Helga blogja életről és egyebekről

GDPR

2023-08-16T00:19:00.000+02:00

Miért nem vagyok szuperhős?

2020-03-21T16:28:00.000+01:00

Mester, ha sokat meditálok, megihatok egy üveg mérget is, és mégsem lesz bántódásom?

Fiam, ha sokat meditálsz, fel sem merül, hogy mérget igyál.

Többen kérdezitek tőlem, hogy biologikásként miért vagyok (önkéntes) karanténban?
Csak nemhogy félek? Csak nemhogy betegségtudatom van? Csak nemhogy bedőltem a média/ háttérhatalmak riogatásának?

A válaszom nagyon egyszerű: együttérzésből és felelősségből.

Ugyanis az, hogy tanulmányozom a biologika tanításait, odafigyelek a saját magam működésére, igyekszem hideg fejjel szemlélni a dolgokat, visszakérdezni és több információhoz jutni, az még egyelőre kevés.

Hiába vagyok tudatos, hiába gondolkodom és látom ezeket a helyzeteket másként, én vagyok kisebbségben. Honnan tudhatom, hogy épp ezzel a gondolkodásmóddal (mások szerint felelőtlenséggel) fogok másokban konfliktusokat előidézni? Mi van akkor, ha én, a tünetmentes fogok valakit megfertőzni, akinek az lesz az utolsó lélegzete?

Vajon tudnék ezzel a tudattal nyugodtan élni? Valószínűleg nem.

2012 óta tanulmányozom a biologikát, több cikkemet is olvashatjátok itt a blogon. Amit ezalatt a nyolc év alatt megtanultam: hiába vagy elméletben, tudásban a csúcson, ha megfeledkezel az érzelmek hatalmas erejéről.

Hiába próbál agyunk kéregállománya a 21. századi vívmányokkal lépést tartani, ha az őslevesből éppen csak frissen kikelt hüllőagyunk mozgat még mindig bennünket.

Érzékszervieink folyamatosan pásztázzák a környezetet, agyunk megállás nélkül dolgozza fel a beérkező ingereket, amelyek különféle érzéseket válthatnak ki belőlünk. Agyunk egyik legfontosabb területe az amygdala, itt születnek az érzelmeink. Gondolok itt a félelemre, a haragra, a bánatra, a meglepődésre és az örömre.
A hirtelen, váratlan, meglepetésszerű, sokkoló, reménytelen (stb.) helyzetek következtében kialakuló érzelmek – különösen, ha a bal agyfélteke nem talál rá megoldást –, hozzák létre a stresszhelyzetet. Legerősebb stresszhelyzetet a félelem és a harag (az üss vagy fuss típusú helyzetek) tudja produkálni. Összehúzódnak az izmok, megnő a vér cukorszintje. Az artériák belső fala a külső fal irányába gyűrődik, ezáltal az ér átmérője nagyobb lesz (nagyobb átmérő = nagyobb vérszállítási kapacitás). Beindulnak az immunblokkolók, a mellékvesekéreg a hormonok termelésével járul hozzá a megfelelő készenléti állapothoz. Ha ez az állapot fennmarad, akkor pszichés vagy fizikai elváltozásokat (ahogy a biologika hívja: értelmes biológiai különprogramokat) fog előidézni.

Az agy azonban nem tesz különbséget a vélt vagy valós fenyegetés között.
Lesz/lehet = van.
Amennyiben hangosan, erőteljes érzelmekkel próbálod meggyőzni a biologikáról a nem-biológikusan gondolkodókat – történetesen arról, hogy nincs miért aggódniuk és még jól bele is heregeled magad, miként lehetnek ilyenek, hogy nem értik/nem akarják érteni –, a heves érzelmeidnek köszönhetően esélyes, hogy nálad is el fognak indulni bizonyos szervi elváltozások (ahogy a biologika hívja: az értelmes biológiai különprogramok).

Üzenetem rövid: légy tudatos! Figyeld a működésedet!

Másik érv részemről a tények és az adatok halmaza. Látjuk a mortalitási rátát, látjuk az egészségügyi ellátó rendszer (kórházi ágyak, felszerelés, orvos- és ápolóhiány) szűk keresztmetszetét. Látjuk a logisztika és a kiskereskedelem véges kapacitását. A még inkább kilátástalan helyzettől egy visszafogottabb, otthonmaradós mentalitás fog megkímélni bennünket.

Szüleim, szomszédaim idősek, ezért úgy tudok értük felelősséget vállalni és a szeretetemet irántuk kimutatni, ha a fenekemen maradok a négy fal között.

Ezért nem vagyok szuperhős.

Márciusi üzenet

2020-03-13T14:29:00.000+01:00

Márciusban szabadságot hozom el néktek. A szabadságot, amely mindig a lélekben lakik, az elmében él és ezért és innen kezdve minden más csak külsőség. Sosem kívülről leszel szabad, a szabadság mindig belülről jön. Abból, hogy hogyan tudod kiterjeszteni a valós vagy vélt szárnyaidat, hogyan tudod ezeket megedzeni, szolgálatodra bírni és hogyan tudod vele meghódítani a határtalan lehetőségeket.

Nézz úgy a szabadságra, mint a határtalanságra, mint az ismeretlen területek birtokba vételének lehetőségére is. A hódítás, a megismerés, a tudományok, a hatalmas felfedezések! Az az éra, amikor az emberiség folyamatosan és egyre jobban kiterjesztette világát és ezeken keresztül megismerte önmagát. Newton, Einstein, Magellan, Cook kapitány, mindenki, aki valaha szárnyra kapott és körbeszelte a Földet, bejárta a legmagasabb hegycsúcsokat vagy a kopár sivatagokat. A korszellem, ami elindulásra, utazásra sarkallta az ismeretlen vonzásában lévő őseiteket, mint Körösi Csomát. Ők azok, akik behoztak világotokba olyan szellemiséget, tudományokat, amely gazdagította népeteket és előrevitt a földi élet folyásában. Igen, ennek sajnos volt azonban egy nagy visszakozása is. Elnyomás, kapzsiság… megkapni. Minél jobban, gyorsabban, egyre több mindent megtudni a világ folyásáról … és ezzel egyidőben, egyre jobban kezdték el tisztelni azt a valamit, amit tudománynak, józan észnek, rációnak neveztetek el, s aminek az lett a következménye, hogy eltávolodtatok … tőlünk.

Most másfajta jellegű utazásra foglak Benneteket, az Emberiséget vinni. Egyszer már vittelek benneteket, s az az utazás a rációt hozta el. Most eljött az ideje, hogy megjelenjék a szabadság, s megjelenjék az a valami, amit ti spiritualitásnak hívtok. Spiritualitás, ami itt a lelked megtalálása, a felszabadulás, a belső megvilágosodás. A belső megvilágosodás, önnön létező valótoknak a felismerése. Annak a valónak a felismerése, amely arról szól: kik vagytok ki. Kik vagytok Ti és miért jöttetek e Földre? Miért vagytok itt e Földön? Mi a legősibb és legfontosabb célotok? Miért kellett megszületnetek?

Vajon tudjátok- e erre a választ? Nem. Ezt keresitek. Apróságokban keresitek az életetek értelmét …. ezt vagy azt állást/Férfit/Nőt válasszam, hol fogok több pénzt keresni, vajon egészséges leszek-e… Vajon hányszor kérdeztétek meg életetek során: “Hogyan leszek boldogabb? Hogyan tudom megismerni jobban valós természetemet? Vajon, hogyan tudom felismerni azt, aki én vagyok?”

A március legfontosabb célja ez, hogy felismerd azt, aki valójában vagy. Kinek születtél és milyen tudattal, milyen cél- és küldetéstudattal lettél erre a világra beállítva. Március így a befelé fordulás hónapja is lesz. Külső világ illékony álmaiba vetett hitetekből ébredni kényszerültök. Most jön el az ideje annak, hogy a fenti kérdésekkel magatokba nézzetek és végre a szeretteitekre is figyeljetek. Itt a kézzelfogható ideje a február üzenetének: valósítsátok a kapcsolódást magatokkal és a többiekkel.

Valentin-napi üzenet 2020. február 13.

2020-02-18T18:44:00.000+01:00

Az ősi időkben, az ősi arany- és ezüstkorban valóban lehetőségünk volt arra, hogy személyesen adjuk át tanácsainkat ezeken a napfordulókon. A Valentin-nap is pogány rítus volt a mostani szemszögetekből. A mi szemszögeinkből viszont az Eredeti.

Az, hogy ezen nap most mit jelent, hagyjuk, mert nem szól semmi többről, mint miről most a világotok szól. Nem több, mint, amivel kifejezitek ezt az egészet: hatalmas üres szív alakú lufik. Semmi több.
Ez egy levegővel - abból is legkönnyebb, legsúlytalanabb gázzal-, teli lufi. Bármikor és könnyen kipukkad, olyan pukkanásokkal, amelyeket utána nem tudsz értelmezni.

Nem érted miért történt és nem érted azt, hogy mi annak az oka, hogy a kapcsolatod nem működik. Azért, mert súlytalan, azért mert levegős és abból is a legritkább.

Mit gondolok én erről? Én, ennek az ünnepnek a megvalósító istensége?

Annak idején, amikor lejöttem közétek, igen, ez annak a napja volt, hogy felkészülj arra, hogy valóban elmegy a tél.
Azon a tájakon és abban az időben ez valóban egy tavaszpont volt. A tavasz első pillanata, ami megadta az első intenzitást és az irányt. Ekkor már fák éledeztek és hamarosan virágozni kezdett a mandula is. A mandula, ami az én kedvenc virágom és növényem. Szeretem a színét és azt a gyümölcsöt, ami rajta megterem. Én gyümölcsnek nevezem, ti csonthéjasnak. Nézd meg a mandula gubóját! Nézd meg, hogyan növekszik a hamvas zöld hús mögött az a valami, az a finom, puha csonthéjas, ami ezt az édes és egyben kesernyés mennyei mannát adja.

Nézzük meg most a történetiséget. Igen, elindult a szárba szökkenés, megindult a természet, a világ örök körforgása ezen a térfélen. Ennek vagyok a hirnöke, ennek vagyok az istene. Egyfajta természeti istenség vagyok, ez most azonban ne befolyásoljon benneteket. A természet kinti ébredése elindította az emberekben a felkészülést, hogy a téli súlyozott álomból felébredve újra kilépjenek a napfénybe, megfürdőzzenek abban, megtapasztalják annak a gyógyító sugarait, elinduljon a szorgoskodás a tevékeny ciklus.

