, végig a lábamat filmezem.

Omis - Rafting klikk

A lovagok megférnek a denevérekkel Lékán.

2018-04-04T14:03:00.000-07:00

Léka várának van egy romantikus, kevesek által hitt történelme. Ez pedig a lovagi múltja. Nekem ez nagyon tetszik, e szerint jártuk be a várat.

1118-ban alakult meg a Templomos lovagrend, tagjai a zarándokok védelmére esküdtek fel.

A tizenkettedik században sokan igyekeztek a szentföldre és vissza, nagy volt a forgalom Európa zarándokútjain. Az utakat a Templomos lovagok védték. Hadjárataikból gazdagon hazatérve, sikeresen megoldották azt a feladatot, hogy a zarándokutak mentén, egy napi járóföldre várakat, menedékhelyeket építettek, ezzel megoldva a lovagok, vándorok, betegek védelmét, utazásuk közben. Bátrak, félelmetesek voltak, háromnál kevesebb támadó elől lovag sosem tért ki.

Az egyik ilyen kitaposott zarándokút Bécs után délnek fordult, majd érintette Lékát, Sopront.

Léka igazi romantikus lovagvár. Sokat köszönhet utolsó tulajdonosának, Paul Anton Keller osztrák írónak, aki felújította és az alapítványa a mai napig rendben tartja. Nem ismerem az író munkásságát, de gondolom ő is nagy romantikus lehetett.

Kőszegnél az osztrák határt átlépve, negyedórás jó minőségű országúton gurulva, majd enyhe emelkedős sétával elérjük a bejáratát.

Léka várának alapja egy római kori őrtorony, annó a "Borostyán utat" felügyelte, ebből nőtte ki magát a vár.
A bejárat az alsó várudvarba vezet, ahol a pénztárban kitűnő a hűtőmágnes választék. Kutyánk jöhet velünk, ha bírja a lépcsőket.

Alsó udvar végében fedett lépcső, ami a középső várudvarba irányít. Ez egy fedett előszoba féle, amiből balra az ivószoba, jobbra a konyha nyílik, hatalmas nyíltterű tűzhellyel a közepén. Ott meglepetésünkre a király és két lovagja gyújtott be, ellensúlyozni a fagyos falak lehelte hideget.

Ha nem fordulunk el semerre, akkor a középső várudvarból egyenesen Templomos lovagok kiállítását szemlélhetjük, mármint, ha tudunk németül. Két kiállítási szobán átsétálva bejutunk a kultuszterembe.

Ez egy izgalmas része a várnak. A lovagvárak három fontos főrészének egyike. Legbelül a tabernákulumkő, lovagi imák szent helye. A kultuszterem közepén egy hatalmas kőtál süllyed a kőpadlóba. Az átépítések előtt a 12 - 13. században, amíg a terem magasabban helyezkedett el az udvar szintjénél, a nap bevilágított a tál felett kialakított nyíláson és a sugarak, valamint a tál segítségével meghatározhatták az időt.
A jobboldali falon ott a kultuszterem építőmesterének kőbe vésett jele.

A középső várudvarból induló lépcsőn felkapaszkodtunk a felső várudvarba. Kis boltíves átjáró és előttünk egy kő huszár védi az átjárót. És rögtön jobbra a híres kínzókamra, benne a nagy hatalmú vas szűzzel.

Valahogy mégsem a vas szűz nyűgözött le minket, hanem mellette a falra erősített erényöv. Képtelenek voltunk rájönni, hogy miként végezte a dolgát az, akire ezt a szerkezetet rácsatolták.

A kőhuszár mögött nyílik a kápolna. Sajnos csak távolról szemlélhettük, pedig az ablakmélyedésben kellett volna megcsodálnunk Burgenland két legöregebb freskóját. Egyik egy keresztes lovagot, másik feltehetően Szent Miklóst ábrázolja.

Kápolnából csigalépcső tekeredik fel a díszteremhez, itt koncerteket adnak. Fölötte a papi lakosztály, még feljebb a kilátó torony. A falakon üvegfal mögött komoly kovácsoltvas kapuzárak.

