Dius gondol... mit is?

Nahát...

2012-02-10T22:20:00.001+01:00

Egyre kevésbé vagyok érdekes. Vagy csak van egyfajta uborkaszezon ismét a blogvilágban, mindenesetre úgy felére esett vissza a látogatottságom. Na félre értés ne essék, nem vagyok elégedetlen, vagy ilyesmi. Mondjuk igazolódni látszik ezzel az a teóriám, hogy amikor van ideje az embernek kommentelni, akkor őt is látogatják, amikor meg nem, akkor elsikkad, mert nincs "szem előtt". Természetesen tudom, hogy nagyon sokan vannak úgy sok-sok bloggal, hogy olvassák napi rendszerességgel is, de ritkán szólnak hozzá. Én is ilyen nem túl gyakran hozzászóló vagyok... ha van időm, és olyan volt a téma, akkor hagyok nyomot, egyéb esetekben csendben settenkedem. De azért képben vagyok. :)
Ami érdekes, hogy miközben a héten először komolyan megkérdeztem magamtól, minek is blogolok... hirtelen derült égből változott a statisztikám.Tekinthetném égi jelnek, de nem fogom. Nem tudtam válaszolni a kérdésre, továbbra is azért írok, mert csak. Az égadta egy világon semmi célom nincs vele, csak az írás. Nem mondom, hogy nem lenne jó, ha mondjuk "fizetett" blogger lennék, de semmi ötletem nincs arra vonatkozóan, hogy is lehetnék az. Amíg meg nincs, addig nincs is cél sem.
Ámde felvetődik az is, hogy a heti "depidömpingemből"már második nap elege lett mindenkinek, és inkább erre sem járt. Meg tudom őket érteni. Én is utálnám, ha még a szabadidőmben is lehúznának mindenféle kis h.p-k a neten.
Összekapom magam. Mondjuk egy jó alvással kezdem. Aztán hétvégén kicserélem magam az igazi Diusra. :)
Lesz itt még napsütés...:))

Be kell látnom

2012-02-09T22:47:00.000+01:00

végre, egyszer s mindenkorra, hogy ez az út, amin épp haladok, nem csak nem vezet sehova, de ráadásul sokkal inkább visszafelé visz, mint előre. Ha nem lennének barátaim, akik időről időre figyelmeztetnek erre, ki-ki a maga módján, ha nem lenne itt mellettem Balázs, aki hihetetlen kifinomult radarokkal kezeli helyén a hisztijeimet, akkor még nem tartanék itt sem, hogy egyáltalán tudjam ezt.
Az egész hetem arról szólt, hogy keseregtem, dühöngtem, morogtam, zokogtam, könnyeztem, csapkodtam, de leginkább sajnáltam magam. Az lenne a legjobb, ha most megráznám magam, és mindezen tudnék egy jót nevetni. Lehetne ilyen egyszerű is, de nem az. Vagyok annyira hülye, hogy itt üljek összezavarodva, azon gondolkodva, hogy most akkor mi is van? Fogalmam sincs mit akarok. Jelen pillanatban nagyon vágyom arra, hogy egy hétig szabadságon legyek. Nem leszek, esetleg a tavaszi szünetben van erre esélyem. Épp készültem rá, hogy elindítsam magamban a nagy "rohadjon meg az egész világ, amiért nem ért meg" hisztimet, aztán rájöttem, hogy tök felesleges felhergelni magam ezen, úgysem oldok meg vele semmit, esetleg még a fejem is megfájdul. (ez az irányítás?) Azt nem mondom, hogy nem esik rosszul, hogy mégsem tombolok és szitkozódom magamban, (helyette Kárpátiát hallgatok) de értékeljük egy javuló lépésnek. Igazából magam sem értem magam, mert azon túl, hogy mindig majd megfagyok, igazán semmi okom nem lehet panaszra. Még fizetésemelést is kaptunk, mindketten. Ami azt jelenti, hogy kevesebb bevételünk azért nem lett. És ez máris jókedvre kéne, hogy okot adjon. De nem volt elég. Telhetetlen vagyok?
A gyerekek is jól vannak, már ennek is illene örülnöm, mikor már szinte mindenki túl van minimum egy felső légúti nyavalyán. Szóval,ez is örömforrás.
Patrik farsangi jelmeze is elkészült végül. Igaz, hogy én tegnap éjjel fél tizenkettőkor úgy vágtam oda az asztalra amerikai zászlóstól, hogy ha nem póló lett volna, csak úgy csattan, de ma délelőtt Roli óvó nénijének hathatós közreműködésével be lett fejezve. És hogy kárpótoljon a mérgelődésért a sors (najó, a saját bénaságom idegesített leginkább), megnyerték a "jelmezversenyt", úgyhogy holnap is mennek, újra bemutatják. :D Mondhatjuk, hogy ez is öröm. :)
Ma láttam megint a táncosokat is. Sőt, míg tegnap csak a negyedikeseket, ma a nyolcadikosokat is. :) Mondjuk az egészen fura érzés ám, hogy ezekre a gyerekekre emlékszem az oviból, meg a babakocsijukból, most meg látom őket frakkban-báli ruhában. Nem is értem, hova rohannak úgy ezek a gyerekek... ;)
Holnap még megünneplem a hét utolsó munkanapját egy kevés túlórával. Az egész napot bevállaltam volna, ha megkapom cserébe a hétfő délutánt, de nem volt jó ajánlat, legalábbis nem éltek vele. Így háromig maradok. Munka után még azért ezen tomboltam egy órát, de mostanra feldolgoztam...vagy legalábbis belenyugodtam, hogy újabban minden péntek ilyen..
Szóval, egy lehiggadós-elfogadós-belátós hétvégének nézek elébe, remélhetőleg. De azzal is beérem, ha csak a lehiggadás jön össze. :)
Már csak kettőt kell aludni, és szombat reggel lesz. :) Na, ez a jó.. :) Holnap pedig nem kell egyedül aludnom, sallalla.

