(Meglepő módon azonban a gügyögő-arccsipkedők nem tűntek el. Micsoda ellentmondás.)

Nagyon sokan gondolják úgy, hogy ha valaki gyerek, egyben hülye is. Vagy ha nem is hülye, de legalábbis eleve rakoncátlan, fegyelmezetlen lélek és a körülötte lévő felnőtt társadalom szent kötelessége, hogy embert faragjon belőle. Mely utóbbi kijelentéssel magam is teljes mértékben egyetértek. A kérdés az, hogy hogyan.

Mi itt az Intézetben sem szociológusok, sem pszichológusok nem vagyunk. Viszont foglalkozunk már egy ideje a gyerekek kommunikáció-oktatásának kérdésével, így természetesen odafigyelünk a témában tapasztalható jelenségekre is.

 Egyre több olyan tanácsadó könyv jelenik meg, ami a mostani fiatal (y, z, w?) generációk szülötteinek lelkivilágát vizsgálgatja. Ez nem is meglepő, hiszen mindig is népszerű téma volt a gyereknevelés, ami soha, senkinek nem ment könnyen. Egy ideje azonban sajátos jelenségnek lehetünk tanúi a gyermek-felnőtt viszonyban. Bizonyos területeken ugyanis a mai gyerekek tudása (akár már egészen kis korukban is) megelőzi a felnőttekét. (Számítástechnikai kérdések, az internet által kínált lehetőségek, applikációk, stb. felhasználása.)

Ez pedig, – bár eddig sem lett volna ártalmas, – szinte elkerülhetetlenné teszi a gyerekekkel folytatott kommunikációban való paradigmaváltást.

Erre nagyon jó példa annak a magyartanárnak a különös módszere, aki úgy vette rá a diákjait régmúlt korok jeles íróinak, költőinek alaposabb megismerésére, hogy megkérte őket: készítsenek facebook-profilt egy-egy nevezetes személyiségnek. Azután a csoportok összehasonlították a profilokat, hogy az legyen a legjobb, akit a legtöbben jelölnek vissza ismerősként. Így történhetett meg, hogy valakit bejelölt Petőfi Sándor, vagy Arany János. A teljes történetet röviden ezen a linken olvashatják.

Csak remélni tudom, hogy egyre több lesz a Vajda Évához hasonló pedagógus, aki veszi a fáradságot, és kedvenc kifejezésünkkel élve, egy kicsit jelen van a gyerekek világában. A többieknek, gyakorló szülőknek, oktatóknak, oktatáspolitikusoknak pedig kéretlen tanácsnokként csak annyit mondhatok, hogy talán nem is akkora butaság a gyerekekkel partnerként, egyenrangú félként beszélni. Odafigyelve, előítéletek nélkül. Mert nem hülyék, – csak gyerekek.

Még az is lehet, hogy a munkaadó a prémium megszüntetésével biztosította, hogy ne kelljen senkit elbocsátani. Azt pedig, hogy mi van a párizsiban, nem biztos, hogy egy sértődött alkalmazottól lenne érdemes megkérdezni. Helyette bemutatok egy izgalmas kutatást [1], amiből kiderül, miért retteghetnek a mai cégvezetők a fecsegő alkalmazottaktól.

Elsősorban azért, mert manapság az alkalmazott nem a kocsmában, hanem az interneten fecseg, és a fentihez hasonló kijelentéssel egy egész céget hozhat lehetetlen helyzetbe, még akkor is, ha kijelentésének nincs semmi alapja.

Egy idézet a kutatásból arra is rávilágít, miért érezzük úgy, hogy ma ez a vállalati kommunikáció előtt álló legnagyobb kihívás.

A vállalatvezetők alapvetően a munkavállalót tekintik a legfőbb kockázatnak, aki dolgozóként egyrészről egyfajta információs rés a vállalat netes jelenlétében, másrészről felhasználóként a közösségi hálózatok egyik tagja. A cégvezetők kiemelték, akár a vállalat hírneve és biztonsága is elbukhat egyetlen munkavállaló online viselkedésén, az adatszivárgás pedig súlyos gazdasági károkat okozhat. A cégek ilyen értelemben sérülékenyebbek, mint valaha. A kockázatok csökkentése érdekében több hazai vállalat is ajánlásokat fogalmaz meg dolgozói számára az online jelenlétet illetően.

A kutatás során a döntéshozók kiemelték ugyanakkor, hogy a kollégákba vetett bizalom Another of justin bieber fan club ’s attorneys, Howard Weitzman, has said that bieber is innocent in that case, which he described as being the equivalent of a misdemeanour case in the U. továbbra is elsődleges és megkerülhetetlen, ám ezzel együtt profiltól függően kiépültek a kontroll különböző szintjei is. Egyes vállalatoknál csak az állásra jelentkezőknek néznek utána, de van olyan is, főként a nagyobb kockázattal járó pozíciók esetében, hogy a munkavállalókat munkavállalásuk ideje alatt is ellenőrzik, sőt, kilépés után akár bizonyos ideig tartó nyomon követés is előfordulhat.