Erre hívlak fel benneteket a termékeny és tevékeny ciklusra, kezdjétek el a szorgos kis működést saját magatokon. Vegyétek gorcsó alá a párkapcsolataitokat, de abban is leginkább magatokat:

Mi az, amit te adsz? Mi az, amit te nyújtani tudsz?
Mi az, amire te képes vagy?
Hogyan teszed boldoggá a saját életedet és mit tudsz ebből megosztani másokkal?
Nézd meg, mennyire van jelen életedben a gyűlölet, a harag?
Mennyire van életedben jelen az a fajta hárítás, hogy nem akarod tudomásul venni a másik embert? Annak a fájdalmait, szerelmét és szeretetét?

Gondolkodj csak el ezeken! Nézd meg, hogy ez mit jelent a te számodra? Nézd meg és gondolkodj el ezen Te Földi Ember!

Én itt vagyok veletek.

Minden egyes nappal közelebb kerültök önmagatokhoz, és ha bennetek ott van az erő, az energia - akárcsak az a kis mandulafa - a bennetek lévő szeretet és szépség is ki fog virágozni. Nézzétek ezt meg, és mutassátok meg a másiknak! Hiszen egymás tükörképei vagytok. Csak azt tudjátok meglátni a másikban, amit magatokban is megláttok. Legyen ez - ahogy ti mondanátok, - jó vagy rossz. Legyen ez a napfényes, vagy legyen ez az árnyékos oldal.

Vess egy nagyobb pillantást az árnyékra!

Miből tevődik ez az árnyék?
Hogyan tevődik össze ez az árnyék?
Mitől lesz ez az árnyék árnyék?

Merd kimondani a legmélyebb félelmeidet! Merd kimondani, hogy félsz valójában csupasz és meztelen lenni, nem a másik, hanem leginkább önmagad előtt. Vesd le a magadon lévő kérgeket! Nézz mélyen önmagadba és kezdj el szeretni. Kezd el a szeretet önmagadnál.

Arról szól ez, hogy találd meg magadban azt a MAGot, amely értékes. Mindannyian értékesek vagytok. Mindannyian a mandulafa gyermeke és termése vagytok. Igen, a FÖLDből gyökereztek, kapjátok a NAP fényét, a HOLD csillogását, a CSILLAGOK ragyogását, az ESŐ hatalmas nagy megtermékenyítő erejét, Anyatermészet metszegeti az ágatokat és minden szépen révbe ér. Látjátok, ahogy az a kis mandula kifejlődik az őt óvó puha rétegben. Puha réteg, mely ismételten egy kemény réteget takar, de a keméynségben ott van újra a puhaság. Találjátok ezt meg, mely hordozza a NAP fényét, a FÖLD ásványait és termékenyen hordozza saját magát, mit ezekből épített fel. Merjétek felbontani a merev réteget, merjétek felroppantani és merjétek megnézni azt az édes kicsi MAGot.
Ezek vagytok Ti, Drága Gyermekeim.

A szerelem az igazából itt kezdődik. Ott, hogy meglátod ezt. Ott, hogy érzed ezt. Ott, hogy hajlandó vagy ezt ápolni. Öntözd a mandulafádat! Öntözd szeretettel, hálával, köszönettel. Merj kérni, merj elfogadni és merj adni. Nem leszel ettől szegényebb, ellenben életed egy új, szebb világot tud elhozni tenéked.

2020 februári üzenet

2020-02-12T12:19:00.000+01:00

Többen kérdeztétek, hogy mi lesz a világgal, hogy szándékoznak-e tenni bármit is értünk az angyalok, istenségek vagy földöntúli testvéreink.

Nem kell hívőnek lenni - itt a hívő alatt nem a vallásosságot értem-, hogy meglássuk, valami nem jó irányban halad. Legyen szó klímaválságról, a Vuhan-vírusról, a politikai és gazdasági rendszerekről. Felzabáljuk a Földet, kiírtjuk az állatfajokat, felégetjük az őserdőket és bevetjük műanyaggal.

Be kell látni, ahova haladunk és ahol most vagyunk, az tarthatatlan, nem megoldás semmire. Saját magunk kábulatának vagyunk a foglyai. Benne vagyunk önnön hibáinkban, hiányosságainkban és a sajátos, saját magunk által teremtett világ állandó csapdáiban. Hitrendszerünk az, ami meghatározza az életetünket. Az a hitrendszer, amellyel elhisszük magunkról a jót és a rosszat, amelynek köszönhetően a jó, a helyes vagy a tévúton járunk.

Ez a fő probléma a rálátás és a tisztánlátás hiánya, a bölcsesség, az alázat és a szeretet hiánya. Ez vezetett olyan tévutakra, amellyel rontjuk az életünket, a Földünket, tesszük tönkre mindazt, ami adott volt. Elérkezett hát annak az ideje, hogy felnyíljon végre a szem, hogy lássuk végre hova is tartunk és ezt minek is köszönhetjük. Elérkezett hát annak az ideje, hogy szembe nézzünk a kauzalitással. Lássuk a cselekedeteink okát, annak okozatát és következményeit, így látva életünk hosszú láncolatát. Meglájuk, hogy mi az ára cselekedeteinknek. Ez nem büntetés, hanem egyfajta szembesítés azzal, hogy amit csinálunk az nem jó. Legyen szó egyéni utakról, vagy a kollektív közös földi életünkről.

Önámítás azt hinni, hogy a segítség kívülről fog érkezni, s a kisangyalok leszállnak értünk, s a mennybe visznek, mint Zrínyit és katonáit. Badarság azt hinni, hogy a felhalmozott bűneink egy csapasra megtisztulnak, anélkül, hogy bármit is tennék magunkért.

Egyetlen kiugrási és kitörési lehetőség van: tudatosság. Erre sok metódust kaptatok, melyek közül a legtöbbet felejtsük inkább el…. mert zsákutca.

Hatásos a Buddha által kidolgozott módszer, a meditáció. A meditáció csak akkor hatékony és akkor működik jól, ha megvan benned a rálátás és az önfelismerés képessége. Amíg egy külső megoldótól, menedéktől várjuk el a dolgokat – tetszik, nem tetszik a buddhizmus puszta tanai és meditációi is egy külső menedék aktivitás hiányában –, addig nem tudunk haladni. Az igazi megoldás akkor következik el, amikor rálátunk magunkra és ezzel vesszük a kezünkbe a jövőnket. Innentől lesz a meditáció is hatásos.

Gyakran abban a téves képzetben vagyunk, hogy kintről ezt megkapjuk. Nem ez van. Kintről kaphatunk segítséget, rálátást, javaslatot, attól akinek van már egy fajta szemlélete. De nem fogja sem a pap, sem a pszichológus, sem a barát/barátnő, jós megoldani a problémáidat!

Ez az amin végig kell valóban menni, ha haladni akarunk. Ha nem akarunk, akkor menjünk csak el újabb tanfolyamokra, beavatásokra és várjuk a csodát.

Amíg még alapvetően zárványaink vannak, és ezekre nem látunk rá, addig nincsen előre vivő út sem.

Hogyan tudsz tenni a Földért, az Emberiségért? Kezd a legkisebb egységnél: magadnál. Változtass a saját életeden, mielőtt másokat akarnál megmenteni vagy megváltoztatni, vagy bőséges tanáccsal ellátni. Nézz magadba, lásd magad. Ismerd meg gyengeségeidet s gyarlóságaidat, s lásd meg erősségeidet. Minden más, amiben másik személyre vagy körülményre mutogatsz nem több, mint felmentés. Nincsen már felmentés, nem mutogathatsz minding másra. Hogy a szomszéd, tanár, főnök, házastárs, a politikusok vagy média teszi veled.. A politikus és a média is belőled van! Minden tőled indul ki, mindennek a kezdete és a vége te magad vagy. Nem lehet folyamatosan hárításban, elhallgatásban és másokra kent felelősségben élni. Fel kell ismerned, hogy mi az, amiért az életedben felelős vagy. Számos korlátozó programmal (indítóprogram, családi minták, saját tapasztalatok) vagyunk felvértezve erre az életre, mégis meg kell próbálni és ki kell ebből lépni. Kezdd el apró lépésben, a család, baráti, szűk munkatársi körben.

Tedd rendbe az életedet, ez a legfontosabb dolgod, te földi ember!

Miért nem írok?

2019-03-31T20:42:00.002+02:00

Legkedvesebb szomszédommal kialakítottunk egy kis rituálét. Átcsengetek hozzá két csésze presszókávé kíséretében. Ő ül a kedvenc karosszékében, és pedig - időjárástól függetlenül-, felpattanok a csillogó zöld mázas cserépkályha padjára. Körbeleng bennünket a kávéillat és elkezdődik vagy egy időutazás, vagy valami szellemi tánc. Órákat beszélgetünk, tettünk így minap is, mikor szomszédom nekem szegezte a kérdést:

"De tényleg, miért nem írsz?" "Mert jól vagyok - válaszoltam, s kortyoltam a kávémból, - s az írás valami konfliktusból, illetve katarzisból fakad." "Hát akkor ezt írd meg"- csattant fel szomszédom.

Otthon aztán ezen morfondíroztam, hogy tulajdonképpen jól vagyok, ahhoz képest, hogy lehetnék nagyon rosszul is.

Többször kaptam már életem során, hogy "neked csak megszületni volt nehéz". Kérdezzék meg anyukámat, keményen megdolgoztunk az ittlétemért.

S aki igazán ismer, az tudja, hogy nekem is kijárt a "jóból", lenne min bőven panaszkodnom.

De nem teszem.

Nem teszem, mert semmivel sem lennék előrébb. Az egyik technikámról már írtam, miszerint megadom a fájdalomnak, amit szeretne. Másik technikám, hogy tételesen átgondolom a helyzetet, hogy valóban fontos-e, van-e ráhatásom, s ha igen, akkor mit tudok tenni azért, hogy kilendüljek. Felgöngyölítem az ismerősi körömet, utána járok a megoldási lehetőségeknek, beleértve a terápiát is.... nem kineziológus, nem Hellinger. Pszichológus. Mert vannak helyzetek, amikor egy objektív szemre, nem pedig szimpatizáló barátokra, rokonokra vagy kollégákra van szükség.