Ömlesztve

2012-02-08T23:45:00.001+01:00

Ma aztán végképp nem írok inkább. Mert nyomdafestéket nem tűrő szavak törnének elő belőlem, emlegetve mindenkinek a felmenőjét, aki a farsangot, azon belül is a jelmezeket, és a varrástudatlan, kézügyesség hiányos szülők által kreált jelmezeket főképp kitalálta.
Ez az egyik.
A másik meg még mindig ugyanaz a nóta. A kiborulás határán vagyok a fázástól. Nem bírom tovább. Két dolgot eszeltem ki. Vagy rászokok a piálásra, mert az állítólag melegít, vagy pedig el sem mozdulok addig a fűtőventilátor (a ventilátor tényleg csak egy l?, kettővel írva aláhúzza nekem a helyesírás ellenőrző) mellől, amíg nem lesz plusz tíz fok minimum. Meg még eszembe jutott a fűthető ruha feltalálása is, de leragadtam ott, hogy honnan kapna energiát, amivel fűt. Az már annyira tudományos gondolat volt, hogy inkább hagytam a fenébe.
De azért ma már túlestünk egy farsangon. Erikén. Ott voltam, helyesek voltak a kis kártyakatonák. Na, mondjuk nem teljesen volt világos, milyen katonák is, akik valami kis helyes andalító zenére táncikálnak, de sebaj. Erik nem érezte jól magát, már az elején jönni akart haza, fájt a hasa, de azért végigcsinálta, és csak utána jöttünk. Fénykép nincs, mert az analfabéta felem még mindig nem tanult meg fotózni, és a gép is itthon volt. Úgyhogy csak képzeljétek el a fehér inges-fekete nadrágos fiamat, ahogy elöl-hátul rajta van egy nagy, karton méretű treff hatos. Volt hozzá beharapott szájú szégyellős vigyor. :)
Hát ennyi mára. Élünk, épphogy... de mindjárt hétvége.