Visszatértünk a felső várudvarba, a kápolnától jobbra a gótikus oszlopterem, úgyszintén a lovagvárak egyik elmaradhatatlan helyisége, amit gyülekezőnek, vagy ítélethozatalra használtak a Templomosok.

Mai napig működik, a peremeken, mélyedésekben megtaláltuk az előző napi mulatság maradványait, jó pár üres féldecis poharat.

Bejárat mellett az udvaron egy iszonyat mély kút, aminek a fenekén állítólag ott pihen Báthory Erzsébet koporsója is, egyéb használhatatlan kacattal körülvéve.

A kis boltíves átjárótól jobbra indul a lépcső az öregtoronyba. Elsőként egy szobába kukkantunk, amit Báthory Erzsébetnek, a vámpír grófnőnek emlékére rendeztek be.
Igazából nem érthető, hogy mit keres ott a grófnő emléke, hiszen életében egyszer járt Lékán, azt is tizenegy évesen az okból, hogy eljegyezzék későbbi férjével az akkor tizenöt éves Nádasdy Ferenccel.

Mindegy, a szoba berendezése természetesen egy hatalmas fadézsa, ami jelképesen színültig van szűzleányok vérével, a falon Csók István festményének másolata mutatja a haldokló elvérző szüzeket, a háttérzene nyomasztó, megspékelve felívelő, majd elhaló női sikolyokkal.
A falon magyarul és németül részletes leírás Erzsébet vámpír dolgairól, amiket nem is Lékán, hanem Csejtén követett el. Hát szégyelljék magukat a sógorok, hogy ennyit tudtak összehozni erről a nőről. Valószínűleg szükségük volt egy csalogató témára, és nem találtak semmi mást, amivel berendezzék ezt az üres szobát.

Szóval odahagytuk Báthory szobáját, kapaszkodtunk tovább. A folyosó itt szerteágazik, egyik szobában a kerekasztal mögött a falakon magyar nemesi családfák, másikban várúri szoba berendezve, valamint Paul Anton Keller szobája, akinek az alapítványa tartja rendben Léka várát.

A fegyverteremben lófej páncél és más középkori fegyverek.

A vár híres a sok denevéréről. Egyet sem láttunk, csak a bemutató kisfilmen. Gyermekbirodalom van kialakítva az emeleten, ami a denevérek ismertetésére van kihegyezve.
Visszaértünk a felső várudvarra és leszakadt az ég. Beszaladtunk a konyhába, ahol a király a lovagjaival melegedett. Gyűlt a tömeg, mindenki kiszagolta a kellemes klímát. A gyerekek megszeppenve, szülői lábak mögé bújva mély áhítattal csodálták a fényes koronás királyt.

Egy apró blog Nemesnádudvarért.

2018-01-21T13:29:00.000-08:00

Julika nyolcvan éves. Volt egy kívánsága, vissza szeretne menni a gyerekkorába egy napra. Tehát most utazunk Nemesnádudvar felé, soha életemben nem hallottam erről a faluról. Rita szervezte az utat, a művelődési háznál várja Julikát egy hasonló korú régvolt barátnője és az egész falu készül a sok sok meglepetéssel.

A két barátnő nehezen talál egymásra, de az eltelt hetven év hirtelen eltűnik, marad a gyermekkor, beindul az anekdotázás. A művelődési házban az asszonykórus ríkatja meg először Julikát, aki megköszönve a dalokat, lányos zavarában olyan boldog gyermekkort kíván az asszonykórusnak, mint amilyen az övé volt.

Nemesnádudvaron van látnivaló! És nem is kevés. Első a babamúzeum. Szóval ez nem egy igazi múzeum, egy családi ház lakói szorultak ki saját otthonukból, mert a hatvan év alatt felgyülemlett babamennyiség minden zugot elfoglal.