Világos, hogy egy ideális világban az első helyen a munkatársakba vetett bizalom állna. Az sem kérdéses, hogy mindezt folyamatos, lelkiismeretes és őszinte vállalaton belüli kommunikációval lehet elérni. Ez azonban a cégvezetők legnagyobb igyekezete ellenére sem mindig lehetséges, arról nem is beszélve, hogy sok esetben még az igyekezet is hiányzik.

A másik oldalról nézve viszont, – még ha szükséges lenne is a kontroll, az egyes munkatársak online viselkedése fölött, – azt a gyakorlatban megvalósítani éppen olyan lehetetlen, mint ahogyan lehetetlen lett volna megfigyelni annak idején, hogy melyik alkalmazott mit pletykál a kocsmában. Itt van tehát egy nagyon is valós probléma, amire egyelőre még nem sikerült megnyugtató megoldást találni. Érezzük, – és minden felelősen gondolkodó cég vezetői hasonlóan éreznek, – hogy ezt a helyzetet valahogyan kezelni kell. Az említett kutatás így foglalja össze a pillanatnyi helyzetet:

A cégvezetők a beszélgetések közben kiemelték, mára cégük netes megjelenését gyakran tudatosabban kell ellenőrizniük és irányítaniuk, mint a nem netes felületeiket. Többségük ugyanakkor előnyként tekint az új média eszközeire. A multinacionális vállalatoknál törekednek arra, hogy a már bevált online kommunikációs eszközöket saját vállalati környezetükre adaptálják, ezen belül elsősorban a Facebookhoz hasonló saját rendszert fejlesztenek a kollégák belső kommunikációjához, de van olyan vállalat is, ahol regionális blogot hoztak létre a hatékonyabb külső és belső kommunikáció érdekében. A kis- és középvállalkozások gyakran reagálnak gyorsan a változásokra és a legújabb eszközökkel is szívesen kísérleteznek.

A szituáció kicsit arra emlékeztet engem, amikor annak idején az interkontinentális ballisztikus rakéták hasznos, illetve káros voltáról folyt a filozófiai diskurzus. Megvédhető-e velük a világbéke, avagy halálos fenyegetést jelentenek az emberiség számára?

A válasz ott sem derült ki, és nem valószínű, hogy a vállalatok digitális stratégiája esetében kiderülne. Lesznek jó és rossz példák. Minden bizonnyal lesznek olyan cégek, akik erősen kontrollálnak, és azért ússzák meg az esetleges botrányokat. Mások meg nem kontrollálnak olyan erősen, de így sem lesz bajuk, és lesznek megint mások, akik partnerként tekintenek munkatársaikra, de mégis bajba kerülnek, mert alkalmazottaik között van egy olyan, akiről későn derül ki, hogy etikai szempontból nem volt jó választás.

Mit lehet tenni? Mi itt az Intézetben abban hiszünk, hogy a legfontosabb a figyelő jelenlét, a nyílt, rendszeres és hiteles kommunikáció. Ha pedig mindezekhez még becsületes termék is társul, akkor a legrosszindulatúbb fecsegő munkatárs sem tud olyan nagy bajt okozni.

Mi van????

Az lehetséges, hogy ezek a beszédek még mindig pont ugyanannyira borzasztóak, mint 30 évvel ezelőtt, amikor én voltam általános iskolás?

Lehet.

Hogy biztosan ne tévedjek, megkérdeztem a környezetemben élő iskoláskorú gyerekek szüleit is, akik közül néhány maga is végighallgatta az Ünnepélyes Tanévnyitót. Most csak egy kb 2 perces részt idézek az egyik legnagyobb városunk egyik legjobbnak gondolt tanintézményében elhangzott jó hosszú évnyitó beszédből, hogy értsék, mire gondolok.

 „Tehát nem arról van szó, hogy lebeszéljük a fenntartót, hogy kevés a pénz, hogy jó nekünk itt a langyos víz, hanem kifejezetten azt kell csinálni, hogy a korábbi kialakult oktatási rendszert egy kicsit módosítsuk, ugye talán mindenki ismeri a kollegák közül, a diákoknak is érdemes erről tudni, ha 1990 óta nézzük a magyar oktatási rendszer teljesítményét, akkor azt láttuk, hogy mondjuk az európai országokkal összevetve, hogy ha tíz részre osztjuk a diákok teljesítményét, a legrosszabb tizet, a svédek legrosszabb tizét a magyarok legrosszabb tizével vetjük össze, az angolok első tíz százalékát a magyarok tíz százalékával, akkor azt láttuk, hogy körülbelül 2010 tájékán a legrosszabbak között jók voltunk. A legrosszabb tíz százalék magyar diák versenyképes volt a legrosszabb tíz százalék angol, dán, német diákkal, sőt ott általában a dobogós helyet tudtuk megszerezni. És minél inkább mentünk a magasabb teljesítmény felé, annál inkább romlott a magyar rendszer teljesítménye, és sajnos a legjobb tíz dekádban pedig a legrosszabbak között voltunk.