Visszanyalt a fagyi

2012-02-07T23:00:00.002+01:00

Sok mindenen volt ma lehetőségem megint gondolkodni. Igazából komolyan magamra vettem, hogy jóformán az egész internet kifigurázta már a hozzám hasonló tél-nembírókat, ami amúgy hülyeség részemről, de tény, hogy még sosem bántott ennyire. Mindegy végül is, mert azóta rájöttem, hogy mindez lényegtelen is. Mármint hogy az internet épp min csámcsog. Én tudom az okot, én élem meg a következményeit, és kész.
Alig vártam, hogy hazaérjek, mert fél délután azon kattogtam, hogy itthon válság-helyzet van, Balázs beteg. Megfázott, fájt a feje, illetve a szeme mögött (úgy gondolom, az arc, vagy homlokürege). Többször beszéltem Patrikkal, mindannyiszor "apa fekszik", "apa alszik" válaszokat kaptam arra a kérdésre, hogy hogy van apa. Háromkor telefonos úton átszerveztem az oviból hazahozást is, tudtam, hogy anyámék négykor már nem lesznek otthon, így megkértem, menjen át rögtön ébredés után. Ez is megvolt.
Ötkor hazajöttem, Balázs még mindig feküdt, de már nem aludt. Jóformán csak nyöszörgött, hogy nagyon fáj, és hogy mennyire, azt igen jól tükrözte, hogy azonnal beleegyezett, hogy elővegyem az infra lámpát. Máskor ezért minimum egy fél napig könyörgök-morgok-fenyegetek. Lámpáztunk, jól esett neki, vett be fájdalomcsillapítót, mert a fájdalom továbbra sem szűnt, majd elment fürdeni. Az nem újdonság, hogy szeretek bemenni a fürdőbe hozzá, mert ott legalább nyugodtan lehet két szót váltani. Most tettem-vettem a konyhában, mikor egyszer csak jött a "vezérhangya", hogy menjek be inkább hozzá. És milyen jól tettem. Még mikor beléptem, arra panaszkodott, hogy nagyon fáj. Akkor már furán sápadt is volt. Aztán elmondása szerint pattant egyet az a valami, majd még egyet, és ugyan egy fél percig is azt hajtogatta, hogy jajj de jó, végre nem fáj, de már látszott, hogy amúgy meg nagyon nem stimmel valami. Az arca nem is sápadt volt már, hanem iszonyatosan fehér, amikor pedig elkezdett a szája is fehéredni, és ezzel egyidőben valahogy olyan érdekesen kezdett zihálni, bevallom, egy pillanatra pánikba estem. Láttam már őt nagyon kiszolgáltatott helyzetben, amikor dőlt az orrából a vér, de még így sosem. És nem is akarom többet. Végigfutott az agyamon, hogy istenem, csak el ne ájuljon itt, a kádban, mert nem tudom megakadályozni, hogy megüsse magát. De már nyitotta is a hideg vizet, locsolta az arcára. Láttam, hogy leverte a víz. Hoztam neki egy kockacukrot, meg egy pohár vizet. Nem ájult el, de nagyon lassan múlt el a rosszullét. Még jó pár percig nem engedtem felállni, nehogy újrakezdődjön. A vérnyomását megmérte, 113/40. Ez a per ez iszonyatosan kevés. Ivott egy kávét, és természetesen lebeszélhetetlen volt arról, hogy elmenjen dolgozni, mert amúgy is kevesen vannak. Nem vetettem be az aduászt, hogy ők kevesen vannak, nekünk meg csak ő van egyedül, mert én sem vagyok különb egy fokkal sem, itthon nem maradok semmivel sem.. (két hülye egy pár) Szent ígéretet tett, hogy ha újra elkezdődik, akkor hazajön.
Bennem azóta is kattog az egész. Az is, ahogy szinte "visszanyalt a fagyi". Ő csinálta végig ezt velem már, sőt, még rosszabbat. Most már értem azt a rettegést benne, amit olyankor érez, ha én nem vagyok épp a legjobb formámban. Az a pár perc az valami iszonyat volt. Nem tudom mitől féltem inkább, és nem is akarom megfogalmazni magamban. De soha többé nem akarom őt így látni. Inkább morogjon, amiért elsóztam a levest, vagy későn keltem fel, vagy akármi.
Remélem ez egy ilyen soha vissza nem térő alkalom volt.