Frank Erzsi néni vált a gyűjtés rabjává. Ezt megspékelte annyival, hogy faluról falura járva kereste azokat a varrni tudó asszonyokat, akik vállalták, hogy helyi népviselet szerinti ruhába felöltöztetik a babáját.
Babák a falakon végestelen végig futó polcokon, az asztalokon, pamlagon, szekrények tetején, fotelok mélyén. Billegnek verődnek, ha a táskánkat nem fogjuk szorosan magunkhoz.

A kis ház alkalmatlan arra, hogy a bezúduló tömeget befogadja. A család belátta, nosza el kezdték keresni a lehetőségét annak, hogy a babákat, az őket megillető méltó helyzetben tudják a közönségnek bemutatni. Két éve Erzsi néni végleg elment, a babamennyiség stagnál. Biztos vagyok benne, hogy a segítség megérkezik hozzájuk, hisz ezek a babák oly csodálatosak, némelyek oly egyediek, amik Nemesnádudvar hírét messzire vinnék.

Kicsi a falu, kicsik a távolságok, kis sétával elérünk a templomhoz. A barokk Sarlós Boldogasszony római katolikus templom 1806-ban készült el, mennyezeti freskóját Kuczka Mihály alkotta.

A templom elődjét Patachich Gábor kalocsai érsek álmodta és építtette meg a betelepülő németeknek 1736-ban. A kereszteződésben apró faragott határkő, amelyet Nádudvar testvérvárosa Neibsheim állított.
Ebéd után Julika felvágja a két malomkeréknyi szülinapi tortát. Mindannyian érezzük, sürgősen le kell mozognunk a töltött csirkéket, gyalogosan sétálunk a pincesorhoz.

Full karbantartott, hétszáz működő pincéjével, Európa második legnagyobb pincefaluja. Egyik pince ajtaja nyitva, fiatalok gyújtják be épp a kis vaskályhát, készülnek az esti házibulira.

Etsberger József vár minket a falu legnagyobb pincéjében. A présházban, ahonnan a pince nyílik, a falakon a faluból kitelepített német családok megmentett szerszámai, használati tárgyai. Kőrbe üljük a hosszú asztalokat. József jóízűen meséli a falu és lakói, köztük a saját családja történetét.

1700-as években török uralom után nem volt elég ember az országban, aki dolgozzon. A magyar egyház nosza indult nyugatra, hogy toborozzon munkaerőt, aki megműveli az egyházi parlagon álló földeket.
Huszonnégy család alapította a falut amiből tizenkettő a mai napig itt van. A többieket a kitelepítés és ötvenhat elsodorta a szélrózsa minden irányába.

Kiemeli, ők nem svábok, hanem rajnai frankok. Még mindig az 1700-as rajnai tájszólást beszélik és az akkori ruhastílust hordják az ünnepeiken.
Az ő ősei vándor takácsok voltak. Ezek közül az egyik 1724-ben százhatvannégy gulden lelépési illeték kifizetésével váltotta meg a lehetőséget, hogy elhagyhassa a faluját és nekivághasson az útnak, az ismeretlen Magyarországra. Eredeti végcéljuk Bácska volt, csupán tévedésből akadtak el félúton. Akik lejutottak Bácskába, azok viszont hanyatt-homlok menekültek onnan, mert a szász és a szerb nem fért meg egymással már a kezdet kezdetén sem.

Kinyitja a pinceajtót. A pince alacsony ami szerinte nem véletlen, mivel a bort tisztelni illik, előtte meg kell hajolni, amit az alacsony boltív kötelezővé tesz. Hőmérséklete tizenkét, tizenhárom fok között mozog.
A löszös fal nem engedi át a vizet, nincs szükség a pince oldalainak a szigetelésére, de persze a patkány, vakond ezt tönkreteszi. Szóval ide a férfiak nem inni járnak hétvégeken, hanem a pince állagát kötelezően ellenőrizni, javítgatni, ami ellen az asszonyoknak otthon nem lehet kifogásuk.

