az Y ügyosztály

Az admirális titokzatos térképe

2011-05-08T19:00:00.000+02:00

A kartográfia történetének egyik nagy rejtélye az a XVI. század elejéről származó térképdarab, amin egyes feltételezések szerint Közép- és Dél-Amerika mellett már Antarktisz partvonalai is feltűnnek, noha azt hivatalosan csak 300 évvel később fedezték fel.

Vajon milyen forrásokra támaszkodott a térkép rajzolója? Birtokában lehetettek-e olyan információk, melyekről a történelemtudomány hivatalos álláspontja szerint az akkoriban élt emberek még nem tudhattak?

Topkapi Palota

1929-ben az egykori oszmán birodalom uralkodóinak székhelyeként ismert isztambuli Topkapi Palota rekonstrukciójakor felettébb érdekes dokumentumra bukkantak a kutatók. Egy preparált gazellabőrre rajzolt térképet tartottak kezükben, ami valószínűleg egy eredetileg több részből álló világtérkép darabja volt. A felfedezés jelentőségét bizonyítja, hogy Kemal Atatürk, a Török Köztársaság megalapítója és akkori vezetője személyesen rendelte el a részletes tudományos vizsgálatot.

A mappa, amely azóta számtalan találgatás alapjául szolgált, az Oszmán Birodalomban, a XVI. század elején készült. Az 1513-as dátummal szignált térképen egy Piri reis nevű oszmán tengerész neve állt. A felfedezésről Paul Kahle német orientalista adott hírt először 1931-ben, Hollandiában, az orientalisták 18. kongresszusán. Kahle beszámolója valósággal megdöbbentette a kongresszus részvevőit, Piri reis térképén ugyanis ez volt olvasható: „A partok és a szigetek Colombo térképéről másoltattak át a térképre."

Térkép 1513-ból

A széljegyzetekkel és színes illusztrációkkal tarkított kartográf alkotás muzulmán időszámítás szerint 919-ben (i. sz. 1513) készült Piri reis (eredeti nevén Hadji Muhiddin Piri Ibn Hadji Mehmed) keze által, aki a török flotta egyik beglerbégje volt. A térkép, amelynek egyes részletei meghökkentően precízek, az egyik legrégebbi ábrázolása az amerikai kontinensnek és az atlanti térségnek.

Előkerülésekor a szakemberek azzal szembesültek, hogy olyan területeket is ábrázol, amelyekről Piri reis 1513-ban vagy azért nem tudhatott, mert a korabeli leírások még nem adtak hírt azokról, vagy azért, mert a róluk szóló információk ilyen-olyan okokból nem kerülhettek a birtokába.

Piri reis élete

Muhiddin Piri a Dardanellák európai partján, Geliboluban született valamikor 1465 és 1470 között. Fiatalon elszegődött nagybátyjának, Kemal reisnek, a szultán admirálisának hajójára (a reis admirálist jelent törökül). A kalandos tanulóévek alatt útjairól feljegyzéseket és rajzokat készített, leírta a megtett távolságokat, a kikötők jellemzőit, közben pedig megtanult görögül, olaszul, spanyolul és portugálul. A Velencei Köztársaság ellen 1499 és 1502 között vívott háborúban már hajóparancsnokként vett részt.

A háborús évek után 1511-ben azzal a szándékkal tért vissza szülővárosába, hogy rendezze feljegyzéseit és elkészítse első világtérképét, melyet végül 1513-ban fejezett be. 1516-ban ismét a szultán szolgálatába állt, és hadisikereinek köszönhetően egyre magasabb rangot ért el. 1526-ban hajózási könyvet állított össze, amely 215 kisebb térképen kívül egyebek mellett addigi élettörténetét is tartalmazta.

1528-ban készítette el második világtérképét, melyből szintén csak egyetlen darab, az Észak- és Közép-Amerikát ábrázoló részlet maradt fenn (69x70 cm, tevebőr). Életének utolsó három évtizedéről keveset tudunk. A Déli-tengerek (Vörös- és Arab-tenger, Indiai-óceán) beglerbégjeként 1553-ban a Perzsa-öböl bejáratánál lévő Hormuz-szigetről kísérelte meg elűzni a portugálokat, ám visszavonulót fújt, amikor az ellenség felmentő hajóhada megérkezett. Az ütközet elkerülése miatt később halálra ítélték, amit 1554-ben Egyiptomban végre is hajtottak.

A térkép

Piri reis alkotása egy úgynevezett portolán, a kor leggyakrabban használt térképformátuma. Általában állatbőrre rajzolták őket, mert az tartósabb volt és jobban ellenállt a hajóutak viszontagságainak, mint a pergamen. A portolánokon nem használtak sem szélességi, sem hosszúsági vonalakat, a tengeren való tájékozódást a kulcspontokba rajzolt iránytűkből, az úgynevezett szélrózsákból kiinduló egyenesek segítették. A 90 cm hosszú és 65 cm széles rajz Közép- és Dél-Amerikát valamint az Ibériai-félsziget és Afrika nyugati részét ábrázolja. A vázolt terület nagysága és a korabeli világtérképek vizsgálata alapján a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy Piri reis atlasza eredetileg valószínűleg négy szelvényből állt.

Az admirális világtérképének feltételezett darabjai

Kolombusz

A térkép tele van kis grafikákkal: az óceánon különböző típusú hajók, a szárazföldeken állatok láthatók, ezen felül pedig a kor szokásának megfelelően néhány fantázia szülte sziget is megtalálható rajta. Egyéni megoldás, hogy a szárazföld belsejében és a tengerek felszínén hosszabb-rövidebb magyarázó szövegek, afféle széljegyzetek olvashatók.

Az ottomán török nyelven írt sorokból többek között megtudhatjuk, hogy Piri admirális a szerkesztés során összesen 20 kartográf munkát használt fel forrásként, köztük arab és portugál műveket, Ptolemaiosz-térképeket, de említést tesz egy Nagy Sándor korából (i.e. 400-300) származó világtérképről is.

A legérdekesebb bejegyzés azonban egy spanyol fogolyról szól, aki részt vett Kolombusz első három útján, és erről részletesen beszámolt fogva tartóinak, mi több, valószínűleg térképpel is szolgált (Kolombusz harmadik útja 1499 és 1500 között zajlott).

Antarktisz?

A török admirális rajza számos furcsaságot tartalmaz. Ezek közül a legszembetűnőbb, hogy Dél-Amerika partvonala nem sokkal a La Plata folyó torkolatvidéke alatt keleti irányba kanyarodik, és egészen a preparált bőrdarab széléig folytatódik. Az ily módon ábrázolt partvonalszakasz nem más, mint Antarktisz körvonala annak ellenére, hogy a kontinenst csak mintegy 300 évvel később fedezték fel – állítja Charles H. Hapgood professzor az 1979-ben megjelent Maps of the ancient sea kings című könyvében. Sőt, ezek a vonalak Antarktisz valódi partvonalai, melyeket napjainkban több mint 1000 méteres jégtakaró borít.

Elméletét az amerikai légierő szakértői véleményére és egy 1949-es brit-svéd-norvég expedíció szeizmológiai kutatásának eredményére alapozza. Állítása szerint a térkép ezen részének forrása akkoriban készülhetett, amikor egy átmeneti globális felmelegedés során a jégtakaró felolvadt. Ez utoljára 6000-11000 évvel ezelőtt fordult elő, azaz a jégmentes területet a paleolitikum emberei térképezték fel, és az ő rajzaik jutottak el Európába, majd többszörös közvetítéssel Piri reis birtokába, véli a professzor.

1960. július 6-án az USA légiereje a következőképp válaszolta meg a Keene College-ban dolgozó Charles Hapgood professzor a Piri reis térkép értékelésére vonatkozó kérdését:

„Tisztelt Hapgood professzor,

Az Ön kérése a Piri Reis térkép egyes szokatlan részleteinek értékelését illetően szervezetünk áttekintette.

A feltevés, miszerint a térkép alsó része a Queen Maud öböl Princess Martha partját ábrázolja az Antarktiszon és a Palmer-félszigetet, elfogadható. Úgy találtuk, hogy ez a térkép leginkább logikus és minden bizonnyal korrekt értelmezése. Az a földrajzi részlet, amely a térkép alsó részén látható, feltűnően megegyezik a Svéd-Brit Antarktisz Expedíció által a jéggel borított területről 1949-ben készített szeizmikus profillal. Ez arról tanúskodik, hogy a partvidék azelőtt lett feltérképezve, mielőtt azt jég fedte volna el. Ezen a területen a jégréteg vastagsága kb. egy mérföld (1609 m – a ford. – ).

Nincs elképzelésünk sem róla, hogyan kerülhetett a térképre ez a részlet az 1513-ban feltételezetten birtokolt geográfiai tudással.

Harold Z. Ohlmeyer alezredes, USAF parancsnok”

De hogyan kerülhetett az ottomán flotta tisztjéhez egy ilyen térkép? A híres alekszandriai és pergamoni könyvtárak pusztulása hatalmas történelmi amnéziát okozott az utókornak. Tudva levő, hogy számos itt őrzött és elveszettnek hitt ókori mű bukkant fel később arab közvetítéssel. Hapgood professzor szerint cseppet sem elképzelhetetlen, hogy olyan munkák jutottak el Piri reishez, amelyek a föníciaiak vagy még régebbi idők hajósainak utazásairól szóltak. Ezek az őskori utazók a professzor szerint még jég nélküli állapotában találkozhattak a legdélibb kontinens partjaival.

Hapgood elméletét továbbgondolva Erich von Däniken ennél is merészebb állítást fogalmazott meg. A svájci író és régmúltkutató Antarktisz vélelmezett partvonalain túl bizonyos torzulásokra is felhívja a figyelmet, aminek szerinte az a magyarázata, hogy a térképnek vetülete van. Ezért láthatók észak-déli irányban a Mexikói-öböl és annak szigetei, és ezért olyan nyújtott a dél-amerikai kontinens.

A Föld magasan Kairó felett szemlélve

Magyarázatként egy érdekes kísérletet említ, melynek során egy rácsos sablon segítségével a térképet egy üres földgömbre másolták át, majd az eredményt aprólékosan összevetették a mesterséges holdak Földről készült felvételeivel.

A végkövetkeztetés: Piri reis egy igen nagy magasságból készített felvétel alapján dolgozott. Képzeljük el, hogy egy űrhajó lebeg magasan Kairó fölött, és fotólencséjét pontosan lefelé irányítja. Mivel bolygónk gömbölyű, minél messzebb van egy táj az optika Földre vetített középpontjától, annál nagyobb torzulás lép fel. Dél-Amerikánál az imént vázolt esetben egy sajátos, hosszanti torzulás lenne megfigyelhető, Däniken szerint pontosan úgy, ahogy a török admirális lerajzolta.

Ellenvélemények

Dr. Papp-Váry Árpád, a Magyar Földrajzi Társaság elnöke szerint nem szükséges a térkép keletkezésének hátterében földönkívülieket, vagy több ezer éves rajzokat feltételeznünk. A korabeli világtérképeken gyakran szerepel egy hatalmas, elnagyolt kontinens, az ún. Terra Australis Incognita (Ismeretlen Déli Földrész).

A hiedelem, hogy léteznie kell egy ilyen kontinensnek, egészen Ptolemaiosz koráig nyúlik vissza, és abból az elgondolásból ered, hogy az északi földtekén található földrészeket csak egy nagy kiterjedésű, déli földterület képes ellensúlyozni. Feltételezhető, hogy a széljegyzetekben említett Nagy Sándor korából származó térkép Ptolemaiosz alkotása lehetett, és Piri reis egyszerűen átvette ezt az elképzelést.

Egy másik világtérkép 1519-ből (a portugál Lopo Homem munkája)

Papp-Váry szerint Közép- és Dél-Amerika torzulása is csak látszólagos. A Mexikói-öböl és annak szigetvilágának észak-déli tájolása például valószínűleg annak a következménye, hogy Piri reis úgy tudta, Kolombusz Ázsia keleti partjait fedezte fel, ezért Kubát és Hispaniolát az akkoriban már ismert Japán-szigetekkel azonosította.

Ez utóbbi viszont nagyjából észak-déli irányú, ezért a török admirális logikusan ennek megfelelően igazította a környező térséget. A vetület-teóriának az is ellentmond, hogy Piri reis második világtérképének megmaradt darabján már helyesen, a valóságnak megfelelően ábrázolja a szóban forgó területet.

Meghökkentő precizitás

A lelet másik érdekessége a mai Brazília tengerpartjának részlet gazdag és közel pontos kidolgozása. Elgondolkodtató, hogy a korabeli térképek közül éppen Piri Reis alkotásán találkozhatunk először a La Plata folyó torkolatvidékének ábrázolásával, ami a mai Uruguay és Argentína határán fekszik. Vajon milyen forrásokból dolgozott a török admirális, amikor ezeket a területeket vázolta? Ki lehetett az a spanyol fogoly, akiről a széljegyzetekben olvashatunk? Egyáltalán 1513 előtt készülhettek-e használható térképek a Dél-Amerikai kontinensről?

Talán közelebb kerülünk az igazsághoz, ha sorra vesszük, hogy a kérdéses időszakban ki járt még Kolombuszon kívül a környéken. 1499-ben Alonso de Ojeda, miután elérte a guayanai partokat, egészen Curacao szigetéig hajózott. Az expedícióval tartott Amerigo Vespucci is, aki Ojedától elválva két karavellával délnek vitorlázott, és felfedezte az Amazonas torkolatát. Vicente Yaňez Pinzón, aki Kolumbusz első útján a Nina kapitánya volt, 1500 januárjában a mai Recife közelében érte el a brazil partokat, és északi irányban több hónapon át követte annak vonalát.

1500 körül a Pedro Alvarez Cabral vezette portugál flottát - melynek célja Afrika megkerülésével az Indiai-óceán volt - sodorta el a kedvezőtlen széljárás a brazil partokhoz. Itt kihasználva az alkalmat két kellemes hetet töltöttek el, mialatt hajóikkal fel-alá cirkálva megismerték a vidéket. 1501-ben a portugál korona három hajót indított a dél-amerikai partszakasz alaposabb felderítésére, és Amerigo Vespucci ennek az expedíciónak is résztvevője volt. Leírásaiból kiderül, hogy a három portugál hajó a La Plata folyó torkolatvidékén túlra jutott a felderítő út során. És még hosszan lehetne folytatni.

Nem kétséges, nagy volt a forgalom. Könnyen elképzelhető, hogy Piri reis a rejtélyes spanyol fogoly beszámolóin kívül más forrásokhoz is hozzájutott. A XVI. század elején a török flotta virágkorát élte, az ottomán gályák állandó veszélyt jelentettek a keresztény lobogó alatt közlekedő hajókra a Földközi tengeren. Hadizsákmányként számos spanyol és portugál tengerészeti dokumentum került a török admiralitás birtokába.

A térkép néhány ábrázolása, például a szárazföldek eltérő színezése még magyarázatra vár, de a választ a kor ismeretanyagában kell keresnünk. Nem szükséges a térkép hátterében távoli égitestek űrhajón érkező lakóit, ősemberek elveszett térképrajzait feltételeznünk. Bár ki tudja...

A tudósok a bizonyítékok többségét elvethetik, mondván, hogy azok csak mítoszok, de vannak olyan tények, amelyeket nem hagyhatnak figyelmen kívül. Ez a bizonyíték azt követeli, hogy a többi feltételezést is "nyitott elmével" újragondolják...

A Voynich-kézirat rejtélye

2011-05-03T11:00:00.005+02:00

Amióta az ember vágyat érez arra, hogy gondolatait írott formában rögzítse, számtalan írásfajta született az idők folyamán, ám az utókor nem mindig boldogul elődei jeleinek megfejtésével. Az USA egyik híres egyeteme, a Yale University Ritka Könyvek és Kéziratok Könyvtárában (Rare Book and Manuscript Library) számos érdekesség áll a kutatók rendelkezésére. A rengeteg kézirat és könyv közül is kiemelkedik az, amit a nagyközönség egyszerűen csak úgy nevez: a Voynich-kézirat.

Kívülről átlagos, belülről titokzatos

A Voynich-kézirat formátumát tekintve egy 15x23 cm-es, jelentéktelen kis könyv, sötétszürke borítóval, mely eredetileg 276 oldalból állt, mára azonban csak 234 kéziratos lap maradt fenn. Beletekintve azonban minden oldala rejtélyek sorát és kérdések százait veti fel.

Maga a szöveg 35 ezer rövidebb-hosszabb szóra, szóközre és címsorra tagolódik, vagyis szerkezetileg erősen rokonítható a természetes nyelvekkel. A betűk ugyan a XV. századi európai ábécét idézik, de a kódolt írás egy nyelvhez se köthető tisztán. A legkülönfélébb hangtani törvényeket vegyíti, így a mű ugyanúgy lehet arab vagy ázsiai, mint európai nyelvű, sőt, akár mesterséges nyelv is.

A rajzok alapján a mű hat különféle témát taglal: herbáriumi, asztronómiai, biológiai, kozmológiai, gyógyszerészeti és alkímiai receptgyűjtemény fejezetre oszlik.

Ennyi információból kiindulva azt hihetnénk, gyerekjáték a könyv megfejtése, csakhogy a szöveg jelrendszere teljesen egyedülálló a kriptológia (a titkosítás, kódfejtés tudománya) történetében.

Annyi bizonyos, hogy a szöveg lúdtollal, balról jobbra íródott. A vonalvezetés íve és sebessége arra utal, hogy szerzője nem piszmogó kalligráfusként rajzolta meg a 170 ezer különféle írásjelet, hanem hozzáértően, lendületes zsinórírással rótta sorait.

És akkor lássuk, mit nem tudunk róla...

Ismeretlen a szerző, a kézirat témája, illetve nem tudjuk, hogy milyen nyelven, milyen ABC-vel íródott. És igen: azt sem tudjuk, hogy mi célból.

A Voynich-kéziratban nemcsak a kódolt nyelv az egyetlen feltörésre váró kemény dió, ott van a szerzőség és eredet kérdése is. Ezzel kapcsolatban kész káosz uralkodik a szakirodalomban, legalább tíz különféle tudós, alkimista, író és utazó nevét előcitálták már. A kódtörők mindegyike más-más elmélettel állt elő, egyesek szerint a 13. századi ferences szerzetes, Roger Bacon (1214–1294) a titokzatos szerző. Többen John Dee (1527-1609) és Edward Kelley angol polihisztor-mágusoknak – avagy sarlatánoknak, a kor divatja szerint ezek kéz a kézben jártak – tulajdonítják. De vannak, akik a királyi orvos Jacobus Sinapiust, a titkosíró Raphael Mnisovskyt vagy az alkimista Cornelius Drebbelt sejtik a kézirat mögött.

Felsorolni is lehetetlen, hogy az elmúlt évtizedekben hányan próbálkoztak a titok megfejtésével. És itt nem csak műkedvelő amatőrök csoportjára kell gondolni...

A Voynich-kódnak már a hatvanas-hetvenes években nekirugaszkodott például a második világháború legsikeresebb rejtjelfejtőinek elitje, akik egykoron a - Bletchley Parkban - japán diplomáciai kódokat és az Enigmát is sikeresen megfejtették. Bevetették a legnevesebb matematikusokat és nyelvészeket, akik valaha is titkosírásokkal foglalkoztak... mindhiába.

Később az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) számítógépeit vették igénybe, abban bízva: ha valaki, akkor ők eredményesek lesznek. Külön programokat írtak a Voynich-titok megfejtésére, grafikákat és írásjeleket konvertáltak, ezeket átültettek mindenféle számrendszerbe, a kettestől a hatvannégyesig. Kódkönyvet keresve elővették a Bibliát, a Koránt és a Mahabharátát, elfeledett nyelveket, ábécéket és írásmódokat kapartak elő… Semmi eredmény.

Földrajz- és történelemtudósok, néprajzosok, írásszakértők és pszichografológusok láttak neki a kéziratnak. Munkaórák ezreit töltötték a lapok fölé görnyedve, de a kihívásnak nem tudtak megfelelni.

A kézirat ismert története

A kézirat egyes vélekedések szerint az alkímia, a csillagászat, - és a női aktok - iránt nagyon érdeklődő II. Rudolf (1552–1612) német-római császár birtokában volt. A kutatás során kiderült, hogy a könyvet egy ismeretlen férfi adta el a császárnak 1584-ben, akkoriban igen magas összegnek számító 600 dukátért.

Minden jel arra mutat azonban, hogy első (bizonyítható) tulajdonosa egy prágai illetőségű vegyész: Georg Baresch volt, valamikor az 1600-as évek első felében. Később átadta azt a Károly Egyetem akkori rektorának, Johannes Marcus Marcinak (1595-1667), aki rövid tanakodás után elküldte a Vatikánba. Itt Athanasius Kircherhez (1601-1680) került, aki az egyiptomi hieroglifák megfejtésével is foglalkozott. Azonban a sokat próbált jezsuita sem boldogult a megfejtéssel.

A XIX. században a kézirat olaszországi magángyűjtemények között vándorol, majd egy időre a római Gregoriana Egyetem könyvtárában megpihen. 1912-ben egy Rómához közeli kisváros, Frascati jezsuita iskolájában felfigyel rá a lengyel-litván származású brit régiségkereskedő, bizonyos Wilfrid Michael Voynich, (itt jobbra). Az értékes lelet egy öreg ládában porosodott egy 1666. augusztus 16.-án kelt levél társaságában, melyet a „prágai Hippokratész”-nek nevezett Johannes Marcus Marci írt Athanasius Kircher, ismert 17. századi jezsuita tudósnak. A levél tanulsága szerint a kézirat Roger Bacon angol tudós műve, arról azonban nem szól a fáma, hogy a jeles orvos ezt miből következette ki.

Az antikváriumos megvásárolta a kézzel írt rendkívül egyedi könyvet és nekilátott megvizsgálni. A borító üres. Semmi nyoma annak, hogy valaha szerepelt volna rajta cím, kép, vagy az író neve. A kortól megsárgult pergamenlapok három helyen vannak átfűzve, ez tartja egyben a könyvet. Maga a kézirat leginkább egy középkori füveskönyvre emlékeztet, oldalain színes ceruzával rajzolt növények, csillagászati térképek, asztrológiai szimbólumok, és különös, zöld vízben fürdőző meztelen nimfák láthatók. A képeket néhol emberi érrendszerre hasonlító, meglehetősen furcsa csőrendszer köti össze. A növényeket nem lehet azonosítani, bár némelyek hasonlatosak valódi társaikhoz, így például határozottan napraforgóra emlékeztető képek is találhatóak benne.

Voynich (akiről később a kéziratot elnevezték) 1930-ban bekövetkezett halála után a kéziratot feleségére hagyta, aki haláláig birtokolta. Ekkor egy másik antikváriumos, Hans Kraus vette meg, aki több sikertelen eladási kísérlet után 1969-ban az amerikai Yale Egyetem könyvtárának ajándékozta. 2005-ben kiadják a könyv első fakszimile (eredetihez hű, változatlan) verzióját, amely szabadon megvásárolható, valamint az Internetről is letölthetők a beszkennelt oldalak.

Nagyjából ennyit tudunk a Voynich-kézirat múltjáról, most pedig nézzük, milyen találgatások merültek fel vele kapcsolatban.

1.) Hamisítvány az egész

Az átverések és csalások nem napjaink találmányai. A kódtörés nehézsége természetesen felvetette annak lehetőségét is, hogy a kézirat csak egy ügyes hamisítvány. A kézirat semmiféle érdemi információt nem tartalmaz, hiszen nem egyéb, mint kaotikus és kitalált jelek összevisszasága; képzőművészeti alkotásnak azonban nem rossz. Ennek a hipotézisnek viszont ellentmond a mű szabályossága, ráadásul felveti a kérdést, hogy mégis miért alkotott volna meg bárki is egy bonyolult és időigényes módszert arra, hogy megírjon egy se füle-se farka szöveget. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a könyv az elkövetkező évekre is elég munkát ad a nyelvészeknek és kódtörőknek.

2.) Egy párhuzamos világ dokumentuma

Azt, hogy számtalan, egymással párhuzamos idősík létezik, minden scifi-rajongó tudja. Az elképzelés szerint a Voynich-kézirat úgy hatszáz évvel ezelőtt egy szomszédos univerzumból átkerült a miénkbe. Vagyis ez egy igazi tudományos kézikönyv a XV. századból csak az a probléma vele, hogy olyan nyelven, olyan jelekkel íródott, amelyek nem a mi múltunkhoz tartoznak, hanem a velünk párhuzamos jelen múltjához.

3.) Földönkívüliek üzenete

Amikor 600 évvel ezelőtt ufók látogattak el a Földre, kiválasztottak maguknak egy kiváló kézügyességgel rendelkező barátot és lediktálták neki az általuk fontosnak tartott üzenetet a jövendő emberiség számára. A nyelv és az írásjelek olyan kóddal bírnak, amelyet az emberiség jelenleg még nem tud feltörni. Ez szándékos és előre kitervelt dolog volt, hiszen az üzenetben rejlő "tudás" helyes értelmezéséhez az emberiség csak akor lesz elég érett, ha már a rejtvényt képes lesz megfejteni. Úgy tűnik, még nem aktuális, és talán jobb is, ha még nem tudjuk a megfejtést.

Talán nem véletlen, hogy 42 oldal hiányzik, ami az eredeti oldalszámozásból egyenesen következik. Ezek tartalmazhatnak ugyanis olyan utalásokat, amelyek segítségével az írás megfejthetővé válik. Noha a kutatók szerint a lapok már vagy 150-200 évvel ezelőtt eltűntek, bizonyos jelek szerint erre abban az időszakban került sor, amikor a kézirat a vatikáni, jezsuiták által fenntartott Gergely (Gregoriana) Egyetemen volt. Talán a katolikus anyaszentegyház tudósainak sikerült megfejteniük az írást, és a vallás alapjait is érintő információkra bukkantak?

Más találgatások szerint a kézirat az örök élet titkát, a minden betegségre egyforma hatékonysággal alkalmazható csodagyógyszer leírását tartalmazza, esetleg az aranycsinálás technológiáját írta le az ismeretlen alkimista. Megint mások Atlantisz utolsó krónikáját vélik felfedezni benne, különös tekintettel azokra a térképekre (vagy legalábbis nagyon annak tűnő rajzokra), amelyek egyes lapokon felbukkannak.

És persze sokan tudni vélik, hogy az amerikai kormány természetesen megfejtette már, de valami miatt nem akarják nyilvánosságra hozni az eredményt. Ha ez igaz, akkor lehet találgatni, miért döntöttek így...

Szórakoztató, nevetséges és elgondolkoztató verziók is léteznek. Annyi bizonyos, hogy ebben az ügyben még nem mondta ki senki az utolsó szót, így a Voynich-kézirat joggal pályázik a történelem – és korunk – legtitokzatosabb könyve címére.

Krisztus szegény lovagjai - a Templomosok

2011-04-14T00:11:00.006+02:00

Ha van szervezet a történelemben, amely létezése, de főleg eltűnése óta lázban tartja a történelembarátokat, akkor az a Templomos Lovagrend. A legendákat kedvelők köreiben máig vitatják, hogy csak egy „egyszerű” küldetés - nevezetesen a Szentföld megóvására - jöttek volna létre.

Valóban birtokukba jutottak a szent ereklyék, és a Tudás, vagy ez csak a legenda része? Honnan, miből származott „Krisztus szegény lovagjainak” mérhetetlen vagyona? Nem véletlenül foglalkoztatja ez a rejtélyeket kedvelők fantáziáját: a hajdani templomos lovagrend annak ellenére tartogat még meglepetéseket, hogy történészek, teológusok és kincskutatók ezrei foglalkoztak már velük.

Alapítás

Aktuális helyszínünk a Közel-Kelet, az első és a második keresztes háború közötti időszak (1115-1120 körül). A Szentföldön az európai keresztények és az iszlám harcosai gyakorlatilag folyamatosan csatáznak a mindkét nagy vallás számára ideológiailag és történelmileg elsődleges fontosságú területekért.

Akkoriban a bibliai kegyhelyekhez zarándokló keresztények számára veszélyes mutatvány volt végigsétálni a csatáktól hangos, gyakran ellenséges fegyveresek által ellenőrzött vidéken. A keresztények körében egyre komolyabb igény merült fel egy olyan fegyveres alakulat felállítására, amely képes lenne a zarándokokat megvédeni az arabok zaklatásaitól.

II. Balduin

A titokzatosságáról és ködbe burkolózó múltjáról nevezetes katonai szerzetesrendet 1118-ban, Hugues de Payns, francia nemesember vezetésével, és Clairvaux-i Szent Bernát gyámkodásával alapította meg kilenc lovag (de Payns, Bysol de Saint Omer, Andrè de Montbard, Archambaud de Saint Aignan, Gondemar, Rossal, Jacques de Montignac, Philippe de Bordeaux, Nivar de Montdidier).

Payns személyes kapcsolata Bouillon Gottfried lotaringiai herceggel, a Jeruzsálemi Királyság megalapítójával, valamint a később Jeruzsálem királyának választott II. Balduinnal nagyban elősegítette a rend szentföldi megtelepedését és előjogaik kivívását. Ráadásul, mint a Champagne-család magas rangú tisztje, Payns részt vett az első keresztes háborúban is, így tapasztaltan tekintett e vidék „gondjaira”.

Balduin Jeruzsélem uraként Salamon templomának egy szárnyát adományozta „Krisztus szegény lovagjainak”, hogy azok biztosítani tudják a város és az ősi föld, illetve az ideérkező zarándokok védelmét. Ezt követően kezdik – központjuk után - használni a „Templom lovagjai” vagy a „templomos lovagok” nevet, amely máig él a köztudatban. Hivatalos nevük: Pauperes Commilitorum Christi Templique Salomonis (Krisztus és Salamon templomának szegény lovagjai).

A templomosok jelvénye, amely több templomuk és katedrálisuk homlokzatán is megtalálható, két lovagot ábrázol, amint egy (!) lovon ülve, csatába indulnak. Szegélyén a következő körirat áll: Sigillum Militum Xpisti (Krisztus katonáinak pecsétje).

A rend hivatalos jelmondata pedig így hangzik: Non nobis, domine, non nobis, sed nomini tuo da gloriam. (Nem miértünk, Uram, nem miértünk, hanem a Te nevednek dicsőségére)

Az ünnepélyes fogadalom letételére 1119 karácsonyán kerül sor a Szent Sír templomban: a Templomos Lovagrend hivatalosan is megszületik.

Rejtélyes küldetés

A templomosok azzal az elsődleges szándékkal szerveződtek renddé, hogy biztosítsák a Szentföldre tartó zarándoklatokat, s megvédjék a szent helyeket a külső támadások elől.

Ugyanakkor ezzel szöges ellentétben más, misztikusabb célokat feltételező és feltáró vélemények is napvilágot láttak. Ezek szerint Szent Bernát közel sem Jeruzsálem védelmének ellátása miatt szorgalmazta a lovagi rend létrehozását, s az sem véletlen, hogy éppen Salamon templomában szállásolták el őket. A fő cél a Szent Frigyláda felkutatása volt - benne a Tízparancsolattal, s egyéb szent ereklyékkel -, illetve a Szent Grál elszállítása, amelyhez a Tudás, a mindennek tudása képzete társult, és társul manapság is.

A Templom

Salamon templomának könyvtárnyi irodalma van, ezért itt csak röviden mutatnám be.

A zsidók legismertebb királya valamikor az időszámításunk előtti X. században építtette meg az első Templomot Hirám Abiff építőmester irányításával. A Biblia szerint a frigyládát itt, a Szentélyek Szentélye nevű termében helyezik el.

Így nézhetett ki Salamon Temploma

Az első Templomot négyszáz év múlva a babiloniak lerombolják, a frigyláda további sorsáról nincs hiteles információ. Egyesek szerint a babiloniak nem találták meg az elrejtett ereklyét, mások szerint elvitték magukkal, ismét mások azt állítják, hogy már Salamon odaajándékozta Menelik etiópiai királynak, akinek utódai azóta is féltve őrzik egy axumi kolostorban…

A Frigyláda

Számos – a Templomra vonatkozó – teória nem csak a titokzatos frigyládát képzeli a jeruzsálemi óváros maradványai közé, hanem a korabeli zsidók családi, állami és egyházi kincseit is. Ezen feltételezés szerint a Templom egyfajta bankfiókként is működött, ahová a hitközség, a magánemberek és a királyi kincstár is elhelyezte/elhelyezhette pénzét és más, jelentősebb értékeit.

Krisztus megfeszítését követően az eddigieknél is vadabb találgatások születtek arról, hogy mi is rejtőzhet még a Templom egykori falai között/alatt. A témával komolyan foglalkozók egy része biztos abban, hogy a Szent Grál is ide volt elrejtve (bármi is legyen az).

A második Templomot kb. hetven évvel az első pusztulása után építik fel a visszatérők, és ez egészen időszámításunk szerint 71-ig fennáll, ekkor azonban a rómaiak ismét porig rombolják. Romjain (illetve azokhoz nagyon közel) később a mai napig álló Al-Aksza mecset épül fel, s egyes vélekedések szerint a mai Siratófal is hozzá tartozott.

Jeruzsálem - Siratófal

Szóval ebbe a templomba (pontosabban romjai közé) költöznek be a templomosok, hogy elkezdjék elképesztő (egyházi, politikai és gazdasági) karrierjüket.

A felemelkedés

A rend elvi és szervezeti alapjainak letétele 1128-ban, a troyes-i zsinaton történt meg, ahol elfogadták szabályzatukat. Ebben a legnagyobb érdem a cisztercita Clairvaux-i Szent Bernátot illeti, aki tulajdonképpen megteremtette a templomosok rendjének szellemi bázisát. Megfogalmazta számukra regulájukat (szegénységre, engedelmességre alapozva), elérte, hogy ne a helyi püspökök, hanem közvetlenül a pápa joghatósága alá tartozzanak; hogy ne fizessenek egyházi tizedet; és hogy saját templomokat építhessenek.

Így a kor viszonyaihoz képest egyedülálló függetlenségre tettek szert, a pápai kontroll kivételével sem egyházi, sem világi joghatóság nem ellenőrizte tevékenységüket.

A templomosok viszonylag rövid időn belül teljes, nemzetközi elfogadottságra tesznek szert. 1139 tavaszán a II. Ince pápa által kiadott, és az "Omne Datum Optimum" ("Mindennél tökéletesebb ajándék") címet viselő bulla hivatalosan is elismeri a szerzetesrendet.

Ettől kezdve templomosnak lenni nagyszerű dolognak számított az európai elit családok fiai számára, noha a fogadalom nem csak a szegénységet, engedelmességet és a kolostori körülmények közötti életvitelt írta elő, hanem például a teljes szüzességet - pontosabban a nőkkel való érintkezés abszolút tilalmát - is.

Katedrális Portugáliában

Az 1150-es évektől kezdve elkezdett áradni a pénz és egyéb adományok a templomosok felé: főúri végrendeletekben őket jelölik meg kizárólagos örökösként (a szegénységi fogadalom csak az egyénekre vonatkozott, nem a rendre!), kastélyokat, földeket, valamint ingóságok egész sorát íratják rájuk Spanyolországtól Frankföldön át egészen Itáliáig.

A templomosok üzletembereknek sem voltak rosszak. A felhalmozott vagyonnal nagyon okosan bántak: földbirtokokat vásároltak, várakat, erődítményeket, kastélyokat és rendházakat építettek a Szentföldtől Portugáliáig.

Szoros kapcsolat mutatható ki a rend és a gótika, mint építészeti stílus megszületése között is. A templomosok birtokában állt templomok, rendházak mind e stílust, és a rend kultikus jelvényeinek jegyeit viselik magukon. A sajátos elrendezés, a kereszt, a pecsét (a két lovagot egy lovon ábrázoló képpel), – nyíltan vagy rejtetten - számos építmény (Reims, párizsi Notre Dame) homlokzatán, rózsaablakain, díszein felfedezhető.

A templomos rend hierarchiája

A templomos rend legfőbb vezetője a Nagymester (magister, grand maitre). Amíg V. Kelemen pápa az 1312-es bécsi zsinaton ki nem mondta a rend feloszlatását, 23 Nagymester állt a rend élén, akik többsége erőszakos halállal halt, fogságban, csatában. Bár egzakt alapja nincs, de sokan Newtont és da Vincit is a már titokban és illegalitásban működő szervezet kései nagymesterei közé sorolják.

A mindenkori rendfőnök élethosszig tartó szolgálatot töltött be, s halálát követően összeült a káptalan, hogy új Nagymestert válasszon. E választó testület tagjai a tartományok – Nagymesterhez hasonló, de csak lokális kiterjedésű korlátlan hatalommal bíró – vezetői voltak, akik egyben tanácsaikkal is elősegítették a rend működését.

Az általános helyettes a senechal volt, aki a legfőbb vezető távollétében hozzá hasonló jogokkal bírt. Az ezt követő legfontosabb szerep a marechal-é volt, aki a hadi ügyeket felügyelte.

A lovagokon (szerzetes és világi lovag) túl, akik a templomos rendi keresztes sereg gerincét alkották, számos könnyűfegyverzetű tiszt, katona és káplán vett részt egy-egy hadjáratban. Ők nemesi ranggal általában nem rendelkeztek, legfőbb feladatuk az volt, hogy kettes-hármas csoportokban egy-egy lovaghoz csapódva segítsék, támogassák őt a csatában.

Titokzatos gazdagság?

Már a kortársakat is erőteljesen foglalkoztatta, hogy az egyházi jelleg és a szegénységi fogadalom ellenére honnan származik a szervezet mai léptékkel mérve is hatalmas vagyona, ami sokakban keltett féltékenységet, hiszen az egyre gyarapodó gazdagsághoz növekvő pénzügyi hatalom és ezzel párhuzamosan politikai befolyás is társult. Jólétük kiváló indok volt arra, hogy kétes eredetű pénzszerzéssel vádolják meg őket, pedig ebbéli sikereiknek nagyon is ésszerű magyarázata van. Bár a rend léte kezdettől a nagyobb kollektív vagyonon alapult és a regula is engedélyezte földek, épületek birtoklását, tagjai egyenként, a káptalan beleegyezése nélkül nem birtokolhattak semmit.

Ismert, hogy a templomosok kiterjedt bankrendszert üzemeltettek, a zarándokok számára fogadókat, a kereskedelem fejlesztésére pedig raktárakat éppítettek.

Legnagyobb jövedelmük a váltórendszer üzemeltetése révén, valamint a kölcsönökből folyt be.

Eleinte csak magánszemélyeknek kölcsönöztek és hiteleztek (viszonylag korrekt kamatra), majd egyre jobban belefolytak a különböző fejedelmi és királyi udvarok pénzügyeibe. A XIII. század második felére a rend olyan befolyásra tett szert, amiről korábban talán ők maguk sem álmodtak. A rend birtokában olyan kötelezvények, váltók és hitellevelek voltak, amelyek aláírói között európai főnemesek, uralkodók tucatjai álltak. A század végére pedig odáig fajultak a dolgok, hogy például a francia udvar szinte teljes éves költségvetésének megfelelő tartozást halmozott fel, a templomosokkal szemben.

Kiváló gazdasági érzékkel megáldott szakemberei a rend vagyonát leginkább földekbe fektették. Így tették azt értékállóvá, és a későbbiekben így váltották ki a francia király ellenszenvét, aki nem nézte jó szemmel az autonóm hatalom terjeszkedését.

És mint látni fogjuk, a rend vesztét is ez okozta.

A vég?

A kérdőjel nem véletlen. Bár a lovagrend (elméletileg legalábbis) már hétszáz éve megszűnt, a templomosok nagy valószínűséggel nem tűntek el. Egyes vélekedések, főként az összeesküvés elméletek kedvelői szerint, titkos társaságként, esetlegesen más elnevezéssel ugyan, de ma is léteznek.

IV. (Szép) Fülöp

1286-ban egy igen autokrata férfiú foglalta el a francia trónt. IV. (Szép) Fülöp teketória nélkül felvállalt konfliktusokat – egyebek mellett – a katolikus egyházzal, és személyesen a római pápával is. Megadóztatta az egyházi birtokokat, amiért a Szentatya neheztelt, tiltakozott ellene, majd végül gyorsan kiátkozta az akkor (1303-ban) még csak 35 éves királyt.

Fülöp kincstárnoka 1307 őszén jelenti a királynak, hogy a pénzügyi összeomlás a küszöbön áll, és ha nem következik be valami jelentős változás, az államcsőd elkerülhetetlen.

A király kénytelen igazat adni Enguerrand de Marigny-nak: a kincstárban nincs pénz. Legnagyobb addigi hitelezője, a Templomos Lovagrend már kétszer is jelezte, a jövőben nem áll módjukban több hitelt folyósítani. Ráadásul a zsidókat (akikhez még hitelért fordulhatott volna) már egy évvel korábban kiűzette Franciaországból, vagyonuk jelentős részét elkobozta és korábbi adósságok kifizetésére fordította.

Fülöp, aki korábban mind nagyobb aggodalommal figyelte a rend növekedését és hatalmát, kérvényt nyújtott be V. Kelemen pápánál, hogy rendelje a templomosokat egyik fia világi joghatósága alá.

Ez a terve mindazok ellenére kudarcot vallott, hogy V. Kelemen, aki egyébként maga is francia származású volt, köztudottan a francia királyt pártolta. Ő tette át 1309-ben a dél-franciaországi Avignonba a pápai udvar székhelyét, s már a pápaválasztást megelőzően is többször tárgyalt titokban a királlyal, akinek befolyása a konklávé döntésére is nagy hatással volt.

Sikertelen próbálkozása után Fülöp további módszereket eszelt ki a rend betörésére, többek között kérte fia felvételét a szervezetbe, akit már rövidtávon Nagymesternek szánt, és aki majd hatalmába kerítheti a templomosokat. Azonban de Molay, az utolsó rendfőnök ellenállt, és nem engedett a zsarnoki akaratnak.

Fülöp nemcsak "szép", hanem okos is volt; belátta, hogy számára egyetlen kedvező módja van elkerülni a totális csődöt és összeomlást. Egy kis "szervezőmunka" után Párizsba hívja az összes francia templomos vezetőt, azzal az ürüggyel, hogy a pénzügyi elszámolások miatt kíván velük tárgyalni. Ezzel párhuzamosan intézkedett, hogy a királyság területén írjanak össze minden rendtagot és szimpatizánst, függetlenül ezek származásától, majd (ugyanarra a napra időzítve) rendházaikba „kérette” őket.

Azon a bizonyos napon a templomos vezetők Párizsba sietnek, a többiek pedig a kolostorokban, templomokban és más közösségi helyeken gyülekeznek, érdeklődve várják a Fülöp-féle kinyilatkozást.

Nos, 1307. október 13-án (állítólag pénteki nap volt…) Fülöp katonái egyidőben, több tucat franciaországi helyszínen rajtaütnek a templomosokon, a legtöbbjüket válogatás nélkül lemészárolják. Az ezt követő házkutatások során megkeresik és elégetik azokat a váltókat, kötelezvényeket és egyéb dokumentumokat, amelyek a francia állam eladósodottságát bizonyították.

Minden intézkedés ezzel a mondattal kezdődött: "Dieu n'est pas content; nous avons des ennemis de la foi dans le Royaume!" (Az Úr elégedetlen, mert hitünknek királyságunkban ellenségei vannak!”). Innen is látszik, hogy Fülöp tanácsadói az eretnekségre alapozták a vádakat.

Az életben hagyott vezetőket, élükön a rend 23. (és egyben utolsó) nagymesterével, Jacques de Molay-vel egyházi büntetőeljárásnak vetik alá. 1307. november 22-én V. Kelemen pápa kiadja a Pastoralis Præminentiæ című bullát, melyben minden európai keresztény uralkodót felszólít a templomos rend felszámolására, birtokaik és javaik elkobzására. Magát a rendet hivatalosan 1312-ben számolják fel: az avignoni pápa a bécsi zsinaton megerősítette a rend feloszlatását (újabb pápai bulla, ezúttal Vox in Excelso címmel).

A templomosok ellen 1314-ben Fülöp bosszúhadjáratot indított, amelynek számos rágalom, eretnekség-vád volt a része. A koncepciós eljárás során, és minden bizonnyal kínvallatás által, olyan „őszinte vallomásokat” csikartak ki egyesekből, amelyek szerint a rendbe való belépéskor meg kellett tagadniuk Krisztust, és helyette Baphometet, a sátánt kellett imádniuk. A szexuális kicsapongásokat is tartalmazó vádak előkészítése már jónéhány évvel a per előtt megkezdődött. A francia királynak a rend vagyonára fájt a foga, és ennek megszerzése érdekében semmilyen eszköz nem volt drága.

Mintegy 15 ezer templomost vetettek börtönbe, több ezer templomos végzi vízbe fojtva, máglyán, akasztófán vagy bárd alatt. Jacques de Molayt pedig, aki nyilvánosan visszavonta minden korábbi „beismerő” vallomását, valamint Geoffroy de Charnay-t a Notre Dame székesegyházzal szemben 1314. március 18-án máglyán elégették.