Igen, ez egy folyamat, hosszú és fáj - anyagilag is. Viszont megéri, kellenek az ilyen reflexiós lehetőségek, s iránymutatások, melyek a következő megborulásig kitartanak. Mert megborulás lesz. Ez az egyik biztos pont az életben, a másik, hogy egyszer meghalunk. Viszont a tudatosságnak és edzettségnek köszönhetően ezek az események egyre kevésbé fájnak, vagy rövidebb ideig tartanak. Valahol azért nyerünk egy kicsit....

"Tudod miről akarok még írni? - fordultam szomszédomhoz-, arról, hogy a boldogtalanság népbetegség."

"Arról mindenképpen írjál!"

Válasz Fanninak

2017-10-08T17:08:00.000+02:00

Kaptam egy levelet. Meg vagyok illetődve. Megtiszteltetés. A kérdés nagyon fontos, ezért válaszolom itt meg.

Kedves Helga! Remélem nem haragszik meg, hogy itt ilyen formában írok Önnek. Több blogbejegyzését is olvastam már, amelyek inspirálóak és nagyon igazak. Hallgattam egy videót is, melyben többek között Ön is szerepelt valamint ennek kapcsán volt egy bejegyzése is, a felfoghatatlan baj a fészekben címmel.

Teljes mértékben tudok azonosulni az ott elhangzottakkal illetve leírtakkal. Mégis egyszerűen valami nem fér a fejemben. Sok biologikus ember tudja a válaszokat de egyszerűen annyira döbbenet, ami körülöttünk zajlik...Ön miben látja ennek a nyitját?

Nem tudok elmenni amellett, hogy az ember facebookozik, instagramon jelen van és akarva akaratlanul ezekbe botlik. Nem csak magyar hölgyek, de számtalan külföldi hölgy, idősek, fiatalok, megcsonkított mellek, megkemózva, megsugarazva. Egyszerűen döbbenet. A boltok elárasztva mellrák ellen szóló polókkal, karkötőkkel stb.

Ismerem a Titok című könyvet, filmet, melyben elhangzik, hogy ne valami ellen legyünk hanem az ellenkezője mellett. Ne a háború vagy a drogok ellen (hisz a negatív reklám is reklám), hanem a béke mellett. De mégis valahogy, olvasva az Ön bejegyzését és látva ezeket a képeket, cikkeket megrökönyödöm egy pillanatra. Lesújt (s bár lehet ez a cél, ahogy Ön is írja, hogy a média által megy a riogatás) de mégis úgy döntöttem, hogy megkérdezem az Ön véleményét? Miért van ez? Miért árasztják el az instagramot is ezekkel, miért választja sok nő a mell-levételt, miért a sok kemó? Ön mit gondol erről? Érdekelnek a világ dolgai, hová tartunk, miért csak nagyon kevesen hisznek a biologikában? Talán túl kiváncsi vagyok, de foglalkoztatnak ezek a dolgok. Sok újmedicinás videót láttam akár a "rettegett kórról" akár a megfázásról, de most így október kapcsán ez a kérdés fogalmazodott meg bennem. Ha ideje engedi, legyen szíves írjon nekem pár sort. Szeretem az instagramot de már elszomorít ez a sok "szenny". (Ezért is nézek talán szívesebben újmedicinás videókat)

Mit gondol Ön?

Válaszát nagyon várom!

Fanni

Kedves Fanni!

Amikor 2012. áprilisában találkoztam először a Biologikával, majd szeptemberében a Recall Healing-gel a világnézetem a feje tetejére állt. Azt gondolom azóta is, hogy ez a rendszer a buddhizmus részletes válasza az egész-ségünk megőrzésére. Nagyon sok kérdésemre megkaptam a választ. Ahogy egyre többet foglakoztam a témával, egyre több titokra nyílt fény. S azt gondoltam, hogy szent hivatásom ezt a fantasztikus tudást másokkal is megosztani. Láttam a nyitott vagy éppen kétkedő arcokat, és én, mint egy próféta osztottam az igét. Tudjuk, hogy mi a próféták útja…

Nagyon sok végigkísért eset - család, barátok, munkatársak, köztük voltak tragédiák is-, rengeteg hosszú és mély beszélgetés után értettem meg, hogy mi is az, amit mi szabad akaratnak nevezünk.

Ebben a megértésben arra jöttem rá, hogy a szabad akarat két fő összetevőből áll.

Az egyik félelem. Itt van ez a hatalmas nagy világ, amit folyamatosan fedezünk fel. Eljutottunk a szubatomi részecskékhez. Eljutottunk a kvantum szinthez, s mégis széttárjuk kezünket és azt mondjuk, hogy itt van valami, amitől ezek a részek önállóan működnek. S lövésünk sincs, hogy mi ez a valami. Itt vannak ezek a részek, és eldöntik, hogy a kettős rés kísérleben melyik hézagon mennek be, sőt dötenek úgy, hogy egyszerre mindkettőn. Felfedezések ellenére ott vagyunk, hogy ez a világ hatalmas, és ugyanolyan félelmetes, felfoghatatlan számunkra, mint annak a harcosnak, aki keze nyomát hagyta az Altamira barlangban.

Innentől kezdve ez a fajta korlátozottságunk, nemtudásunk magával hozza azt a félelmet is, hogy a döntésünk helyes tud-e lenni. Megjelenik az állandó kétkedés, hogy mi van akkor ha … mi lett volna akkor, ha … S ha életben maradásunk, túlélésünk a tét, ez a kétkedés hatványozódik.

Félelemből fakad a másik összetevő a biztonságra törekvés. Annak a biztonságnak az irányba fogok elmozdulni, miről több ismeretem van.
Több ismeret, több tapasztalat = jobb, pontosabb objektív döntés.

Ha beleszülettem egy olyan rendszerbe, ami az akadémikus orvoslás által meghatározott, akkor megyek az orvosságért, és könnyebben választom a művi beavatkozást. Mert ez a működési mód. Ezt tanultuk meg, ezt ismerjük, azaz ez ad biztonságot.

(Itt álljunk meg és tisztázzunk valamit. Mind az akadémikus, mind a komplementer orvoslást a helyén kell kezelni. Azt vallom, hogy a kettő kéz a kézben jár. Kell a nagyon pontos diagnózis, lelet, kép, hogy utána dönteni tudjak. Perforált vakbéllel rohanok a sebészetre. Torokfájással az Aloe First-os flakon és a Schüssler sót rejtő doboz után fogok nyúlni. Ha fáj a fejem jegelem, iszom egy erős presszókávét, s végső esetben nyúlok az Advilért. Császármetszés után szedtem a homeopátiát és kértem a fájdalomcsillapítót. Az ÉS híve vagyok és nagyon elszomorít, amikor a hagyományos nézőpont felelőtlen és ostoba tömegként állít be bennünket, akiket meg sem akar hallgatni. A tisztelet, a meghallgatás nekünk is jár.)

Azt látom, hogy emögött a biztonság mögött van az ismeret, a tapasztalat és valami nagyon fontos. Ez pedig a HIT.
Amikor beszélgetek egy ismerősömmel, akinél egy daganatot fedeztek fel, akkor két kérdés teszek fel. Az egyik, hogy mitől fél leginkább, amikor azon lamentál, hogy menjen vagy ne menjen kemóra. Ezután megkeressük azt, hogy mi az, ami a jelen helyzetében neki a biztonságot, a megnyugvást fogja adni. A mérleg el fog billenni valamerre. S ha ő azt a döntést hozta, hogy elmegy kemóra, sugárra, pedig tudja mi lesz, és látta is Özpetek Öveket becsatolni! c. filmjét, mégis ebben hisz, ezt választja… akkor nekünk egyetlen egy dolgunk van. Ezt a döntést elfogadni, tiszteletben tartani, s emberünket ebben a HITében folyamatosan támogatni. Mert neki ez fogja hozni a gyógyulást. A hit, ami csodákra képes.

Azt gondolom, hogy az életben feltétlen hittel rendelkezzünk, hogy bármi ami velünk történt, történik, az értünk van. Bármi amiben benne vagyunk az a létező legjobb dolog… ehhez a nézőponthoz, sziklaszilárd hithez rengeteg tapasztalat és önreflexió és -rálátás kell.

Ahelyett, hogy ismerősünk döntését megkritizálnánk, megkérdőjeleznék - és ezzel őt felelőtlen embernek bélyegeznénk meg-, fogadjuk el. Fogadjuk el, hogy felnőtt, döntésképes emberekről van szó.

Az ő élete, az ő lelkiismerete. Mi csak a saját életünkért vagyunk felelősek. Senki más problémáját, gondját, baját nem vesszük át, mert éppen elég a sajátunk. Senkit sem tudunk megmenteni…abba csak belebukni lehet. Ahogy Arany János mondta, műveljük a kertünket.

Ha segíteni akarunk, akkor mondjuk meg neki, hogy támogatni fogjuk a meghozott döntése során. Drukkoljunk neki, szervezzünk jókedvű programokat! Bátorítsuk naplóírásra! Beszéltessük, beszéltessük, beszéltessük! Mondja ki a benne lévő érzéséket, megéléseket.

S miért posztolja az Instára? Mert ebben hisz. Ezt tartja helyesnek. Mert örül, hogy (túl)él. Büszke magára, hogy végigcsinálta és él. S azt hiszi, amit én is hittem: hogy próféta és erőt ad. S biztos vagyok benne, hogy sokaknak ad is. S ha már egy ember egy ilyen posztnak köszönhetően túlélt, akkor már megérte.

Fanni, amikor a képeket legközelebb nézi, kérem engedjen meg magának két kérdést:
1. el tudja fogadni, hogy a kép posztolója ezért teszi?
2. el tudja azt engedni, hogy Önnek ehhez a képhez bármi köze van?

Biztos vagyok benne, hogy igen.

Szeretettel:

Helga

A szabadság vége

2017-08-13T19:28:00.000+02:00

Mi a bajom az augusztussal?

Sok, meglehetősen sok.

Kezdem azzal, hogy auguszus második hetében tüsszögni kezdek, torkom kapar, a szemem vörös, mint a bagzó macskáé. Magyarul: beüt a parlagfű szezon. Egyetlen megoldás a mesterséges levegő, azaz bármi klimatizált helyiség, gépkocsi.