Hallgatjuk, kortyolgatjuk a vörösbort, rágcsáljuk a friss kiflit, könyökölünk az asztalon és jól érezzük magunkat. Nem akaródzik a végén felállni, bár még vár minket egy csöpp ízelítő a táncaikból. Kis kanyarral visszaérünk a művelődési házhoz.

A táncosok már népviseletben, két harmonikás rögtön be is izzítja a táncos lábakat. A második csokor zenéjét ismerjük, tudjuk velük énekelni, mindenki érzi a pillanatnyi összetartozást.

Felberreg a busz, a fogyó hold magasan jár. A busz ablakából még integetünk, aztán kifutunk az éjszakai országútra. Nemesnádudvar egy apró falu, lakói mégis megfogták a szívünket.

Kezdjük a januárt börtönben!

2018-01-14T13:43:00.000-08:00

Hősök kapuja

Veszprémbe, a királynők városába mi is hárman, mint királynők óhajtottunk bevonulni, hát nem sikerült. Esett az eső, a szálloda egy szűk utcában volt és a kapuja keskeny. Harmadik nekifutásra, érintve a kerékvetőt, bekanyarodtunk az udvarra.
A városban minden vagy zárva, vagy felújítás alatt, csak az ország egyetlen igazi várbörtöne látogatható, amelyben 2003-ban még rabok éltek. Szombat révén, 15 óráig engednek be. Eléggé buta nyitvatartás.

Felkapaszkodtunk a lépcsős utcákon, a Hősök kapuján túljutva, jobbra rögtön a jegyáruda, ami zárva. De ott fityeg egy tábla az ajtaján, menjünk bátran a mellette levő ajándékboltba, ott vehetünk belépőt. Kiderült, a jegyárus használta melegedőnek az ajándékboltot, mert a januári hideg szél az árudáját kifagyasztotta.

A börtönmúzeumba, pár méterrel arrébb a bíróság épületén keresztül lehet bejutni. A bíróság hivatalos épület még szombaton is, tehát a magunkkal hozott pisztolyokat, kardokat, tankokat és manikűrollókat mind le kellett adnunk az értékmegőrzőbe, átvizsgálás után a börtönudvart átszelve elértünk a börtönbe.

A múzeum a mínusz harmadik szinten van, amíg le nem érünk a fényképezőgépünk a tokjában marad, majd szólnak, amikor már kattogtathatunk.

Azon a lépcsőn ereszkedtünk le, ahol annó a nevelők közlekedtek. Kérdésre a kísérőnk elmondta, a nevelők gumibottal, sokkolóval jártak le nevelni. A mínusz első szint lépcsőháza, még csak-csak normális, ám ahogy lejjebb jutunk, a falak egyre dúsabban salétromosak, vizesek, pereg a vakolat, a mínusz harmadikon már a festék szinte felismerhetetlen, dohos szag jár át mindent.

A guide elindul és megállíthatatlan, folyamatosan mondja az információkat. Celláról cellára kísér.

A női részleggel kezdi, itt egy cellát meghagytak eredeti állapotában, ahol még Sobri és Savanyú Jóska, valamint Milfajt Ferenc raboskodott.
Milfajtról fennmaradt egy történet élete utolsó harminc percéről. Miután kimondták a halálos ítéletét kért egy fél órát, amit a bírótól meg is kapott, így meg tudta írni utolsó versét, ami a cella melletti falon olvasható.

A folyosó egyik oldalán végig cellák, ezeknek egy része berendezve vagy valakinek, vagy valamilyen eseménynek az emlékére, természetesen az összes történet szereplői ezen börtönben végezték.

A cellákban már vízöblítéses a wc, de a guide felhívja a figyelmet, hogy csak 1983-tól van bevezetve a víz, a rabok előtte küblibe végezték a dolgukat.

A cellalakók a vezetékes vizet a kapcsolattartásra használták fel oly módon, hogy a wc-t egyszerűen eldugították. Miután a szennyvíz elárasztotta a cellát, a lakóit szanaszét költöztették más cellákba a dugulás elhárításáig.