Semmirenemjó post

2012-02-06T23:08:00.001+01:00

Megint tanácstalan vagyok egy kicsit. Mert írhatnék egy pár dologról, de mindegyik olyan lenne, amit utálok. Akkor meg, ha mindezeket megírom, még a végén tényleg kiderül rólam, hogy egy hisztis pi..a vagyok, aki semminek nem tud örülni, aminek mások. Úgyhogy ezekről nem fogok írni.
De akkor miről? Annyi mindenen gondolkodtam mostanában, ami ugyan nálam egyáltalán nem megy ritkaságszámba, mert olyan dolgokon is töröm a fejem, amin egyébként nem kéne. Igazából szinte az összes gondolatmenetem félbeszakadt, mert vagy valaki benne turkált a fejemben, és megírta, elmondta a válaszokat az én gondolataimra, vagy pedig azért, mert menet közben derül ki nekem is, hogy értelmetlen energiapazarlás az egész.
Amikor pedig ott tartok, ahol most is, hogy sok minden miatt már a saját agyamra mentem, és lassan a tükörbenézéstől is sikítófrászt kapok, mert csak ugyanaz a hülye nő bámul vissza nap mint nap, na ilyenkor elmenekülök a saját álomvilágomba. Mindig írok fejben. Könyvet, mesét, többszálon mindenfélét. A meséim mostanában egy süket kutya gondolatait tükrözik, tervezem, hogy amikor rám szakad némi idő, akkor billentyűzetet ragadok ezügyben, hátha mást is elszórakoztat majd. A könyvem.. könyveim. Évek óta ugyanaz a téma foglalkoztat, körülbelül a negyvenedik féle verziót írom most magamban. A cselekmény csak apróságokban változik, a szereplők jelleme valahogy évről évre kifinomultabb. Amihez a valóságban nincs türelmem írásban, az ebben az álmodozós állapotban viszont nagyon jól működik. A legapróbb részletekig látok helyszíneket magam előtt, most épp egy napsütéses olasz szőlőskertben nyaraltatom a szereplőimet, csak hogy én is felmelegedjek kicsit.
Ami nem jó ezekben az álmodozásokban, hogy végül mindig csak bedühödök magamra, amiért nem írok többet. Meg mást is a blogon kívül.
Na mindegy.. szóval ez van most. Mondjuk azt, hogy már annyira fázom, hogy az agyamra ment..

