Csak egy vágás

Bevezető

2010-01-20T17:04:00.000+01:00

2009. június 29-én megműtöttek. Egy daganatot kellett eltávolítani a gyomromból. Ma, 2009. augusztus 09-én letelik a rehabilitáció hatodik hete, ami után (elméletileg) élhetem tovább a korábbi életem. Persze nem fogom.

Ezalatt a hat hét alatt, sok másik mellett, tettem magamnak egy ígéretet. Megfogadtam, hogy megírom a történetem, annak ellenére, hogy sajnos nem vagyok egy jó író. Hogy miért fogadtam meg? Mert később is emlékezni akarok, vagy még inkább emlékeztetni akarom magam mindarra, ami az elmúlt majd három hónapban történt. Persze ettől még, nem kellene mindezt az interneten tennem. Mégis ezt a formát választottam, mert szeretném, ha ez az oldal forrásul szolgálna olyanok számára, akik hasonló kihívásokkal néznek szembe és esetleg majd olvasnak tőlem olyat, amire majd azt mondják: "Na, ezt nem tudta eddig nekem senki megválaszolni!"

A történetet május 12-én fogom kezdeni, amikor egy gyomor-tükrözés eredményeként derült ki, hogy valamilyen probléma van a gyomrommal. Előzetes számításaim szerint 29 részben, amelyek egyenként nagyjából egy-egy napot fednek majd le, fogom megismertetni az olvasókkal, hogy mik történtek velem ezeken a napokon. Ezek között lesznek majd praktikus információk, mint például, hogy:
- milyen orvosi beavatkozásokon estem át és azokról mit kell tudni (milyen érzés, mennyire fáj, mivel csinálják, stb.)
- hogyan teltek el a kórházi napok? (mik történtek pontosan ott, mikre kell felkészülni, ha valaki erre a fajta ápolásra szorul?)
- mit éreztem fizikailag? mikor mi fájt?
- egyéb praktikus és érdekes információk, tanácsok
Emellett pedig arról is írok majd, hogy a történtek hatására, hogyan változott a világról kialakult képem és az ahhoz való viszonyom. Olyan fontos kérdések merültek fel bennem, amelyek a hivatásra, családra, egészségre, hitre és halálra, illetve ezek kapcsolatára vonatkoznak.

Bízom abban, hogy érdekes lesz majd, amit írok, azonban ennél sokkal fontosabb, hogy ezzel a bloggal segítsek azokon, akikre hasonló műtét vár. Az orvosok rengeteg információval látják el a pácienseket, de ezekkel az infókkal sok baj van:
- nem mindig azt a kérdést válaszolják meg, amire kíváncsiak vagyunk.
- olyan szakkifejezések, szavak hangzanak el, amiket nem értünk
- az orvosoknak nem dolguk, hogy a lelkünket ápolják, épp ezért egyenesek és lényegre törőek. Mindez viszont azzal jár, hogy néha kegyetlennek hangzik, amit mondanak.

Igaz, hogy végeredményben ez csak egy vágás, de ami előtte és utána vár az emberre lelkileg és fizikailag, arra sok esetben nem lehet előre felkészülni. Remélem, hogy a blogommal nekem majd mégis sikerül egy kicsit segítenem a felkészülésben. Mindenki más számára jó olvasást kívánok!

2009. május 12. (Kedd)

2010-01-19T21:14:00.000+01:00

2009. május 12-én is úgy keltem fel, mint minden más reggel. Ez volt a furcsa. Tök nem stresszeltem magam a tükrözés miatt, pedig hát ez is egy orvosi beavatkozás. Az is igaz, hogy előtte egy hetet már végigizgultam, de valószínűleg keddre már elfáradtam.
Hetekkel azelőtt már leszervezte édesapám a konzultációt Dr Király Ágnes egyetemi docenssel, akinek Pécsen van magánrendelője. A magánrendelő egy megnyugtató szó volt számomra. Csak nem lehet olyan szőrnyű, mint egy igazi kórház! Egyébként tényleg nem az. Aki teheti (leginkább pénzügyileg) ilyen helyre menjen. Két dolog miatt: egyfelől úgy bánnak az emberrel, ahogy egy jó étteremben a fizető vendéggel, másfelől pedig ez a rendelő egy régi családi házban lett kialakítva, így abszolút tompított a kórházi hangulaton.
Szépen megreggeliztem, mert azt még lehetett (6 órával a beavatkozás előtt nem lehet már enni, csak vizet inni.) és időben indultunk a menyasszonyommal Pestről. Pár perccel 3 óra előtt meg is érkeztünk a pécsi címre. Édesapám már ott várt. Teljesen nyugodt voltam, egy minimális izgalom volt csak bennem. Vártam, hogy túl legyek rajta. Lexi, az asszisztens nő, aki egyébként a család jó barátja, is megnyugtatott, hogy mindössze 2-3 percig fog tartani a dolog. De ha nagyon izgulok, akkor szívesen ad nyugtatót. Nem éreztem szükségét. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy sajnos a doktornő egy picit késni fog, mert éppen vizsgáztat. Nos, abból a pici késésből kb félóra lett.
Itt kell megjegyeznem, de lehet, hogy még később is fogok rá utalni, hogy az összes beavatkozás együttvéve nem annyira keserves, mint a várakozás. Nagyon nehezen tudom szavakba foglalni milyen is valójában az az érzés, amikor nagy nehezen lelkileg felkészíted magad, hogy most valami rossz fog történni veled, de nyugi utána már tök jó lesz, de ez a tök jó fene sem tudja mikor lesz, mert még mindig várni kell a rosszra. Várni, várni, várni!!! Szépen lassan egyre többet gondolsz arra, hogy most rossz lesz, nagyon rossz lesz neked. Miért ne gondolnál rá? Hisz van rá időd. Már nem is hallod, hogy mit beszélnek hozzád, mert csak erre gondolsz. Borzalmas! Én nem tudtam a várakozásra semmilyen trükköt kitalálni, mert sem az iPhone, sem a beszélgetőtárs, sem semmi más nem működött. De azt tudom tanácsolni, hogy aki hasonló szituba kerül, próbáljon meg lelkileg felkészülni, hogy bizony várni fog és az rossz lesz. Félóra nem sok az ember életéből, de ezekre a félórákra mindig emlékezni fogok.

A már-már fizikailag kínzó várakozásnak egyszer mégis csak vége lett és befutott a doktornő. És bár lehet, hogy nem hozzá igazítják az atomórát, de az egyik leglelkiismeretesebb orvos, akivel valaha találkoztam. Ez pedig sokkal fontosabb, mint a várakozás. Ha problémád van a gyomroddal, hozzá fordulj!
A doktornő bevezetett a rendelőjébe, amit leginkább úgy tudnék jellemezni, hogy egy kedves szoba nagy ablakokkal, amiben mellesleg vannak orvosi eszközök is. Tényleg nem volt kórház-feelingem. Kezdésnek feltett néhány kérdést, ami a korábbi problémáimra vonatkozott; mióta fáj a gyomrom, hogyan fáj, volt-e egyéb panasz, stb? Válaszoltam rá, aztán irány a műtőasztal (igazándiból egy orvosi ágy)!
A következő eseményeket megpróbálom minél részletesebben leírni, hogy ha majd menned kell gyomortükrözésre, akkor tudd, de legalább sejtsd, hogy milyen lesz.
Először is, nem kell hozzá levetkőzni. Úgy ahogy vagy fel lehet feküdni az asztalra, mindössze egy kis papírszalvétaszerűséget tesznek alád, gondolom a sterilitás miatt. Oldalra kell feküdni, fejet előre bólintani. Hallottam olyanról, akinek a kezeit a háta mögött lefogták. Nálam ilyen nem volt. Én azzal a kezemmel, amelyiken feküdtem jó erősen belekapaszkodtam az ágy szélébe, a másikat pedig az oldalamra fektettem. Mindez gyorsan lezajlik, az asszisztens végig mondja, hogy mit csinálj. Mire a fejed leteszed addigra a doktornő, már be is öltözött és már tolja is oda a szádhoz a csövet. Ezt a csövet úgy képzeld el, mint egy locsolócsövet, aka slagot. Annyira meglepődtem, hogy már itt tartunk, hogy amikor a doktornő megkért, hogy nyeljek egy nagyot, szó nélkül úgy tettem és már bennem is volt a célszerszám. Na, akkor nagyon megszorítottam az ágy szélét. Szó mi szó, fura érzés, ha egy csövet gyömöszölnek le az ember torkán. A dolog rögtön azzal kezdődött, hogy el kezdtem öklendezni, kvázi hányási ingerem lett, mivel a cucc nyilvánvalóan birizgálta azt a pontot, amit akkor szoktunk megnyomni, amikor buli után kiszeretnénk adni, ami korábban, az éjszaka folyamán bement. Mivel azonban tök üres a gyomor, a nyálon, nyálkán kívül nem jön semmi. De az jön, mint a veszedelem, végig a beavatkozás során, minden alkalommal, amikor a cső hozzáér ahhoz a bizonyos ponthoz. Maga az érzés, ami a beavatkozást kíséri nem fájdalmas, de rendkívül kellemetlen. Nehéz megfogalmazni a két érzés közötti különbséget, de az biztos, hogy az a nyugtató tényleg segített volna. Így azért bennem volt az a bizonyos zabszem.
Nagyjából minden másodperc, ami alatt ez a cső bennem volt, órának tűnt. De nem telt el sok idő, amikor először rémültem meg. Elhangzott a doktornőtől egy mondat, amit jó ideig nem fogok elfelejteni: „Hopp, itt van valami!” Innentől kezdve, már csak a testem szenvedett, az agyam elfelejtette, hogy hol van és már csak azon tudtam gondolkodni, hogy mi az a „valami”. Még egy pár percig, talán 3-4 lehett, el tartott a dolog, igazán nem emlékszem, hogy pontosan meddig. Azért volt hosszabb a művelet a tervezettnél, mert a doktornő mintát vett a „valamiből”. A csőbe egy kis huzalt tolt be, és azzal kaparkászott a „valamiből”. Mindezt persze csak félszemmel láttam.
Aztán egyszer csak kihúzta a csövet és felülhettem. Akkor nagyjából azt éreztem, hogy taknyom-nyálam egybefolyik. Lexitől kaptam egy adag papírszalvétát, amivel igyekeztem törölgetni magam. Amikor már nem csurgott rólam mindenhonnan a nyál, akkor a doktornő az asztalához hívott.
Leültem, majd egyenesen, teljesen lényegre törően el kezdte ismertetni a helyzetet: „Zoltán, találtam a gyomrában egy daganatot, a gyomor kijáratánál, amely...” És innentől kezdve, a mondandó többi részére egyáltalán nem emlékszem. Csak egy homályos kép maradt meg bennem arról, hogy a doktornő előttem ül és magyaráz, valami olyan nyelven, amit nem értek. „Tessék? Nem értem.” - szólaltam meg pár mondat után még mindig magamat törölgetve, mintegy jelezve, hogy lemaradtam a gondolatfonal görgetésében. Én még ott tartottam, hogy közlik velem, hogy daganatom van, ami az én szótáramban egyenlő volt a halállal. Tessék?! Akkor én most meg fogok halni?! Én azzal jöttem ide, hogy maximum van egy kis fertőzés bennem, amire majd kapok egy pár gyógyszert és hamarosan meggyógyulok. Erre kiderül, hogy halálos beteg vagyok?
Szerencsére, Lexi gyorsan észrevette, hogy miújság van velem és reagált: „Behívjuk Aput?”. „Igen.”- nyögtem. Majd a fülzúgás folytatódott és csak vizuális emlékek vannak. Belépett apám, mögötte a menyasszonyom, akire emlékszem rákiáltottam, hogy „Csak Apa!”. Ő értette, ki is ment. Azóta sokat gondolkodtam azon, hogy miért küldtem ki. Azt hiszem két oka lehetett. Az egyik, hogy nem akartam, hogy úgy lásson, merő egy nyálban; még meggondolja magát és nem jön hozzám. Másfelől pedig, bár nem fogtam fel, de éreztem, hogy most itt komoly és leginkább rossz híreket mondanak rólam, amiket majd jobb, ha tőlem hall. Így utólag, hülyeség volt mindkettő, de hát ösztönösen cselekedtem.

Körülbelül még 5-10 percig tartott a konzultáció, apám és a doktornő között. Fogalmam sincs, hogy pontosan mennyi idő volt. A beszélgetés végére kezdtem magamhoz térni és arra már emlékszem, hogy megbeszéltük a következő lépéseket. Két lehetőséget ismertetett a doktornő: vagy egy újabb gyomortükrözés, CT vizsgálattal kiegészítve, vagy biopszia, amelynek során egy tűvel mintát vesznek a daganatból. Mindkettő célja, hogy megállapítsák, hogy a daganat jó vagy rossz indulatú. Ahhoz viszont még konzultálnia kell más specialistákkal, hogy melyik módszer legyen.
„Rendben. Köszönöm, doktornő! Akkor majd beszélünk. Viszontlátásra!” –mondtam és eljöttünk.

Biztos vannak, akikben felmerül a kérdés, hogy miért van szüksége egy 33 éves felnőtt férfinak arra, hogy az édesapja kísérgesse orvoshoz. A kérdés jogos, és annál is inkább magyarázatra szorul, mert sokat fog édesapám feltűnni a történetem során és már most szeretném ennek a jelenségnek a hátterét megvilágítani.

Édesapám az egész gyermekkoromat tőlem távol élte. Nem fizikailag, „csak” mint szülő. Soha nem volt naprakész, hogy kik a barátaim, hogy kikkel vagyok rosszban, hogy kik az aktuális szerelmeim, hogy mi foglalkoztat, hogy mi bánt. Persze kampányszerűen, mindig rákérdezett ezekre a témákra és emlékszem, mindig megkérdezte tőlem:„haverok vagyunk?” Én meg zsigerből válaszoltam:”persze!”. Persze nem voltunk. Nem is kellett volna, hogy azok legyünk. Mindenesetre abban mindig is biztos voltam, hogy nagyon szeret, de ő úgy gondolta, hogy az iskoláztatásom, anyagi és egzisztenciális létem biztosítása a legfontosabb feladata. Tudom, hogy most már ő is másképp csinálná, ha tehetné.
Gondolom, hogy a szülői gondoskodás ilyetén megfogalmazása, definiálása miatt gondolta, hogy el kell engem kísérni a gyomortükrözésre. Még, ha ugyan 33 éves is vagyok. Hát elkísért, én meg nem bántam.

Ami miatt mindezt fontosnak tartottam elmondani, az az, hogy úgy érzem, a betegségemnek köszönhetően az összes rokonom és barátom közül, az apámmal változott meg leginkább a kapcsolatom. Tisztán emlékszem rá, ahogy kiléptünk a rendelőül szolgáló családi ház ajtaján és elkezdtünk felfelé bandukolni az utcában a kocsihoz, átölelt és azt mondta:„Nincs baj, Zola, örülni kell, hogy ez most kiderült! Szépen mindent végig fogunk csinálni, hogy meggyógyulj! Ne aggódj!” Nyugodt volt, nem volt túl komor, de mégis kellő higgadtsággal mondta. Érezte, hogy most nekem erre van szükségem. Apaként viselkedett. Most ott volt a bajomnál, a lelkemben. Úgy, ahogy mindig is szerettem volna. Az elkövetkező három hónap alatt végig, minden egyes nap velem volt. És rengeteget beszélgettünk...

2009. május 15. (Péntek)

2010-01-18T19:53:00.000+01:00

2009.05.15-én meglett a szövettan eredménye. Ez annak a szövettannak volt az eredménye, amit a gyomortükrözésnél vett le a doktornő. Negatív lett. De 95%-ban erre lehetett számítani.
Most következzen röviden egy kis anatómiai és orvoslás-technológiai elmélet, úgy, ahogy nekem sikerült megértenem és megjegyeznem. Ha van az olvasók között nálam hozzáértőbb és alapvető hibát látna a leírtakban, kérem feltétlenül javítson ki! Egyébként pedig a Wikipédia-n szerezhető némi szaktudás a gyomorról. (Megjegyés 1: A Irodalomnál említett Horváth Örs Péter professzor műtött engem is; Megjegyzés 2: az én daganatom az Antrumnál (10) helyezkedett el.)

Nos, azért lehettünk biztosak előre abban, hogy negatív lesz a szövettan eredménye, mert az a szerkezet, amely a gyomromban volt, csak a gyomor felszínét kapirgálta. Alapvetően nem az a feladata, hogy szövetmintát vegyen, hanem, hogy egy kamera segítségével vizuális vizsgálatot tegyen vele a hozzáértő szakorvos. A gyomor több (ha jól emlékszem négy) rétegből áll. Ezek a rétegek egyenként is lehetnek „fertőződtek” , azaz kicsi az esély, hogy pont a legkülső réteg, ahonnan a mintát veszik, legyen beteg. De még ha az is, ez a szerkezet nem képes célzott mintavételre, ezért még inkább csökken a pontosság. Mindezek fényében, a szövettan eredményét a következőképp kellett értékelni:
a) pozitív: betaláltak a beteg szövetbe; meglehet ijedni és komolyan kell venni. Biztosan szükséges a műtét.
b) negatív: nem feltétlenül egészséges a terület; további, alaposabb vizsgálatokra lesz szükség, nem lehet megelégedni az eredménnyel. Viszont van van esély a műtét elkerülésére.

Ennek megfelelően, az én esetemben is újabb vizsgálatra volt szükség. Mire meglett a szövettan eredménye, a doktornő már konzultált a kollégáival és azt javasolta, hogy a biopszia legyen a következő lépés. Ez a vizsgálat röviden annyit jelent, hogy a hasfalon keresztül, egy tű segítségével mintát vesznek az összes rétegből. Ez a vizsgálat már durvább, az én fejemben ez már egy kisebb műtéttel ért fel.

Nem voltam nyugodt. Nem csak a rám váró újabb beavatkozás miatt, hanem azért is, mert nem tudtam elfogadni, hogy beteg vagyok. Egyfolytában az járt az eszemben, hogy nem lehet, hogy ez egy rosszindulatú valami legyen. Egyszerűen képtelenség, hiszen semmi jelét nem érzékeltem. Nem fogytam, nem volt rossz közérzetem, nem romlott a megelőző időszakban az általános egészségi állapotom. Mindemellett, a közvetlen környezetem, legközelebbi családtagjaim és barátaim sem tudták elképzelni, hogy ez valami csúnyaság legyen.
Talán az általános pozitív hozzáállás és környezet miatt, rövid időn belül azon kaptam magam, hogy megállás nélkül azt szuggeráltam magamba, hogy ez csak egy mióma típusú valami lehet és majd nem is kell eltávolítani, csak gyógyszeresen kezelni. Bár ennek az esetnek ekkor még volt reális esélye, utólag tudom, hogy ez nem volt jó hozzáállás. Egyrészt, mert az a dolog ott már kialakult és nem hiszek abban, hogy erős koncentrációval át tudom konvertálni rosszból jóba. Másfelől pedig, ha kiderül, hogy mégsem úgy van, ahogy én szeretném, akkor az váratlanul fog érni, nagyot csalódok és kétségbe fogok esni. Nem árt, ha néha a rosszra is felkészülünk lélekben.

A leghasznosabb viszont, szerintem az, ha erősen arra gondolunk, hogy meg fogunk gyógyulni. Tök mindegy, hogy mi lesz az eredmény, hogy jó- vagy rosszindulatú, a lényeg, hogy fel fogunk épülni. Olyat még nem hallottam (hiteles forrásból), hogy valakinek volt egy rákos daganata és annyit szuggerálta, hogy egyszer csak átalakult miómává. Olyanról viszont többször is hallottam, hogy valakinek volt egy rákos daganat és olyan erős volt benne az élni akarás, hogy meggyógyult a betegségéből.
A múltra nem lehetünk hatással. Ami történt megtörtént. Valami miatt kialakult az a daganat bennem. Úgy látszik, úgy éltem az életem, hogy ennek be kellett következnie. Most már eltüntetni nem lehet. Az viszont, hogy a betegség hatására, hogyan fogok változtatni az életemen és miképp élek majd a jövőben, csak rajtam múlik.

Mióta, túl vagyok a műtéten, gyakran eszembe jut az a közismert mondás, miszerint: „Ma kezdődik életed hátralévő része.” Mindig szerettem ezt a mondást. Rendkívül egyszerű, de lényegre törő. Valószínűleg ezért is szeretik idézni annyian. Nekem ez a betegség kellett ahhoz, hogy igazi értelmet nyerjen.