Ez nem jelenti azt, hogy nincs olyan magyar diák, aki világraszóló teljesítményt ér el. De, persze, hogy van. Ez arról szól, hogy az elit, a legjobb tíz százalék átlagos teljesítménye hogyan viszonyul a többiekhez. És ugye azt láttuk, miután napnál világosabb mindenki számára, hogy egy nemzet versenyképességét nem a legrosszabbak teljesítménye határozza meg, hanem a legjobbaké. Ugye nem kell mondjam, hogy egy focihasonlattal éljek, nem az dönti el, hogy a Loki milyen jó, hogy a legrosszabb játékosunk mennyivel jobb mondjuk a Videoton legrosszabb játékosánál, vagy a Barcelona legrosszabb játékosánál. Az a kérdés, hogy a mi legjobb játékosunk meg a Messi hogyan aránylik egymáshoz. Az igazi teljesítmény abból jön. Ez nem jelenti azt, hogy a legrosszabbak nem olyan fontosak, vagy a leggyengébb teljesítményűek, csak eltolódott a magyar oktatási rendszer ebbe az irányba.”

A beszéddel amúgy kevesebb baj lenne, ha mondjuk a Parlamentben, vagy az Önkormányzat éves tisztújító gyűlésén hangzana el, és nem a tanulókat, meg a szüleiket gyötörnék vele.

Mert az évnyitó és az évzáró az övék. Az iskola nem börtön, ahol a kis bűnözőket szigorú, példás fegyelemmel kordában kell tartani, hanem szellemi műhely, ahol tanulhatunk, ahol megalapozhatjuk a világképünket, amit legszebb, vagy néha legszörnyűbb emlékeink életünk kitörölhetetlen részévé tesznek.

Az angolszász iskolarendszerben ennek egészen más hagyománya van. Persze, a végső, kimondatlan cél ott is az, hogy erkölcsi példát állítsanak a diákok elé. Csak ott úgy teszik mindezt, hogy a diákok odafigyelnek a beszélőre, sőt, a világ minden kincséért sem mulasztanák el, hogy meghallgathassák. (Néhány jól sikerült beszédről itt lehet olvasni.)

Például a Harvardon Ophrah Winfreyt, vagy 2008-ban ugyanott J. K. Rawlingot, a Harry Potter íróját, aki akkor arról beszélt, hogyan tanította meg őt a kudarc olyan dolgokra, amelyekre másképp nem jöhetett volna rá.

 „Failure taught me things about myself that I could have learned no other way. I discovered that I had a strong will, and more discipline than I had suspected…”

Bono Vox, Toni Morrison, vagy az egyáltalán nem száraz technokrata Ben Bernanke (A FED elnöke) egytől egyik híres Ünnepélyes Évzáró beszédeket mondtak (Amerikában inkább az évzáró, a végzősöket ünneplő beszédeknek van hagyománya), olyanokat, amelyekből a diákok tényleg meríteni tudtak, inspirációt, kitartást, hitet.

Olyan, aki képes lenne jó ünnepi beszédet mondani, szerencsére bőven akad nálunk is. Azt hiszem, hogy jónéhány évnyire valót össze lehetne szedni, még akkor is, ha ragaszkodnánk ahhoz, hogy csupa politikailag nem elkötelezett személyt válasszunk.

Mi a megoldás?

Gyerekek, merjetek elaludni az évnyitó alatt, de legalábbis nevessétek ki a szánalmas beszédeket. Különben ki tudja, hány évig kell még hallgatnotok őket!

De vajon Piroskán kívül kik azok, akik ahelyett, hogy gyanakodni kezdenének, inkább beszédbe elegyednek az ál-nagyival, egészen a csúfos „hamm bekaplak” végkifejletig?