Emlékül

2012-02-05T23:09:00.002+01:00

Amikor még reggel fogalmazgattam magamban a bejegyzést, akkor azt gondoltam, egészen más lesz a cím. Aztán úgy alakult, hogy kissé át kell fogalmaznom az egészet. Szomorú oka van az emlékezésnek.
Két férfire emlékezünk, akikben életükben azt hiszem, a világon semmi közös nem volt. Ma már ugyanazon a sorson osztoznak, talán ugyanott is vannak.
Gyuri, akit a városban csak "a szatyros Gyurinak" hívtak, évek óta hozzánk tartozott. Nem volt otthona, nem volt semmije, csak két nagy spar-os szatyor. Ritkán szólt bárkihez is, tette a dolgát tavasszal, nyáron, ősszel, télen. Gyűjtötte az eldobált üvegeket, amiket aztán valamelyik boltban visszaváltott, és abból vásárolt. Azt nem mondom, hogy soha nem alkoholizált, mert az nem igaz. De többnyire kaját vett magának. Gyuri az évek hosszú sora alatt annyira hozzánk tartozó lett, hogy mindig akadt valaki, aki adott neki tiszta ruhát, aki befogadta egy-két napra, hogy legyen egy hely, ahol aludhat, különösen ilyenkor, télen. Cserébe fát vágott, füvet nyírt, amiben tudott, segített. Azoktól, akik segítették őt rendszeresen, tudom, hogy mindig nagyon nehezen fogadta el azt, amit juttattak neki, szabadkozott a végsőkig. Akivel szóba állt, azoknak elmesélte, hogy nem volt ő mindig földönfutó, volt neki lakása, csak mikor elvált, otthagyott mindent a feleségének. A történet szempontjából mindez teljesen lényegtelen, de tény, nem volt egy ősbunkó, és csak akkor hallottam őt egyszer-kétszer csúnyán káromkodni, amikor az iskolás gyerekek csoportosan "lecsövesezték", és kiröhögték. Megjegyzem, akkor is úgy gondoltam, igaza volt. Karácsonykor a boltban futottunk össze, ő hozott egy pár üveget, aminek a fele nem volt jó, így nem volt elég pénze arra, amit venni szeretett volna. Egy babkonzerv és egy konyak lett volna. A konyakot ott hagyta. Nekem elszorult a szívem a gondolattól, hogy az egyetlen dolog, ami akkor egy kicsit átmenetileg megmelengette volna őt, ott kellett, hogy maradjon. Megvettem neki. Szabadkozott, amikor átadtam neki, Boldog Karácsonyt kívánva, de végül elfogadta "Az Isten áldja meg a jóságát."
A héten figyeltem, ahogy jött ez a nagy hideg, hátha összefutunk valahol. Gondoltam, megmondom neki, jöjjön arra a bolt felé, és a szomszédos "gyorsbüfében" majd valahogy megetetem, legalább egy tányér levessel, vagy főzelékkel. De nem találkoztunk.
Zoli, mondhatnám, hogy Gyuri tökéletes ellentéte. Családi vállalkozásban dolgoztak, szorgos, dolgos, mosolygós ember. Két fiú gyereke is van, a kisebbikkel Patrik együtt focizott. Annak idején volt alkalmunk többször beszélgetésbe elegyedni is a focipálya mellett, és mindig megállapítottam, hogy olyan igazi "rendes férfi", aki nagyon szereti a feleségét, és a gyerekeit. Büszke volt mindkét fiúra, és büszke volt a feleségére, aki olyan jól segítette a fiúkat az iskolai tanulmányaikban is, és támogatta őket a sportolói tevékenységeikben. A családi vállalkozásban is tevékenyen részt vett, mindig épp ott segített, ahol kellett. Szállított, kiszolgált, mikor mit. Házat épített, tele volt tervekkel mindig, hogy még mit fog megcsinálni, vagy épp mit csinál inkább másképp. Azt gondoltam róla, hogy olyan igazi "stabil hátország" lehet mindenkinek.
Zoli és Gyuri sorsa a héten összefonódott. Gyuriról a hét közepén jött a hír először. Felakasztotta magát. Először nem hittem, később már muszáj volt, mert hivatalos lett. Zoliról ma délután kaptam ugyanezt a hírt. Ma reggelre ő is ugyanezt tette. Mindketten halottak. Egyikükről sem tudhatjuk, miért tették, amit tettek. Gyuri döntése egy kicsit érhető, hiszen évek óta nagyon kilátástalan sorsa volt, ez a hideg pedig még az ő sokat megélt testét-lelkét is teljesen kikészíthette. Zolié teljes döbbenet, és értetlenség. Azt hiszem, ha bárkit megkérdeznék róla a városban, mind ugyanazt mondaná, de hát ő olyan kedves volt mindig.
Nem tudom, mi az oka annak, hogy valaki képes azt mondani, kész, odadobok mindent, ami az itteni életem, mert elég volt. Megérteni, és elfogadni is nehezen tudom.
A kérdés viszont azóta is motoszkál bennem,vajon én tudom e biztosan a családom tagjairól, hogy nem őrlődnek e titkon olyan dolgokon, ami ide vezethet? Vajon biztosítom őket elégszer arról, hogy mindent meg tudunk oldani, túl tudunk élni, ha itt vagyunk egymásnak?
Gyuri és Zoli lelke az én "hitem" szerint még messze van a célba éréstől, de szívből kívánom nekik, hogy hamar odaérjenek, és nyerjék el a feloldozást.
Nekünk, akik itt vagyunk, és nap mint nap szembesülünk ilyen tragédiákkal, kívánom, hogy elég nagylelkűek legyünk megbocsátani nekik, és elég nyitottak ahhoz, hogy elfogadjuk a döntéseiket. (és járjunk nyitott szívvel, hogy mindig "hazatalálhasson" valaki)
Gyuri és Zoli, az Isten nyugosztaljon benneteket. :(