2002-ben a Vatikáni Levéltár zárt részlegén felfedeznek egy „véletlenül tévesen archivált”, 1308-ból származó dokumentumot (az úgynevezett Chinoni Pergament), amelyből Barbara Frale olasz történész megállapítja, hogy a Templomos Lovagrend ellen emelt vádak alaptalanok voltak és V. Kelemen pápa már 1312-ben feloldozásban részesítette a rend vezetőit.

Franco Cardini olasz történész szerint a rend vagyonára szemet vetett IV. Fülöp király nyomására a pápa feloszlatta ugyan a Templomosok Lovagrendjét, de soha el nem ítélte.

Vatikán - Könyvtári olvasóterem

Párizsban 2009-ben felfedeznek egy másik, 30 méter hosszú pergamentekercset. Ezen a teljes kihallgatási jegyzőkönyv-sorozat szerepel, amelyre 1307. október 19-e és november 24-e között kerül sor, és amely 138 lovag (kínzások hatása alatt tett) nyilatkozatát tartalmazza. A Francia Nemzeti Levéltár (Archives Nationales) további mintegy 500 korabeli templomos dokumentumot őriz, melyek feldolgozása folyamatban van, Ghislain Brunel szakértő vezetése alatt.

Utóhangok

A templomosok közül kevesen, de elkerülik a megsemmisülést. Skóciába és Portugáliába menekülnek, és ide magukkal visznek bizonyos rejtélyes csomagokat. Három hajónak is sikerül kifutnia még azelőtt, hogy a kikötőket Provence-ban is lezárták volna. Fedélzetükön hatalmas ládákkal, amelyekkel (egyes beszámolók szerint) nagyon óvatosan bántak. Hogy ezekben pontosan mi volt, nem tudjuk. Az viszont tény, hogy Fülöp terve nem sikerült maradéktalanul. Kötelezettségei egy részét letudta ugyan a templomosok megsemmisítésével, de jelentősebb mennyiségű pénzre (vagy más értéktárgyra) nem sikerült rábukkannia.

A már említett vatikáni pergamen tartalmaz egy olyan részletet is, mely szerint két templomos (bizonyos Hugues de Chalons és Gérard de Villers) 1307. október 12-én késő este elhagyják Párizst, egy kisebb (három szekérből és mintegy negyven megrakott hátaslóból) álló menet élén. Bizonyos források szerint ők menekítették ki és vitték magukkal a rend nagy titokban tartott szent ereklyéit és kincseit.

Napjainkban...

A Templomos Lovagrend újraalakulása

Az évszázadok folyamán Európában és Amerikában több különböző eredetű és jellegű rend és társaság jött létre, magukat tartván a templomosok közvetlen utódainak.

Szertartásaikban, tetteikben és szabályzatukban is erre a leghíresebb lovagrendre hivatkoztak. Azonban az ősi Rendtől való egyenes ágú származás követelése teljes egészében alaptalan, történelmileg és jogilag is hamis, hiszen mindenképpen a Szentszéken keresztül kell létrejönnie a Rend esetleges újjáéledésének.

1979-ben Olaszországban gróf Marcello Alberto Cristofani della Magione Clairvaux-i Szent Bernát „ De laude novae militiae ” című művének szellemiségét követve új szerzetesrendet alapított Templomos Lovagrend (Militia Templi – Christi pauperum Militum Ordo) néven, a jogutódlás követelése nélkül, de az ősi Rend szabályzatát alapul véve.

Ez a Rend még abban az évben állami, 1988-ban pedig egyházi jóváhagyást nyert. 1989-ben II. János Pál pápa örök érvénnyel egy sor teljes búcsút engedélyezett a templomos lovagok életének különböző ünnepeire.

A Lovagrend elismerését mutatja, hogy a „Dizionario degli Istitut di Perfezione” című hivatalos egyházi kiadvány a „Templomosok restaurációja” című fejezetben ezt a lovagrendet ismerteti, mint az egyetlen legitim Templomos Lovagrendet.

Templomos rejtélyek

Nem kell csodálkoznunk azon, hogy a nagyközönséget nem annyira a templomosok szertartásai és hitélete érdekli, hanem az, hogy milyen titkok, kincsek és tudás birtokában lehettek. Mi a magyarázata annak, hogy gyakorlatilag pár évtized alatt egy kis számú, meglehetősen egyszerű lovag alkotta rendből az lett, ami?

Hogyan válhatott egy eredetileg kilenc harcosból álló csoport olyan befolyásos társasággá, amely világi és egyházi kontroll nélkül fejthette ki gazdasági és politikai tevékenységét?

Mindez a misztikum az, amely mindmáig számos elmélet bölcsője: valóban kézben tartották, tartják az ősi Tudást a templomosok? Ezekre a kérdésekre még nem találtak választ, annyi azonban bizonyos, hogy máig rejtély és legenda övezi a Templomosokat...

Ica - a faragott kövek rejtélye

2011-04-12T11:00:00.007+02:00

A perui Ica mellett, egy barlangban találtak rá azon kövekre, melyek nagyban megkérdőjeleznek mindent, amit a tudomány eddig a történelemről tudott. Az andezitbe vésett képek dinoszauruszokkal csatázó azték harcosokat, modern sebészi beavatkozásokat, embereket segítő űrlényeket, régen kipusztult halfajtákat ábrázolnak.

A nagy port felvert régészeti szenzáció Peruból ered, és Dr. Javier Cabrera nevéhez fűződik. Dr. Cabrera a múlt század közepén sebész volt Ica városában, tanított a helyi egyetemen, hobbija pedig azoknak a köveknek gyűjtögetése volt, melyek később híressé tették őt. Ezekre a gömbölyű kövekre az ismeretlen művészek meglehetősen különös rajzolatokat véstek, melyek aztán felforgatták a kisváros – és Dr. Cabrera – életét.

Icai őslakosok

A kövek Ocucajéből származtak, mely Ica városától 40 km-re található kisebb település.

Ezen a vidéken egyébként számtalan sír maradt fenn, még az inka előtti korokból. Ocucaje egy végtelen kősivatagban helyezkedik el, dombos, sziklás vidék.

Az itt élő földművesek generációról generációra annak a hagyománynak szentelték magukat, hogy elrejtett sírokat, és kincseket keressenek.

Az első gyűjtők Carlos és Pablo Soldi voltak, majd a híres építész, Augurto Calvo is megszállottjává vált a rejtélyes köveknek. Calvo egyébként akkoriban a Nemzeti Mérnöki Egyetem rektora volt, és nem hiszem, hogy hírnevét kockáztatta volna az Icai kövek miatt, ha nem tartotta volna valódiaknak azokat.

Dr. Cabrera

Dr. Cabrera az 1950-es évek végén kezdett foglalkozni eme furcsa leletekkel, nem sokkal később valóságos megszállottjuk lett, 1976-ban könyvet is írt a témáról „El Mensaje de las Piedras Grabadas de Ica” címmel. Kezdetben csupán szerény gyűjteménnyel rendelkezett, ezt később magánmúzeummá alakította, ahol több mint tízezer darab vésett rajzokkal díszített kő volt látható.

Mit ábrázolnak ezek a kövek?

A legtöbb kő alma nagyságú, de akadnak több tíz kilós, dinnye méretű darabok is. Színük általában fekete, szürke, vannak sárgás és vöröses színűek, anyagukat tekintve azonban mindegyik andezitnek bizonyult. Ami különlegessé teszi őket, az a felületükön található véset. Itt is, épp úgy, mint az acambaroi leleteknél, a gömbölyű köveken együtt ábrázolják az embereket és az őshüllőket. Dinoszauruszokat láthatunk minden mennyiségben, a sötét alapszínen a világos vésetek teljesen tökéletesen látszanak, félreértésről szó sem lehet.

Az ősállatok fajtái is megállapíthatók, ugyanis akárkik végezték a munkát, kiváló paleontológiai ismeretekkel rendelkeztek. Pontosan úgy ábrázolták ezeket a sok millió éve kihalt állatokat, ahogyan azokat a XX. században, a feltárt csontok alapján rekonstruálták a kutatók. Itt is találkozunk őshüllőn lovagló emberekkel, késsel a kézben dinoszaurusszal hadakozó férfival, sőt olyan ún. Agnatha (állkapocsnélküli) hal ábrázolása is megtalálható sok kövön, mely kb. 360 millió évvel ezelőtt halt ki.

Van azonban, ami még ennél is furcsább.

Távcső?

Néhány kövön mintha modern tárgyakkal találkoznánk, az egyik ilyen rajz például egy hosszú csővel az eget vizsgáló embert ábrázol, kinézet alapján pontosan olyan, mintha távcsőbe nézne. Más ábrák pedig császármetszést, koponyalékelést mutatnak be, sőt van olyan kő is, amelyiken a megműtött férfit egy cső köti össze egy terhes nővel… Vér-transzfúziót ábrázoltak volna?

Korabeli műtéti eljárás?

Mára több tízezer Icai követ ismerünk, melyek nagy része elvileg 65 millió évvel ezelőtt kihalt őshüllőket ábrázol, sok esetben mai emberekkel együtt, mintha egymás mellett éltek volna. Továbbá jó néhány kövön nem a jelenlegi szerint helyezkednek el a kontinensek (érdekes módon összhangban vannak a geológia kontinensvándorlási elméletével).

A kövek eredetének kérdésére

Mint Cabrera kiderítette, már 1961 óta ástak ki vésett köveket az Ocucaje huaqueró-k (kincsvadászok). 1966-ban felkereste az Icai Regionális Múzeumot, hogy a kövek eredetéről érdeklődjön.

Meglepődve tapasztalta, hogy nincsen kiállítva egyetlen vésett kő sem, és a múzeum igazgatója szerint a köveket a kincsvadászok vésték ki, emiatt nincs is szükség laboratóriumi kormeghatározásra. Mint később kiderült, 1965-ben már nagy mennyiségben kerültek elő vésett kövek az Ica-folyó áradásának köszönhetően, amely felfedett egy földalatti rejtekhelyet, ahol a kövek lapultak.

Ez a tény már önmagában feltételezi, hogy nem az indiánok hamisították a köveket (hatalmas munkával kibányászták, kivésték, ezután elrejtették, majd úgy csináltak, mint akik megtalálják a köveket, ezután kicsi pénzért eladták őket gyűjtőknek – lássuk be, ez eléggé valószínűtlen).

Ásatások Ica körzetben

1966-ban Augurto Calvo, hogy megismerje vésett köveinek eredetét, expedíciót indított az Icai körzetbe. Itt inka sírokban, régészek kíséretében további vésett kövekre lelt. Ezek után Calvo bizonyossá vált az Icai vésett kövek ősi eredete felől.

1967-ben a gliptolitok kutatója 33 darab követ küldött Limába, egy bányatársaság laboratóriumába. Itt Eric Wolf geológus a következőket állapította meg: a kövek folyami szállítás által lecsiszolt andezit darabok.

Kiderült az is, hogy a véseteket nagyon finom oxidációs réteg fedi, ez már alátámasztotta azt a tényt is, hogy kövek ősi eredetűek, nem modern hamisítványok. A faragások élében szabálytalanságot, kopást nem találtak, tehát a kövek nem használati eszközök voltak, és röviddel elkészülésük után kerültek végső helyükre, ahol aztán a XX. században megtalálták őket. Wolfot annyira érdekelték a kövek, hogy továbbküldte őket a bonni egyetem laborjába, illetve a perui Mérnöktudományi Egyetemre is.

1969-ben végül megérkezett a bonni egyetem laboreredménye. Ők megerősítették Wolf analízisét, azonban a kormeghatározással nem boldogultak. Javasolták ehhez a lelőhely rétegtani vizsgálatát, amelyre 1970-ben Cabrera kérvényt nyújtott be a Nemzeti Régésztársulathoz.

Sajnos az engedélyt nem kapta meg - konzervatív régészeti gondolkodással érthető módon - így a vésett kövek pontos korát máig nem sikerült megállapítani.

Azt pedig, hogy a vésetek mikor készülhettek, főleg nem tudjuk.

Idetartozik az is, hogy a kövek eredetiségéről a vélemények természetesen megoszlottak. Sokak szerint egyértelműen a XX. században készültek, míg mások a gliptolitok ősi eredete mellett kardoskodtak. 1974-ben a limai Mundial folyóirat be is mutatta a feltételezett hamisítás tetteseit: egy Ocucajei házaspárt. Állításuk szerint ők készítették a vésett köveket (Dr. Cabrera utasítására), és aztán továbbadták azokat turistáknak, valamint a naiv kutatóknak.

"Majom" Ica-kő faragvány

Ekkor már nagyjából 50.000 darab volt a vésett kövek száma, tehát józanésszel nehezen tételezhető fel, hogy ilyen profi munkát ekkora mennyiség mellett két egyszerű földműves képes lett volna véghezvinni – és akkor még nem is beszéltünk a paleontológiai ismeretekről.

Valószínűleg azért álltak elő ezzel a történettel, mert Peru törvényei súlyos büntetést helyeznek kilátásba, a műkincsek külföldre történő eladása esetén. Ha azonban ezek csak hamisítványok, akkor nem történt bűncselekmény, a törvény nem tiltja a saját kezűleg vésett kövek külföldre történő eladását.

"Majom" Nazka - vonal

Természetesen ezt mások is kihasználták, sokan előszeretettel készítettek gliptolitokat, melyeket aztán eladtak az odalátogató idegeneknek. Ezeken az utánzatokon azonban sokszor látható az előrajzolás nyoma, sőt van, aki még a neve kezdőbetűit is belevési a gömbölyű andezitbe.

Ilyen körülmények között természetesen nagyon nehéz dolga van a becsületes kutatónak. Mostanra már hihetetlenül nagy munka – ha nem lehetetlen – lenne átválogatni az összes követ, és megállapítani, tényleg van-e közöttük több ezer éves műtárgy, vagy mindegyik modern hamisítvány. Ehhez több tízezer követ és vésetet kellene elemezni, és erre a tevékenységre, úgy tűnik senkinek nincs anyagi háttere és kapacitása, így az Icai gliptolitok továbbra is megőrzik titkukat.

Atlantisz: az elsüllyedt kontinens

2011-03-28T17:18:00.005+02:00

Az Atlantisz nevű elsüllyedt kontinens még ma is a világ egyik legnagyobb rejtélye. Majd’ mindenki hallott már Atlantisz eltűnéséről, de vajon létezett-e egyáltalán? Az Atlanti-óceán vagy pedig a Földközi-tenger egyik szigete volt? Vajon Afrikához, Amerikához vagy Európához tartozott? Sok teória született erről, és sok helyen keresték nyomait…

Soha nem kezdődött volna el a kutatás, ha a görög filozófus, Platón (i. e. 427-347) nem meséli el a történetét két dialógusában, a Timaioszban és a Kritiaszban. Platón görög filozófus leírása Atlantisz tündökléséről és bukásáról közel 2000 könyvet ihletett és megszámlálhatatlan évnyi kutatást ösztönzött. És bár több mint 40 helyszín merült fel e legendás utópia kapcsán, még arra sincs bizonyíték, hogy egyáltalán létezett...

Platón (i. e. 427-347)

Platón szerint „Atlantisz egy óriási sziget volt, nagyobb, mint Kis-Ázsia és Líbia együttvéve”. Héraklész oszlopain (Gibraltári-szoros) túl terült el. Úgy nagyjából 9000 évvel Szolón (i. e. 640-559) előtt Atlantisz hatalmas királyság volt, fejlett civilizációval és ideális politikai berendezkedéssel. Amikor mohó és agresszív birodalommá vált, az istenek parancsára elöntötte a tenger.

Platón meséje Kritiasztól származik, aki tízéves korában a 90 éves nagyapjától hallotta, akinek szintén a nagyapja mesélte. Az ükapa Szolón elbeszéléséből ismerte a történetet, aki Egyiptomban Szaisz papjaitól hallotta. Platón azonban nem költő volt, hanem filozófus, aki a történetet morális mondanivalóval fejezte be. Mennyiben felel meg Atlantisz Platón leírásának, és milyen bizonyítékok maradtak fenn, amelyek a létezését alátámasztják?

Ha eltekintünk Platón kiegészítéseitől, pl. Atlantisz politikai berendezkedéséről, amelyet perzsa mintára képzelt el, a következő kép tárul elénk. Létezett valaha egy hatalmas, fejlett civilizációval rendelkező sziget, amely nyomtalanul eltűnt. Valóban ez történt? Platón előtt egyetlen történetíró sem említi Atlantiszt, még a görög Hérodotosz (i. e. 484-420) sem, aki pedig megkérdezte Szaisz papjait. Ha a sziget a valóságban is létezett volna, a papok biztosan elmondták volna történetét Hérodotosznak.

A hajótörött

Atlantisz létezése nem tény, de nem is alaptalan legenda. És nem Platón agyából pattant ki, ugyanis az egyiptomi Középbirodalom idejéből ránk maradt egy ugyanilyen mese. Egy papirusztekercs, amely ma Szentpétervárott található, elbeszéli egy utazó történetét, aki a fáraó bányái felé tartott egy hajón. Viharba került a hatalmas hullámok ripityára törték a hajót, és rajta kívül mindenki vízbe fúlt. Ő egy gerendába kapaszkodva partra evickélt egy ismeretlen szigeten. Itt egy aranykígyó lakott, aki a barlangjába vitte, de egy ujjal sem bántotta. Elmesélte vendégének, hogy a sziget a gazdagság és boldogság földje, régen 75 elégedett sárkánykígyó népesítette be, akik közül már csak ő egyedül maradt életben. Amikor éppen messze földön járt, egy csillag pottyant a szigetre, és szénné égetett mindent. Megjósolta még azt is, hogy egy egyiptomi hajó hamarosan megmenti a hajótöröttet, de azt is hozzátette, hogy "soha többé nem láthatod majd e szigetet, mert a hullámok maguk alá temetik"...

Amikor Paul Schliemann, a Tróját felfedező archeológus unokája 1912-ben bejelentette, hogy birtokában van néhány atlantiszi leletnek, úgy tűnt, ezzel bebizonyosodik a sziget valamikori létezése. A lelőhelyet ábrázoló, általa rajzolt térkép is nagyjából megfelelt a sziget elhelyezkedéséről és nagyságáról alkotott elképzeléseknek. A sötét ovális vonalak a fővárost jelzik, ahogy Platón is leírta. Azonban Paul Schliemann felfedezéséről, melyet egy szenzációs cikk közölt a New York Americanben, kiderült, hogy hamis tényeken alapulnak, és más szerzők ötleteit vette át...

A tenger elárasztotta gazdag, boldog szigetről szóló mesét jól ismerték az egyiptomiak, és megtalálható az indiai mondavilágban, a „Mahábhárata” című eposzban is. Ez akár különböző népek közös alaplegendája is lehet. Ebből persze még nem következik, hogy Atlantisz létezett, vagy sosem létezett... A legendák és mítoszok alapjai gyakran tények. Sokan, akik Atlantisz után kutattak, ilyen ténynek tekintették a görög Thíra szigetét.

Egy elveszett kontinens eredete

Sz. Marinatosz professzor

1967-ben egy görög régész, Sz. Marinatosz professzor ásni kezdett az Égei-tenger egy apró vulkáni szigetén, Szantorinin. Egy régi nagyváros központjára bukkant, ahol még két-háromemeletes házak is akadtak, a szobákat pedig a mindennapi életet ábrázoló freskók díszítették. Bútor és cserépedény maradványokat talált, munkát végző és táplálékul szolgáló állatok csontjait, ám nyoma sem volt semmiféle emberi maradványnak vagy ékszernek...

Az archeológusok megállapították, hogy Thíra, melyet valaha Szantorinnak hívtak, a minószi civilizáció kereskedelmi központja volt. Eredetileg úgy gondolták, hogy Kréta gyarmata volt, de ez az elképzelés megdőlt. Sőt a kis sziget független hatalomként nagy befolyásra tett szert az Égei-tengeren i. e. 2500 körül. A virágzó kereskedelem fellendítette Thírát, s ezt a gazdagságot tükrözik a házakban talált freskók.

Thíra-i freskó

Aztán egyszer elérte a szigetet a végzet. A föld remegni kezdett a szigetlakók lába alatt, és azok sebtében elhagyták otthonukat, csak a legfőbb értékeiket véve magukhoz. Úgy tűnik, arra számítottak, hogy hamarosan visszatérhetnek, mivel olívaolajjal és magokkal teli hatalmas korsókat tettek az ajtófélfák alá, ez volt ugyanis a házak legbiztonságosabb része. Ám mielőtt még visszamerészkedhettek volna, a földrengés a város jó részét lerombolta. A szigetet is el kellett hagyniuk a hajóikon, amikor a thírai vulkán kitört, és finom habkőréteggel fedte be az egész várost.

A vulkánkitörés robaja 3000 km-es körzetben is hallható volt olyan erősségű lehetett, mint a Krakataué (Jáva és Szumátra között) 1883-ban, melyet még Ausztráliában is észleltek az emberek. A thírai vulkán 30 m vastag hamu- és kőréteget okádott a szigetre, s a fővárost teljes egészében maga alá temette. Bár ez a kitörés i. e. 1520 körül történt, még ma is 4 m vastag hamuréteg fedi a szigetet. Kb. 40 évvel később a vulkán beomlott, és a helyére zúdult a tenger. Így alakult ki Thíra késhegy alakú íve. A nagy szökőár olyan pusztítást végzett, amely szinte egyik napról a másikra maga alá temette a krétai civilizációt...

Vajon ez volt az az esemény, amelyet Atlantisz pusztulásával azonosítottak? Sokan úgy gondolják, igen. Az is lehetséges, hogy Kréta volt az eltűnt civilizáció helye. Ez az ötlet először 1909-ben merült fel. A Kréta és Egyiptom közötti kapcsolat pontosan abban az időben szakadt meg, amikor Thírát elöntötte a tenger. Az egyiptomiak a Thíra pusztulásáról szóló híreket esetleg Krétára vonatkoztatták, hogy így magyarázzák meg a krétai nagyhatalom eltűnését.

Thírát elöntötte a tenger

Platón megjelölése ("9000 évvel Szolón előtt" úgy lesz pontos, ha az időtartamot tízzel osztjuk, ahogyan azt A. G. Galanopoulosz görög szeizmográfus javasolta. Szerinte az eltérés abból származhatott, hogy az egyiptomiak a 100-as számokat saját ezres szimbolikájukkal helyettesítették, és így lett 900-ból 9000. A másik hihető magyarázat Marinatosztól származik, aki szerint Szaisz papjai tízzel szorozták az adatokat, hogy ezzel az eseményeket a múlt homályába helyezzék. Sok későbbi mesélő törekvésére is jellemző, hogy kerek számokkal támasztja alá a "réges-régen" történt dolgokat...

Az elmúlt 2000 évben hat vulkánkitörés rengette meg Thíra szigetét. Az 1866-os kitörés vonzotta ide Ferdinand Fouqué vulkanológust, aki egy bronzkori települést fedezett fel Akrotíri közelében, melyet több mint 3000 éve borít vulkáni hamu. Egy újabb lehetséges helyszín?

Héraklész oszlopain túl

virágzó és gazdag sziget

Atlantisz elhelyezése az Atlanti óceánban, bár a nevük összecseng, sokkal nehezebb. Lehetséges, hogy amikor a főníciaiak körülhajózták Afrikát (i.e. 600-ban) és megbizonyosodtak arról, hogy milyen hatalmas kiterjedésű az Atlanti óceán, az Atlantiszról szóló legenda szerzői összekötötték a "régmúltat" a "messzi távollal". Bármi volt is az ok, a kutatás mindenesetre tovább folyt Héraklész oszlopain túl is.

A középkori írók, akikhez arab közvetítéssel jutott el Atlantisz története a széles körben elterjedt mítosz alapján, valaha létezett virágzó és gazdag szigetnek hitték. A Fortunate Islesnek (Szerencsés-szigeteknek) nevezett földdarabok, a Hét Város szigete és Szent Brendain szigete, minden 14. és 15. századi térképen szerepeltek, és felfedező utak célpontjai voltak.

„A tengerek királyainak ősrégi térképei"

Sok régi térkép őrzi a térképészek elképzeléseit és számításait távoli vidékekről. Így a tudósok kétkedve fogadták Charles Hapgood amerikai történész következtetéseit, aki az 1960-as években a középkori navigációs térképeket tanulmányozta. A Kongresszusi Könyvtárban rábukkant egy 1531-ból származó térképre, amely Antarktisz partjait jégmentes szárazföldként tünteti fel.

Térkép 1531-ből

Egészen addig úgy tudták, hogy az óceáni hajózás csak Kr. e. 2000 körül kezdődött, és a tudomány mai állása szerint Antarktiszt 6000 éve jég borítja. Vajon előfordulhatott-e, hogy még azelőtt térképet készítsenek róla? Hapgood több középkori térképet, tanulmányozott át, melyek szerint az egyiptomiak előtt több ezer évvel létezett egy nagy tengeri civilizáció. Erről azt írja Hapgood „A tengerek királyainak ősrégi térképei” című művében, olyan nyomtalanul semmisült meg, hogy a számtalan tengerészgeneráció semmiféle nyomot nem talált, aminek alapján a helyét azonosíthatták volna a térképeken. Annak ellenére, hogy Hapgood nem állítja, hogy ez a civilizáció azonos volt Atlantisszal, sok egybeesés támasztja ezt alá.

Atlantisz újjáéledése

Edgar Cayce (1877-1945)

Az amerikai médium és gyógyító, Edgar Cayce (1877-1945) megjósolta, hogy Atlantisz feltámad, és újból virágzásnak indul. 1940 júniusában így jövendölt, "Atlantisz részei közül Poszeidia lesz az első a felemelkedésben. Nem kell rá sokáig várnunk, 1968-69-ben fog bekövetkezni!"

A helyet is pontosan meghatásozta, a Bahamákat! Igazán csodálatos egybeesés, hogy 1968-ban repülőgépek pilótái a Bahamáknál, Észak-Bimininél arra lettek figyelmesek, hogy a partok mentén épületek emelkednek ki a vízből. A búvárexpedíciók kiderítették, hogy a mederben kőépítmények húzódnak, amelyek hatalmas utakat, falakat, piramisokat, köröket formáznak. Amennyire a beszámolók alapján lehetséges volt, archeológusok feltételezik, hogy a "Bimini utak" emberi alkotások.

Az elsüllyedt kontinens

Így magától kínálkozott a feltételezés, hogy Atlantiszt itt kell keresni valahol. Sokáig a Bahamák másik oldalán lévő Sargasso-tengert gondolták az Atlantiszt rejtő tengerrésznek. A víz alatti "utakat és falakat" bizonyítékként hozták fel az Európa atlanti vidékén "elsüllyedt város" létezésére.

"Bimini utak"

Ez alapján minden, ami a tengerben emberkéz alkotta építményre emlékeztet, előbb vagy utóbb kapcsolatba kerül az "elsüllyedt kontinens" elméletével.

Platón Atlantiszról szóló meséje adta az első lökést, és a keresés attól kezdve folyik és folytatódik..

Hieroglifák: Isten szava kőbe vésve

2011-03-28T10:00:00.050+02:00

Hieroglifák: Isten szava kőbe vésve

A hieroglif írás annyit jelent, szent véset, de nevezik Istenek szavának is. Talán nem véletlen, hogy a fáraók, akik fennen hirdették magukról, hogy ők az istenek földi helytartói, leszármazottai, ragaszkodtak ehhez az írásmódhoz.

A hieroglifa egy igen egyedi írásmód, hiszen első ránézésre képírást takar, azonban a jelek szót, szótagot, de akár egy-egy mássalhangzót is jelölhetnek. Éppen a képírás volt az, ami a legtöbb tudóst is zavarba hozta, sőt mi több, félrevezette. Így nem csoda, hogy évszázadokig senki nem tudta megfejteni, mit is jelentenek a különös és misztikus jelek.

Az egyiptomi első dinasztia alapítója, a régi egyiptomi csillagászok feltevése szerint, időszámításunk előtt mintegy négy évezreddel uralkodott. Ha nem is fogadjuk el hitelesnek a fenti adatot, nem lehet túlságosan nagy az eltérés, mert az egyiptomi történelemmel foglalkozó tudósok a negyedik és harmadik évezred közé helyezik ezt az időszakot. Az első dinasztia megalapítása Mena fáraó nevéhez fűződik. Uralkodása alatt bontakoztak ki az egyiptomi műveltség csírái, és az egyiptomi írásrendszer.

Az ásatásokból napfényre került legrégibb írott emlékek e kor maradványai, s már igen fejlett írásrendszerről tanúskodnak. Elefántcsonttáblák, kőfeliratok, papirusztekercsek temérdek bizonyítékot szolgáltatnak erre. E nagyszámú írásos tanúsítványnak azonban három évezreden keresztül senki emberfia hasznát nem vehette. Egyszerűen nem tudtak velük mit kezdeni. Az ókor, a középkor, sőt az újkor tudósai hiába szentelték életük az eléjük került hieroglifák megfejtésének, eredményt nem értek el.

Az ókori írók, akik Egyiptomról tudósítottak, csupán hiányos felvilágosításokat nyújtottak. Hérodotosznál, a szicíliai Diodorosznál és Plutarkhosznál találunk ugyan szórványos utalásokat a hieroglif írásmódszerre, de egyikük sem tudott kellő mértékben közelebb férkőzni a problémához. A XVII. századtól kezdve a tudósok mind nagyobb odaadással foglalkoztak az egyiptológia tudományával, a művelt világot izgatta a hieroglifák titka. Minden lelkesség, minden odaadás ellenére eredményt nem tudtak elérni.

A rosette-i kő

Napóleon hajóhada 1798 májusában futott ki a touloni kikötőből. Hadseregének legkiválóbb tábornokai, de ugyanakkor tudósok, művészek, technikusok kísérték egyiptomi hadjáratára. A vállalkozás, mint hódító hadjárat, és mint kísérlet, hogy Angliát érzékeny oldalán megsebezze, céljatévesztett volt. A tudomány mezején azonban jelenetős siker született. Az egyiptomi építőművészet a maga nagyságában és fenségében most első ízben tárult az európai szem elé.

A hadjárat legnagyobb tudományos eredményét a rosette-i kő szolgáltatta. Rosette város Alsó-Egyiptomban fekszik, a Nílus nyugati deltája egyik ágának bal partján, 15 kilométerre a Földközi-tengertől. Arab neve Resid, a város alapítója, Harun al Rasid kalifa után. A francia katonák a város megerősítése céljából sáncot ástak, és e munkálatok közepette Bouchard mérnök egy fekete bazalttáblát talált a földben. A táblán levő szöveg háromféle írással volt bevésve: hieroglif, démotikus és görög írással. A rosette-i követ a francia tudósok vették gondozásukba, mert sejtették, hogy abban olyan eszközre tettek szert, amelynek segítségével sikerül majd megfejteni a hieroglif írást. Az értékes leletet hajóra rakták, és útnak indították Franciaországba…

A rosette-i kő hieroglifáinak megfejtése terén Thomas Young angol orvos tette meg az első eredményes lépést. A cambridge-i Museum Criticumban 1815-ben megjelent cikkében feltételezte, hogy a keretbe foglalt jelcsoportok uralkodók nevei. Megállapította 13 önálló mássalhangzójel hangértékét, és hogy azt milyen irányban kell olvasni.

A felirat megfejtése Jean François Champollion francia tudós nevéhez fűződik, aki a rejtvény kulcsát annak a felismerésnek segítségével találta meg, hogy a hieroglifákban vegyesen fordulnak elő szójelek, mássalhangzócsoportok jelei, önálló mássalhangzójelek (betűjelek), hangérték nélküli determinatívumok, és ritkán piktogramok is. Champollion a táblán előforduló tulajdonnevek alapján, szorgalmas kutatással, lépésről-lépésre haladva végül is elkészítette az első ősegyiptomi nyelvtant és szótárt. Nagy segítségére volt Champollionnak az a hieroglif és görög felírás, amelyet 1815-ben Banks talált Philaeben, és 1821-ben Angliába szállított. A hieroglif felírás két koszorúba foglalt betűcsoportot tartalmaz, melyek közül az egyik már a rosette-i kövön is szerepelt, és ismert volt, mint Ptolemaiosz neve. A másik koszorúban Champollion a görög felírás segítségével felismerte Kleopátra nevét.

A hieroglif írás az egyiptomiak reprezentáló írása volt. Emlékoszlopokon, sírfeliratokon hieroglifákat alkalmaztak. A köznapi életben, levelezésben, feljegyzésekben a hieratikus (papi) írást használták, amely körülbelül úgy viszonylik a hieroglifákhoz, mint az írott betű a nyomtatott betűhöz. Ezt az írást nádtollal, ecsettel vetették papiruszra. A hieratikus írás jeleiben már csak homályosan ismerhetők fel az ábrázolt tárgyak, amelyekre utalnak.

Időszámításunk előtt a VIII. században újfajta írást vezettek be Egyiptomban, amelyet a tudomány, Hérodotosz után, démotikus írásnak nevez, bizonyára azért, mert maga a nyelv, amely ebben az írásban fennmaradt, nem a hieroglifák klasszikus nyelve, hanem üzleti és magánügyekre vonatkozó iratokban használták, míg a hieroglifák nyelvét szent nyelvnek őrizték meg. A démotikus írás a hieratikus írás további leegyszerűsítése. Körülbelül 1000 esztendőn keresztül ezt az írást használták mindaddig, míg a kereszténység elterjedésével az egyiptomiak is át nem vették a görög ábécét.

Az egyiptomi írás a maga idejében a legfejlettebb írás volt, de még távolról sem kielégítő és tökéletes. A mai értelemben vett ábécé tulajdonképpeni feltalálása nem is az egyiptomiak, hanem a föníciaiak érdeme.

A titkot megfejtő Champollion 1790. december 23-án született Figeac-ban. Tizenhárom éves korára már tudott arabul, ismerte a cirill írást és a káldeus nyelvet, kollégistaként pedig a kínai és az etióp nyelvvel is foglalkozott. Legjobban a hieroglifák izgatták: egy kopt szerzetessel történt találkozása után elkezdte kutatni a hieroglif és a kopt írás közötti hasonlóságokat.

Az egyiptomiak hite szerint a halhatatlanságot az biztosította valaki számára, ha neve fennmaradt. Ez volt az oka annak, hogy a fáraótól a közemberig mindenki buzgón igyekezett megörökíteni nevét sírkamrájában és azon kívül is. Ennek azonban az ellenkezője is igaz volt: ha valakinek a nevét minden feliratról kivakarták, azzal lelkét megfosztották a túlvilági léttől.

A hieroglif írás és pár érdekesség

A hieroglifa szót először Clemens Alexandriai használta először Krisztus után 200 évvel. A görög „szent“ (hieros) és a „véset“ (glyfo) szavakból származik.

A hieroglifa írásmódról nem árt tudni, hogy azt maguk az egyiptomiak sem alkalmazták minden esetben. Ennek oka az volt, hogy a hétköznapi életben túl bonyolult dolog volt a megrajzolása és persze időigényes is. A bonyolultságát az is alátámasztja, hogy még az írnokok számára is készült egy úgynevezett „helyesírási szótár”, a Hood-papirusz, melynek segítségével dolgoztak. A helyesírás szabályai szerint egy szó jeleit csak úgy lehetett leírni, hogy a forma mindenféleképpen négyszögletű legyen. Ezt a szabályt annyira szem előtt tartották, hogy a jelek sorrendjét is bármikor megváltoztatták a „szépség” érdekében. A hieroglif írás leegyszerűsített formája, amit a papok használtak, a hieratikus írás volt, de emellett jelen volt a démotikus, vagyis a népi írásmód is.

Használatának utolsó századaiban egyre kevesebb írnok volt, aki még alkalmazta a hieroglif írásmódot. A helyébe lassan a kopt, majd a görög nyelv lépett, és a fontosabb művek is már e nyelven születtek meg. Hor-Apolló, i.sz III. században írta meg azon tanulmányát, amelyben ősei írásrendszerét magyarázta. Tulajdonképpen neki köszönhetjük, hogy a későbbi korok kutatói is sokáig arról voltak meggyőződve, hogy a hieroglif írásmód nem több mint egyszerű képírás.

Névmások, elöljárók, utótagok és más grammatikai jeleket az egyiptomiak olyan eszközzel használtak, amely hasonló a mai rébuszokhoz. Könnyebb volt, mivel teljesen elhallgatták a magánhangzókat és másik oldalon hangsúlyozták a mássalhangzókat. Fokozatosan kiengedték az írásból a magánhangzókat, és csak mássalhangzókat írtak.

Az egyiptomi írásban 24 mássalhangzójel volt, amely a semita ábécével nagyjából megegyezik. Az egyiptomiak, éppúgy, mint a többi keleti nép, magánhangzókat nem jelöltek az írásban. Ha pl. a zod (mondani) szót akarták leírni, csupán zd-t írtak. Úgynevezett értelmező (determinatív) jegyeket is használtak. Az értelmező jegyekre azért is szükség volt, mert az egyiptomi írásban egy és ugyanaz a jel hol szót, hol pedig mássalhangzót jelölt. Ez pedig az értelmező jelek igénybevétele nélkül természetesen sok félreértésre adott volna alkalmat. Maradjunk az előző példánál. A zod (elmondani) szót egy emberalakkal jelölték, aki a kezét ajkán tartja. A sura (inni) szót ugyanezzel a jellel ábrázolták, csakhogy még három hullámvonalat is rajzoltak melléje, amely jelezte, hogy a szó jelentése vízzel van összefüggésben.

Az írás iránya nem volt tisztán meghatározva. Az elején legtöbbször fentről lefelé írtak, az egyes jeleket oszlopokba sorolták, amelyek egymás mellé voltak rakva jobbról balra. Azonban ez az irány i. e. 2000 körül megváltozott, és a vízszintes sorokban kezdtek írni jobbról balra. A sorok irányát nagyon könnyű felismerni, az állatok és emberek képeinél a fej mindig az írás irányába van fordítva.

A legkésőbbi egyiptomi hieroglifákat i.sz. 394-ben vésték be a philaei templom falába. Ekkor már igen kevés szobrász volt, aki egyáltalán tudta olvasni a jeleket, így minden bizonnyal azt előre megrajzolták számukra, hogy ügyesebben tudjanak haladni a munkával. I.e. 323-ban, vagyis Nagy Sándor halálát követően i.e. 30-ig a Ptolemaioszok uralták Egyiptomot, ekkor lett a hivatalos nyelv a görög, majd később a latin. Persze a nyelv túlélte azt, hogy a hatalmas Egyiptom a Római Birodalom része lett, bár az is igaz, hogy lassan átalakult. Az ókori, egyiptomi nyelv megmaradt formáját, amit már csak néhány család beszélt, koptnak nevezték, és valójában sok köze volt ahhoz, hogy a tudósok e „maradvány” segítségével megfejtsék a hieroglifákat...

Az arabok fejtették meg az egyiptomi hieroglifákat?

Elképzelhető, hogy az egyiptomi hieroglifákat nem az európaiak fejtették meg először, hanem az arabok. Ráadásul legalább 800 évvel korábban jöttek rá a titok nyitjára, mint a rosette-i kő Napóleon-korabeli kutatói. Jean-François Champollion és Thomas Young neve mellett ideje megtanulnunk a X. századi arab polihisztor, Abu Bakr Ibn Wahsijah nevét is.

Az eddig elfogadott nézetek szerint a hieroglifákra támaszkodó írásmód nagyjából a rómaiak inváziójával együtt, azaz kb. Kr.e. 30 körül eltűnt az egyiptomiak életéből, ezt követően csak a hasonló írásjeleket használó, modernebb, gyorsabb és szélesebb néprétegek körében is elterjedt, de sokszor elvontabb írásmód, a demotikus írásról maradtak fenn nyomok.

Alapvetően azonban tudósok úgy vélik, hogy az arabok idejére a hieroglafikus írásmódhoz valamit is hasonlító demotikus írás sem érdekelte különösebben Mohammed követőit, így gyakorlatilag nem őrződött meg az a tudás, amely értelmezni tudta volna a hieroglifákat.

Átörökített tudás vagy zseniális megfejtés?

Valóban csekély érdeklődést mutattak az arabok az ókori Egyiptom kultúrája iránt, ám ennek ellenére igen sok írástudó másolta évszázadokon át szorgalmasan azokat az iratokat, melyekben Egyiptomról esik szó. Éppen ezért bár biztos tudásunk nincs arról, hogy a kora középkori arabok miként örökítették tovább a hieroglifák rejtélyének megfejtését, ám azt sem zárhatjuk ki teljességgel, hogy a különleges írásjelekre vonatkozó valamilyen tudás mégis átörökítődött.

Abu Bakr Ibn Wahsijah, egy X. századi arab polihisztor és alkímista ugyanis, ha nem is teljesen, de igen sok részletét megfejtette a hieroglifáknak. Az érdekes az a dologban, hogy könyvét, mely „Egy rajongó sóvárgása a szimbólumok megértése iránt” címet viselte, 1806-ban Londonban angolul is kiadták, igaz minden bizonnyal csak egy szűk közönség szentelt neki figyelmet. Kétségkívül furcsa azonban, hogy a hieroglifák 19. századi megfejtőinek, a francia Jean-François Champollionak és az angol Thomas Youngnak nem került látókörébe Wahsijah ezen műve.

Akár így, akár úgy volt a dolog, egyet mégis bizonyítottnak vélnek némely tudósok: amíg a sötét középkorból kilábaló Európában egészen a XIX. század elejéig úgy vélték, hogy a hieroglifák mindössze mágikus erővel bíró ám valódi jelentés nélküli szimbólumok voltak, addig az arab világban már a X. század végére tisztában voltak a hieroglifák valódi természetével. Arab tudósok ugyanis már ekkor felfedezték, hogy a hieroglifák valójában nem egyszerűen képek, hanem megfelelő hangokat jelképeznek, akárcsak a mi ábécénk betűi.

A Kheopsz piramis rejtélye

2011-03-15T20:00:00.003+01:00

„Minden fél az időtől, az idő fél a piramisoktól” (arab mondás)

A Nílus nyugati oldalán száznál több piramis állt egykoron, némelyek máig fenségesen törnek a csillagok felé, másokon meglátszanak már a múló idő pusztításai. Csendes áhítattal szemlélik őket turisták és régészek, azt kutatva, milyen roppant tudással felvértezett emberek alkothatták ezeket a csodálatos építményeket.

A gízai-fennsíkon magasodik az egyetlen épen fennmaradt csoda a hét ókori közül, amely túlélte az évezredek viharait. A legalább 4500 éve itt trónoló gúlák közül a IV. dinasztia uralkodójának, Kheopsznak tulajdonított építmény rejtély a rejtélyben. Ráadásul, ahogy fejlődik korunk technikája, úgy válik még titokzatosabbá, mintha szándékosan játszana a kutatókkal, mindössze apró fogódzókat ad magából, a többit a fantáziánkra bízza. Az Istenekhez közeli csúcs alatt sem kívül, sem belül nincs felirat, egy piros „Kheopsz” jelen kívül, melynek valódisága erősen vitatott. Ezt még 1837-ben találta Vyse brit ezredes, a "Király Kamrájá"-ban, ahová előzőleg robbantással vájt utat magának. Szerencsére, ilyen drasztikus lépésre azóta senki sem ragadtatta magát.

A Nagy Piramis rejtélyek sokaságát őrzi termeiben, eredetével, építésével, legendáival kapcsolatban túl sok a megválaszolatlan kérdés, a bizonyítatlan feltételezés. Annak ellenére, hogy archeológusok, történészek és egyéb kutatók sokasága évszázadok óta folyamatosan a válaszokat keresi e kérdésekre, szinte csak annyi biztos, hogy a grandiózus alkotás évezredek óta ott magasodik Kairó mellett, Gizában.

Kheopsz piramisa már az ókorban is a világ egyik nagy talányának számított. Egyedülálló építészeti megoldásaival, a világ legnagyobb rejtélyeinek egyike. Pusztán az ismeretlen számunkra, kik, miért és miként alkották? Az egyiptológusok szerint i. e. 2560 körül emelték. Az építés folyamatáról az ókori görög történetíró Hérodotosz az i. e. 5. századból ad leírást. Szerinte a piramis elkészítésén 20000 munkás 20 éven keresztül dolgozott.

Mark Lehner NOVA-projekt nevű piramisépítési kísérlete alapján 12 munkás napi 8-9 köbméternyi sziklát termelt ki. Egy munkacsoport tehát 312 500 munkanap alatt fejezte volna be a 2,5 millió köbméter kitermelését, ami 965 év. Tehát körülbelül 160 munkacsoport (1920 ember) alig hat év alatt kifejthette a szükséges mennyiséget.Számításainak és kísérleteinek eredménye az volt, hogy 1212 kőfejtő, 1360 kőszállító és 680 kőrakó ember (összesen 3252 fő) elegendő ahhoz, hogy 20 év alatt épüljön fel a nagy piramis. A munkásváros befogadóképessége alapján ez egy jó számnak tűnik. A négyezerhez közeli érték azért is megfelelő, mert valószínűsíthetően a munkáscsapatok legnagyobb egysége 2000 fő volt, ennek pedig csak akkor van értelme, ha legalább kettő volt belőlük.