Évek óta próbálom felgöngyölni a tünetegyüttes mögötti konfliktusokat. Recall Healing alapkérdése: És még mi lehet? Még, még, még mi, hogy még mindig tünetelek?

Egy a biztos, valami elszakadást, elválást kell keresni.

Visszanézve az életemre van bőven.

Főiskolás koromban augusztus 20-a magasságában jöttem vissza a német nyelvterületekről, ahol persze hogy volt szabadság és szerelem… Egy már megvan.

Három éve augusztus elején költöztem Lányommal új otthonunkba. Újabb adalék, de a tünetek makacsul kitartanak.

Most azonban megtaláltam egy újabb puzzle-darabot. Gyerekkoromban gyakran hallottam otthon, hogy anyám névnapjával vége a nyárnak. Ez augusztus 18. Lám, milyen közel van augusztus 20-hoz, amikor is főiskolásként hazajöttem a szabadságot jelentő külföldről!

A nyár vége pedig egyet jelent: kezdődik az ősz, kezdődik a suli, a kötöttség.
Megindul a reggeli rohanás: gyereket suliba, magamat munkahelyre eljuttani, majd sötétedésre haza.

Sötétedés…. tegnap néztem épp, hogy fél kilenckor már öreg este van. Közeleg a tél valóban.

Arra jöttem rá, hogy nekem augusztus az elmúlás hónapja. Ennek első jele, hogy a Műveszetek Völgyének varázsvilága átváltozik a kopár valósággá. A kapolcsi fesztivál végével belépünk az augusztusba, amely minden nappal közelebb visz bennünket a rideg és sötét pannon télhez.

Rájöttem, hogy az év vége nekem augusztus 31.

A Szabadság vége.

S ez nem egy vidám, trombitás ünnep.

Jól szeretni

2017-01-26T18:11:00.000+01:00

"How beautiful it is to love in a world where nothing lasts forever. We must learn to fall in love with the love inside us, only then every moment living will be worth dying for."

A lista - 2.

2017-01-11T18:06:00.000+01:00

Ahogy ígértem, folytatom morfondírozásomat a 77 pontos elvárási listáról.

Szinte hallom, ahogyan kérditek, mégis mi a bajom azzal, hogy vannak elvárások.

A kérdés az, hogy a személlyel vagy a kapcsolattal szemben van az elvárás. Ez nagyon fontos, mondhatni vízválasztó pont.

Amíg a partneremre vonatkozóan vannak az elvárásaim, azzal egy kettős helyzetbe kerülök.

Egyrészről kontrollálni kezdem a másik embert: valóban megfelel az elvárásaimnak, valóban olyan, mint amilyennek szeretném, hogy legyen.

S jaj neki, ha nem olyan!

Ekkor ugyanis megyek a következő célszemélyre, ha ő sem olyan, akkor a következőre. Mindig lesz következő! Ez a helyzet az én belső bizonytalanságomról szól, arról, hogy míg valakivel vagyok - akiről sorban derül ki, hogy nem teljesíti az elvárásaimat, azaz nem elég jó-, megjelenik a félelem, hogy lemaradok egy másikról. Mondjuk az igaziról. Az igazi utáni maratoni futás pedig érzelmi kiégéshez vezet.

Másrészről lemondok a saját felelősségemről, mert egy másik embertől várom a boldogságot, azt, hogy igazán jól érezzem magam.

Mi van akkor, ha a párkapcsolatra vonatkozóan vannak elvárásaim?

Ez már egyfajta piac: adok és kapok.

Teszek bele a legjobb szándékom szerint, s elvárom, hogy te is ezt tedd.

Kiteszem, hogy számomra mi a fontos egy párkapcsolatban, elmondom, milyen elvek mentén élem a mindennapjaimat, melyek azok az alapértékek, melyekhez ragaszkodom. Cserébe szeretném megtudni, hogy te ezekkel hogy vagy. Hogyan működsz, mi neked a fontos, mit szeretnél megélni egy kapcsolatban.

Fontos szem előtt tartani, hogy egy kapcsolatot csak ketten tudnak működtetni.

Ha az egyik teszi csak bele, s a másik lébecol, akkor borul a kapcsolati egyensúly.

A stabil(abb) önbizalommal rendelkező átlátja a helyzetet, s mivel tudja, hogy számára mi a fontos, mi az érték: dönt és kilép.

Azonban, ha ez egy játszma a két fél között - én várlak és te az utolsó percben lemondod, vagy eltűnsz hetekre, majd egyszer mosolyogva előkerülsz a semmiből-, akkor működni fog a kapcsolat, hisz megkapjuk a mindennapi „nem vagyok elég jó, elég fontos“ zsetonunkat, ami a mindennapi biztonságunkat megadja.

A lista

2017-01-04T13:58:00.000+01:00

A múlt év utolsó napjaiban futottam bele egy ismerősömmel készült reggeli interjúba. A műsorvezetőt lapokból, portálokból ismerem - vagyis egyszer mellettem állt az Üllőin a rendőrlámpánál-, egy műsorát sem volt szerencsém megnézni. Mielőtt kérditek: van TV-m előfizetéssel csak épp sorozatokat és (rajz)filmeket nézek rajta, hiradót, reggeli műsort nem.

A sztereorip agyammal leírtam a műsorvezetőt egy klasszikus wannabe-nek, aki attól híres, hogy híres. Most viszont meglepődtem, ugyanis emberünkből kitört párszor a coach. Stílusát nem nevezném non-direktívnek, inkább provokatívnak, a személyes példaként hozott tükör is inkább ez utóbbinak volt az eszköze.

Lényeg: a műsoron jól szórakoztam … miután túlvoltam az első felinduláson.

Bevallom, az interjú valamit megnyomott bennem, nemhiába lettek érzelmi reakcióim.

A műsorvezető vendége volt egy ismert show-man. Többször voltam előadói estjein, volt lehetőségem beszélgetni vele: szimpatikus ember. Ráadásul jóképű is, tehát az a típus, akire pattannak a nők.

A műsorvezető felajánlása - mely szerint idén nőt szerez neki- , éppen ezért érthetetlennek és értelmetlennek tűnt.

A beszélgetés során egyszer csak előkerült egy 77 pontos lista, melyről csak 5 fontos elemet beszéltek meg.

Igen, 77 pont, aminek a leendő arának meg kell felelnie.

Képzeld el, hogy új kapcsolatodat ápolgatod, lebegsz a föld felett.

Általában igyekszel a legjobb énedet mutatni, hogy a másik rájöjjön: bizony-bizony, te vagy a főnyeremény. Ahogy halad a kapcsolat, egyre több minden derül ki, hogy milyennek is kellene lenned, hogy neki jó legyél.

Ne azt képzeld el, hogy a 77 pontos lista az arcodba lesz nyomva!

Helyette eleinte elkapsz egy-egy „ezt nem így kellett volna csinálni“ vagy épp „te kis csacsi“ pillantást, vagy „ügyes vagy, de a helyedben én“ kezdetű mondatot. Később a helyzet fokozódik, egyre több ponton kapod meg, hogy nem vagy elég jó: már nem vagy szép, nem vagy vonzó, nem sziporkázik az agyad, nincs is humorod.

Leíva egyszerű a válasz: ki kell lépni egy ilyen kapcsolatból.

Viszont sokan maradnak benne egy ilyen helyzetben, mert egész életük során azt tanulták meg, hogy ők nem elég jók. Miután ez ugyanaz a mintázat - csak nem apa/anya, tanár, főnök vagy basáskodó kolléga működteti-, így az komfortos, megszokott, s amit ismerünk, az ad biztonságot. Biztonság pedig egy primer szükséglet, amiért mindent megadunk, és amiért bármit elviselünk.

Folyt.köv.

Olvasd el a témában korábban írt gondolataimat is!

Ajtók

2016-12-27T22:34:00.000+01:00

Negyven felett már nem úgy van, hogy ahol egy ajtó bezáródik, ott egy újabb nyílik.
Negyven felett ez úgy van, hogy egy bezárt ajtóval több.
Nem így látja, Helga?

Letettem a telefont és vettem egy nagy levegőt, majd kiszálltam a kocsiból.

A kép elkeserítőnek és sötétnek tűnt. Hányszor hallani, hogy negyven az már a B-oldal, és hogy itt már nincs esély jóformán semmire. A cégek már nem kérnek a negyven feletti alkalmazottakból, pedig tapasztalban, tudásban bővelkednek, tudnak és akarnak is tenni.

A párkapcsolatokról nem is beszélve. A negyvenes férfiak, ha házasok, max. félrelépésben gondolkodnak, ami rossz hír a szabad vegyértékkel rendelkező harmincas nők számára. Azon nők számára, akik előbb-utóbb gyerekektől hangos családi fészket, társadalmilag is elfogadott biztonságot akarnak. Ha már nem házasok a férfiak, akkor a múlt házasság - elsősorban gyerekek, másodsorban a már mást szerető asszony-, felett keseregnek, s legalább 1 év pszichoterápia belőlük újra tettrekész embert varázsolni. Ha meg még életében nem volt nős, de még egy tartós párkapcsolatot sem képes felmutatni … az a spuri kategória.

Férfiaktól sem hallok jobbat saját nememre.

Van a Victoria’s Secret modelljeit csodáló alig huszon. A bilológia óráját meredten bámuló harmincas. Az elvált negyvenes, aki köszöni komolyat már nem kér. Az egyedülálló negyvenes, aki csak komolyat kér.

És ott vannak az ajtók, melyek egy-egy szakítás, meghiúsult esküvő vagy már eleve hamvában halt randi után csendesen csukódnak be. Eggyel több csukott ajtó, ami már nem fog kinyílni, s ami helyett sem nyílik ki újabb ajtó, vagy ablak, de még egy kis fortacska sem.

Két napig forgattam magamban ezt a képet. Beszálltam a kocsiba, rátettem a gyújtást, elindítottam a bluetooth kapcsolatot. Kinéztem a szélvédőn. Semmi különös, a szemben lévő ház erkélyajtaját néztem, amikor belém csapott valami. Most is csak ajtókat látok. Igazából mindegyik be van csukva, de bármikor bekopoghatok rajta. Én magam döntöm el, hogy melyiken akarok bemenni. Lehet hogy a kopogásomra nem lesz a válasz. És akkor mi van? Ott a következő ajtó! Lehet, hogy benézek, majd azon melegében ki is fordulok. Lehet, hogy bemegyek, eltöltök időt, s úgy döntök maradok. Dönthetek úgy is, hogy most kimegyek, de látogatóba vissza-visszatérek.