Ha nem is pontosan ezt, de hasonló jelenséget vizsgál napjainkban néhány médiakutatás. Nevezetesen, hogy milyen attribútumokkal rendelkeznek azok az emberek, akik legvalószínűbben áldozatául esnek hamis twitter -személyiségeknek, úgynevezett twitterbot-oknak. Ezeknek a botoknak az a lényege, hogy mesterségesen generált programok, valójában nincs mögöttük igazi személyiség. Különböző célokat szolgálnak, vannak köztük egyszerű spam-ek, amelyekre ha valaki válaszol, akkor marketingüzenetet kap vissza, és vannak olyanok, amiket szimplán csak viccesnek szántak. Például, ha valaki olyan üzenetet tweetel, amiben szerepel a „kommunista” vagy a „szocialista” szó, akkor Joseph McCarthy szenátortól kap választ. (A szenátor már nem él, az 50-es évek Amerikájában viszont arról volt hírhedt, hogy tűzzel-vassal irtott mindenféle általa kommunistának vélt szervezkedést.)

A kutatásban, amelyről részletesebben a Forbes magazin cikkében lehet olvasni, a kutatók egy nagymamaszerű twitter – perszónát készítettek, nagymamás névvel (Sybil), nagymamás témákkal (mint az időjárás, a kötögetés, stb), és nagymamás fotóval.

Sybil mögött azonban egy automata volt, ami random módra követni kezdett embereket egy, a kutatók által korábban készített adatbázisból, amelynek 1000 résztvevője korábban részletes személyiségtesztet töltött ki.

Ez alkalommal a kutatás lényege az volt, hogy vajon milyen személyiségjegyekkel rendelkeznek azok, akik válaszolnak az ismeretlenségből felbukkanó nagyi tweetjeire.

A kutatókhoz hasonlóan én magam is azt tippeltem volna, hogy a lelkiismeretesség, nyitottság, jólelkűség lesznek a hiszékenyek fő személyiségjegyei. A valóságban azonban az extrovertáltság volt az a jellemvonás, amivel majdnem mindegyikük rendelkezett. Tehát éppen azok dőltek be, és válaszoltak a leginkább, akik amúgy a legtöbb időt fordítják a szociális médiára. Hiába, hogy a logika szerint mindenkinél jobban kellene ismerniük ezt a terepet, volt, hogy akár 9-10 tweetváltást is végigcsináltak, mire észrevették, hogy valami nem stimmel a nagyi válaszaival.

Mindez nagyon érdekes, de vajon mire jó?

Az egyik kutató, Chris Sumner szerint, – aki egyébként az amerikai Online Privacy alapítvány munkatársa – feltételezhető, hogy akik a hamis nagyinak bedőlnek, ugyanúgy áldozatul eshetnek trükkös adathalászoknak is. Emellett természetesen a pénztárcánkra a fentieknél békésebb módszerekkel fenekedő marketingesek látóköréből sem marad ki a twitter, mint vadászterület.

Így aztán a nagymamának álcázott farkas, ahogyan mindig is, manapság is simán bekapja Piroskát. Az újdonság az egészben az, hogy korunk Piroskája a jelek szerint mindezt cseppet sem bánja.

Ki az, aki inkább a régi szép időket sírja vissza, amikor a szórakozóhelyeken a szigorú, de aranyszívű portás bácsi még a legzordabb huligánokat is meg tudta fegyelmezni néhány mondatával, ha úgy hozta a sors. Amikor a gondnok úr vagy a recepciós néni a munkahelyen még mindenkit ismert, mindenkiről mindent tudott, és ezt a tudását általában nem habozott megosztani a cég többi kétszáz dolgozójával sem.

A legtöbb ismerősömnek van „bunkó biztonsági őrös” sztorija, olyannyira, hogy jóformán nem is hallottam még olyan történetet, ahol életünk e mindennapi szereplői pozitív figuraként tűntek volna fel. Már-már azon kaptam magam, hogy különösebb ok nélkül ugyan, de én is averzióval viseltetem irántuk. (Pedig az előítélet lenne, amitől ugye nem árt óvakodni.)

Mindez eszembe sem jutott volna, ha nem cseppenek bele egy biztonsági őrös történet közepébe, amiből megértettem, hogy miért nem lehet soha többé portás bácsi a biztonsági emberből.

A cég, ahol elég sokat megfordulok, nagy és egy gyár is tartozik hozzá. A gyárban olyan termékek készülnek, amelyek igen csábítóak, és előfordult már a múltban, hogy bizonyos dolgozók kísértésbe estek és hazavittek ezt-azt. Ezért aztán sok emberből álló biztonsági szolgálat vigyázza az üzem területét, és napi feladatuk a távozó dolgozók ellenőrzése is.

Nemrég új társaságot bíztak meg a felügyelettel, és akkoriban a HR-essel, akivel sokszor ebédelek együtt, gyakran szóba került ez a téma. Akkor tudtam meg, hogy az új biztonsági cég egyik szolgáltatása, – amit egyébként a megbízók nagy része örömmel igénybe is vesz ­­- az, hogy az őreik maximum egy hónapig dolgoznak egy cégnél, aztán újak jönnek, a régiek pedig mennek másik helyre.