Hóból született gondolat

2012-02-04T22:35:00.001+01:00

Az összes hóváró és hóvágyó olvasóm és ismerősöm örül, remélem, mert végül csak ideért. Igaz, éjfél helyett (hozzánk akkora ígérték) csak reggel, de azóta esik. Igaz, a világon semmire nem jó, mert csak por, ráadásul mínusz tizenkettő fok volt délután is, és a szél is fújta, de hát ha tél kellett, hát akkor itt a tél.
Én meg eközben csendesen magamba fordultam idebent. Igyekeztem minél kevesebbszer kimenni, és kinézni az ablakon, hogy a látvány ne lombozzon le nagyon, és persze, hogy ne fázzak annyira. Helyette főztem, elsikáltam a fritut, amit már hétfőn elkezdtem, de nem sikerült befejezni, csak ma. Aztán végre felkerült a komód a galériára, úgy karácsony óta tervezzük ezt. A fiúk örültek neki, hogy megszabadultak tőle, mert sok helyet foglalt, bárhova tettük is, csak útban volt. Most, karácsony óta nem nyílott az egyik szekrényajtó, mert ott volt előtte. Így, hogy most már nálunk van a galérián, végre én is lepakoltam a beépített szekrény tetejéről. Átválogattam a milliónyi mindenfélét, szigorúan kidobtam azt, ami semmire nem kell már, és nem is fog kelleni. A mindenféle dobozokban tárolt ilyen-olyan kábelek, számítógép alkatrészek végre egy fiókban vannak. Illetve kettőben, de ez már részletkérdés. Közben mostam is, meg teregettem, a fürdőben is kisebb változtatásokat kellett végrehajtani, mert így, hogy egy komóddal gazdagodtunk a "hálónkban", egy fonott kosárnak le kellett onnan jönni. A fürdőbe. Ennek eredményeként ma este mindenki azzal a kérdéssel indított, amikor fürödni ment. "Hol van a szennyestartó?" De már tudják.
Amúgy mindez nem is érdekes. Az érdekesebb az, amilyen gondolatok közben születtek. Az egyik fele még tegnap indult. Rettenetesen nyűgösen mentem dolgozni, nem a szívem csücske ez a péntek délutánosság, és amúgy sem voltam jól sem, meg hideg is volt. Aztán bent azért kicsit oldódott, voltak vásárlók is, egy pedig különösen feldobta a hangulatomat. Még ma is megmosolyogtam, amikor eszembe jutott. Egy férfiről van szó, aki pulóvert vett. Nagyon határozottan érkezett a kívánságával, szerencsére sikerült megközelítőleg teljesíteni is. Fizetett, mondta, hogy otthon hozzá próbálja a zakóhoz, és lehet, hogy még visszajön, ha mégsem..Mondtam, oké. Nem gondoltam, hogy találkozunk még, de nem egészen fél óra múlva újra ott volt. A zakóban. :D Felpróbálta a másik kiszemelt pulcsit is, végül maradt a már megvásároltnál. Már nem tudom mi volt a félmondat, amit mondott, és én megkérdeztem erre, hogy "bálba megy?" Mire elmosolyodott, és elmesélte, hogy a lánya szalagavatójára megy, ahova minden szülő talpig öltönyben érkezik majd, ő pedig ebben a pólóban lesz. És büszkén megmutatta a pólóját. Az elején három sárkánygyerek, mindegyik fölött egy keresztnév, és egy évszám. A hátán pedig, "Három gyönyörű lány büszke papája" Még a tetoválását is megcsodálhattam, ami egy négyes számjegy és egy Vénusz-jel, ami a "négy nőt jelenti az életemben."Bevallom, azonnal vágyni kezdtem egy ilyen pólóra (lehet felső is, én inkább úgyis azt hordok), és el is képzeltem, hogy három ördögfióka képe fölött ott virít majd a gyerekeim neve és dátuma. A hátamon pedig lehetne, hogy "Egy boszorka van, három fia van....és nagyon büszke rá." Vagy valami ilyesmi. Balázsnak is elmeséltem ezt a vágyamat, remélhetőleg teljesíti mondjuk a szülinapomra.
Na de ezek után annyira jó volt hazaérkezni, hogy nem is biztos, hogy ezt el tudom mondani. Semmi nem történt másként, mint máskor, kivéve, hogy Patrik az apja kérésére a hazaérkezésem utáni második percben már fürdővizet engedett nekem, hogy végre átmelegedjek. Mégis, már maga a tény is akkora boldogságot jelentett, hogy jövök haza, és várnak. Az, hogy tegnap este Balázs is itthon aludt, az meg még hab volt a tortán.
A mai nap is ebben a hangulatban telt.Jó itthon lenni, jó volt ebédet főzni, és takarítani is. Közben megszületett a fejemben a nagy, korszakalkotó ötlet, ami szerintem tök jó megoldás lenne, lehetne minden főállású, vagy gyesen lévő anyukának. Nevezetesen, mindenki úgy dolgozhatna, hogy amikor ez a befelé fordulós időszaka van, akkor maradhatna otthon. Amikor pedig jól esik elmenni otthonról, végre emberek között lenni, akkor mehessen. Mert ilyen is van, amikor annyira besokall az ember ettől az otthonléttől, hogy wc pucoló is szívesen lenne, csak ne otthon kelljen csinálni. Ebben a formában persze egy-egy álláshelyen minimum három nő lenne, de azt hiszem, hosszú távon igenis megérné a befektetés a munkáltatóknak is. Persze, ez nem valószínű, hogy valaha is megvalósul,de azért szép lenne, nem?
A többi mélyenszántó gondolatomat pedig majd máskor elmesélem, ez már így is elég hosszú mesélés lett.. :)