2009. Június 8. (Hétfő)

2010-01-17T18:59:00.000+01:00

Már vasárnap délután lementünk Pécsre, mert másnap reggel fél9-re kellett menni a 400-ágyasba. Ez a pécsi Egyetem gyakorló kórháza. Egyszerűbbnek tűnt a nagymamámnál aludni, mint hogy hazulról menjünk, amihez 4-kor kellett volna kelni.
Bár megpróbáltam utánaolvasni a biopsziának, de még így is nagyon izgultam. Mondjuk, ahhoz képest, amit a neten találtam róla, teljesen másképp történtek a dolgok.
Nagyjából 7 körül ébredtem, lefürödtem és felöltöztem. Természetesen ennél a beavatkozásnál sem lehet kajálni előtte jó néhány órával, így a reggeli kimaradt. Azt az időt, amíg a menyasszonyom is elkészült és megérkezett édesapám, tévézéssel töltöttem. De nem jutott erre sok idő és igazándiból csak bambultam a tévére, nem fogtam fel, hogy mit néztem. Végig azon járt az agyam, hogy nem sokára belém fognak tolni egy hatalmas tűt.
Egyébként nem a „hatalmas tű” a legrémisztőbb, nem attól kell tartani. Sokkal inkább a „nem sokára”-n van a hangsúly. Az a „nem sokára” mindig egy fiktív fogalom.

A 400-ágyas egy viszonylag nagy kórház. Hét emeletes és két viszonylag nagyobb szárnya van. Egy régebbi és egy újabb. A biopsziát a régebbiben végezik. Tipikus 60-70-es évekbeli hangulat. Látszik, hogy foglalkoztak az épülettel, de ez inkább csak állapotmegőrzés volt, mint újítás. Hatalmas belmagasság, a falak fehérre vagy halványzöldre festve, nem túl erős neon világítás, régi, műanyag székek. És mindehhez természetesen a szokásos fertőtlenítő szag. Nos ebben a környezetben kellett várakoznom, körülbelül két és fél órát.

Természetesen pontosan érkeztünk. Egy félig-meddig homályos folyosó végén, egy hatalmas ajtó előtt kellett várni. Már sokan, körülbelül 8-10-en várakoztak előttem. Kevés idő telt el mire a hatalmas ajtón kilépett egy hölgy, az asszisztens, aki elkérte a papírjaim és közölte, hogy várakozzak. Leültünk és vártunk. A menyasszonyom és édesapám elkezdtek beszélgetni, de én akkor már arra képtelen voltam. Kb 10 perc telt el, amikor megint kilépett az asszisztens és behívott egy beteget. Tovább várakoztunk. Megint 10 perc és kilépett az a beteg, aki az előbb bement és az asszisztens megint behívott egyet. Újabb várakozás. Közben érkeztek új betegek is. Amikor a következő csere megtörtént, édesapám látván a várakozás okozta szenvedéseim odalépett az asszisztenshez és megkérdezte, hogy mikor fogok én sorra kerülni. A asszisztens csak annyit mondott, hogy várjunk. Hát vártunk. Nem nagyon bírtam már a fenekemen ülni, el kezdtem sétálgatni. Fel s alá. Aztán vissza, aztán megint oda. Ez egyébként valamennyire segített. Közben, a 10 percenkénti csere folytatódott. Arra gondoltam, hogy ha ez ilyen gyorsan megy, akkor viszonylag könnyen le fogom tudni a beavatkozást, és amennyire hallottam, senki sem üvöltött a fájdalomtól. Ez mind nagyon biztató! Aztán egyszer csak egy olyan beteget hívtak be, aki utánam érkezett. Ez, körülbelül másfél órás várakozás után minimum tapintatlan volt, de akkor inkább azt gondoltam, hogy taplóság. A következő „behívónál” megkérdeztük az asszisztenst, hogy mi alapján hívják be a betegeket? Az asszisztens azt mondta, hogy előbb azokat hívják be, akiknek csak ultrahangos vizsgálata van. Akiknek ultrahangos biopsziája van, később jönnek. Szuper! Hát ezért nem üvöltött senki! Az nyilván nem fájdalmas, ha egy zselés cuccon végig húznak egy másik cuccot az ember hasán. De bezzeg majd, ha belenyomják a tűt! Biztost ezért is csinálják ilyen sorrendben, hogy azok ne hallják az üvöltést, akik csak ultrahangra jönnek. Minden logikus.

Ezt a remek és hibátlan logikát körülbelül egy óra alatt sikerült levezetnem. Valóság alapja nyilván nem volt, de arra legalább jó volt, hogy eltelt vele az idő.
Két és félóra várakozás után végre az én nevem mondták. Egy „ki-tudja-mi-lesz” pillantást vetettem a szeretteimre és beléptem a nagy ajtón.
Az előtérben egy csomó kerekes ágy volt. Az egyiken egy bácsi feküdt. Emlékeztem rá, hogy bement, de nem jött ki. Nem mertem nagyon odanézni, de azt láttam, hogy a felesége állt mellette és a kezét fogta. Az asszisztens bekísért egy műtőbe és megkért, hogy feküdjek fel a műtőasztalra.
Onnantól kezdve, hogy beléptem a nagy ajtón, teljesen megváltozott a hangulat. Az asszisztens is és később az orvos is, borzasztóan kedvesek és nyugodtak voltak.
Szóval, felfeküdtem az ágyra. Nem kellett levetkőznöm, még a cipőm is rajtam maradhatott. Csak pár másodperc telt el és már jött is a doki. A beavatkozást Dr Harmat Zoltán végezte. Jött vele három medika is. Ők a háttérben álltak, kicsit előre dőlve nézték, hogy a doktor úr mit csinál velem. Néha közelebb léptek vagy pozíciót váltottak, hogy jobban lássák, hogy mi történik.

Na és akkor a lényeg, a biopszia.
A művelet egy ultrahangos vizsgálattal kezdődik. Ez szerintem, teljesen ugyanúgy működik, mint amikor a terhesség során a magzatot vizsgálják. Az én esetemben egy 3*3 centiméteres daganat volt a bébim. Gondolom, erre a műveletre azért van szükség, hogy az orvos tudja, hogy hova bök. Nos, hamar megtalálta a bébit. A következő lépéseket már mind előre mondta. Ez nagyon jó ötlet volt tőle, megnyugtatóbb, ha tudod, hogy mi fog történni.
Tehát a második lépés az érzéstelenítés volt. Egy nagyon hosszú, de vékony tűvel elkezdte átszúrni a hasfalat, végig a daganatig nyomva. Erre azért van szükség, mert nem csak a hasfalat, hanem végig azt az utat, amit majd a nagy tű fog végigjárni, el kell érzésteleníteni. Az egész beavatkozásnak ez volt a legfájdalmasabb része. Azt persze említenem sem kell, hogy annyira azért nem fájt, hogy üvöltettem volna. És persze a három medika jelenléte is segített ebben. Ez a lépés körülbelül 20-30 másodpercig tartott. Az érzéstelenítő hatása körülbelül addigra jön meg, mire összeszerelik a nagy tűt. Ekkor megkérdezte a doki, hogy kész vagyok-e, mert elkezdené benyomni a nagy tűt. Persze, tűkön ülök. (Jajj!!!). Amikor elindult befelé a tű egy tompa nyomást éreztem. Aztán legközelebb már csak akkor valamit, amikor odaért a daganathoz. Ott, amikor el kezdte bolygatni a területet, kellemetlen érzés volt, de nem nevezném fájdalomnak. A legkellemetlenebb azonban az volt, hogy a nagy tű, kicsi volt. Kiderült ugyanis, hogy sajnos a daganat elmozdul és nem tud ezzel a tűvel betalálni. Megoldás: egy nagyobb tűvel kell behatolni. No problemo! Csak tessék! Jó, ez most szarkasztikusan hangzik, de nem erről volt szó. Amikor már benned voltak két tűvel, már tényleg nem számít, hogy egy harmadikat is beléd nyomnak. Mindemellett pedig viszonylag gyorsan zajlanak az események. Az első nagy tű körülbelül 1 percig volt bennem. A második, még nagyobb tűvel pedig viszonylag gyorsan beletalált és már húzta is ki. Észre sem vettem, mikor tolta be és húzta ki.
Összességében körülbelül 8-10 perc lehetett az egész. Hamar megvoltunk. A művelet után nem ülhettem fel. Az asszisztens levette a cipőm és pár másik asszisztenssel átdobtak egy gurulós ágyra. Betoltak egy szobába, ahol kb egy órát kellett pihenem. De akkor már nagyon jól voltam. Örültem, hogy túl vagyok rajta. Vége a megpróbáltatásaimnak. Nem volt egyszerű menet, de egyáltalán nem volt annyira borzasztó, mint ahogy elképzeltem. Minden rendben, mehetünk végre haza!

Ott, akkor eszembe sem jutott, hogy az egész biopsziának a lényege a szövettani vizsgálat, aminek csak egy hét múlva lesz meg az eredménye.

2009. június 11. (Csütörtök) és június 12. (Péntek)

2010-01-16T06:59:00.000+01:00

Nem tudtam másképp elképzelni, csak úgy, hogy nem lesz komoly dolog ebből a kis gumóból a gyomromban. A biopszia volt a legrosszabb, ami történhetett velem és a műtét egyáltalán nem is fog szóba kerülni. Ezerrel készültem lélekben az esküvőnkre és arra gondoltam, hogy ezt a sors úgysem veheti el tőlem.

A pozitív hozzáállás ellenére, folyamatos frászban voltam. Azon rágtam magam egyfolytában, hogy mikor csörren meg a telefonom és közlik, hogy a szövettan eredménye alapján műtétre lesz szükség. Megint előjött az a rettegés, amit a műtét iránt tápláltam magamban. Azonban annyira bíztam a szerencsémben, hogy ezt a rettegést sikerült mindig legyűrnöm. Hogy lenne már műtét?! Semmi gond nem lesz! Csak egy kis duzzanat, gyógyszerrel elég lesz kezelni. Nos, a szövettan eredménye nem szerencse kérdése.

Otthon voltunk délután, amikor édesapám hívott. Valahogy sejtettem, hogy ez most az a telefonhívás. Kimentem a teraszra. Nem tudom miért, de valahogy az a hely tűnt a legnyugodtabbnak. Édesapám egyből a lényegre tért és elmondta, hogy megvan a szövettan eredménye. Na, és mi az? „Nem tudják 100%-osan megállapítani a daganat természetét, ezért a doktornő azt javasolja, hogy távolíttassuk el. Műtétre lesz szükség, Zola.” A műtét szóra megrogytak a térdeim és erősen belekapaszkodtam az erkélykorlátba. A vér kiszaladt a fejemből és egyből levert a víz. „Tudtam.” Mondtam magamban. Teljesen kétségbeestem.
„És ezt minél hamarabb meg kellene ejteni, Zola.”-folytatta édesapám.
Én egyből az esküvőre gondoltam. Na, ne! Ezt nem hagyom elvenni! Szinte egyből feleltem:
„Rendben, de csak az esküvő után! Addig már csak öt hét van.”
Mintha a papám számított volna erre a felvetésemre.
„A doktornő azt javasolja, hogy ne várjunk addig. Beszélni fog a műtétet végző professzorral, de szinte biztos benne, hogy addigra fel fogsz épülni. Hívd fel és beszélj vele! Lehet, hogy ő tud valami olyat mondani, ami megnyugtat. Gondold meg, Zola! A döntés a tiéd, természetesen, de inkább aludj rá egyet.” Nem volt erőm vitatkozni és édesapám is érezte, hogy ez most nem az a helyzet, amikor erővel meg lehet győzni. Mindemellett, abban is teljesen igaza volt, hogy ezt a döntést csak én hozhatom meg. „Ok, alszom rá egyet és holnap felhívlak! Szia, Apa és köszi!”
Még egy pár percig kint sétálgattam az erkélyen. Erőt gyűjtöttem, próbáltam rendezni a gondolataim. Aztán beléptem a nappaliba.
„Meg kell műteni.”-mondtam a menyasszonyomnak.
„Igen, tudom.”-mondta Anita együtt érzően. Odalépett hozzám és megfogta a kezem. „A papád felhívott és elmondta, hogy mi van. Anyukád és az Andris is tud róla.”
Igen? Már mindenki tud róla? És miért én tudom meg utoljára? Dühös lettem, de nem mutattam ki. Ennek most nincs jelentősége. Később rájöttem, hogy igenis volt jelentősége és ezzel a tettével, édesapám megint nagy segítséget nyújtott. Megkímélt attól, hogy mindenkinek nekem kelljen elmondanom az eredményt, és ezáltal újra és újra kimondanom a műtét szót, amitől csak jobban stresszelném magam. Emellett pedig, számítani lehetett arra, hogy a menyasszonyom, édesanyám és a bátyám is meg fog ijedni a hír hallatán, és nem biztos hogy jó lenne, ha még nekem kellene nyugtatgatnom őket. Inkább, ő, az édesapám lejátssza velük ezt a játszmát és mire én beszélek velük, ők már lenyugodott állapotban fognak tudni velem beszélni és segíteni.
„Értem.”-mondtam. „Akkor először beszélek a doktornővel.” Tényleg szükségem volt arra, hogy egy hozzáértő ember ismertesse velem, hogy mi a helyzet. Addig, amíg nem tudom meg, hogy mik a tények, csak idióta teóriákat gyártok.

„Jó napot, Zoltán. Igen, megjött a szövettan eredménye. A következőt írják.” Őszintén szólva, semmire nem emlékszem ami innentől következett. Leginkább latin szavakkal teletűzdelt mondatok voltak. A doktornő nem fordított közben. Nyilván azért, mert egyszer csak elérkezett egy mondathoz, ami a lényeget tartalmazta.
„Diagnózis: Malignitás nem zárható ki. Zoltán, ez azt jelenti, hogy a szövettan nem tudta kizárni a rosszindulatúságot.”
Amikor ez a mondat elhangzott, életemben először éreztem azt, hogy a halál karnyújtási távolságba kerül. Nem zárható ki, hogy rosszindulatú? Akkor ez azt jelenti, hogy rosszindulatú.
Nem tudom elmondani, hogy mikre gondoltam a másodperc tört része alatt. Nem mondanám, hogy lepergett előttem az életem, mert azért annyira tényleg nem volt közel a halál, de komolyan megfordult a fejemben: „Akkor ez ennyi volt”. Nekem ennyi idő jutott és ezennel vége. Átfutott az agyamon a családom, a szeretteim, a menyasszonyom, az esküvő... Tényleg rengeteg minden. És hogy ennek most mind vége lesz rövidesen. Mindez két mondat között.
„Azt javaslom – folytatta a doktornő -, hogy minél hamarabb szabaduljunk meg ettől a daganattól. Én továbbra sem gondolom, hogy rosszindulatú lenne, de biztonságos megoldást a műtét jelentene. Már egyeztettem egy professzorral, Horváth Örs Péterrel, aki ennek a területnek elismert szaktekintélye, és azt mondta, hogy be tudná ütemezni a műtétet úgy, hogy az esküvőn már ott tudna lenni. Én azt javaslom Önnek, Zoltán, hogy gondolja át, hívjon fel, ha bármilyen kérdése van és döntsön belátása szerint. De én azt gondolom, hogy nem kellene ezzel várni.”
„Köszönöm, doktornő a segítségét. Holnap felhívom, hogy hogyan döntöttem. Viszontlátásra!”
Érdekes módon, amikor letettem a telefont, már nem éreztem magam kétségbeesettnek. Félelem továbbra is volt bennem, de valahogy az az állapot, hogy már tudok mindent, még ha az a legrosszabb verzió is volt, amit én el tudtam képzelni, megszüntette a stresszt.
Az első gondolatom az volt, hogy fel kell hívnom az édesanyám. Természetesen, már tudott a dolgok állásáról. Én azért gyorsan elmondtam neki, hogy mit beszéltem a doktornővel. Anyukám megkérdezte, hogy nem szeretném-e ha feljönne hozzánk? Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mi lenne a jobb. Azt viszont tudtam, hogy ő most nagyon szeretne mellettem lenni, ezért megkértem, hogy jöjjön.

Anyukámnak hét műtétje volt korábban. De ha nem lett volna, valószínűleg akkor is hosszasan tudott volna mesélni arról, hogy mennyire nem kell aggódnom a műtét miatt. Elmesélte mindegyiket töviről hegyire. Milyen volt az első, amikor a térdét kellett megműteni és gyakorlatilag az utcáról ment be a műtőbe. Meg, hogy a strúmáját neki is ez a Horváth Örs professzor műtötte és, hogy mennyire egy rendes ember. Meg, hogy pontosan mire is számítsak majd a műtétnél. És így tovább, és így tovább. Én persze a felét sem fogtam fel annak, amit mond. Olyan sok mindenről beszélt, hogy az agyam információ-befogadóképessége túl lett terhelve és ezáltal lefagyott. Nem tudom, hogy direkt csinálta-e, de ügyes volt, működött. Az biztos, hogy ő bármit megtett volna azért, hogy csökkentse az aggodalmam. Nagyon örültem, hogy most velem van.

Aztán egyszer csak, hirtelen, elfáradtam. Valószínűleg az a nyugtató fejtette ki jótékony hatását, amit nem sokkal azelőtt vettem be. Még soha nem vettem be előtte nyugtatót, így igazság szerint, váratlanul ért a hatása. Teljesen lelassultam, és nem igazán foglalkoztam a körülöttem folyó eseményekkel. A műtétre sem úgy gondoltam, mint egy szörnyűséges dologra. Már már jó kedvem lett. Mindenesetre vicces volt, hogy lassan, megfontolva mozogtam és beszéltem.
Anyukám úgy látta, hogy most már nincs szükség az anyai gondoskodásra és hazament. Én még egy ideig bámultam a tévét, de hamarosan elmentem lefeküdni.

Másnap kipihenten ébredtem. Az első gondolatom rögtön a műtét volt. Összeszorult a gyomrom, mikor rágondoltam. Mindegy, ez most már ilyen lesz, amíg túl nem leszek rajta. Most döntést kell hoznom. Igazából a kérdésre a választ már tudtam. Túl kell esni minél hamarabb a műtéten!

2009. június 17. (Szerda) és június 18. (Csütörtök)

2010-01-15T07:45:00.000+01:00

Ahhoz, hogy műthető legyek és megfelelő mennyiségű információ álljon a műtétet végző orvos rendelkezésére, szükséges volt, hogy átessek néhány vizsgálaton. Ezek egész pontosan: vérkép, EKG, röntgen és CT. Hogy meglegyenek ezek az információk ismét Pécsre utaztunk. Király doktornő segített a vizsgálatoknál és intézett másnapra egy beszélgetést a már korábban említett Horváth Örs Péter professzor úrral is. Azon a beszélgetésen tisztázhatjuk majd a műtét részleteit. Én nem tudom, hogy máshol hogy megy, de ha nincs Király doktornő és nekünk kellett volna leszervezni minden vizsgálatot, plusz találni egy orvost, aki megműt, biztosan nem végeztünk volna egy nap alatt.

Az előző írásokban már sokat foglalkoztam a várakozás gyötrelmeivel. Ezt most nem fogom megint taglalni. Nyilván nem jutottam be mindenhova egyből, de eddigre már kelőképpen edzett voltam és már egész jól bírtam. Inkább nézzük az egyes vizsgálatokat. Gyanítom, hogy a vérkép, az EKG és a röntgen ismerős lesz sokaknak.
A vérképhez, természetesen vért kell venni. Erről csak azért írok, mert az alatt az idő alatt, amíg beteg voltam, körülbelül ötször vettek tőlem vért, és mindig másképp. Úgy értem, másképp „fájt”. Volt, akinél észre sem vettem, hogy bennem volt a tű, de volt olyan, ahol kifejezetten éreztem. Sokan nem szeretik, ha vért vesznek tőlük, ezért most egy kis segítség jön. Szerintem, két dolgot kell csinálni vérvétel közben, és akkor biztosan könnyebb lesz. Az egyik, hogy semmiképp sem szabad „odanézni”. Tényleg nem klassz látvány, ahogy belénk nyomnak egy tűt és még utána a vérünk is megindul. A másik, hogy beszélgessünk a vért levevővel. Ilyen vérvételkor általában elég sok vért levesznek, tekintve, hogy sok mindent vizsgálnak majd. Üssük el ezt az időt beszélgetéssel, így hamar el fog telni. Nem nagy megfejtések ezek, de nekem abszolút bejöttek és most már állítom, hogy rutinos véradó vagyok.
Az EKG a szívritmust vizsgálja. Nagyon egyszerű a vizsgálat. Felöltözve lefekszünk egy ágyra. Egyedül az órát, meg gondolom, ha vannak, az ékszereket kell levenni. Rá csíptetnek a végtagjainkra egy egy csipeszt és pár pillanat múlva már meg is van az eredmény. Ebből fogja tudni például az altató orvos, hogy ketyeg a szívünk, mennyire, hogyan vagyunk altathatóak.
A röntgenkép készítés sem szorul túl sok magyarázatra. Sokan átestünk már ilyenen. Ha valakinek mégis új: a röntgen képpel gyakorlatilag átvilágítanak és megnézik mi újság van belül. Például, hogy a csontok hogyan helyezkednek el. Na szóval, le kell vetkőzni azon a tájon, amit vizsgálnak, odaállni a géphez és kész. Mivel nekem a felsőtestemet vizsgálták nagy levegőt kellett venni és amíg el nem készült a kép, benntartani. Ennyi.
A CT újdonság volt nekem, remélem sokan másoknak is, ezért ezt kicsit jobban részletezem. Ennek a vizsgálatnak a lényege, hogy a belső szervek hogyan is néznek ki, esetlegesen milyen változás van. Az én esetemben konkrétan arról volt szó, hogy ezzel a vizsgálattal is szerették volna látni a daganatom természetét és kiterjedését.
A művelet úgy zajlik, hogy egy órával a vizsgálat előtt meg kell érkezni. Ekkor adnak a páciensnek egy kb másfél literes, úgy nevezett kontraszt-anyagot tartalmazó löttyöt, amit ezalatt az egy óra alatt szépen, lassan, de folyamatosan meg kell inni. Ez az ital a víznél kicsit sűrűbb lé és különböző ízekben van. Az én esetemben ánizsos volt, aminek különösen örültem, mert az ouzora hasonlított, amit kifejezetten bírok. Az itteni várakozás persze egyáltalán nem ugyanolyan, mint egyébként, hiszen itt aktívan telik. Mire letelik az egy óra már hívnak is be a géphez. Bent a vizsgálóban egy olyan ágy vár, ami körül egy nagy, vastag karika mozog körbe (lásd kép). Ide fel kell ülni és még mielőtt megkezdődne az átvilágítás még egy pohárral meg kell inni a kontraszt-anyagból és rákötnek a vénákra egy adagolót, amiből szintén ilyen kontraszt-anyag cucc jön. Na, ha mindez megvan, akkor mindenki kimegy a szobából és jöhet a vizsgálat. A karika el kezd mozogni és amikor azt mondják egy hangszórón keresztül, hogy "nagy levegő", akkor belénk pumpálják az anyagot és készül a felvétel. Mindezt egyszer megismétlik. Egy felvétel kb 30-60 mp-ig tartott emlékeim szerint és semmiféle fájdalommal nem járt. Elvileg kellett volna éreznem egy kis forróságot, amikor belém nyomták az anyagot, de én nem igazán éreztem. Illetve előfordul, hogy valaki elszédül, de ilyen sem történt velem. Amikor mindez kész, akkor ki kell menni és el kell kezdeni jó sok folyadékot (vizet, gyümölcslét) inni, hogy a kontraszt anyag kiürüljön. Félóra biztonsági várakozás után pedig lehet távozni.