Ennek, mint megtudtam, az az értelme, hogy így nincs idejük közelebbi ismeretséget kötni az ott dolgozókkal, hogy aztán később „baráti alapon” lophassanak az üzemből.

Hát igen: így nehéz lesz portás bácsivá válni. Mert mit üzen egy cég ezzel minden alkalmazottjának? Hát azt, hogy fiam, nem bízunk meg benned.

Remek motiváció, öröm lehet úgy dolgozni, ha az ember munkaadója eleve abból indul ki, hogy az alkalmazott lopni fog.

Így aztán az irodák és a gyár dolgozói nem szokhatják meg a mindig változó arcokat, tehát vissza is csak ímmel-ámmal köszönnek a szerencsétlen őröknek, akik persze hogy zord ábrázattal álldogálnak, miközben igyekeznek végezni a feladatukat.

Pedig nem kerülne sokba egy kicsit javítani a helyzeten. Nem nekik, nekünk. Csak egy mosoly, egy hallható köszönés reggel-este, és máris elértük, hogy egy embertársunk embernek érezhesse magát.

Az igazi megoldás persze az lenne, ha ezt a tökéletesen személytelen, ezáltal érzéketlen rendszert megszüntetnénk. Mert vajon mekkora biztonság az, amire olyanok vigyáznak, akikben deklaráltan nem bízunk meg? És ugyan miért ne lehetne a „biztonsági őr” megint bizalmi állás? Ha ezeken a kérdéseken elgondolkodunk, máris sikerül legalább az elvi esélyét megadni annak, hogy egyszer a biztonsági őrből mégiscsak portás bácsi válhasson.

Vagy a magyar szakos végzettségem miatt van, vagy nem, mindenesetre képtelen vagyok olyan sms-t írni, ahol nem tökéletes a központozás, a kis és nagybetűk, és a szavak elrendezése.

Az e-maillel ugyanígy vagyok. Még a Smiley-val is csak sokára barátkoztam meg, amikor levelezőpartnereim aggódva kérdezgették, hogy haragszom-e, esetleg rossz kedvem van,  vagy ezt vagy azt a mondatot komolyan gondolom vajon, hogyha hiányzott a végéről a smiley.

Bevallom, többször gondoltam én is olyasmit, hogy mekkora nyelvi igénytelenség a mai fiatalok részéről, ahogyan chatelnek, vagy sms-eznek. (Lám-lám, ilyen észrevétlenül válunk mai fiatalokból ezek a mai fiatalozókká.)

Nemrég azonban láttam a TED-en egy előadást, amelyben John McWorther  nyelvészprofesszor egészen más megvilágításba helyezi ezt a kérdést. Érdemes megnézni, mindössze 13 perc, és még magyar felirat is van hozzá.

A Columbiai Egyetemen tanító nyelvész, aki egyébként politológus is, azt vallja, hogy az sms nem az írás elkorcsosult változata, hanem teljesen önálló műfaj. Következésképpen nem is fenyegeti elkorcsosulással a világot.

Régebben – magyarázza – az emberek igyekeztek úgy beszélni, mintha írtak volna. Ekkoriban születtek az órákon át tartó, dagályos beszédek, amelyekre az előadásban néhány igen vicces példát is hallhatunk. Csakhogy ezek a beszédek ugyanúgy nem hasonlítottak a ’normális’ élő beszédre, ahogyan az sms nyelve sem hasonlít bármilyen, egyéb célból írásban megfogalmazott szövegre.

Az egyetlen oka, hogy a kötetlen írás korábban nem jött létre, az volt – állítja a professzor – hogy nem voltak olyan technikai eszközeink, amelyek lehetővé teszik, hogy a címzett azonnal elolvassa és megválaszolhassa az üzenetet, akármilyen távol van is.

Mára azonban a technika megoldotta ezt a problémát. Az eredmény a rövid szöveges üzenet, amelynek elemzésére érdemes időt szánni, mert olyan új műfajról van szó, ahol sokszor nem minden az, aminek látszik.

Ha kíváncsi a professzor vicces példákban bővelkedő okfejtésére a LOL érteméről és használatáról, esetleg szeretné megtudni, mit jelent a pragmatikai partikula, nézze meg az előadást. A többiek viszont sms-ezzenek bátran és kreatívan, mert állítólag ez is növeli az agy kapacitását, és az ember logikus gondolkodásra való képességét. Akárcsak a kétnyelvűség.

A Barra Intézetben többek között azt tanítjuk, hogyan lehet érdekes, figyelemfelkeltő, hatásos előadásokat tartani. Rájöttem, hogy ez kevés. Közönségetikettet is kellene tanítani.