Közvetlenül Kairó határában, a sivatagban találjuk a világhírű gízai piramisokat. A legfiatalabb és legkisebb, Menkauré (Mükeriosz) piramisa, a középső méretű, Khephrén (Hafré) fáraó nevét viseli. A legnagyobbat Kheopsznak (más néven Hufu) tulajdonítják. A teljes piramiskomplexum a három nagy piramison kívül magában foglalja a hozzájuk tartozó halotti templomokat, kisebb piramisokat, a Nagy Szfinxet, Hafré és Menkauré völgytemplomait, Hentkauesz királyné sírját, a nemesek masztabáit és más, a halottkultusszal kapcsolatos építményeket.

Kheopsz apja, Snofru fáraó halála után átvette a hatalmat, és rögtön parancsot adott a piramis megépítésére. Az új uralkodó minden addigi piramisnál nagyobb és díszesebb síremléket akart, amely halála után is hirdeti hatalmasságát. Akarata megvalósult, a fáraó hadvezére, Hermont által tervezett csodálatos épület valóban óriási méretekkel rendelkezik: alapja 230x230 méter, súlya 6,4 millió tonna. A mértanilag szabályos kőgúla tökéletes téglaformára alakított kövekből áll, melyeket habarcs nélkül rögzítettek egymáshoz; készítésének módja máig vita tárgyát képezi, miként az is, hogy összesen hány tömbből állhat. A korai források 2,5 millió darabot emlegetnek, újabb számítások szerint azonban nem több hatszázezernél. Átlagban 1 köbméteres, 2 tonnás kváderekből építették, azonban némelyik kő súlya eléri a 10-15 tonnát is. A kőgúlát eredetileg simára csiszolt, fehér mészkőburkolattal vonták be, magassága egykor 146,6 méter volt, ami egy 50 emeletes lakóház magasságának felel meg. Ma már „csak” 137,2 méter, mert a keresztes hadjárat után a városok újjáépítéséhez használták fel a burkolatát, ekkor tűnt el a tetejéről az aranyból készült záróköve is. Hihetetlen pontosságról tanúskodnak az oldalvonalak is, hosszuk között mindössze húsz centiméter az eltérés, és a kövezeten belüli szintkülönbség is csak két és fél centi. Érdekesség, hogy a Kheopsz-piramis pontosan a Baktérítőn áll és oldalai a négy égtáj felé néznek.

A piramis eredeti bejárata az északi oldalon, 17 méterre a talajszint felett helyezkedik el. A római korban lezárt bejáratot csak az Abd Allah al Ma'mun kalifa által vágott folyosóról visszafelé keresve lehetett megtalálni, olyan alaposan elrejtették. Innen 1 méter széles folyosó indul lefelé, a lépcsős piramisok lejtős járatának mintájára. Erről a folyosóról nyílik a "Nagy Galériához" vezető út, melyen keresztül a "Király Kamráját" lehet megközelíteni. A piramisban ez az egyetlen hely, ahol a burkoláshoz gránitot használtak, de a kövek felületét nem díszítik faragások. A "Király Kamrájának" közepén egy hatalmas, nyitott vörösgránit szarkofág áll, ez az uralkodó sírhelye. Mindazonáltal a tudósok egy része úgy véli, hogy Kheopsz fáraót sohasem temették el a híres, Nagy Piramisban.

Általánosan elfogadott tétel, hogy funkciójukat tekintve a piramisok síremlékek. A Nagy Piramis esetében viszont megzavarta a kutatókat, hogy ezen nincs rajta egyik fáraónak a hieroglifája sem, csak feljegyzésekből derült ki, hogy Kheopszhoz köthető az építmény. A történészek abban biztosak, hogy a belsejét 3500 évig senki sem háborgatta, lévén a helyiek hite szerint aki a sírhelyet megbolygatja, azt félelmetes démonok könyörtelenül megölik. Az első, aki mégis behatolt a piramis gyomrába, Harun al Rasid, a hatalmas muszlim uralkodó fia, Abd Allah al Ma'mun kalifa (Kr.e. 813 - 833) volt. Keserűen csalódnia kellett, a kamra nem rejtett semmit, csupán a denevérek ürülékének 28 cm vastag szőnyegét. A tudósok egy része úgy véli, nem is temették ide Kheopszot, mert a szarkofág csak félig volt kész, és a halotti kamra sem volt feldíszítve, ami teljesen ellentmond a korabeli temetkezési szokásoknak. Valószínűnek látszik tehát, hogy Kheopsz király sohasem nyugodott ezen a helyen.

Az ókori Egyiptomban mindent feljegyeztek, ám éppen a kor legnagyszabásúbb akcióiról, a piramisok keletkezéséről nem maradt fenn egyetlen sor vagy ábra sem. Feltevések, találgatások vannak, bizonyítékok azonban nincsenek. A hihetetlen matematikai, mértani és építészeti tudás a kérdések sorát veti fel. Hogyan tudtak 4500 évvel ezelőtt a modern technika vívmányai nélkül, mindössze mérőpálcák és kötelek segítségével ilyen precizitást produkálni? Hogyan tudták ilyen pontossággal egymáshoz csiszolni az óriási kőtömböket? És egyáltalán, mivel mozgatták őket? A rendelkezésre álló adatokból kiindulva egyes szakértők kiszámították, hogy egy hatszázezer kőtömbből álló monstrum húsz év alatt csak úgy épül fel, ha legalább napi 81 tömböt a helyére tudtak illeszteni, ami szinte elképzelhetetlen mennyiség daruk és emelők nélkül. Az ókori technika korlátaira hivatkozva sajátos elgondolások is szárnyra kaptak. Az egyik teória szerint a piramisok a földönkívüli civilizációk csillagvizsgálói voltak, Strabo görög geográfus „égből alászállott építménynek” nevezte őket, amely kétséget kizáróan „nem emberi kéz műve”. Manly Hall amerikai filozófus úgy vélte, hogy Atlantisz elhagyói segédkeztek az építkezésben, egy skót csillagász, Charles Piazzi Smyth pedig könyvében arra mutatott rá, hogy bolygónk valamennyi szárazföldjének középpontja pontosan a gízai Nagy Piramis belsejében lehet. Edgar Cays szerint a piramis valójában egy megfejtetlen kódrendszer, ami a matematikai és mértani tudás mellett próféciákat is tartalmaz.

John Taylor, a London Magazin szerkesztőjének számításai szerint, ha a Nagy Piramis kerületét elosztjuk a piramis magasságának a kétszeresével, akkor csaknem a pí-vel azonos számot, kb. 3,1415927-et kapunk. Mindezek alapján feltételezhető, hogy az egyiptomiak ismerték a pí-t, s azért építették ilyen nagyságban a piramist, mert ezzel a Föld méreteit akarták rögzíteni. Később ezek alapján Charles Piazzi Skócia királyi csillagásza felállította a Piramis-hüvelyk elméletet, mely szerint a piramis szerkezete az időt és a teret is méri. A kerület ugyanis piramishüvelykben mérve a 365,2 ezerszerese, ezek szerint az ókori egyiptomiak ismerték az év napjainak pontos számát.

Csillagászok az Orion csillagkép 3-as csillagzatával is összefüggésbe hozzák Kheopsz, Khephrén és Mükerinosz piramisegyüttesét.

Örök dilemma, vajon van-e összefüggés az ókori építmények és a csillagok között? A nap a 12 csillagképen 25920 év alatt halad át, egy csillagképre 2160 év esik. Ezt nevezzük kozmikus évnek. Ezt a 12 csillagképet állatokról nevezték el, ez lett az állatöv, azaz a zodiákus. A Naprendszer i.e. 10500-ban éppen az oroszlán jegyében állt, mely csillagkép akkoriban a szfinx tekintete előtt a horizonton ragyogott, és ez az állapot csupán 25920 évente ismétlődik. Ez az időpont a legelfogadottabb tézis az özönvíz jelenségére, ugyanis ekkortájt olvadhatott el a jégtakaró a földön. Szintén 12500 éve már, mikor Ozirisz képmása, az Orion csillagkép, szokás szerint ott fénylett a tiszta égbolton, és belső három csillaga szolgálhatott mintául a három gízai piramis építőinek. Hiszen amilyen szögben és távolságban ma fekszenek a sziklaplatón, az pontosan megegyezik - talán véletlenül - az akkori csillagállással.

Sokan kételkednek abban, hogy kb. 5000 éve, a neolitikumból épphogy kilépve, egyszerre csak betoppant "kőbaltájával", rézszerszámaival az ember, és felhúzta ezeket a csodálatos építményeket a semmiből. Inkább hisznek egy korábbi civilizáció létezésében majd pusztulásában. Az ő örökségük lehettek e csodás gúlák, melyek később az Óbirodalomban mintául szolgáltak a további, kisebb piramisok építéséhez. Az sincs kizárva, hogy valóban 4500 éve készültek, de egy régi terv szerint, mely ki tudja mióta hevert valahol elrejtve porosan, és ki tudja hogyan került oda?

Lehet válogatni a piramisok körül keringő tézisek közül, csakúgy, mint azok lehetséges építészeti megoldásaiból.

Például: a súlyos köveket vízzel locsolt rámpán vonszolták végig, talán fából készült szánokon, köteleket használva, ugyanis a kereket, a csigát sem ismerték még akkor. Esetleg hosszú fagörgőkön húzták, tolták felfelé, avagy a gúlák köré óriás falat emeltek, aztán vízzel töltötték fel, amelyen a sziklák szinte lebegve kerültek rendeltetési helyükre. Elképzelhető, hogy a köveket hatalmas ballonokkal emelték meg, mint azt egy abüdoszi márványdarab jeleiről feltételezik. Szóba került terebélyes sárkányok használata, melyek a szél erejétől segítve emelték a magasba a monolitokat, avagy az emberi fül számára érzékelhetetlen, rezgő ultrahang borzasztó erejét felhasználva emelték rendeltetési helyükre a köveket!

Mindenesetre tény, a Nagy Piramisnak – ma is irigylendő pontossággal tájolták az égtájak felé - az újkorban is kozmikus erőt tulajdonítanak. 1884-ben New Yorkban a világdélkör meghatározásakor, először a gízai piramisokon való áthaladást javasolták, mielőtt Greenwich mellett döntöttek volna.

Bárkik is tervezték és kivitelezték e gigantikus építményeket, legyenek akár megalomán uralkodók, akár egy letűnt archaikus civilizáció polgárai, rendelkezniük kellett a geometria, a matematika, a csillagászat magas szintű tudományával, tisztában voltak a statikával, a tájolással, a földméréssel is. Ismerték a területszámítást, a függőónt, eszközeik pedig messze felülmúlták a kor lehetőségeit. Egy olyan civilizációról lehet szó, mely feltérképezte a bolygót és kiváló műszaki eszközökkel bírt. Az egész műveletsor csúcstechnológiát feltételez.

A közelmúltban több japán és európai tudóscsoport utánozta, ha csupán töredékformában is a korai építkezéseket, tanulmányozás és bizonyítás végett. Az eredmény, szinte teljes kudarc. Ott kezdődtek a gondok, amikor a Níluson átkívánták hajóztatni a tonnás köveket, annak elsüllyedése nélkül. Ezután a homokon végképp megfeneklett a maradék tömbök vontatása, hogy aztán azok magasba emelése már csak a modern darukkal legyen lehetséges. Ám így is csupán egy nagy törmelékhalom lett az eredmény a kívánt piramis helyett.

Aligha állunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy sok meglepetést tartogat még számunkra az ókori Egyiptom felfedezése a közeljövőben.

A Holt-tengeri tekercsek titkai

2011-03-14T20:00:00.004+01:00

1947 kora tavaszán járunk, Jerikótól mintegy 10-15 kilométerre délre elterülő hegyvidéken, a Holt-tenger mellett. Egy Muhamad el-Hamed ed-Dib nevű, kiskorú beduin kecskepásztor észreveszi, hogy állatai közül az egyik elkóborolt, s mivel az atyai megtorlástól nagyon fél, a gida után indul. Muhamad barátunk egyre borúsabban látja a helyzetét, a kecske ugyanis nem kerül elő. Megerőlteti magát és olyan helyekre is bemerészkedik, ahová más esetben soha nem tenné. A sziklák közötti egyik nagyobb résből mintha hangokat hallana, lemászik az üregbe – és ettől kezdve történelem: Rábukkan a később Holt-tengerinek (avagy Kumráninak) nevezett papirusz- és pergamen-tekercseket rejtő agyagedények első darabjaira.

A véletlenül talált kincseit hazavitte a beduin táborba, ahol nem tudtak mit kezdeni az ismeretlen betűkkel teleírt szövegekkel. Tanácstalanságukban egy Betlehemben dolgozó cipészhez vitték el a leleteket, aki titokban műkincs-kereskedelemmel is foglalkozott. Kando, a suszter odaadta a kéziratokat a helyi szír-orthodox püspöknek, aki megvásárolta azokat. Mivel azonban ő sem tudta elolvasni a szövegeket, ezért hamarosan megmutatta az Amerikai Keletkutató Intézet egy fiatal professzorának, John Trevernek. Trever már első vizsgálatai során kimutatta a tekercsek ősiségét és értékét. Szenzációs felfedezéséről – fotokópiák kíséretében – beszámolt felettesének, a kor legnagyobb bibliai régészének, William Foxwell Albrightnak. Albright (itt jobbra)postafordultával megerősítette a tekercsek rendkívüli értékét. Ez az első, tudósok által is tanulmányozott kézirat Ézsaiás próféta könyve volt.

A kutatók érdeklődése Mohamed ed-Dib és a beduin törzs felé fordult. Igyekeztek minden tekercset megvásárolni, azonban sok már megsemmisült, vagy Kando és a szír-ortodox püspök révén mások kezébe került. Csak 1949-ben szerveződött régészeti expedíció a Mohamed ed-Dib által megtalált, ún. 1-es barlang felkutatására. ENSZ katonák védelmében indult meg a feltárás a francia dominikánus, Pere Roland de Vaux vezetésével. A kutatások szerint itt eredetileg kb. 56 agyagkorsó lehetett és kb. 80 kézirat elrejtésére szolgált. Ezek azonban eltűntek, csak apró kézirat–töredékek kerültek elő. A régészek és a beduinok – akik jó üzletet találtak a tekercsekben – tovább folytatták „versenyüket” az újabb leletekért. A beduinok bizonyultak szerencsésebbnek. 1951-ben megtalálták a második, majd a harmadik barlangot. Az előbbiből csak néhány tekercs-töredék, míg az utóbbiból két réztekercs került elő. A réztekercsekkel később, egy külön posztban foglalkozunk.

1952 őszén a beduinok újabb, tekercseket rejtő barlangokat találtak. A két, szorosan egymás mellett lévő üreget összenyitották, a leletanyag így összekeveredett. Titokban, az éj leple alatt kezdték meg a kipakolást. A felszínre hozott kéziratokat eladták, mígnem a hatóságok végül katonai erővel vették birtokba a barlangot, ami Kumrán „kincsesbányájának” bizonyult. (Csak 4-es barlangnak hívják, mert a leletek összekeveredése miatt nincs értelme a megkülönböztetésüknek.) Kb. 600 tekercset rejtettek itt el, amely azonban több mint 40 ezer darabra esett szét. 1953-54 folyamán egy héttagú tudóscsoport kezdte el a holt-tengeri tekercsek összeillesztését, fordítását és vizsgálatát. Olyan volt ez mint egy óriási kirakójáték. Sok tekercs csak évtizedekkel később, vétel révén, kalandos körülmények között került kutatók kezébe. (Sukenik és Yadin izraeli régész professzorok tevékenysége.) Napjainkig a Holt-tenger környékén 11 olyan barlangot találtak, amelyekből tekercsek kerültek elő.

Az eredetileg 900 tekercs mintegy 80 000 darabra hullott. Többségük sérült és hiányos, csak 11 kézirat mondható majdnem teljesnek. A 200 bibliai tekercs mellett, zsidó irodalmi és vallási szövegek, közösségi szabályzatok, Szentírás-kommentárok kerültek elő. Eszter könyve kivételével az Ószövetség minden iratából származnak részletek, a legtöbb Ézsaiás könyvéből, Mózes könyveiből és a Zsoltárokból. A kéziratok többsége ie. II. század - isz. I. század körülre datálható. A legrégibb darab egy Sámuel-könyve részlet az ie. IV.századból. A legjelentősebb bibliai kézirat kétség kívül az Ézsaiás tekercs. Ez a 7,34 méter hosszú pergamen, amelyen 54 hasábba tagolva, törés nélkül olvasható Ézsaiás teljes szövege, punktálatlanul (magánhangzók nélkül). A holt-tengeri tekercsek a többi kézirat esetében is az Ószövetség szöveghitelességét, azaz a masszoréta hagyomány megbízhatóságát igazolták. (A masszoréták a zsidó hagyományt őrző tudós másolók voltak, akik az isz. VII.-X. században a Szentírás szövegét szigorú szabályok szerint másolták, olvasatát a magánhangzók beillesztésével rögzítették.)

Kumrán és a holt-tengeri tekercsek kapcsolata

A kutatások mai állása szerint a Kumrán környéki barlangokból előkerült kézirattöredékek eredetileg többféle könyvtár részei lehettek. Ez magyarázza a tekercsek tartalmának korábban megmagyarázhatatlan változatosságát. Amikor a nagy római – zsidó háború (isz. 66-70) eseményi a zsidók számára már a tragikus végkifejlet felé haladtak, akkor sok menekült indult el Jeruzsálem-ből és a környező városokból az ellenállás utolsó katonai erődje, Masszada felé. A menekülők magukkal vitték szent irataikat is. A kéziratok némelyike eljutott En-Gedibe és Masszadába, azonban többségüket a menekülők biztonságos helyre rejtették, hogy a pusztulástól megóvják. Az elrejtés legideálisabb helyei a menekülés útvonalába eső barlangok lehettek. Kumrán a Jeruzsálemből a Holt-tenger partjáig vezető út végállomása, ugyanakkor fazekastelep is volt. Innentől kezdve sokan hajóra szállva tették meg az utat Masszada erődjéig. A vízre szállás előtt logikusnak tűnhetett a szent iratok biztonságba helyezése. Ezért kerülhettek elő a holt-tengeri tekercsek különféle, egymástól távol eső, de alapvetően Kumrán közelében lévő üregekből, sokszor épp Kumránban gyártott edényekből.

A régészek megpróbálták földeríteni a környéket, hogy megfejtsék kik is voltak a könyvtár tulajdonosai. Így került sor az '50-es években a kumráni romok feltárására az amforákat rejtő mészkősziklák és a Holt-tenger északi csücske között, egy napégette kietlen sziklateraszon. A monostor, (amely többek között pékséget, malmot, fazekas műhelyt, rituális fürdőmedencét és egy központi üléstermet vagy imaházat is magába foglalt), a szakemberek alapos vizsgálata után ugyanolyan réginek bizonyult, mint maga a könyvtár. Működése az időszámítás előtti harmadik századtól az időszámítás utáni 68. évre tehető.

A régészeti feltárások kérdések sorozatát vetették föl. Vajon bizonyíthatóvá válik-e az a régebbi szakmai feltevés, hogy az esszének, az ősi zsidó szakadárok voltak Kumrán lakosai? Ha igen, miért rejtették a tekercseket a környező barlangokba? Természeti katasztrófa késztette az itt élőket menekülésre vagy a római légiók? A helyszínen készültek az írások és másolatok vagy más könyvtárakból is kerültek ide? És nem utolsó sorban: milyen változásokat idéznek majd elő a felfedezések a kereszténység eredetéről és eredetiségéről, illetve az esszénekről és a korai zsidó keresztényekről kialakult tradicionális állásfoglalást illetően?

A HoIt-tengeri tekercsek fölfedezése világszenzációnak indult. A barlangok mélyén talált kéziratok évszázadokkal régebbinek bizonyultak, mint az addig ismeretes legrégibbnek tartott újszövetségi írások. Olyan kéziratok is felszínre kerültek, amelyeket mind a zsidó, mind a keresztény kánon kirekesztett szent könyveinek összesített kiadásaiból és igyekezett letagadni, még az emlékezetből is kitörölni. (Állítólag a zsidók számára az Enoch könyvek túl keresztények voltak, a IV-V. századi keresztények számára viszont túlzottan zsidók.) Az egyház az Enoch néven ismert összeállításnak minden elérhető példányát sikeresen megsemmisítette. Tette ezt annak ellenére, hogy a kumrániak szent könyvnek tartották, és ugyanakkor Jézus és Pál apostol kedvenc referencia könyve volt. Nem minden iróniától mentesen úgy került be a keresztény egyházi szakirodalomba, mint "Enoch elveszett könyve".

Kumránban azonban az évszázadok pora alól több példánya is előkerült és így fény derült arra, miért is kellett "elvesznie". Az Enoch könyvek ugyanis számos Újtestamentumban szereplő, közel két évezreden keresztül Jézusnak tulajdonított mondást illetve tanítást tartalmaznak. Gyakran ugyanabban a megfogalmazásban és ugyanazzal a szóhasználattal, mintegy kétségbe vonva, illetve alapjaiban megrendítve a keresztény tanok "égi kinyilatkoztatásának", vagy "egyedülvalóságának" állítását. A kumráni felfedezés valójában romba döntötte a legmasszívabbnak tartott bástyákat.

Egyes bibliaszakértők szerint az Enoch könyvekkel a kereszténység atyja, mások szerint a korai kereszténység és az Esszének közötti kapcsolat "hiányzó láncszeme" bukkant föl a múltból. A könyvek teljes feldolgozását határtalan érdeklődéssel várta a tudós világ. Az ortodoxok illetve fundamentalisták viszont, (akik eredetileg meg voltak győződve róla, hogy Isten maga őrizte-védte meg a dokumentumokat két évezreden keresztül a bibliai tanok igazolására), egyre több aggodalommal figyelték az eseményeket.

A munka kezdeti lelkes nekirugaszkodás után csigalassúsággal haladt. Az anyag hozzáférhetőségét és a feldolgozott anyag publikálását korlátozták. A tekercsek analizálására jogosult kutatók számát a minimális szinten tartották. Mivel új hírek alig-alig jutottak el a sajtóhoz, és mind Jeruzsálem, mind a Vatikán szószólói váltig hangoztatták, a leletek semmi újat nem tartalmaznak, a média érdeklődése évtizedről évtizedre fokozatosan csökkent, míg szépen elhalt. Pontosan ez volt a cél.

John M. Allegro, angol kutató, aki 1953-ban a nemzetközi kutatóbizottság tagjaként, 1961-től pedig a Jordán kormány megbízottjaként évtizedekig figyelemmel kísérte a holt-tengeri leletek sorsát. Az 1984‑ben írt cikkében – Keeping the Secrets of the Dead See Scrolls (Titokzatosság a Holt‑tengeri Tekercsek körül) – nem kevesebbet állított, mint hogy a feldolgozás és széleskörű publikálás hátráltatása, valamint egyes felfedezések eltitkolása (lopás és megsemmisítés sincs kizárva) valójában valláspolitikai döntések eredménye. Könyvében felsoroIja a feldolgozás komplikáltságából adódó mindennapi problémákat – a rossz állapotban levő töredékek összeillesztésének, megfejtésének, kategorizálásának és katalogizálásának nehézségeit –, valamint a személyes (politikai és vallási) ellentéteket, szakmai vetélkedést. A fél évszázados késedelmet mégsem a felsoroltaknak, hanem a magas rangú és befolyásos konspirációs erőknek tulajdonította. Allegro meggyőződése volt, vatikáni körökben komoly pánikot okozott a 4. barlang anyaga, amely megerősítette a régi sejtést, hogy az egyház kisajátította az esszén szekta ideáit.

A néhai Edmund Wilson már 1955‑ben hasonló megállapításra jutott. Az amerikai New Yorker magazinban kifejtette, az egyházak mindent elkövetnek, hogy távol tartsák a köztudattól az új tudományos kutatások következtetéseit. Véleménye szerint azért, mert kétségessé teszi a keresztény vallás eredetiségét és egyedülállóságát, ugyanakkor új megvilágításba helyezi Jézus személyiségét és szerepét.

Az évek folyamán, éppen a tekercsek anyagára támaszkodva a nemzetközi, elsősorban nyugat-európai szakirodalomban időnként megjelentek olyan tanulmányok, amelyek szerint a kereszténység "szülőanyja" a Kumránban élő esszén szekta. Az összehasonlítás eredményeképpen egyre inkább tagadhatatlannak látszott, hogy tanai, hitvilága és rituális szokásai sok tekintetben Jézus és a korai keresztények tanításaival kísértetiesen egyezőek. Mi több, újabb adalékok bizonyították, hogy “a keresztény evangéliumok nem csak a judaizmusból merítettek, hanem Ízisz és Ozírisz vallásából, a pogány, és a görög filozófiai tradíciókból” is. Wilson, a kiváló író és irodalomkritikus a leletekre alapozottan kijelentette, eljött az idő a kereszténység új értelmezésének nyilvánosságra hozatalára. Amely szerint (az új(?) vallás) nem a váltig propagált Isteni kinyilatkoztatás, hanem csak "egy epizód a sok közül" az emberiség történelmében. Mondhatnánk az evolúciós társadalmi fejlődés ívének egyik parányi összetevője.

Az esszének szigorúan tradicionális közössége saját elképzelései szerint értelmezte Mózes öt könyvét és nyíltan támadta a jeruzsálemi vallási arisztokráciát. Nem kevesebbel, mint Isten- és templomgyalázással, erkölcsi lazasággal és korruptsággal vádolva. A szekta Jeruzsálem fönnhatóságát visszautasítva nem volt hajlandó állat-áldozatot bemutatni a Templom oltárán. A legelszántabb hívek az időszámítás előtti második évszázadban elvonultak a sivatagba és közel kétszáz évig ott tanultak, dolgoztak és írtak az Új Jeruzsálemben, vagyis Kumránban egészen addig, míg a római légiók elsöpörték őket. Az emigráns szerzetesek hűségesen másolták a több száz éves héber bibliát és egyéb szent könyveket, ugyanakkor megpróbálták értelmezni a jelent és felkészülni a jövőre. A közel-keleti és a mediterrán gyakorlattól eltérően kommunális jellegű közösségbe tömörültek és kora hajnalban közös imával dicsőítették a felkelő napot. Túlélő iratok szerint demokratikus önkormányzatot alakítottak ki: szavazással választották vezetőjüket és puritán körülmények között, szigorú napirendet követve, testvériességben éltek. Az esszének komolyan hitték és készültek a közeli világvégére, az Égi Birodalom és a Messiás eljövetelére, "még az ő idejükben". Nem tűnik véletlennek, hogy Jézus ugyanezt hitte és ígérte apostolainak – még az ő idejükben.

A szakadár esszének voltak az első középkeleti vallási közösség, amely hindu szertartások hatásra liturgiába iktatta a vízzel való megkeresztelést. Magas fokú etikai értékrendszerüket jellemezte, hogy elítélték a rabszolgaság intézményét – amelyet pedig az Ótestamentum és később az Újtestamentum is elfogadható társadalmi jelenségnek tartott. Ugyanakkor gyakorló pacifistákként nem tűrtek fegyvert a monostor falain belül. Vallástörténészek megállapítása szerint nemcsak Jézus, de a testvéröccse Jakab és az apjuk József is tagjai voltak az esszén közösségnek. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy Jézus abban az időszakban, amelyről a biblia nem tud elszámolni – 13‑30 éves koráig – a monostor lakója (diákja? tagja? tanítója?) volt, és innen vándorolt társaival tanulmányútjaira, többek között feltételezhetően a távoli Indiába.

Dr. Charles Francis Potter tiszteletes nagysikerű könyve, Jézus elveszett éveinek feltárása (The Lost Years of Jesus Revealed), a Holt-tengeri tekercsek és az egyiptomi Nag‑Hammadiban talált írások összesítéséből egy új Jézus kép kibontakozására hívja fel a figyelmet. Eszerint a "műveletlen és kuruzsló ács–vándorprédikátor" helyett "széles látókörű utazó, bölcs tanár, eredeti és független gondolkodó", aki megfigyeléseinek és tapasztalatainak felhasználásával új igazságot keres. Természetesen a Bibliából nem lenne könnyű levezetni, illetve bizonyítani az eredetiséget és független gondolkodásmódot. Nyilván ezért máshol maga Dr. Potter is így fogalmaz: "Jézus csodálatra méltó fiatalember, aki a vad természetből lépett elő, hogy átadja a világnak a számos kultúra ismeretéből levont bölcsességét, hitét és reményét, amelyet a Kumrán közösség könyvtárában tanult, a Sós-tenger partjánál." Ez az újszerű értékelés azonban akármennyire is vonzó és akármennyire is valószerű, az egyházak számára mégis elfogadhatatlan.

Az automatikus visszautasítás annak a kérdésnek a következménye, amely kétségessé teszi, hogy megváltoztatható-e Jézusról kialakult kép anélkül, hogy a szavai, tanításai is megváltoznának? Itt viszont sokkal régebbi kételyekhez érkezünk. Vajon valójában Jézus tényleges szavait olvassuk-e az Újtestamentumban? Vagy pedig a próféta‑elődöktől származó idézeteket, amelyeket Jézusnak tulajdonítottak a szentírás alkotói? Nyilvánvalóan a kumráni leletek hatására nemzetközi kutatógárda kezdett foglalkozni a kérdéssel, vajon mi lehet eredeti Jézus tanításában? És mi az, amit a Mester az esszének könyvtárait tanulmányozva a héber, görög, egyiptomi, hindu és nem utolsó sorban esszén vallásfilozófusoktól és tanítóktól vett át? És vajon mi az, amit az evangélisták utólag adtak a szájába? "Meglehetősen nehéz lesz lehámozni Jézus tanításairól a rárakódott teológiai rétegeket és a követői által tett módosításokat" – írja Dr. Potter.

A keresztény hívek számára egészen a XX. század második feléig a Jézusba vetett hit volt a legfontosabb doktrína. Jézus “történelmi” személyisége, az apostolok és a korai keresztények élete, munkássága nem tartott jelentős érdeklődésre számot. Azonban 30‑40 éve, éppen az egyiptomi és a kumráni régészeti felfedezések következtében, a mérleg serpenyője átbillenni látszik a másik oldalra. Sok érdekes, átgondolt, történelmi hátterű írás jelent meg Jézus életéről, a korabeli politikai és vallási viszálykodásokról. Hosszú cikket közölt a U.S. News and World Report az első keresztényekről. “Nem akartak megválni a judaizmus eszméjétől, csak meg akarták újítani." A cikk írója nem kevesebbet állít, mint hogy Jézus és követői nem vallásalapítónak tartották magukat, hanem a judaizmus megreformálóinak.

Dr. Potter szerint a Holt-tengeri tekercsek azért izgatják a fantáziánkat, mert "némi fényt vetnek rá, mit tanulmányozott, milyen írásokon elmélkedett (Jézus) és milyen lehetett valójában az ő egyénisége, mielőtt a teológusok istent csináltak belőle." A Vatikán fantáziáját viszont leginkább az izgatta az elmúlt évtizedekben, hogy lehetne a világ elől eltitkolni mit is tanulmányozott, milyen kútfőkből merített Jézus. Elhallgató taktikázásában és manipulációiban szorosan együttműködő szövetségesre talált az izraeli hatóságokban. A tanok fő bástyáinak esetleges leomlása ugyanis Mózest is maga alá temette volna – az égő csipkebokorral együtt. Minél kevesebbet hallanak és tudnak az emberek a Jézust és tanítványait ihlető Enoch iratokról, annál kisebb a valószínűsége. hogy valakinek eszébe jutna: logikusabb lenne a világszerte bevezetett judeo-keresztény szópárosítást esszén-keresztényre cserélni.

Miért van annyi titkolódzás, háttér manipuláció, konfrontáció a Holt-tengeri tekercsek körül? Miért hajtogatják váltig az egyházatyák, hogy nem többek, mint régi iratok még régebbi változatai? Ugyanakkor miért mondják a valláskutatás egyes szaktekintélyei, ha egyszer teljes terjedelmében megismerhető lesz, elkerülhetetlenül mélyreható változásokat fog előidézni mind a keresztény, mind a zsidó vallás, mind a Bibliák világában? A válasz egyelőre kibontakozóban van. Az újtól, a megismeréstől való félelem, a tévedhetetlenség, valamint az előítéletek vaksága fékező erőként lassítják, sőt akadályozzák ezt a kibontakozást.

A '67-es háború után, az izraeli kormány fennhatósága alá kerültek a kumráni leletek – következésképpen leváltották az eredetileg felhatalmazott, tudományos kutatókat is alkalmazó nemzetközi gárdát. Az lzraeli Antik Ügyek Bizottsága 1988‑ban felgyorsította a feldolgozási munkálatokat, - legalábbis ezt közölték az illetékesek. Nem utaltak azonban arra, mi is történt a két dátum közötti 21 évben. 1980-ban ugyan széleskörű fölháborodás söpört végig a tudós világban a nemzetközi kutatási jogszabályok semmibe vétele, és a tudósok kutatási jogának megtagadása miatt. A szakmabeli tiltakozási hullám azonban nem járt eredménnyel, és ezután teljesen elcsendesedett. A nemzetközi botrány után, és az információk szerint jelenleg is 55 izraeli kutató foglalkozik a dokumentumok feldolgozásával. Hogy mikorra várható a munka befejezése, mikor juthat végre a nemzetközi tudósvilág a teljes anyaghoz? És vajon mikor kezdheti meg kibogozni a benne sorakozó rejtélyeket? Ezekre a kérdésekre még nem érkezett érdemi válasz...

UPDATE:

Digitalizálják a Holt-tengeri tekercseket

A projekt, amelynek során pergamentöredékek ezreit és 900 különálló tekercset kell digitalizálni, körülbelül öt évet vesz igénybe. A cél, hogy a kétezer éves iratok mindenki számára hozzáférhetővé váljanak. "Felfedezésük óta első ízben a holt-tengeri tekercsek egy kattintással elérhetővé válnak" - hangsúlyozta a Pnina Sor, az Izraeli Régészeti Hivatal konzerválási osztályának vezetője.

A holt-tengeri tekercsek digitalizálása során olyan amerikai űrtechnológiát alkalmaznak, amelyet az égitestek korának megállapítására használnak. A legkorszerűbb képalkotó technológia, beleértve az infravörös fotografálást, "visszahozhatja" az évszázadok során elhalványult írásjeleket. Az 1950-es években már lefényképezték a leleteket infravörös fényben, ám a technológia azóta sokat fejlődött. Hogy megvédjék a tekercseket, olyan felszerelést használnak, amely a minimumra csökkenti a fényexpozíciót.

Az Izraeli Régészeti Hivatal, amely a holt-tengeri tekercsek állagának megóvásáért felelős, időnként megengedi a nagyközönségnek, hogy megtekintsen e dokumentumok közül némelyet. Legutóbb Izrael állam megalapításának 60. évfordulója tiszteletére kiállították Ézsaiás könyvét.

A kód, ami a CIA előtt is titok

2011-03-06T16:00:00.005+01:00

Bár az internetes híradások és a hollywoodi mozik hatására azt hihetnénk, hogy a hackerek és a CIA minden kódot képesek feltörni – a valóság azonban más.

A CIA Langley-ben található központjában van egy híres márványtábla, rajta a bibliai idézettel: „And ye shall know the truth, and the truth shall make you free".

"És megismeritek az igazságot és az igazság szabaddá tesz titeket." (János 8:32)

Minden látogató és érdeklődő ismeri a táblát, szabadon megtekinthető. Valójában azonban nem ez a legérdekesebb szobor Langley-ben. Az irodák mögötti hátsó kertben található az a James Sanborn által készített szobor, amelynek neve: "Kryptos".

A műalkotás egy kódolt üzenetet tartalmaz, és 1990 óta egyfajta teszt a CIA-ban dolgozó (valamint a lelkes amatőr) kódfejtőknek. Azonban ezidáig senkinek sem sikerült a teljes üzenetet feltörnie. Az utolsó 97 karaktert nem sikerült megfejteni, annak ellenére, hogy internetezők ezrei is próbálkoznak vele folyamatosan.

Az általános vélekedés szerint a CIA előtt egyetlen titoknak sem szabadna maradnia. Annál kínosabb a hírszerző szolgálat számára, hogy még egy – a főhadiszállásának területén lévő – üzenetet sem tud megfejteni. Már több, mint húsz éve áll ott a szobor, amelyet alkotója rejtjelezett szöveggel látott el. Naponta seregnyi titkosszolga halad el előtte, de az üzenetet mindezidáig senki sem tudta teljesen dekódolni.

A mű nevének eredete ógörög, jelentése: „láthatatlan, rejtett, észrevétlen”. Központi eleme egy S alakú, vörösrézből álló fal, amelyből a rejtjelezett szöveg betűi ki vannak vágva, és amely egy számítógépes nyomtató által kinyomtatott papírlapra emlékeztet.

A CIA erősen őrzött központi épületének belső udvarán álló alkotást civil halandó "élőben" nem tekintheti meg, a rajta látható karakterek megfejtésének mégis bárki szabadon nekiláthat.

A kódfejtés iránti érdeklődés akkor nőtt meg igazán, amikor a rejtett szövegből részletek szerepeltek Dan Brown: A Da Vinci-kód című bestsellerének borítóján.

A Kryptoson található szöveg négy részre tagolódik, melyeket eltérő módszerrel rejtjeleztek. Az erről készült másolatot megnézhetjük az CIA honlapján is.

Már tíz évvel ezelőtt kijelentette James Gillogly kaliforniai informatikus, hogy számítógép segítségével az első három részt megoldotta. Ezt követően a CIA közzétette, hogy a 768 betűből álló ugyanazon szövegrészeket már egy évvel korábban megfejtette David Stein munkatársuk is.

Az első három szakasz feltörése nyolc évig tartott Stein számára, aki számtalan ebédszünetét áldozta fel, és csupán papírral és ceruzával dolgozott közel 400 órát a megoldáson. Amikor rájött a megfejtésre, beszámolója szerint a "tisztán látás élménye" ragadta el egy pillanatra.

A még fennmaradó 97 karakter megfejtésébe azonban eddig beletört mindegyik kódfejtő foga, így a Kryptos már réges-rég bekerült a megfejtetlen szövegek Top 10-be. A szobor minden apró részletét a legpontosabban megvizsgálták, minden lehetséges megfejtési módszert kipróbáltak, több ezer óra számítógépidőt felhasználtak, internetes fórumokon rengeteg tag vitázik a titokról, a kvantumfizikustól az asztrológusig, de mindhiába.

A művész pedig csak nevet az egészen. Saját elmondása szerint James Sanborn (itt jobbra) arra számított, hogy üzenetét néhány nap alatt megfejtik majd. Láthatóan mulattatja, hogy ehhez jóval több idő kell. A szobrász elzárkózik a megoldás nyilvánosságra hozatalától, mert műve veszítene varázsából, ha a titkot megszellőztetné.

A szöveg két első bekezdését az úgynevezett Vigenčre-sifrével kódolták, amely Blaise de Vigenčre (1523–1596) francia diplomatáról kapta a nevét. A kódolás szerint az ABC egyes betűit néhány hellyel eltolják, az eltolás mértékét pedig a kulcsszavak adják meg.

Amennyiben a kulcsszóban A betű szerepel, akkor a szövegben a megfelelő betű nem változik. B betű esetén egy hellyel hátrább tolódik, azaz a D betű E-vé válik, az S pedig T-vé. A kulcsszóban lévő C betű azt jelenti, hogy a szövegben lévő betű kettővel tolódik hátra. A mű első részének kulcsszavai a „KRYPTOS” és a „PALIMPSEST”. Utóbbi az olyan ókori vagy középkori kéziratoldal neve, amelyet lemostak, és amelyre újra ráírtak. A második részé pedig a „KRYPTOS” és az „ABSCISSA”. Az abszcissza a koordináta-rendszerek X tengelyét jelöli.

Kryptos rejtvény (nagyításért kattints a képre)

A kulcsszavak megtalálásához Gillogly, és Stein is megvizsgálta, hogy a rejtjelezett szövegben az egyes betűknek mi az előfordulási valószínűsége.

Az első két rész már megfejtett szövege Sanborntól származik. Első része költői és talányos hangvételű, esetleg még fel nem fedezett utalásokat is tartalmazhat.
Így pl. a második bekezdés egyik helyén ez áll: „Langley tud róla? Tudjon. Valahol odakint van elásva.”
Egy kicsivel odébb egy olyan hely földrajzi hosszúsági és szélességi adata van megadva, amely a szobortól száz méterre, délre található. Ott azonban semmi sincs.
A hely megjelölése előtt közvetlenül a szöveg így hangzik: „Ki tudja a pontos helyet? Csak WW.”
Ez vélhetően William Webster korábbi CIA-főnökre utal, aki azt kérte Sanborntól, hogy lepecsételt borítékban adják át neki a rejtvény megoldását.
Ezen kívül mindkét bekezdésben egy-egy hiba is előfordul, ami a művész elmondása szerint szándékos. A kérdés csak az, hogy miért?

A harmadik bekezdés lényegesen bonyolultabb rejtjelezést használ, amely csak komoly matematikával törhető fel. Az elrejtett szöveg Howard Carter angol régésztől származik, aki leírja, hogy 1922-ben hogyan találta meg Tutanhamon sírját. Ebben a részben szintén található egy hiba.

Utolsó mondata így hangzik: „Látsz valamit?” Carter így válaszol: „Igen, csodálatos dolgokat.” Akár ez is lehetne utalás a negyedik bekezdés megfejtésére.

Az utolsó rész megfejtésén napjainkban is dolgoznak világszerte a szakértők. Miután az üzenet ezen megfejtetlen része csak 97 betűből áll, nehéz benne szabályosságokra vagy mintákra bukkanni. Sanborn mielőtt elkészítette volna a Kryptost, kriptográfiai órákat vett egy néhai CIA-alkalmazottól, és a mű felavatásakor az ügynökség korábbi főnökének, William Websternek átadta a kért lepecsételt borítékot.

Webstert azonban állítólag becsapta, és a megoldásnak csak egy részét tartalmazta a boríték.

A szobrász esküszik, hogy a dekódolt szöveget rajta kívül más nem ismeri, és azóta a negyedik bekezdés megfejtését állítólag saját maga is elfelejtette: „A rejtjelezés nélküli szöveget már rég nem láttam, és rossz az emlékezetem.”

Elrejtette viszont egy biztos helyen a megoldásokat, így bármikor ellenőrizhetné, ha azt állítaná valaki, hogy a kódot megfejtette.

A Kryptos

az amerikai szobrász James Sanborn (1945) alkotása, melyet a CIA megrendelésére készített, és a hírszerző szolgálat központjában, Langley-ben 1990. november 3-án adták át. A mű kb. 70 millió forintba került.

Lehet, hogy a Kryptos rejtélye soha nem oldódik meg, de ha mégis megfejti valaki az üzenet negyedik részét, Sanborn szerint az fog kiderülni, hogy a szöveg egy újabb rejtvényt tartalmaz.

Ha valaki úgy érzi készen áll a kihívásra, a hivatalos Kryptos-rajongói oldalon rengeteg fórumot és egyéb infót talál az induláshoz. Jó kódtörést!

Kolumbusz korábban fedezte fel Amerikát?

2011-03-02T19:00:00.000+01:00

Amerikát valójában nem 1492- ben fedezte fel Kolumbusz Kristóf, hanem hét évvel korábban, és nem a spanyolok, hanem a pápa titkos megbízásából - állítja Ruggero Marino olasz történész.

Eszerint Kolumbusz 1492-es útja már csak visszatérés volt az Újvilágba. Legalábbis ez vehető ki egy XVI. századi török térképen, amelyen már feltüntették Amerika partjait, mint olyan területet, amelyet a térkép szövege szerint 1485-ben fedeztek volna fel a hitetlenek VIII. Innocent pápa megbízásából.

Marino szerint mindezt minden kétséget kizáróan megerősíti a pápának a vatikáni Szent Péter bazilikában lévő sírján látható felirat. Ezen többek között ez olvasható: „Novi orbis suo aevo inventi gloria", vagyis „övé a dicsőség, hogy [pontifikátusa alatt] felfedezték az Újvilágot".

Csakhogy Innocent 1492 júliusában hunyt el, azelőtt, hogy Kolumbusz hajóra szállt volna, s három hónappal azt megelőzően, hogy kikötött volna a Bahamákon. A kutatók által elfogadott nézet szerint Kolumbusz 1492-ben a spanyol Ferdinánd és Izabella megbízásából indult kalandos útjára. Csakhogy Marino azt állítja, hogy azt megelőzően már egy utat Innocent és a vele kapcsolatban álló Medici bankház finanszírozott.