Igen, én dönthetem el, hogy az életemmel, a kapcsolódásaimmal mit is kezdek. Mibe érdemes energiát tennem, mert az tápláni fog engem is. S mit jobb kerülni, mert az inkább fosztóképző.

Alighogy ez a kép végigpergett, Érzelmi Dizájner Barátném hívott. Természetesen azon nyomban megosztottam vele a felismerésemet. Válasza a szokásos szimpatikus-egyszerű volt: ahhoz, hogy ezt így lásd, hogy tudj dönteni, ahhoz kell egyfajta (megunhatatlan) önismeret és az ebből fakadó (rendíthetetlen) önbizalom.

Ez pedig munka, idő és energia befektetése önmagunkba.

Ingyé' nem adják, elkenni, megúszni nem lehet.

Ha mégis megúszásra játszol, akkor készülj a csukodó ajtók hangjára.

2017. áprilisában megrendezésre kerülő rendezvényen már eszközöket is kapsz az inspiráló előadások keretében.

WakeUpDay

Bizalom és önbizalom

2016-12-18T20:06:00.000+01:00

„A tétlenség kételyt és félelmet szül. A tett magabiztosságot és bátorságot. Ha le akarod győzni a félelmet, ne csak ülj és gondolkodj róla. Menj, és tegyél valamit.“ Dale Carnegie

Szép magyar anyanyelvünk szemléletesen és mégis egyszerűen írja le énállapotainkat.

Gondoljunk csak arra, milyen amikor valaki félelemben és milyen, amikor ereje teljében vagy elemében van.

A fél szemben a teljessel, a kiteljesedettel.

HR szakemberként vagy szupervizorként gyakran látom, hogy mindkettő mi mindenre képes. Látom, hogy a félelem milyen szinten képes lebénítani, blokkolni a testet és az elmét. S látom, hogy a félelem micsoda sebességgel képes urrá lenni az emberen és így futótűzként terjedni a szervezetben. S látom, hogy a teljesség, az önmagunkba vetett bizalom micsoda szárnyakat ad.

A bizalom szervezeti aspektusban nem csupán pszichológiai fogalom, hanem nagyon is üzleti, közgazdasági attribútum.

A bizalom szervezeti kontextusban egyaránt jelent önbizalmat: tudom ki vagyok emberként, ki vagyok szakemberként, tudatában vagyok készségeimnek és képességeimnek. S ezt nemcsak egyszerűen tudom, hanem a mindennapokban meg tudom jeleníteni, ki tudom sugározni: igen, én kompetens vagyok. S ha a szervezetben dolgozók kompetensek, akkor gyorsabbak a döntések, könnyebben mennek a változások, azaz a szervezet hatékonyan, így olcsóbban fog működni. Ellenkező esetben elhúzódik a döntéshozatali, majd a megvalósítási folyamat, melynek kimutatható és rejtett költsége egyaránt van.

No de mitől lesz valaki valóban önbizalommal teljes, stabil személyiség?

A válasz itt is gyermekkorban, az ott ért tapasztalásokban rejtőzik. Egy kisbaba úgy születik, hogy esze ágában sincs magát nem jónak vagy nem elégnek megélni.
Azonban a környezete, elsősorban a szülei reakciói ezen az állapoton csak ronthanak. Elég egy ápoló, aki a csecsemőt lerondázza. Vagy a gyereket sírni hagyó anya, vagy a későbbi de buta vagy!, de ügyetlen vagy! főként tekintélyszemélyektől (tanárok, felettesek) elhangzó hasonló megjegyzések, eredényeként a felnőtt már pontosan tudja, hogy mi mindenben nem jó, s élete ezek bizonyításáról fog szólni, míg egyszer csak elége nem lesz a szenvedésből.

Ekkor jön az önismeret, terápia, kineziológus, Hellinger, s megannyi módszer.

Marisa Peer Rendíthetlen önbizalom című könyvét - a Cor Leonis kiadnál most 25%-kal olcsóbban rendelheted meg! -, egyaránt ajánlom önmagukat keresőknek és segítő szakembereknek.

A könyv 2. fejezete rengeteg otthon elvégezhető gyakorlatot tartalmaz, melyek segítenek a tapaszok finom lefejtésében, és az azok alatt lakozó lenyűgöző személyiségünk felfedezésben. A könyvhöz tartozó CD kocsiban, otthon bármikor lejászható, így segít az olvasottak begyakorlásában. Jómagamat magasan pszichoedukáltnak, önismereti terápiában kiképzettnek tartom, mégis sikerült az olvasottakat megkönnyeznem.
Papírzsebkendő legyen kéznél!

Az 5. fejezetet karrier coach-ok és szupervízorok figyelmébe ajánlom, eszköztáruk bővítéseként. Az itt leírt gyakorlatok, vizualizációk kifejezetten a munkahelyi elakadások feldolgozásában segítenek, legyen szó célok kitűzéséről és követéséről, vagy prezentáció megtartásáról, állásinterjúra való felkészülésről.

A gyakorlatok elvégzésével rá fogsz jönni, hogy mi az a feladat, milyen az a munkahely, amire igazán, a lelked legmélyén vágysz. Miután a vágyat felkeltetted önmagadban, a könyv átvezet a tettek mezejére. Ha komolyan veszed, isten sem ment meg a jobb munkahelytől vagy a munkahelyi sikerektől. S ezzel már bele is léptél a bűvös körbe: az elért sikerek erősítik önbizalmadat, mellyel újabb sikereket érsz el.

A könyv a hasznossága mellett számomra kifejezetten élvezhető, olvasmányos, egyszóval szerethető. Marisa soraiból olyan elfogadás, szeretet és empátia árad, amitől már csak maga az olvasás is gyógyító hatású.

Önbizalomra fel!

Magabiztosság és profizmus

2016-12-11T15:13:00.002+01:00

Minap cimborámmal úgy döntöttünk, hogy egy újabb világmegváltó beszélgetés címén beülünk egy trendi étterembe.

Való igaz, a design, a brand, a belsőépítészet ki van nagyon találva, s már megfordultam ott, így tudom, hogy az étel is rendben van.

Mégis van valami a helyben, amitől úgy jöttem el, hogy jó-jó, de nem az igazi. Van benne valami művi, valami hiteltelen, valami rideg, amitől nem lesz a kedvenc hely, hanem a "ha más nincs, akkor ide" kategória.

Legutóbbi élményünk ezt maximálisan bebizonyította. Az ott eltöltött két óra alatt kb. négyszer fagytunk szét a személyzet által kreált kereszthuzat miatt. Jeleztük, elnézést kértek, becsukták az ablakot, de újabb fél óra múlva megint csak vacogtunk. A mosdóban tovább fagytunk: jól esett volna a melegvíz a jéghideg kézmosó helyett. Ezt tetőzte, hogy a személyzet fél nyolckor takarítani kezdett, így az ételünket penetráns hipószagban fogyasztottuk el.

Jeleztem a felszolgálónak, aki zavartan húzta a vállát: elromlott a konyhai elszívó, kénytelenek huzatot csinálni, melegvíz gyárilag nincs a mosdóban, a hipószagra nem reagált.

Vártam volna, az étteremben folyamatosan fel-feltűnő „MacBook-os farmerruhás hölgyike“ -szemmel láthatóan valami főmufti, az is lehet, hogy a tulaj-, odajöjjön és megkérdezzen bennünket. De nem jött, néha oda-odapillantott, majd a szemkontaktus felvételét meg sem várva már el is menekült a "Privát" feliratú irodába. Megjegyzem, ahány alkalommal ott voltam, ő is ott volt és nem igen csinált más a laptop látványos cipelésén túl.

A Face-n korábban írt ajánlásomhoz ismételten írtam, de erre sem reagáltak. Amikor az instan az étterem megbízott PR ügynökségének írtam, akkor kaptam egy reposztot.

Egy magánember írt, konkrétan minősíthetetlen stílusban.

Magát a „farmerruhás hölgyike“ férjeként aposztrofálta és elmondta, hogy a hölgyike azért van, hogy a vendég jól érezze magát.

Hát… az általunk megélt ügyfélélmény alapján otthon is lehetett volna.

Az étterem, s ő, mint vendégjóléti felelős azóta sem reagált semmit hivatalosan.

Ezen elgondolkodtam. Egyrészt, mi folyik itt, hogy a tulaj leteremteni a pénzével szavazó vendéget. Hogy lehet valaki ennyire gazdasági rövidlátó? És persze, hogy engedheti meg a vendéget pocskondiázó hangnemet? (Persze, tudom, a facebookon lehet trollkodni)

Másrészt hogy lehet, hogy a hölgyike nem reagál semmire?

A választ Marisa Peer Rendíthetetlen önbzalom című könyve adta meg.

Valószínűleg úgy, hogy ő az odafigyelésben, a vendégül látásban és a vendégöröm szerzésben nem profi.

A munka(kör) számára nem komfortos, nem tudja mit kell csinálni, nem mestere a szakmának. Ezért pillantott zavartam a foglalt asztalok felé, ezért bújt a laptopjába, ezért menekült vissza az iroda privát biztonságába.

S mindaddig, amíg a férje csendőrt játszik, addig esélyese sem lesz az lenni, urambocsá’ felnőni.

S valószínűleg ezért maradt meg nálam is hölgyikének, ahelyett, hogy NŐ lett volna belőle.

Test/Kép

2016-11-19T20:55:00.000+01:00

Több posztban is írtam arról, hogy nem olyan testünk van, amilyent szeretnénk, hanem olyan, amilyenre szükségünk van.

Olvasom a különféle testformálással foglalkozó szakemberek blogjait, tanácsait az álomalakért, s nézem a lelkes követők előtte-utána képeit. Olvasom a lelkesedést a táplálékkiegészítők megrendeléséről, nézem a kidobozolt ebédek posztolt képeit, s látom a kétségbeesett sorokat és képeket, hogy mi van, ha megakad a program. Megakad, mert bejön egy nem várt műtét, egy eszem-iszom, amikor is megborul a natúr csirke párolt rizzsel kombó. S mi lesz, ha visszatér a régi, bevált étkezéshez, a BBQ oldalashoz sült krumplival. Ugyanis a visszaesés látványos. Látványos, mert a szervezet (értsd a biológiai agy) törekszik a homeosztázisra, s neki a régi alak jelenti a megoldást, így a védelmet. Erről már több bejegyzést írtam. Akit a téma bővebben érdekel, nézegesse kérem a Recall Healing videoalbumot és jöjjön el Gilbert Renaud szemináriumára!