Az őrök gyorsan megunták a rabok e fajta szórakozását, elzárták a vizet és felhozták a pincéből a jó öreg küblit pár hónapra. A rabok gyorsan befejezték a dugítást.

Mindszentynek több cellát is berendeztek. Pár hónapot töltött itt, de elítélni nem tudták, mivel nem találtak olyan bírót, aki ezt bevállalta volna. Itt misézett, papokat szentelt.

Eredetileg az udvaron álló bitót először a pincébe száműzték, majd a múzeum nyitására az egyik cellában felállították, pár centit kurtítva a hosszán. A kötele is eredeti, pár embert átsegített a túlvilágra.

A folyosó vége felé már az utolsó évek napi életét látjuk, legvégén egy iroda zárja a sort.

Másik oldalon először a zuhanyozó. Kicsi lyukban szorosan egymás mellett a zuhanycsövek, törölközni és öltözni már csak a hideg folyosón volt hely.

Na és ott van az a cella, amiben sötét van és annyira csöpp, hogy csak összegörnyedve lehetett benne ücsörögni. Itt maximum három napot töltöttek el a nyomorultak. És nem volt lehetőség kikéredzkedni, ha sürgős.

A látogatás végét egy kisfilm zárja, amit a veszprémi televízió forgatott a még működő börtönben. Egy rab panaszkodik benne, hogy miután végeztek hárman egy hajléktalannal, őt ide hozták és szerinte itt roppant szegényes körülmények között kell tengetnie a napjait.

Vissza a lépcsőházba, még pár fotó a falakról, majd átértünk a bíróság épületébe. Természetesen három nőnek mi lehet a legnagyobb problémája egy börtönben, mint hogy merre van a női mosdó.

A bíróság női mosdóját éppen négy férfi meszelte és mázolta. Udvariasan lemásztak a létrákról, csákóval a fejükön, kezükben a festékes vödörrel és ecsettel, felsorakoztak a folyosón, míg mi bevonultunk a frissen meszelt mellékhelyiségekbe.
Amíg megint magunkhoz vettük a leadott fegyvereinket beszédbe elegyedtünk egy ottani dolgozóval. Azt hiszem ő roppantul élvezte, hogy három nő szájtátva hallgatja a börtön rémtörténeteit, mert ami a múzeumi guide szövegéből kimaradt, azt mind megtudtuk.

Az akasztás minden csínját bínját kitárgyaltuk. A hóhér munkája három napos volt.
Első nap az odautazás, majd az elítélt méreteinek a felmérése: súly, magasság, nyakhossz. Ez fontos volt a kötél hosszának megállapításához.

Második nap az akasztás. Harmadik nap őt is elítélték gyilkosságért, és rögtön fel is mentették.

Ezeket a három napokat úgy intézte, hogy a családjának fogalma sem volt, mi az ő munkaköre, nem tudták, hogy ő hóhér. A hóhér még él, hét akasztást végzett, de már más munkaköre van, mivel a halálbüntetést eltörölték.

Az a történet volt a legizgalmasabb, amelyben elmesélte az egyetlen sikeres szökést. Ez egy másik börtönbe szállítás közben történt, nem tudni hogy direkt, vagy véletlenül, de a rabszállító egy másik autóval ütközött, aminek következtében a kocsi felborult, az ajtó kinyílt. Az is titok maradt, hogy volt-e segítsége, vagy nem, de a rab Olaszországig jutott, ahol is hajóra szállt és Amerikában ért partot.
Kanadában kezdett mindent elölről, a tizenhetedik gyilkosságánál kapták el. Nemrég szabadult.

Visszasétáltunk a városba, éhesek és ázottak voltunk. Még itthon ajánlották a Publikum éttermet, helyi segítő kezek beirányítottak egy eldugott kapualjba. A gulyás levesük és a túrós csuszájuk mennyei volt.

Lieb, a bátor amatőr.