Kissé fárasztó volt a nap, a CT-ről este 9:00 körül jöttünk ki. A doktornő azonban megkérte az édesapámat, hogy feltétlenül várjuk még meg aznap az eredményt, hogy a másnapi professzor úrral történő beszélgetésünknél már meglegyen. Emellett pedig, függetlenül attól, hogy milyen késő van, hívjuk fel az eredménnyel a doktornőt. Azt hiszem, hogy nem kell külön felhívnom itt a figyelmet a doktornő lelkiismeretességére.

Már elmúlt éjjel 11:00 óra, amikor visszaértünk a CT rendelőbe. Az eredmények és a felvétel már készen vártak minket. A papám tárcsázott és hívta a doktornőt. Elkezdte beolvasni a lelet szövegét. Mi addig csak hallgattunk. Fél szemmel próbáltam figyelni a papám reakcióit, de nem tudtam semmi különöset leolvasni belőle. Arra gondoltam, hogy most megint valami szörnyűség fog kiderülni. Kiderül, hogy órási a probléma és azonnal műteni kell. Vagy mit tudom én... Azért, hogy ezt minél később tudjam meg, arrébb is mentem, hogy ne is halljam, hogy miket mond a telefonba.
Aztán pár perc múlva befejezte a beszélgetést és letette a telefont. Odajött hozzánk és az elmúlt egy hónap legjobb hírét közölte. A CT vizsgálat nem tudott kimutatni rákos elváltozást. Istenem! Végre valami jó hír! Kimondhatatlanul örültem és órási kő gördült le a szívemről. Az első dolgom volt, hogy édesanyámat felhívjam. Persze ő is nagyon örült. Na, csak jó irányba indulnak a dolgok!

Másnap reggel fél 8-ra kellett mennünk a professzor úrhoz. Ő is a 400-ágyas klinikán dolgozik, az V/B sebészetet vezeti. Pont olyan volt a külleme, ahogy egy professzort elképzeltem magamban. Őszes hajú, magas, egyenes tartású ember. Kedves, de nem jópofizós. Épp, amilyenek lennie kell.
Bevezetett minket az irodájába, és hellyel kínált. Kérte, hogy pár szóban meséljem el a szitut. Biztos, hogy ismerte a történetem, hiszen a Király doktornővel már konzultáltak, csak, gondolom az én szavaimmal is hallani akarta és talán arra gondolt, hogy ha beszélek, akkor kicsit megnyugszom. Mert izgultam piszkosul. Most minden ki fog derülni a műtéttel kapcsolatban.
Elkérte az anyagaim, a vizsgálati eredményeim. Rögtön a CT felvételével kezdte. Kivette a tokból a CD-lemezt és laptopjához ment. Beletette és elkezdte a kattintgatást. Síri csend volt az irodában. Egyikünk sem mert beszélgetni közben. Csak azt hallgattuk, ahogy az egérrel és a billentyűzettel kattog. Ő semmit sem mondott közben. Még csak annyit sem, hogy „ühüm”. Mély hallgatás és hallgatás. Csak teltek a másodpercek. Aztán a percek. Kezdett egyre gyanúsabbá válni számomra a dolog. Itt valami baj van. Aztán egyszer csak felállt az asztalától és odaült hozzánk. Szigorú arckifejezése volt. Belekezdett:
„A szívével nem volt baja korábban?”-kérdezte.
„Nem.”-feleltem értetlenül.
„Nos, a szívnél találtam egy képletet, ami számomra gyanús. Nekem nem szakterületem a szív, ezért mindenképpen szeretnék erről konzultálni egy pár kollégámmal. Addig viszont, amíg nem derül ki, hogy mi itt a probléma, még várjunk a műtét időzítésével. Holnap keressenek meg, addigra elintézem a konzultációt.”
„Rendben.”-válaszoltam.

Első blikkre csak azt fogtam fel, hogy a műtétet el kell halasztani és ennek őszintén szólva örültem. Aztán szép lassan leesett a dolog, hogy bakker, itt valami újabb gáz van. Mi van??? Amikor már kint voltunk a folyosón, akkor kezdtem el igazán kétségbe esni. Baj van a szívemmel? Már a szívemmel is baj van? Te jó ég! Mi történik velem?!

2009. június 19. (Péntek)

2010-01-14T07:45:00.000+01:00

Szép idő volt aznap. A nap hét ágra sütött. Arra gondoltam, hogy elmegyek egy kicsit motorozni a Dunakanyarba. Ki tudja mikor lesz rá alkalmam megint?
Mindamellett a motorozás, a síelésen kívül, az egyetlen dolog, ami képes teljesen kikapcsolni, és a körülöttem zajló eseményekből kirántani. Most éppen erre volt szükségem.

Az előző napi hír, miszerint a gyomrom mellett a szívemmel is van valami baj, teljesen kiborított. Megint nyugtatóra volt szükségem előző éjjel, hogy elaludjak. Még az sem segített, hogy a saját ágyamban aludhattam. Csütörtök délután hazamentünk. Abban maradtunk a professzor úrral, hogy a Papám fog vele beszélni pénteken. Ezért nem érdemes Pécsett maradni. Szerencsére a bogyó segítségével viszonylag könnyen sikerült elaludni.
Reggel 6-kor azonban már ébren voltam, és mivel az időjárás kedvezett a motorozásnak, nyilvánvaló volt számomra, hogy elhúzzak egy kicsit hazulról. Összeszedelőzködtem hát, megreggeliztem és már mentem is.

Sokat kavirnyáztam a Pilisben, mentem hegyre fel és völgybe le. Van egy átjáró, ami Szentendrét és Visegrádot köti össze Pilisszentlászlón keresztül, amit különösen kedvelek. Ezt vettem célba. Nem mondom, hogy nem gondoltam a dolgaimra, de valahogy tényleg segített ez a természetes nyugtató. Már elhagytam Pilisszentlászlót, amikor éreztem, hogy a kabátom zsebében elkezd zizegni a telefonom. Rögtön arra gondoltam, hogy a papám telefonál, mert már végzett a professzornál. A telefonomat nyilván nem tudtam elővenni, de a motorom órájára pillantottam. 9 óra múlt nem sokkal. Gyors matek után rájöttem, hogy ez még nem lehet ő. Túl korán van. Ennyi idő alatt nem végezhetett. Ha meg más hív, az nem lehet olyan fontos. Nem álltam meg, mentem tovább.
Gyönyörű ez az út, tényleg felüdülés a városi szemnek. Ha motoron megy az ember, akkor még az erdő illatait is érezheti. Én is nagyokat haraptam a levegőbe. Aztán sok sok kanyar után kiértem a 11-es útra és elfordultam balra, Visegrád felé. Visegrádnál egy benzinkútnál adtam magamnak egy kis pihenőt. Mikor megálltam és megnéztem ki telefonált, meglepődtem. A papám volt. Gyorsan felhívtam, de nem vette fel. Felhívtam a bátyám, de ő nem tudta, hogy miről lehet szó. Az agyam persze egyből beindult és bonyolultnál bonyolultabb teóriákat kezdett el gyártani. Nem részletezem, de azt elárulom, hogy rám nézve egyik sem volt kedvező. Nagyon meleg volt, így hát bementem a benzinkútra egy üdítőért aztán leültem az árnyékba és vártam. Közben meg turbóztattam az agyam és a szám szélét rágtam. Mi a frász lehet? Aztán nem túl sok várakozás után csörgött a telefonom. A Papám volt.
„Na, mi újság? Mi hír van?”-próbáltam lazának tűnni.
„Na, beszéltem a Professzor úrral.”-tért a lényegre a Papám.”Elcserélték a CT felvételed egy másik beteggel. Nem a te szíveddel van a baj.”
Furcsa dolog ez a fajta, önző megkönnyebbülés: Hála Istennek! Nem velem van a baj! Óriási felszabadulás volt. Egyszerűen nem tudtam arra gondolni, hogy a rohadt életbe lehetnek ilyen felelőtlenek a CT-vizsgálóban. Én csak annak örültem nagyon, hogy van egy gond, ami már nincs. Írtam korábban, hogy egy probléma csak úgy nem tud eltűnni. Hát el tud. Így. De ahogy az energia sem vész el, a probléma sem, csak átalakul. Másnál ez sajnos meg fog jelenni. De ez akkor nem érdekelt. Csak rettentően örültem. Miután ezt kitárgyaltuk, a Papám folytatta.
„Abban maradtunk így hát a Professzor úrral, hogy június 29-én, Hétfőn lenne a műtét. Előző pénteken már be kellene menni a kórházba, betegfelvételre, de a hétvégére hazamehetsz. Vasárnap délután kellene befeküdni. Három hét lesz az esküvőig, ami szerinte elég idő lesz ahhoz, hogy megtarthassátok.”
Utóbbi hírnek különösen örültem.

„Tehát tíz napom van még.”-gondoltam. Érdekes módon ettől a pillanattól kezdve már nem azt gondoltam, hogy túl kevés, hanem hogy túl sok. A dolgok valahogy a helyükre kerültek hirtelen és arra gondoltam, hogy tényleg nincs más módja, csak a műtét az egyetlen lehetőség a gyógyulásra. Azon viszont essek már túl minél hamarabb! A hátra lévő tíz napban inkább a türelmetlenség volt rám jellemző, mint a halogatás. Bizonyos értelemben, már nagyon vártam a műtétet.

Szóval, tíz nap. Rendben. Akkor addig nincs más feladat, mint a felkészülés a kórházi napokra.

2009. június 20. (Szombat) – 2009. Június 25. (Csütörtök)

2010-01-13T11:53:00.000+01:00

Szűk egy hetem volt, hogy mind lelkileg, mind praktikusan felkészüljek a kórházi tartózkodásra. Igazából egyik sem sikerült 100%-osan, de így utólag tudom, hogy hogyan lehetett volna jobban csinálni. Ezt most megosztom.

Kezdjük akkor a lelki felkészüléssel. Ahogy azt az előző posztban írtam, onnantól kezdve, hogy már semmi kétség nem volt afelől, hogy tényleg meg fognak műteni, már nem azon járt az agyam, hogy hogyan lehetne elkerülni a műtétet, hanem azon, hogy bárcsak már lennék túl rajta. Viszont az időt “sajnos” nem lehet felgyorsítani. Így hát én speciel azt csináltam, hogy megpróbáltam minél inkább kitölteni az időt és lefoglalni magam, hogy minél kevesebb olyan szabad időm legyen, amikor járathatom az agyam a műtéten, illetve azon, hogy “mikor lesz már?”.
Ez most nagyon tudományos lesz. Annak meghatározására, hogy milyen elfoglaltságot válasszunk, két fontos dimenziót kell figyelembe vennünk. Az egyik az idő, a másik a minőség, kvázi a tevékenység tárgya.
Az idő szempontjából érdemes olyan elfoglaltságokat választani, amely egyszerre minimum 2-3 óráig lefoglal. Persze minél hosszabb, annál jobb. Ha rövidebb, akkor nem tudom kellő mélységig kikapcsolni az agyam.
A másik dimenzió, az időn kívül a tevékenység tárgya. Mindenképpen olyan tevékenységet kell választani, amely egyébként is érdekel, és úgy érezzük, hogy hasznos, ha azt csináljuk. Én akkor egy új munkába vetettem bele magam. Ez a fajta tevékenység volt annyira izgalmas, hogy tényleg lefoglalt. Ha egy meglévő munkát kellett volna végeznem, a rutin miatt, biztosan nem lettem volna képes teljesen kikapcsolni.
Tudom persze, hogy mindez nem a spanyolviasz, de nekem segített a nappali stressz legyűrésében. Hátha segít másnak is!

Amire viszont nem tudtam rájönni, hogy hogyan tudnám jobban csinálni, az az elalvás volt. Onnantól kezdve, hogy letettem a fejem az ágyra, egyből azon járt az agyam, amin nem kellett volna. Pedig nekünk még TV is van a hálóban, de az sem segített. Őszintén szólva, nekem ennek a problémának a feloldására egyedül a nyugtató/altató szedése volt jó. Ha egy órával a lefekvés előtt bevettem egy 25 mg-os bogyót, akkor már nem volt semmi gond az elalvással.

A lelki felkészülés után pedig néhány szó a praktikumról.
Bár a nagymamám azt javasolta, hogy próbáljam meg az egész benntartózkodást úgy felfogni, mintha egy szállodában lennék, azért a kórház nem hotel. Sokban hasonlítanak, sőt az én esetemben a nővérkék nyújtotta ellátást még az öt csillagos szállodák sem vállalnák (utólag elolvasva, ez elég kétértelmű, de ne tessék rosszra gondolni!), de azért az ember szívesebben tartózkodik egy Hiltonban, vagy akár egy Best Westernben, mint egy kórházban. És most egyáltalán nem arra gondolok, hogy miért van az ember az egyik, illetve a másik intézményben. Kizárólag a szolgáltatásokra gondolok.
Nekem az által, hogy a Horváth Örs professzor úr betege voltam, különleges és egyáltalán nem átlagos szerviz “járt”, amit majd akkor fogok részletezni, amikor a “bevonulásomról” fogok írni. Azonban nyilván volt lehetőségem megfigyelni, hogy milyen körülmények vártak volna rám, ha úgy esek be az utcáról és átlagos ellátásra szorulok. A tanácsaimat is ez alapján adom.

Néhány általános észrevétel.
Fiziológiailag teljesen más állapotban van az ember egy ilyen mértékű műtét után, mint amikor egészséges. Az első egy-két nap úgy megy el, hogy észre sem venni. Bőven van mit “tenni”, nem kell arra készülni, hogy majd tonnányi olvasnivalóval vagy keresztrejtvénnyel kell magunkat lefoglalni.
Másik fontos észrevétel, hogy egyágyas szobák nemigen vannak a kórházakban, de legalábbis nem ez a jellemző. Általában 4-6-8 fős szobákkal kell számolni. Így erre praktikusan is fel kell készülni.
Végül, de nem utolsó sorban, sajnos a kórházak is célpontjává váltak a tolvajoknak, épp ezért érdemes megkérni egy rokont vagy barátot, hogy a nagyobb értékeket (például: laptop) vigye haza minden nap, a látogatási idő után. A 400-ágyasban egyébként reggel 8-tól este 7-ig volt látogatási idő, ami szerintem elég korrekt.
Na, és akkor a konkrétumok.
Kezdjük a ruházattal. Papucs mindenképp legyen velünk. Érdemes pizsamát vinni magunkkal, lehetőség szerint váltással együtt. Az évszaktól függően javasolt köntös is. Mondjuk, nekem annak ellenére jól jött, hogy nyáron voltam kórházban. A hasamon lévő seb miatt, nem nagyon tudtam volna mást felvenni, amikor lázam volt és fáztam. Szintén a hőmérséklettől függően zokni is javasolt, de más ruhára nem igazán van ott szükség.
Evőeszközök hol kellenek, hol nem. Nem tudom éppen mitől függtek, de érdemes erre is gondolni. Egy kés, egy villa, egy kanál, egy kiskanál, egy tányér és egy pohár nem árt ha van velünk.
A higiéniáról se feledkezzünk meg! Zsebkendő, WC-papír, törölköző, mosdó-szivacs (!) szappan, fogkefe, fogkrém és tusfürdő is legyen velünk. Én egy hétig voltam bent, de nem mostam hajat és nem borotválkoztam. Szerintem, ennyi időt még épp ki lehet így bírni, de ha esetleg valaki tovább van bent, vagy nem bírja ki ennyi ideig sem, akkor sem kell feltétlenül bevinni, ha van valaki, aki behozza.
Ennyit a “muszáj” dolgokról, most jöjjenek az “unatkozás elleni” eszközök.
Egy könyvet érdemes bevinni. Ha kiolvastuk, a látogatóktól lehet kérni másikat. Mindamellett, szerintem a legtöbb kórházban van újságos, vagy kioszk, ahol lehet kapni olvasnivalót.
Ha szükségünk van “zajra” (nekem általában nagyon van), javasolt zsebrádiót és/vagy zsebtévét is bevinni. Én utóbbit vittem, mert TV-freak vagyok. Egyébként ehhez képest elég keveset néztem. Az osztályon különben is volt egy TV, javasolt ezután érdeklődni előre. A TV, akár milyen kicsi is, érték. Ne kockáztassuk, hogy ellopják. Amire viszont feltétlenül figyeljünk, hogy legyen ezekhez az eszközökhöz fülhallgatónk is. Nem biztos, hogy a betegtársaink is annyira szeretnének TV-zni vagy rádiózni, mint amennyire mi.
Mobiltelefont csak akkor vigyünk be, ha nagyon nem tudunk meglenni nélküle. Én a benntartózkodásom hatodik napján kapcsoltam be először. De hogy őszinte legyek, bőven meglettem volna nélküle még akkor is. A barátoknál, rokonoknál biztos van telefon, azokat biztosan használhatjuk, ha feltétlenül szükséges. Különben meg a mobil is csak potenciális tolvajzsákmány.

Nagyjából ennyi, amennyit előre kell tudni, és amire készülni kell. Sok meglepetés nem fogja a beteget várni. Ami egy kulcsfontosságú dolog és nagyon érdemes rá odafigyelni, hogy a nővérekkel legyünk kedvesek. Egyfelől azért, mert hihetetlenül nehéz munkát végeznek, másfelől pedig azért, mert rengeteget tudnak segíteni. Nyilván én sem tudtam mindenre felkészülni, és voltak váratlan helyzetek, de a nővéreknek köszönhetően viszonylag könnyen átlendültem ezeken. Nagy baj, hogy nem ismerik el őket kellőképpen!