Előtte

Nyáron bikinialakra gyúrtam, így volt gyakorlatsor, L-karnitin, fehérjeturmix, csirkemellsonka rozskenyérrel és nem kevés stressz, mely hatására hasam ha almareszelő nem is, de tónusos lett. Leolvadt a csipő és ami még rosszabb a cickó! Na igen: nemhiába van a fitness-modelleknek szilikoncicije. A sok zsírégetés eltűnteti legkedvesebb testrészünket, amit a körzővel rajzolt gluteus maximus sem tud kompenzálni. Legyalult nőiesség, majd a pótcselekvés - de erről sokkal jobban ír Bábity "Zöldkör" Ricsi.

Beköszöntött az ősz, és enni kezdtem. Ízek itt, textúrák ott, látvány amott. Szeretek mindent, ami kívül és belül is szép, ami örömet okoz, ami kényeztet.

Utána

Aztán egy hétvégén átpakoltam a gardróbot. A ruhák azonban valahogy máshogy állnak rajtam: valamelyik elől, valamelyik hátul kap fel.

Egyik este fogmosás közben nagyra nyílt szemekkel néztem a pizsifelsőmön vigyorgó Snoopy-ra. Gyanús volt...

Gyorsan elő a mérleget. Plusz 3 kiló alaphangon. Végre a tükörben alaposabban szemügyre vettem magam: mindenhol szépen kikerekedtem. Ami eddig is gömbölyű volt, az még gömbölyűbb lett.

És a poci… no igen, az is büszkén virított. Megsimogattam, mennyi örömet is adott! Kis ivadékomat táplálta és védte, majd később a kispárnája lett.

S nekem pedig tetszett, amit láttam, s azóta is látok a tükörben, a kilóktól függetlenül. Tetszik minden ív, minden domborulat, minden gramm pont ott van, ahol lennie kell. Leginkább az a valaki tetszik, akit a hús takar.

És a ruhák? Hát majd lesz valahogy! Addig is vigyorogva hordom őket miközben két pofára zabálom a hamburgert a dupla desszerttel.

Köszönöm, jól vagyok.

Út

2016-11-04T21:56:00.001+01:00

Nemrégiben ismét megkaptam az „örök kérdést“, miszerint nekem mindig jó kedvem van, merthogy nem igazán látni levertnek, szomorúnak, s ezt hogy csinálom.

A helyzet az, hogy mint mindenkinek, így nekem is vannak mélypontjaim, az más kérdés, hogy mennyire teszem ki az ablakba, s terhelem vele a környezetemet.
Ezekbe belenézek, beleengedem magam: hagyom őket életre kelni, megélni saját magukat. Ha sokáig nézel a mélységbe, az előbb-utóbb visszanéz rád, idézem fel Nietzsche gondolatát. Igen, a mélység beszippant. Teret és időt kell neki adni. S hogy a mélység ne szippantson be, szigorúan limitálom az önsajnálat idejét: max. két óra hosszat vagyok hajlandó szenvedni. A fájdalomnak van helye, és ideje, s ha engedem megélni, a két órán belül szépen magától el is vonul.

Ismét év vége van, túl vagyunk az átjárókban bővelkedő mindenszenteken és haladunk az adventi időszak felé. Itt az ideje az önreflexiónak és az introspekciónak, a mélybe nézésnek.

Tizenhárom éve hoztam két döntést. Életem két területén párhuzamosan indultam el, azonos energiákkal, mintákkal, megközelítésekkel, s mindkettőtől véres hólyagokkal és vágásokkal lett tele a lábam.
Aztán hét éve a földre zuhantam, vagy az alá … Rá kellett jönnöm, hogy az élet igazából akkor történik, amikor épp valami teljesen mást gondolok róla. Ekkor ismét mindkét területen elindult valami. Egyiken tüskék, vágások, ütésnyomok, mocsok. Másikon a mi sem történt volna-attitűd, teszem, beleadok mindent, nesze neked Muszáj-Herkules!
Ugyanakkor tudtam, hogy kell lennie egy másik nyomvonalnak. Semmi sem vitt előre, csak a hitem: az élet nekem sokkal többet tartogat!

Hosszas vívódás után így letértem a megszokottról, a kitaposottról, amiről tudtam, hogy milyen és hogy hova is visz. Kényelmes út volt, a felsejlő desztináció azonban nem tetszett.
Ráléptem tehát egy másik útra. Göröngyös, ismeretlen, felfedezésre váró. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, sőt. Több tövis, több kátyú, több kőszikla.
Sokan ellenezték, még többen nem értették, s voltak, akik kárörvendve nézték küzdelmeimet. A régi társak leszakadtak. Újak jöttek. Ki rövidebb, ki hosszabb időre, s kiderült, ki igaz, s ki nem.

Aztán egyszer... egyszer csak jöttek az első eredmények, az első megerősítések: igen, ez a jó, ez a helyes. Aztán újabb zuhanások, és égre kiáltások. Majd még több jó...és láttam, hogy mindennek helye, ideje és így értelme van. Kezdtem végre megszeretni az életet.

Amikor egyszer végre elindulsz azon az úton, amin el kell.. akkor mar semmi sem lesz a régi. Beleértve önmagadat.
A Bizonytalan lesz az egyetlen társad. Csak benne, az állandó változásban, az állandó mélybe nézésben lehetsz biztos.
Abban a mélységben biztos, ami te magad vagy. Meglátni azt a valakit, akivel önmagad azonosítottad az elmúlt évek során, s rájönni annak a nemlétezésére.
S közben meglátni, s megérezni azt a valakit, aki vagy. Azt, ami ott van a hegek, a sebek, a karcolások, a véraláfutások és a por, a sár alatt.
Látni azt a valakit, akit ha kilöknek a repülőből, megtanul szárnyalni. Aki alól ha kirántják a talajt, talpra esik, megrázza magát, s feláll.

Ekkorra már tudod, hogy nincs visszaút.
Innen csak előre lehet menni.
És te csak mész. Mert a változás az örök. És menni kell… mert visznek a lábaid, s ha azok már nem bírják, akkor a szárnyaid.

Az Angyalok sohasem sírnak

2016-09-02T22:27:00.002+02:00

Évekkel ezelőtt hallottam Mike Oldfield Tears of an Angel szerzeményét. Miután szeretem Oldfield munkásságát, így adta magát, hogy a Voyager vonulatba ez bőven beleférjen. Amolyan Werther-i édesbús romantika lett rajtam úrrá, s elképzeltem, hogy milyen, amikor egy angyal könnyei potyognak. Merthogy az angyal is emberből van, így sír. Sír, ha valami nem sikerül, sír, ha leszidja a Főnök, sír, ha sajnál bennünket. Sír, ha fáj valamije és sír örömében is.

Ma a technika ördöge működésbe lépett, s a pesti csúcsforgalomban felcsendült „Can you feel me?”, s megint belemerültem a műromantikába, majd feje tetejére állt a kérdés: valóban sírnak az angyalok? A válasz pedig megjött: nem, nem sírnak. Amikor megszületünk, Őrangyalunk örül. Mikor az az ominózus 21 gramm is távozik, örül(ünk), mert újra vagy végre egyazon dimenzióban találkozunk. De mi van közben? Egy Őrangyal sosem tétlen, egy angyal megoldásközpontú. Nézi mit csinálunk, vigyázz ránk, intuíció formájában vezet, s ha valamit nem akarunk meglátni, addig szervezkedik, míg "véletlenül" a dolgok közepében találjuk magunkat, s szemünk végre felnyílik, s mi elindulunk azon az úton, amin kell.

Mi emberek velük szemben problémaközpontúak vagyunk. Azt keressük, és meg is találjuk, hogy mit miért nem lehet megcsinálni. Miért nem fog működni. Miért fogunk kudarcot vallani. Megtaláljuk az ideális partnert a sopánkodáshoz, a közös síráshoz. Mindig találunk érvet, hogy miért ülünk a jó meleg szarban, s találunk ellenpólust, melynek köszönhetően ez a guanó halom még nagyobbnak tűnik. S találunk valakit, aki meg is magyarázza, hogy ez bizony jó nagy trágyadomb, s ezzel a szar minden egyes molekuláját alaposan át is érezzük, s csúszunk egyre mélyebbre…egy olyan depibe, amiből már egyedül nehéz lesz a kiút… segítséget pedig pont e téren már nem igazán kérünk. Így jön a pótcselekvés, a függőség és az alkohol, mint kapudrog.

Tanuljunk az őrangyaloktól. Tegyünk! Hagyjuk faképnél a panaszkodókat, akikkel csak hergeljük egymást. Ha én pl. azt érzem, hogy épp negatív spirál cuppant be, s kezdek átmenni az önsajnálatba, akkor limitálom az erre szánt időt: ma este tízig hagyom magam szenvedni, aztán kész. Igaz, rendesen beleengedem magam: hagyom a felbukkanó képeket, emlékeket, telebőgök egy tizes pézsét, s láss csodát már el is múlt, pedig még este tíz sincs…

Bátran kérjünk segítséget. Mondjuk ki mi bánt, hol akadtunk el, s mit szeretnénk. Gyakran látom, hogy a legegyszerűbb igényeinket sem merjük kimondani, s borzalmas túlvállalásokat teszünk, amibe tényleg csak belebukni lehet, legyen szó munkáról, családról, barátokról.

Kezdjük azonban legegyszerűbbel: tegyünk másokért - úgy mint az angyalkák. Mert míg magunkkal vagyunk elfoglalva, addig problémánk van, de ha másokkal foglalkozunk, akkor már feladatunk.

Végre megvagy!

2016-05-16T11:32:00.002+02:00

(Ezt még március 19-én írtam)

Mindenhol azt olvasni, hogy a tavaszi napéjegyenlőséggel valami fantasztikus dolog fog történni.