2017-11-26T09:55:00.002-08:00

Felújították az Edelényi kastélyt. Ja, és a Diósgyőri várat is. Nincsenek egymástól távol inkább mi lakunk tőlük messze. Reggel hétkor öten préseltük be magunkat az autóba nagykabátostul.

Kutyánknak már nem jutott hely, a csomagtartóba száműztük. Megszaglászta a mellette elterülő elemózsiás táskákat, biztosított róla minket, hogy akár az élete árán is védeni fogja egész úton.

Borsodban az Edelényi kastélyba nyitásra érkeztünk, tíz órakor csak mi álltunk a kasszánál, bár erre az időre vártak egy esküvői párt is fotózásra. A kastélyhoz vezető fasor még nagyon fiatal, nem takarta el a ködös kilátást.

Csoportos tárlatvezetés van a kastélyban, a fiatalember gyanútlanul indult el előttünk, hogy bemutassa a kastélyt. Rögtön első lépésként beterelt egy moziterembe.

A 3D film azt az időszakot részletezi, amikor Forgách Ludmilla, a kastély egyik tulajdonosa megbízott egy vándor festőt, az iglói Lieb Ferencet, hogy rokokó faliképekkel díszítse a kastély szobáit. Popcorn, cola nem volt, a kisfilm sok munkát levett a tárlatvezető válláról, érdekesebbé tette az ezt követő kastély sétát, valamint előre magyarázatot adott a nem mindennapi fali freskókra.

Majdnem minden teremben volt valami visszautalás a filmre, mivel a kastélyt arra az időszakra állították helyre, amikor Ludmilla felújíttatta a kastélyt és itt élte hétköznapjait második férjével gróf Eszterházy Istvánnal és fiával, az első házasságából született ifj Dessewffy Ferenccel, vagyis Ferussal. Ez a korszak megegyezett a kastély fénykorával. "Ferus" megszabadította a kastélyt a temérdek adósságtól, hogy azután nőtlenül, gyermektelenül elhalálozván, a rengeteg kincs az államra szálljon.

Tehát nekiindultunk a lépcsőknek, majd szobáról szobára haladva élveztük a fali freskókat. Ezek a freskók azt hiszem nem a kidolgozottságukról, profi ecsetvezetésükről lettek híresek, inkább egy bátor vidám amatőr vállalkozásnak tűnik, amit a történelem végül is elismert.

Alapként, minden szobában, főleg a plafonon békésen megvannak együtt a római, a görög és a katolikus hitvilág ismertebb szereplői. Ezek hol egymással szemben állnak, hol karöltve hirdetik, a világbékét.

Az első szobában a négy évszak a négy oldalfalon pontosan tükrözi, hogy a festő, két lábbal a földön álló józan gondolkodású egyszerű parasztember volt. A tél allegóriája mi más is lehetne, mint egy igazi disznóvágás, patakokban folyó vérrel. Az itt bebocsátásra várakozó bárók, grófok biztosan érdeklődve szemlélhették a jobbágyaik életét megelevenítő freskót.

A hálóban, az ágy fölötti képen gróf Eszterházy István, amint éppen a fizikát meghazudtolva, derékszögben meghajolva bókol feleségének, Ludmillának.

Szerintem a festőben volt egy jó nagy adag kurázsi, amit nem félt megmutatni, mert a két arc nagyon egyszerű szerkezetű nemeseket mutat be, sőt..... Majd a későbbi szobák egyikében ki is derül, hogy Ludmilla szépsége és esze hagyott kívánnivalót maga után.

Ludmilla őnagysága elismerésre áhítozott és mindent elkövetett, hogy megszerezze Mária Terézia csillagkeresztjét, hogy egy lapon emlegessék a nemesség krémjével.
Másik freskó szintén egy meghitt főúri passziót örökített meg, a tetvészkedést. Komolyan megemelem a kalapom, Lieb bátorsága és pimaszsága előtt.

És jött az égtájak terme, ahol kiderült, hogy sem az edelényi, sem az iglói iskolában akkortájt nem tanítottak biológiát.