Ez egy konferencián ülve, a díszvendég előadása közben jutott eszembe. A program az utolsó pillanatban változott, mivel kiderült, hogy Jean Marie Cavada, EP képviselő személyesen jön el, hogy az Európa Parlament törvényhozási mechanizmusáról beszéljen. A 70 körüli úriember munkás élete javarészét a médiában töltötte, talán ennek is köszönhető, hogy előadása jól szerkesztett és érdekes volt. Azaz lett volna, ha a közönség felnőttként viselkedik.

Alig néhány pillanattal az előadás kezdete után ugyanis asztalszomszédom, egy 65 körül járó, tiszteletreméltóan művelt és világlátott felsővezető az orrom alá dugta mobiltelefonját, amelyen a beszélő wikipédiás életrajza volt olvasható.

Udvariasan rápillantottam, miközben fél füllel igyekeztem továbbra is az előadásra koncentrálni. Azon töprengtem, vajon az udvariasság megkívánja-e, hogy elkezdjem az ő telefonját fogdosva lefelé görgetni a szöveget.

Közben a másik oldali szomszédom is mocorogni kezdett, odanéztem, és rögtön láttam, – neki iPad-je volt, nagyobb képernyő – hogy rákattint valamire, amiről az előadó az imént tett említést.

Körülnézve meglepetten láttam, hogy majdnem mindenki valamelyik eszközének a gombjait nyomogatja. Szent ég, vajon olyan is van, aki éppen a facebookra posztolja a történteket??? Különösen abszurddá tette az esetet, hogy a magam 40 körüli életkorával az egyik legfiatalabb voltam a közönségből.

Első látásra arra emlékeztetett a helyzet, amikor tíz éve, egy unalmas konferencián az összes menedzser blackberryzett, mégsem ugyanaz volt a helyzet. Azok a menedzserek unták a konferenciát, és valami mást csináltak helyette, itt viszont mindenkit érdekeltek az elhangzottak, de azonnal akarták az őket érdeklő plusz információt és gyorsan.

Munkatársaimmal arra jutottunk, hogy „szobatiszta közönség” képzést is kellene tartanunk. Hiszen az információéhség értékelendő, az azonnali hozzáférhetőség csodás dolog, de ahogyan az ember a dolgát sem végzi el azonnal, ott és akkor, amikor eszébe jut, meg kell tanulnunk ezt az újfajta, napjainkban meghatározó szükségletünket is a helyén kezelni.

Elmentem azóta egyszer, amikor arrafelé utaztunk, és tényleg, teljesen megérdemelten lett az ország legjobb étterme, nem csalás, nem ámítás. De itt az intézetben mi nem étteremkritikával, hanem kommunikációval foglalkozunk, ennek megfelelően az egyik első dolog amin az étteremmel kapcsolatban gondolkodni kezdtem, (még mielőtt meglátogattam volna) az a neve volt.

Már első látásra, hallásra furcsa név egy étteremnek. Nyilvánvalóan üzenni akar valamit, talán olyasmit, hogy a konyha házias, nem spórolják ki a jó minőségű alapanyagokat, satöbbi, tehát olyan, mintha egy „igazi” anyuka vasárnapi ebédjét ennénk. (Egyébként egy félig olasz anyuka állhat a háttérben, mert a fogások egy része olaszos, sőt még párját ritkítóan finom pizzák is vannak.) Az elnevezésen tovább gondolkodtam. Mennyire egyértelmű egy bizonyos generáció számára, hogy a szülők szava, ha nem is szentírás, de súlya van. Az apai, anyai örökség világlátást, és egy, a korral és tapasztalattal járó bölcsességet is sugall.

Ez az evidencia azonban éppen napjainkban borul fel. Úgy kezdődik, hogy apa nem tud valamit beállítani a mobiltelefonján, és szól Lacikának, vagy Zsuzsikának (a gyerekeinek) hogy segítsenek. Vagy amikor a számítógép rendetlenkedik és a megoldás, hogy hívjuk a gyereket, majd ő megjavítja. Arról már nem is beszélve, hogy ha a nagyi Facebook accountot szeretne, hogy azon keresztül találja meg régi osztálytársait, elsodródott, távoli rokonait, akkor ki más, mint az unoka tudna neki segíteni ebben.

Az unokák bölcsessége? Milyen furcsa, hogy a fiatalok, a gyerekek és unokák hirtelen nem csak okoskodnak, hanem valóban okosak, legalábbis van valami, amit jobban tudnak, mint a szüleik, nagyszüleik. És itt jön a tízmilliós kérdés: baj ez? Mert nyilvánvaló, hogy a fiatalok ettől fogva nem fogják elfogadni a szüleiket megkérdőjelezhetetlen tekintélynek, és ez nem csupán azok technológiai tudására vonatkozik majd. A szülőknek pedig meg kell tanulniuk tisztelni a gyerekeiket, nemcsak azért, mert jófejek akarnak lenni, hanem azért is, mert rájuk vannak szorulva.