2009. június 26. (Péntek)

2010-01-12T07:45:00.000+01:00

Három nap volt hátra a műtétig. Elvileg, hivatalosan ezen a napon kellett volna „bevonulnom”, de mivel egyébként nem szorultam rá és különben is jött a hétvége, elég volt felvetetnem magam a kórházba és utána mehettem haza. Így hát megint Pécsre utaztunk.
Négy helyre kellett menni a kórházban. Volt egy általános felvétel. Emellett a „vérbankhoz” is be kellett jelentkezni. Aztán az altató-orvost kellett meglátogatni, amiről el sem tudtam képzelni, hogy ott mi fog történni. Végül azon az osztályon kellett jelentkezni, ahol feküdni fogok.
Igazándiból egyik sem tűnt félelmetesnek, de azért kicsit izgultam. Meglepő módon nem is kellett sokat várakozni az egyes osztályokon, persze az is lehet, hogy már edzett voltam. Mindegyik helyszín meglátogatásának meg volt a maga értelme, amiket azonnal részletezek, azonban van valami, amit nem értek és ha van olyan olvasóm, aki tudja a magyarázatot, akkor kérem válaszolja meg.
Minden egyes helyen azzal ment el jó néhány perc, hogy válaszoljak az alábbi kérdésekre:
„Név”
„Életkor”
„Magasság”
„Testsúly”
„Cigarettázom-e és ha igen, mennyit egy nap?”
„Van-e szemüvegem?”
„Kit értesítsenek, ha szükséges?”
„Van-e gyógyszer allergiám?”
„Rendszeresen szedek-e valamilyen gyógyszert?”
Stb, stb.
Őszintén szólva lehet, hogy a fenti kérdések közül volt, ami nem hangzott el mindenhol, de abba biztos vagyok, hogy volt kb 10 ugyanolyan rutin kérdés, amelyeket mind feltettek az összes helyen. A vicc az, hogy a válaszokat leírták egy lapra vagy egy űrlapra és betették abba a dossziéba, amit körbecipeltem. Hogy egyszer miért nem volt elég ezekre válaszolni, tényleg nem tudom.
Na de akkor nézzük sorrendben a helyszíneket.
Az általános felvétel volt a leggyorsabb. Ez gyakorlatilag arról szólt, hogy a kórház hivatalosan nyilvántartásba vett. Az összes személyes adatomat meg kellett adnom, plusz a fenti kérdésekre kellett válaszolnom.
Ezután következett a „vérbank”. Itt vettek tőlem ismét vért és a fenti kérdéseket feltették. Ennek a találkozónak az volt a szerepe, hogy egyfelől egy utolsó, műtét előtti vérkép a rendelkezésükre álljon, másfelől, hogy elmondják, hogy be fognak nekem készíteni, ha jól emlékszem, két egység vért a műtéthez. De megnyugtattak, hogy ezt, a műtétem természetét figyelembe véve, nem fogják felhasználni. Hogy őszinte legyek, a mai napig nem tudom, hogy emiatt, miért kellett volna aggódnom.
A harmadik helyszín az altató orvos volt. Ahogy korábban hallottam róla, ez egy olyan vizsgálat, ahol a doki feltesz néhány kérdést és annyi. Hát nem. Ez alatt a beszélgetés alatt kb 5 évet öregedtem.
A vizsgálat egy normál vérnyomás méréssel kezdődött. Kicsit magasak voltak az értékek, de nem voltak vészesek. Az asszisztens csak annyit mondott, hogy biztos izgulok. Én megerősítettem, baromira izgulok.
Aztán az orvos következett. Egy fiatal, körülbelül 30-35 éves pasi ült velem szemben. A beszélgetés alatt végig az volt az érzésem, hogy a munkájának ezt a részét kedveli a legkevésbé, de hát ez is ahhoz tartozik. Semmi izgalmas kómáztatás, csak a tájékoztatás.
Elkérte tőlem az EKG vizsgálatom eredményeit és miközben átadtam már kérdezte is tőlem:
„Volt már műtétje, Zoltán?”
„Gyerekkoromban utoljára” - válaszoltam.
Ő egyből folytatta.
„Ühüm. Na, akkor most elmondom, hogy hogyan fog pontosan kinézni a műtét. Ugyebár hétfőn lesz a műtét, úgy hogy vasárnap délután be kellene jönni a kórházba. Azért kell már vasárnap itt lenni, mert fog akkor kapni egy hashajtó folyadékot, amit estig meg kellene inni. Ettől szépen, folyamatosan fog is menni a hasa. A hashajtás miatt egyébként nem javasolt, hogy vasárnap délben nagyot ebédeljen. Este, ha kér, kapni fog egy nyugtatót, amivel könnyebben el tud aludni. Éjféltől már nem lehet sem inni, sem enni. Reggel kapni fog egy beöntést, ami után már nem is kell majd felöltöznie, csak meztelenül visszafeküdni az ágyba és várni. A várakozás alatt fog kapni még egy nyugtatót. Attól függően, hogy hányadik lesz a maga műtétje aznap, majd jönni fog a műtős fiú és feltolja a műtőbe. Mielőtt még elaltatnák elképzelhető, hogy megkapja a fájdalomcsillapítást végző csövecskét. Ezt a gerincbe vezetik be és ezen keresztül fogja adagolni egy gép az anyagot. Az, hogy ezt az altatás előtt vagy után kapja-e meg, attól függ, hogy melyik aneszteziológus kolléga fogja altatni. Én jobb szeretem előbb elhelyezni. Aztán következik az altatás, ami után se kép, se hang.”
A doki folytatta tovább, miközben a fejemből szépen lassan szaladt ki a vér és dőlni kezdett rólam a víz.
„A műtét után, ha minden rendben ment, akkor a szobájában fog ébredni. Amennyiben komplikáció van, amire nem igen van esély, elképzelhető, hogy az intenzív osztályra fogják vinni. Az érzéstelenítő csövön kívül még a következő csövek lesznek magában. Lesz egy cső az orrában, ami a gyomorból fog kijönni. Lesz egy a nyakában, amin keresztül kapja majd az infúziót. Lesz egy az oldalában, amely a sebből fut ki. Végül kap egy katétert. Ezek a csövek majd folyamatosan fognak kikerülni magából a hét folyamán, attól függően, hogy hogyan javul az állapota. De általában az első csövet már két nap elteltével kiszoktuk venni. A mostani helyzet alapján majd nyolc napot kell a kórházban töltenie, de természetesen ez változhat az egészségi állapot változásától függően. Ha nincs kérdése, akkor volna itt egy nyilatkozat, amit alá kellene írni.”
Köpni, nyelni nem tudtam, úgy hogy jöhetett az adminisztráció. Ez a dokumentum arról szólt, hogy a gerinces érzéstelenítésnek lehet olyan szövődménye, amennyiben nem találnak be a megfelelő helyre, hogy lebénulok. Ez persze a legrosszabb eshetőség és a legritkábban fordul elő, mindössze 1:100,000-hez az esélye. Nekem ez azért elég soknak tűnik.
Az asszisztens, azt hiszem látta rajtam a végső kétségbeesés jeleit, így aztán egy „nem lesz semmi baj” együttérzésről tanúskodó mondattal bocsátott utamra az utolsó állomás irányába.
Az utolsó állomás az V/B sebészeti osztály volt, ahova szintén be kellett jelentkeznem. Ez a felvétel két részből állt. Egyfelől egy nővér tette fel a szokásos, fenti kérdéseket. Másfelől egy beszélgetés várt rám egy fiatal orvossal, Dr Reich Viktorral. Az ő feladata az volt, hogy ismertesse velem a műtét esetleges szövődményeit. Az igazat megvallva, bár itt már egy-két óra eltelt az aneszteziológus óta, még mindig olyan sokkhatás alatt voltam, hogy semmire nem emlékezem abból, amit mondott nekem. Mindenesetre itt is aláírtam egy pár nyilatkozatot. Ezek után saját felelősségemre, elhagyhattam a kórházat.

Egész úton hazafelé azon járt az agyam, hogy mi fog velem történni. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű a műtét, de azt elképzelni se tudtam, hogy ennyire. Szó nem volt róla korábban, hogy mindenféle csövekkel leszek teletűzdelve. Egy infúziós még rendben, de, hogy ezenkívül még négy! Te jó ég! Ez nem arról fog szólni, hogy bemegyek, megműtenek, másnap felkelek, de még pár napig bennmaradok, hogy minden tuti legyen. NEM! Itt konkrétan napokig ágyban leszek. Jó esetben a sajátomban, rossz esetben az intenzíven. Ez nagyon kemény lesz!
Akár hányszor magam elé idéztem a beszélgetést az aneszteziológussal, megjelentek a homlokomon az izzadtság cseppek. Elképzelni sem tudtam, hogy hogyan fogom én ezt túlélni.
Mikor már Budapest közelében jártunk, kezdtem kicsit megnyugodni. Megpróbáltam megint arra gondolni, hogy ezen túl kell esni! Gyorsan le fog telni az a nyolc nap és utána már el lehet az egészet felejteni. Különben meg addig még van egy szombat, ami csak az enyém! És esetleg még egy Da Lello-féle pizza is segíthetne. El is fordultunk az Alkotás út felé.

2009. június 28. (Vasárnap)

2010-01-11T07:52:00.000+01:00

Reggel elég korán keltünk. Délre már Pécsen kellett lennünk a Nagymamámnál, hogy elfogyaszthassam hosszú ideig az utolsó ebédem. Délutántól már megkezdődik a hashajtás és hát ki tudja, mikor vehetek majd legközelebb szilárd halmazállapotú ételt a számba. Az ébredésnél még izgultam, de engedélyt kaptam az orvosoktól, hogy egy nyugtatót mindjárt a reggeli mellé bekapjak, hogy simábban menjen a nap. A bogyó kis idő múlva éreztette is jótékony hatását. Egész úton azon járt az eszem, hogy de jó lesz 24 óra múlva, mert akkor már túl leszek a műtéten. De legalábbis már bőven altatásban leszek. Az meg az én szemszögemből tök ugyanaz.
Szép idő volt, és imádom azt a vidéket. Furcsa, de annak ellenére nem változott ez a viszonyom a somogyi és baranyai tájhoz, hogy az elmúlt időszakban csak úgy mentem rajta keresztül, hogy tudtam, az út végén valami rossz vár rám.
Nem beszélgettünk sokat az úton. Szerintem Anita is érezte, hogy nekem most bőven jó, hogy elmerülhetek az erdők, dombok, felhők látványában. Nem akart társalgással zavarni.
„Megálljunk?” – kérdezte aztán mégis a sásdi benzinkútnál, ahol eddig minden egyes utunkkor megálltunk, hogy elszívjunk egy cigit. Azért itt cigiztünk mindig, mert már elég közel voltunk Pécshez, viszont ott már nem akartunk rágyújtani soha.
„Álljunk.” – mondtam. „Szívjuk el az utolsó cigim.” Amikor elnyomtam a cigim, akkor éreztem először azt, amit a műtétem után viszont rengetegszer, hogy most valami új kezdődik.
A napokban meséltem barátaimnak, hogy jó hosszú ideje már úgy osztottam fel éveket, hogy a párosak a szerencsés évek, a páratlanok a szerencsétlenek. Ez nem az én akaratomon múlott, hanem a saját megfigyeléseimen. Valahogy mindig tényleg így realizáltam a dolgokat. Az idei év is egy páratlan volt. És tessék! Mi rosszabb történhetne az emberrel, mint, hogy megműtik?
Aztán néhány hete rájöttem, hogy ez a fajta fatalizmus egy nagy marhaság. Egyik éjszaka, sok-sok héttel a műtét után, volt egy álmom, amiben cigarettáztam és egyáltalán nem zavart. Nem volt rossz az íze, nem köhögtem, kb olyan volt, mint régen. Aztán reggel felébredtem és rosszul éreztem magam. Megijedtem, hogy ez tényleg megtörtént. Persze gyorsan rájöttem, hogy csak egy álom volt és azt éreztem, hogy én most már tényleg nem fogok többet dohányozni, ha ennyire félek tőle. És ez nagyon jó érzés volt! Boldog voltam és büszke is magamra.
Nos, a műtétem óta és leginkább a kórházi tartózkodásom alatt, sok hasonló jó dolog történt velem. A személyiségem és az életszemléletem rengeteg pozitív változáson ment át. Innen szemlélve viszont nincs értelme jó és rossz évekre osztani az életet! Nekem ez a műtét rendeltetve volt.

Nem állítom, hogy amikor visszaszálltunk a kocsiba, akkor ezzel már tisztában voltam, de valahogy azt éreztem, hogy másképp fogok kijönni a kórházból, mint ahogy bemegyek. Minimum egy daganattal kevesebbel, ugye...

Érdekes módon a nagymamámhoz érve már nem akartam húzni az időt, inkább már sűrgető voltam a menyasszonyommal és az édesapámmal. Ott akartam már lenni a kórházban, hogy elinduljanak a dolgok. Ők ezt éreztek és értették is, így hát nagyjából délután 3 óra körül összeszedtem a cuccaim és elindultunk.

Vasárnap lévén viszonylag nagyobb forgalom volt a kórházban, sok volt a látogató. Akkor én lehettem az egyetlen felvételiző, mert nem kellett várakozni, egyből jött egy nővér és megmutatta a szobám. Egy kétágyas szobába kerültem, amely saját fürdőszobával rendelkezett. A nővér megmutatta, hogy az ablak felőli lesz az én ágyam és hogy melyik szekrényt használhatom, és már magunkra is hagyott. A másik ágyban nem feküdt éppen senki, de látszott, hogy már foglalt volt. Édesapám egyből öntötte belém lelket, hogy milyen klassz kis szobában leszek és milyen jó, hogy csak ketten leszünk. Még az erkélyre is ki lehet menni egyből a szobából. Éppen lépett ki az erkély ajtón, hogy megnézze, mi található odakint, amikor egy számomra ismeretlen hang rákiáltott:
„Szevasz Józsikám! Mit járatban errefelé?”
Én nem nagyon törődtem a dologgal. Pécsen elég nehéz olyan helyre menni, ahol a Papám ne ütközne ismerősbe. Na was? Még egy ilyen eset. Inkább megnéztem a fürdőszobát, lepakoltam a cuccaim az ágyra és csak ezután léptem ki én is a teraszra. A terasz egy körülbelül 50 méter hosszú és 2 méter széles, felülről fedett, oldalt nyitott folyosóra emlékeztetett, amely minden szobából nyílt. Itt állt kint Édesapám és az ismeretlen. Amint meglátott, odahívott Édesapám és bemutatott a férfinak. A férfi is bemutatkozott:
„Gábor vagyok és az Apuval már nagyon régen ismerjük egymást. Mondta, hogy miért vagy itt. Idefigyelj, Zoli! Te csak ne izgulj semmi miatt, a legjobb kezekben leszel és én majd vigyázok rád!”
Gábor sokat élt Pécsen, de most egy dunántúli város orvosa. Szintén mint beteg volt a kórházban, őt viszont már a hét elején megműtötték. Rendkívül higgadt, ugyanakkor nagyon jó humorú és óriási szívű embert ismertem meg benne. Őt a rákövetkező hét keddjén kiengedték. Alig három napot töltöttünk együtt, de most úgy érzem, mintha egy évtizede ismernénk egymást. Olyan empátiával rendelkezett, ami ritka a mai világban. Minden egyes nehéz pillanatomban ott volt mellettem, és egyből segített. Mi több, előre felkészített. Még vasárnap elmesélte, hogy milyen lesz pontosan a másnapi műtét előtti időszak, és milyen lesz közvetlenül a műtét után. Mondanom sem kell, hogy mennyivel megnyugtatóbb volt annál, mint ahogy az aneszteziológus mesélt róla. Amikor azt látta rajtam, hogy magamba fordulok, akkor egyből belekezdett valamilyen érdekes témába és beszéltetett, hogy elfelejtsem a gondom. És mindezt úgy tette, hogy egyáltalán nem éreztem erőszakosnak. Nem tudom, hogy ki küldte őt akkor hozzám, de nagyon hálás vagyok azért, hogy őt kaphattam szobatársamnak!

Mire sikerült minden cuccom elrendezni, és már át is öltöztem pizsamába, meg is kaptam a kübli hashajtómat. Ez körülbelül egy 2-3 liternyi, némi természetellenes ízzel rendelkező, a víznél valamivel sűrűbb folyadék volt. Elkezdtem szépen iszogatni és a hatás nem váratott magára sokáig.
Este hét óra körül, a látogatási idő vége felé aztán Anyukám is beesett. Szegénykém nagyon izgult, hogy a vonat időben megérkezzen és még odaérjen a kórházba zárás előtt, hogy láthasson. De szerencsére beengedték és ez nekem különösen nagy öröm volt. Hiába voltam 33 éves; pizsiben az ágyban feküdve, az Anyukámat látni olyan volt, mint ha visszamentünk volna 25 évet. Biztonságban éreztem magam.
Gyorsan össze-vissza csókolgatott és mondott sok-sok biztató szót, de már mennie kellett. Azt mondta, hogy másnap reggel még a műtét előtt jönni fog, hogy lásson. Én ezt már nem nagyon tartottam jó ötletnek, mert ki tudja milyen állapotban leszek akkor, de tudtam, hogy neki viszont nagyon fontos. Ezért támogatóan bólintottam, aztán elköszöntünk.

Ahogy elmentek a látogatóim, egyből rossz kedvem lett. Gábor ezt rögtön konstatálta és beszélgetni kezdett velem. Tudta, hogy nemsokára megkapom az altatómat, addig valahogy tartania kell bennem a lelket. Nem emlékszem már, hogy mikről beszélgettünk, de működött.
Aztán nyolc óra magasságában megjelent két nővér. Az egyik egy injekciót adott be nekem, ami a véralvadás gátlására szolgál, nehogy trombózis alakuljon ki a szervezetben a műtéti seb hatására. A másik pedig hozta a nyugi-bogyót. Gyorsan be is kaptam. Gondoltam, jobb ha minél hamarabb elalszom. Beállítottam a kis TV-met, hogy elalvás előtt még nézzek valamit. Így általában könnyebben megy az elalvás. Épp a Titanic ment. Nyugtató hatása alatt remek jó film. Mire Leo elmerült a habokban, addigra én is az álmaimban.

2009. június 29. (Hétfő)

2010-01-10T08:01:00.000+01:00

Hát eljött a nap. A műtét napja. Az altatásnak és az utána következő fájdalomcsillapításnak, illetve nyugtatásnak köszönhetően kevés dologra emlékszem erről a napról, de megpróbálom olyan részletességgel elmesélni, amennyire csak tőlem telik. Biztos vagyok benne, hogy ez az a nap, amitől a leginkább rettegnek a hozzám hasonlók. Érdekes módon azonban, a magával a műtéttel foglalkozó előzetes aggodalom mértéke, és a ténylegesen rémisztő események száma, amelyeket a műtét kapcsán megélünk, a mérce két végén találhatók. Magyarán, egyáltalán nincs ok a műtét miatt aggódni. Sokkal inkább az eredménye érdekes és fontos, mint maga a műtét. De lássuk az eseményeket szép sorban és kiderül miért is mondom ezt.

Hajnali öt óra magasságában ébresztett fel a nővér. Nagyon kedvesen tudtomra adta, hogy meg kell csinálnunk a beöntést. Soha életemben nem volt még beöntésem, és amikor először közölték, hogy a műtét előtt lesz majd egy ilyen, kicsit meg is ijedtem. Ám ez a nővér olyan természetességgel és szelídséggel invitált erre a műveletre, hogy úgy pattantam ki az ágyból, mintha azt mondta volna, hogy menjek fogat mosni. Biztos közrejátszott az is, hogy még félálomban voltam, de én nem aggódtam egy percig sem.
Mielőtt ezt a postot elkezdtem írni, megnéztem a wikipedia-n, hogy van-e olyan cikk, amely részletezi a beöntést, hogy elkerülhessem a saját tapasztalataim ismertetését, de mivel nem találtam, ezért kénytelen leszek mégis megtenni. Akinek nincs indíttatása ezt most elolvasni, ennek a mondatnak a végéről ugorjon a következő bekezdésre. Na, szóval a dolog lényege a végbél kitisztítása, gondolom annak érdekében, hogy mindenféle fertőzést elkerüljenek. Ismét javítást szeretnék kérni hozzáértő orvosoktól a megjegyzésben, amennyiben tévedek! Ha jól emlékszem fizikából, bár sajnos rengeteget lógtam ezekről az órákról gimnáziumban, a hajszálcsövesség törvényét használja ki a módszer. Egy tároló-edény végére egy hosszú, műanyag csövet dugnak, amely csatlakozik a végbélhez. Ezt a nővér helyezi el a végbélnyílásban, némi vazelin segítségével. Egyáltalán nem fájdalmas művelet, főleg nem félálomban. Sokkal inkább a kellemetlen kategória. Ezután a tisztítófolyadékot az edénybe önti, és jó magasan felemeli az edényt. A folyadék a csövön keresztül lezúdul, és a végbélbe áramlik. Ebből szinte semmit nem lehet érezni. Amikor az összes folyadék távozott a csövön keresztül, a nővér kihúzza a cső végét a végbélnyílásból és felszólít, hogy a feneket tessék összeszorítani. Számomra a legkellemetlenebb pillanat ez volt, mert amikor a nővér eltávolította a csövet, egy kis folyadék azért kijött, én persze megijedtem, hogy kijött a szmötyi, aminek ki tudja milyen színe van. Nos, ezúton nyugtatok meg mindenkit, aki hasonló szituba fog kerülni, hogy 1. a nővér kb 1000 ilyen eseten csinált már végig, és pont nem fog zavarba jönni, 2. amiről én akkor hirtelen elfeledkeztem, hogy az előző napi hashajtásnak köszönhetően már semmi sincs, ami zavart okozna odabent. Szóval, csak egy kis tisztító folyadék csöppent ki, ráadásul nem is nagy mennyiségben. Ezután gyorsan ledobtam magam a WC-re és ott kiengedtem mindent.