Innocent azért fizethette Kolumbusz felfedező útját, hogy az „Indiák" mesés kincseit megszerezve újabb keresztes hadjáratokat indíthasson, s hogy újabb lelkeket téríthessen meg. Innocent utóda, a spanyol születésû Borgia pápa, VI. Sándor „az Újvilág fölötti jogokat" átruházta a spanyol trónra.

Amerika felfedezésének valódi történetére pedig azért hullott a feledés leple, mert Kolumbusz spanyol megbízói olykor hamisították a felfedező aláírását. - állítja Marino -

Az olasz kutató saját bevallása szerint Bausani professzor, az iszlám világhírű kutatójának munkásságát folytatja, aki alaposan tanulmányozta a Piri reis térképet, amely Hadji Muhiddin Piri Ibn Hadji Mehmed, az ottomán flotta vezéréről kapta elnevezését.

Az isztambuli Topkapi Palota felújítása közben (1929-ben), történészek egy csoportja egy különleges, gazellabőrre rajzolt térképet talált. A felfedezésről Paul Kahle német orientalista adott hírt először 1931-ben, Hollandiában. Kahle beszámolója valósággal megdöbbentette a kongresszus részvevőit, Piri reis térképén ugyanis ez volt olvasható: „A partok és a szigetek Colombo térképéről másoltattak át a térképre."

Az 1513-ban készült térképről századokon át úgy vélték, hogy eltűnt. Most Isztambulban a Topkapi Múzeum őrzi. Bausani professzor szerint „Kolumbusz és az Indiák rejtélyének kulcsa" a térkép egyik magyarázó szövegében rejlik. Ott ugyanis az olvasható, hogy ezeket a partokat [az újonnan megtalált földrészéit] az arabok időszámítása szerint 890-ben egy genovai hitetlen fedezte fel.

Kolumbusz Genovában született, az arab időszámítás szerinti 890 pedig Kr. sz. 1485/86-nak felel meg...

A Piri Reis térkép rejtélye

2011-03-01T21:00:00.033+01:00

1929-ben, történészek egy csoportja egy különleges, gazella bőrre rajzolt térképet talált. A kutatások azt mutatták, hogy ez egy eredeti dokumentum, amelyet 1513-ban Piri Reis, a török flotta neves tisztje készített. A térképészet volt a szenvedélye, és a török hadiflottán belüli magas rangja lehetővé tette, hogy hozzáférjen a Konstantinápolyi Császári Könyvtár gyűjteményéhez. A török admirális több feljegyzésben elismeri, hogy számos forrástérképet használt fel a térkép összeállításához, köztük olyan is volt, amely az ie. IV. századból vagy régebbről származott.

Az ellentmondás

A Piri Reis térkép Afrika, Dél-Amerika, és a Déli-sark partvidékét mutatja. A leginkább zavarba ejtő nem is az, hogyan tudott Piri Reis ilyen pontos térképet produkálni az Antarktisz vidékéről 300 évvel annak felfedezése előtt, hanem az, hogy a térkép a jég alatti partszakaszt mutatja. A geológiai kutatások azt igazolták, hogy a Queen Maud öböl ie. 4000 körülig lehetett jégmentes állapotban.

1960. július 6-án az USA légiereje a következőképp válaszolta meg a Keene College-ban dolgozó Charles Hapgood professzor a Piri Reis térkép értékelésére vonatkozó kérdését:

„Tisztelt Hapgood professzor,

Az Ön kérése a Piri Reis térkép egyes szokatlan részleteinek értékelését illetően szervezetünk áttekintette.

A feltevés, miszerint a térkép alsó része a Queen Maud öböl Princess Martha partját ábrázolja az Antarktiszon és a Palmer-félszigetet, elfogadható. Úgy találtuk, hogy ez a térkép leginkább logikus és minden bizonnyal korrekt értelmezése. Az a földrajzi részlet, amely a térkép alsó részén látható, feltűnően megegyezik a Svéd-Brit Antarktisz Expedíció által a jéggel borított területről 1949-ben készített szeizmikus profillal. Ez arról tanúskodik, hogy a partvidék azelőtt lett feltérképezve, mielőtt azt jég fedte volna el. Ezen a területen a jégréteg vastagsága kb. egy mérföld (1609 m – a ford. – ).

Nincs elképzelésünk sem róla, hogyan kerülhetett a térképre ez a részlet az 1513-ban feltételezetten birtokolt geográfiai tudással.

Harold Z. Ohlmeyer alezredes, USAF parancsnok”

A tudomány hivatalos álláspontja szerint az Antarktiszt borító jégréteg egymillió éves. A Piri Reis térkép azt mutatja, hogy a kontinens északi partját akkor térképezték fel, amikor még azt nem borította jég. Ami azért tűnik lehetetlennek, mivel az emberiség akkor még nem létezett.

További és alaposabb tanulmányok azt mutatták, hogy a térkép ezen részének forrása akkoriban készülhetett, amikor egy átmeneti globális felmelegedés során a jégtakaró felolvadt. Ez utoljára 6000-11000 évvel ezelőtt fordult elő.

A kérdés tehát: ki térképezte fel az Antarktisz Queen Maud Földjét ennyi évvel ezelőtt? Milyen ismeretlen civilizáció volt birtokában olyan technológiának, amely ezt lehetővé tette?

A középkor során számos hajózási térkép forgott közkézen, amelyeket „portolani” néven neveztek, és a hagyományos hajózási útvonalakról készült pontos térképek voltak, a partvidék, öblök, kikötők, tenger-szorosok rajzaival. A legtöbb portolani a Földközi és Égei-tenger vidékéről készült, és más ismert útvonalakról, ahogy maga Piri Reis írta hajózási könyvében.

Néhányan említést tettek ugyanakkor ismeretlen földekről, és pár tengerész között keringtek speciális térképek, melyeket igyekeztek minél jobban eltitkolni. Feltételezik, hogy Columbus is egy ilyen speciális térkép birtokában volt.

Hogy megrajzolja térképét, Piri Reis különböző forrásokat használt, melyeket utazásai során itt-ott gyűjtött össze. Ő maga is rótt megjegyzéseket a térképre, amely képet ad nekünk arról, hogyan dolgozott.

Azt írta, nem felelős az eredeti mérésekért és kartográfiáért. Az ő szerepe a gyűjtőé, aki nagyszámú forrást használt. Elmondása szerint néhány forrás korabeli tengerészektől származott, míg mások igazi régiségek voltak, egészen az ie. IV. századig vagy korábbi időpontig visszamenőleg.

Dr. Charles Hapgood az „Ősi tengeri királyok tér-képei” című könyvében azt írja:

„Úgy tűnik, pontos információ öröklődött egyik embertől a másikra. Úgy látszik, ismeretlen személytől származnak a térképek, és talán a minósziak vagy főniciaiak által hagyományozódott tovább, akik több mint ezer éven át az ókori világ nagy hajósai voltak. Vannak bizonyítékaink rá, hogy gyűjtötték és tanulmányozták az egyiptomi Alexandria nagy könyvtárát, és az összeállítások ott dolgozó geográfusoktól származnak.”

Piri Reisnek minden bizonnyal olyan térképek jutottak a birtokába, amelyek az ókori világ legismertebb könyvtárából, az Alexandriai Könyvtárból származhattak.

Hapgood rekonstrukciója szerint ezeknek a dokumentumoknak a másolatai és néhány eredeti térkép más tudományos központokba került, például Konstantinápolyba. 1204-ben, amikor a negyedik keresztes hadjárat idején a velenceiek behatoltak Konstantinápolyba, ezek a térképek az európai tengerészek között kezdtek keringeni.

Ezen térképek többsége – folytatja Hapgood – a Földközi- és Fekete-tenger térségéről készült. De más területekről készült térképek is maradtak. Hihetetlennek tűnik, a bizonyítékok mégis azt mutatják, hogy néhány ősi utazó a Déli-sarkot is felfedezte, mikor azt még nem borította jég. Az is világos ugyanakkor, hogy olyan navigációs műszerük volt, amellyel a hosszúsági fokok pontosan meghatározhatóak voltak. És ez messze felette állt az ókor, középkor és egészen a 18. század második feléig birtokolt technikai tudásnak.

Az elveszett technológia eme bizonyítéka alátámasztja és elképzelhetővé teszi azokat a feltételezéseket, amelyek az ősi idők eltűnt civilizációjáról szólnak. A tudósok a bizonyítékok többségét elvethetik, mondván, hogy azok csak mítoszok, de vannak olyan tények, amelyeket nem hagyhatnak figyelmen kívül. Ez a bizonyíték azt követeli, hogy a többi feltételezést is nyitott elmével újragondolják...

Novus ordo seclorum - Az új világrend

2011-03-01T15:00:00.123+01:00

Dr Drábik János
Novus ordo seclorum - Az új világrend

Van-e nemzetközileg megszervezett pénzhatalom?

"Az ezredvégi nagy borzongás" c. tanulmány szerzői szerint az ilyen állítások, hogy a "pénzvilág uralkodik a reálszféra vagy a valóságos világ fölött" összemosó jellegűek, nem határozzák meg pontosan "ki" vagy "mi" uralkodik "ki" vagy "mi" fölött./1/ A pénzvilág összetétele olyan sokrétű - felöleli az üzleti bankokat, a brókerházakat, az áru- és részvénytőzsdéket, a devizapiacokat, a biztosítótársaságokat, a hazai és multinacionális nagyvállatok treasury részlegeit, a nyugdíjalapokhoz hasonló intézményi befektetőket, a fedezeti alapokat, a nemzetközi pénzügyi intézményeket (Világbank, Nemzetközi Valutaalap, Nemzetközi Fizetések Bankja, stb.), -, hogy a pénzvilág, mint olyan, nem képes központilag irányítva, egységesen cselekedni. Intézményeik száma és erőssége önmagában még nem elég annak a feltételezésnek az alátámasztásához, hogy - alá- és fölérendeltségben - a pénzvilág irányítja az értéket előállító reálgazdaságot. Ezt az elutasító álláspontjukat azzal támasztják alá, hogy a kollektív cselekvés elmélete szerint az olyan nagy csoportok esetében, mint amilyen a pénzvilág, nem igazán megalapozható a központilag megtervezett, egységes cselekvés feltételezése. (Ezt a feltételezést divat ma "összeesküvési vagy konspirációs elméletnek" is nevezni.) Éppen ezért, ha a nemzetközi pénzvilághoz hasonló óriáscsoportoknak származik hasznuk egy adott cselekvésből, akkor már csak elméleti megfontolásból is óvatosan kell bánni a szándékos együttcselekvés feltételezésével. Azért utaltunk röviden erre a nemzetközi pénztőke szervezett hatalmát tagadó tanulmányra, hogy a továbbiakban kimutassuk a szerzők álláspontjának a tarthatatlanságát.

Ismerkedjünk meg először néhány olyan tekintélyes embernek a véleményével, akiket nem lehet szélsőséges elfogultsággal vádolni, és akiknek szakmai felkészültségében is megbízhatunk:

A háttér erők létezéséről Disraeli brit miniszterelnök ezt mondotta 1856. július 14-én, a Brit alsóházban:

"Van egy hatalom Olaszországban, amelyről alig teszünk említést ebben a házban.... a titkos társaságokra gondolok... Nincs értelme tagadni, mert lehetetlen eltitkolni, hogy Európa nagy részét - egész Olasz- és Franciaországot, valamint Németország nagy részét, hogy más országokat ne említsünk -, titkos társaságok egész hálózata vonja be, ahogyan a föld felszínét behálózzák a vasútvonalak. És melyek a céljaik? Nem is kísérlik elrejteni. Nem akarnak alkotmányos kormányzatot; nem akarnak megreformált intézményeket... a föld tulajdonát akarják, elűzni a jelenlegi birtokosokat és véget vetni az egyházi intézményeknek. Néhányuk ennél is tovább megy..." /2/

Ugyancsak Disraeli mondotta az 1848-as európai forradalmakat követően:

"A világot egészen más személyek kormányozzák, mint ahogy azt a kulisszák mögé nem látók képzelik. Az a hatalmas forradalom, amely jelenleg van készülőben Németországban, jelentősebb reformot fog jelenteni, mint az első." /3/

Walter Rathenau, - kiemelkedő szocialista politikus, a Rothschild család pénzügyi tanácsadója, a B'nai B'rith rend tagja, aki az első világháborúban a császári Németország hadiiparának legfőbb irányítója, a weimari Németországban pedig rövid ideig külügyminiszter volt, - ezt írta a bécsi "Neue Freie Presse" 1909. december 25-i számában:

"Háromszáz ember, akik közül mindegyik ismeri a másikat, irányítja a kontinens sorsát, és ők választják ki utódaikat is környezetükből... A pénztőke (Hochfinanz) hivatott arra, hogy a császárok és királyok helyett kézbevegye a kormányok gyeplőit" /4/

A költő Frank Wedelkindhez írott levelében pedig, amelyet a Süddeutsche Zeitung 1963. február 7-i száma közöl, többek között ez olvasható:

"A valódi háromszázak óvatosak és az a szokásuk, hogy letagadják hatalmukat. Ha hozzájuk fordul, akkor így válaszolnak: mi semmiről sem tudunk; olyan üzletemberek vagyunk, mint a többiek. Másrészt jelentkezik nem háromszáz, de háromezer kereskedelmi tanácsos, aki harisnyával és művajjal kereskedik, és azt mondja: mi vagyunk azok. Névtelenségükben rejlik a hatalmuk... Egyikük a jezsuitáknak dolgozik, másikuk a Kuria megbízottja. Megint egy másik olyan külföldi egyesület képviselője, amely a porosz állam legnagyobb hitelezője. Mindez bizalmas. Nézze: a szokásos módon nem könnyű ezekkel az emberekkel találkozni. Elutasítják a közeledést." /5 /

A "Wiener Press" 1921. december 24-i számában pedig megismétli és kiegészíti a fentieket:

"Csupán háromszáz ember, aki mind személyesen ismeri egymást, határozza meg Európa sorsát. Utódaikat is maguk választják ki kíséretükből. Ezek az emberek minden szükséges eszközzel rendelkeznek ahhoz, hogy véget vessenek annak az államformának, amelyet ésszerűtlennek ítélnek."

Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok 26. elnöke, 1912-ben egy választási gyűlésen a következőket mondotta:

"A látható kormány mögött trónol egy láthatatlan kormány, amely nem tartozik hűséggel a népnek, és nem ismeri a felelősséget. Az államférfi feladata ennek a láthatatlan kormánynak a megsemmisítése, a korrupt üzlet és a korrupt politika közti szövetség széttörése."/6/

Woodrow Wilson, aki nemcsak az Egyesült Államok 28. elnöke, de tekintélyes történész, egyetemi tanár és a Princeton Egyetem elnöke is volt, félreérthetetlenül célzott egy hatalmas és jól szervezett hálózat létezésére, amely ellenőrzése alatt tartja a gazdasági-társadalmi folyamatokat. 1913 decemberében ő írta ugyan alá a Federal Reserve System (az Egyesült Államok pénzrendszerét kézbentartó magánkartell, amely ellátja a központi bank szerepét) engedélyezéséről szóló törvényt, de már 1916-ban így foglalja össze Amerika pénzügyi-gazdasági helyzetéről a véleményét:

"Ezt a nagy ipari nemzetet most már a pénzhitel rendszere ellenőrzi. A hitelek nyújtása központosítva lett. Ezáltal az ország növekedése, és valamennyi tevékenység ellenőrzése néhány ember kezébe ment át. A legrosszabb uralom alá kerültünk, kormányzatunk egyike a civilizált világ leginkább ellenőrzött és dominált kormányzatának. Ez a kormány többé nem a választók szabad döntésének, hanem befolyásos csoportok véleményének és kényszerének megfelelően cselekszik." /7/

Ezeket mondta 1920-ban, amikor már tudta, hogy nem pályázza meg újabb négy évre az elnökséget:

"Az Egyesült Államok kereskedelmének és iparának még a legnagyobbjai is félnek valakitől, félnek valamitől. Tudják, hogy létezik valahol egy hatalom, amely olyan szervezett, kifinomult és mindenre figyelő, olyan összefonódott és mindent átható, hogy jobban teszik, ha nem beszélnek hangosan, amikor elítélőleg nyilatkoznak róla." /8/

Franklin Delano Roosevelt, - aki 1933-tól 1945-ig volt az Egyesült Államok 32. elnöke -, úgy vélte, hogy "a politikában semmi sem történik véletlenül. Ha valami megtörténik, biztosak lehetünk abban, hogy az így lett eltervezve."

Az 1930-as évek elején dúló világgazdasági válság idején mondotta a következőket:

"Amerikában 60 család ellenőrzi az egész ország vagyonát... A lakosság egy harmadának nincs elfogadható lakása, ruházata és alultáplált... A Közmunkahivatal programjain résztvevők 20%-a a nagyfokú alultápláltság következtében nem képes végig dolgozni egy munkanapot... Szándékomban áll kiűzni a pénzváltókat a templomból." /9/

Roosevelt tisztában volt vele, hogyha nem képes a nemzetközi pénzvilág modern templomából képletesen szólva kiszorítani, - megfegyelmezni, befolyásolni - azokat, akik a pénz visszatartásával, a hitelek megvonásával, és más pénzügyi manipulációkkal tartósan megbénították az egyébként egészséges gazdasági életet, akkor nem tud végetvetni a gazdasági válságnak. Hamarosan rájött azonban, hogy a pénzhatalommal szemben tehetetlen.

Arnold Toynbee brit történelemfilozófus, a London School of Economics tanára, aki 40 éven át, 1925-től 1965-ig a tekintélyes Royal Institute of International Affairs igazgatója volt, annak a meggyőződésének adott hangot, hogy "a jövő pénzembere a világot átfogó irányítási rendszer egyik kulcsszereplője lesz, függetlenül attól, hogy visel-e valamilyen hivatalos címet vagy sem. Az üzletemberek következő nemzedékének a többsége az új világrend kialakításával és fenntartásával lesz elfoglalva, amely az egyetlen alternatívának tűnik a népirtással szemben." /10/

Pierre Quesnay, aki 1926-ban a Francia Nemzeti Bank vezérigazgatója volt, főnökének, a Bank kormányzójának, Emil Moreau-nak, a megbízásából tárgyalásokat folytatott Londonban Montague Norman-nel, a Bank of England, az Angol Nemzeti Bank akkori elnökével. Visszatérve Párizsba, többek között, ezeket jelentette:

"Az Angol Bank elnöke számára a Huszadik Század legnagyobb feladata a világ gazdasági és pénzügyi megszervezése. Nézetei szerint a politikusok és a politikai intézmények nem képesek elvégezni ezt a feladatot. Csak a központi bankok, amelyek egyidejűleg függetlenek a kormányoktól és a magán pénzintézetektől, alkalmasak ennek a feladatnak a megoldására. Ezért kampányt folytat a teljesen autonóm központi bankok érdekében, amelyek irányítják a saját pénzügyi piacaikat és közös megegyezéssel osztják fel maguk között a hatalmat. Ezt úgy tudják sikeresen megvalósítani, ha a politikai szférától elvéve ők döntenek minden olyan kérdésben, amely lényeges az adott ország pénzügyi biztonsága, a hitelek szétosztása és az árak mozgása tekintetében. Így elejét tudják venni, hogy a belső politikai küzdelmek kárt okozzanak a nemzetek gazdasági fejlődésének." /11/

Norman tehát egy olyan világrendszert akart, amelyben a nemzetek pénzügyi szuverenitása megszűnik, ahol a központi bankok a politikától függetlenül maguk dönthetnek a nemzetek legfontosabb pénzügyi kérdéseiben.

Wright Patman, aki az amerikai képviselőház bank és pénzügyi albizottságának a vezetője volt, állapította meg a washingtoni kongresszus tagjai számára 1964-ben készült jelentésében:

"Az Egyesült Államoknak ma gyakorlatilag két kormánya van...Az egyik alkotmányos előírásoknak megfelelően jön létre, a másik kormány a független, ellenőrzetlen és a tevékenységét nem egyeztető Federal Reserve System, (Ford: a Szövetségi Tartalék Rendszer, az Egyesült Államok magántulajdonban lévő jegybankja), amely a pénzfeletti hatalmat gyakorolja, noha ez hatalom a Kongresszust illeti meg az alkotmány előírásai szerint." /12/

Tehát sem a demokratikusan megválasztott és politikai felelősséggel tartozó elnökök, törvényhozók, sem a pénzügyminiszterek nem irányíthatják a pénzügyeket. Ezekben az igen fontos és minden polgárt érintő kérdésekben magánszemélyek döntenek a politikai felelősségrevonás minden lehetősége nélkül. Vagyis a gazdasági-pénzügyi szféra az ellenőrzetlen hatalommal rendelkező pénzvagyon tulajdonosok magán kormányzása alá került.

Carroll Quigley amerikai egyetemi tanár, a washingtoni Georgetown Egyetem, a Princeton Egyetem és a bostoni Harvard Egyetem köztiszteletben álló professzora volt. Clinton elnöknek is ő tanította a történelmet, amikor diákként a Georgetown egyetemen tanult. Clinton elnök 1996-ban, - másodszori megválasztását követő beiktatásakor - ismét meleg szavakkal emlékezett meg tudós tanáráról, akire Henry Kisinger is számos esetben hivatkozott és hivatkozik írásaiban, mint szaktekintélyre. Quigley volt a szerzője "a civilizáció fejlődése" c. széles körben használt egyetemi tankönyvnek, tagja volt a "Current History" c. tekintélyes szakfolyóirat szerkesztőbizottságának, rendszeresen tartott előadásokat az amerikai hadsereg és haditengerészet vezérkari iskoláin, a tábornoki karnak, a Smithsonian és a Brookings Intézetben, valamint az amerikai külügyminisztériumban. Quigley azonban nemcsak tudós volt, hanem szoros kapcsolatban állott Amerika és a nyugati világ szupergazdag pénzdinasztiáival. Saját szavai szerint beavatott ismerője volt a globális pénzhatalom struktúrájának. A "Tragédia és remény" c. 1350 oldalas művét az intellektuális elitnek szánta, amelyben azt is feltárja, hogyan működik a nemzetközi pénzhatalom titkos hálózata. A "Tragédia és remény" 324. oldalán a következőképpen írja le a pénzvagyon tulajdonosok nemzetközi hálózatának célját:

"...ez nem kevesebb, mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálnák összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak..." /13/

Quigley csak egy szűk elitnek szánta a "Tragédia és remény"-ben közölt információkat. Nem számított arra, hogy egyes újságok majd elkezdik idézni, helyesen ráérezve, hogy ezek értékes betekintést engednek egy rejtett hatalmi struktúra belső működésébe. A sajtónyilvánosság nyomán ugrásszerűen megnőtt a kereslet a könyv iránt, elsősorban azok részéről, akik szembeálltak a pénzhatalom rejtett hálózatával és ismerni akarták egy bennfentes véleményét. Ennek az lett a következménye, hogy a kiadó beszüntette a könyv árusítását és 1968-ban megsemmisítette a nyomdai kliséit is. A pénzhatalom urai, érthetően, nem akarták az idézett információ széleskörben való terjedését. Quigley "HÁLÓZATNAK" nevezte el a pénzhatalmat gyakorlók csoportját. Ez a találó elnevezés megkönnyíti a nemzetközi pénzhatalom erőinek megértését. Ez a HÁLÓZAT nem egy titkos társaság. A pénzvagyon tulajdonosainak megvannak a HÁLÓZATON belüli, hagymaszerű rétegződéssel felépülő, külön és valóban titkos és még titkosabb exkluzív szervezetei. Ezek tagjai töltik be a HÁLÓZAT kulcspozícióit, de bizonyossággal állítható, hogy a HÁLÓZATBAN sokan tevékenykednek olyanok is, akiknek nincsenek, vagy alig vannak ismereteik a rejtett kontrollról. A pénzhatalom nemzetközi HÁLÓZATÁNAK központjában mindig egy kicsi csoporté a teljes ellenőrzés, egy vitathatatlan hatalmú vezetővel az élén. A következő vezetői szint tagjai nagyrészt nem is tudják, hogy létezik egy még intimebb belső vezetői mag. Ők tudatosan úgy vannak tájékoztatva, hogy ők alkotják a legbelsőbb vezetői gyűrűt. A központból kiinduló további gyűrűk alkotják a HÁLÓZAT rendszerét. A külső gyűrűkben sok idealista található, akik becsületesen a világ jobbítására törekednek. Többségük nem is gyanítja, hogy létezik egy világuralmi célokat követő titkos vezetőség. Csak az nyer betekintést ennek a titkos vezetésnek a tevékenységébe, akit alkalmasnak találtak arra jelleme és vezetői képességei alapján, hogy kooptáljanak ebbe a legbelsőbb szupertitkos csoportba is.

A nemzetközi pénzhatalom napjainkban működő HÁLÓZATA - Quigley kutatásai szerint - abból a titkos társaságból fejlődött ki, amelyet a birodalomépítő Cecil Rhodes angol pénzember alapított a világ akkori leggazdagabb embereiből a századforduló idején. Célja az volt, hogy az Egyesült Államok feletti brit hegemónia helyreállítása után megszerezze a világuralmat és egy - a világ központi bankjai által ellenőrzött - modern feudális világtársadalmat hozzon létre, - a globálissá tágított Brit Birodalmat - amelyben az angol nyelvet használják és az angolszász kultúra az irányadó. Erről így nyilatkozott Cecil Rhodes "Confession of Faith" (Hitvallás) néven ismertté vált írásában:

"Miért ne csatlakozzunk egy olyan titkos társasághoz, amelynek kizárólag egyetlen célja a Brit Birodalom kibővítése azért, hogy az egész civilizált világ brit uralom alá kerüljön, hogy visszaszerezzük az Egyesült Államokat, hogy az angolszász faj egy birodalmat alkosson."

Évi egy millió fontot jövedelmező vagyonát Rhodes Lord Rothschildra hagyományozta 1888-ban írt harmadik végrendeletében azzal, hogy hozzon létre egy titkos társaságot, amely befejezi életművét. Az alapításra 1891 márciusában került sor. A társaságot Lord Rothschild megbízásából Lord Alfréd Milner vezette. Ennek az angliai központtal működő Rhodes Társaságnak hívták később a legbelsőbb irányító testületét Round Table-nek (Kerekasztalnak). A többi országban létrehozott helyi szervezeteit pedig Round Table Csoportoknak nevezték.

Clinton elnök mentora, Quigley professzor így ír a "Tragédia és remény" 324. oldalán a Rhodes összeesküvésről:

"Létezik és már egy emberöltő óta létezett a múltban is egy nemzetközi angolbarát hálózat, amely bizonyos mértékig úgy működik, ahogyan a radikális jobboldal gondolja, hogy a kommunisták tevékenykednek. Ez a hálózat, amely a Kerekasztal Csoportokkal azonosítható, nem idegenkedik attól, hogy együttműködjön és gyakran együtt is működik a kommunistákkal vagy más csoportokkal. Jól ismerem, hogyan fejti ki tevékenységét ez a hálózat, mert az 1960-as években lehetőséget kaptam arra, hogy két éven keresztül tanulmányozhassam zárt, irattári anyagait és titkos feljegyzéseit. Nincs semmi ellenérzésem a hálózattal vagy céljai többségével szemben, mert életem nagy részében közel álltam hozzá és eszközeihez. A múltban is és most is ellenzem azonban néhány politikai nézetét, nevezetesen azt a hitét, hogy Anglia elsősorban nem európai, hanem atlanti hatalom és szövetkeznie, sőt szövetségi államot kellene alkotnia az Egyesült Államokkal és továbbra is el kell különülnie Európától; de a fő véleménykülönbséget az okozza közöttünk, hogy a hálózat ismeretlen akar maradni, én viszont meg vagyok róla győződve, hogy történelmi szerepe elég fontos ahhoz, hogy tudjanak róla az emberek... A Rhodes-Millner Csoport hatalmát és befolyását a brit birodalom ügyeire és 1890-től folytatott külpolitikájára - noha ez nem ismert széles körben - aligha lehet eltúlozni."

Quigley posthumus műve, a nehezen hozzáférhető és ezért kevésbé ismert "The Anglo-American Establishment, From Rhodes To Cliveden", nem más, mint a Rhodes Tröszt irányítása alatt álló egyvilág mozgalom, valamint a Tröszt szárnyai alatt álló társadalomtudósok életének és munkásságának lelkesen megirt története. Könyvének bevezetőjében ezt írja Quigley: "A Cecil Rhodes hetedik végrendelete által alapított Rhodes ösztöndíj közismert. Ami nem olyan széleskörben ismert az az, hogy Rhodes előző öt végrendeletében hatalmas vagyonát egy titkos társaságra hagyta, amelynek feladata a brit birodalom fenntartása és kiterjesztése. Amiről viszont úgy tűnik, hogy senki sem tud, az az, hogy a Rhodes és fő meghatalmazottja Lord Milner által alapított titkos társaság a mai napig fennáll. Kétségtelen, hogy ez a titkos társaság nem olyan gyermeteg gyülekezet, mint a Kuk Klux Klan, tagjai nem viselnek titkos öltözékeket, nem alkalmaznak titkos kézszorításokat és titkos jelszavakat. Ennek a társaságnak minderre nincs szüksége, mivel tagjai valamennyien egészen közelről ismerik egymást. Valószínűleg titkos esküt sem tesznek és formális beavatási eljárást sem alkalmaznak. De ez a társaság igenis létezik és rendszeresen tart titkos megbeszéléseket, amelyen a jelenlévő rangidős tagja elnököl." Quigley mindehhez gyorsan hozzáteszi, hogy "közölték velem: jobb lenne, ha erről a témáról nem írnék, mivel ez érvekkel látná el azoknak az ellenségeit, akiket én nagyra becsülök. Ezt a véleményt azonban nem osztom. Az utolsó dolog, amit kívánhatnék, hogy írásomat felhasználhassák az angolellenesek és az izolacionisták... De úgy gondolom, hogy az igazságnak joga van ahhoz, hogy elmondják, és ha elmondták, az nem lehet egyetlen jó szándékú ember kárára sem." Quigley azt is megemlíti, hogy a new yorki székhellyel működő Council on Foreign Relations valójában egy a Rhodes Tröszthöz kapcsolódó és általa alapított titkos társaságnak, a Royal Institute of International Affair-nek az elágazása. A CFR és a Rhodes Tröszt többi regionális szervezetének célja - többek között - azoknak az ideáloknak a megvalósítása, amelyeket Cecil Rhodes jelölt ki.

Ma számos amerikai "Rhodes scholars" munkálkodik azon, hogy Cecil Rhodes elképzelését átültesse a gyakorlatba. A Rhodes-ösztöndíjat 1904 óta kaphatja meg évente 32 tehetséges amerikai diák, hogy Oxfordban tanulhasson és elsajátíthassa Cecil Rhodes szellemiségét. A Round Table brit utódszervezete tehát a Royal Institut of International Affairs /Királyi Külügyi Intézet/. Az amerikai utódszervezet pedig - az RIIA felügyelete alatt - a New Yorkban 1921 óta működő Council on Foreign Relations. /Külkapcsolatok Tanácsa/. A CFR-t kezdetben a Rothschild bankház amerikai vezérképviselője, J. P. Morgan, irányította, később pedig a Rockefeller család ellenőrzése alá került. E szervezet történetét kutató tudósok - akiknek a könyvei, he nem is könnyen és olcsón, de beszerezhetők és tanulmányozhatók - arra a véleményre jutottak, hogy ez a zárt csoport, amelybe csak gondos kiválasztás és meghívás utján lehet bekerülni, és amelynek belső és még belsőbb irányító testületeibe is csak kiválasztott és beavatott keveseket kooptálnak (vagyis nem demokratikusan választanak) feltehetően a leghatalmasabb testület ma az Egyesült Államokban.

E terület kutatóinak egy része szerint a CFR belső körét a "Skull and Bones-Order" képezi, ennek szupertitkos elitjét viszont az "Order of the Quest" alkotja, amely "Jason Society" néven is ismert a kutatók előtt. Ezek a szerzők úgy vélik, hogy a "Skull and Bones" tagjain keresztül irányítja a belső mag a CFR tagjait, akiket korlátozott időre (egy illetve öt évre) és mindig csak meghatározott számban hívnak meg tagnak. /14/ Ennél is fontosabb azonban, hogy Amerika és a világ legnagyobb bankjai (pl. Citibank/Citicorp, Bank of Tokyo, The Chase Manhattan Bank, Bank of Montreal, Bankers Trust Company, Deutsche Bank AG stb.), vezető brókerházai (Dow Jones and Company, Inc., J.P. Morgan and Co, Inc., Lazard Fréres and Co, Lehman Brothers, Merrill Lynch International stb.), befektető cégei (The Rockefeller Group, Salomon Brothers Inc., Soros Fund Management, Sierra Capital Management stb.) multinacionális nagyvállalatai (Exxon Corporation, AGIP Petroleum Company, AT and T International, Atlantic Richfield Company, The Boeing Company, Texaco Inc, Xerox Corporation, Siemens Corporation, ITT, IBM, The Coca-Cola Company, PepsiCo, Sony Corporation of America, stb.), biztosító társaságai (MetLife International, Mutual Life Insurance Company of New York, The Prudentiel Insurance Company of America, stb.), kereskedelmi kamarái (British-American Chamber of Commerce, French-American Chamber of Commerce, stb.), tekintélyes intézetei (Institute of International Bankers, Nomura Research Institute America stb.) és tömegtájékoztatási óriásai (Time Warner, Times Mirror, Newsweek, stb.), is a CFR tagságához tartoznak, azaz számos gazdag és nagyhatalmú korporáció is tagja a CFR-nek. Az 1994. július 1-től 1995. június 30-ig terjedő időszakban 185 ilyen testületi, intézményi tagja volt a CFR-nek a szervezet saját évkönyvében közölt adatok szerint. /15/

Ez a privát intézmény meghatározóan befolyásolja a szövetségi kormány működését, mert megalakulásától kezdve annak kulcspozícióit - elnökválasztásról elnökválasztásra egyre növekvő mértékben, de különösen nagy számban 1945 után - a CFR tagjai töltötték és töltik be, olyan szakértők, akiket ez a magánszervezet választott, és képzett ki közfeladatok ellátására. A CFR-tagja, illetve támogatottja volt Herbert Hoover, Franklin Delano Roosevelt, Dwight Eisenhower, John F. Kennedy, Lyndon B. Johnson, Richard M. Nixon, Gerald R. Ford, James E. Carter, George Bush és Bill Clinton. Ronald Reagan nem volt tagja a CFR-nek, de több mint 75 CFR, illetve TC-tagot nevezett ki vezető kormánytisztségekbe. Amikor alelnöke, Bush - aki a CFR-en kívül Skull and Bones, Trilateral Commission, Bilderberg Group és Comittee of 300-tag -, követte az elnöki székben, akkor ő már 348 CFR, illetve TC tagot helyezett el adminisztrációja kulcspozícióiba. Ez a szám tovább növekedett Bill Clinton elnöksége alatt, aki nemcsak Rhodes-ösztöndíjas volt, de CFR, TC és Bilderberg tag, valamint a "De Molay Order" örökös tagja is. /16/ (A jelenlegi Clinton kormányzat vezetői pozícióinak már túlnyomó többségét a CFR tagjai töltik be, beleértve a Fehér Ház, a Pentagon, a CIA és a State Department felső vezetőit is.) Ők ültetik át aztán a gyakorlatba a CFR szakértői által részleteiben kidolgozott politikai programokat. Ha figyelembe vesszük, hogy ma már a törvényhozás mindkét házában a legbefolyásosabb tisztségek egyre nagyobb részét a CFR federális szinten kiépült hálózatához tartozó, vele kapcsolatban álló vagy tőle közvetve függő képviselők és szenátorok töltik be, hogy mind a republikánus, mind a demokrata párt gépezete is a befolyásuk alatt áll, hogy a központi bank szerepét betöltő magánkartell, a Federal Reserve System pedig a CFR-t létrehozó pénzemberek tulajdonában van, továbbá, hogy a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság tagjainak a fele is a CFR, illetve a mögötte álló befolyásos körök támogatásával került tisztségébe, akkor konkrét formát ölt a pénzhatalom szinte minden döntési központot elérő-befedő sűrű hálózata. A pártgépezetek, pl. csaknem korlátlanul finanszírozhatók a privát szervezetek, intézmények által. Ezzel szemben az egyes elnökjelöltségért vagy más választott tisztségért induló személyek csak igen szigorúan meghúzott és ellenőrzött korlátok között támogathatók. Ezért csak a pártgépezet támogatása révén nyílik reális esély a megválasztásra. A pártgépezet viszont a CFR befolyása és hatékony ellenőrzése alatt áll.

Amikor 1913-ban a nemzetközi finánc-elitnek sikerült privatizálnia az Egyesült Államok pénzügyeit és létrehoznia a Federal Reserve System-nek nevezett magánkartellt, akkor még azt is elérte, hogy a "Federal Reserve Act" kimondja: A FED "Class A" minősítésű részvénytulajdonosainak neveit ne hozzák nyilvánosságra. Mára azonban már ismeretes, hogy a FED főrészvényesei a következő magánbankok voltak (a jelenlegi tulajdonosai is ők vagy jogutódaik): Rothschild Banks of London and Paris, Lazard Brothers Banks of Paris, Israel Moses Seif Banks of Italy, Warburg Bank of Hamburg and Amsterdam, Lehman Brothers Bank of New York, Kuhn, Loeb Bank of New York, Chase Manhattan of New York és végül Goldman, Sachs Bank of New York. /17/ A FED hasznosságáról csak annyit, hogy megalakulása előtt elhanyagolható volt az Egyesült Államok államadóssága, noha az amerikaiak nem fizettek személyi jövedelemadót, az állam mégis kielégítően működött egyéb bevételeiből. Ma, amikor fokozott adóteher sújtja az amerikaiakat, az államadósság 6000 milliárd dollár fölé emelkedett és a költségvetés felét adósságszolgálatra kell fordítani. A magánszektor és az egyes állampolgárok eladósodása pedig meghaladja a 14000 milliárd dollárt, összesen tehát 20 ezermilliárd dollár után kell fizetni az adósságszolgálatot az amerikaiaknak, évi mintegy 1400 milliárd dollárt.

Charles August Lindbergh képviselő, a világhírű repülő apja, ezt mondta a FED-ről szóló törvényjavaslat kongresszusi vitájában 1913 decemberében:

"Ez a törvény megalapítja a világ legnagyobb trösztjét. Amikor Wilson elnök aláírja ezt a törvényjavaslatot, legalizálja a pénzhatalom láthatatlan kormányát. Lehet, hogy az emberek erre nem jönnek rá azonnal, de ez a felismerés csak néhány évet várat magára. A pénztröszt is hamarosan rá fog ébredni arra, hogy még a saját érdekei szempontjából is túl messzire ment. A népnek függetlenségi nyilatkozattal kell megszabadulnia a pénzhatalomtól. A választópolgárok megtehetik ezt, ha ellenőrzésük alá veszik a törvényhozást. A Wall Streeti-ek nem tudnák véghezvinni ezt a csalást, ha Önök, szenátorok és a képviselők, nem űznének szélhámosságot a Kongresszussal. Ha olyan törvényhozásunk lesz, amely valóban a népet képviseli, akkor stabilitás lesz. A kongresszus a legnagyobb bűnt a banktörvénnyel követte el." /18/

Az amerikai törvényhozó tehát világosan látta, hogy a Federal Reserve System-ről szóló törvény a pénzrendszert kiveszi a közösség érdekeit képviselő demokratikus állam kezéből és átengedi magánszemélyeknek. Ezzel a legnagyobb hatalmat jelentő állami felségjog néhány pénzember magánprivilégiuma lett. A gazdasági élet eddigi közútrendszere egy csapásra átalakult magánútrendszerré, ahol magánszemélyek szedhetik és tehetik a zsebükbe kamat formájában az útvámot. Ezután a társadalom tényleges beleszólása és ellenőrzése nélkül csupán néhány magánszemély dönt olyan fontos mindenkit érintő közügyekről, mint a pénzkibocsátás, a forgalomban lévő pénzmennyiség, a kamatláb, a hitelnyújtás és a valutaarányok meghatározása.

Visszatérve a magánhatalommá szerveződött pénzvagyon intézményrendszerére, eddig még nem szóltunk a CFR, azaz a Külkapcsolatok Tanácsa mögött álló pénzemberek tulajdonában, irányítása illetve befolyása alatt lévő óriás alapítványokról, - Ford, Rockefeller, Carnegie, Guggenheim stb. -, a több ezer kisebb alapítványról, az általuk alapított kutatóintézetekről, az általuk pénzelt egyházi és civil szervezetekről, egyetemi programokról és a tulajdonukban lévő írott és elektronikus tömegtájékoztatási intézményekről (ABC, CBS, NBC, CNN, UPI, New York Times, Washington Post). Itt most csak annak az említésére szorítkozunk, hogy az elmúlt 80 év során alapítványok, bankok és korporációk egymást többszörösen átfedő, átláthatatlan és áthatolhatatlan összefonódása jött létre, amelyben milliárdos vagyonok rejtőztek el az adózás elől. A szervezett magánhatalomként működő HÁLÓZAT ezen alapítványok segítségével rejtette el az adózás elől vagyonát és finanszírozza jövedelméből saját tevékenységét, programjait, gyakorol befolyást a pénzügyileg tőle függő intézményekre, szervezetekre, mozgalmakra.

A Council on Foreign Relations azonban csak egyike a nemzetközi pénzhatalom hálózatához tartozó intézményeknek. A hálózat központi intézményének a kutatók "A Háromszázak Bizottságát"(The Committee of 300) tartják, - egyes kutatók ezt a "Club of the Isles"-zal azonosítják -, amely a háttér hatalom legfőbb döntéshozó szervének tekinthető. Kvázi ügyintéző és a személyi kiválogatást végző szerve viszont a Royal Institute of International Affairs, a RIIA, (Királyi Külügyi Intézet) politikai bizottsága, amely amerikai ikerintézményével, a Council on Foreign Relations-el együtt irányítja a világrégiók közti együttműködést összehangoló Trilateral Commission-t, TC-t (Trilaterális Bizottságot), valamint a központi döntéseket továbbító és azoknak az egyes országokban történő végrehajtásáról gondoskodó Bilderberg Group-ot (Bilderberg Csoportot) is. Számos erre szakosodott kutató legújabb eredményei szerint a Bilderberg Csoport a legfontosabb a felsorolt intézmények közül./19/ Ugyancsak az RIIA irányítja az Oxford közelében lévő Tavistock Institute For Human Relations-t, (Az emberi kapcsolatok Tavistock Intézetét), amely viszont a nemzetközi pénzhatalom szolgálatában álló olyan kutatóintézetek munkáját hangolja össze, mint a Stanford Research Institute, a Massachusetts Institute of Technology, Institute For Policy Studies, RAND Corporation, Hudson Institute, Wharton School of Economics. Ugyancsak a Tavistock Institut irányítja a Római Klubot és a hozzátartozó kutatócsoportok tevékenységét. Az 1993-ban létrehozott Budapest Klub viszont a Római Klub fiókintézmények tekinthető. Alapítója és jelenlegi elnöke a világhírű tudós és zongoraművész László Ervin, aki a Római Klub egyik legfontosabb kutatási programját irányítja már évek óta számos kiváló tudós közreműködésével./20/ De a Tavistock Intézet nevéhez fűződik, pl. annak a kísérleti programnak a kidolgozása is, amelynek homályban tartott célja az volt, hogy a hagyományos értékrendszert hordozó kultúrát olyan igénytelen popkultúrával cserélje le, a mely elősegíti a tömegek - elsősorban a fiatalok - ízlésromboló manipulálását a rock-drug-sex szubkultúra rafinált eszközeivel. Az itt előkészített program alapján indultak a világ meghódítására az 1960-as évek elején a Beatlesek is. Erre utalt John Lennon, amikor 1962-ben ezeket mondotta Tony Sheridan-nak a hamburgi Starclub-ban:

"Tudom, hogy a Beatles-nek olyan sikere lesz, amilyen eddig még semmilyen más zenekarnak sem volt. Azért tudom ezt ilyen biztosan, mert ezért a sikerért én eladtam a sátánnak a lelkemet."/21/

A londoni Királyi Külügyi Intézet, a RIIA és testvérintézménye a new yorki Külkapcsolatok Tanácsa, a CFR áttételesen, - gyakran csak többszörös közvetítéssel, - felügyeli az általa kiválasztott főtitkárokon, helyetteseiken és más vezetőkön keresztül az ENSZ, valamint szakosított szervezetei tevékenységét, továbbá meghatározza olyan nemzetközi szervezetek fő stratégiai irányvonalát, mint a NATO, az Európai Unió, a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, a Nemzetközi Fizetések Bankja, a Világkereskedelmi Szervezet. (Itt csak azt kívánjuk kiemelni, hogy a most felsorolt intézményeket kivétel nélkül a Committee of 300, a CFR és a RIIA kezdeményezésére és hathatós közreműködésével hozták létre és mindez kellően dokumentálható.) Ugyanakkor a CFR-t olyan alapítványok pénzelik, amelyeket közvetlenül irányítanak a Bechtel, a Citicorp, a Cummins Engine, a Kimberly-Clark és egy tucat más nagyvállalat és pénzintézet emberei. Igaz a CFR-t nem a kormány finanszírozza, de olyan szorosan együttműködik vele, hogy igen nehéz megkülönböztetni melyik kormányintézkedés önálló és melyiket kezdeményezte a CFR./22/

Már volt szó a nemzetközi pénzhatalom szerves alkotórészét képező különböző titkos társaságokról, de érdemes kutatni a különböző szabadkőműves irányzatok (Grand Orient, az angol és az amerikai szabadkőművesség, a Priory of Sion és az Illuminátusság) valamint a pénzhatalom intézményeinek az együttműködését az új világrend kialakításában és egy szinkretikus világvallás elterjesztésében. Ez annál is fontosabb kutatási terület, mert több esetben is bebizonyosodott, hogy az intézményesült pénzhatalom, a titkos társaságok és a különböző szabadkőműves irányzatok legfelsőbb vezetői perszonáluniót alkotnak. Sok hasznos ismerettel gyarapítaná tudásunkat annak kutatása is, hogy milyen a közvetlen és közvetett, nyílt és rejtett kapcsolat a pénzhatalom nemzetközi HÁLÓZATA és a domináns politikai irányzatokat képviselő pártok vezetői között. (Az amerikai Gery Kah kutatási eredményei szerint egyedül a különböző szabadkőműves páholyok archívumaiban több mint két és fél millió dokumentum, továbbá 60 ezer könyv található, amely tartalma miatt közérdeklődésre tarthatna igényt.)/23/ Számos jól dokumentált tanulmány tárta már eddig is fel, hogy a HÁLÓZAT milyen direkt és indirekt kapcsolatot tart fenn a legfontosabb országok hírszerző szervezeteivel. Ennek a területnek a kutatása a dolog természeténél fogva igen nehéz, de a valóság megismerése érdekében a tudomány nem mondhat le ennek a területnek a kutatásáról sem. Az említett kapcsolatoknak a felderítése és az archívumok tanulmányozása magyarázatot adhatna többek között arra, hogy a lényeges kérdésekben miért annyira egyező a kevésbé fontos kérdésekben egyébként élesen szembenálló pártok programja Amerikában és másutt is. Pl. miért akarta Németországban a kormányzó koalíció és az ellenzék is az euró bevezetésével mindenáron átruházni az ország gazdasági-pénzügyi szuverenitását - véglegesen és visszavonhatatlanul - a Frankfurtban létrehozott nemzetek feletti európai központi bankra? Miért nem akarta egyik sem biztosítani, hogy ebben a létfontosságú kérdésben - francia, olasz, dán, osztrák és angol társaikhoz hasonlóan - a német polgárok is véleményt nyilváníthassanak egy demokratikus népszavazás keretében?