A tél energiái elvonulnak, és helyette jön az új, a friss, a tiszta tavasz. Feltöltekezünk az előttünk álló évre, hogy ismét túléljük a telet -mert winter is coming. Aztán azt is lehet olvasni, hogy ez a tavaszi időszak hihetetlenül termékeny lesz, olyan együttállások vannak, amelyek minden szempontból megtámogatják a régi leválását, elmúlását és ezzel párhuzamosan az új megszületését és fejlődését. Elindulhat valami nagyszerű. Egyik oldalról csupa nagyszerű pozitív hír, hogy itt a felemelkedés. Másik oldalon riogatások, hogy lesznek fennforgások, lesznek balhék.
Persze, hogy lesznek: mindig is ez volt. Az újnak hely kell, a régit ki kell söpörni. Minden új korszak (tudatváltás) előtt kellett egy erő, ami takarít és pucol. Reneszánsz és bubópestis…
Olyan ez, mint a nagytakarítás: a lakás közepére szórsz mindent, ülsz egy napig felettük, s majd átválogatod. Mi kell még és mi mehet karitaszba, kukába. Rájössz, hogy tulajdonképpen nem is kell sok.

Eljöttem Becskére … úgy tűnik ez már ilyen, hogy ennek a gyönyörű energiakoncentrátumnak helye van az életemben. Eljöttem, s az út menti faluban épp tüzet gyújtottak. Égették a limlomot. megálltam, s néztem sötétkék égben lobogó tűznyelvet. A pillanat beszippantott.

HÁLÁT adtam az utóbbi hetek, hónapok megtapasztalásaiért. Néztem a történések láncolatát, s minden a helyére került, még egy távolabbi, szélesebb kontextusban is.

Érdekes volt arra rájönni, hogy ezek csak események voltak: történt velem, körülöttem valami, amit aztán kiszíneztem. Megtöltöttem belső monológokkal, érzelmi színezettel. Ráakasztottam a címkét: ez jó volt, ez kellemes, ez meg szörnyű és fájt. De a történés az pusztán egy történés volt, egy esemény, amiből az érzelmek és gondolatok palettáján keresztül lesz emlék. Hozzáteszek valamit: ha jól éreztem magam, akkor az szép emlék lesz. Ha fájt, akkor olyan tapasz, ami elől a jövőben menekülök, amit kerülni akarok, mert nem akarom, hogy újra fájjon és én szenvedjek. Ha ott a tapasz, akkor menekülök, távolságot tartok, túlmagyarázom és kognitív szinten tartom. De igazából egyik sem változtat azon a tényen, hogy az csak egy történés volt, egy interakció, egy mozdulat, egy jelenség. Minden más körülötte gondolat és a gondolat memória szintű tárolása az érzelem. Az érzelem pedig sejtszinten tárolódik. Ott lesz stigmaként, lenyomatként a testünkben. Ott lesz élő emlékként, amit folyton előszedünk, újraélünk, s átadunk. De mi lesz akkor, ha rájövünk, hogy ez az esemény csak egy történés és nem mi magunk. Miként az érzelmek sem én vagyok.

Akkor mi lesz? Mi lesz, mi lesz? 2 nap 2 hét 2 hónap vagatónia… és utána sokkal jobb.

Néztem a tüzet és az átpergő emlékeimet, s láttam, hogy az élet milyen gyorsan elmegy. Így valóban minden egyes pillanat, melyben dühösek vagy sopánkodóak vagyunk, elveszett. Nincs értelme másikra haragudni vagy energiát feccölni a megváltoztatásába. Nincs értelme a múlton vagy a mi lett volna ha dolgokon agyalni. Nincs értelme a jövőtől félni, hogy mi lesz, ha… Mi lenne?
Nincs helye az eternalizmusnak, hogy valami jó maradjon úgy örökké ... és nincs helye az idealizmusnak, mely szerint létezik a lehető legjobb, csak keresni kell. Bármelyiket is választod a kettő út közül, lemaradsz a lényegről: a most rád sütő napfényről, a felcsendülő dallamról, vagy a másik ember tekintetéről.

Dönthetünk az élet és a vegetálás között. Én ott és akkor újra az élet mellett szavaztam.

Visszaültem a kocsiba, elindultam.
Bejövő hívás: Végre megvagy!

Igen, végre, megvagyok.

Puzzle

2016-03-16T06:00:00.000+01:00

Mivel foglalkozol? - szegezi nekem a kérdést a „körmös” kislány úgy a kezelés végén.

Az élet tele van meglepetésekkel, percnyi rácsodálkozásokkal és soha-nem-tudhatod-hol-és-mikor megvilágosodásokkal.

Most épp a „műkörmösnél”.

Tavaly nyáron kattantam rá, hogy a 40 fok melegben definiálhatatlan sminket a körmeimre helyezem át. Lelkesen vettem is pár meseszép árnyalatot, aztán otthon szembesültem azzal, hogy míg a balkezem úgy-ahogy, a jobb kezem azonban a vállalhatatlan kategória lesz az otthoni mókolás után, s mindezt 2naponta, bármilyen szupertartós is a cucc. Jött is az ötlet: tartós festés, mert három hét (inkább kettő) makulátlan viselet garantált. Így rendesen megyek az aktuális cserére, amikor bevallom azt élvezem, hogy valaki velem foglalkozik abban az egy órában. Már ismerem a lányokat, tudom, kinek mi a háttere, mi van vele, s ez működik visszafelé is. Most egy olyan hölgyhöz kerültem, akinél még nem voltam, s milyen jól jártam vele.

A lányka ugyanis profi. Ránézett a kezemre, s már mondta is a diagnózist. Igen, nehéz időszak van mögöttem, s igen ez a körmeimen is látszódott. Dolgozik, s közben mondja a magáét. Semmi ezo-spiri okoskodás, sokkal inkább mindennapi humanisztikus pszichológia. Megkérdem, honnan ez a tapasztalat és nagyon tiszta látás. Ó, hát 5 éve körmözök!- jön a válasz. Öt év tömény odafigyelés, tapasztalatszerzés, s mindez önmagára is visszafordítva. Önismeretből is jeles.

Kilyukadunk a türelemnél - 10 perc szupervízió indul, s még nem is sejtem, hogy nekem is felismerést hoz.

Türelem vagy fegyelem – boncolgatjuk a szavakat. Kérdezem, s ő válaszol, így jut a szavak mondandójának mélyére.

A fegyelem - az külső kényszer.

A türelem – az valami belső megnyugvás, egyfajta biztonság – mondja miközben kiegyenesedik és felnéz.

Szemébe nézek és nálam is összeáll a kép.

Kairosz - türelem. Tudom, hogy meg fog érni az a gyümölcs és kivárom az idejét.

Kronosz – fegyelem … hogy nem vágom ki azt a fát …

Nézzük egymást mosolyogva.

Lehúzza a maszkot, s már nevetve mesél magáról. Visszacsatolok, s kap egy kis Recall Healinget is.

Te ki vagy? – kérdi végezetül.

Én meg csak nevetek.

Tér és Tudat

2016-03-07T06:00:00.000+01:00

Folytatom a filozofikus vonalamat.
Írom ezt, mert megkaptam, hogy elég elvont vagyok és jó lenne, ha könnyen érthető lenne, amit írok. Vagy legalábbis egyértelmű az írásom mondandója, a konklúzió, tanulság.

Nos, ez most sem lesz így. Ismét magadnak kell megfejtened ... vagy csak egyszerűen beengedned a szavakat.

Mégpedig azért, mert nem tudok koncepció nélküli dolgokról, megtapasztalásokról, villanásokról koncepciókban, definíciókban beszélni. Azért mert nincs rá megfelelő szó, nincs olyan kontextus, ami azt pontosan le tudná írni.

Az elmúlt héten – vagy két, vagy talán már hete is van-, volt pár olyan megtapasztalásom, amely a Dharma tanítását tökéletesen alátámasztotta. Pontosabban a buddhizmus alaptanításai ott manifesztálódtak abban az egyszerre szent és profán pillanatban.

Szent, mert számomra megértést, bizonyosságot adott, annak a megtapasztalása, hogy csak TÉR létezik. S ez a tér pedig nem más, mint a saját tudatom, amelyben bármi, bárki, bárhogyan megjelenhet.
Profán, mert a helyzet annyira profán, banális, hétköznapi volt, hogy órákig nevettem még rajta.

Semmi más nem történt, csak egy lelazult pillanatomban elképzeltem valamit, hogy az most milyen jó lenne. Aztán kb. 5 perc múlva ott is volt. Majd ez a tér/játék másnap megismétlődött egy teljesen más, hétköznapi helyzetben. Aranyos, kedves játéka a „holografikus univerzumnak”.

Még világosabbá vált, amit Láma Ole szokott mondani: akinek dugós puskája van, az háborúzhat, de akinek atomfegyvere van, annak óvatosnak kell lennie.

Szerepjáték és kultúra szeminárium - előadás

2016-03-04T15:59:00.002+01:00

Március 7-én, azaz a nemzetközi nőnap előestéjén miről is beszélhetnék, mint a női létről, női szerepeinkről.

Az előadás nyilvános és ingyenes. Ha kedved van, gyere! Várunk szeretettel.

Találkozzunk a TÉRben!

2016-02-29T06:00:00.000+01:00

Mi van akkor, amikor két nő advent idején beül a Starbuck’s-ba és egy habos-babos latte felett megváltja a világot?

Igazából semmi, csak jól érzik magukat és rájönnek, hogy közel azonos időben világosodtak meg egyazon témában.

Szóval, ülünk és beszélgetünk és röhögünk, amikor elhangzik az ominózus 4-letter-word.

Hogy tulajdonképpen mi is az, amit mi szerelemnek címkézünk. És hogy van-e egyáltalán?

Gyorsan eljutunk az általános buddhista nézőponthoz: szeretet nem érzelem, hanem állapot.
Mégpedig egy énállapot, amit egy nagyfokú nyitottság jellemez. A nyitottság egyaránt irányul a külvilág s önmaga, azaz saját forrása, a teret biztosító tudata felé. S ha van tér a tudatban, akkor az folyamatosan tágul, irányul, kiárad, így lesz a belső tér gazdagságából külvilág, amelyben már bármi felbukkanhat. Ahogy Byron Katie mondja: az önmagába szerelmes elme állapota ez.