Ezek szerint újabb tulajdonságát ismerhettük meg a festőnek. Mindenféle háttértudás nélkül, bátran vállalta fel azt a témát, amiről halvány lila gőze sem volt. Ludmilla elfogadta, hogy az elefánt egy kürt orrú vadkan, a teve pedig egy torzult ló. Lieb tuti, hogy korának jó értelemben vett szélhámosa lehetett.

Séta közben millió keresztkérdéssel támadtuk a vezetőnket, amiket türelemmel meg is válaszolgatott. Csak akkor titokzatoskodott, amikor pár szobával később magunk láttuk meg a választ. Engedte, hogy bemásszunk a kályhakürtőkbe, nyomogassunk gombokat.

A megkésett esküvői pár a nagyteremben ért utol minket, ahol rögvest neki is álltak a fotózásnak.

Utolsó szobákat már kimondottan ifj. Dessewffy Ferencnek szentelték. Facebook oldalt képzeltek el, ahol időrendi sorrendbe állították élete fontosabb állomásait. Legvégül pedig a feldúlt sírjából megmentett apróságokat láttuk.

A kastély következő tulajdonosai nem bántak úgy az épülettel, mintha a sajátjuk volna. A berendezés a kályhák kivételével megsemmisült. Legvégül az épületet az állam próbálta hasznosítani, lakásokat, raktárakat, óvodát, rendezett be és az adott helyzet mindig megkívánta az átalakításokat. Falakat raktak, bontottak, vizesblokkokat húztak fel, villanyvezetékeket faragtak a freskókba. A felújításról készült képek szerint a semmiből hozták vissza a kastélyt.

Élmény volt az eredetinél jó félórával hosszabb séta. A parkban még visszaintegettünk az erkélyen fotózkodó ifjú párnak, megreklamáltuk a hűtőmágnes hiányt, majd irány a Templomkert vendéglő, amiről a kastélytúra vezetője ódákat zengett.
Igaza volt, tisztességesen megebédeltünk, irány a Diósgyőri vár.

Munkácsi Mihály eredeti neve Lieb Mihály volt. Nem találtam meg a rokoni szálakat közte és Lieb Ferenc között és ennek igazán örültem.

A kétszínű Vis városa

2017-09-02T15:19:00.002-07:00

Kék barlang: Itt
Komiza: Itt
Háborús túrák: Itt
Strandok: Itt

Visre egy egész napot szántunk, no nem teljesen, a nap végét mindenképpen strandon fejezzük majd be. Hogy melyiken, az még titok volt előttünk.
Komizáról tíz kilométer távolságra van Vis városa. A Szent Jeromos templom mellett láttuk, hogy az ingyenes parkolóból épp farol ki egy kocsi. Fa alatti parkoló! Kincset ér az árnyék a negyven fokos melegben.

Radosevic Palota

Igaz, hogy Szent Jeromos félszigete távol fekszik a várostól, de még reggel van, nem számít. Kikötővel szemben megtaláltuk a turisztikai információs irodát, ahol a kedves hölgy adott egy térképet, megtoldva egy ingyenes füzetkével, amiben Vis összes látványossága pontokba szedve és ez a térképen megjelölve. Ég és föld a különbség a komizai iroda hisztis kiszolgálójától.

halpiac

A kikötőbe majd csak órák múlva érkezik be a komp, de az átjutásra váró autók sora végtelen, valahol a városon túl a vége. Összefutottunk egy magyar családdal, százötvenedikek a sorban, és úgy értesültek, a kompra kb. száz autó fér fel. Hiába jöttek a deles komphoz, csak az estivel fognak átjutni Splitbe.
Gyors döntés, biztos ami biztos, megvesszük a haza útra a kompjegyet. A jegy nem járatra szól, hanem napra. Utolsó nap tuti, hogy a komp indulása előtt négy órával itt leszünk. Kikötővel szemben a jegypénztár, beugrottunk.