A nemzetközi pénzhatalom HÁLÓZATÁNAK vázlatos áttekintése után térjünk vissza szűkebb témánkhoz, hogy kik is irányítják a világ pénzügyeit. Quigley erről így ír a "Tragédia és remény" 326. oldalán:

"Nehogy azt higgyük, hogy maguk a központi bankok vezérei lennének a meghatározó hatalmi tényezők a világ pénzügyeiben. Nem azok. Helyesebb technikusoknak, saját országaik vezető beruházó bankárjai képviselőinek tekinteni őket. Ezek a bankárok emelték fel őket és csak tőlük függ elejtésük is. A világ tényleges pénzügyi hatalma ezeknek a beruházó bankároknak a kezében van ("nemzetközi" vagy "kereskedelmi" bankároknak is hívják őket), akik nagyrészt meghúzódnak a háttérben saját nem bejegyzett magán bankjaikban. Ezek a bankárok kialakították a nemzetközi együttműködés és az országon belüli dominancia rendszerét, amely zártabb, hatalmasabb és titkosabb, mint a központi bankokban tevékenykedő ügynökeiké."

A nemzetközi pénzhatalom HÁLÓZATÁNAK egyik reprezentánsa, a Rothschild házhoz közel álló Soros György, aki egyben a CFR azon hat igazgatójának az egyike, akiknek megbízatása 1999-ben jár le, "A globális nyitott társadalom felé" c. írásában elégedetten állapítja meg, hogy "a globális kapitalista rendszer napjainkban mind kiterjedését, mind intenzitását tekintve lendületes növekedést mutat. Vonzereje az általa nyújtott előnyökben rejlik, no meg abban, hogy keményen bünteti azokat az országokat, amelyek ki akarják vonni belőle magukat."/24/ Nos Soros György is egy meglehetősen nagy csoportot jelöl meg (globális kapitalista rendszer) a kollektív cselekvés alanyaként, amelynek saját érdekérvényesítő képessége van és amely képes keményen megbüntetni a spekuláns tevékenységgel szembeforduló országokat, ha nem akarnak a nekik előírt módon beilleszkedni a kamatszedő uzsoracivilizáció globális rendjébe.

A Cecil Rhodes megálmodta új világrendben a domináns törekvés ma már nem az angolszász felsőbbrendűség érvényesítése, hanem a kamatszedő pénztőke nemzeti, földrajzi, időbeli és növekedési korlátokat nem ismerő és magánirányítás alatt álló "nyílt társadalmának" a globális kiépítése. A nemzetközi finánc-elit már rég meghozta döntését. A "Committee of 300" - a Rhodes Tröszt utóda - az irányítása alatt álló brit RIIA és amerikai testvérszervezete a CFR, valamint a Római Klub, a Tavistock Institut és sok más u.n. "think tank" segítségével építi ki az egységes világállamot, amely politikailag fenntartja és szavatolja a kamatszedő pénzviszonyok jelenlegi rendszerét. A néhai James Warburg, a CFR prominens tagja, annak a Paul Warburgnak a fia, akinek kulcsszerepe volt a Federal Reserve System kialakításában és az amerikai pénzrendszer magánosításában, ezeket mondta a washingtoni szenátus külügyi bizottsága előtt 1950. február 17-én: "Világkormányzatunk lesz akár tetszik ez Önöknek, akár nem - vagy kényszerrel, vagy konszenzussal."/25/

A HÁLÓZAT legtöbb képviselője egyelőre még nem használja a világkormány kifejezést. Helyette "új nemzetközi rendről", "új világrendről", "új atlanti kezdeményezésről", vagy "Globális Unióról" beszélnek. A CFR 1922-ben alapított hivatalos folyóiratában, a negyedévenként megjelenő Foreign Affairs-ben, - az 50. évi jubileumi számban - Kingman Brewster, a CFR tekintélyes tagja, írta a vezető tanulmányt. Így határozza meg az Egyesült Államok jövőjét: "Nemzeti célunk nemzeti voltunk megszüntetése kell, hogy legyen". Chester Ward, az amerikai haditengerészet ellentengernagya, aki meghívást kapott a CFR-be, de később annak kemény bírálója lett, felteszi a kérdést, hogy kinek akarják a CFR tagjai alárendelni Amerika szuverenitását és függetlenségét? Ward válasza: "A cél az Egyesült Államok szuverenitásának és függetlenségének a felszámolása egy mindenható világkormányzatba való beolvasztással." /26/ Tehát nem szólhatunk differenciálatlanul az amerikai politikáról sem. Minden konkrét kérdést gondosan elemezni kell abból a szempontból is, hogy a hivatalos amerikai politika köntösében milyen mértékben érvényesülnek a HÁLÓZAT saját partikuláris érdekei, amelyek gyakran eltérnek - sőt nem ritkán kifejezetten ellentétesek - az amerikai állam és egyben az amerikai társadalom többségének a tényleges érdekeivel, az érvényben lévő alkotmány betűjével és szellemével.

A pénzvilág egyöntetű cselekvésére jó példát nyújt az, hogy a HÁLÓZAT miként hajtja végre napjainkban a jelenlegi pénzrendszer egyik alapvető intézményének, a Nemzetközi Valutaalapnak, az IMF-nek a reformját, pontosabban pénzalapjának további jelentős megemelését a tagországok adófizetőinek a pénzéből. Az IMF 1997 szeptemberében Hongkongban tartott közgyűlésén határoztak a 199 milliárd dolláros kvóták 45 százalékos emeléséről. A döntés akkor vált hatályossá, amikor a tagállamoknak a kvóták arányában fenntartott szavazataiból összejött a 85 százalékos támogatottság. Mivel az Egyesült Államoknak 18 százalékos szavazati súlya van, ezért egymagában képes lett volna a hatálybalépés megakadályozására. A kulcsállam tehát ezúttal is az Egyesült Államok volt, mert 14,5 milliárd dollárral kellett hozzájárulnia a pénzintézet forrásainak a bővítéséhez. A Nemzetközi Valutaalap, amely a magánbefektetők érdekeinek legfőbb védelmezője és az adós országokba kihelyezett magánhitelek nemzetközi behajtója, lényegében csak annyi kölcsönt nyújt igen kemény feltételekkel a tagállamok adófizetőinek a pénzéből, - tehát közpénzekből - az adós országoknak, hogy azok fizetőképessége fennmaradjon, és teljesíteni tudják adósságszolgálati terheiket magánadósaiknak, megóvva a magánbefektetőket attól, hogy akkor is viseljék döntéseik következményeit, ha az nem nagy nyereséggel, hanem veszteséggel jár. A Nemzetközi Valutaalapot a HÁLÓZAT hozta létre. Ma már kizárólag a pénzvagyonnal rendelkezők érdeke ennek az idejétmúlt intézménynek a fenntartása. Az egyes tagállamok, azaz az adófizető polgárok ugyanis nem részesülnek a Valutaalap által nyújtott kölcsönök hasznából, holott ezt a pénzt a tagállamok adták össze.

Ha megnézzük, hogy a vonakodó washingtoni törvényhozók meggyőzésére 1998 első hónapjaiban kik vállalkoztak - többek között Alan Greenspan, a FED elnöke, Robert Rubin pénzügyminiszter, Michel Camdessus IMF-vezérigazgató, Jimmy Carter és Gerald Ford korábbi elnökök, Henry Kissinger, Alexander Haig és Warren Christopher volt külügy-, valamint Michael Blumenthal és Lloyd Bentsen volt pénzügyminiszterek - akkor láthatjuk, hogy kivétel nélkül valamennyien vagy a CFR, vagy a TC, vagy a RIIA, a Bilderberg Csoport, a FED és az IMF (vagy többnek is egyszerre), azaz a HÁLÓZAT kulcsintézményeinek az illusztris tagjai. A tömegtájékoztatás, igaz, ezt a HÁLÓZATBAN viselt igen fontos funkciójukat nem, csak egykori vagy jelenlegi állami, illetve más hivatalos beosztásukat közli a nyilvánossággal. Egyes amerikai törvényhozók azért ellenezték a hatalmas összegű közpénz átutalását, mert az végső soron korrupt és hozzá nem értő rezsimek fenntartására megy, illetve meggondolatlan magánbefektetők és hitelezők veszteségeinek a közpénzekből való kompenzálására szolgál. Rubin megígérte, hogy a jövőben "A befektetőknek és hitelezőknek döntéseik teljes kockázatát viselniük kell." Az igen költséges sajtóhirdetésekkel fellépő 150 fős támogatócsoportnak azonban nemcsak a fenti illusztris személyek voltak a tagjai, de bőséges anyagi eszközökre is támaszkodhatott. Íme egy friss példa arra, hogyan érvényesíti döntését a pénzvilág egy konkrét ügyben, megnevezve ezúttal a végrehajtásról gondoskodó személyek és az alkalmazott módszerek egy részét is.

Egy központilag kidolgozott stratégia alapján, egységesen cselekvő pénzhatalom létezését nem lehet csupán azon a címen tagadni, hogy minden részletre kiterjedő, cáfolhatatlan tényekkel való bizonyítása csak ritkán lehetséges a jelenben. A HÁLÓZAT íratlan alkotmányának a legfőbb rendelkezése, - parancsa - ugyanis a homályban maradás, a titkolódzás, a látható intézmények és tevékenységek álcázása, valami másnak való feltűntetése. Ezért gyakran hosszú évek, évtizedek, szükségesek ahhoz, hogy a közvetett bizonyítékokból összeálljon a kép. Természetesen sokkal egyszerűbb tagadni egy ilyen okozati összefüggés meglétét, és lenézően mellőzni e téma kutatóit, mint vállalni a fáradságos bizonyítékgyűjtést és a pénzhatalmat kiszolgáló hivatalos tudományosságnak és médiumoknak - gyakran egzisztenciális lecsúszást is magával vonó - mellőzését. Úgy véljük, hogy az egyedüli logikus válasz minden okozati összefüggést hangsúlyozó konspirációs elméletre csak az lehet: Már ismerünk számos tényt, de egyelőre nem ismerjük a teljes bizonyosságot. További kutatómunkára, valamint kemény és puha bizonyítékokra van szükségünk, hogy ez az elmélet vagy pedig a történelem mozgását kizárólag a véletlenekkel magyarázó másik elmélet az igaz. A tömegtájékoztatási intézmények sajnos nem kutatják sem nálunk, sem másutt egy ilyen háttérben működő HÁLÓZAT szerepét a napi események mögött. Az un. mainstream, azaz az éppen érvényesülő irányvonalat követő tudomány és tájékoztatás csaknem kizárólag a hivatalos véleményeket továbbítja és erősíti fel. Magyarországon úgy tűnik, hogy most már átestünk a ló másik felére. Míg korábban gyakorlat volt a túltengő kommentálás, - a vélemény-újságírás - ma már az önálló kutatás és véleményalkotás szinte teljesen elmarad. Mintha tilos lenne önálló véleményt mondani, és csak a HÁLÓZAT álláspontját lehetne ismételni. Úgy véljük, hogy egy kutató addig is állíthatja, hogy kék az ég, amíg fáradságos munkával beszerzi az állítását cáfolhatatlanul alátámasztó bizonyítékokat.

Hazánk híres szülötte, Teller Ede, mondotta: "Az igaznak, a jónak és a szépnek harmóniában kell lennie. Az igazat feltétlenül meg kell mondani." Carroll Quigley a HÁLÓZAT és az egyvilág civilizáció, - az új világrend - híve volt. De tudós is volt és az igazság elkötelezettje. Ezért megmondta, - és bizonyította is -, hogy a pénzvilág létrehozott egy történelemformáló titkos HÁLÓZATOT, amely széleskörű magán- és közintézmény rendszerrel rendelkező, államok feletti hatalom, és amely máris úgy működik, mint egy világállam globális kormányzata. A HÁLÓZAT elkülönülő érdekcentrum, autonóm döntési központ, amelynek a saját stratégiai céljait szolgáló önálló politikai programja és bőséges pénzügyi forrásokra támaszkodó költségvetése van, továbbá elegendő formális szervezettel és informális kapcsolattal rendelkezik ahhoz, hogy politikáját a gyakorlatban is megvalósítsa. Quigley csak azt kifogásolta, miért akar ez a HÁLÓZAT feltétlenül titokban maradni, miért olyan végletesen titkolódzó, hiszen, - mint meggyőződéssel vallotta - céljai tisztességesek és az egész emberiség érdekeit szolgálják. Valóban - és ezt már mi kérdezzük - miért kell világjobbító célokat minden eszközzel titokban tartani? Miért kell az ilyen célokért küzdő szervezeteknek - pl. a HÁLÓZAT szolgálatában is álló különböző szabadkőműves irányzatoknak - még ma is a teljes és szigorúan szankcionált titoktartást megkövetelniük tagjaiktól? Ha nem lenne ez a túlzásba vitt, szinte fanatikus titkolódzás, akkor talán arról sem kellene vitatkozni többé, hogy van-e a pénzvilág szolgálatában álló egységes stratégiát követő, "összeesküvő" HÁLÓZAT vagy csupán képzeletdús emberek alaptalan fantazmagóriája az egész. A jelenlegi Magyarországon is felállhatnának az érintett közéleti személyek az Országgyűlésben, a kormányban, a pártokban, valamint a többi állami és társadalmi közintézményben és bejelenthetnék, pl. azt, hogy mióta tagjai, mondjuk, valamelyik szabadkőműves páholynak, vagy más hasonló szervezetnek, és azt is elmondhatnák, hogy páholylojalitásuk mennyire egyeztethető össze az alkotmánnyal és a választópolgárokkal szemben vállalt lojalitásukkal? Közérdeklődésre tartana igényt az is, ha megvilágítanák, hogy konfliktus esetén melyik lojalitásuknak adnak elsőbbséget és miért? Csak az ilyen közéleti őszinteség, valamint a könyörtelen nyíltsággal elvégzett kutatás révén szerzett tudás bizonyossága szüntethetné meg az ezredvégi nagy borzongást és űzhetné el a rettegő emberiségtől a pénzhatalom fenyegető despotizmusának lidércálmát. Ebben a vonatkozásban lenne egy "Globális Nyílt Társadalomra" szükség, amely nemcsak a pénztőke térbeli, időbeli és mennyiségi korlátokat nem ismerő terjeszkedése számára nyitott, hanem megnyílik a jogos tájékozódással szemben is, felhúzva a pénzvilág - és HÁLÓZATA - félelmetes titkolódzásának a vasfüggönyét. Globális, mindenre - a titkos és féltitkos társaságokra is - kiterjedő nyíltságra és őszinteségre lenne szükség, de minél előbb.

Most térjünk át a magyar viszonyokra és tegyünk fel egy kérdést hazánkra vonatkozóan. Mi az oka annak, hogy a legkülönbözőbb kormányoknak (Lázár György, Grósz Károly, Németh Miklós, Antall József, Boros Péter, Horn Gyula és - sajnos - Orbán Viktor kormányának is) a monetáris politikája - jelentéktelen ingadozásoktól eltekintve - a lényeget illetően szinte teljesen változatlanul tart a mai napig? Kinek kedvez ez az adósságfizetést a legfőbb nemzeti kötelezettséggé tevő politika? Hogyan lehetséges, hogy látszólag oly ellentétes politikai pártok ennyire azonosan ezt a politikát folytatták és folytatják? Mindez puszta véletlen? Csakúgy magától történik? Hogy ezt a vak hitet a véletlen eme abszolút hatalmában elfogadhassuk, ahhoz fatalistának kellene lennünk, szélsőségesen irracionálisnak. A homály azonban oszlik, mihelyt feltételezzük, hogy a beindult bomlási folyamatok az egykori szovjet birodalomban nem csupán a véletlenek sajátos összjátékának tudhatók be - erről már többkötetnyi tényanyag áll a rendelkezésre -, hanem gondosan előkészített stratégia, számos taktikai húzás, anyagi érdekek és sok pénz is alakította az események menetét.

A szervezett magánhatalom és a közélet

Kik és miért terveznek nemcsak évekre, évtizedekre előre, de tényekkel bizonyíthatóan évszázados távlatokban is? Miért teszik, hogyan teszik, kikre támaszkodva teszik? A kutatóknak már elegendő tény áll a rendelkezésére és akár mi is válaszolhatnánk ezekre az egyáltalán nem költői kérdésekre, de legyünk óvatosak és egyelőre csak gondolati kísérletként képzeljük el, hogy van egy igen fegyelmezett, nagymúltú titkos világszervezet, - amelynek ismeretlenségbe burkolódzó felső vezetői megegyeznek a nemzetközi pénzügyi közösség legfőbb irányítóival - és annak van egy helyi csoportja Magyarországon is. Ez kifelé - a jéghegy csúcsaként - meg is mutat valamicskét magából a társadalomnak. Ez a látható részecske dezinformációs célból magát jótékonykodási egyesületnek és a világ jobbításán fáradozó bogaras urak (és most már hölgyek is) rendszeresen vacsorázgató társaságának mutatja. De akkor mi végre a rendkívül szigorú és kemény büntetésekkel szankcionált titoktartási kötelezettség, az agy szisztematikus átmosását szolgáló misztikus rituálék, a minden máshoz való tartozást megelőző lojalitás és a feltétlen engedelmesség megkövetelése az elöljárók iránt? Ma már azt halljuk, olvassuk, hogy az egyetlen valódi titok, hogy nincs titok. Titok tehát nincs, mégis a titoktartás a legfontosabb kötelezettség, amelyre ma is szigorú esküt kell tenni bizonyos exkluzív szervezetekben és társaságokban. Miért, ha igazi titok nincs? Csak azt hihetjük, hogy azért, mert a titoktartás, különösen a nem létező titok megtartása edzi, erősíti a jellemet, erényessé teszi az embert.

Játszunk csak a gondolattal, hogy eme ártalmatlan vacsorázók csupán azt beszélik meg, hogy legközelebb kinek és hogyan segítsenek jótékonykodási akcióik során. Ezt kell annyira hétpecsét alatt tartaniuk? Nyilván nem. Ha viszont azt feltételezzük, hogy ezen ártalmatlan társaságok felső és még saját tagságuk előtt is ismeretlenségbe burkolódzó hierarchiáit nemzetközi központból irányítják és azok politikai célokat is követnek, pl. azt, hogy embereiket beépítik titkos megbízatásokkal a politikai pártok vezetőségeibe, a különböző állami, politikai, társadalmi, kulturális intézményekbe, a bankokról és tőkés társaságokról most nem is szólva, de kiemelve a szakszervezeteket, egyházakat, az egyetemeket, a szellemi műhelyeket és az állítólag szabad és független tömegtájékoztatást, akkor azonnal kiviláglik, hogy mekkora szükség van a titoktartásra. Ha ez nem érvényesül, akkor az bizony komolyan veszélyezteti az egész szervezet tevékenységét, amelynek korszakalkotó célja nem kisebb, mint az örök békét és az "örök boldogságot" - legalábbis a hatalmas pénzvagyont felhalmozók szűk csoportjának az örök hatalmát és boldogságát - meghozó Globális Uniónak a megvalósítása, amelynek gazdasági alapja, az általánossá tett, kamatszedő magánpénzrendszer már kiépült. Kamatmentes közpénzrendszer is működhetne, amely a termékeket előállító és szolgáltatásokat nyújtó, értékelőállító embereknek biztosítaná az elsőbbséget a pénzarisztokrácia értéket elő nem állító, lényegében élősködő, spekulációs tevékenységével szemben. De éppen ezt kell megakadályozni. És ez az igazi nagy titok.

A most megvalósuló új világrendet jelentette be az a kis könyvecske, amely 1940-ben az Egyesült Államokban és Kanadában jelent meg. A 113 oldalas könyvecske címe: "The City of Man. A Declaration on World Democracy." ("Az ember városa. Deklaráció a világdemokráciáról")/27/ A rendkívüli tartalmú könyvnek, amely már 1940-ben közli velünk azt, ami most bontakozik ki a szemünk láttára, nincs szerzője, de van viszont 17 kiadója. Köztük Reinhold Niebuhr, Frank Aydelotte, Thomas Mann és Oscar Jaszi. Jászi Oszkár az 1920 után lefoglalt szabadkőműves dokumentumok szerint a Martinovics Nagypáholy nagymestere volt és a francia Grand Orient (Nagyoriens, vagy Nagy Kelet) fennhatósága alá tartozott, annak utasításait hajtotta végre. A "Kelet" c. lap 1911. júliusi számában ezt írta Jászi: "Vitatható, hogy a szabadkőműves páholyok jótékonysági egyletek lennének. Ahhoz, hogy jótékonykodjunk, nincs szükség szövetkezésre, bőrköténnyel és a szalagokkal teleaggatva..." "Nem! Mi egy új társadalmi rend alapjait építjük. Ehhez van szükség a teljes titoktartásra összejöveteleinken. A jótékonykodás csak álcázást szolgáló palást, amit levetünk, ha már nincs rá szükségünk. A titoktartási fogadalomnak nincs semmi értelme, ha csak jótékonykodásról lenne szó, és a félelmetes szabadkőműves eskü is felesleges lenne." /Németből fordítottam vissza, tehát eltérhet az eredeti magyar szövegtől./ A "City of Man" c. könyvecskét a HÁLÓZAT láthatatlan hierarchiájának a parancsára végül is begyűjtötték 3 hónapra rá, hogy megjelent. De mivel előzőleg százezres példányban terjesztették, nemcsak az Egyesült Államokban és Kanadában, hanem Európában is, így néhány példány megmaradt a könyvtárak elzárt részlegeiben.

A HÁLÓZAT budapesti kirendeltsége?

A HÁLÓZAT legfontosabb intézményei közé tartoznak - a világ szinte minden országában - a gyakorlatilag független központi bankok, jegybankok, nálunk a Magyar Nemzeti Bank. A szigorúan őrzött banktitok, - az MNB elnöke, pl. saját hatáskörben 20 évre minden lényeges adatot letitkosíthat, - biztosítja többek között a megfelelő irányításukat. De most játszunk el azzal a gondolattal, hogy Magyarországon talán már CFR-típusú hierarchia is van, amely minden fontos helyen bent tartja tagjait, akik valójában csak neki engedelmeskednek, akkor, pl. választ kaphatunk arra, hogy miért olyan meglepően azonos a látszatra, vagyis a másodlagos kérdésekben oly különböző pártok és kormányok gazdasági és pénzpolitikája. Elfogadva ezt a munkahipotézist, arra is választ kaphatunk, hogy kormányra kerülve miért felejtették el ezek a pártok azonnal választási programjaik jelentős részét és tértek át pragmatizmusnak elnevezett politikára, amely valójában ennek a rejtett hierarchiának az érdekeit szolgáló politika, választási célokból kicsit másként csomagolva. Az ismert, hogy Magyarországon már működik 1992 óta a new yorki CFR-hez és a londoni RIIA-hoz hasonló, - e két intézménnyel és társszervezeteikkel feltehetően együttműködő - elit szervezet, a ma mintegy 200 tagot számláló Magyar Atlanti Tanács. Hírt adott a sajtó arról is, hogy 1996 májusában a jelenlegi miniszterelnök, Orbán Viktor, megszervezte az Új Atlanti Kezdeményezés Magyar Nemzeti Bizottságát. Ezt követően került sor 1996. május 11-12-én Prágában arra a nagyszabású nemzetközi konferenciára, ahol testet öltött, szervezetté formálódott az az "új atlanti kezdeményezésnek" nevezett mozgalom, amelyet 1994-ben neves amerikai és európai személyiségek, köztük Henry Kissinger, Zbigniew Brzezinski, Margaret Thatcher és Helmut Schmidt kezdeményezett. Csak aki ismeri az említett személyiségek HÁLÓZATBAN viselt magas rangját és fontos irányító szerepét, tudja kellően felmérni a prágai tanácskozás jelentőségét.

Ha azt feltételezzük, hogy a Magyar Atlanti Tanács, - amelynek eddigi vezetői között ott találjuk Bod Péter Ákos és Jeszenszky Géza volt elnököket, valamint Somogyi Ferenc jelenlegi elnököt, - valószínűleg hasonló szerepkört betöltve működik, mint testvérintézménye a new yorki CFR, a Külkapcsolatok Tanácsa, akkor tagjait a magyar pénzügyi, gazdasági, politikai, tudományos és tájékoztatási elit soraiban kell keresnünk. Ha a CFR tevékenységéből indulunk ki, akkor azt is el lehet képzelni, hogy a jelenlegi kormányzó koalíció stratégiája is nagyrészt itt vagy hasonló szakértői helyeken lett kidolgozva. Ahogyan a CFR-t is a nagy alapítványok, a pénzügyileg erős bankok, biztosítók, befektetői cégek, nagyvállalatok finanszírozzák és csak csekély mértékben a személyek által fizetett tagdíjak, úgy a magyar Atlanti Tanács és a hasonló szervezetek szakmai háttérmunkájának a pénzügyi fedezetét is feltehetően a korporációs tagok, azaz a bankok, befektetői cégek, nagyvállalatok, alapítványok támogatása biztosítja. Bizonyos programjaikhoz és rendezvényeikhez állami támogatásban is részesülnek. Az Egyesült Államokban gyakorlattá vált CFR-típusú kormányzás hazai kezdeteit az is alátámaszthatja, hogy a jelenlegi kormányba, pl. több kulcsfontosságú tárca birtokosa nem a FIDESZ-ből, illetve a többi koalíciós pártból, hanem ilyen szakértői testületekből érkezett. Ha azonban egy kormányzati politika háttérszervezetekben is formálódik, ahol feltételezhetően együtt van a domináns pénzügyi elit és a tőle függő, másodhegedűs politikai elit, akkor sajnos tudomásul kell venni a választópolgároknak, hogy az így készülő kormányprogram elsősorban a banki-pénzügyi-befektető elit kívánságaira lesz figyelemmel. Ezért szinte biztos, hogy egy így készülő program szerint, pl. az adózási fegyelmet majd szigorítani kell, hiszen a beszedett adó egyharmada kamat formájában a pénzvagyon tulajdonosokhoz kerül már évek óta. Az állam kamatterheit csökkentő monetáris intézkedések kidolgozása viszont szóba sem kerülhet, mert az már sértené a pénzügyi elit érdekeit. Pedig megfelelő monetáris politikával csökkenteni lehetne az államadósságot, pl. az állampapírok nemzeti banki pénzzel történő fokozatos visszavásárlásával, a banki konszolidációhoz nyújtott összegek utáni kamatfizetés leállításával, az u.n. nullás állomány visszaállításával, a konkrét gazdasági programokhoz kötött kamatmentes, illetve kedvezményes kamatozású finanszírozással. A drága hitelek egy részét kiküszöbölő kereskedelmi váltók használatát is be lehetne újból vezetni és a reálgazdaságban elérhető profitnál kisebb kamatot szabadna csak fizetni az államkötvények után. Így a pénz a parazita jellegű spekuláció helyett inkább az értékelőállító reálgazdaságba kerülne befektetésre. A költségvetést terhelő kamatterheknek az említett módon való csökkentése viszont lehetővé tenné a jelentős adókönnyítéseket. Ez lenne a választópolgárok túlnyomó többségének az igazi érdeke.

Hogy mennyire aktuális probléma a különböző háttér-hierarchiák, titkos és féltitkos szervezetek tagjainak jelenléte a közéletben, azt jól bizonyítja, hogy egy olyan fejlett demokratikus államban, mint Nagy Britannia, a kormány 1997-ben elrendelte: ezután minden rendőrségi és igazságszolgáltatási állásra jelentkezőnek nyilatkozatot kell tennie, hogy tagja-e valamelyik szabadkőműves szervezetnek (páholynak). Ez a rendelkezés a szabadkőművességet a legérzékenyebb pontján érinti, mivel annak legfontosabb működési elve a feltétlen titoktartás és a szabadkőműves tagságot - csekély számú engedélyezett kivételtől eltekintve - szigorúan titokban kell tartani. Tony Blair kormánya ezt a szokatlanul erélyes lépést egy olyan országban kényszerült megtenni, ahol mintegy egymillió szabadkőműves van. (Talán éppen nagy számuk és túlzott befolyásuk miatt vált elkerülhetetlenné ez a kényelmetlen lépés). A brit kormány nyilvánosságra hozza azon állások jegyzékét, amelyekre az új előírás kiterjed. Jack Straw brit belügyminiszter azzal indokolta a rendelkezést, hogy "az olyan titkos társaságokban való tagság, mint a Szabadkőművesek, a pártatlanság és objektivitás hiányának a gyanúját vethetik fel. Ezért a nagyközönségnek feltétlenül ismernie kell a tényeket." A bevallásért az érintett szabadkőműveseké a felelősség. A brit belügyminiszter azt is közölte: felkéri a brit szabadkőművesek nagymesterét, Kent grófját - II. Erzsébet királynő unokatestvérét -, hogy tegyen eleget az új, egyelőre még csak önkéntes bevallást kérő szabálynak.

A közélet szereplőinek lojalitása egy titkos, vagy csak titkolódzó társasághoz konfliktusba kerülhet az alkotmány iránti és a választóikkal szemben vállalt kötelezettségeikkel. Ezért kellene mielőbb alkotmányosan szabályozni, hogy a megválasztott párt és politikusa kormányzó erőként kötve legyen választási programjához, ha pedig azt nem tudja teljesíteni, akkor köteles legyen idő előtt lemondani. A népszuverenitásból származó legitimitás csak addig illetheti meg a kormányt és a választott politikust, amíg olyan programot hajt végre, amelyért megválasztották. Mihelyt eltér attól, már illegitim. Ilyenkor új választásokat kellene kötelezően tartani, illetve a választási ígéreteit megszegő politikusnak le kellene mondania, vagy biztosítani kellene a választópolgárok számára visszahívásának törvényes lehetőségét. Ma Magyarországon egy "demokratikus" választás sajnos nem egyéb, mint annak elöntése, hogy a következő négy évre melyik pártot és politikust illesse meg a népszuverenitással való - minden következmény nélküli - visszaélés lehetősége és előjoga.

A szervezett magánhatalom és az illuminátusok

Ami az államelméletet illeti, elég sok következménye van annak, ha abból indulunk ki, hogy van egy gyengülő, sorvadó közhatalom, amely formálisan még a népszuverenitás ellenőrzése alatt áll és létezik a pénzvagyon tulajdonosainak öröklődésen, kooptáción alapuló és koordináltan működő szervezett magánhatalma, amely már teljesen kivonta magát a népszuverenitás kontrollja alól. A pénzoligarchia a hitelpénz kreálás jogát megszerezve, a kamatrendszer bevezetésével adót szed a társadalomtól, amely így évente 2-3 hónapot ingyen neki dolgozik. Ez a hatalmas pénzügyi eszközökre támaszkodó szervezett magánhatalom már nemcsak maga alá gyűrte a pénztelen és más vonatkozásban is eszköztelen civil társadalmat, hanem beépített emberein, a korrupció különböző rafinált formáin keresztül kiterjesztette befolyását a közhatalomra is. A szervezett magánhatalom azonban nem azonos a maffiával, - a szervezett bűnözéssel - noha bizonyíthatóan vannak érintkezési pontok a kettő között. Most csak arra utalnék, hogy a különböző szabadkőműves mozgalmak titkos irányítására Adam Weishaupt (1748-1830) vezetésével 1776. május 1-én létrehozott - kvázi szabadkőműves - illuminátus rendet a szerveződő és hosszú távú stratégiáját már ekkor felvázoló nemzetközi pénzhatalom finanszírozta. A maffia pedig az illuminátus rendhez tartozó olasz carbonari mozgalom vezetőjéről, Giuseppe Mazziniről (1805-1872), kapta az elnevezését: "Mazzini autorizza furti, incendi e attentati. (Mazzini engedélyezi a lopást, gyújtogatást és merényletet.)" Egyes kutatók őt tekintik a maffia megalapítójának.

Winston S. Churchill, aki többször volt a brit kormány tagja és kétszer a miniszterelnöki posztot is betöltötte, a következőket írta a titkos illuminátus rend tevékenységéről az "Illustrated Sunday Herald" 1920. február 8-i számában: "Az "illuminátusok" széles körben elterjedt és egyre növekvő összeesküvése világosan felismerhető szerepet játszott a francia forradalom tragédiájában. Ez lett a 19. században minden felforgató mozgalom hajtórugója; és végül, az európai és amerikai nagyvárosok alvilágának ez a kivételes személyiségekből álló bandája, most az orosz népet ragadta meg a hajánál fogva és az óriási birodalom vitathatatlan urává vált." /28/

A szervezett magánhatalom titkolódzik

Mivel a szervezett pénzhatalomnak kapcsolatrendszere révén csaknem teljes a hegemóniája az írott és elektronikus tömegtájékoztatás felett, az állampolgárok többsége nem képes átlátni a manipuláció sűrű ködfüggönyén, tehát még a megmaradt formális jogaival sem képes élni. Ilyen viszonyok között már elavult beszélni az államhatalmi ágak klasszikus felosztásáról, hiszen a törvényhozói, bírói, alkotmánybírói és végrehajtói hatalom kompetenciája nem terjed túl a szervezett hatalom egyikének, az egyre gyengébb közhatalomnak, - államhatalomnak - a megosztásánál. De ki fékezi meg a mindent leigázó, oligarchikus, sőt abszolutisztikus és tekintélyuralmi módszereket alkalmazó, betegesen titkolódzó szervezett magánhatalmat? Képviselőit védi a magántulajdon szentsége, sőt: ma már olyan jogok alanyai is, amelyek csak természetes személyeket illethetnének meg egy egészséges és nem degenerált jogállamban.

Ma a szervezett magánhatalom a legtöbb visszaélést talán a magántitok túlzott kiterjesztésével, a fontos közérdekű információknak a társadalomtól való visszatartásával, elrejtésével követi el Magyarországon. Jelentős részben a keretein indokolatlanul túlfeszített banktitok tette lehetővé azokat a tíz- és százmilliárdos banki visszaéléseket, amelyek pénzügyi következményeit az egész társadalom kénytelen viselni a költségvetés útján. Az információ pénz és hatalom. Ha a közösség fontos érdeke védelmében alkalmazzuk az információ eltitkolását, akkor az szükséges és jogos, és nem tekinthető visszaélésnek. Amikor azonban a szervezett magánhatalom, egy magáncsoport, vagy csak egy magánszemély kap lehetőséget olyan információ elhallgatására, pl. banktitok címén, amelyek megismerése a köz érdekében állna, mert rá vonatkozik, mert ő viseli a következményeit, akkor az már visszaélés. A titok, a titkolódzás, a közérdekű információ elhallgatása hatalmi fölényt biztosít annak, aki ezzel élhet és visszaélhet. Ez mélységesen ellenkezik a demokrácia alapelveivel. Ezért szigorúbban kellene megvonni a védelemben részesíthető titkok körét. Társadalmilag szükségtelen, sőt káros, ha a magántitok a közérdekű titokkal azonos elbírálásban részesül. A pénzrendszer működése, a pénzvagyon tulajdonosok döntései sok más polgár sorsát érintik, hiszen a pénzrendszernek amúgy is közirányítás alatt kellene állnia. Ha ezek a privát döntések jogilag és etikailag kifogástalanok, akkor szükségtelen a ma érvényben lévő - eltúlzott - titokvédelem.

Az államelméletben ma azt kell kidolgozni, hogy miként lehetne az ember, az állampolgár, a természetes személy jogait helyreállítani a közhatalom, az állam megerősítésével és a pénzvagyon diktatúrájának, a pénzpiac, a bankok és az óriás vállalatok monopolhatalmának a visszaszorításával. Ez az erősen centralizálódó, mindent a profit egydimenziós szemüvegén szemlélő rendszer ugyanolyan ellentéte a szabadvállalkozáson alapuló piacgazdálkodásnak, mint a kommunista diktatúra állammonopolista tervgazdálkodási rendszere volt. Ez a monopolrendszer lehetetlenné teszi a gazdasági demokráciát, e nélkül viszont nincs valóban demokratikus állam és társadalom. A szélsőségesnek tekinthető neoliberális dogmákkal ellentétben nem gyengíteni, hanem erősíteni kellene a demokratikus állam közhatalmát a pénzvagyon szervezett magánhatalmával szemben.

Az egyik - talán legfontosabb - feladatunk annak kimunkálása, miként lehetne megerősíteni úgy az államot, hogy az fokozottan a népszuverenitás valódi kifejezője legyen, és egyben képes legyen megfékezni a mindent maga alá gyűrni akaró szervezett, transz- és szupranacionális, sőt ma már globális magánhatalmat. Az egyik védekezési lehetőség a nemzetállamnak a jogaiba való visszahelyezése, maradék gazdasági és pénzügyi szuverenitásának - politikai szuverenitása alapjának - a megőrzése. A nemzetállam hagyományos szuverenitási jogosultságával olyan döntési szintet és erőközpontot képez, amelynek a segítségével elvileg felmondhatja az uzsoracivilizáció játékszabályait és áttérhet egy kamatmentes, természetes gazdasági rendre. Ez talán a legfontosabb oka annak, hogy a HÁLÓZAT egyik célja a nemzetállamok felszámolása lett.

Világméretű krízis és a lehetséges válaszok

Hogy a HÁLÓZAT milyen világrendet akar, azt nemcsak a szakirodalomból és a már lezajlott események tanulmányozásából állapíthatjuk meg, hanem abból is, hogy mi játszódik le a szemünk előtt. Az a több száz éves nemzetközi rendszer, amelynek alanyai a meghatározott területtel és lakossággal rendelkező nemzetállamok voltak, gyökeres átalakuláson megy keresztül. A népszuverenitás elve szerint működő, önálló hatalmi-döntési központot képező nemzetállamok fokozott ütemben olvadnak be a ma már földrészeket átfogó integrációs alakulatokba és kezdik elveszíteni jelentőségüket. A társadalom meghatározó alapegységei többé nem a szuverén természetes személyek, hanem az absztrakt jogi személyek és azok társulásai. Ezekből az elvont társulásokból épülnek fel az új nemzetközi rendszer alanyai, a világtrösztök, a multinacionális vállalatbirodalmak, a nagy nemzetközi bankok, biztosítótársaságok, és más transznacionális pénzügyi befektető szervezetek. Ez az értelme a globális vállalatóriások, bankok, pénzintézetek megszületésének napjainkban. Ezek a különböző típusú korporációs-államok veszik át a hagyományos államok szerepkörét, és ők válnak a tényleges döntési központokká, a szuverenitás igazi hordozóivá.

Ezek a korporációs államok azonban nem demokratikusak, mivel magántulajdonban vannak, és tulajdonosaik szabadon rendelkezhetnek velük. Irányításuk ennek megfelelően nem demokratikus, hanem autokratikus, sőt diktatórikus. A területileg lehatárolt, horizontális államokkal szemben ezek funkcionális, vertikális államok. Funkciójuk révén a világ szinte bármely térségében jelen lehetnek, működhetnek. Ellentétben a területhez, lakossághoz, nyelvhez, kultúrához kötött, zárt és merev hagyományos állammal, a korporációs állam rugalmas, képlékeny, dinamikus, folyamatosan változik, egyesül, szétválik, megszűnik, újra alakul. Ma már ezek a dinamikus és funkcionális világtrösztök, bank- és pénzügyi óriások a tényleges döntési és hatalmi központok. Hatalmuk azonban a köz által nem ellenőrzött magánhatalom, amellyel igen könnyű visszaélni a társadalom többségének a rovására. Szinte bizonyos, hogy rövid időn belül ők lesznek a "Világ Egyesült Államok"-nak, (Egyesült Világállamnak), azaz a Globális Uniónak a tényleges tagállamai. A szuverenitásukat fokozatosan elveszítő hagyományos államok és a valódi hatalommal rendelkező korporációs államok rendszere egymást kiegészítve - valószínűleg tartósan - fennmarad. A "belügyekbe való be nem avatkozás korszaka" azonban máris véget ért, ezt jól szemléltetik az 1999 évi koszovói események. A HÁLÓZAT a tényleges hatalommal többé nem rendelkező hagyományos államokkal várhatóan a jövőben is szigorúan be fogja tartatni a formális demokrácia játékszabályait. Ezzel ugyanis megnyugtató homályba lehet burkolni a korporációs magánállamok pénzügyi eszközökkel gyakorolt kemény diktatúráját. A hagyományos állam megmaradó, sőt erősítendő feladata még az adóztatás, valamint a korporációs állam külső és belső biztonságának a fegyveres erővel történő szavatolása, közpénzből természetesen. A korporációs állam - a jelek szerint - nem képes a nemzetállam közösségépítő és közösségfenntartó feladatait ellátni, mert ez az új típusú, kozmopolita állam nem az emberi élet sokoldalú kibontakoztatására törekszik, hanem egyedüli célja a profitszerzés. Létezésének értelme nem az ember és a közérdek szolgálata, hanem a pénzvagyon tulajdonosok folyamatos gazdagodásának minden eszközzel való biztosítása. A csupán névleges hatalommal rendelkező hagyományos államok tehát fennmaradnak, mert etnikai, nyelvi és kulturális egységként, a demokrácia látszatának fenntartóiként, továbbra is szükség van rájuk. Legfontosabb feladatuk azonban már most is a korporációs magánállamok legitimálása, az államok feletti integrációs és globális szervezetek döntéseinek a regionális végrehajtása és az önkormányzati jellegű igazgatás.