S ha egy másik ember belelép ebbe a nyitott a térbe, akkor ott előfordulhat (bizonyos szükséges és elégséges feltételek teljesülése esetén) az a valami, amire azt mondjuk szerelem.
Az elme ezt a nyitott énállapotot a belépő félhez köti, az ő meglétével azonosítja: azért vagyok boldog, mert ő van, s általa értékes, figyelemre-, szeretetreméltó vagyok.
Így ha a kedves valahol másutt van, vagy szakítás történik, akkor az elme a kapcsolat megszűnésével magát a nyitott állapotot is elveszettnek éli meg, s a szerelmes fél szembesül máris a nem-szerethetőségével, értéktelenségével és azzal a szomorú megtapasztalással, hogy a szeretet feltételekhez kötött és így el is veszíthető. (pedig dehogy!)
Valószínűleg ezért is fáj annyira és ezért lép a szeretet helyére az egyik legintenzívebb alapérzelem, a düh.

Míg a szeretet szétáradó - s emiatt mondhatni nem érzelem, hanem állapot-, addig a harag és düh egy egyhegyű állapot. Míg a szeretet bevon, betakar, addig a düh lézerpointerként egy adott pontra (személyre) irányítja minden figyelmünket. Egy helyzetben csak egy dologra tudunk összpontosítani, s semmi sem tudja elvonni a figyelmünket - ha jobban belegondolunk, milyen jó dolog. Vajon hogyan lehet ezt az egyhegyűséget harag, s düh nélkül megtartani?  Felismerjük helyzetünket, látjuk a valóság több aspektusát, mely lehetővé teszi a haragtól, gyűlölettől, dühtől és ezek kombinációitól mentes beszédet és cselekedet.

„Ha egy nő mélyrehatóan dolgozott a haraggal, és átalakította magában, akkor tükörszerű bölcsességet közvetít a férfi felé, azaz megmutatja neki azt, ami van.“ (Nydahl: Könyv a szerelemről 2008:172) S mit tesz a tükör? Csakis a dolgát: mindent visszatükröz, megítélés, s címkék nélkül olyannak láttatja a dolgokat, amilyenek azok. S belenézve, ez félelmetes lehet. Elrohanunk, lerakjuk a telefont, s kerüljük azt, aki ezt nekünk neutrálisan megmutatja. S ha elég bátrak vagyunk, akkor visszamegyünk, s félve ugyan, de belenézünk ebbe a szikrázóan éles tükörbe.

Párnakönyv

2016-02-22T06:00:00.000+01:00

Akkor te MOST az életbe vagy szerelmes? - nézett rám jóbarátom nagyra nyílt kék szemekkel, miközben cigijén pöccintett egyet.  Jómagam is nagyra nyílt szemekkel néztem rá, hátradőltem és elmosolyodtam.
Ezen ÍGY még nem is gondolkodtam el. Lehet.

Te szereted az életet? - szegezte nekem a kérdést egy ismerősöm, nem kevésbé kikerekedett szemmel.IGEN - mondom a világ legtermészetesebb módján.

A két beszélgetés között idestova fél év telt el, s közben rájöttem, igen az életbe magába vagyok SZER elmes. Állandóan. Vannak hullámvölgyeim, mélypontjaim - ugyanúgy, mint bárki másnak. Azonban az életszeretetemet semmi sem tudja elvenni, legfeljebb megcincálni, s azt is azért, hogy ez a kiáramló én-állapotom a hullámok elcsitultával még erősebb legyen.

Gondolkodtam, hogy melyek az élet tömény örömpillanatai, amikor csak és kizárólag szeretet és hála marad. Greenaway Párnakönyvének hősnője azt mondja: amitől gyorsabban ver a szív.

Elterülni a szauna melegében - 15 perc szerelem

Dugóban ülve észrevenni egy épület elrejtett szép részletét - 10 másodperc szerelem

Pirosnál állva átmosolyogni a szomszéd rendőrautóba, s látni, hogy a marcona arcokon mosoly terül el. A következő pirosnál meglátni, hogy már ők mosolyognak át - 2 perc szerelem
Újra hallgatni kedvenc Mike Oldfield számaidat - másfél óra szerelem

Önfeledten táncolni - 5 perc szerelem

Plázában leguggolni a szembe jövő szépséges alig 3éves kislány mellé, s szemébe nézve mondani „gyönyörű és okos nagylány vagy“, s nézni, ahogy sírásra görbülő szája felfelé kunkorodik, szeme csillogni kezd. Lubickolni a tekintetében és fülig érő szájjal továbbmenni - 15 perc szerelem.

Megölelgetni a lábadba kapaszkodó nyűgös totyogót, s hallani anyukája hangját: "Nahát! Ilyent még senkivel sem csinált." - 5 perc szerelem

Unalmasnak ígérkező tárgyaláson a briliáns intellektus mellé járó igéző szempár - 5 másodperc rezzenéstelen szerelem

Fájdalmaid közepette egy tál forró, szeretettel teli húslevest kapni - fél óra szerelem

Masszírozni - masszírozva lenni - 1 óra szerelem

Felhőn ülni a másik Felhőn Ülővel, s egymásban megtisztulni - 1 óra szerelem

Először belenézni és végleg elveszni újszülött gyermeked szemeiben - örökké tartó szerelem.

Fájdalomról

2016-02-17T11:59:00.000+01:00

Szeretettel a Felhőn Ülőnek

Ha már szót ejtettem Kronoszról és Kairoszról, akkor arról is beszélnem kell, hogy a fájdalomnak is van ideje.

Van ideje.
Ha nem adjuk meg, akkor is kiköveteli magának, mert az elevenen eltemetett érzelmek sosem halnak meg.

Környezetemben lévők mindig azt mondják, hogy nekem mindig jó kedvem van, én mindig mosolygok, mindig derű és jókedv vesz körül. "Neked csak megszületni volt nehéz."

Tartozom nekik és nektek egy vallomással: ez nincs mindig. Nekem is vannak mélypontjaim, fájdalmas pillanataim, sőt hosszú napjaim.

S persze, bennem is ott mozog az „igény“, miszerint fájdalmaktól és szenvedéstől mentes, rózsaszín vagy babakék lubickolós napokat akarok, mert az olyan jó. Az puha, az kényeztető, az teljes és ragyogó! Abban egyszerűen jó lenni.

Aztán történik valami.

Valami, amire egyáltalán nem számítottam. Mert miért is kellett volna számolnom vele? Fel sem merült, eszembe sem jutott. S most itt van. S most ülök egy sötét felleg közepén, körülöttem villámok és a jeges eső csontomig hat.
Csak a fájdalom van, mert az ész már feladata.

S mégis szeretem ezt a fájdalmat, ezt a pokolra szállást.  
Szeretem, mert tudom, hogy valami új születik belőle. Egy új viszonyulás, egy új felismerés és az elfogadás.  
Szeretem, mert valaki új születik meg belőle. Igen, fáj, mert egyben ez egy identitásválság is: a régi, megszokott mankók, minták már elporladnak, s újak már nincsenek. Azért nincsenek újak, mert már nem kellenek. Mert én magam vagyok az új. Valaki új, valaki más, aki már tudja, hogy mit kell tennie. S meg is teszi.

Elindulok. Szikrázó napsütés, tavaszi illatok. Ilyenkor egy hely van, ahova mehetek.
HAZA.

Úton vagyok türelmetlenül, mert érzem a bennem feszülő, magát megélni akaró fájdalmat. Az út gyorsan kopik, s megérkezem.

Felnézek az előttem álló dombra, s elindulok a lépcsőkön. Fáradt is vagyok, hisz napok óta aludni sem tudok, lábam rendíthetetlenül visz mégis egyre feljebb és feljebb.
Utolsó forduló, s a tér kinyílik előttem.
Botladozva sietek, mint a kisgyerekek anyjuk felé az ovis nap végén.

Belekapaszkodom a fehér falba, s saját zokogásomat hallom kívülről.
Nem kérdezett és nem mondott senki semmit, ami a bennem megbúvó Pandora-szelencét kinyitotta volna.
Csak maga az erőtér vesz körül, a mindent elsöprő szeretet VAN.
S én benne tékozló gyermekként el- és befogadva. Könnyeim - mostani, s el nem sírt eddigi könnyeim-, záporoznak, áztatják arcomat.
Ez az én mikvém.

Lassan megnyugszom, s teszek pár kört. Hallom a zászlók csattogó hangját - hiába a tavaszi napfény, a szél ereje még a telet idézi.

Ismét megállok, s nekidőlök a fehér falnak. Nézem a fürge táncot járó zászlókat. Valami megváltozott. Már nincs hangjuk. Némán lobognak a vérvörös égbolton, három nap fényében.

Barát vagy ellenség

2016-02-07T11:42:00.000+01:00

Az elmúlt héten kétszer szegezték nekem a kérdést, két, különböző kontextusban: Miért most?
A legegyszerűbb válasz erre: azért mert.

Van azonban egy tágabb, több síkot is megnyitó válaszom.

Az ókori görögök kétfajta időszemlélettel rendelkeztek.

Kronosz

 Mérhető, leírható, kimutatható.

Ketyegő óra, pergő napok, határidők. 

Egy olyan sík, amely fenyeget, amely keretek közé szorít, ami sürget.

Ami talán elvesz. Felfal, úgy, mint a gyerekeit lenyelő istenség.

Félelmetes, túlmisztifikált, sötét.  

Ellenségünk?

Akár…

Kairosz 

A Szókratész-i dialógus axiómája.  

Megfoghatatlan, dátumokkal nem leírható.  

A helyes időpont. 

Az az időpont, amikor valami kész, valami fogékony, valami megérett.

Amikor valaminek itt az ideje.  

Tudhatod, hogy a gyümölcs június 29-én érik meg? Vagy csak július 3-án?  

Valóban iskolaérett a gyerek 6 évesen? Vagy már az 5 és félévesen? Vagy majd 7 évesen lesz az?

 Gandalf úgy fogalmazta meg, hogy a varázsló nem késik, nem érkezik előbb, hanem pont akkor jön, amikor ideje van. 

Kairosz talán visszaad valamit, amit Kronosz elvesz.

Nem előbb, nem utóbb, hanem amikor pont ideje van.

Amikor megértünk rá.

Amikor be tudjuk fogadni és amikor cselekedni is tudunk.

A Kronosz szemléletéből érthetetlen és felfoghatatlan események Kairoszon keresztül logikussá, érthetővé, mondhatni sorsszerűvé, s egyben táplálóvá válnak.  

Barátunk?

Akár…