Miután végeztünk, a nővér megkért, hogy fürödjek le és feküdjek vissza az ágyba. Így is tettem, és mivel gondoltam, hogy már nem lesz rá szükség, már nem vettem vissza a pizsamámat. Körülbelül 7 óra körül jöttek megint a nővérek és akkor kaptam meg a nyugtató pirulámat. Ekkor nagyjából másfél óra volt még a műtétig. Ekkor már Gábor is ébren volt és gondoskodott a szórakoztatásomról. Ahogy elkezdett hatni a gyógyszer hatása, úgy érdekelt egyre kevésbé, hogy mi történik körülöttem. Sokan mesélték ismerőseim, akiknek már volt műtéte, hogy ők a műtét előtt valamiféle bátorság-koktélt kaptak és tök jó kedvűen mentek be műtőbe. Nos, én ezt nem éreztem, sokkal inkább apátiának jellemezném az érzést. Egyáltalán nem érdekelt semmi. Tök lemondtam mindenről, csináljanak velem amit akarnak. És mindeközben kezdtem álmosodni. Eltűnt a félelemérzet, csak feküdtem az ágyamban érzelmek nélkül. Furcsa volt, de akkor természetesnek tűnt. Közben a menyasszonyom és Anyukám is beért a kórházban. Épp hogy csak pár szót mondtak nekem, amikre egyáltalán nem emlékszem, és már jött is a műtős fiú. Gábor rám kiáltott, hogy adjak egy ötöst és én a tenyerébe csaptam. A srác eltolt a liftig és vártunk. Így visszaemlékezve soknak tűnt a várakozás, de egyáltalán nem tudom, hogy mennyi idő volt. Aztán megjött a lift és a srác betolt engem. Én a plafont bámultam, de mivel csak egy emeletet mentünk, hamar véget ért a bámulás. A liftből hamar a műtő előszobájába értünk. Itt közölte, hogy most le fog borotválni. Valahogy viccesen próbálta mondani, de egyrészt nem nevettem, másrészt egyáltalán nem érdekelt, harmadrészt nem emlékszem, hogy mit mondott pontosan. Borotvát és habot vett elő és gyakorlatilag a gyomorszájamtól a himbilimbimig leborotvált. Picit csodálkoztam akkor, de azt gondoltam, hogy csinálja, ha ezt kell tennie. Aztán mikor végzett, azt mondta, hogy várjak itt, rögtön visszajön. Mintha kedvem lett volna bárhova is menni. Rövid időn belül tényleg megjött, és már be is tolt a műtőbe. A műtő egy világos, ha jól emlékszem ablakkal is rendelkező, körülbelül 30-40 négyzetméteres helyiség volt. Érdekes módon úgy zajlottak ott az események, mintha az ember a munkahelyén lenne, ahol megy a sürgés-forgás, csevegés és miegymás. Egyáltalán nem olyan volt, mint amire számítottam. Az én képzeletemben a műtő egy sötét, pici szoba volt, amit csak a műtőasztal feletti reflektor világít meg és olyan csend van, hogy még a légy zümmögését is meg lehetne hallani, ha a legyet beengednék oda. De hát a sterilitás miatt erre nincs lehetőség. De egyáltalán nem erről volt szó. A műtőben egy altatóorvos és az asszisztense várt, akik jól eldumálgattak egymással miközben engem betoltak, és ha már ott voltam, köszöntek. Aztán persze rám terelődött a téma és megkértek, hogy üljek fel a műtőasztalra, de még ne feküdjek el. Az asszisztens egy gurulós széket tolt a lábamhoz, és megkért, hogy tegyem fel a lábam oda. Az asszisztens egy pár műszert kötött rám, amikre már egyáltalán nem emlékszem, hogy mik voltak, és hogy mennyi volt. Emellett pedig a kari vénámba is bekötött valamit. Szerintem ezen keresztül jöhetett az altató cucc. Aztán az altatóorvos jött. Mögém állt és közölte, hogy most bevezeti a gerincembe azt a kis csövet, amin keresztül majd kapom a fájdalomcsillapítót. Rendben, mondtam. Baromira nem érdekelt, de egy kicsit azért bosszantott, hogy egy olyan aneszteziológust kaptam, aki még éber állapotba tolj be ezt a cuccot. A fickó neki is állt a dolognak. Minden mozzanatot mondott is közben. Először egy érzéstelenítő injekciót adott be. Pár pillanat múlva, amikor már meglett a hatása, következett a kis cső. Elkezdte belém tolni és közben kérdezte, hogy fáj-e. Hát fájt. De az az érdekes, hogy ez a fájdalom, nem olyan fájdalom volt, amitől az ember ordítani tudna, inkább olyan, hogy a fene vigye ez fáj, pedig nem kellene. Inkább csak azért mondtam, hogy fáj, mert megkért, hogy szóljak, ha fáj, nem azért mert érdekelt, hogy fáj. Nehéz ezt pontosan elmagyarázni, de a lényeg, hogy ha nem küld az első után egy második érzéstelenítést, akkor is bőven ellettem volna. A lényeg, hogy végül bekerült a kis cső a gerincembe és lefeküdhettem. Aztán azt mondta, hogy most az arcom elé tesz egy maszkot. Kérdeztem, hogy abból jön-e az altatógáz. Ő azt mondta, hogy nem, ebből tiszta oxigén jön. Ez volt az utolsó mondat, amire emlékszem. A maszkot az arcomra tette, én egyet szippantottam, és kész. Kalap, kabát, én már ott sem voltam. Csak a testem.

Nem álmodtam semmit. Legalábbis nem emlékszem rá. A következő esemény, amire emlékszem, hogy a szobámban ébredek. Meghatározhatatlan forrású fájdalmat éreztem. Inkább csak megijedtem, hogy fáj. Nem volt nagyon mélyreható fájdalom. Mindenesetre emlékszem, hogy azt mondtam: „Fáj.” Emlékeim szerint, ekkor Gábor fölém hajolt és azt mondta: „Máris kapod a fájdalomcsillapítót!” És tényleg, mintha abban a pillanatban már kaptam is volna, sőt mintha abban a pillanatban a hatását is éreztem volna. Aztán álomba szenderültem.

Innentől kezdve úgy néztek ki az események, mint a Jóbarátoknak annak a részének a végén, amikor megszületik Ross első gyermeke, Ben és az ő szemszögéből mutatják a történéseket. Ugyan így, nekem is csak felvillanások maradtak ebből a napból. Különben meg csak aludtam.

">

Emlékszem, hogy egy ilyen magamhoz térésnél megkérdeztem, hogy az intenzív osztályon vagyok-e. Persze, nem voltam. Emlékszem, hogy Gábor megkérdezi, hogy volt-e már ötösöm a lottón? Mire én én azt nyögtem, hogy nem. „Na, akkor most volt, Zoli. Itt volt a professzor úr és azt mondta, hogy 99%, hogy jóindulatú volt a daganat.” Ennek nagyon örültem. Emlékszem, hogy amikor már bejöhettek a szeretteim, akkor az egyik ilyen felébredésemnél már ott ült mellettem Anita és a kezemet fogta. Aztán, amikor megint felébredtem, akkor még mindig a kezemet fogta. Hogy Édesapám és Édesanyám is ott voltak a szobában és ez nagyon jó érzés volt. Hogy Anyukám egyszer odahajolt fölém és azt mondta, hogy beszélt a bátyámmal, és azt üzeni, hogy imádkozott értem és sokszor gondol rám. Hogy Anita elmondta, hogy a barátaim mind küldtek neki sms-t, amiben érdeklődtek felőlem.
Hihetetlen szerencsésnek éreztem magam akkor. Soha korábban nem érzékelt mennyiségű szeretet vett körül és adta az erőt a gyógyuláshoz. Nehezen tudom elképzelni, hogy ennél alakulhatott-e volna jobban az első napom. Fájdalmat semmit sem éreztem, és a testemen bekövetkezett változásokat sem tudtam felfogni. Csak feküdtem a hátamon és szívtam magamba a szeretetet. Hosszú idő óta először, jól éreztem magam.

2009. június 30. (Kedd)

2010-01-09T07:23:00.000+01:00

Reggel a már "szokásos" hajnali ébresztésre keltem. Körülbelül 5 óra magasságában bejönnek az éjszakás nővérek és megmérik a lázat, ha szükséges, kicserélik az infúziós zacskót, és persze megkérdezik, hogy minden rendben van-e. Ők ezzel fejezik be a műszakot és a kapott információkkal együtt átadnak a délelőttös nővéreknek. Velem, azt leszámítva, hogy volt egy kis lázam, minden rendben volt. Még mindig nem tudtam nagyon mozogni, köszönhetően a érzéstelenítésnek is, ami a felső testem alsó felétől, egészen a lábam közepéig teljesen elzsibbasztott. Csak feküdtem, mint egy darab fa.
Ekkor kezdtem el először foglalkozni azzal, hogy mi is van velem. Fizikailag. Éreztem a sebem, de egyáltalán nem fájt. Éreztem a különböző csöveket, amelyek belőlem lógtak ki. Összesen ötöt számoltam össze. Fentről lefelé: egy lógott ki az orromból, aminek a másik vége a gyomromban volt és a gyomorsavat vizsgálták vele; egy jött ki a nyaki eremből, ami egy öltéssel volt odavarrva, és a másik vége az infúzióban végződött; egy volt az oldalamban, ami a gyomorban, a sebben végződött és az ott keletkezett gennyet és vért csapolta; egy volt a gerincemben, ami az érzéstelenítésre szolgált; egy pedig a katéter volt, ami a vizeletet vezette el. Így leírva és visszaolvasva sokkal durvább a kép, mint amit ott és akkor érzékeltem. Mindegyik természetesnek tűnt. Elvoltam velük.

Reggel 7 körül szokott jönni a délelőttös nővéri „vizit”, ami során rendbe rakják az ágyakat és elvégzik a szükséges higiéniás műveleteket. Már akinek szüksége van rá. Hát, nekem szükségem volt rá. Még felülni is képtelen voltam, nem hogy a fürdőszobáig elmenni. Még soha nem fürdettek és cseréltek ágyneműt úgy, hogy én közben az ágyban vagyok. Nagyon vicces volt.
A feladathoz minimum kettő, de ha van, három nővér kell. Szükséges eszközök: egy lavór víz, egy darab tusfürdő, egy darab mosdószivacs (ha nincs mosdókesztyű), egy darab törölköző, egy darab tiszta ágynemű.
A fürdetés úgy néz ki, hogy nyilván, az ember meztelenül van. Ez amúgy is adott, hiszen a műtét után senki sem öltöztetett fel. Az egyik nővér leveszi a takarót, lecsatlakoztatja a csövekhez kapcsolódó zacskókat és az érzéstelenítő gépet és elkezd mosdatni. Tusfürdő a szivacsra és szépen mindenhol áttörölget. Mindenhol, a hajlatokban is. Igen. Ott is, a pimflinél is. Érdekes módon engem mindez egy csöppet sem zavart, mondjuk az érzéstelenítés miatt nem is éreztem semmit, de kívülről jól nézhetett ki, mert Gábor, a szobatársam csak annyit mondott:
„Ha én ezt tudom, hogy ez így megy, akkor nem pattanok ki az ágyból az első napon. Hagytam volna magam, hogy három nővérke kényeztessen! Mekkora egy lúzer vagyok!”
A nővérek persze jókedvűen hahotáztak és mosdattak tovább. Mindeközben a harmadik nővér már át is húzta a paplanom és a párnám. Én gyűlölök paplant húzni és kb félóráig tart egy darab paplan és párnahuzatba tuszkolása. A nővérnek mindez 2 perc sem volt. Mikor végeztek a mosdatással, megtörölgettek, és rám húztak egy pizsamanadrágot. Az egyik oldalamra fektettek és az ágy túlsó oldalán feltűrték a lepedőt, miközben a friss lepedőt lefektették. Ekkor a másik oldalamra gurítottak és az ágy másik felén is felszedték a régi lepedőt, és letették az újat. Kész voltam. Mindez kb. 5 perc alatt, és úgy, hogy el sem hagytam az ágyam. Persze, aznap nem én voltam az egyetlen, akinél ugyanezt a műveletet, ilyen flottul végrehajtották. Lenyűgözőek ezek a nővérek!
A következő esemény, ami egy átlagos napon történik az a kis vizit. Én legalábbis így hívtam. Ekkor jön egy doki, aki a professzor úr jobb keze, és végigkérdezgeti a betegeket, hogy mi újság, van-e panasz. Erre az eseményre nagyjából fél nyolc körül kerül sor. Mivel nekem nem nagyon volt mondandóm, és Gábor is jól volt, hamar végzett a szobánkkal.
Ezután jön a reggeli kiosztása, ami engem természetesen nem érintett. Én elvoltam a jó kis infúziómmal.
Aztán nagyjából 8 és fél 9 körül jön a nagy vizit. Ez gyakorlatilag a teljes, éppen szolgálatban lévő orvosi és nővéri személyzet felvonulását jelenti a professzor úrral az élen. Itt megint elhangzik a „hogy van?” kérdés, illetve gyors konzultációk történnek az orvosok között, hogy az adott napra milyen feladatok várnak az adott betegre vonatkozóan.
A professzor úr nekem még külön is adott egy javaslatot (már-már utasítást): „Tessék aktívnak lenni!”
Először arra gondoltam, hogy hogyan a frászba legyek én aktív miközben mozdulni sem tudok, de aztán felvilágosított Gábor, hogy majd jönni fog Kriszta, a gyógytornász és ő segíteni fog ebben. OK, meglátjuk.
Egy fontos használati utasítás, hogy amennyiben a nagy vizit során már lenne látogatónk, küldjük ki őt a szobából a vizit idejére, mert nem illik olyankor a szobában lenni. Nyilván a betegtársainkra vonatkozó információk nem tartoznak másra.
A reggel nagyjából ezzel el is telt. Ekkor már bent volt a kórházban Anita is és a Papám is. Mást nagyon nem tudtam tenni, mint beszélgetni és hallgatni, ahogy ők hárman, Gáborral, beszélgetnek. A fejem már sokkal tisztább volt, mint előző nap, de még mindig sokszor elbóbiskoltam.
Nagyjából 10 óra és 11 óra között jött Kriszta és megkezdődött a gyógytorna. Ez is vicces volt, tekintve, hogy megint nem mozdultam ki az ágyból. Olyan feladatokat kellett végrehajtanom, amiket máskülönben meg sem csinálok, mert annyira egyszerű, de mostani állapotomban igen kemények voltak.
Először ki kellett nyújtanom a karjaimat, és a csuklóimat kellett köröztetnem párszor. Aztán a karjaimat kellett átmozgatnom különböző feladatokkal. Aztán jött a csípőemelés. Ez már egészen nehéz volt, de ment. Aktívnak kellett lennem! Aztán jött a lábak átmozgatása. Először a bokákkal kellett körözni, majd lábemelés külön-külön. Ez sem volt egyszerű, de megcsináltam ezt is. Az egész torna körülbelül 15 perc volt, de jól esett. Mozogtak a végtagjaim és ezt pozitívan értékeltem. A lábra állást azonban még korainak éreztem.

A délután sok alvással telt. Közben néha-néha magamhoz tértem és akkor azt láttam, hogy vagy a Papám, vagy Anita ott van velem. Látogatási időn kívül pedig ott volt Gábor. Biztonságban éreztem magam. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy tényleg mekkora szerencsém van. Vannak akik vigyáznak rám. Mennyire rossz lenne, ha ők nem lennének. És mennyire rossz lehet azoknak, akikre nem vigyáz senki. Akiknek nincs senkijük, aki meglátogatná őket. Se rokon, se barát, se senki. Ők hogyan vészelik át ezeket a napokat? Sokszor mennyire kilátástalan helyzetnek érezhetik, amibe kerültek. Szőrnyű! Jó lenne, ha lenne egy alapítvány vagy szervezet, aki ilyen esetekben egy „beteg-társat” bocsátana a beteg rendelkezésére. Ennek a beteg-társnak mindenre gondja lenne. Segítene eligazodni az egészségügy rejtelmeiben, értelmezné az egyes orvosi kifejezéseket, előre megmondaná az egyes lépések után milyen mások következnek egy kórházi ellátás során, konzultálna az orvosokkal, stb. Mindemellett lelki támasza lenne a betegnek. Hiszen erre lenne leginkább szüksége. A lényeg, hogy ez a személy végig a beteggel lenne és mindenben segítené. Úgy, ahogy az én szeretteim segítettek engem. Eddig jutottam a gondolkodásban. Nem találtam ki az üzleti modellt, nem tudom, hogy egyáltalán non-profit vagy for-profit rendszerben kellene-e üzemeltetni egy ilyen vállalkozást. Mindenesetre ha valaki lát fantáziát a “beteg-társban”, szóljon és gondolkodjunk együtt!

Mire a gondolatfonal végére értem, el is telt a nap. Este nyolc lett, és véget ért a látogatási idő. A délutános nővérek ilyenkor körbejárnak és beadják a véralvadásgátló-injekciót. Jó éjszakát kívánnak, és ezzel lezárják a műszakukat.
Fáradt voltam, de nem tudtam még igazán aludni. Megkértem Gábort, hogy hangosítsa fel a rádióját egy picit. Egy beszélgetős műsort hallgattunk. De már nem sokáig. Álomba szenderültem.

2009. július 1. (Szerda)

2010-01-08T08:07:00.000+01:00

Ez a nap sok szempontból fontos volt a gyógyulásomban. Mind fizikálisan, mind mentálisan sok pozitívumot hordozott magában. Igaz ugyanúgy kezdődött, mint az összes többi nap.

Reggel ötkor ébresztés és hőmérőzés. Még mindig volt lázam. Ezzel őszintén szólva egészen a nagy vizitig nem törődtem. De akkor, ahogy ez szóba jött, egy pillanatra láttam egy kis bizonytalanságot a Professzor úr szemében, mintha azt mondta volna, hogy ez nem normális, ezzel kezdeni kell valamit. De mivel nekem nem mondott ezzel kapcsolatban semmit, maradt részemről a feltételezés. Összeesküvés elméletekben nagyon jó vagyok. És ha lehet, mindenben hajlamos vagyok a rosszabbat látni, mint a jobbat. Ezzel a szituval is így voltam. Tuti, hogy valami komoly bajom van, különben biztos elmondanák. Vagy mittomén. Kicsit megijedtem. „Na mindegy, majd meglátjuk mi lesz.” – gondoltam. Viszont kaptam jó hírt is.

„Délelőtt kivesszük a gyomorszondát, rendben? És tessék továbbra is aktívnak lenni!” – mosolygott a Professzor úr, majd kiment a stábjával együtt.

Juhé! A legjobb hír. Ilyenkor egy ilyen kis marhaságnak nagyon tud örülni az ember. A gyomorszonda volt az a cső, ami az orromból lógott ki. Egészen a szerdai napig elvoltam vele. De aznap reggel már úgy ébredtem, hogy pont arra gondoltam, hogy ezt most már igazán kivehetnék. És tessék, így is történik! Ki van ez találva! Ja, és hogy a fenébe ne lennék aktív. Mozgatom a kezem, lábam. Vagy másra gondolt a professzor úr?

Ahogy lezajlott a vizit és mindenki befejezte a reggelijét, már jött is a főnővér, hogy kivegye a csövet. Kicsit izgultam, mert ez volt az első csőkivételem. De hát, ezt is el kell egyszer kezdeni. A cső egyik végét lecsatlakoztatta a szmötyis zacskóról, majd nagyjából a közepénél megfogta. Aztán felszólított, hogy fújjak egy nagyot és egy határozott mozdulattal már ki is húzta a cső bennem lévő részét. Egyáltalán nem volt fájdalmas művelet. Egyedül azon csodálkoztam, hogy egy kb 30-40 cm hosszú, véres, gennyes részt fogott a kezében, ami korábban bennem volt. Arra gondoltam, hogy te jó ég, milyen jó, hogy nem voltam magamnál, amikor ezt belém gyömöszölték. Mindenesetre nagyon örültem, hogy megszabadultam az első csövemtől.

Mikor ez megvolt, egy addig csak a viziteken látott orvos jött be hozzám. Egy gyors „Hogy van?” után, a választ meg sem várva, megkért hogy hadd nézze meg a sebem. Természetesen beleegyeztem. Ekkor beugrott, hogy biztos őt küldte a Professzor úr, hogy intézkedjen láz ügyben. Mivel a sebemen egy hatalmas ragtapasz volt, nem sok látnivaló volt rajta. Gondoltam én. De az ismeretlen orvost ez nem nagyon zavarta. Fogta és határozott mozdulatokkal elkezdte letépni a ragtapaszt. Na, ez viszont rohadtul fájt. Nem tudom pontosan, hogy mi fájt konkrétan, de gyanítom, hogy egyrészt a sebtapasz ragasztása tépte a bőröm, másrészt a nyílt sebem is elég érzékeny lehetett mindenféle ingerlésre. Na, mindenesetre a doki, fájdalmaimmal nem törődve leszedte a tapaszt. Először csak közelről szemrevételezte a sebem, majd tovább folytatta a kínzásom. Két ujjával az egyes kis sebdombocskákat, amiket az öltések alakítottak ki, elkezdte nyomkodni. Nahát, ettől igazán ordítani tudtam volna, ha nincs a doki, Gábor és egy nővér a szobában még rajtam kívül. De voltak, ezért inkább csak a fogam szívtam. Szerencsére nem nyomkodta végig az összes ilyen kis dombocskát (összesen 12 öltéssel varrták össze a hasfalam) és viszonylag hamar végzett is. Valamit mormogott a nővérrel, majd köszönt és kiment. Ez volt az egyetlen eset a kórházban tartózkodásom alatt, amikor azt éreztem, hogy egy darab húsként kezelnek és nem mint egy embert. Szerencsére nem volt több találkozásom ezzel a dokival, gondolom csak helyettesített valakit. Mázlimra, rajta kívül csak olyanok foglalkoztak velem (beleértve a nővéreket is), akik ha nem is mondták, de éreztették velem, hogy tudják, hogy én most egy kiszolgáltatott és nem mindennapi szituációban vagyok. Vannak fájdalmaim és nem tudok felszólításra feltétlenül mindent végrehajtani.