A láthatóvá vált tényekből arra is lehet következtetni, hogy az új világrend társadalmi modellje a kettőstagozódású társadalom: az egyik pólust a pénzvagyon tulajdonosokból, a korporációk irányítóiból, valamint a politikusokból álló integrált hatalmi elit, a másik pólust pedig a társadalom tőlük függőhelyzetben lévő többi tagja alkotja. A kétpólusú társadalomnak két változata alakult ki a XX. században: az egyik a nyíltan diktatórikus szocialista és a másik a formális demokráciával álcázott, ugyancsak diktatórikus kapitalista változat. Mindkét rendszer a hatalmi elit uralma a társadalom függőhelyzetű, alávetett többsége felett. A pártállami elit ezt az uralmat állami kényszer útján, állammonopolista-adminisztratív eszközökkel gyakorolja. A finánckapitalizmus integrált hatalmi elitje pedig a magánpénzmonopólium és a kamatszedés formájában történő magánadóztatás útján uralkodik. Mindkét elituralom azonban szégyenlős, ezért szépítgetőn vagy szocialista, vagy kapitalista demokráciának nevezi magát. A HÁLÓZAT általában nem kormányoz közvetlenül, de mindenki, akinek döntőszerepe van a hatalom gyakorlásában, az valahogyan kapcsolódik a HÁLÓZAT-hoz és annak így vagy úgy a befolyása alatt áll.

Az új világrend tehát elitista, központilag vezérelt társadalom lesz, mert a HÁLÓZAT nem bízik a tömegdemokráciában, "a nép kormányzásában, a nép által, a népért", ahogyan azt Lincoln, egykori amerikai elnök megfogalmazta. A HÁLÓZAT a könnyebbik utat, a társadalom tudatának a manipulálását választotta a tömegtájékoztatási eszközök tulajdonbavétele, befolyásolása és ellenőrzése révén. Miközben folyik az alapvető emberi jogot képező sajtószabadság és a sajtó függetlenségének a propagandisztikus dicsőítése, a valódi sajtószabadságot most már nem a szervezett államhatalom, hanem a szervezett magánhatalom veszélyezteti. Ma már nem az állami hatóság cenzúráz, hanem a magánpénzvagyon. Lester F. Ward professzor a "Tiszta Szociológia" c. könyvében idézi John Swintont a New York Times egykori főszerkesztőjét, aki egy new yorki sajtóbanketten többek között ezeket mondotta:

"Amerikában nincsenek független újságok, kivéve talán egy-két vidéki lapot. Tudom, és Önök is tudják, hogy senki nem mer közülünk igazán őszintén írni, mert ha megtennénk, ezeket a cikkeket sohasem nyomtatnák ki. Nekem jelentős összeget fizetnek azért, hogy ne közöljem nézeteimet abban a lapban, amelyikben írok, hanem őrizzem meg azokat magamnak. Ha ragaszkodnék saját véleményem megírásához, illetve megjelenéséhez, akkor 24 óra alatt kitennének az állásomból. Az az ember, aki elég esztelen lenne saját gondolatait nyíltan megírni, rövid idő múlva az utcán találná magát és más foglalkozás után nézhetne. A new yorki újságíró feladata: hazudni, fenyegetőzni, hajbókolni Mammon lábai előtt, eladni országokat és nemzeteket, fizetésért, azaz a mindennapi betevő falatért."

A háttérben meghúzódó gazdagok szolgái és eszközei vagyunk. Marionettek vagyunk. Ők rángatják a zsineget, mi pedig táncolunk. Időnk, tehetségünk, munkánk és életünk, ezeknek az embereknek a tulajdonát képezi. Szellemi prostituáltak vagyunk."

Ezt jól kiegészíti David Rockefellernek, a CFR, a Trilaterális Bizottság, a Bilderberg Csoport tagjának, a HÁLÓZAT egyik legfelsőbb vezetőjének - több forrás is a HÁLÓZAT CÁRJÁNAK nevezi - az alábbi köszönete és dicsérete a sajtónak, amelyet 1991-ben, a Baden Badenben tartott titkos Bilderberg tanácskozás résztvevői előtt mondott el:

"Hálásak vagyunk a Washington Times-nak, a New York Times-nak, a Time Magazinnak és más lapok igazgatóinak, akik az eddigi tanácskozásainkon résztvettek, hogy tiszteletben tartották 40 éven át a diszkrécióra tett ígéretüket. Lehetetlen lett volna számunkra világátformáló tervünk kidolgozása, ha ezekben az években a sajtó nyilvánosságának a reflektor fényébe kerültünk volna. A világ ma már kifinomultabb és jobban elő van készítve arra, hogy a világkormányzat irányába meneteljen. Nem kétséges, hogy az intellektuális elit nemzetek feletti szuverenitása sokkal előnyösebb, mint a nemzeti önrendelkezés eddigi gyakorlata."

Tény, hogy egyre mélyülő krízis közepette élünk. Tanúi lehetünk a globális gazdaság és társadalom, az új világrend fájdalmaktól kísért születésének. A krízis kínaiul így hangzik: wei chi. A wei azt jelenti: vigyázat, veszély! A chi pedig azt jelenti: alkalom a változásra. Valóban, ez a világtörténelmi korszakváltás óvatosságra int, mert nagy veszélyeket rejt magában. A pénzoligarchia népszuverenitás kontrollja nélküli új világrendje és a népszuverenitás mellett továbbra is kitartó valódi demokrácia megvalósítása között kell választani. A liberalizmus mai szélsőséges változata pedig nyíltan antiliberális és nem a valódi, hanem az alibi-demokrácia rendszere, mivel hirdetői már csak a privilegizált kisebbség szabadságjogait tartják szem előtt. A liberalizmus így vált antiliberálissá, a formális demokrácia pedig az elit oligarchikus uralmát elfedő kulisszává.

A most kialakulóban lévő korporációs nemzetközi rendszer a népszuverenitásra támaszkodó demokratikus - alulról jövő - technikákkal már nem ellenőrizhető. Az emberi civilizáció ismét válaszút előtt áll. Vagy sikerül megtörni a pénzvagyon szupermonopóliumát és kialakítani a gazdasági demokráciát is felölelő emberközpontú társadalmat, amelyben az értéktermelő polgároké a vezető szerep, vagy pedig a pénzvagyon birtokosai egy totális világállam létrehozásával intézményesítik oligarchikus uralmukat. Tehát a népszuverenitáson alapuló valódi demokrácia és a pénzmonopólium birtokosainak az oligarchikus "kvázi demokráciája" között kell választani. A most kibontakozó globális korszak éppenúgy lehet egy emberközpontú, mint egy pénzközpontú civilizáció. Egyelőre még nem dőlt el véglegesen, hogy merre halad az emberiség. A jövő rajtunk is múlik. Wei chi!

Idézetek jegyzéke:

1. Csontos László- Király Júlia- László Géza, Az ezredvégi nagy borzongás, Közgazdasági Szemle, 1997. július-augusztus, 569-596 old.

2. Nesta Webster, Secret Societies, London 1924, p.IV.

3. Léon de Poncins, Stádium, Budapest, 1939. 100 old.

4. Dr. John Coleman, The Committee of 300, Carson City, Nevada, 1994, p. 108

5. Dieter Rüggeberg, Geheimpolitik, Wuppertal, 1993, Band 1, S. 29

6. Jan van Helsing, Geheimgesellschaften, Ewertverlag, Meppen, 1993, S. 89

7. Dr.James W. Wardner, The Planned Destruction of America, Altamante Springs, FL, p. 37

8. Jan van Helsing, Geheimgesellschaften, Ewertverlag, 1995, S. 53

9. W.G. Carr, Pawns In The Game, Christian Book Club, Palmdale, 1958, p. 155

10. Quina von Brackenhausen, CFR-Anatomie einer Elite, VZD, 1977, S. 37

11. Eustace Mullins, The World Order, Staunton, VA, 1992, p. 284

12.Wright Patman, Money Facts, Washington, 1964 p.31

13. Carrol Qiugley, Tragedy and Hope, The Macmillan Co., New York, 1965

14. Jan van Helsing, Geheimgesellschaften, Band 2, Ewertverlag, Playa de Ingles, Gran Canaria, 1995, S. 222-224

15. Council on Foreign Relations, The Harold Pratt House, New York, Annual Report, 1995, Corporate Member Roster, p. 140-141

16. J.v. Helsing, Geheimgesellschaften, Ewertverlag, 1993, S. 226

17. Joel Bainerman, The Crimes of a President, SPI Publishers, Inc. New York, 1992 p. 309

18. Eustace Mullins, The Secrets of the Federal Reserve, Stauton, VA, 1991 p. 28

19. Robert Gaylon Ross, Who's Who of the Elite, RIE, San Marcos, 1995

20. László Ervin, Harmadik évezred, A Budapest Klub első jelentése, Budapest, 1998

21. Jan van Helsing, Geheimgesellschaften, Ewertverlag, 1993, S. 187

22. L. Fletcher Prouty, The Secret Team, Costa Mesa, CA, 1970 p. 195

23. The Crimes of a President, p. 306

24. Soros György, A globális nyitott társadalom felé, Népszabadság, 1997. december 34

25. J.W. Wardner, The Planned Destruction of America, p.64

26. The Crimes of a President, p. 312

27. Johannes Rothkranz, Die kommende Diktatur der Humanitat, Pro Fide Catholica, Durach, 1993 S. 9

28. Des Griffin, Die Absteiger, Wiesbaden, 1981, S. 108

Felhasznált irodalom:

Yehezkel Dror: Ist die Erde noch regierbar? C. Bertelsmann, 1994

Hamish McRae: A világ 2020-ban, Adu Print, Budapest, 1996

Lester R.Brown: A világ helyzete, State of the Worldwatch Institute, A Föld Napja Alapitvány, Budapest 1994

Francis Fukuyama: The End of History and the Last Man, The Free Press, New York, 1992

Ralph Dahrendorf: A modern társadalmi konfliktus: Gondolat, Budapest, 1994

Heller Ágnes - Fehér Ferenc: A modernitás ingája, T-Twins Kiadó, Budapest 1993

Immanuel Wallerstein: After Liberalism, The New Press, New York, 1995

Jeffrey Bell: Populism and Elitism, Politics in the Age of Equality, Washington 1992

Christopher Lasch: Revolt of the Elites and the Betrayal of Democracy, New York, London 1995

Dr. John Coleman: The Committee of 300, Carson City, Nevada, USA, 1994

Marjorie Deane and Robert Pringle: The Central Banks, Penguin Books, New York, USA, 1995

Zbigniew Brzezinski: Between Two Ages, The Viking Press, New York, 1970

Aurelio Peccei: Die Zukunft in unserer Hand, Molden, München, 1981

Peter Russell: Die erwachende Erde, Wilhelm Heyne Verlag, München, 1982

Faragó Béla: Nyugati liberális szemmel, Magyar Füzetek könyvei 10, Párizs, 1986

Modern ideológiák, Magyar liberalizmus,(válogatta: Tőkéczki László) Századvég Kiadó, Budapest, 1993

Alvin Toffler: Hatalomváltás, Európa Könyvkiadó, 1993

László Ervin: Kozmikus kapcsolatok, a harmadik évezred világképe, Magyar Könyvklub, Budapest 1996

László Ervin: Harmadik évezred, A Budapest Klub első jelentése, Budapest, Új paradigma, 1998

Joel Bainerman, The Crimes of a President, New York, 1992

G. Edward Griffin, The Creature from Jekyl Island, Westlake Village, CA, 1995

Noam Chomsky, World Orders Old and New, Columbia University Press, New York, 1996

William Greider, Secrets of the Temple, Touchstone Book, New York, 1987

Ron Chernow, The Warburgs, Vintage Books, New York, 1993

Pat Robertson, Új Világrend, Budapest, 1993

Johannes Rothkranz, Die kommende Diktatur der Humanitat, I, II, III, Pro Fide Catholica, Durach 1993

Robert Gaylon Ross, Sr., Who's Who of the Elite, RIE, San Marcos, Texas, 1995

Eustace Mullins, The World Order, Staunton, VA, 1992

Eustace Mullins, The Secrets of the Federal Reserve, Staunton, VA, 1991

William Engdahl, Mit der Ölwaffe zur Weltmacht, Der Weg zur neuen Weltordnung, Wiesbaden, 1993

Jan van Helsing, Geheimgesellschaften, Ewertverlag, Meppen, 1993

Lyndon LaRouche, The Road To Recovery, Leesburg, VA, 1999

James W. Wardner, The Planned Destruction of America, DeBary, FL, 1994

William Guy Carr, Pawns In The Game, Palmdale, CA, 1958

Wright Patman, A Primer On Money and Money Facts, Washington, 1964

L. Fletcher Prouty, The Secret Team, Costa Mesa, CA, 1973

Milyen lesz az új világrend?

2011-03-01T14:55:00.001+01:00

Dr Drábik János
Milyen lesz az új világrend?

A Novus Ordo Seclorum megvalósítására törekvő pénzhatalom az elmúlt 200 év során már több olyan tervet készíttetett a szolgálatába szegődött szakértők segítségével, amelyekben körvonalazták az új világrend kialakítására és fenntartására vonatkozó legfontosabb stratégiai koncepciókat, és kidolgozták az új világrend fenntartásának a taktikai és technikai kérdéseit.

Ezúttal két ilyen dokumentumot ismertetünk. Az első egy belső használatra készült, szigorúan bizalmas kézikönyv, amely az 1979. májusa dátumot viseli, és amelyet 1986. július 7-én a new yorki Council on Foreign Relations nevű nagyhatalmú magánszervezet egyik korporációs tagjának, a BOING AIRCRAFT COMPANY-nak az alkalmazottja azon a használaton kívüli IBM másológépben talált meg, amelyen ezt a másolatot készítették. Ez a kézikönyv egy olyan tervet ismertet, amelyet beavatottak készítettek beavatottak számára a világ pszichológiai és gazdasági eszközökkel történő meghódításáról. Ezt a terjedelmes dokumentumot Tom Young, a megtaláló, átadta Milton William Coopernek, aki "BEHOLD A PALE HORSE" ("Figyelj a fakó lóra") című, az Egyesült Államokban megjelent, könyvében ismertette a tartalmát, részletesen idézve az eredeti szövegből és megmagyarázva az összefüggéseket. (Mi az eredeti angol szöveg német fordítását használtuk M. W. Cooper könyvének német kiadásából, amely "Die Apokaliptischen Reiter" címmel 1996. májusában jelent meg a németországi Edition Pandora kiadónál. ISBN száma: 3-89539-285-5) M. W. Cooper, aki hosszú időn át az amerikai haditengerészet hírszerzőszolgálatánál töltött be bizalmi állást, könyvében megírja, hogy ebben az állásban volt alkalma olyan anyagokat tanulmányoznia, amelyekben ki volt fejtve, hogy "A csendes háború néma fegyverei" elnevezés azt a doktrínát jelöli, amelyet a Bilderberg Csoport Politikai Bizottsága 1954-ben tartott első ülésén fogadott el. A Bilderberg Csoport vezetősége által még 1954-ben elfogadott szövegnek egy kópiája 1969-ben az Amerikai Haditengerészet Hírszerzőszolgálatának a birtokába került és ma is ott található.

A másik dokumentum egy 1966-ban napvilágra került tanulmány, amelyet a szakirodalomban "Report from the Iron Mountain" (Jelentés Iron Mountainból) címmel jelölnek. A jelentés keletkezéséről sok vita folyt, de a dokumentum arra utal, hogy a Robert McNamara vezetése alatt álló Pentagon (az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma) rendelte meg a New York Államban lévő, és a Hudson folyó partján fekvő Crotonban található Hudson Institute-tól. Ez a kutatóintézet a crotoni Iron Mountain elnevezésű katonai bázison működik. A Hudson Intézetet Herman Kahn, aki korábban a Rand Corporation munkatársa volt, alapította és ő volt az igazgatója is. Mind McNamara, mind Herman Kahn a new yorki Council on Foreign Relations (CFR) tagjai voltak. A tanulmány önmaga által megjelölt célja az volt, hogy tudományos alapossággal feltárja azokat a módszereket, amelyekkel minden kritikus helyzetben fenntartható egy kormányzó elitnek a társadalom feletti uralma, és a társadalom stabilizálható. Vagyis azokat a különböző módszereket és eszközöket analizálta, amellyel a kormányok hatalmon tudnak maradni, ellenőrizni tudják a polgárokat, és meg tudják előzni a lázadásokat.

A két dokumentum ismertetése előtt azonban ismerkedjünk meg röviden a világot ma a háttérből kormányzó, és a politika nem-nyilvános terében működő láthatatlan hatalommal, a nemzetközi pénzügyi közösséget tömörítő transznacionális pénzkartell szervezett magánhatalmával. Egyes tudós szerzők és politikusok előszeretettel nevezik ezt a hatalmat "véleményhatalomnak", amellyel a kormányoknak célszerű egyetérteniük, ha nem akarják elszenvedni a legkülönbözőbb pénzügyi, gazdasági és politikai szankciókat. (Erre jó példa az Európai Unió antidemokratikus, az osztrák választók valóban demokratikusan kifejezett akaratát egy elitista áldemokrácia nevében arrogánsan megvető, autokratikus magatartása Ausztriával szemben.) Mikor jött létre a nemzetközi pénzkartell, a "Pénzügyi Internacionálé", és hogyan sikerült elterjesztenie a világgazdaság centrumországaiban a pénzközpontú társadalom modelljét, valamint ennek a pénzuralmi rendszernek az ember- és közösségellenes értékrendszerét?

Oswald Spengler, az 1936-ban elhunyt kiváló német gondolkodó, "A nyugat alkonya" c. monumentális művében írja: "Nincs se proletár-, se kommunistamozgalom, amely ne a pénz érdekében, a pénzhatalom által meghatározott irányban haladna, amelyet nem ez a hatalom engedélyezett, anélkül, hogy idealista vezetőik a legkisebb gyanúperrel élnének a tényleges helyzetet illetően."

Az elmúlt kétszáz év során megfigyelhető, hogy fokozatosan eltűnnek a királyi uralkodóházak, és a hagyományos dinasztikus államok örökletes nemzeti arisztokráciájukkal, miközben belépnek a történelembe a ma irányító pénzdinasztiák, létrejön az új nemzetközi pénzarisztokrácia, amelynek szervezett csoportjai az általuk alapított pénzkartell segítségével fokozatosan átveszik a politikai élet ellenőrzését először csak az egyes államokban, később már transznacionális szinten, napjainkra pedig már globális méretekben is. Ha keressük e bankdinasztiák sikerének a titkát, azt a pénzrendszer magánellenőrzés alá vételében, a magánpénzmonopólium kialakításában találjuk meg. A dinasztia-alapítók és utódaik megtanulták, hogy a kormányoknak olyan bevételi forrásokra van szükségük, amelyekből szükség esetén gyorsan hitelekhez juthatnak. A pénzkartell alapítói azt is tudták, hogyha ezeket a pénzforrásokat a saját privát vagyonukból bocsátják a rendelkezésre, akkor fokozatosan a pénzt-kérő királyok és elnökök fölé tudnak kerülni, akik arra kényszerülnek, hogy teljesítsék kívánságaikat. A pénzrendszer magánkézbevétele igen hatékonynak mutatkozott saját embereik kineveztetésében, és számukra kedvező politikai döntések elérésében. Ezért a nemzetközi pénzdinasztiák egymást követő nemzedékei olyan - egyre nagyobb térségeket, ma már pedig az egész világot átfogó - globális hálózatot hoztak létre, amely lehetővé teszi számukra a kormányok pénz útján történő ellenőrzését.

A legnagyobb ilyen bankdinasztiát a frankfurti Mayer Amschel Rothschild alapította, aki 1743-tól 1812-ig élt. Öt fiát Európa akkor legfontosabb öt pénzügyi központjába küldte. Nathant Londonba, Jacob-Jamest Párizsba, Salomont Bécsbe, Kolman-Karlt Nápolyba, míg az ifjabb Amschel maradt Frankfurtban. Végrendeletében meghagyta, hogy a vagyonnak egyben kell maradnia családi hitbizományként, - "Family trust"-ként, - azaz a vagyon nem osztódhat, örökléskor nem adható ki az örökrész. Mindig csak a jövedelem egy része osztható szét, és erről a családi tanács dönt, amelynek élén a londoni Rothschild ház mindenkori feje áll. Az unokatestvérek sokáig maguk között házasodtak. Az alapító végrendeletében sok más rendelkezése mellett legfőbb működési elvként a teljes titoktartást írta elő. A Rothschild családnak sikerült kialakítania azt az erőteljes és átfogó nemzetközi pénzügyi együttműködést, amire más nagy bankdinasztiák is törekedtek, de sohasem tudtak megvalósítani. Ezekhez a dinasztiákhoz tartozott többek között a Baring, a Lazard, az Erlanger, a Schröder, a Warburg, a Seligman, a Speyer, a Mallet, a Mirabeaud, a Fould és Morgan ház. A nemzetközi bankároknak mind a kormányokat, mind a reálgazdaság szereplőit, meg kellett arról győzniük, hogy egyikük sem alkalmas a pénzrendszer kézbentartására. Ehhez elengedhetetlen volt mindkettőjük elől eltitkolni a pénz, a pénzrendszer működtetésének a lényegét, illetve félrevezetően informálni őket a pénz valódi természetéről.

A nemzetközi hatalommá szerveződött finánctőke másik nagy célkitűzése volt a pénzügyi rendszer olyan globális megszervezése magánellenőrzés alatt, amely lehetővé teszi a nemzetközi pénzoligarchia számára az egyes országok politikai intézményeinek, és a világgazdaság egészének az ellenőrzését. Ezt a rendszert a pénzkartell tulajdonosai az ugyancsak a kezükben lévő központi bankok útján irányítják. Ezek a központi bankok koordináltan működnek azok szerint az irányelvek szerint, amelyeket a rendszeresen megtartott titkos magántalálkozókon és privát konferenciákon fogadnak el. Ennek a célnak az eléréshez többek között szükség volt a lehetséges riválisok kikapcsolására. Ehhez viszont nélkülözhetetlen volt a kormányok ellenőrzés alá vétele, egy fajta perverz szocializmus kialakítása. Ennek a perverz szocializmusnak nem a javakban való igazságos részesedés a célja, hanem a javak feletti ellenőrzési-monopólium konszolidálása egy szűk csoport kezében. Ez a perverz szocializmus éppen ezért nem teszi lehetővé a részvételi demokráciát, hiszen a szupergazdagok csak beszélnek a piaci versenyről, valójában minél nagyobb monopóliumokat, és segítségükkel totális gazdasági és politikai hatalmat akarnak. Egy globális méretű totális monopolrendszert szeretnének a világra kényszeríteni, mert csak így lehet övéké az, ami egyedül még nem az övéké, az abszolút hatalom.

A nemzetközi bankárok és befektetők sikerének titka az, hogy kidolgozták, és hatékonyan alkalmazták az államok, és a társadalom egészének az eladósítási technikáit. Az államok általában többet költenek, mint amekkora az adóbevételük. Ezért a kormányok rendszeresen hitelekre szorulnak. Ezeket a kölcsönöket az óriási bankkonzorciumoktól, a nemzetközi magánbankoktól szerzik be. Saját maguk is kibocsáthatnának pénzt, de akkor ellenőrzésük alatt kellene tartani a pénzrendszer egészét, és csak a reálgazdaság növekedésével arányosan szabadna pénzt kibocsátaniuk. A másik módszer lenne újabb adók kivetése, a túlköltekezés kompenzálására. Ez politikailag népszerűtlen. Az előbbi pedig már azért nem lehetséges, mert a független központi bankok világszintű hálózatának létrehozásával a nemzetközi pénzkartell elvette az államoktól a pénzügyi szuverenitást - azaz a monetáris hatalmat -, amely a pénzuralom haszonelvű korszakában a hatékony kormányzás legfontosabb eszköze. Pénzügyileg szinte tehetetlenné tette a demokratikus kormányokat, mert csak erősen korlátozott - kényszerpályára terelt - fiskális (adóztatási, költségvetési) jogokat hagyott meg számukra

A pénzkartell kezdettől fogva törekedett az uralkodók, kormányok, azaz az államok eladósítására. Ez azonban nem volt kockázatmentes üzlet, különösen a folyamat elején. Ha egy kisebb bank kölcsönöz egy gazdasági szereplőnek, akkor biztosítékot követel tőle, amiből aztán kárpótolhatja magát az adós nem fizetése esetére. De miféle biztosítékot követelhet egy nemzetközi hitelezéssel foglalkozó bank egy szuverén állam kormányától? A szuverén uralkodó és kormány mindig megtagadhatja a fizetést. Azokat a módszereket, amelyekkel a nemzetközi bankárok mégis be tudták hajtani az államoktól tartozásaikat, nem oktatják az egyetemeken. A nemzetközi pénzkartell alapvetően két stratégiát használt a hitelek behajtására. Egy uralkodó, kormány vagy állam csak akkor kapott nagy hiteleket a nemzetközi bankároktól, ha kész volt cserébe lemondani tartozása biztosítékaként szuverenitása egy részéről. Nem vitás, hogy a nemzetközi pénzvilág óriási befolyással rendelkezik minden eladósodott állammal és kormánnyal szemben.

A másik, a fontosabb módszer a szuverén uralkodók és államok adósságának a behajtására a rivális uralkodók és államok még erőteljesebb finanszírozása volt. Vagyis, ha valaki az államok eladósításának nagyon jól jövedelmező üzletágában sikeres akar maradni, annak tanácsos egy ellenséges államot, - vagyis egy lehetséges ellensúlyt - a kéznél tartania. A nemzetközi pénzkartell ezért törekedett a hatalmi egyensúly politikájának a folytatására az általa szorgalmazott pénzuralmi rendszer több évszázados kiépítése során. Az erőteljesebben finanszírozott államnak az volt a feladata, hogy a hitelező pénzkartell érdekében nyomást gyakoroljon az adós uralkodóra, államra, kormányra, hogy az fizessen. A nemzetközi pénzkartellnek nincs saját reguláris hadserege, behajtásra csak más államok hadseregeit tudja igénybe venni. A pénzhatalom ezt a tevékenységét kapcsolati hálójának a segítségével - gondosan előkészítve és szigorúan rejtve maradva - színfalak mögötti manipulációval végezte. Ennek a stratégiának a kidolgozásában nagy szerepe volt a Rothschild háznak, és a vele szövetkezett bankárdinasztiáknak, akiknek a tagjai a 19. század során többek között azáltal tettek szert hatalmas vagyonra, hogy különböző államok kormányait finanszíroztak azért, hogy háborút viseljenek egymás ellen.

Már ennyiből is látható, hogy a nemzetközi pénzkartellhez tartozó bankárdinasztiák a szokásos bankári tevékenységtől eltérően tevékenykedtek. Transznacionális hálózatot működtettek, magasan képzett, professzionális személyzettel, közel állottak az egyes államok vezetőihez, és elsősorban az államok, kormányok eladósítására törekedtek. Ezért nevezték őket nemzetközi bankároknak. A céljuk az volt, hogy az egyes államok minél több hitelt vegyenek fel, mert annál magasabb volt a tőlük követelhető kamatjövedelmük. Mivel az államok leginkább a háborúk idején kényszerülnek hatalmas kölcsönök felvételére, ezért a pénzkartell hatalmas jövedelmet kasszírozott a szembenálló felek finanszírozásából. Így, pl. az amerikai polgárháborúban az északiakat a Rothschild ház ügynöke, August Belmont finanszírozta, a délieket pedig az Erlangerek, akik nemcsak a Rothschildok megbízottai, de rokonai is voltak. A háborúk, forradalmak nemcsak az államok és kormányok feletti ellenőrzés fokozását tették lehetővé a pénzkartell számára, de lehetővé tették az egyes államok pénzügyi szuverenitásának a fokozatos kisajátítását és magánellenőrzés alá vételét, azaz a pénzrendszer magánmonopóliumának a megszerzését is. Így lett a pénzkartell fokozatosan az angol, a francia, az amerikai, a német és más központi bankok tényleges tulajdonosa.

Amint már utaltunk rá, a nemzetközi pénzkartell mára már globálisméretű magánhatalommá fejlődött, amelynek saját személyzeti hálózata és intézményrendszere van. Ez a szervezett magánhatalom ellenőrzi az Illuminátusokat (a pénzkartell saját alapítású, kvázi szabadkőműves, titkos szervezetét) és a többi szabadkőműves irányzatot. Céljai kivitelezésére felhasználja a francia Grand Orient-et, a János rendi szabadkőművességet, az amerikai szabadkőművességet, a Priory of Sion-t, a Cecil Rhodes által alapított Round Table szervezeteket és elágazásaikat, a brit Royal Institute of International Affairs-t, a RIIA-t, a new yorki Council on Foreign Relations-t, a CFR-t és kapcsolt részeit. Ő hozta létre a Bilderberg Csoportot, a Trilaterális Bizottságot. Ő irányítja az olyan elit klubokat, mint a Rotary, Lions, Four Seasons, és sok más még exkluzívabb elit társaságot (pl. a "Skull and Bones", amelynek Bush volt amerikai elnök az egyik vezetője) és klubot. Mindezt csak utalásképpen említjük, mert a szervezett magánhatalom hálózatának még a vázlatos ismertetése is egy egész könyvet igényelne. A pénzügyi internacionálé, a KAPINTERN, legfontosabb intézményei azonban az egyes államok központi bankjai, élükön a Bank of England-dal, az amerikai Federal Reserve System-mel, a FED-del, valamint az Európai Unió frankfurti Központi Bankjával. Pénzügyi gépezetének fontos részei a nagy kereskedelmi bankok és az olyan nemzetközi pénzintézetek, mint a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, a BIS, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap.

Most rátérünk az említett tanulmányok ismertetésére. Terjedelmük miatt csak egyes részeiket idézzük szószerint, más részeiket csak összefoglalva ismertetjük. A szószerinti idézetek idézőjelbe vannak téve. A kommentáló, magyarázó megjegyzéseket külön megjelöljük. Az első dokumentum tehát egy belső használatra készült kézikönyv. Szerzője a HÁLÓZAT egy ismeretlen szakértője, illetve szakértői csoportja, amely a "Műveleti Kutatócsoport" megjelölést használja magára.

"Szigorúan titkos!"

"A csendes háború néma fegyverei"

"Bevezető programozó kézikönyv

Műveleti Kutatócsoport

Technikai kézikönyv

TM-SW7905.1"

Fejezetei:

Biztonság

Történelmi bevezetés

Politikai bevezetés

A legfontosabb kérdés az uralom

Energia

A néma fegyverek leírása és bemutatása

Rothschild felfedezés: A látszólagos tőke, mint papiros indukcióstekercs

A gazdasági modell

Az időtényező és az önpusztító ingadozások

A gazdasági sokkok tesztelése

A félrevezetés, mint főstratégia

Beleegyezés, mint győzelem

Egy nemzet politikai struktúrája - függőség

"Köszöntünk a Fedélzeten!"

"Ennek a publikációnak a megjelentetésére a "csendes háborúnak" nevezett 3. világháború 25. évfordulója alkalmából kerül sor, amely szubjektív biológiai fegyverek, másrészt néma fegyverek segítségével folyik. Ennek a háborúnak, valamint stratégiájának és fegyvereinek a bevezető ismertetését tartalmazza ez a könyv.

1979. május/74-1120

Biztonság

Nyilvánvalóan lehetetlen egy társadalom manipulálását vagy automatizálását, azaz automatizmusok rendszerével (néma fegyverekkel) - nemzeti vagy tágabb keretek között - történő befolyásolását, megvitatni, ha nem feltételezzük, hogy léteznek az emberi élet társadalmi kontrolljára vonatkozó távlati célok, nevezetesen, az alávetés és a lakosság létszámának a csökkentése.

Ez a kézikönyv egy szándéknyilatkozat. Az ilyen írásokat meg kell védeni attól, hogy a nyilvánosság közelebbről megismerhesse őket, különben felismernék az emberek, hogy technikailag egy belföldi háborúra vonatkozó formális hadüzenetről van szó. Továbbá azt is be kell látni, hogy amikor nagyhatalmú személyek, illetve e személyek csoportjai, a nyilvánosság tudomása nélkül alkalmaznak ilyen módszereket gazdasági uralmuk érdekében, akkor belső hadiállapot létezik eme személyek és csoportok, valamint a társadalom többi része között.

A mai problémák megoldása gátlástalan módszereket igényel, amelyek nincsenek tekintettel a vallási, erkölcsi és kulturális értékekre.

Önök azért vesznek részt ebben a programban, mert képességeik révén alkalmasak arra, hogy az emberi társadalmat hűvös tárgyilagossággal szemléljék, megfigyeléseiket és következtetéseiket elemezzék, és más, hasonló képességű intellektuelekkel ezt megvitassák anélkül, hogy diszkréciójukat elveszítenék. Ezeket az erényeket Önök saját, jól felfogott érdekükben gyakorolják. Ne hátráljanak meg előle."

Az olvasó ebben az idézetben - kommentálja Cooper a kézikönyv most ismertetett részét - egy formális hadüzenetre ismer, amelyet a pénzvagyont birtokló illuminátusok intéztek az Egyesült Államok polgáraihoz. El kell ismernünk, hogy ennek a nyilatkozatnak az alapján egy háborús állapot létezik, és létezett már korábban is az Amerikai Egyesült Államok polgárai, és a támadást indító illuminátusok között. Úgy gondoljuk: ennek alapján Amerika békés polgárai jogosultak arra, hogy a szükséges lépéseket megtegyék, beleértve a polgári engedetlenséget is azért, hogy az ellenséget azonosítsák, és egy ellentámadással megsemmisítsék. Ez arra az isteni eredetű jogra alapozható, hogy valamennyi békés nép védekezhet a támadás és a rombolás ellen, minden ellenség ellen, amely háborúban áll vele. Ezt alátámasztja az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat és az Egyesült Államok alkotmánya, továbbá az elismert történelmi precedensek, amelyek igazolják a zsarnokok megsemmisítését.

Történelmi bevezetés

A néma fegyverek technológiája - folytatódik a kézikönyv - az operációkutatásból (Operations Research, O. R.) alakult ki, vagyis egy olyan stratégiai és taktikai metodológiából, amelyet Angliában a II. Világháború idején fejlesztett ki a katonai vezetés. Az operációkutatás eredeti célja a légi és földi védelem stratégiai és taktikai problémáinak a tanulmányozása volt, hogy a korlátozott katonai segédeszközöket hatékonyabban lehessen az ellenséggel szemben bevetni (vagyis logisztika).

Azok, akik hatalmi helyzetben voltak (pl.: The Council on Foreign Relations, CFR, az Egyesült Államokban működő Külföldi Kapcsolatok Tanácsa) hamarosan felismerték, hogy hasonló módszerek hasznosak lehetnek ahhoz, hogy egy társadalmat teljes mértékben ellenőrizhessenek. De ehhez a meglévőknél jobb segédeszközökre van szükség.

A társadalmi manipuláció (azaz a társadalom elemzése és folyamatainak automatizálása) megköveteli a nagy mennyiségű, és állandóan változó gazdasági információknak a gyors egybevetését. Ehhez nagy sebességű adatfeldolgozó rendszerekre van szükség, amelyek előre jelezhetik, mikor kész a társadalom a kapitulációra. A relais-rendszerrel működő computerek túlságosan lassúak voltak, de az az új típusú elektronikus computer, amelyet 1946-ban Presper Eckert és John W. Mauchly feltalált, már alkalmasnak látszott. A következő áttörés 1947-ben volt, amikor George B. Danzig matematikus kidolgozta a lineáris programozás simplex módszerét. (Ez olyan számolási eljárás, amelynek az alkalmazásával adott számú tényező megszabott számú elosztása a legkedvezőbben, leggazdaságosabban oldható meg; főleg a tervezésben van nagy jelentősége. D. J.) Ezután következett a tranzisztor, amelyet Barden, Brattain és Shockley fejlesztett ki 1948-ban, és amely lehetővé tette a computer-kapacitás nagyarányú bővítését a méretek és az energia csökkenésével. Miután a hatalom birtokosainak a rendelkezésére állt ez a három találmány, egyesek azt feltételezték, hogy ezek lehetővé teszik számukra a világ gombnyomással való ellenőrzését. Azonnal színre lépett a Rockefeller Alapítvány, és a Harvard College számára négyéves időtartamra elvállalta egy gazdasági kutatási program finanszírozását, amelynek az amerikai gazdaság tanulmányozása volt a célja.

Egy évvel később, 1949-ben, csatlakozott ehhez a Harvard-programhoz az Egyesült Államok légiereje is. 1952-ben az eredeti kutatási program befejeződött, és ekkor az illuminátusok elitje elhatározta az operációkutatás következő szakaszának a beindítását. A Harvard kutatási program igen sikeres volt, amiként azt néhány eredményének a nyilvánosságra hozatala bizonyította, és amelyekből kiderült, hogy a társadalom gazdasági manipulációja lehetséges.

Amikor 1954-ben színre lép a MASER-technika (Microwave Amplification by Stimulated Emission of Radiation, azaz mikrohullám erősítés stimulált sugárkibocsátással; D. J.), egyesek azt hitték, hogy a nehézvízből és tengervízből nyert atommag-fúzió segítségével néhány évtizeden belül korlátlan energiaforráshoz jut az emberiség, és így a társadalom feletti hatalom is korlátlanul növekedhet. Ez a kombináció ellenállhatatlannak tűnt. A csendes háborút a nemzetközi elit (a Bilderberg Csoport) egy 1954-ben tartott és teljesen elhallgatott tanácskozásán hirdette meg. Noha ez a néma fegyverrendszer 13 évvel később csaknem nyilvánosságra került, a fegyverrendszer kifejlesztése soha nem ütközött nagyobb ellenállásba. Ez a kötet a csendes háború kezdetének a 25. évfordulóját jelzi. Az eltelt időben ez a belső háború már számos győzelmet ért el sok fronton az egész világon.

Politikai bevezetés

Csak idő kérdése volt, esetleg néhány évtizedé - ismerték fel egyesek 1954-ben -, hogy az alulmaradt tömegek megragadhassák a hatalom központját, mivel a néma fegyverek új technikájának az elemei, éppen olyan jól alkalmazhatók egy társadalmi utópia, mint egy magánutópia megvalósítására.

A legfontosabb kérdés az uralom kérdése, amely az energiatudomány területével foglalkozik.

Energia

Minden tevékenység kulcsa a földön az energia. A természettudomány a természeti energia forrásával és ellenőrzésével, a társadalomtudomány, amely elméletileg gazdasági tanításként jelenik meg, a társadalmi energia forrásaival és ellenőrzésével foglalkozik. Mindkettő könyvelési rendszer: matematika. Éppen ezért a legfontosabb energiatudomány a matematika. A könyvelő az úr, ha a nyilvánosság nem tud semmit a könyvelésben alkalmazott módszerek és eljárások összességéről. Minden tudomány csak egy cél elérésére szolgáló eszköz. Az eszköz a tudás. A cél a kontroll. (Vagyis a cél szentesíti az eszközt.) Ezen túlmenően már csak egy kérdés marad: ki húz hasznot ebből?

Ez volt 1954-ben a legfontosabb kérdés. Noha az úgynevezett erkölcsi kérdések is szóba kerültek, egyetértés volt a természetes kiválasztódás törvénye tekintetében, hogy egy nép vagy embercsoport, amelyik nem használja az értelmi képességeit, nem jobb az állatnál, amelynek nincs ilyen intelligenciája. Az ilyen emberek olyanok, mint a tenyészállatok, akik saját választásuk és beleegyezésük alapján a fogyasztásra szolgáló húshoz hasonlóak.

Következésképp szép csendben - a jövőbeni világrend érdekében - elhatározták egy olyan hangtalan magánháború megindítását az amerikai társadalom ellen, amelynek végcélja a természeti és társadalmi energiát (gazdagság) átadni az iskolázatlanoktól és önállótlanoktól a képzetteknek, önállóknak és felelősségteljeseknek, akik méltóak erre. Ennek a célnak az eléréséhez szükség van új fegyverek megalkotására, beszerzésére és alkalmazására, amelyek - miként ez kiderült - olyan fajtájú fegyverek, amelyek használatuk és társadalmi elismertségük tekintetében annyira kifinomultak és magasan fejlettek, hogy méltán megérdemelték a "néma fegyverek" elnevezést.

A kézikönyv ezt követően azt fejti ki, hogy a közgazdasági kutatás célja, amint azt a tőke mágnásai (bankok), valamint a fogyasztási cikkeket és szolgáltatásokat előállító ipar megvalósítja, egy olyan gazdaságnak a bevezetése, amely tökéletesen előreprogramozható és hatékonyan manipulálható. Egy ilyen előre jól prognosztizálható gazdaságnak az eléréséhez szükséges az alsóbb társadalmi osztályok abszolút kontroll alá helyezése, azaz "szobatisztává" tétele, és az ezekhez tartozó fiatalokat már kora ifjúságuktól kezdve olyan terhekkel és hosszan tartó társadalmi kötelezettségekkel kell megterhelni, hogy ne legyen alkalmuk feltenni a kérdést: vajon mindez rendben van-e így? Azért, hogy el lehessen érni egy ilyen konformitást (engedelmes alkalmazkodást és nyájszerű egyformaságot D. J.), az alsóbb osztályok családi kötelékeit fel kell bomlasztani a szülők fokozatos munkábaállításával, közösségi óvodák létesítésével a gyerekek számára, akik így meg lesznek fosztva a szüleiktől. Az alsóbb osztályok számára elérhető oktatásnak annyira alacsony színvonalúnak kell lennie, amennyire csak lehetséges, hogy tudatlanságuk mélysége, amely elválasztja az alsóbb osztályokat a magasabb osztályoktól, ne legyen felfogható a számukra, és erre később se jöjjenek rá. Ilyen korlátozás által az alacsonyabb osztályok intelligens személyei is kezdettől fogva kevés, vagy semmiféle reménnyel sem rendelkeznek majd, hogy a számukra kijelölt helyzetből kiszabadíthassák magukat az életük során. A szolgaságnak és alávetettségnek ez a formája elengedhetetlen ahhoz, hogy bizonyosfokú társadalmi rend, béke és nyugalom fenntartható legyen az irányító felső osztályok számára.

A néma fegyverek leírása és bemutatása

Azt várjuk el a néma fegyverek megalkotóitól a saját működési területükön, amit a szokásos fegyverek készítőitől elvárunk. A néma fegyverek "helyzetekkel lőnek" golyók helyett. Adatfeldolgozást végeznek kémiai reakció (robbanás) előidézése helyett. Adathordozó elektronikus jel keletkezik lőporral töltött golyócska helyett, és egy computer adja le a "lövést" fegyver helyett. A mesterlövész szerepkörébe egy programozó lép. A parancsokat pedig bankvezér adja ki tábornok helyett. A néma fegyverek nem csapnak zajt a robbanásukkal, nem okoznak látható testi vagy szellemi sérüléseket, és nyilvánvaló módon nem zavarják senkinek sem a mindennapi életét.

De a tájékozott ember számára - aki tudja, hogy mire kell figyelnie -, jól felismerhető a zajuk, és az általuk okozott testi és lelki sérülés is, amellyel kétségtelenül megkárosítják a társadalom mindennapi életét. Az átlagember nem képes megérteni ezeket a fegyvereket, és azt sem tudja elhinni, hogy fegyverrel támadtak rá, és erőszakot alkalmaztak vele szemben. A társadalom ösztönösen érezheti, hogy valami nincs rendben. De a néma fegyverek technikai tulajdonságai miatt nem képes érzéseit racionális módon kifejezni, vagy a problémát az értelmével megoldani. Emiatt az érintettek nem tudják, miként kérjenek segítséget, miként cselekedjenek közösen, hogy megvédhessék magukat ezek ellen a fegyverek ellen. Amikor egy néma fegyvert fokozatosan vetnek be, akkor a nyilvánosság hozzászokik a jelenlétéhez, és megtanulja ennek a fegyvernek a támadását türelmesen elviselni. Egészen addig tolerálja, amíg a nyomás - a lelki vagy gazdasági stressz - nem túlságosan nagy, és nem borítja ki őket. Éppen ezért a néma fegyverek egyfajta biológiai hadviselést jelentenek. Megtámadják az életerőt, korlátozzák az egyén választási és mozgási lehetőségeit a társadalomban azáltal, hogy e fegyverek alkalmazói ismerik, értik és manipulálják az ő társadalmi és természeti energiáinak a forrásait, valamint testi, szellemi, érzelmi erőit és gyengéségeit.

Elméleti bevezetés

"Add oda nekem egy nemzet valutájának az ellenőrzését, és az már nem érdekel, ki hozza a törvényeit!" (Mayer Amschel Rotschild, élt: 1743-tól 1812-ig)

A mai néma fegyverek technológiája egyszerű elgondoláson nyugszik, amely az előbb idézett Mayer Amschel Rotschildtól, a pénzdinasztia megalapítójától származik. Ezt az elgondolást Rotschild nemcsak felfedezte és megfogalmazta, de hatékonyan alkalmazta is. Rotschild felismerte a gazdasági elmélet hiányzó passzív alkotóelemét, amely, mint gazdasági induktivitás (a gazdasági folyamatokat gerjesztő, mozgásbahozó hatás D. J. ) ismert. Ő természetesen nem a XX. századi szakkifejezésekkel fogalmazta meg felfedezését. Ötletének a matematikai elemzésére a második ipari forradalomig várni kellett, valamint a mechanika és elektronika elméletének a fejlődésére, végül pedig az elektronikus computerek felfedezésére. Csak ezután lehetett a gazdasági élet egészének a totális ellenőrzésére vonatkozó felfedezését hatékonyan alkalmazni a gyakorlatban.