Tramontana palota

Most már tényleg induljunk. A füzetke mutatásai szerint a parton és az első párhuzamosan futó utcán ha végig megyünk, mindent látni fogunk.

A parti látnivalók mutatósak, felújítottak, de a feljebb lévő utcán jelzett paloták teljes csalódás. Konkrétan csak a homlokfalak állnak leharcolva, néhol egy két szoba még használható, egyébként minden az enyészeté. A paloták leomlott belsejében az oldalfalakat és a régi padlózatot felveri a gaz, fák nőnek a kövek közül. Tragédia!

A szűk utcák, tele lepusztult épületekkel, beszakadt fakapukkal.
Rozoga házak földszinti lakásaiba az ablakokon keresztül bekukkantottunk, a szegénység mindenütt. Nem láttuk értelmét, hogy lépcsőzzünk az újabb és újabb roncs palotához.
Ráadásul a part és az első sor ház között fut egy autó út, korzózni sincs lehetőség.
Visszamentünk a partra, és ott nézelődtünk. Aztán hirtelen változás.

Elhagytuk a halpiacot és a
Spilice templomot, hirtelen száznyolcvan fokos fordulat - következett Vis Rózsadombja. A házak, paloták csili-vili kipofozottak, az épületek felújítottak, vagy lakóháznak, vagy apartmannak átalakítva.
De nem ám, hogy ide akárki bemehet! Út közepén kiemelkedő torlasz, amit csak a kártyával rendelkező autósok tudnak lesüllyeszteni.
Élveztük a csavargást, ittunk egy kávét a parton, és kihasználtuk a kikötőt kiszolgáló higiéniai központot. Bár ez a felújított, a turizmust kiszolgáló városrész kisebb volt az előző résznél, mégis itt tudtuk eltölteni az időnk nagy részét.

Kordult a gyomrunk, fordulás vissza. A kikötő mellett csak most vettük észre a hatalmas moped kölcsönzőt. A szigetet ezekkel a bérelt kismotorokkal rója a fiatalság, millió rohangál belőle az utakon. Kétszázötven kunáért adják egy napra.
A komp már elment és a magyar család autója a sor legelején! Uram atyám! Hogy káromkodhattak, amikor megtudták, hogy ők már nem férnek fel!

A kikötőbe épp befutott egy halászhajó, fedélzetén hatalmas jeges tartályokban szardíniák tömege. Rögtön indult a csomagolás. Ki nem hagyom, legalább egy kép erejéig. A hajón egy őrült muki, zsebpecával halászott, a kampóra szúrt szardíniával. Párom fetrengett a röhögéstől.
- Te bolond vagy! Kilószám hullik a tengerbe a hajóról a kiselejtezett szardínia! Miből gondolod, hogy a te feltűzött haladat akár egyetlen ragadozó hal bekapja!?
Megjelentek a helyi lakosok, vásároltak pár kilót.

Benyitottunk a helyi boltba, összeszedtük az ebédnek valót. Vissza a kocsihoz, innen pár perc Szent Jeromos félszigete. Sajnos a templom nem látogatható. Mellette a monostor nyitva, mögötte a temető.

Kibogarásztuk a neveket régi sírokon, a Vinko név igen elterjedt. Beültünk az autóba, ráböktünk Pritiscina öblére, ott fogunk strandolni ma délután.

Vis és Komiza városát összehasonlítva, Komiza a nyerő. Az egész sziget egyszerű, elhanyagolt, nagyon ráfér egy teljes átalakítás. Ebben talán segíteni fog anyagilag, hogy a Mamma Mia második részét itt kezdik forgatni pár nap múlva. Állítólag a hétszáz fős stáb már a szigeten tartózkodik.
Mi ebből csak annyit vettünk észre, hogy a szigetet átszelő autóút éles szerpentin kanyarjait gőzerővel szélesítik, hogy egy kamion is végig tudjon rajta menni.

Utolsó nap a komphoz négy órával előbb érkeztünk, harmadikként vártuk a behajózást.