Mire elmúltak ezek a fájdalmak, ami egyébként szerencsére nem tartott sokáig, megjelent nálam Kriszta, a gyógytornász. Na, gondoltam, jön megint az ágy-aerobic. De nem így lett.

„Most lábra fogsz állni és sétálunk egy picit, jó?” – mondta.

Te jó ég, még csak 2 napja volt a műtétem és már sétálgatni fogok? Hirtelen egy kis aggodalommal fűszerezett izgalom költözött belém. Szóval, erre gondolt a Professzor úr! Na, ez már tényleg aktivitás.

Kriszta szépen lekapcsolgatta a még bennem lévő infúziót és fájdalomcsillapítót. A katéter és a sebcsapoló zacskókat pedig magához vette.

„Na most felülünk, jó? Dőlj óvatosan az oldaladra, úgy, hogy a karod magad alatt legyen. Engedd le mindkét lábad az ágy mellé és kezdd el feltolni magad a karoddal.” – adta az utasításokat, miközben ő is igyekezett felhúzni. És láss csodát, egyszer csak ültem. A sebem nagyon húzódott és az átvágott hasizmaimat is éreztem egy picit, de nem érdekelt egyik sem. Ültem. Nagyon-nagyon örültem. Szerintem, vigyorogtam is mint a vadalma. Anita és Apukám egyszerre dicsértek, hogy milyen ügyes vagyok. Aztán egy kicsit elkezdtem szédülni. Szaladt ki a vér a fejemből, úgyhogy Kriszta javasolta, hogy dőljek vissza. De amint visszatért a fejembe a vér, megkértem, hogy hadd üljek fel megint. Másodszorra is sikerült. Egy pár percet így üldögéltem, aztán Kriszta javasolta, hogy próbáljuk meg a lábra állást. Mi az hogy! Ide nekem az oroszlán szerepét is! Kicsit eltoltam magam az ágytól, és Kriszta is segített az emelkedésben, de ez is sikerült. Ott álltam az ágy mellett. Kapaszkodva, igaz. Négy cső lógott belőlem, igaz. De álltam. Hihetetlen és leírhatatlan jó érzés volt. Mikor Kriszta látta, hogy biztosan állok, javasolta, kezdjek el lépkedni. Először csak pár lépést. El is kezdtem lépegetni. Ekkor megint azt éreztem, hogy szalad ki a vér a fejemből. Szóltam is Krisztának, aki azt javasolta, hogy felfelé nézzek. Úgy tettem és ez segített. Gondoltam, hogy ha ez ilyen jól megy, akkor irány a szobaajtó. Na, el tudok-e odáig menni? El tudtam. Kértem Krisztát, hogy menjünk ki a szobából, aki beleegyezett. 48 óra „szobafogság” után kint voltam a folyosón. Végre más embereket is láttam. Egy lépésem körülbelül 3-4 másodpercig tartott, majd további 10-15 másodpercet pihentem, de sétáltam. Görnyedten, hiszen a hasamon lévő seb húzott össze, mögöttem egy nővérrel, aki belőlem kilógó csöveken végződő zacskókat cipel utánam, mögötte két éljenző rokonnal, egy szál gatyában sétálgattam emberek között. Marha vicces látványt nyújthattam, de nem érdekelt. Akkor azt éreztem, hogy van esély a megmenekülésre. Túl vagyok a mélyponton és innen már csak felfelé megy az út. Ez az érzés olyan erővel töltött el, hogy vagy 15-20 métert sétáltam a folyosón. Én mentem volna tovább is, de Kriszta javasolta, hogy most már menjünk vissza, ez így is szép teljesítmény. Beleegyeztem.

Mire visszaértünk a szobába, Gábor már összepakolt. Neki ez volt az utolsó napja a kórházban, kiengedték. Most a fiára és a feleségére várt, akik majd segítik hazamenni. Egyfelől nagyon sajnáltam, hogy hazamegy, mert rendkívül jól éreztem magam vele, másfelől viszont örültem, hogy ő már itt tart. Az elmúlt két nap alatt egy olyan embert ismertem meg benne, akit nem fogok és nem is akarok soha elfelejteni. Akárhányszor látta rajtam az elkenődés jeleit, ő felvidított. Ahol tudott segített, és szeretteimet mindig igyekezett képbe hozni az állapotomról, amikor nem tudtam én kommunikálni velük. A nővérekkel mindig kedves volt, és igyekezett minél kevesebb problémát okozni nekik. Gábor nagyon jó ember, és jó példával járt előttem. Hihetetlen, hogy két nap mennyire nagy hatással tud lenni az emberre. Nyilván a szituáció miatt, de most én ezt éreztem.

2009. július 2. (Csütörtök)

2010-01-07T08:03:00.000+01:00

Ez volt az első éjszaka, amit egyedül töltöttem a szobában. A hajnali ébresztés után kicserélték a katéter és az infúzió zacskóját. Már nem tudtam visszaaludni, csak bóbiskoltam. Ezek a reggeli órák és az esti, elalvás előtti órák voltak a legnehezebbek. Ilyenkor nincs nagyon mit csinálni, látogatók sincsenek. Elég unalmas órák ezek. Ekkor még ráadásul nem is nagyon tudtam mozogni, csak feküdtem az ágyon. Néztem a fehér falat és a szintén fehér plafont. Elég lehangoló állapot. Egyszer csak arra gondoltam, hogy csinálok valami hasznosat, tolok egy kis ágy-aerobikot. Először elkezdtem a felsőtest átmozgatását. Karok, vállak, csuklók. Aztán a lábak következtek. Lábfej mozgatás, lábemelés. Aztán a csípőm megemelése. Ekkor valami furcsát kezdtem el érezni. Nem igazán tudtam meghatározni, de olyan ismerős érzés volt. Réges-régen már éreztem valami hasonlót. Bár már jött fel a nap, de még elég sötét volt a szobában. Nem láttam, hogy mi újság van a medencém környékén. Mintha olyan hűvös érzés lenne. Nem is. Inkább olyan nedves. Leemeltem magamról a takarót és próbáltam a kezemmel kitapogatni. Minden tiszta nedves volt. Basszus! Mi a frász ez? Próbáltam erősen fókuszálni, hogy meglássam mi történt, de csak nem jöttem rá. Aztán felvettem a szemüvegem, hátha az segít. Segített. Ekkor esett le, hogy úszom a pisiben. Baszki, ezt nem hiszem el! Tiszta húgy vagyok. A nadrágom, a takaróm, a lepedő, minden elázott. Ez mióta mehet így? Hogy nem vettem észre? Persze, nyilván azért nem, mert teljesen el van érzéstelenítve a testem azon része, és semmit nem érzékeltem abból, hogy folyik ki a pisi. Basszus, ez nem maradhat így! Gondoltam, hívom a nővérkéket. Elkezdtem a nővérhívót nyomogatni, de csak nem történt semmi. Ezt nem hiszem el, hogy ez pont most romlik el! És nyilván pont most történik velem ilyen, amikor egyedül vagyok. Na jó, akkor nem marad más, kiabálni fogok. De azért olyan hangosan mégsem lehet, hiszen a többi szobában még alhatnak a betegek. Na, ebből a logikából egy elég béna „Halló, nővérke” bírt kijönni. Kb, mint amikor egy berekedt kutya igyekszik nagyon hangos lenni. Nagyjából 5-10 perc után mégis siker koronázta próbálkozásom, és jött a nővérke. Ismertettem vele a szitut, aki megnézte a katéterem és konstatálta, hogy ez sajnos eltörött, azért jött ki a pisi. Gyorsan kicserélte, majd megkérdezte, hogy tudnék-e még várni egy picit az ágynemű- és ruhacserével, mert éppen váltás van? Én, Gábor tanácsát követve, egy megértő beteg együttérzésével azt mondtam, hogy persze, megvárom. Nos, a „pici” jelentése nem ugyanaz egy nővér számára, mint egy betegnek. Hasonló helyzetben, tessék nyugodtan önzőnek lenni és megkérni, hogy foglalkozzanak az üggyel.
Mivel én nem tettem így, életem leghosszabb „pici várakozását” éltem át. Egyáltalán nem emlékszem, hogy mennyi időt feküdtem a pisiben, de nekem nem hogy óráknak, de napoknak tűnt. A lelkiállapotom, pedig olyan szinten zuhant a mélybe, mint korábban még soha. Egyre idegesebb lettem, ahogy telt az idő, majd egyre kilátástalanabbnak láttam a helyzetem. Ahogy a nap egyre magasabban járt és lett egyre világosabb, úgy lettem én egyre letargikusabb. Hihetetlen, hogy mennyire ki tud az ember egy ilyen dologtól borulni. Akkor nyilván csak annyit érzékeltem, hogy nem tudok mozogni, úszom a pisiben, tök egyedül vagyok egy szobában, nem törődik velem senki. Mindehhez a síri csend. Tényleg nagyon kiborító tud lenni. Aztán amikor már már a sírás kerülget, megjelenik a felmentő sereg, jönnek a nővérek. Megmenekülök.
Mikor a mosdatásra kerül a sor, megkérdezik, hogy megmosdassanak-e? Én persze határozottan és már-már szemrehányóan kijelentem, hogy én kérem, tegnap már sétáltam is, irány a fürdőszoba. A nővérek örülnek, és jelzik, hogy rajtuk nem múlik. Nyomás.
Miután azonban felültem és lábra próbáltam állni, mintha a jobb lábam nem engedelmeskedne. Összerogytam. Nagyon dühös lettem, hogy mi a frász folyik itt. Még ez is. Kiderül, hogy a jobb combom teljesen el van zsibbadva az érzéstelenítő hatásától, ezért nem tudok ráállni.
Bár a nővérek nem esnek kétségbe, marad az ágyban mosakodás, én azért ismét depresszióba esek. Hogy lesz ebből így ma séta? Megnyugtatnak, hogy lesz, csökkentenek majd az érzéstelenítő adagján.
A reggeli „nagy” vizitig már nem telik el sok idő. A professzor úr jókedvű, mint mindig. Aztán kicsit elkomorodik, amikor megemlítik neki, hogy még mindig volt reggel egy kicsi lázam. Az egyik beosztottjával, Dr Reich Viktorral konzultál egyet, megint halkan.
„Szuper, még ez is. A sebem sem gyógyul. Én az életben nem fogok meggyógyulni.”- fut át az agyamon.
Azért közöl jó hírt is a professzor. Kiveszik délelőtt a katétert, és délután talán még az érzéstelenítő csövét is. Ekkor már annyira kivagyok lelkileg, hogy már örülni sem tudok a híreknek.
A délelőtt nagyon nehezen telik. Várom a nővért, hogy kihúzza a katétert és utána mehessek sétálni. A bátyám és édesapám vannak bent velem. Megkérem őket, hogy beszélgessenek valamiről, vidítsanak fel, mert megőrülök. Kicsit értetlenül, csodálkozva néznek egymásra, hogy most mit csináljanak. Persze, tudom én, hogy ezzel a kéréssel nehéz mit kezdeni. Valami próbálkozás történik, de nem az igazi. Csak fekszem, mint egy darab fa, és egyáltalán nem érzem jól magam. Kilátástalan az egész állapotom, nem hiszem el, hogy valaha is meggyógyulok. Nincs segítség. Andris próbál vigasztalni és azt mondja, hogy ő hallott arról, hogy kb a negyedik, ötödik kórházi nap szokott a legnehezebb lenni a betegek számára. Ilyenkor, bár semmi okuk rá, kicsit depresszióba szoktak esni. Ez picit megnyugtat, mert őszintén szólva én sem értem, hogy miért van ennyire rossz hangulatom. OK, a pisi, tényleg nem volt vicces, de azért nem világ vége.
Aztán megjelenik egyszer csak a szobában a nővér. Jött kihúzni a katétert. Éljen, éljen! Végre történik valami! A katéter kihúzása megint egy izgalommal várt esemény volt. Azért csak a legnemesebbik szervem van érintve az ügyben. De, ahogy korábban is mindig, most is nagyobb a füstje, mint a lángja a dolognak. A cső végéről lekapcsolják a műanyag zacskót. Ezután, ha jól emlékszem, leeresztik azt a kicsi kis ballonszerűséget, ami a cső hólyag felőli végén volt felfújva és azért felelős, hogy ne csússzon ki a cső. Aztán egy viszonylag lassú, de határozott mozdulattal kihúzza a nővér a csövet. Teljesen fájdalommentes művelet.
Ez volt az a pillanat, amikor azt éreztem, kezd visszatérni belém a lélek. Pár perc múlva már jött is Kriszta (a gyógytornász), és segített talpra állni. És már mentünk is sétálni. Isteni volt! Ráadásul most nem is a folyosóra mentünk, hanem a teraszra. Az osztályhoz tartozott egy fedett, körülbelül 50 méter hosszú terasz is, ahova minden szobából ki lehetett menni. Itt sétálgattunk. A szám a fülemig ért. Házakat láttam, messze dombokat. A terasz egyik végéről pedig fel lehetett látni a Mecsekre. Éreztem, hogy mindjárt sírva fakadok. Élek! Élek, baszki! A sírást aztán megúsztam, sikerült összeszednem magam. De akkor is leírhatatlan az az érzés, amikor az ember újra az élők sorában érzi magát. Aztán Krisztának más betegekhez kellett mennie, de én megkértem, hogy hadd maradjak. Beleegyezett, de persze csak úgy, hogy Andris végig velem volt. Valahogy a bátyámra is jó hatással lehetett a hirtelen hangulatváltozásom, mert elkezdtünk beszélgetni.
Egy olyan téma jött szóba, ami valahogy az én életemben soha nem volt beszélgetések témája. Most azonban, hogy az történt velem, ami, téma lett. Ez a hit és Isten létezésének kérdése volt.
Számomra a vallás, mint mozgalom, soha nem volt csábító. Nem éreztem soha, hogy tudnék egy vallást elmélyülten követni. Hogy Istenben hiszek-e, már egy más kérdés. Nehéz ezt definiálni. Az biztos, hogy korábban sokat emlegettem. Szegény, biztos sokat csuklott. Nagyobb baj, hogy szerintem hallotta is, amiket mondtam róla. Olyan valakinek képzeltem, akit lehet okolni, ha velem valami rossz történik. Teljesen mindegy mi, egyáltalán csak számomra hátrányos. Volt, hogy ezt olyan hangosan tettem, hogy biztosan felfigyelt rám, ha mással is foglalkozott. Egy eszköz volt, akin le lehetett vezetni a feszültségem. Nem hittem komolyan, hogy figyelne rám.
Mikor kiderült a betegségem, és nem tudták megmondani, hogy mi lehet a pontos oka annak, hogy az a daganat odanőtt a gyomromba, Isten személye megint előkerült. De most valahogy más formában. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon nem ő üzent-e nekem ezzel a betegséggel? Megrázott és azt mondta, térj magadhoz, Zoli! Gondolom, tegez. Végül is megteheti. Üzent, hogy így 33 évesen épp ideje lenne értékelni az eddigi életemet. Vegyük számba a jó dolgokat, de a rosszakat is. Itt egy útelágazás, ahol van esély jobb útra térni. Egyáltalán megtervezni, hogy milyen úton megyek tovább. Eddig csak mentem, amerre az út vitt, de hogy közben mi történik, nem igazán foglalkoztatott. Ha rossz történt, persze őt vettem elő, de az fel sem merült bennem, hogy én hibáztam. Tessék, most itt a daganat, ez csak elég, hogy elgondolkodjak. Hát, elég volt.
Nem tudom megmondani, hogy hogyan képzelem el Istent. Még csak azt sem tudom megmondani, hogy milyen alakban létezik. Hogy hol van. Viszont elkezdtem hinni abban, hogy van. Figyel rám. Azt mondják, hogy vannak napok, amikor a hit át tud lendíteni a nehézségeken. Én nem hiszem, hogy Isten ezért létezik. Ő az ilyen helyzetekben, szerintem ránk bízza a megoldást. A hitet ilyen helyzetben magunk felé kell táplálnunk. Abban kell hinni, hogy mi magunk találjuk meg a helyes megoldást. Ő azért van, mert vannak viszont pillanatok, amikor hajlamosak vagyunk megfeledkezni magunkról. A saját felelősségünkről. Hogy az életünket mi befolyásoljuk, senki más. Ilyenkor jön Ő, és seggbe billent. Engem ez a gondolat nyugtat meg. Nem hagyja, hogy túl messzire menjek. Jeleket küld. Hol látványosabbat, hol kevésbé. De észre kell venni őket.
Mire a gondolat végére értem és a témát jól kiveséztük, megjelent az erkélyen Reich doktor, és megkért, hogy fáradjak be a szobába. Nálam fiatalabbnak saccoltam, ezért megkérdeztem, hogy tegeződhetnénk-e. Beleegyezett. Aztán megkérdeztem, hogy azért jött-e, hogy kihúzza az érzéstelenítő csövét. Azt mondta, hogy nem csak amiatt. Azt szeretné kideríteni, hogy mi okozza a lázam. Meg fogja nyitni a sebemet egy picit, ami kis fájdalommal fog járni. Azt fogja vizsgálni, hogy mennyire gyulladt és gennyedzik-e. OK, ha ez a feladat. Lefeküdtem az ágyra, ő pedig elővette a „műszereit”. Végig tudósított, hogy mit csinált, és hogy mikor fog fájni. Tényleg fájt egy kicsit, de sokkal jobban éreztem magam a beavatkozás során, mint előző nap. Pedig sebeket nyitogatni sokkal durvább, mint egy sebtapaszt leszedni. Hiába, ez a különbség, ha valaki törődik a betegével.
Szerencsére, nem talált sem folyadékot, sem gennyet a sebekben. Azt mondta, nyugodjak meg, el fog múlni a láz és meg fogok gyógyulni.
Aztán következett a gerinc-cső, ami az érzéstelenítésért volt a felelős. Szerencsére ebből semmit nem láttam. Fel kellett ülnöm és csak annyit érzékeltem, hogy valamit matat a Viktor a hátamnál. Annyira érződött még az érzéstelenítés hatása, hogy itt tényleg csak annyi volt a történet, hogy egyszer csak szólt, hogy kész. Akkor megfordultam és megláttam a csövet. Egy kb 1-2 mm átmérőjű, baromi vékony kis csövecske volt, ami viszont 15-20 cm hosszan volt bennem. Hihetetlen ezeket a csöveket kihúzva látni. Tényleg rossz belegondolni, hogy ez hogyan kerülhetett belém.

Az egész napos talpon állás annyira lefárasztott, hogy most jól esett a fekvés. Emellett pedig az infúziót is vissza kellett már kötni. Így hát, a nap hátralévő részében ágyban maradtam. De már nem zavart. A séta megtette jótékony hatását. Talán másnap reggel rögtön egy sétával fogok indítani. Már a gondolattól is vigyorogtam.

2009. július 3. (Péntek)

2010-01-06T08:04:00.000+01:00

A hajnali ébresztés után egyből éreztem a bugit a lábamban. Már nagyon mentem volna sétálni. De mivel még bennem volt két cső, a sebből kijövő és az infúzió, nem tudtam még önállóan cselekedni.
Most valahogy úgy éreztem, hamarabb jöttek a délelőttös nővérek. Segítettek lekapcsolni a tasakokat és már mentem is. Mint akinek muszáj, úgy róttam a métereket kint a teraszon. Egy menetre már megtudtam tenni 10 hosszt, ami kb. 500 méter. Utána kis pihenő, aztán még 10. Mire ezzel végeztem, már kezdődött is a nagyvizit. Jött a professzor úr, és hozott két nagyszerű hírt. Az egyik, hogy délelőtt kiszedik a sebből lógó csövet. A másik pedig, hogy délután megszabadulhatok az infúziós csőtől is, ha már tudok folyadékot inni. Ezt kipróbálandó, kaptam is rögtön egy nagy krigli teát. Na, rajtam aztán nem fog múlni. Egyből el is kezdtem nyakalni. Persze nem szabad egyből letolni az egészet, csak szépen lassan, folyamatosan. Nem éreztem semmi különöset, így aztán egyre inkább magával ragadott az a jóleső érzés, hogy hétvégére megszabadulok minden csövemtől. Hihetetlenül boldog voltam.
Nem sokkal a nagyvizit után aztán megjelent Viktor. Jött kiszedni a sebcsövet. Kicsit izgultam, mert ez volt az egyetlen cső, amiről egyáltalán nem tudtam, és a mai napig nem is tudom elképzelni, hogy hogyan került belém. Nagyjából a köldökömmel egy vonalban, de egészen az oldalamnál volt egy lyuk, amin keresztül ment be egy kb. félcenti vastag műanyag cső, és annak a benti vége ott végződött, ahol a gyomromat összevarrták. A sebnél keletkezett mindenféle trutyit volt hivatott leereszteni. A cső másik, kinti vége egy tasakban végződött, ami felfogta ezt a trutyit. Mivel a tasak már nem produkált tartalmat, ezért jött el a cső kihúzásának pillanata. Mivel a lyuk és a gyomrom között elég nagy távolság volt, úgy tippeltem, hogy elég hosszan lehet bennem a cső. Mindazonáltal már nem kaptam érzéstelenítést, így úgy gondolom, jogosan merült fel bennem némi aggodalom. Meg is kérdeztem Viktor, hogy mennyire fog ez most nekem fájni. Ő kedvesen mosolygott, és megnyugtatott, hogy nem fog nagyon fájni. Lehet, hogy egy kicsit kellemetlen lesz, de ki lehet bírni. Belőle még soha nem vettek ki ilyen csövet, de mások már túlélték. Jó, mondjuk ez igaz. Honnan tudná, hogy mennyire fáj. Hülye kérdés. Na jó, akkor csináljuk. Lefeküdtem, Viktor pedig előkészítette a terepet, fertőtlenítette a területet. Aztán megkérdezte:
„ Szóljak előtte, ha elkezdem, vagy csak utána?”
Én már közben összeszorítottam a fogam, ezért egy kicsit fura hangon válaszoltam:
„Előtte.”
De ekkor már mintha éreztem volna valamit. Inkább csak annyit, hogy húzódik a bőröm, mint fájdalmat. Na jó, minimális fájdalmat. Ekkor felnéztem, és láttam, hogy Viktor tartja a kezében a véres csövet.
„Már végeztünk is?” – kérdeztem.
„Igen.” – mondta.
„De azt mondtad, hogy előtte szólsz.”
„Ja, akkor most utána szólok: kész.” – és mosolygott.
Ilyenkor az ember nem tud haragudni. Örül, hogy túl van rajta, és nem is volt vészes. Ügyesen csinálta.