Most, az átmeneti időszakban ezt a szituációt még nem tudjuk megfelelőképpen kezelni. Sokan mondják, hogy ez is az egyik oka lehet azoknak a gyerekek által elkövetett gyilkosságoknak, bűncselekményeknek, ahol nem a „szokásos” okok állnak a háttérben (szegénység, alvilági környezet, stb.).

Nem tudom a választ, mert egyelőre még csak sejtéseink lehetnek róla. Abban viszont biztos vagyok, hogy a generációk közötti kommunikációs helyzet éppen most változik meg alapjaiban. És mivel – a korábbi hasonló eseményekkel ellentétben – maga a változás is nagyon sebesen zajlik, ezért akit érdekel, és aki odafigyel rá, az „real time”-ban követheti figyelemmel ezeket a változásokat.

Magam is nő vagyok, így csak sejtéseim vannak arról, mi mindent sugall eme marketingszempontból elcsépelt, ám soha meg nem unt testrészünk a társadalom másik felének. Vagy lehet, hogy mi nők is fogékonyak vagyunk az ilyen hirdetésekre? Ez alkalommal egészen különleges árucikket akarnak „eladni” nekünk. Szabadságot, méltóságot, erőt és hatalmat. Angelina Jolie melleire érdemes odafigyelni.

Angelina nem csupán szép, hanem hihetetlenül intelligens nő is. Soha egy percig nem siránkozott amiért paparazzók lesik minden lépését. Azt nyilatkozta erről, hogy ha már olyan szerencsés helyzetben van, hogy azzal is címlapra kerül, ha véletlenül felemás zoknit húz, miért ne használná ezt a hatalmat a legjobb célokra. Például arra, hogy a harmadik világbeli gyerekek sorsát jobbá tegye. Férjével, Brad Pittel, és Bono Vox-al számos pénzgyűjtő akciót szervezett, miközben mellékesen divatot csinált szegény sorsú, színes bőrű, árva gyerekek örökbefogadásából. Harcos aktivista, akinek sokat köszönhet a világ szegényebbik fele. Mikor aztán megszülettek saját gyermekeik, akkor habozás, de nem alkudozás nélkül adta el a fotójogokat a legtöbbet kínáló bulvárlapnak, hogy a bevételt, úgy ahogy van, a harmadik világbeli gyerekeknek juttassa.

Legutóbbi tettével azonban – azzal, hogy megelőző célból eltávolíttatta a melleit – nem elsősorban a harmadik világnak üzent. Amit a dolog hátteréről olvastam, az alapján nem arról van szó, hogy Angelina Jolie hipochonder. A genetikai vizsgálat kimutatta, hogy 87 százalék esélye van arra, hogy mellrák alakuljon ki nála. A betegség, ami 56 évesen édesanyjával is végzett.

Amit a színésznő most tett, az ellentmond minden, ilyen esetben szokványos dolognak. Nem halogatta a vizsgálatokat, nem dugta a homokba a fejét, és nem hagyta, hogy befolyásolják döntésében. Döntésében, mely szerint nem akarja megkockáztatni, hogy a gyerekei ugyanúgy elveszítsék őt, mint ahogyan ő veszítette el a saját anyukáját. Hogy nem akar az orvosoknak kiszolgáltatott, a kemoterápia által meggyötört, a jövőtől rettegő áldozattá válni, ha egyszer van lehetősége rá, hogy kezébe vegye a sorsát. Bebizonyította, hogy egy ilyen műtét nem szégyellni- és titkolni való cselekedet, amitől az ember elveszíti a nőiességét, vagy kevesebb lesz. Éppen ellenkezőleg, az egyetlen olyasmi, amit egy felelősen gondolkodó személy tehet.

Biztos vagyok benne, hogy a fentiekkel nagyon sokan nem értenek egyet. Amerikában nagyobb egészségpolitikai vihart kavart az eset, mint ez elmúlt évek során bármi. Milliók előtt vált világossá, hogy ezek a genetikai vizsgálatok elérhetőek. Ugyanakkor a társadalom figyelmét felhívta arra is, hogy mennyire költségesek. Az emberek hirtelen a tudatára ébredtek saját hatalmuknak, a ráébredést pedig kérdések követték:

• Mennyire kell az államnak segíteni abban, hogy mindenki számára elérhetőek legyenek a genetikai vizsgálatok?
• Mennyire helyes támogatni a megelőző célú csonkító műtéteket? (A megpróbáltatások sajnos még nem értek véget, a színésznőnek a petefészkeit is el kell távolítani.)