Ezt követően a kézikönyv szerzője összehasonlítja a különböző tudományterületek energiakoncepcióit.

Mechanika

Elektromosság

Gazdaság

potenciális energia

elaszticitás

kapacitás

tőke

kinetikus energia

tehetetlenség

induktivitás

termelési javak

energiaveszteség

súrlódás

ellenállás

szolgáltatások

A szerző azt a következtetést vonja le, hogy a matematikai elmélet, amely egy absztrakt tudományág számára lett kifejlesztve, minden más területre is alkalmazható.

Mayer Amschel Rotschild energia-felfedezése

Amit M. A. Rotschild felfedezett, az a hatalom alapelve volt. Azaz miként lehet az emberek befolyásolásának és ellenőrzésének az alapelvét a gazdasági életben alkalmazni. Az alapelv a következő: "Ha te olyannak látszol, mintha hatalmad lenne, akkor az emberek hatalmat adnak a kezedbe." Rotschild felfedezte, hogy a készpénz vagy a takarékszámlák a hatalom látszatával bírnak, mert felhasználhatók arra, hogy az emberek reális vagyonukat, a nagyobb gazdagodás puszta ígéretének a fejében (valódi fizetés helyett), feladják. Készek tényleges vagyont adni egy váltóhitel biztosítékaként. Rotschild rájött, hogy több váltót állíthat ki, mint amennyire fedezete van, egészen addig, amíg valakitől aranyat, ezüstöt és más nemesfémeket tud szerezni, és azt az ügyfeleinek felmutatni azért, hogy meggyőzze őket. M. A. Rotschild váltókat adott magánszemélyeknek és kormányoknak. Ez nagy biztonságérzetet okozott. Ezután csökkentette a hitelezés céljából rendelkezésre álló aranyat (nemesfémeket). A rendszert a forgalomban lévő pénz segítségével ellenőrizte, majd elkezdte beszedni a biztosítékul adott valódi értékeket a szerződésben foglalt kötelezettségek alapján a nagy kamatok miatt fizetésképtelenné vált adósoktól. A ciklust aztán megismételte. A gazdasági nyomás alkalmas volt arra, hogy háborút robbantson ki. Ezt követően ellenőrzése alá vonta a rendelkezésére álló pénzt, hogy eldöntse, ki nyerje meg a háborút. Azt a kormányt támogatta pénzzel és hitelekkel, amelyik beleegyezett abba, hogy ő ellenőrizhesse az adott ország gazdasági életét. Az adósság behajtását az garantálta, hogy gazdaságilag támogatta az adós ellenségét. Ez a gazdasági eljárási mód lehetővé tette Rotschild számára, hogy vagyonát megsokszorozza. Rájött, hogy az emberek nyereségvágya lehetővé teszi a kormány számára korlátlan mennyiségű papírpénz forgalombahozatalát, ha a fedezet aranyban, nemesfémben, áruk- és szolgáltatások formájában megvan.

A látszólagos tőke, mint papíros indukcióstekercs

(A villamosságban azt nevezik indukciós tekercsnek, amelynek belsejében az egyes menetek árama által keltett mágneses tér összeadódik. A gazdasági életben, közelebbről a pénzrendszerben, a hitelpénz látszólagos tőkeként funkcionál. Ez a hitelpénz formájában létező látszólagos tőke a reálgazdaságban gazdasági folyamatokat gerjeszt, gazdasági tevékenységet indít be, azaz indukál. A hitellevél formáját, azaz papírformát öltő látszólagos tőke ezért a gazdasági életben működő papíros indukcióstekercsként is felfogható. D. J.)

Ebben a struktúrában a hitel tiszta elemként és pénznemként megnevezve úgy néz ki, mint a tőke, de a valóságban negatív tőke. A hitel emiatt szolgáltatásnak tűnik, valójában azonban eladósodás vagy adósság. A hitelezésnél gazdasági induktivitásról (gazdasági tevékenység beindításáról, a gazdasági folyamatok serkentéséről D.J.) van szó gazdasági kapacitás (meghatározott mennyiségű áru és szolgáltatás előállítása a reálgazdaságban D. J. ) helyett, és amikor a hitel más módon nem egyenlíthető ki, akkor az a lakosság fizetési kötelezettségeinek a felmondásával kerül kiegyenlítésre (háború). A szolgáltatások és áruk együttes összege jelenti a valódi tőkét, amelyet nemzeti összterméknek neveznek. Pénzt csak ennek a mértékéig szabad nyomtatni, és gazdasági kapacitást felmutatni. Azt a pénzt, amit ezen az értéken felül nyomtatnak, le kell vonni az összértékből. Ez megfelel a gazdasági induktivitás bevezetésének, mert ez a pénz adóslevelet (azaz kamatozó és visszafizetendő hitelt, kölcsönt D. J.) jelent.

A háború azért hozza egyensúlyba ezt a rendszert, amelyben a hitelezőket likvidálják (azok az emberek, akiket rávettek, hogy igazi értéket cseréljenek be inflálódó pénzért), mert az ipar háborús pusztulása rákényszeríti a gazdaságot az elérhető természetes anyagok használatára, és ezen anyagoknak a pótlására. (Az egyensúlyt átmenetileg az eladósodás megszűnése állítja helyre a reálgazdasági folyamatok és az azokat közvetítő pénzmennyiség között. D. J.). M. A. Rotschild rájött, hogy a pénzáramlás ellenőrzésének a maga részére történő kisajátítása hatalmat adott neki ahhoz, hogy a gazdaság szerkezetét a saját előnyére megváltoztassa, és a gazdasági induktivitást áthelyezze azokra a gazdasági pozíciókra, amelyek elősegítik a legnagyobb mértékű gazdasági instabilitást és ingadozást.

A gazdasági ellenőrzés utolsó kulcsára várni kellett addig, amíg kielégítő adatok és nagy sebességű computerek álltak rendelkezésre a gazdasági ingadozások pontos megfigyelésére, amelyeket a sokkoló áringadozások és a papírpénz által okozott hiteltúltengés okozott.

A következő fejezetekben a kézikönyv szerzője bemutatja, hogy miként tesztelik sokkolás útján a repülőgépeket, és ellenőrzik, hogy az egyes repülőgéprészekben léteznek-e, vagy sem kritikus vibrációk.

Alkalmazás a gazdasági életben

Azért, hogy a repülőgéprészek sokkolási tesztjeinek a módszerét a gazdasági manipulációk céljára alkalmazni lehessen, egyes termékek árait meg kell változtatni, és meg kell figyelni a fogyasztók reakcióit. A gazdasági sokk által kiváltott válaszreakciókat computerek segítségével lehet interpretálni, és feltárni segítségükkel a gazdasági élet pszicho-ökonómiai szerkezetét. Olyan differencia-mátrixok (vagyis két függvényérték közötti különbséget tartalmazó táblázatok D. J.) állíthatók elő, amelyek bemérik a családokat és a háztartásokat, és elősegítik a gazdasági és ipari szempontú kiértékelésüket.

Ez után már megválaszolható, hogy a háztartások miként reagálnak egy jövőbeni sokkra, és a társadalom manipulálható lesz, mint egy jól idomított állat, amelynek a pórázát egy rafinált szociális energia-nyilvántartási rendszer ellenőrzi. A jövőben a struktúra minden egyes elemét egy computerizált rendszer fogja ellenőrizni, a személyi preferenciák figyelembe vételével. Az erre vonatkozó adatokat az garantálja, hogy azonosítva lesznek a fogyasztók. Ezt a hitelkártya széleskörű használata teszi lehetővé, később pedig egy állandó jellegű, tetovált szám, amely normális megvilágítás mellett nem látható.

A gazdasági modell

A kézikönyv szerzője ezt követően a Harvard gazdasági-kutatóprogramot és annak eredményét ismerteti: "A gazdasági élet hasonló törvényeknek engedelmeskedik, mint az elektromosság (elektronika), és minden olyan matematikai elmélet, gyakorlati és számítástechnikai ismeret, amely az elektronika terén került kifejlesztésre, könnyen alkalmazható a gazdaság tanulmányozására. ... Egy gazdasági modellben az emberi életet dollárban mérik, és az elektromos szikra, amely akkor keletkezik, amikor valaki megnyom egy gombot, amely aktív induktorral van összekapcsolva, megfelel egy háború kitörésének."

A szerző utal arra, hogy nincs szükség magasszintű könyvekre a közgazdaságról, mert minden szükséges ismeret a rendelkezésre áll a matematikai és elektronikai könyvekben. Ezután vázlatosan bemutatja az elektromossággal (elektronikával) és a közgazdasággal foglalkozó tudomány közötti összefüggéseket. Ezek lényegét a következő idézetben lehet összefoglalni: "Az elektromosság három ideális passzív energiakomponense a kondenzátor, az ellenállás és az indukcióstekercs megfelel a közgazdaság három ideális alkotórészének, nevezetesen a tőkének, az áruknak és a szolgáltatásoknak (ebben a sorrendben)."

Az időviszonyok és az önromboló ingadozások

Miután a kézikönyv szerzője még egyszer kitér az elektromosság és a közgazdaság összefüggésére (kereslet = feszültség, kínálat = áram), a következőket fejti ki:

"A közgazdasági rendszerek stabilizálásával az a probléma, hogy a kereslet aránytalanul nagy (1) a túlságosan erős szerzési vágy miatt, és (2) a túlságosan nagy népességszám miatt. Ezekből túlzott méretű gazdasági indukció gerjesztődik, amely csak gazdasági kapacitás (tényleges erőforrások vagy értékek, mint például az árukban és a szolgáltatásokban megjelenő teljesítmények) igénybevételével hozható egyensúlyba."

Egy társadalmi jóléti program nem más mint egy nyílt hitelrendszer, amely hamis tőkeipart hoz létre, hogy a termelésben részt nem vevő emberek feje fölé födélt, és a gyomrukba táplálékot juttasson. Ez azonban szükséges, mert a juttatások igénybevevői ezért az adományért az állam tulajdonaivá válnak, vagyis az elit számára rendelkezésre álló hadsereggé. (Aki a trombitást fizeti, az választhatja ki a melódiát.) Akik ettől a gazdasági kábítószertől függővé válnak, kénytelenek fix fizetésért eladni magukat az elitnek. Ez a módszer szükségessé teszi nagy mennyiségű stabilizáló-kapacitás igénybevételét, hogy megóvja az embert a világ jövőbeni "hitelével" szemben. Ez a mozgás negyedik törvénye - a támadás. Ez abban áll, hogy az ember létrehoz egy akciót, és elhagyja a rendszert, mielőtt a reakció az akcióponthoz visszatér - vagyis egy késleltetett reakció.

A reakció túlélésének eszköze abban áll, hogy az ember a rendszert megváltoztatja, még mielőtt a válaszreakció fellép. Ilyen módon lesznek népszerűek maguk idején a politikusok. Népszerűségüknek a társadalom később fizeti meg az árát. A politikusnak is mérni lehet a kopási (torzulási) idejét. Ugyanezt éri el egy kormány, ha több pénzt nyom, mint a nemzeti össztermék, amely gazdasági jelenség inflációként ismeretes [Figyelem: vegyék tudomásul, hogy az infláció semmi egyéb, mint az, hogy több pénzt nyomnak, mint amekkora a nemzeti össztermék. Az inflációt lehet az olaj, vagy más termék árához kapcsolni, de csak azoknak lehet érvelni ezzel, akik nem ismerik az infláció igazi okát. Az igazi ok, és az egyetlen ok, hogy több pénz kerül forgalomba, mint amennyi a nemzeti össztermék.] Ezáltal nagy mennyiségű pénzhez jutnak az emberek. Ez kielégíti nyereségvágyukat, és hamis önbizalmat adva nekik átmenetileg "távol tartja a farkast az ajtótól."

Valamikor azonban kitör a háború, és a számlákat ki kell egyenlíteni. A háború a hitelezők likvidálása. A politikusok - a társadalom által alkalmazott végrehajtók - létét az indokolja, hogy a társadalom lelkiismeretét a vértől és a felelősségtől megvédjék. Ha az emberek valóban el akarnak érni valamit embertársaiknál, akkor ellenőrizni kell étvágyukat (szerzési vágyukat, szaporodás iránti igényüket stb.), hogy ne legyen szükséges egy hitelrendszert vagy társadalmi jóléti rendszert bevezetni, amely a munkát végzőktől elvesz azért, hogy a semmittevőket kielégítse.

Mivel a legtöbb ember nem akarja, hogy korlátozzák, két lehetőség van a rendszer induktivitásának a csökkentésére:

(1) A lakosság kölcsönösen kiirthatja egymást egy háborúban, ez azonban az élet totális elpusztításához vezet bolygónkon.

(2) Valakinek fel kell vállalnia a világ ellenőrzését, amennyiben a gazdasági "néma fegyvereket" egyfajta "csendes háborúban" beveti, és a világ gazdasági induktivitását a jószándékú szolgaság és a lakosságcsökkentés segítségével biztonságos szintre hozza.

Nyilvánvalóan a második módszert tekintik jobbnak, és ezt is választották, állapítja meg a kézikönyv beavatott szerzője, aki hangsúlyozza: ezért kell világosan látnia az ugyancsak beavatott olvasónak, hogy miért szükséges a néma fegyvereket teljes titokban tartani. Az emberek általában vonakodnak, hogy mentalitásukat és embertársaikban való hitüket tökéletesítsék. Olyan gyorsan szaporodó barbárok csordájává alakultak, amelyek valóságos méregréteget képeznek a föld felületén.

"Nem tanultak eleget a közgazdaságtanból, hogy tudják, miért nem sikerült nekik vallási erkölcsük ellenére elkerülni a háborúkat. A vallásra, illetve az önfeladó beletörődésükre visszavezethető vonakodásuk attól, hogy szembenézzenek a földi problémákkal, lehetetlenné teszi számukra e problémák megoldását. Csak a legéletrevalóbb keveseknek, - akik képesek maguk számára a problémákat megoldani - van fenntartva a túlélés, és ez valóban gondot okoz. A néma fegyverek bevetése különben széttörné egyedüli reményünket arra, hogy megtarthassuk a jövőben a valódi emberiség magját..."

A gazdasági sokk tesztelése

A kézikönyv szerzője rámutat, hogy nem könnyű a szolgáltatási és háztartási ipart matematikai modellekkel előrejelezni, mert minden egyes döntésre más ismérvek vonatkoznak. Ezért kell elvégezni a fogyasztók egy csoportjának, vagy egy meghatározott régiónak a modellezését. Megváltoztatható például egy árunak (cukor vagy benzin) az ára, és megfigyelhető, hogy a fogyasztók magatartása miként változik. Ezután a következőket írja: az ilyen tesztelések célja, hogy szükséges ismeretekhez jussunk a gazdasági élet előre megmondható mozgásának vagy változásának az előidézésére, például egy ellenőrzött, önpusztító folyamat elindítására, amely a társadalmat meggyőzi, hogy bizonyos "szakértőknek" át kell venniük a pénzrendszer feletti ellenőrzést azért, hogy szavatolják a biztonságot (a mindenkit megillető szabadság és igazságosság helyett). Ha az alattvalók képtelenek pénzügyeiket ellenőrizni, akkor alávetett szolgákká és olcsó munkaerő forrásává válnak.

A kézikönyv szerzője ezt követően rátér arra, hogy közvetlen kapcsolat áll fenn a rendelkezésre álló pénz, valamint az emberek jó közérzete és magatartása között. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy lehetséges komputerprogramozás útján az események legvalószínűbb kombinációit (sokkhatásokat) előre prognosztizálni, amelyek biztosítják a társadalom teljes ellenőrzését és a közgazdasági folyamatok általi alávetését (a szilvafa megrázása)...

A kézikönyv ezután a rátér a gazdasági modellek specifikációira, ismertetve a bevételek és kiadások hosszú listáját.

A fő stratégia a félrevezetés

"A tapasztalat megmutatta, hogy a legegyszerűbb módszer a társadalom ellenőrzésének az elérésére egyrészt, ha a társadalom műveletlen és tudatlan marad a legegyszerűbb rendszertani ismereteket illetően, másrészt, ha gondoskodnak róla, hogy lényegtelen dolgok által megzavart, szervezetlen és félrevezetett legyen.

Mindezt a következőképpen lehet elérni:

(1) Ki kell kapcsolni az emberek értelmét; szabotálni kell agyműködésüket; olyan iskolarendszerre van szükség, amelyben a matematika, a logika, a rendszerelmélet és a közgazdaságtan alacsony színvonalú; és le kell értékelni a technikai kreativitást.

(2) Fel kell csigázni az emberek érzelmi-indulati életét; meg kell növelni kényelemszeretetüket, valamint az emocionális és testi tevékenységben való gátlástalanságukat az alábbiak szerint:

(a) könyörtelen érzelmi bántalmak és támadások okozásával (szellemi és érzelmi megerőszakolás); a tömegtájékoztatási eszközökben állandó tűz alatt kell tartani őket a szexszel, az erőszakkal és a háborúval - mindenekelőtt a televízióban és az újságokban.

(b) el kell árasztani őket mindannak a bőséges rendelkezésre bocsátásával, amit akarnak, azaz "tápanyagmentes étellel a gondolkodás számára", és meg kell tőlük vonni azt, amire valóban szükségük van.

(3) Át kell írni a történelmet, valamint a törvényeket, és a társadalmat ki kell szolgáltatni ezeknek a hamisításoknak úgy, hogy az emberek figyelme el legyen terelve valódi személyes szükségleteikről olyan részükre kiagyalt álszükségletekre, amelyeket tudatosan erőltetnek kívülről rájuk.

Ezáltal el lehet kerülni, hogy érdeklődjenek a társadalom automatizálási technológiájának a néma fegyverei iránt, és hogy ezeket felfedezzék. Általános szabály az, hogy hasznot húzhatunk a zavarbaejtésből: minél nagyobb a zavarodottság, annál nagyobb a profit. Ezért a legjobb módszer figyelemelterelő problémák kreálása azért, hogy aztán meg lehessen oldani őket."

Összefoglalás a félrevezetés témájához

Tömegtájékoztatási eszközök: a tudatosodó társadalom figyelmét el kell terelni a tényleges szociális kérdésekről olyan dolgokra, amelyek valójában nem fontosak.

Iskolák: a tanuló ifjúságot tudatlanságban kell tartani a színvonalas matematikát, az igazi közgazdaságtant, a valódi törvényeket és a nem-meghamisított történelmet illetően.

Szórakozás: a társadalom szórakoztatását egy hatodik osztályos elemista szintjén kell tartani.

Munka: gondoskodni kell arról, hogy a társadalom mindig el legyen foglalva, az embereknek ne legyen idejük a mélyebb gondolkodásra, vissza kell vezetni őket a farmokra a többi tenyészállat közé.

A beleegyezés: győzelem

A néma fegyverek rendszere olyan adatokat használ, amelyeket az engedelmes társadalomtól legálisan, - ha nem is mindig jogszerűen, - gyűjtöttek össze. A néma fegyverrendszer programozói számára számos adatot az adóhivatal bocsát rendelkezésre... Amikor a kormánynak módjában áll adót szednie, és a magántulajdont kártérítés nélkül kisajátítania, akkor ez annak a jele, hogy a társadalom megérett a megadásra és beletörődött a legális visszaélésekbe, valamint a szolgasorba taszításba. Az aratás idejének jó és könnyen számszerűsíthető jele, hogy mekkora azon polgárok száma, akik hajlandóak jövedelemadót fizetni, noha az állam semmit, vagy csak igen kevés érdemleges szolgáltatást nyújt érte cserébe.

Erősítést szolgáló energiaforrások

A primitív gazdaságot meghatározó energiaforrásokat a nyersanyagok és az emberek munkavégzési hajlandósága alkotja. Az emberek készek munkát végezni a hierarchia különböző fokozatain, hogy ennek segítségével meghatározott rangba, pozícióba, szintre vagy osztályba kerülhessenek ezen a hierarchián belül. Minden osztály ellenőrzi a közvetlenül alatta lévő osztályt, amennyiben garantálja a jövedelmi színvonalát, és így fenntartja a társadalmi struktúrát. Ezáltal gondoskodik a maga stabilitásáról és biztonságáról, és a kormány számára is biztosítja ugyanezt.

Az idő múlásával javul a kommunikáció és a képzés. A társadalmi struktúrában elhelyezkedő alsóbb osztályok tagjai tájékozottabbak lesznek, és irigyelni kezdik azokat az előnyöket, amelyeket a felsőbb osztályok tagjai élveznek. Fokozatosan tudomást szereznek az energiarendszerről, és arról is, hogy miként tudnak felemelkedni az osztálystruktúrán keresztül. Ez fenyegeti az elit szuverenitását. Ha az alsó osztályoknak ezt a felemelkedését sikerül eléggé elhúzni, akkor az elit ellenőrizheti az energiát, és az emberek munkavégzési hajlandósága többé nem tölti be a lényeges gazdasági erőforrás szerepét. Az emberek hozzájárulásával addig kell számolni, vagyis addig kell hagyni őket dolgozni és egyéb tevékenységeket végezni, ameddig az elitnek sikerül az energia feletti uralmát teljesen megszilárdítania. Ennek az elmulasztása azt eredményezheti, hogy az emberek megakadályozhatják az energiaforrások végleges átadását az elitnek. Fontos világosan látni, hogy az emberi tényező egyelőre még lényeges eszköz a gazdasági energia felszabadításában.

A függőség - mint egy nemzet politikai struktúrája

A gyermekkorból hozott függőségi viszonyoknak a fenntartása utáni öntudatlan vágy a fő oka annak, hogy egy ország polgárai politikai struktúrát alakítanak ki. Más szavakkal, azt szeretnék, hogy egy emberi isten levegyen a vállukról minden kockázatot, megveregesse a vállukat, begyógyítsa a sebeiket, sült csirkét tegyen az asztalukra, megölelje, és ágyba fektesse őket, mesét mondjon nekik, hogy minden rendben lesz, amikor reggel felébrednek.

Hihetetlen a társadalomnak ez a kívánsága. Az emberi isten, a politikus, pedig meg is tetézi ezt a hihetetlent még több hihetetlennel, amikor az egész világot megígéri és semmit sem teljesít. Ki most a nagyobb hazudozó? A társadalom? Vagy a "keresztapa"? A társadalomnak ez a magatartása félelemből, lustaságból és célszerűségből fakadó kapituláció. Ez az alapja a jóléti államnak, mint stratégiai fegyvernek, amely szükséges egy akadékoskodó társadalommal szemben.

A kézikönyv ezután következő fejtegetéseit így foglalhatjuk össze:

A nép politikusokat alkalmaz, hogy

1. biztonságban lehessen anélkül, hogy ezzel a biztonsággal törődnie kellene.

2. valamit elérhessen anélkül, hogy szellemi erőfeszítést tenne érte.

3. lophasson másoktól, hogy megsebesíthesse vagy megölhesse őket anélkül, hogy az életről és a halálról el kellene gondolkodnia.

4. a saját szándékaira vonatkozó felelősséget elkerülhesse.

5. élvezhesse a valóság és a tudomány előnyeit anélkül, hogy erőfeszítéseket tenne a valóság pontos megfigyelésére és a tudományos eredmények tanulmányozására.

Hatalmat adnak a politikusoknak háborús gépezet létrehozására azért, hogy

1. gondoskodjanak a nemzet/az anyaméh túléléséről.

2. a nemzetet/anyaméhet bármely oldalról történő támadástól megvédjék.

3. a nemzetet/anyaméhet fenyegető ellenséget megsemmisítsék.

4. a nemzet/anyaméh stabilitása érdekében elpusztítsák saját országuk azon polgárait, akik nem akarnak alkalmazkodni.

A politikusoknak számos "kvázi katonai" foglalkozása van, amelyek közül a legalacsonyabb rangú a rendőri (ők a katonák); ezután jönnek az ügyvédek és a könyvvizsgálók, akiket mint kémeket és szabotőröket alkalmaznak; őket követik a bírák, akik parancsokat osztogatnak és a katonai üzleteket vezetik, hogy eladják, ami a piacon kapható. A nagyiparosok töltik be a tábornokok szerepét. Az egyesített nagyvezérkar elnöksége pedig a nemzetközi bankárokból áll. Az emberek tudják, hogy olyan paródiát játszanak a politika színházában, amelyet a saját adójukból (beleegyezés) finanszíroznak, de inkább alávetik magukat ennek a bohózatnak, semhogy lelepleződjenek, mint álszent képmutatók.

A nemzet két különböző részre válik szét: a tanulékony nemzetrészre (ez a nagy csendes többség) és a politikai nemzetrészre. Ez utóbbi a tanult nemzetrésznél marad, amelyet megtűr, hogy kiszívhassa a velőjét, amíg elég erőssé válik, hogy aztán elszakadjon, és felfalja elődeit.

További oldalain a kézikönyv a katonai szolgálattal foglalkozik. Leírja: hogyan lehet azt matematikailag modellezni, és, hogy miért nem lehet megszüntetni? Ez utóbbi alátámasztására hat tényezőt sorol fel a tanulmány szerzője: egyéni agymosás, beprogramozás; az apák unszolása, akik nem akarnak szégyenkezni a fiaik miatt; a családok felbomlasztása, hogy az anyák ne szálljanak szembe a katonai szolgálattal; a fiatal férfi fenyegetettsége: "áldozat nélkül nincs barátod, becsületed és szerelmed"; a leánytestvér, akit az apa kényeztet, ugyanezt várja el jövendő férjétől, kerüljön, amibe kerül; és végül az a körülmény, hogy aki nem használja az agyát, az nem jobb annál, mint akinek nincs is agya.

A "Behold A Pale Horse" c. könyv szerzője, Milton William Cooper, amerikai olvasóihoz fordulva a következő zárómegjegyzéseket fűzi a könyve első fejezetében ismertetett titkos kézikönyvhöz:

"Most már megkapták a felvilágosítást. Ez a fejezet csak könyvem elejére kerülhetett. Az itt megfogalmazott eszmékkel le kell számolni a könyv további fejezeteinek a megértéséhez. Most már láthatják azokat a lépéseket, amelyeket az elit ennek az egykor nagy nemzetnek az alávetésére tett az általa indított háborúban, és azokat is, amelyeket a jövőben kíván tenni. Az elit tagjai többé nem tehetnek úgy, mintha ártatlanok lennének. Összeesküvésük letagadása süket fülekre fog találni. Ez a könyv annak a nevelésnek a része, amely az amerikaiak kezébe adja azokat a fegyvereket, melyekre az elkövetkező hónapokban és években, az új világrend megszületésének időszakában, szükségük lesz.

Sokan azzal fognak érvelni, hogy a "Csendes háború néma fegyverei" csalás, egy szóhalmaz, amiért szerzője sem elismerést nem várt, sem felelősséget nem vállalt. Akik ezt teszik, semmibe veszik a dokumentumban található igaz megállapításokat. Azért ignorálják ezeket az igazságokat, mert azok ítéletet mondanak a saját tudatlanságuk felett, és ezt nem képesek elviselni.

Az először 1969-ben fellelt dokumentum helyesen írja le a később bekövetkezett eseményeket. Ezeket nem lehet sem ignorálni, sem letagadni. Igazságai nem tagadhatók, vagy lerázhatók. Üzenete a következő: El kell fogadniuk, hogy birkaként viselkednek, és a birka-lét utolsó következménye a szolgaság. Vagy pedig fel kell készülniük a harcra, szükség esetén a halálra, hogy a szabadsághoz való jogukat megtarthassák. Ez az utolsó mondat az igazi oka annak, amiért az emberek nem veszik figyelembe a "Csendes háború néma fegyvereit". Az emberek vonakodnak bevallani, hogy birkaként viselkedtek. Nem készek küzdeni a szabadságért, és ha kell, meghalni érte. Ez vádirat az Egyesült Államok polgárai ellen. És a "Csendes háború néma fegyverei"-ben található információknak ez az abszolút bizonyítéka."

William Cooper szavaihoz a magunk részéről azt fűzzük hozzá, hogy az itt ismertetett kézikönyv a társadalomtudományok matematikai és természettudományos módszerekkel történő kiegészítésének - egzakttá tételének - a szándékával készült. Tudományos program kívánt lenni. Ez a pozitivista megközelítés még az 1950-es években is divatos volt. Az az illúzió táplálta, hogy a matematikai módszerek segítségével objektív, a természettudományokkal azonos fokon egzakt tudományokká lehet átalakítani a társadalomtudományokat. A természettudományos problémák azonban konvergensek, és elvileg véglegesen megoldhatóak. Ezzel szemben minden olyan tudomány problémái divergensek, vagyis nem válaszolhatóak meg egyetlen helyes megoldással, amelyben központi szerepe van az embernek, (ilyenek az embertudományok, a társadalomtudományok, és ilyen a közgazdaságtan is). Amíg a divergens problémákra egyszerre több helyes válasz is adható, addig a konvergensekre - végső soron - csak egy helyes válasz létezik, legalábbis elvileg. A divergens problémákra adható ellentétes válaszok oka az emberi életet jellemző olyan alapvető tulajdonságok, amelyeket csak ellentétpárokkal lehet megragadni, mint, pl. a növekedés és pusztulás, az élet és halál, a szabadság és a rend. Még akkor is, ha öntudatlan állatnak (birkának) tekinti valaki az embert, - amint ezt a kézikönyv szerzője teszi - az ember akkor is élőlény marad, tehát matematikai absztrakciókkal és módszerekkel véglegeset nem lehet róla bizonyítani. Mindez nem von le abból, hogy a kézikönyvben leírt program segítségével a pénzuralom korszakának számos olyan jelensége megmagyarázható, amellyel nap nap után szembesülnünk kell, de amelyek okaira vonatkozóan eddig nem ismertük a helyes választ.

A kézikönyv másik szembetűnő jellemzője, hogy erőteljesen alkalmazza a Freud és munkatársai, valamint a követői által kifejlesztett pszichoanalízis elméletét és módszereit a társadalom és az egyes ember manipulálására. Mivel a lélektan tudománya egyelőre számos versengő iskolából áll, és irányzatainak a terminológiája még nem egységesült, a kézikönyv által alkalmazott pszichoanalitikus terminológia csak fenntartással fogadható el, mert egyrészt egyoldalú szemléletet tükröz, másrészt már a pszichoanalízis is túlhaladta a kézikönyvben is alkalmazott számos megállapítását.

Report from the Iron Mountain

2011-03-01T14:50:00.015+01:00

Dr Drábik János
Report from the Iron Mountain

[A tanulmányt tömörítve ismertetjük. A szószerint átvett részleteket idézőjelben közöljük.]

A tanulmány önmaga által megjelölt célja feltárni a társadalom stabilizálásának különböző módozatait. A társadalom kifejezést a szerzők a kormányzás szinonimájaként használják, a stabilizáció pedig megőrzést, fenntartást jelent a szóhasználatukban. Már a Jelentésnek nevezett tanulmány elején világossá válik, hogy készítőinek célja azoknak a módozatoknak az elemzése, ahogyan egy kormányzati rendszer uralmon maradhat, ahogyan ellenőrizni tudja polgárait, és ahogyan meg tudja akadályozni, hogy fellázadjanak ellene. A tanulmány mellőzi az erkölcs figyelembevételét, és nem foglalkozik a jó vagy a rossz kérdéseivel. Hasonlóan mellőzi a szabadság és az emberi jogok kérdéskörét, az ideológiai megközelítést, a hazafiság és a vallási értékrendszer szempontjait. Kizárólag a hatalom megtartására összpontosít. Erről így ír a Jelentés:

"A korábbi tanulmányok - mint megdönthetetlen értéket - kívánatosnak tartották a társadalmi békét, fontosnak az emberi életet, a demokratikus intézmények felsőbbrendűségét, a legnagyobb "jót" a legtöbb ember számára, az egyén "méltóságát", a maximális és tartós egészséget, és a többi hasonló előfeltevést, hogy velük igazolják a társadalmi békével kapcsolatos kutatások szükségességét. Mi ezt nem tartottuk fontosnak. Gondolkodásunkban kísérletet tettünk a természettudományos módszerek alkalmazására. Ennek nem a kvantifikáció a fő jellemzője, ahogyan azt széleskörben hiszik, hanem Whitehead szavaival kifejezve az, hogy "mellőz minden értékítéletet; minden esztétikai és morális megítélést."

A Jelentés szerint a múltban a háború volt az egyedüli megbízható eszköz ennek a célnak az elérésére. Csak háború, vagy háborús fenyegetés idején bizonyultak elég engedékenynek a tömegek arra, hogy panasz nélkül viseljék a kormányzat igáját. Az ellenség hódításától és az általa való kirablástól való félelem szinte bármilyen tehernek az elviselését elfogadhatóvá teszi. A háború alkalmas az emberi szenvedélyek, és a nemzet vezetőihez fűződő hazafias érzések felkeltésére. A győzelem érdekében a polgárok készek meghozni minden áldozatot. Az ellenszegülést árulásnak tekintik. Béke idején azonban neheztelnek a magas adókért, a bürokratikus beavatkozásokért, és azért, ha hiányzik valami. A tömegek, amikor nem tisztelik vezetőiket, akkor veszélyessé válnak. Egyetlen kormányzat sem maradt fenn hosszabb időn át ellenségek és fegyveres konfliktus nélkül. A háború éppen ezért mindig elengedhetetlen feltétele volt a "társadalom stabilizálásának". A Jelentés szószerint ezeket írja:

"A háború nemcsak lényeges a nemzetek, mint politikai képződmények, létezéséhez, hanem nélkülözhetetlen szilárd politikai struktúrájuknak a fennmaradásához is. Enélkül egyetlen kormány sem volt képes elérni, hogy a társadalom belenyugodjon a "legitimációjába", vagy elismerje jogát az uralomhoz. A háború lehetősége nyújtja a külső kényszerűség érzését, amely nélkül egyetlen kormányzat sem tudja hosszabb időn át megtartani a hatalmat. A történelem példák sorával bizonyítja, hogy az a rendszer, amely nem volt képes hitelesen fenntartani a háborús fenyegetettséget, az felbomlott a magánérdekek ereje, a társadalmi igazságtalanság által kiváltott ellenállás, vagy más dezintegráló tényezők következtében. A társadalom struktúrája számára a háborús fenyegetettség a fő politikai stabilizáló tényező...Ez lehetővé tette a társadalmak számára, hogy fenntartsák a szükséges osztálykülönbségeket, és biztosította a polgárok alávetését az államnak azon származékos háborús jogosítványok segítségével, amelyek benne foglaltatnak a nemzet fogalmában."

A társadalmi béke új meghatározása

A Jelentés szerint a történelmi fejlődés olyan pontjához közeledünk, amikor már nem működnek a korábbi formulák. Miért? Azért, mert ma már lehetséges olyan világkormányzat létrehozása, amelyben valamennyi nemzet meg lesz fosztva fegyveres erejétől, és egy világ-hadsereg tartja fenn a rendet. Ezt a helyzetet nevezik békének. "A béke szó jelentése a mi használatunkban....magába foglalja az általános és teljes leszerelést." - írja a tanulmány. E forgatókönyv szerint a független nemzetek megszűnnek, és a kormányoknak többé nem lesz lehetőségük háború viselésére. Sor kerülhet a világ-hadsereg katonai akcióira az engedetlen politikai alrendszerek ellen, de ezeket békefenntartó műveleteknek fogják hívni, és a katonákat pedig békefenntartóknak. Mindegy, hogy mennyi érték lesz elpusztítva, és mennyi vér kerül kiontásra, a lőszernek használt golyók "békés" golyók lesznek, a bombák pedig - szükségesetén, még az atombombák is - "békés" bombák.

A jelentés ezt követően felteszi a kérdést, hogy lesz-e a jövőben valami, ami megfelelően helyettesítheti a háborút? Mit használhat egy helyi kormányzat - és mit a világ kormányzat - a saját maga legitimizálására és hatalmon tartására? A tanulmány azt tűzte maga elé, hogy megválaszolja ezeket a kérdéseket.

A szolgaság kifinomult formája

A kötelező katonai szolgálattal kapcsolatosan rámutat a tanulmány arra, hogy az állandó hadseregek egyik előnye, hogy lehetővé teszi a kormányzat számára a máskéntgondolkodó és társadalomellenes elemek elhelyezését. Békeidőben a kényszermunka-zászlóaljaknak azt lehet mondani, hogy a szegénység ellen küzdenek, hogy tisztává teszik földünket, hogy a gazdaságot támogatják, hogy a közjót szolgálják valamilyen módon. Valamennyi teenagert be kell vonni a szolgálatba, különösen életüknek abban a szakában, amikor leginkább hajlamosak szembeszállni a tekintéllyel. Idősebb embereket is be kell sorozni, hogy ledolgozzák az adóhátralékukat vagy pénzbüntetésüket. A másként gondolkodókat súlyos bírságokkal kell sújtani a "politikai gyűlölködésért" és "politikailag helytelen" magatartásukért úgy, hogy végül valamennyien a kényszermunka-egységekbe kerüljenek. Erről ezt tartalmazza a jelentés:

"Megvizsgáljuk az idő próbáját kiállt katonai intézményeket azért, hogy a társadalmi struktúrában elfogadható szerepet biztosítsanak az antiszociális elemek számára... A jelenlegi eufémisztikus kliséknek - "ifjúsági bűnözés" és "elidegenedés" - minden korban megvannak a megfelelőik. A korábbi időkben a katonaság foglalkozott ezekkel a jelenségekkel rendszerint zsaroló bandák vagy nyílt szolgaságba taszítás útján, anélkül, hogy bonyolították volna a dolgot a jog által előírt kötelező eljárási szabályokkal...

A legtöbb javaslat, amely a társadalomtól elidegenedett elemek ellenőrzésének a háború utáni problémájával foglalkozik, megoldásként - így vagy úgy - a "Békehadtest" valamelyik variánsához jut el, vagy az úgynevezett "Munkahadtestekhez". Úgy tekintik a társadalmilag elégedetlen, a gazdaságilag felkészületlen, a lelkileg nehezen kezelhető, a kemény maghoz tartozó "delikvenseket", a javíthatatlan "rendbontókat" és a társadalom munkába nem állítható részét, mint akik valamiképp átalakíthatóak a társadalom szolgálatára többé-kevésbé alkalmas egyénekké olyan fegyelmezés által, amelynek a modellje a katonai szolgálat..."

A társadalom potenciális ellenségeinek a kontrolljára további lehetséges megoldás a rabszolgaságnak az újrabevezetése valamilyen álcázott formában, amely összeegyeztethető a modern technológiával és a politikai folyamatokkal... Több mint valószínű, hogy a rabszolgaság kifinomult formájának a kifejlesztése a béke világában a társadalmi kontroll elengedhetetlen feltétele lesz. Tény, hogy meglepően kevés változtatás szükséges ahhoz, hogy a katonai fegyelmi szabályzat át legyen alakítva a szolgaságba taszítás eufémisztikus formájává; az első logikai lépés lenne az "univerzális" katonai szolgálat valamilyen formájának a bevezetése.

A véres játékok

A tanulmány megvizsgálja azokat a lehetőségeket, amelyek által a közönséget le lehet kötni olyan tartalmatlan, léha aktivitással, amely elvonja tőle az időt, hogy részt vegyen a politikai küzdelemben vagy az ellenállásban. Közönséges játékprogramok a médiumokban, pornográfia és a helyzetbohózatok fontos szerepet játszhatnak, de a véres játékprogramok tekinthetők a legtöbbet ígérő lehetőségnek valamennyi közül. A véres játékok olyan küzdősportok egyének vagy csapatok között, amelyek eléggé erőszakos természetűek ahhoz, hogy a nézők számára lehetővé tegyék frusztrációik (tevékenységük akadályozása miatti kellemetlen, bénító élményeik D. J.) másodkézből való kiélését. Ezeknek az eseményeknek minimum szenvedélyes csapatlojalitást kell gerjeszteniük a szurkolók részéről, és magukba kell foglalniuk a szereplők részéről a testi fájdalom és sérülés okozásának a lehetőségét. E célból még jobb, ha vérrontásra is sor kerül, és ha még a halál is lehetséges. Az átlagember betegesen csüng az erőszak és a vér látványán. Ha egy szálloda tetején megjelenik egy öngyilkosjelölt, akkor az összegyűlt tömeg ütemesen kiabálja: "Ugorj! Ugorj!". Az autók csaknem megállnak az autópályán, hogy megbámulják egy baleset áldozatait. Amikor a tanulók összeverekednek egy iskolaudvaron, nyomban nézők állják körül a verekedőket. A boksz-, rögbi- és hokimérkőzéseket, az autóversenyeket naponta közvetíti a televízió, lelkes szurkolók millióit vonzva, akik azonnal reagálnak minden veszélyes pillanatra, minden kemény ökölcsapásra, törött csontra, kiütésre, az elájult vagy esetleg meghalt versenyző elvitelére. Ily módon oldódik a "társadalommal szembeni" dühük, és átkerül a szembenálló csapatra. A római császárok pontosan ebből a célból hozták létre a cirkuszi játékokat, a gladiátorversenyeket, valamint a vadállatok által történő nyilvános kivégzéseket.

Elemezve a véres játékok lehetséges következményeit a "Jelentés az Iron Mountain-ból" megállapítja, hogy nincs a háborút megfelelően helyettesítő módszer. Kétségtelen, hogy az erőszakos sportok hasznos eltérítő eszközök, és ténylegesen lehetővé teszik az ürességből fakadó feszültség levezetését, a szenvedélyes csoportlojalitást, de hatásuk a nemzet pszichéjére nem hasonlítható a háborús hisztéria intenzitásához. Amíg nem sikerül jobb alternatívát találni, addig a világkormányzat létrehozását el kell halasztani azért, hogy a nemzetek háborút viselhessenek egymással szemben.

Találni egy hiteles, globális fenyegetést

Háború idején a legtöbb polgár panasz nélkül elfogadja alacsony életminőségét, és lojális marad a vezetőihez. A háború megfelelő helyettesítőjének ugyanezt a reakciót kell kiváltania. Éppen ezért olyan új ellenséget kell találni, amely az egész világot fenyegeti, és az ellenség általi fenyegetettségnek legalább olyan elrettentőnek kell lennie, mint magának a háborúnak. A Jelentés hangsúlyozza ezt a nézőpontot:

"Az elkötelezettséghez ok szükséges; az ok pedig megkíván egy ellenséget. Ez nyilvánvaló; a kritikus pont az, hogy az ellenség, amely meghatározza az okot, valóban félelmetes kell hogy legyen. Röviden szólva, az ellenség feltételezett hatalmának - méreteiben és komplexitásában - el kell érnie a társadalomét, hogy megfelelő elkötelezettséget tudjon kiváltani maga iránt. Ma természetesen ennek a hatalomnak példa nélkül állóan nagynak és félelmetesnek kell lennie."

Az első szempont egy ilyen megfelelő méretű fenyegetést jelentő globális ellenséggel szemben az volt, hogy nem kell reálisnak lennie. Egy reális fenyegetés természetesen jobb lenne, de egy kitalált fenyegetés is megfelelhet a célnak, feltéve, ha elég meggyőzőnek és reálisnak tűnik a tömegek számára. A közvélemény sokkal inkább hajlik arra, hogy higgyen a fikciókban, mint mások. A hiszékenység fontosabb, mint az igazság.

Megvizsgálták a szegénységet, mint egy lehetséges globális ellenséget, de elvetették, mert nem találták elég félelmetesnek. A világ legtöbb része máris szegénységben él. Csak azok tekintenék globális fenyegetésnek, akik még soha nem tapasztalták meg, mi a szegénység. Az emberiség többi része számára ez a mindennapi élet megszokott ténye.

Komoly figyelmet szenteltek annak az elképzelésnek, hogy a világűrből idegenek inváziót hajtanak végre a Földön. A jelentés megemlíti, hogy ebben az irányban már több kísérletet is végeztek. A közönség reagálása azonban nem volt eléggé kiszámítható, mert a fenyegetés nem volt eléggé "hiteles". Erről ezt írja a Jelentés:

"A háború politikai helyettesítését célzó erőfeszítések döntő problémája a hihetőség. Éppen ez volt az, amiért a világűr-versenyjavaslatok, amelyek nagyon jól megfeleltek volna a háború gazdasági helyettesítésére, kevésnek bizonyultak. A legambiciózusabb és legfantasztikusabb világűri projekt sem képes felidézni az emberekben a külső fenyegetettség érzését. Hevesen vitatták, hogy egy ilyen fenyegetés lenne a "társadalmi béke utolsó reménye", stb., amely egyesítené az emberiséget a más bolygókról érkező "űrlények" pusztító támadásával szemben. Lehetséges, hogy a "repülő csészealjakkal" kapcsolatos néhány nehezen megmagyarázható incidens az elmúlt években valójában ebben az irányban folytatott kísérletek voltak. Ha ez tényleg így van, akkor ezek a kísérletek aligha tekinthetők bátorítónak."