Egy negyed órát kellett pihennem, de utána már mehettem is a délelőtti sétára. Anyukám épp időben érkezett. Pont letelt a 15 perc. Így hát fogtuk magunkat és felkerekedtünk. Csak róttuk a köröket és közben mindenféléről beszélgettünk. Olyan dolgokról, amikre valahogy a mindennapokban már nem jut idő. Mivel Anyukám és Apukám a kórház mellett található főiskolára jártak, az ő fiatalkorukra terelődött a szó. Anyukám sokat mesélt arról, hogy akkoriban hogyan éltek ők a főiskolán és miket csináltak. Jó volt ott kint állni a teraszon, nézni a főiskola épületét, amelyet még a pécsi piaristák építtettek, és elképzelni, hogy ők milyenek lehettek fiatalon. A legtöbb történet, amit mesélt ismerős volt. Már hallottam vagy tőle, vagy az Édesapámtól. De mégis volt közte olyan is, ami újdonság volt. Jó volt ezeket hallgatni, és közben arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy ilyenekről nem beszélgetünk már. Persze ennek van sok oka, de azt hiszem leginkább az, hogy én nem teremtek erre kellő időt. Mindig van ami fontosabb, mindig van ami miatt rohanni kell és csak “ebédelni ugrottam be”.
Pár hónapja lehetett, amikor Anyukám felhívott és megkért, hogy találkozzam vele meg a bátyámmal hármasban, mert akar valamit mondani nekünk. Nem volt hajlandó elárulni a telefonban, hogy miről van szó, de őszintén szólva nagyon megijedtem. Aztán felhívtam Andrist is, hogy ő tudja-e, miről van szó, de ő is csak annyit tudott mondani, hogy őt is hívta Anyukám és tök ugyanazt mondta, mint nekem. Rémisztő volt.
Andriséknál találkoztunk. Anyukám bekísért minket a nappaliba és leültetett minket, majd belekezdett. Először is igyekezett megnyugtatni minket, hogy ne aggódjunk, nincs semmi baj. Ő csak azt szerette volna nekünk mondani, hogy mennyire szeret minket és mennyire büszke ránk, és hogy bármi történjék is velünk, ő mindig is így fog érezni irántunk. Nincs semmi különösebb apropója ennek a beszélgetésnek, csak ezt már régóta szerette volna elmondani és erre most került sor. Persze, Andrissal mi is gyorsan megerősítettük, hogy mi is nagyon szeretjük. Aztán egymás nyakába borultunk és elmorzsoltunk egy pár könnycseppet.
Amellett, hogy nagyon meghatódtam, nagyon furcsán éreztem magam. Hiszen Anyukámmal szinte minden nap beszélünk, nem értettem, hogy miért kellett ezt elmondania. Úgy éreztem akkor, hogy ez egy olyan természetes dolog, amit nem is kell kimondani. Arra gondoltam, hogy talán Anyukám attól fél, hogy ha valami hirtelen történik vele, már nem fogja tudni elmondani.
Ahogy ott álltunk kint a kórház teraszán és beszélgettünk, a fenti történet jutott eszembe. Hogy én akkor arra gondoltam, hogy talán Anyukám fél attól, hogy valami történik vele, miközben most velem történt valami. Mi van, ha rosszabbul sül el a dolog, és nekem nem jutott volna arra időm, hogy elmondjam, mennyire szeretem? Hogy mennyire jó, hogy ő az édesanyám, és mennyire sajnálom, hogy nem beszélgetek vele eleget. Mint ha csak érezte volna, hogy mik járnak az eszembe egyszer csak azt mondta:
„Ha más pozitívuma nem is lesz ennek a kórházi létnek, annak én nagyon örülök, hogy ennyit tudtunk beszélgetni.” – majd magához szorított és megpuszilt.

A délutáni „operációt” már nem tudta Anyukám megvárni. Haza kellett mennie. Így hát egyedül néztem szembe a kihívással: kiszedni az utolsó csövet is. Ez a feladat ismét Viktorra várt. Kicsit csodálkoztam, mert én meg voltam győződve arról, hogy az infúzió egy tűn keresztül csatlakozik a vénába, ami le van ragasztva. Ennek eltávolításához viszont miért kell egy orvos? Nos, a válasz egyszerű: mert nem úgy csatlakozik. Az infúziós csövet, hosszan belém tolták, a nyaki ütőeremben. Ezenkívül pedig még egy öltéssel oda is varrták. Na, ezért kell egy orvos az eltávolításához.
„Jobban fog fájni, mint a seb-cső kivétele?” – kérdeztem Viktor. De amint befejeztem a kérdést, már tudtam, hogy erre sem fog tudni szegény megnyugtató választ adni.
„Nem, dehogy!” – válaszolta mindenesetre mosolyogva.
Igazándiból ennél a műveletnél sem éreztem semmit, ahogy korábban sem. Viktor olyan kíméletesen és gyorsan végezte a munkáját, hogy egyszer csak arra lettem figyelmes, a cső ott himbálódzik a kezében. Leragasztotta a sebet és már készen is voltunk.
Kész, vége, ennyi volt! A szervezetem nem kap további külső segítséget, most már magának kell boldogulnia. Furcsa helyzet az ilyen. Egyszerre rémisztő és felszabadító. De ez is csak egy olyan feladat, amit meg kell oldani. Arra gondoltam, hogy ha továbbra is nyomatom a sétát, nem lesz majd nagy baj. Ez jó gondolatnak tűnt. Megnyugtatott. Először gondoltam arra, hogy most már hamarosan kint leszek. Már csak három teljes napom volt hátra.

2009. július 4. (Szombat)

2010-01-05T08:05:00.000+01:00

Ez a hétvégi nap volt az első reggel, amikor nem volt szükségem külső segítségre a reggeli készülődéshez. Semmit sem kellett lekapcsolni rólam, hogy kimehessek a mellékhelyiségbe és a fürdőszobába. Most először jutott eszembe, amit a nagymamám mondott a bevonulásom napján: tekintsek az egészre úgy, mintha egy szállodában lennék. Persze még mindig nem az, de megszabadulni a csövektől tényleg felszabadító érzés volt.
A gyors tisztálkodás után, ami még mindig inkább mosakodásra, mint fürdésre hasonlított, gyors öltözködés következett. Aztán irány a terasz. Még nem volt egészen fenn a nap, körülbelül fél 6 lehetett. A betegek többsége gyorsan visszaaludt a hajnali hőmérőzés után. Egyedül róttam a hosszokat. Jó volt így ott, egyedül. A levegő kicsit csípős volt, mindenesetre jóval hűvösebb, mint a napközbeni hőségben, némi szél is járt, és a teraszról egészen el lehetett látni a városon túlra. Dél-keleti fekvésű volt a terasz, így pazar látványt nyújtott a hajnal. Az ember szeme egészen elszokik az ingerektől, ha a négy fal közé van szorítva, még ha csak pár napról is van szó. Remekül éreztem magam ott, a séta közben.
Azt terveztem, hogy ugyanannyit sétálok, mint az előző nap, de meglepő módon könnyen ment az előző napi adag. Időm volt, a látogatási idő még messze volt, így hát rápakoltam még 500 métert. Az csak tíz hossz. Fél 7 felé aztán megjelentek az első betegek. Páran kijöttek sétálgatni. Vicces volt, ahogy ott sétálgattunk, és köszöntünk egymásnak. Mintha egy faluban lennénk, és igyekeznénk a dolgunkra. Pedig hát itt sok dolga nincs az embernek. Csak a gyógyulás.
Aztán nem sokkal 7 után bementem a szobámba várni a kisvizitet. Aztán arra gondoltam, lehet, hogy nem is lesz ma nagyvizit, hiszen hétvége van. Kellemesen kellett csalódnom, amikor a Professzor úr is megjelent. Egyfelől örültem, hogy ennyire nagy felelősséggel van a betegei iránt, másfelől viszont sajnáltam, hogy ezt az időt nem pihenéssel tölti. Épp elég melós számára a hétköznap, hogy a hétvégéjén pihenhessen. De nyilván ezt ő jobban tudja megítélni.
A vizit során kiderült, hogy minden rendben. Hőemelkedésem sincs már. A sebemen lévő duzzanatok is mintha lejjebb mentek volna. A Professzor úr így hát megnyugtatott, hogy ha minden így halad tovább, akkor kedden elenged. Rendkívüli módon örültem.
Aztán a vizit után benyitott hozzám a reggelit osztó nővér. Rögtön azzal kezdte, hogy látott reggel sétálni és nagyon megdicsért, hogy ilyen ügyes vagyok és határozott. Azt mondta, hogy kevesen vannak, akiken ennyire látszik a gyógyulni akarás. Megköszöntem és azt mondtam, hogy nem menne másképp. Fizikailag érzem magam rosszul, ha az ágyban kell lennem. Tényleg így volt. Ha már elfáradtam a sok sétában, inkább leültem a teraszon egy székre, mint hogy visszafeküdjek az ágyba. Az ágyban feküdjenek a súlyos betegek, én nem vagyok annyira beteg. Ha a lábam működik, akkor használom is. A nővér mosolygott és közben egyetértően bólogatott.
Na, de mint kiderült, nem csak ezért a dicséret miatt jött, hanem hogy adjon egy kis reggelit is. Reggelit! Egy hete nem volt a számban étel! Újabb apró örömök, amiket csak az tud igazán értékelni, aki már átélt ilyen helyzetet.
Persze nem lehetett mindjárt kolbászos rántottával kezdeni. Egy egész pohár kefirt kaptam és dobozos kakaót. Ha ez simán lemegy és nincs belőle semmi baj, akkor ebédre fogok kapni valami pépeset. Szuper! Nyilván nem lesz belőle baj! Úgy ettem azt a kefirt, mint gyerekkoromban a krémest. Kicsi, megfontolt és élvezettel teli lépésekkel. Olyan volt, mintha valami kincs lett volna a kezemben, amit ki kell élvezni, mert ki tudja mikor kerül hozzám megint ilyen. Remek jó kis kefir volt az.
Mire végeztem a királyi reggelimmel, meg is érkezett Édesapám és a Menyasszonyom hozzám látogatóba. Azt találtam ki, hogy ha már ennyire szabad vagyok, akkor teszteljük ezt a szabadságot és ne a teraszon sétálgassunk, hanem a kórház kertjében. Mindketten helyeseltek, és örültek, hogy ilyen merész akcióra vállalkozom. A biztonság kedvéért megkérdeztük a nővéreket, hogy lehet-e ilyet, de ők csak nevettek, és azt mondták, hogy nem börtönben vagyok, hanem kórházban. Persze, menjek csak, ha úgy érzem, hogy tudok menni. Az csak jó! Csak majd az ebédre érjek vissza!
Na, majd pont azt fogom elszalasztani!
Különleges érzés volt végig menni a kórházon, és olyan részein járni, ahol nem jártam már egy hete. Persze semmi sem változott, de jó volt látni, hogy három nap múlva itt már úgy fogok járni, hogy már nem kell visszamennem.
A kerti séta nagyon jót tett. Legalább egy órát mentünk körbe-körbe. Ez egy átjáró is volt egyben, így viszonylag sok emberrel találkoztunk. Jó volt új arcokat látni. Persze, a kórház nem börtön, de azt hiszem én megéreztem ott, hogy miért nem jó börtönben lenni.
Hamar eljött az ebéd ideje. Édesapám és Anita is elmentek ebédelni. Leültem az ágy szélére és olyan kíváncsisággal vártam az ebédet, mint talán még soha. Meg is érkezett hamar. A nővér nem tudta pontosan megmondani, hogy mi az, rám bízta a tippelést. Az első fogás egy kis leves volt, mindenféle betét nélkül. Talán csak egy kis zeller darabka ragadt benne, de lényegében alaplé volt. Isteni volt! A második egy ránézésre répafőzeléknek kinéző mártás szerűség volt. Ha más szituban kapom, tuti, hogy illedelmesen megköszönöm, majd a WC-be öntöm. Most úgy néztem rá, mintha a legjobb étterem házi specialitása lenne. Mondanom sem kell, hogy mind elfogyott.
Amikor a nővér elvitte a tálcát, mosolygott is, és azt mondta, hogy általában ebből hagyni szoktak a betegek.
Ebéd után egy kis pihenő jött, de szerencsére nem tartott sokáig, mert megérkezett a Papám. Azt mondta, hogy a Menyasszonyom még maradt egy picit a Nagymamámnál egy délutáni ejtőzésre, de majd később jön vissza ő is.
Arra gondoltam, hogy így lesz időnk beszélgetni a Papámmal. Azt terveztem, hogy megosztom vele a munkával kapcsolatos gondolataimat. Eddig nem volt időnk erről beszélgetni, pedig tudom, hogy ez a téma fontos neki. Rettentően büszke volt rám, hogy a főiskola után sikerült elhelyezkednem, és az elmúlt bő 10 évben egy dinamikusan fejlődő karriert felépítenem. Büszke volt, hogy multinacionális cégekkel dolgoztam együtt, és hogy megbecsülnek a munkahelyemen. Sokáig én is úgy gondoltam, hogy jó úton haladok, de tavaly előtt egyre inkább magával ragadott az a gondolat, hogy valami nem ugyanolyan mint régen, és valami újra lenne szükségem. Akkor azt gondoltam, hogy egy munkahelyváltás épp elég lesz. Aztán az új munkahelyemen eltöltött közel egy év után úgy döntöttem, hogy ez sem az, és csatlakoztam egy társasvállalkozáshoz, amiben én is mint tulajdonos vettem részt. Az idei év persze nem igazán kedvezett a fiatal vállalkozásoknak, így ez a társaság feloszlott. Nagyjából pont azelőtt, hogy a betegségem kiderült.
Nem beszéltünk róla, de úgy éreztem, hogy mindez Édesapám szemében úgy tűnhet, hogy rossz döntést hoztam és érdemes lenne elgondolkodnom azon, hogy visszatérjek a multinacionális vállalatokhoz. Hagyjam a vállalkozósdit és legyek megint alkalmazott. Nem voltam benne biztos, hogy így gondolja, de tudni akartam.
„Tudod Apa, sokat gondolkodtam ám azon, hogy miért is alakulhatott ki bennem ez a tumor.”
„Igen? És jutottál valamire?”
„Szerintem, biztos hogy sok köze van ahhoz, hogy dohányoztam és hogy nem étkeztem egészségesen. De azt gondolom, hogy a munkám is nagyban hozzájárult.”
„Ezt hogy érted?”
„Nem beszéltem még róla, de én leginkább azért hagytam ott az alkalmazotti létet, mert elegem lett a multi-mentalitásból. Egyre inkább azt vettem észre, hogy feleslegesen dolgozom. Hogy a megbízóink a döntéseiket nem az alapján hozzák, hogy mi mit javasolunk, hanem hogy nekik mi a legkifizetődőbb és a legkényelmesebb. Ez a munkamentalitás viszont baromi stresszes, mert baromira nem lehet kitalálni, hogy a következő lépésben éppen mi lesz neki a jó. Amikor elkezdtem dolgozni, ez a stressz óriási volt rajtam, mert nagyon rutintalan voltam. Később persze már tudtam, hogy min izgassam magam és min ne. De a fölösleges munkavégzés így is megmaradt, és továbbra is idegesített. Idő kellett, hogy erre rájöjjek, de utána kénytelen voltam lépni.”
„Nem tudtam, hogy téged ez a munka ennyire nyomasztott.” – mondta a Papám.
„Nem, mert nem mutattam és nem mondtam. De ha a stresszt nem engedi ki magából az ember, akkor az benne marad. És ahogy azt mondják, leginkább a gyomrot támadja. Nem tudom, hogy az én tumoromnak köze van-e a stresszhez, lehet, hogy nincs. De az biztos, hogy ha még mindig alkalmazott lennék, tuti biztos, hogy nem megyek el a gyomortükrözésre, mert találtam volna ennél „fontosabb” dolgot. Pontosabban, találtak volna nekem „fontosabb” dolgot. És egyszer csak lefordultam volna a székemről munkaközben. Ki tudja, akkor megúsztam volna-e ennyivel?
Amikor úgy döntöttem, hogy nem akarok többet ilyen környezetben dolgozni, akkor még csak éreztem, hogy miért. Most, hogy már túl vagyok ezen a műtéten, tudom is.
Sejtem, hogy neked úgy tűnhet, hogy most rossz döntést hoztam, mert a karrierem fuccsba ment, de hidd el, hogy én egyáltalán nem érzem ezt. Nem tudom most másképp csinálni, csak úgy, hogy a magam ura leszek. Így sem leszek felmentve a stressz alól persze, de legalább magam miatt fogok stresszelni, nem mások miatt.”
A Papám végig, figyelmesen hallgatott. Bár máskor bele-bele szokott szólni a mondandómba, de most nem tette.
Mikor befejeztem, azt mondta:
„Megértelek, Zola és elfogadom a döntésed. Hidd el nekem, hogy nekem is az egészséged a legfontosabb. És persze, hogy boldog legyél.”
Örültem, hogy a Papám elfogadta a döntésem. Megnyugtató úgy elindulni egy új úton, hogy érkezik hátulról támogatás.

2009. július 5. (Vasárnap)

2010-01-04T12:33:00.000+01:00

Ez volt a leghosszabb és legunalmasabb nap. Kánikula volt, és olyan lassan teltek a percek, hogy majdnem sikító frászt kaptam. Persze igyekeztem „izgalmassá” tenni, ami kimerült a sétákban és étkezésekben, de még így is nagyon sokáig tartott ez a nap.
Alapvetően az volt a baj, hogy bár már egészen jól tudtam közlekedni és már egészségileg is tök jól éreztem magam, mégis a kórházban kellett lennem. Már nagyon mehetnékem volt. Úgy éreztem a 8. napon, hogy már otthon kellene folytatnom a gyógyulást. De hát ha maradni kell, hát maradni kell.

Reggel a szokásos sétával nyitottam. Gyakorlatilag megállás nélkül le tudtam már nyomni egy kilométert. Aztán pihenés, aztán jöhetett még fél kilométer. Soha életemben nem éreztem úgy, hogy mozgáshiányom lenne. Itt valami miatt ez is kialakult. Amellett, hogy telt vele az idő, jóleső érzés volt sétálni, és fárasztani magam. Jó volt érezni, ahogy az izmaim erőlködtek és megfeszültek. Nem is annyira a megtett távolság számított, mint hogy mozgásban legyek. Hogy legyek aktív. Furcsa érzés volt.
Számomra a sportolás mindig is két dolgot jelentett: szórakozást és / vagy teljesítményt. Gimnáziumban rendszeresen kosaraztam az iskolai csapatban. Az edzőnk, helyesen, úgy gondolta, hogy inkább érezzük magunkat jól, mint hogy kiszívva, kifacsarva csak egy kötelesség legyen a sorban a kosárlabda is. Nem voltak erőnléti edzések, meg taktikai gyakorlás. Mi minden edzésen játszottunk. Ez valamennyire meg is látszódott az eredményeinken, de még így is voltak nyertes meccseink. Viszont a hangulat mindig remek volt és ritkán fordult elő, hogy bárki is hiányzott volna az edzésekről.
A teljesítményorientáltságról pedig az jut eszembe, amikor már felnőtt fejjel, kampány szerűen el-el mentem néha sportolni, leginkább edzőterembe. Megvolt a célom, 10-20-30 kilókat felemelni, és hétről-hétre emelni a mennyiségeket. De nem igazán élveztem ezt a fajta edzést. A lelkem mélyén kényszernek éreztem.
Akárhogy is, pusztán a mozgás öröme sehogy sem talált meg. Eddig.
Ezek a séták annyira jól estek viszont, és annyira felpörgettek, hogy gyakorlatilag azt vettem észre, hogy úgy működnek, mint a kábítószer. Hiányzott, ha nem mehettem mozogni. Csak bízni tudtam benne, hogy ez később is megmarad, de most már tudom, hogy megmaradt. Ma is kell a napi betevő mozgás.