A mell- és a petefészekrák nagyon sok életet követel, de vajon ezekkel a génvizsgálatokkal mennyire pontosan állapítható meg a kockázat? Angelina Jolie esetében 87 százalék lett az eredmény. Azaz szinte biztos. De mit tegyünk, ha mondjuk az esély „csak” 60, vagy 50 százalék?

Nem tudom a választ, persze, belegondolni is rossz. De most valaki, akire odafigyel az egész világ kiállt és azt mondta; srácok ez van. Ez az én életem, az én sorsom, én fogok dönteni.

Ezt üzente nekünk – most már hiányzó – melleivel Angelina Jolie. Lehet, hogy neki köszönhetően sok ezer mostanáig habozó nő szánja rá magát szűrővizsgálatra, vagy hasonló műtétre. Olyanok, akik a halogatásba belehaltak volna. Talán hülyén hangzik, de lehet divatot csinálni még egy ilyen szörnyű beavatkozásból is. És ami a hab a tortán: Angelina így is szép. Egy kicsit sápadtabb, de a győzelem ott van a tekintetében.

Az anekdotáról azóta kiderült, hogy valószínűleg nem igaz, de ez most nem számít. A lényeg, hogy mit mondanak nekünk műveikkel a művészek, és miért van, hogy a mondanivaló sokszor akkor is jobban célt ér, ha valójában nem is tudjuk pontosan, mi az.

Nézzünk egy mostani példát. Mindenki a Nemzeti Színház Mephisto előadásáról beszél. Mindenki, azaz minden kultúrával, politikával foglalkozó tévéműsor, hetilap, vagy magazin megfogalmazza a maga véleményét, elméletét, állásfoglalását a darabbal kapcsolatban. Pedig ezt a darabot a jelen állás szerint nem láthatják sokan. Mindössze 10 előadást ér meg, melyekre a jegyek már régen elkeltek, azután kikerül a Nemzeti Színház repertoárjából.

Az emberek mégis beszélnek róla. Találgatják, mit akart üzenni vele a rendező, Alföldi Róbert a jelen politikai helyzetben. Talán látták Szabó István filmjét, talán nem, mindenesetre igyekeznek megismerni a történetet és a szükséges háttér információkat, hogy kialakíthassák saját véleményüket a kérdésben.

Kommunikációs szempontból talán ez az a jelenség, ami miatt annyira érdekes az úgynevezett „művészi mondanivaló”. Amikor az utóbbi túlságosan nyilvánvaló, az régen rossz, azok a művészek, akik mondanivalójuk köré alkotják a művet, általában hamar feledésbe merülnek. Más esetekben viszont a mondanivaló korántsem egyértelmű. Nem véletlen, hogy a Hamletet például századszorra, és sok-századszorra is feldolgozzák, mindig új, aktuális mondanivalóval ruházva fel a szöveget. Pedig az több száz év alatt semmit sem változott.

Nem kell irodalmárnak, vagy pszichológusnak lenni ahhoz, hogy rájöjjünk: a művek, legyenek akár színdarabok, festmények, vagy szobrok, azért tudnak hatásosabban beszélni hozzánk, mert nem tudunk felszínesen átsiklani felettük, befogadásukat, vagy elutasításukat gondolkodási folyamat előzi meg. Ez adja meg a választ a címben feltett kérdésre, azaz, hogy mit tanulhatunk a művészektől kommunikáció terén.

A lecke egyszerűnek hangzik, de nem az. Mert – valljuk be, ­­– a legegyszerűbb megoldás az, hogy amikor adódik egy probléma, egyszerűen megmondjuk a helyes választ az érintetteknek. Mert nekünk már tapasztalatunk van ebben a kérdésben, mert mi vagyunk a főnök, és mert tényleg jobban értünk hozzá, – legalábbis így hisszük. Mégis érdemes megfontolni, hogy ahelyett, hogy megmondjuk valakinek mit és hogyan csinálhatna a legjobban, inkább meghagyjuk neki a ráismerés élményét, hagyjuk, hogy a részletekből ő alkossa meg a maga számára az egészet. Lassabban lesz eredmény, az biztos. De az eredmény tartóssága legalább megkérdőjelezhetetlen.

(function(i,s,o,g,r,a,m){i['GoogleAnalyticsObject']=r;i[r]=i[r]||function(){
(i[r].q=i[r].q||[]).push(arguments)},i[r].l=1*new Date();a=s.createElement(o),
m=s.getElementsByTagName(o)[0];a.async=1;a.src=g;m.parentNode.insertBefore(a,m)
})(window,document,’script’,'//www.google-analytics.com/analytics.js’,'ga’);

ga(‘create’, ‘UA-41696702-1′, ‘barra.hu’);
ga(‘send’, ‘pageview’);