A Jelentést 1966-ban hozták nyilvánosságra, amikor idegenek, űrlények jelenléte még igen messzinek tűnt egy átlagember számára. A következő években azonban ez a felfogás változott. A lakosságnak egyre növekvő része már hisz abban, hogy bolygónkon túl is létezhetnek az értelmes élet formái, és ezek az űrlények figyelemmel kísérhetik a mi civilizációnkat. Nem az a kérdés, hogy ez a hit helyes vagy helytelen. A lényeg az, hogy a drámai találkozás, amelyet a televízió-hálózatok sugároznak, még akkor is - ha teljes egészében komputerekkel előállított grafikák, vagy az égre vetített lézersugarakkal előállított jelenségek - felhasználható arra, hogy a nemzetek pánikszerűen meneküljenek a világkormányzathoz, hogy az megvédje a Földet a világűri lények inváziójától. Ezzel szemben, ha ezek az űrlények békés szándékúak, akkor az alternatív forgatókönyv az lenne, hogy szükség van egy világkormányzat megalakítására, amely tárgyal az egyetemes emberiség nevében, és ez a világkormány képviseli őt a galaktikus federációban. Mindkét forgatókönyv ma sokkal hihetőbb lenne, mint amilyen volt 1966-ban.

A környezetszennyezési modell

A használható globális fenyegetés kreálására a végső pályázó a környezetszennyeződés volt. A tanulmány szerzői úgy vélték, ez lehet a legsikeresebb, mivel megfigyelhető feltételekhez lehet kapcsolni, olyanokhoz, mint a szmog vagy vízszennyeződés, más szavakkal ezt tényekkel lehet alátámasztani, és éppen ezért hihetőbb. Olyan jóslatokat lehet készíteni, amelyek Földünk végét vetítik elénk, amely legalább olyan szörnyűséges, mint az atomháború. Az ilyen előrejelzéseknek a pontossága nem fontos. Céljuk nem a tájékoztatás, hanem a megfélemlítés. Még az is szükségessé válhat, hogy szándékosan megmérgezzék a környezetet, hogy az előrejelzések még meggyőzőbbek legyenek, és hogy rá lehessen irányítani a közvélemény figyelmét az új ellenséggel szembeni harcra, amely félelmetesebb, mint egy másik nemzetből, vagy akár a világűrből érkező támadó. A tömegek hajlandóbbak elfogadni a csökkenő életszínvonalat, az adóemeléseket és az életükbe történő bürokratikus beavatkozásokat, ha azt annak az árnak tekintik, amit a "földanya megmentéséért" kell fizetni. Ha sikerül elültetni a lakosság tudatalattijában a környezetszennyezésből származó halál és pusztulás vízióját, akkor az ellene folytatott globális küzdelem valóban pótolhatja a háborút, mint kontrollmechanizmust.

Valóban ezt mondja a "Jelentés Iron Mountainből"? Valóban ezt írják a Jelentés készítői? Idézzük szavaikat:

"Amikor a háború hihető helyettesítését kell megoldanunk... a "pótellenségnek" olyannak kell lennie, amely a pusztulás azonnalibb, érezhetőbb és közvetlenebb veszélyével fenyeget. Ennek igazolnia kell a "vérdíj" megfizetését az emberi élet számos területén. Ebben a vonatkozásban az előbb jelzett lehetséges helyettesítő-veszélyek nem elégségesek. Egyetlen kivétel lehet, a környezetszennyeződési modell, ha a társadalmat fenyegető veszély valóban küszöbön álló. A fiktív modelleknek különösen meggyőzőeknek kell lenniük, amelyeket aláhúz az élet nem elhamarkodott, tényleges feláldozása... Elképzelhető például, hogy a környezet nagyméretű szennyeződése végső soron helyettesítheti a nukleáris fegyverek által okozott pusztulás lehetőségét, mint az emberi faj túlélését nyilvánvalóan fenyegető legnagyobb veszély. A levegő mérgezése, az élelmiszerek és az ivóvíz fő forrásainak a szennyeződése már előrehaladott állapotban van, és első pillantásra ígéretesnek tűnik ebben a vonatkozásban; olyan fenyegetést jelentenek, amely ellen csak társadalmi szinten és a politikai hatalom igénybevételével lehet védekezni...

Igaz az is, hogy a szennyeződés mértékét, ebből a célból, szelektíven növelni lehet... A környezetszennyeződés problémáját azonban olyan széleskörben népszerűsítették a közelmúltban, hogy valószínűtlennek látszik politikailag elfogadható módon végrehajtani egy olyan programot, amely a környezet szándékos szennyezését célozza.

Bármennyire is valószínűtlen, hogy az említettek közül kerül ki a lehetséges alternatív- ellenség, hangsúlyoznunk kell azonban, hogy találni kell egyet, amely elég nagy és hihető, ha a társadalmi békéhez való átmenetet a társadalom szétesése nélkül szeretnénk megvalósítani. Igen valószínű - megítélésünk szerint -, hogy egy ilyen fenyegetést ki kell találni."

A "Jelentés az Iron Mountainből" hitelessége

G. Edward Griffin a "The Creature from Jekyll Island" című, 1994-ben megjelent - hatalmas tényanyagra támaszkodó - könyvében (516-tól 536-ig terjedő oldalakon) így foglalja össze a "Report from the Iron Mountain" történetét:

Maga a Jelentés azt állítja, hogy egy 15 tagú speciális tanulmányi csoport készítette, és tagjainak a személyazonosságát nem hozzák nyilvánosságra. A csoport egyik tagja azonban úgy érezte, hogy a Jelentés túlságosan fontos ahhoz, hogy titokban maradjon. Ez a kutató teljesen egyetértet a Jelentés konklúzióival, csupán abban különbözött többi társától, hogy véleménye szerint ezt a jelentést több embernek el kell olvasnia. Ez a kutató átadta az ő személyes példányát Leonard Lewinnek, egy jól ismert vezércikkírónak és írónak, aki megállapodott a Dial Press-szel, hogy az publikálni fogja. Ezt követően a Dell Publishing újranyomta a tanulmányt.

Mindez Johnson elnök kormányának az időszakában történt, és az elnök nemzetbiztonsági ügyekben illetékes speciális tanácsadója ekkor Walt Rostow volt, aki egyben a New York-i székhelyű Council on Foreign Relations-nak (CFR-nek) is a tagja. Walt Rostow azonnal bejelentette, hogy a Jelentés hamisítvány. Herman Kahn, a Hudson Institute igazgatója, a CFR tagja, ugyancsak azt mondotta, hogy a Jelentés nem hiteles. A Washington Post - amelynek a tulajdonosa és főszerkesztője Katharine Graham, a CFR tagja - szórakoztató szatírának nevezte a dokumentumot. A Time magazin, amelyet Henry Luce, ugyancsak a CFR tagja, alapított, ügyes kacsának nyilvánította a Jelentést. Ezt követően 1967. november 26-án Herschel McLandress (ez az írói álneve John Kenneth Galbraith-nek, a Harvard Egyetem világhírű professzorának) a Washington Post-ban részletes ismertetést közölt a Jelentésről. Galbraith, aki szintén a CFR tagja, kijelentette, hogy első kézből van tudomása a Jelentés hitelességéről, mert őt is meghívták, hogy vegyen részt annak elkészítésében. Noha ő nem lehetett tagja hivatalosan a kutatócsoportnak, azonban vele időről időre konzultáltak, és megkérték, hogy tartsa titokban ezt a projektet. Továbbá azt is elmondotta, hogy nem tartja bölcsnek a Jelentés publikálását, noha annak a következtetéseivel teljesen egyetért.

Ezeket írta Galbraith:

"Személyi szavahihetőségemmel támasztom alá ennek a dokumentumnak a hitelességét, és kész vagyok tanúvallomást tenni konklúzióinak érvényességéről. Fenntartásaim csak arra vonatkoznak, hogy bölcs dolog volt-e nyilvánosságra hozni egy nyilvánvalóan felkészületlen publikum számára."

Hat héttel később az Associated Press jelentette Londonból, hogy Galbraith még ennél is továbbment, és tréfálkozva bevallotta, hogy "ő is tagja volt a konspirációnak". Mindez azonban nem rendezte a kérdést. A következő nap Galbraith visszakozott. Amikor megkérdezték az ő "konspirációs" nyilatkozatáról, azt válaszolta:

"II. Károly óta először marasztalható el a Times a téves idézésben... Semmi sem tud eltéríteni attól a meggyőződésemtől, hogy azt vagy Dean Rusk, vagy pedig Mrs. Claire Booth Luce írta." A riportert, aki az eredeti interjút készítette, zavarba hozta ez a kijelentés, és további kutatást végzett. Hat nappal később ezt jelentette:

"A téves idézés olyan veszélyforrás, amelynek Galbraith professzor ki van téve. A Cambridge-i "Varsity" című újság legutóbbi kiadása idézi a következő magnószalagra rögzített párbeszédet:

Az interjú készítője: - Ismeri Ön a "Report from the Iron Mountain" készítőjének a személyazonosságát? Galbraith: - Általánosságban véve én is tagja voltam a konspirációnak, de én magam nem vagyok a Jelentés szerzője. Én mindig azt feltételeztem, hogy a szerző ugyanaz a személy, aki a bevezetést írta - Mr. Lewin."

Amint látható, Galbraith legalább három alkalommal nyilvánosan megerősítette a Jelentés hitelességét, de tagadta, hogy azt ő írta volna. Nos, akkor ki írta? Leonard Lewin volt végül is a szerzője? 1967-ben azt mondotta, hogy nem. De 1972-ben már azt állította, hogy ő készítette a Jelentést. A New York Times Book Review rovatában így fogalmazza meg Lewin az álláspontját:

"Én írtam a Jelentést, annak teljes szövegét... Az volt a szándékom, hogy provokatív formában vessem fel a háború és a béke kérdéseit."

Néhány évvel ezt megelőzően William F. Buckley, a neves kolumnista, ugyancsak azt mondta a New York Times-nak, hogy ő a Jelentés szerzője. Igaz, hogy láthatóan rejtett gúnnyal tette ezt a kijelentést, de végül is kinek és mit higgyünk?"

G. Edward Griffinnel egyetértően mi is megállapíthatjuk, hogy ez a sok ellentmondás és mellébeszélés lényegében nem változtat semmin. Számunkra az a fontos, hogy akár egy think-tank tanulmány a Jelentés, akár egy politikai szatíra, hiteles magyarázatot ad a minket körülvevő valóságra. Tekintet nélkül az eredetére, az abban kifejtett elgondolások minden részletükben végrehajtásra kerülnek. Az egyetlen, amit tennünk kell, kézbe venni a Jelentést és a napi sajtót, s máris látni fogjuk, hogy az amerikai élet minden jelentős trendje megegyezik azzal a tervvel, amelyet a Jelentés körvonalaz. Így számos olyan dolog világossá válik, amely egyébként felfoghatatlan lenne: a külföldi segélyprogram, a pazarló költekezés, az amerikai ipar leépítése, a "Munkahadtestek", a "Békehadtestek", a fegyverzet-ellenőrzés, a federális szintű rendőrség, az FBI hatáskörének példa nélkül álló megnövelése, a szovjethatalom nyilvánvaló hanyatlása és a Szovjetunió felbomlása, az ENSZ-haderő, a leszerelés, a világbank, a világpénz, a nemzeti függetlenség feladása szerződéseken keresztül és a mesterségesen szított ökológiai hisztéria. A Jelentés pontos összefoglalása annak a tervnek, amely megformálta jelenünket. Ez a terv most már jövőnket alakítja. És nemcsak Amerika jövőjét.

A környezetvédelem, mint a háború helyettesítője

Egy egész könyvet igényelne annak a bizonyítása, hogy a környezetünk pusztulására vonatkozó jóslatok túlnyomó része eltúlzott és hamis "tudományos tanulmányokon" nyugszik. De könnyen lehet ilyen bizonyítékokat találni akkor is, ha valaki csupán azokat az adatokat és feltételezéseket vizsgálja meg, amelyeken ezek az előrejelzések alapulnak. Ennél fontosabb azonban az a kérdés, hogy az áltudományos kutatásokra alapozott, világvégét jósoló forgatókönyveket miért népszerűsíti kritikátlanul a CFR által ellenőrzött tömegtájékoztatás? További érdekes kérdés, hogy a radikális környezetvédő csoportok miért szállnak síkra szocialista elvekért és gazdaságellenes programokért, amelyeket bőkezűen pénzelnek a CFR által dominált alapítványok, bankok és korporációk, vagyis pontosan azok, akik látszatra a legnagyobb vesztesei lennének annak, ha ilyen programok megvalósulnának? A Jelentés választ ad ezekre a kérdésekre.

Azt is kifejtette, hogy ezekben a kérdésekben nem fontos az igazság. Csak az számít, hogy mit lehet elhitetni az emberekkel. A hiszékenység a kulcsszó és nem a valósághűség. A környezetszennyeződés valóban akkora, hogy hihetővé teszi bolygónk pusztulását valamikor a harmadik évezredben. Csupán a tömegtájékoztatás közreműködésére, és kellő mennyiségű ismétlésre van szükség. Ez a terv nyilvánvalóan működik. Az ipari nemzetek népeit dokumentumok, drámák, filmek, balladák, poémák, matricák, poszterek, menetelések, beszédek, szemináriumok, konferenciák és koncertek ezreivel vették tűz alá. Senki nem vonja kétségbe, hogy a Föld gazdasági életét, és az egyes nemzeteket komoly környezeti károk érték. Talán mindegy lenne, hogy bolygónk, amelyen élünk, beteg és haldoklik? - kérdezheti e sorok olvasója. Hogyan lehet akkor mindaz hamis, amit a tömegpropaganda terjeszt?

Miközben a környezetvédő mozgalmak követői Földünk pusztulásának a víziójával vannak elfoglalva, vessünk egy pillantást arra, hogy mit gondolnak a vezetők. Az első Föld Napját 1970. április 22-én, a Rio de Janeiro-ban tartott csúcstalálkozón határozták el, amelyen részt vettek a világ minden tájáról érkező környezetvédők és politikusok. Ezen a tanácskozáson széles körben terjesztettek egy könyvet, amely a Környezetvédelmi Kézikönyv címet viselte. A könyv fő mondanivalóját Richard A. Falk, a Princeton Egyetem professzora, a CFR tagja írta. Falk szerint négy, egymással összefüggő fenyegetés veszélyezteti planétánkat - a tömegpusztító háborúk, a túlnépesedés, a környezetszennyeződés és az erőforrások kimerülése. Ezután kijelentette:

"Mind a négy probléma közös oka az, hogy a szuverén államok képtelenek irányítani az emberiség ügyeit a XX. században."

A kézikönyv - hűen követve a CFR vonalát - felteszi a kérdést:

"Elfogadhatóak-e még a nemzetállamok, amikor képessé váltak arra, hogy egy délután leforgása alatt elpusztítsák egymást? ... Milyen árat hajlandók fizetni az emberek az emberiség tartósabb megszervezéséért - több adót, lemondást a nemzeti lobogóról, esetleg néhányat a nehezen megszerzett szabadságjogokból?"

1989-ben a CFR ellenőrzése alatt álló Washington Post megjelentetett egy cikket, amelyet George Kennan írt, és amelyben a következőket javasolja:

"Ehelyett nekünk egy olyan korszakra kell készülnünk, amelyben nem a Szovjetunió a nagy ellenség, hanem Földgolyónk - civilizált életet fenntartó - struktúrájának a gyors rosszabbodása."

1990. március 27-én a CFR által ellenőrzött New York Times-ban Michael Oppenheimer, CFR-tag, a következőket írta:

"A globális felmelegedés, az ózonréteg vékonyodása, az erdők pusztulása és a túlnépesedés az a négy lovas, amely a XXI. század apokalipszisében feltűnik... Amint a hidegháború lassan véget ér, a környezetvédelem válik a nemzetközi biztonság első számú problémájává."

Lester Brown, CFR-tag, aki a Worldwatch Institute (Világmegfigyelő Intézet) vezetője, az intézet évi jelentésében, amelynek címe "A világ helyzete 1991-ben", megállapította, hogy:

"A Földgolyónkért vívott küzdelem lép az ideológiai küzdelem helyébe, mint az új világrend meghatározó témája."

Az emberiség a célpont

A globális tervezők Római Klub néven ismert csoportja évente tesz közzé olyan a világ pusztulását megjósoló forgatókönyveket, amelyek a túlnépesedésre és az éhezésre hivatkoznak. A Római Klub tagsága nemzetközi, de pl. az amerikai tagok szinte kivétel nélkül a CFR ismert személyiségei. (Jimmy Carter, Harland Cleveland, Clairborne Pell, Sol Linowitz, és mások) A Római Klub a túlnépesedés problémájának a megoldására a születésszabályozás ellenőrzését, és ha szükséges, akkor az euthanaziát (vagyis a szabályozott halálbasegítést) ajánlja. Ez utóbbi a gyengéd, szépítgető elnevezése az öregek, betegek, gyengék, és természetesen az együttműködésre nem hajlandó, kényelmetlen személyek diszkrét eltávolítására az élők sorából. A Jelentés Iron Mountainból gondolatmenetét követve, a Római Klub is arra következtetésre jutott, hogy a világméretű környezeti katasztrófa veszélyének a felidézése alkalmas arra, hogy ellenség-helyettesítő funkciót lásson el a tömegek felsorakoztatására a globális elit programja mögé. A Római Klub Tanácsa által 1991-ben publikált "The First Global Revolution" (Az első globális forradalom) c. kötetben ez olvasható:

"Kutatva egy új ellenséget, amely egyesít minket, úgy találtuk, hogy a környezetszennyeződés, a globális felmelegedés, az édesvízhiány, és az éhínség megfelelne erre a célra... Mindezeket a veszélyeket az emberi beavatkozás okozza... Vagyis az igazi ellenség, maga az emberiség."

A szocialista teoretikusok mindig nagy figyelmet szenteltek a népesség növekedés ellenőrzésének. Ha a valódi ellenség maga az emberiség, amiként azt a Római Klub szakértői állítják, akkor bürokratikus eszközökkel magát az emberiséget kell ellenőrzés alá vonni. Bertrand Russel, a neves fábiánus szocialista, 1953-ban, New Yorkban megjelent, "The Impact of Science on Society" (A tudomány hatása a társadalomra) c. könyvének a 103-111 terjedő oldalain ezt így fogalmazta meg:

"Nem kívánom azt a látszatot kelteni, hogy a születésszabályozás az egyedüli módszer a népszaporulat megállítására... A háború, amint arra korábban már utaltam, eddig kiábrándítónak bizonyult ebben a vonatkozásban, de talán egy bakteriológiai háború eredményesebb lehet... Ha világméretű pestisjárványt lehetne okozni egyszer minden nemzedék életében, akkor a túlélők nyugodtan szaporodhatnának, nem okoznának túlnépesedést földünkön...

A tudományos világtársadalom nem lehet stabil, hacsak nem jön létre a világkormányzat... Szükséges lesz olyan módszereket találni, amelyek megakadályozzák a föld lakosságának a növekedését. Ha ezt nem háborúk, pestisjárványok és éhínség útján kívánjuk elérni, akkor egy nagyhatalmú nemzetközi hatóságra lesz szükség. Ennek a hatóságnak olyan arányban kell szétosztania a föld élelmiszer forrásait az egyes nemzetek lakói között, amely megfelel népességük egymáshoz viszonyított arányának a világhatóság megalakulásának az időpontjában. Ha ezt követően bármely nemzet megnövelné a lakosságát, erre hivatkozva nem részesülhetne több élelmiszerben. Ez igen erősen ösztönözne a népesség növekedésének a megakadályozására."

Ez világos beszéd. A simaszájú, jól-megfogalmazott "szocialisták" nem tréfálnak sem külföldön, sem nálunk. De néhány "környezetvédő sztárról" is elmondható ugyanez. Közéjük tartozott Jacques Cousteau, aki az "UNESCO Courir" 1991. novemberi számában a halálos rákbetegségről így nyilatkozott:

"Ki kellene küszöbölnünk a halálos betegségeket? Szép elgondolás, de hosszútávon talán nem hasznos. Nem szabadna megengednünk, hogy a betegségektől való rettegésünk veszélyeztesse az emberi faj jövőjét. Szörnyű kimondani: azért, hogy stabilizálhassuk a föld népességét, 350 ezer embertől kell megszabadulnunk naponta. Rettenetes ezt kijelenteni, de legalább annyira rossz nem szólni róla."

E sorok írója is meg van arról győződve, hogy a valódi környezetvédelemre most nagyobb szükség van, mint valaha, hiszen véges földünkön nem lehetséges semmilyen alrendszernek a végtelen növekedése, így az emberiség létszámának a végtelen növekedése sem. Mégsem fogadjuk el sem Russel, sem Cousteau, sem a CFR álláspontját. Ma még nem a népesség növekedése a fő probléma, hanem a pénzrendszerbe beépített kamatmechanizmus által hajszolt természetellenes gazdasági növekedés. Ezt az erőszakolt növekedést az időmúláshoz kapcsolt kamatfizetés ketyegő pokolgépe kényszeríti ki, azaz a pénzemberek kielégíthetetlen gazdagodási vágya, nem pedig a gazdaság és az ember természetes szükségleteinek a kielégítése. Ma minden ember felesleges, akinek a munkája nem elégséges a kamatjáradék, az adóterhek, az önköltség és a megélhetését biztosító nyereség egyidejű előteremtésére. Ezért válik a pénzuralom ránk kényszerítésével annyi ember hirtelen "feleslegessé", ezért van "túlnépesedés". Ha megszüntetnénk a pénzmonopolisták uzsoraelvonását, akkor megszűnne a munkanélküliség legfontosabb oka. Sokan végezhetnének újból értékes munkát önmaguk és a társadalom számára, akkor is, ha a kamatot már nem tudnák megtermelni a befektető pénzembereknek. Kiderülne, hogy a parazita kamatelvonás kiküszöbölése után már szükség van a munkájukra, az életükre, mert értékteremtő tevékenységük, - ha az esetleg szerény mértékű is, - de hasznos a társadalom számára. A pénzemberek által leírt milliónyi embertársunktól sem kellene - akár pestisjárvány útján is - megszabadítani földgolyónkat. A természet fellélegezhetne, időt kaphatna a regenerálódásra.

A multinacionális korporációs birodalmakat a pénzvagyontulajdonosok ellenőrzik, akiknek célja pénzük végtelen szaporítása, és a vele járó hatalom korlátlan növelése. ("A pénz lehet sok, vagy kevés, de elég sohasem.") Azért kell ellenállni a nemzetközi pénzkartell tulajdonában lévő világméretű korporációk korlátlan terjeszkedésének, és a környezetet pusztító tevékenységüknek, mert kizárólag a profit vezérli őket. Amikor egyre nagyobb pénzügyi kolosszusok jönnek létre, amikor a világméretű vállalatbirodalmak szinte minden korlát nélkül, gyorsított ütemben sajátíthatják ki maguknak Földfolyónkat, akkor ezzel szembe kell állítanunk azt, amit E. F. Schumacher "The Small is Beautiful" (A kicsi szép) c. világhírű könyvében már 1973-ban megfogalmazott. Vissza kell térni az emberi mértékekhez, a kicsihez, a természeteshez, vagy ahogy Silvio Gesell írta: a természetes gazdasági rendhez. Nem a gazdasági teljesítmény csökkentésére, hanem a pénzuralom által hajszolt természetellenes növekedés, és vissza nem fordítható környezetpusztítás megfékezésére van szükség. Ki kell cserélni a gazdasági tevékenység célját és módszereit. A pénzközpontú társadalomról át kell térni az emberközpontú társadalomra.

Mi természetes és mi nem?

Amikor különbséget teszünk természetes, és természetellenes gazdasági növekedés, valamint társadalmi fejlődés között, akkor elválasztjuk a manipulált környezetvédelmet a valódi környezetvédelemtől. Ehhez világosan látnunk kell, hogy a környezetvédelem nemes céljai is kiforgathatóak, és a világ pénzrendszerét kézbentartó elit bizonyíthatóan fel is használja ezt a mozgalmat a világ feletti uralmát beteljesítő Globális Unió létrehozására. Nem szabad azonban hagynunk, hogy a világ regulátorai a Föld iránti színlelt aggodalmukkal megtévesszenek minket. Ma már konkrét tényekkel bizonyítható, hogy a bolygónk megmentésére indított kampányuk mögött álságos szándék is meghúzódik. Igazi céljuk az emberiség előkészítése a globális-elit világuralmának az elfogadására. Többek között azért gyöngítik folyamatosan az ipari országok gazdasági erejét, mert az elősegíti ezen országok bevonását pénzuralmi rendszerüknek a globális-hálójába, és megkönnyíti a pénzkartell felettük gyakorolt uralmának a konszolidálását.

A "Report from the Iron Mountain"-ben ajánlott manipulált környezetvédelem a pénzelitnek az általa már hosszabb ideje előkészített atomenergia-ellenes kampányával kezdődött az 1970-es évek elején. Kibontakozása időben egybeesett az energia hirtelen megdrágulásával, a pénzkartell által elhatározott olajárrobbantással. Az atomenergia egyre hatékonyabbá és biztonságosabbá váló békés hasznosítása olcsó és bőséges energiaforrást jelenthetett volna mind az ipari országok, mind a fejlődő országok számára. Az olajárak négyszeresére emelése, különösen ez utóbbiakat sújtotta. Mivel bővülő energiafelhasználás nélkül nincs gazdasági növekedés, ezért az atomenergia felhasználás leállítása a pénzkartell által pénzelt és irányított zöld-mozgalommal, egyben a gazdasági növekedés végét is jelentette a 3. világ olajszegény országai számára. Az olajkonszerneket ellenőrző csoportoknak a manipulált zöld mozgalom beindításával sikerült kiiktatniuk a legveszélyesebb versenytársat, az olcsó atomenergiát és "még virágjában letörni az atomrózsát." Így tehát továbbra is az olaj maradt a világgazdaság kulcsfontosságú energiahordozója. Aki pedig ezt az energiaforrást kontrollálta, az az árakat is diktálhatta.

Az ökomozgalom irányítását az 1973. májusában, - a Wallenberg család birtokán, Saltsöbadenben, - tartott titkos Bilderberg-tanácskozás egyik résztvevője, Robert O. Anderson, az Atlantic Richfield Oil Company főnöke vette kézbe. Anderson vállalata és alapítványa sok millió dollárral finanszírozta azokat a szervezeteket, amelyek célja az atomenergia lejáratása és kikapcsolása volt. A több milliárdos befektetéssel alaposan előkészített és beindított német nukleáris energiaprogram is ennek az ökomanipulációnak esett áldozatául. A német "Zöldek" elvakultságát jól mutatja, hogy a Rajna másik oldalán, Franciaországban csaknem annyi atomerőmű van, mint a többi európai országban együttvéve. Ezeknek a betiltását sem a francia, sem a német "Zöldek" nem követelik. A szakemberek előtt közismert, hogy a 19 ma is működő német nukleáris erőmű a világ legbiztonságosabb atomerőművei közé tartozik, mégis ezeket kell felszámolni. Joschka Fischer szerint a legbiztonságosabb erőműre is rázuhanhat egy repülőgép, és akkor felrobbanhat. De miért csak német erőművekre zuhanhat repülőgép, és a sokkal több francia atomerőműre miért nem? Miért csak a német szennyeződés veszélyes, és miért nem a francia is? A francia erőművekből robbanás esetén felszálló gombafelhők talán illedelmesen meg fognak állni a Rajnánál, és nem lépik majd át a német-francia határt? Ezekre a kérdésekre eddig nem kaptunk választ a német "Zöldek"-től.

Természetesen nem környezetvédelemről van szó a német atomerőművek betiltásánál. A pénzkartell ősriválisa Németország, amely nemcsak méretei, ipari-technológiai kapacitása, de geopolitikai elhelyezkedése miatt is az Európai Unió súlypontja. Területileg ugyan meg lett kisebbítve, de ez az atomenergia és az informatika korszakában nem elégséges a tartós alávetéséhez. Ezt a pénzügyi, gazdasági szuverenitásától már megfosztott, politikailag kényszerpályára terelt országot, meg kell fosztani minden nukleárisipari hátterétől is, hogy még csak reménye se lehessen gazdasági és pénzügyi önállóságának a visszaszerzésére. A német atomerőművek felszámolásánál nem a környezetvédelem, hanem a német atomkutatás és nukleáris technológia ipari hátterének a megsemmisítése a cél, egy kemény versenytárs diszkvalifikálása. A másik cél az, hogy a külső energiaimporttól tegyék függővé Németországot, amely belső energiaforrások hiányában a "külföldi energia-csapok" elzárásával bármikor megbénítható. Ezek a létfontosságú energia-csapok pedig szilárdan a pénzkartell kezében vannak.

A "Zöldek" - baloldali demagógiájukkal - a pénzkartell más céljainak az elérésére is kiválóan alkalmasak. Így pl. álszent módon az emberi jogokra hivatkozva követelhetik a németekre ráerőszakolt kettősállampolgárságot. Ez elősegítheti, hogy Németország - versaillesi megcsonkítása ellenére - soknemzetiségű állam legyen, hogy ott is híg és eklektikus multikulturalizmus váltsa fel a nemzeti kultúrát, megfosztva ezt a tudatilag folytonosan bombázott társadalmat a gyökereitől, és a közös hagyományokban gyökerező kohéziójától. A kultúrák és értékrendszerek erőszakos összekeverése hatékonyan segíti az egyén önazonosságának a meggyöngülését, sőt elveszítését. Az ilyen fellazított tudatú egyedekből álló társadalom aztán könnyen gyúrható masszává válik a pénzelit kezében.

Visszatérve az 1973-ban Saltsöbadenben tartott Bilderberg-tanácskozásra, ott nemcsak a dollár megszilárdítását vették számításba, hanem azt is, hogy az milyen kihatással lesz a 3. világ életkörülményeire. Ezt bizonyítja az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsának egy 1975-ben készült dokumentuma, amely a "Memorandum 200" elnevezést viseli. Ez Henry Kissinger vezetésével készült, és az ő utasítására szigorúan titkos okmányként kellett kezelni. A "Memorandum 200" a világ népességének a csökkentését, vagyis a neomalthusianizmust, az Egyesült Államok történetében példa nélkül álló módon a hivatalos amerikai biztonságpolitika fontos céljának minősíti. Már tudjuk, hogy hasonló megállapítások találhatók azokban a jövőre vonatkozó tervezetekben is, amelyeket a new yorki "Council on Foreign Relations" /"Külföldi Kapcsolatok Tanácsa", a Bilderberg oligarchia zártkörű és nagybefolyású elit szervezete/ dolgozott ki az 1970-es években az 1980-as évekre vonatkozóan. Ezekben a tanulmányokban nyíltan megfogalmazzák, hogy a világgazdaság bizonyos mértékű "ellenőrzött dezintegrációja" legitim cél a 80-as években a túlnépesedés megfékezésére.

A jelen tanulmányban ismertetett két dokumentum azt is egyértelművé teszi, hogy nem az Egyesült Államok a vetélytársak nélküli "nagy óriás", "az egyedüli igazi világhatalom", amely a szovjet birodalom felbomlásával a világtörténelem középpontjába került. A meghatározó, a kizárólagos nagyhatalom ma az a világméretű magánpénzmonopólium és hálózata, amelynek tulajdonosai már 1913 óta kézbentartják Amerika egész gazdasági és politikai életét, miután megkaparintották pénzrendszerét a Federal Reserve System létrehozásával, amelynek nyolc magánbank (ebből öt Rotschild érdekeltségű) a tulajdonosa. Az Egyesült Államok monetáris hatalmának a kisajátításával a nagy ország fizikai és szellemi kapacitása is uralmuk alá került, és már régóta az ő uralmi céljaikat szolgálja a pénz világbirodalmának folyamatban lévő létrehozásánál. A pénzkartell eszközként használja a kontinensnyi hatalmat, - pénzét, hadseregét, gazdasági erejét, csúcstechnológiáját, népének szorgalmát és tehetségét, - hogy vele saját világuralmát megalapozza és fenntartsa. Sőt még Amerika megmaradt demokratikus hagyományainak és intézményeinek a vonzásából is hasznot húz ez a szervezett magánhatalom, amely a belülről meghódított ország segítségével rátette a kezét a nemzetközi kommunikációra, a tömegszórakoztatásra, és meghatározó tényezője lett a világszerte a terjesztett - a pénz egydimenziós értékrendszerét hordozó - primitív és manipulatív tömegkultúrának.

Az amerikai társadalom többségének azonban, a most ismertetett dokumentumokban foglalt rafinált módszerek, és az intenzív agymosás ellenére sincs elhivatottsága arra, hogy a pénzkartell és gépezete engedelmes eszköze legyen a tőle idegen világuralmi célok eléréséhez. Világosan látnunk kell, hogy az amerikai hegemónia nem más, mint a pénzkartell hegemóniája, amely egymáshoz kapcsolódó intézmények és eljárások összetett rendszerét jelenti. A magát Amerikának feltüntető nemzetközi pénzhatalom közvetett és látszólagos konszenzuson alapuló világhegemóniájának pedig az a funkciója, hogy fenntartsa a demokrácia látszatát, és elhomályosítsa a hatalom és befolyás terén a nemzetközi életben mutatkozó igen nagy különbségeket. Az amerikai zászlót lobogtató nemzetközi pénzkartell globális elsőbbsége szövetségek és koalíciók finom rendszerén nyugszik, és ezek szó szerint behálózzák bolygónkat. Ennek a félrevezető módon "amerikainak" nevezett rendszernek szerves összetevői a nemzetközi pénzkartell speciális feladatok ellátására létrehozott hálózatai. Az olyan "nemzetközi" pénzügyi szervezetek, mint pl. a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank, egyértelműen globális érdekeket képviselnek. Látszólag az Egyesült Államok, ténylegesen azonban az Amerikát is irányító nemzetközi pénzkartell hálózatának a befolyása alatt állnak.

Annak szemléltetésére, hogy a pénzuralomnak ez a rendszere mennyire életellenes, idézzünk egy budapesti hírt, amelyet Bencsik András, a Magyar Demokrata c. hetilap főszerkesztője hozott nyilvánosságra 1997 májusában és az Internet hálózatra is rátett:

"Február végén zártkörű tanácskozást tartott a budapesti Soros-egyetemen a Világbank. Az előadók elmondták, hogy elképzelésük szerint Magyarországon csak 8 millió lakosnak kellene élni. Ebből kétmillió u.n. narrow minded szakember legyen, a többi 6 milliónak pedig a hátteret kellene biztosítania. Az előadók úgy vélték, azokat a magyarokat, akik egy bizonyos szellemi szint fölé emelkedtek, ösztönözni kellene a kivándorlásra. A világbanki instruktorok üdvözölték ugyan a kormány oktatási és egészségügyi reformját, de hozzátették, véleményük szerint a kórházi ágyak számát tovább kell csökkenteni, a reform utáni állapot felére. Ezt követően - közölte egy oda meghívott, de a hallottakon felháborodott üzletember a Demokratával - egy 30 fős, még zártabb körű tanácskozásra került sor, ahol a jelenlévő pénzügyi és kormányzati emberekkel ismertették azt a forgatókönyvet, amit a továbbiakban követniük kell, s amit a Demokrata informátora szerint 30 évre titkosítottak."

Brzezinski stratégiai forgatókönyve

A nemzetközi pénzkartell - az Egyesült Államok felhasználásával - immáron az egész eurázsiai kontinens feletti uralom megszerzésére törekszik. Ez derül ki Zbigniew Brzezinskinek, a CFR és a Trilaterális Bizottság, azaz HÁLÓZAT egyik tekintélyes vezetőjének és teoretikusának, az 1999-ben Budapesten is megjelent "Nagy sakktábla" című könyvéből:

"Ma az Egyesült Államok - egy nem európai hatalom - élvez nemzetközi elsőbbséget, s foglal el közvetlen hatalmi pozíciót az eurázsiai kontinens három perifériáján, ahonnan erőteljes befolyást gyakorol az eurázsiai "szívtájék" államaira is. Azonban pontosan itt, a földgolyó legfontosabb játékterén, Eurázsiában jöhet létre valamikor egy olyan ország, amelyik képes lesz Amerikával rivalizálni."

Brzezinski idézett könyvében szokatlan nyíltsággal fogalmazza meg a világközvélemény megtévesztése céljából Amerikaként ágáló pénzmonopolista elit birodalmi geostratégiájának három kulcsfontosságú tényezőjét: "elejét venni a vazallusok közti bárminemű paktálásnak, fenntartani a függő helyzetüket, megvédelmezni a szövetségeseket és elérni, hogy továbbra is szófogadóak legyenek. Végül pedig megakadályozni, hogy a barbárok szövetségre lépjenek egymással."

Ez nem a demokratikus amerikai társadalomnak, - az alapító atyák Amerikájának - a hallgató vagy elhallgattatott többségnek a hangja, hanem a rajta belülről győzedelmeskedett pénzdiktatúráé, az Amerika bőrébe bújt nemzetközi bankároké. A pénzuralom világrendjének gőgös oligarchiái ma már azt sem tartják szükségesnek, hogy finomkodva, diplomatikusan fejezzék ki magukat: a vazallust vazallusnak, a barbárt barbárnak, és a függő helyzetet függő helyzetnek nevezik. "A nagy sakktábla" szerzőjének világpolitikai forgatókönyve ugyanannak a hatalomnak a globális dimenziókban végiggondolt stratégiáját szolgálja, mint a "Csendes háború néma fegyverei" és a "Report from the Iron Mountain" készítőinek az amerikai társadalom leigázására kidolgozott javaslatai. Brzezinskinek, a pénzkartell nagyhatalmú szóvivőjének, már nem kell letitkosítania látleletét, arrogánsan őszinte lehet, hiszen a közvélemény már alig számít. A pénzuralom véleményhatalma pedig erősebb, mint valaha. Ki mer ezzel a világhatalommal szembeszállni? Ki meri megmondani, hogy a "király meztelen"? Ezt pozícióban lévő, vagy pozícióra törekvő politikus - karrierjének a kockáztatása nélkül - ma már egyik nyugati országban sem teheti meg. A pénzügyi-korporációs elit - a rendszer fő haszonélvezőjeként - természetesen nem érdekelt a változtatásban. Csak a pénzuralom szervezetét és működését megismerő és megértő, - cselekvési szabadságukkal még rendelkező - szabad polgároktól várható a megoldás, akik a tömegtájékoztatás folyamatos agymosása ellenére is meg tudták őrizni tisztánlátásukat.

Az egypártrendszer és a többpártrendszer kombinációja

A gyorsan cserélődő, négyévenként elmozdítható politikai elit - noha látszólag övé a hatalom - ki van szolgáltatva a le nem váltható pénzügyi és korporációs elitnek, a pénzkartell nemzetközi és hazai gépezetének, amelynek hatalma a pénz és a vagyon magántulajdonán alapul. A politikai vezetőréteg egy-egy csoportja rövid ideig van döntési helyzetben, pozíciója a bizonytalan kimenetelű választásoktól, és a pénzügyi elit támogatásától függ. Élesen szembenálló és gyakran összeegyeztethetetlen érdekek között kell lavíroznia. A pénzügyi és korporációs elittől eltérően nem gondolkodhat nagyívű stratégiában, nem dolgozhat ki hosszútávú terveket, mivel sorsa kiszámíthatatlan, ingatag tényezőktől függ.

Ma már nemcsak az Egyesült Államokban, Nagy Britanniában, vagy az Európai Unió más országaiban, hanem Magyarországon is az egypártrendszer és a többpártrendszer sajátos kombinációja működik. A politika nem látható szférájában a pénzügyi-korporációs elit egypártrendszere van hatalmon, míg a politika nyilvános terében a pénzügyi-korporációs elit által kiválasztott politikai-csoportok a többpártrendszer szabályai szerint rivalizálnak egymással. A hatalomgyakorlás egypárti alrendszerébe tartozik minden olyan kérdésnek az eldöntése, amely lényeges a pénzuralom rendszerének a fenntartásához és zavartalan működtetéséhez. Ezek közül a legfontosabb a magánpénzmonopólium kialakítása, a monetáris hatáskör - a pénz- és hitellevélkibocsátás, a kamat- és árfolyamszabályozás, adópolitika - teljes átengedése a pénzkartellnek, elsősorban a központi bank államtól való leválasztásával. Az egypárti politika kialakítását és érvényesítését ebben a rendszerben az amerikai CFR-hez és az angol RIIA-hoz hasonló szervezetek végzik el a főhatalmat birtokló pénzkartell számára. A jelek szerint e célból jött létre a Magyar Atlanti Tanács is, amely megalakulásától, 1992-től, kezdve szoros kapcsolatban áll a CFR-rel, (Council on Foreign Relations) vagyis a New Yorkban működő Külföldi Kapcsolatok Tanácsával. Az amerikai kutatók ezt az intézményt az Egyesült Államok leghatalmasabb szervezetének tekintik. A CFR politikai vezetőtestületeinek a döntéseit a Fehér Ház és a washingtoni Kongresszus is messzemenően figyelembe veszi. Az idei demokrata és republikánus elnökjelöltségre pályázók is a CFR által előzőleg kiválasztott, és jóváhagyott személyek.

Úgy tűnik, hazánkban is ez a modell intézményesül. A négyévenként megtartott választásokon a pénzügyi elitnek a különböző pártokból összeállított "A" és "B" csapata küzd a kormányzati pozíció elnyeréséért. Ezek a pártok csak másodrendű kérdésekben képviselhetnek eltérő nézeteket. A pénzelit számára lényeges kérdésekben egységes állásponton kell lenniük. A jelen tanulmányhoz mellékelt lista tartalmazza a Magyar Atlanti Tanács (MAT) tagjainak egy részét. A listából hiányzik a korporációs tagok, bankok, vállalatok, teljes felsorolása. (Többszöri próbálkozásunk ellenére sem sikerült megszerezni a nyilvános egyesületként bejegyzett MAT tagjainak a hivatalos névsorát, sem a MAT vezetőségétől, sem az egyesületi nyilvántartástól. Ismerjük viszont az elnökség tagjainak a nevét, és a tagok egy részben már elavult, nem teljes és nem hivatalos névsorát.) Hazánkban - a pénzuralom rendszerének fenntartása szempontjából fontos kérdésekben - ma is egypártrendszer, a kevésbé fontos kérdésekben pedig többpártrendszer van. A MAT-ban békésen együttműködő elit a politika nyilvános terében már kemény küzdelmet vív egymással a különböző pártok színeiben, de csak a pénzhatalom - véleményhatalom - által engedélyezett másodrendű, harmadrendű kérdésekről. A pénzhatalom érdekeinek közös kiszolgálása azonban nem csökkenti a politikai elit versengő csoportjai számára annak a jelentőségét, hogy melyik csoport tölthesse be a számos előnnyel járó kormányzati pozíciókat. A politika nyilvános terében folyó többpártrendszeri színjátéknak fontos szerepe van a politika nem látható terében gyakorolt pénzdiktatúra egypártrendszerének az álcázásában és a közvélemény felé történő demokratikus legitimálásában.

Egy lehetséges alternatíva: Összefogás a fennmaradásért

Felülről nem várható változás. Fordulatot csak alulról lehet kiharcolni. Ha majd lesz több százezer olyan szabad magyar polgár, aki kiismeri magát a kamatszedő pénzrendszeren, és az emberi társadalmat a természeti környezetével egyaránt pusztító uzsoracivilizáció működésén, akkor már nem lehet többé olyan választásokat tartani Magyarországon, hogy társadalmi bajaink legfontosabb okáról, a szegénységről, egy árva szó se essék. Ez a szegénység a jövedelmet folyamatosan kiszivattyúzó pénzrendszernek az egyenes következménye. A fentebb ismertetett amerikai dokumentumok bizonyítják, hogy a mellébeszélés, a valódi problémák elhallgatása és álproblémákkal való behelyettesítése, a pénzuralom elitjének tudatos és átgondolt stratégiája. Ma azért kell összefognunk, hogy a magyaroké maradhasson a magyar föld, hogy a demokratikusan választott magyar kormány rendelkezhessen ismét a monetáris jogokkal, amelyek a hatékony kormányzás elengedhetetlen feltétele, hogy a részvételi demokrácia váltsa fel a pénzhatalom által könnyen ellenőrizhető és manipulálható pártdemokráciát, hogy a magyar pénz ismét a nemzet alapvető fontosságú közintézményévé váljon és, hogy nyilvános legyen végre a közpénzek mozgására vonatkozó minden adat. Azért kell összefognunk, hogy magyarként és emberként is tisztességes életet élhessünk, és épségben adhassuk át otthonunkat, - ezt a csodálatos kék bolygót, - utódainknak.