A séta után jött a reggeli. Kis tejbe áztatott kalács volt. Isteni volt! Úgy benyakaltam, mint kacsa a nokedlit. Mire végeztem vele, Anita már meg is érkezett. A délelőttöt együtt töltöttük. Sokat sétáltunk a kórház parkjában és rengeteget beszélgettünk. Igazándiból ez volt az első olyan alkalom, amikor már értékelni tudtam, hogy mi minden történt vélem. Hogy mennyi pozitív hatás ért, amellett a sok rossz mellett. Már nem emlékszem, hogy az ő ötlete volt-e, vagy az enyém, de azt hiszem ott fogalmazódott meg először, hogy ezeket az élményeket mások számára is rögzítenem kellene. Én hajlamos vagyok sokat gondolkodni a dolgokon, amik történnek velem és képtelen vagyok arra, hogy jelentős események mellett csak úgy elmenjek, mindenféle értékelés nélkül. Az értékelést pedig szeretem megosztani másokkal és vitára bocsátani. Azt hiszem, így született meg a blog ötlete és a fogadalom, hogy megírom a történetem.

Ebéd után az Édesapám is csatlakozott hozzánk. Beszélgettünk politikáról, családról, mindenről, ami csak eszünkbe jutott. Kint ültünk a teraszon és közben a tájat bámultuk. Az egész olyan nyugodt volt és távoli. Mintha csak egy Csehov darab szereplői lettünk volna, akik ülnek a dácsa kertjében, a legnagyobb nyugalomban és egyben unalomban és egyetlen szórakozásuk a beszélgetés. De az is olyan lassú és ráérős. Tényleg lassan telt a nap, de egyszer csak a végére értünk. Este megkaptam a szokásos kis injekciómat és kértem egy altatót is. Igyekeztem mihamarabb álomba ringatni magam az utolsó teljes nap előtt a kórházban.

2009. július 6. (Hétfő)

2010-01-03T07:51:00.000+01:00

Az utolsó teljes nap várt rám, amikor hétfő hajnalban a szokásos hőmérőzés miatt ébresztett az éjszakás nővér. Lázam már a hétvégén sem volt. Talán csak a napközbeni kánikula miatt közelítettem meg egyszer egyszer a hőemelkedést. A vágásomon a duzzanat pedig szépen apadt.
A másfél kilométeres séta már-már rutinnak tetszett. Megállás nélkül lenyomtam. Aztán mosakodás, beágyazás, rendcsinálás, csak hogy ne érje szó a ház elejét, ha jönnek a nővérek ágyneműt cserélni. Aztán kiültem olvasni a teraszra. Nem jutottam sokáig az újságomban, már jött is a délelőtti „nővér-műszak”. Mint mindig, most is jókedvűek és aranyosak voltak. Beszélgetünk kicsit az esküvőről, hogy lesz, mint lesz. Megjegyezték, hogy biztosan nagyon szeretném már, ha ilyen nagyon erőltetem a gyógyulást. Mondtam nekik, hogy nem is menne másképp.
Aztán megérkezett a reggeli is. Volt kis briós, kakaó, kefir meg tea. Minden mi szem szájnak ingere. Teljes kiszolgálás.
Aztán jött a nagyvizit. A Professzor úr mint mindig, most is jókedvűen lépett be a szobába, nyomában az orvosi és nővéri karral.
„Minden rendben van? Nincs panasz?” – kérdezte mosolyogva.
„Nincs, nincs!” – mondtam. „Már várom a holnapot.”
„Rendben! Széklet volt a hétvégén?”
„Igen, szombaton megvolt!” – vigyorogtam.
„Remek! Akkor holnap délelőtt majd kiszedjük a varratok felét. A másik felét pedig majd pár nap múlva kellene. Van Pesten ismerős, aki meg tudja csinálni.”
„Megoldjuk, Professzor úr.” – mondtam.
„Jó.” – majd köszönt és kivonultak a szobámból.

Nagyon hálás voltam a Professzor úrnak mindazért, amit értem tett. Nyilván neki én „csak” egy feladat voltam a munkája során, de én mégis úgy érzem, hogy annyi minden megváltozott ennek a műtétnek a hatására, hogy valahogy ki kell mutatnom a hálámat.
Már napok óta azon gondolkodtam, bevonva Édesapámat és Anitát is, hogy hogyan ejtsük ezt meg. Körbeérdeklődtünk ismerősöknél is, de senki sem tudott egy aranyszabályt mondani, csak hogy egy-egy esetben ez hogyan szokott menni. De valahogy minden megoldás olyan esetlen volt. Meg voltam lőve. Mégis, telt az idő és éreztem, hogy valamilyen döntést meg kell hoznom.
Aztán délelőtt megjött Anita. Elmondtam neki ismét a problémám, hogy most már kellene valamit csinálni. Erre ő azt mondta a lehető legnagyobb egyszerűséggel: „Fene vigye, menjünk oda hozzá most!”
„Jó, de lehet, hogy most épp műt.” – mondtam.
„Nézzük meg, hogy ott van-e az irodájában.” – válaszolt Anita.
„Nézzük.”

El is indultunk az iroda felé. Bent volt. Épp beszélgetett valakivel, így a titkárnője azt javasolta várjunk. Szerencsére nem kellett sokat. Hamar bejutottunk hozzá.
„Professzor úr,” – kezdtem – „csak azért szerettem volna beszélni a Professzor úrral, mert szerettem volna megköszönni a Professzor úrnak a segítséget és amit értem tett. Tényleg nagyon hálásak vagyok!” Egy mondatban ilyen sokszor azt hiszem, még nem mondtam azt, hogy Professzor úr.
„Jaj, nem kellett volna.” – mondta. Látszott, hogy kicsit zavarba jött, és gyorsan bele is kezdet egy új témába.
A gyógyulásomról kezdett el beszélni. Azt mondta, hogy akkor két hét múlva majd meglesz a szövettan eredménye. Adott egy névjegykártyát, hogy majd őt, közvetlenül keressem. Elmondta ismét, hogy nem kell izgulnom, mert ez biztosan valamilyen jóindulatú daganat lesz, és épp ezért a további életemet nem fogja nagyon befolyásolni. Majd azért beszélnem kell a dietetikus orvossal, de a rehabilitáció leteltével ehetek majd bármit. A szélsőségektől tartózkodnom kell, de bármit meg lehet majd kóstolni. A lényeg, hogy most már nem lesznek problémáim és meg fogok gyógyulni. Az esküvőn pedig még egy pohár bort is ihatok. Nevetett. Mi is nevettünk, majd még egyszer megköszöntük és mondtuk neki, hogy már nem akarjuk feltartani a munkájában, el is mennénk.
„Na látod, nem is volt olyan nehéz.” – mondta Anita.
„Jó, tényleg nem. Csak béna, hogy ezt így kell csinálni. Jaj, és még a nővéreknek is meg kell majd köszönnöm!”

A lényeg, hogy túl voltam rajta. Legalább a délelőtt ezzel elment. Délután megjött Édesapám is és megint lementünk vele a kórház kertjébe. Jó volt keresztül menni a kórházon. Az előző napi unalommal szemben, most ismét megtelt az épület élettel, nagy volt a nyüzsgés mindenfelé. Mielőtt kimentünk volna a kertbe, meg is kértem, hogy egy picit ücsörögjünk a büfé előtt. Jó volt nézegetni az embereket. Jól esett a gondolat, hogy én a sok beteg közül az vagyok, aki már túl van a nehezén és holnap elmehet haza. Aztán mosolyogva felálltam és elindultunk kifelé. Majdnem egészen a vacsoraidőig a kertben töltöttük a délutánt. Kicsit el is fáradtam és így még inkább megérdemeltnek éreztem a vacsorát. A vacsora végeztével a látogatási idő is lejárt. Utoljára köszöntem el a látogatóimtól este. Aztán utoljára kaptam meg az esti injekciót. Aztán kimentem még megnézni utoljára a kórház teraszáról a naplementét. Végül utoljára lefeküdtem az ágyamba, és álomba szenderültem.

2009. július 7. (Kedd)

2010-01-02T07:48:00.000+01:00

Eljött az utolsó nap. A hajnali ébresztés után, kicsit még az ágyban maradtam „dögleni”, de max. félóra után kiugrottam, és mentem a sétára. Lassabban mentem, mint szoktam. Néztem a tájat és igyekeztem magamba égetni azokat a képeket, amiket onnan, az erkélyről látni. A Mecsek oldalát, a Piaristák templomával és a tanárképző épületével. A huszonöt-emeletest, ahogy a magasba ágaskodik a többi épület között. És persze a Pécsi medencét, ahogy a hajnali pára megszorul benne. Jó volt nézni. Több dolog miatt is. Egyfelől, mert imádom ezt a várost. Bár nyolc éves korom óta pesti vagyok, de mégis ha megkérdezik, még ma is azt mondom, hogy én idevalósi vagyok. Mert, ez a látvány és képek rengeteget segítettek a gyógyulásomban. Végül, mert ma látom utoljára.
Nem tudom, hogy kedd reggel mennyit gyalogoltam, nem számoltam. Addig mentem, amíg meg nem telt a lelkem, a hardware-em a képekkel.
Aztán bementem a szobámba, és elkezdtem a készülődést. Először megmosakodtam, aztán összepakoltam a tisztálkodószereim. Majd a ruháim következtek, végül pedig a könyveim, újságaim, kis tévé, miegymás. Viszonylag hamar végeztem, leültem az ágy szélére, és bámultam ki az erkélyajtón. Ahogy ott vártam a reggeli nővérekre, nem tudom miért, de elkezdtem dúdolni azt a kis olasz dalt, amit a gyerek Vito Corleone énekel, amikor himlő gyanú miatt karanténba zárják Ellise Island-on.

Először nem is vettem észre, hogy ezt éneklem, de amikor pár másodperc múlva rájöttem, elkezdtem magamban röhögni és a lábamat himbálni az ágy szélén, ahogy ő is tette.
Nem sokkal később megérkeztek a nővérek. Vidámak voltak, mint mindig. Egyből észrevették, hogy már becsomagoltam és szépen felöltöztem. Arról érdeklődtek, hogy egyből megyek-e Pestre haza, vagy maradok-e még. Hogy ki fog hazavinni? Meg, hogy ugye majd visszajövök még? Kedvesek voltak. Mikor végeztek, megkértem egyiküket, hogy maradjon még. Meg akartam köszönni ezt a sok kedvességet és fáradtságot, amit irányomba mutattak. Ő persze hálálkodott nagyon és azt mondta, hogy nem volt fáradtság. Hát persze! Én láttam, hogy ez mekkora meló, még akkor is, ha az ember szívesen csinálja. Ez a minimum, hogy megköszönöm.
Aztán nem sokkal később már kezdődött is a vizit. A Professzor úr is rögtön konstatálta, hogy milyen szépen összekészülődtem. Elmondta az ilyenkor szokásos rutint: vizit után Viktor kiszedi a varratok felét, aztán 10 óráig megkapom a kilépő papírokat. Legkésőbb pénteken pedig vetessem ki Pesten a varratok másik felét is. Még annyit mondott, hogy akkor két hét múlva érdeklődjek a szövettan eredménye miatt, és hogy szeptemberben látogassam meg egy kontroll miatt. Aztán kezet nyújtott és elköszönt. Az utolsó viziten is túl voltam.
Reggeli közben megérkezett Anita is, aki még egy kicsit optimalizálta a csomagjaim, aztán együtt kiültünk a teraszra beszélgetni. Nem sokkal ezután meglátogatott egy diabetikus doktor, aki elmondta, hogy miket és milyen formában ehetek majd a rehabilitációm öt hetében. Vicces volt, mert az elején a kezünkbe nyomott egy papírt, amin a szigorú diéta volt, ami egyébként nem is volt olyan nagyon szigorú, de aztán a beszélgetés végig arról szólt, hogy tulajdonképpen ezt nem is kell annyira szigorúan venni, mert hiszen ezt is lehet, meg azt is lehet. Tulajdonképpen a lényeg az volt, hogy nehéz, zsíros, erős ételeket, amik a gyomrot terhelik tilos, minden más, ami könnyen feldolgozható és kíméletes azt lehet. Én magamban rosszabbra számítottam.
Aztán egyszer csak meg jelent az ajtóban Viktor, négy kis orvostanonccal a sarkában. „Rohanok” –mondtam neki mosolyogva és magára hagytam Anitát a diabetikussal az erkélyen, majd felfeküdtem az ágyra.
Feltettem a szokásos rutin kérdést, hogy fog-e fájni, de őszintén szólva annyira fel voltam dobva attól, hogy megyek haza, hogy nem is igazán érdekelt a válasz. Viktor természetesen nevetett és mondta, hogy nem, majd leült egy kis székre és a kis szerszerszámaival nekilátott a művelethez. A négy tanonc pedig fölém hajolt, hogy figyelmükkel végig kísérjék a varratkiszedést. A dolog tényleg nem fájt. Ici-picit feszült a seb, ahogy a „madzag” alá nyúlt az ollóval, de ez semmikép sem nevezhető fájdalomnak. Mikor végzett el akart köszönni, de én megelőztem és megkértem, hogy maradjon még. Becsuktam az ajtót, majd a mondókámba kezdtem, hogy megköszönjem a segítségét, amit a héten nyújtott. Nem csak azért akartam, ezt megtenni, mert azt gondoltam, hogy ezt így kell, hanem azért is, mert meg vagyok arról győződve, hogy Viktor elhivatottságban és szakmai szenvedélyben jóval felülmúlja orvostársait. Láttam ez alatt a hét alatt olyan kezdő orvost, akin látszott, hogy számára csak az volt a fontos, hogy rajta legyen a fehér köntös és ezzel villogjon a társai és a nővérek előtt, de Viktor teljesen más volt. Rajta látszik, hogy a gyógyítás a mindene. És nem meglepő módon, ezzel a mentalitással is válaszolt a köszönetemre.
Azt mondta, hogy nagyon kedves vagyok, de ő nem a köszönetért csinálja, hanem mert neki ez a munkája, hivatása. Szeretné magát ehhez tartani. No comment, csak csodálat! Kezet fogtunk, és elbúcsúztunk. Abban maradtunk, hogy alkalomadtán sort kerítünk egy közös ebédre vagy vacsorára.

Nagyjából fél 10 – háromnegyed 10 felé Édesapám is megérkezett. Ő vállalta, hogy felfuvaroz Pestre. Aztán nem sokkal 10 óra előtt megkaptam a kilépő papírjaimat és elindultunk kifelé. Minden, az osztályon éppen jelenlévő orvostól és nővértől elköszöntem, akik mind sok boldogságot kívántak nekünk az esküvőre. Amikor kiléptünk az utcára, megint mosolyognom kellett. Hát, kint vagyok. Ezen is túl vagyok. A gyógyulásom legizgalmasabb, legfontosabb és legmegterhelőbb szakaszán vagyok túl.

Beültünk a kocsiba, és elindultunk haza.

Zárszó

2010-01-01T07:41:00.000+01:00

Ma négy hónapja, két hete és egy napja, hogy kijöttem a kórházból. Ezalatt az idő alatt megszabadultam a maradék varratoktól, helyre állt az emésztésem, fizikálisan rendbe jöttem. A szövettan eredményeként kiderült, hogy a daganat jóindulatú volt. Sőt, a jóindulatú daganatok közül is a legjobb volt. A szeptemberi kontroll után pedig megtudtam, hogy nincs szükség további kezelésre, megfigyelésre.
Kívülről csak egy vágás emlékeztet a történtekre. Mégis azt gondolom, hogy érdemes egy részletesebb egyenleget húzni, mert bennem viszont sok minden változott.

Kezdjük talán azzal, hogy már nem rettegek a kórházaktól és az ott folyó munkától. Megtapasztaltam, hogy mindaz, ami ott történik, csak a beteg, vagyis az én érdekemben folyik, és az orvosok, nővérek mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a fájdalmas, rémisztő részletek ne kerüljenek a tudomásomra. Ha az ember mégis találkozik olyannal, ami külső szemlélőként taszító lehet, nem lesz az betegként, mert hirtelen megvilágosodik, és minden természetesnek fog tűnni. Szóval ha valaki mostanában készül élete első kórházi napjaira, ne aggódjon, nem lesz annyira borzasztó, mint amennyire kívülről látszik.

Szintén egészségügyi téma, és fontos pár szót említeni róla, az az orvosok és nővérek munkája. Nyilván volt egy elképzelésem arról, hogy milyen mennyiséget dolgoznak nap mint nap, és mi mindent kell megtenniük munkaköri kötelességből, de a valóság felülírta az elképzeléseim. Leginkább abban, hogy sem az orvosok, sem a nővérek nem voltak flegmák, unottak vagy akár felszínesek. Minden áldott nap ugyanazt a színvonalat hozták, ugyanolyan figyelmesek, segítőkészek és ami a legfontosabb, jókedvűek voltak. A mai napig nem értem, hogyan. Nem tudom, hogy minden kórházban így van-e, de a pécsi 400 ágyas sebészete hibátlan volt!

Ami a mozgást illeti, nos ott is jelentős változás állt be. A rengeteg séta, amit a kórház végtelenül hosszú teraszán nyomtam le, valahogy belém égette az aktivitás igényét. Ma már nem igen telik el nap anélkül, hogy ne tegyek legalább egy hosszabb sétát. Ha elfogadható az időjárás, inkább kerékpárral megyek a dolgomra, mint autóval vagy motorral. Az úszás és a futás még várat magára, de ígérem ezek lesznek a következők.

Az ugyan kiderült, hogy jóindulatú volt a daganat, de arra vonatkozóan nem kaptam egyértelmű választ, hogy miért is alakulhatott ez ki bennem. Mivel azonban én minden, bennem felmerülő kérdésre szeretném tudni a választ, ha nem kapok, majd én kitalálok. Talán ezek a válaszok nem is nélkülöznek minden alapot.

Az egyik ok, amit felelőssé teszek a daganat kialakulásában, az egészségtelen táplálkozás. Amióta önálló életet élek, a gyors, kész és félkész kaják jelentős szerepet kaptak a étkezésemben. Emellett pedig a szénsavas üdítőktől sem tartózkodtam. Persze nem lehet tudni, hogy ezen ételek, italok fogyasztásának lehetett olyan következménye, ami okozta a daganat kifejlődését, de az biztos, hogy a sok furcsa nevű és E-betűs anyag, amikkel teletömik ezeket a cuccokat, nem lehetnek jótékony hatásúak. Az biztos, hogy a jövőben tartózkodni fogok ezektől tápoktól.

Sokszor, sok helyen hallottam, olvastam, hogy a stressz első számú célpontja a gyomor. Korábban a munkám nagy része abból állt, hogy olyan dolgokon kellett paráznom, amelyek tökéletesen jelentéktelenek voltak, esetleg semmilyen hatással nem voltak a dolgok alakulására, ráadásul még semmi hasznom sem származott belőlük. Igyekszem a jövőben olyan munkát végezni, ahol nem „munkaköri” elvárás a stressz. Persze nem gondolom, hogy távol fogom tudni magam tartani tőle, de ha már muszáj lesz aggódnom, akkor legalább váljék javamra.

Végül, de nem utolsó sorban meg kell említenem a dohányzást is. Egy okos indiai jógaoktató azt mondta, hogy az ember foglalkozhat sokat a testével, étkezhet a legegészségesebben, akkor sem fog az egész semmit sem érni, ha dohányzik. A cigi olyan sokat árt, hogy semmi sem tudja kompenzálni. Ma-holnap öt hónapja lesz, hogy nem gyújtottam rá. Ami a leginkább boldoggá tesz, hogy nem hiányzik. Biztos, hogy ehhez kellett az is, hogy keresztülmenjek ezen a tortúrán, de ha csak ennyit profitálnék belőle, már azt mondanám, megérte.

Az elmúlt négy hónapban meséltem még családról, hitről, barátságról is. Olyan perspektívákból láttam ezeket a témákat, amelyekből még soha sem, és ami különösen boldoggá tett, hogy egyes szereplőkhöz igazán közel kerültem. A blogom pedig segítség volt abban, hogy őszintén meséljek a témáról ismerősöknek és ismeretleneknek egyaránt.

Örülök, hogy sikerült megtartanom a fogadalmam, és megírnom ezt a blogot. Nagy segítséget és inspirációt jelentettek számomra azok a barátaim és ismerőseim, akik hétről hétre végigkövették a sztorit és támogató szavaikkal biztattak a folytatásra. Ezúton is köszönöm nekik, hogy olvastak. Mindazoknak, akik pedig ezután fognak rábukkanni a blogomra, kívánom, hogy találjanak benne hasznos és érdekes információkat, gondolatokat.
Viszlát!