Balázs-nap

2012-02-03T10:55:00.001+01:00

Volt már januárban nálunk szülinap. Most, februárban névnap van.
Balázs napja. Ha csak rajtam múlt volna, most duplán ünnepelnénk, mert Rolit is így hívnák. De nem bánom, hogy nem így lett. Így most nálunk csak egy Balázs van.
Akinek megsütöttem a bejglit, ami a kívánsága volt, és nagyon bánom, hogy ma délután nem leszünk együtt, mert én dolgozni megyek, de azért majd este még családi körben is felköszöntjük úgy is.
Addig pedig itt, és így:

Mikor lesz már vége?

2012-02-02T23:33:00.001+01:00

Amikor ilyen hideg van, mint most, szép lassan átvedlek az igazi önmagamból egy hisztis-morgós-fázós macilánnyá. Aki, ha már téli álmot nem aludhat, hát legalább kedvére morog, amiért februárban még meg lehet fagyni (bezzeg 2002-ben...), és különben is, micsoda dolog már, hogy pont most kezdődik ez az igazán kemény tél. Meg egyáltalán.. mit képzelnek magukról, amiért még hó is, meg szél is.. meg mindenféle ilyen várható. Meleget akarok most már, az sem baj, ha azonnal. Elegem van a rengeteg ruhából, amit nap mint nap magamra cibálok, ráadásul egy csomószor mit sem ér, mert átfagyok, és aznap már nem is tudok kiengedni.
Mindenféle egyéb tünetem is van, úgymint.. bőrfájás, izomfájások, iszonyatos fejfájás, néha egy-egy ijesztő is, (amit nem írok le, mert mégiscsak nyilvános helyen vagyunk) és persze folyamatosan fáradt vagyok.
Dacára minden előrejelzésnek, én azért bíztam ám bundás barátaimban, hogy majd ők aztán nem mennek vissza a barlangjukba, és akkor már csak egy kicsit kell kibírni, és jön a jó idő.
Nos, hát ez sem jött össze. Visszamentek. Ami nem csoda.. olyan hideg volt ma is, hogy tök megértem, hogy visszavágytak a meleg, puha ágyba.. én is egyre nehezebben bukkanok elő a jó meleg takaró alól.
De minden megértésem ellenére is úgy unom már. Tavaszt akarok, vagy lehet mindjárt nyár is, én nem bánom. A kánikulát is bevállalom.

Fedőneve: Árnyék

2012-02-01T22:50:00.000+01:00

A hivatalos neve Szűcs Dream Arkó. Hétköznapi neve Arthur. Ivara: kan. Fajtája: francia bulldog. Szőrzete: sima, rövid. Színe és jegyei: fehér-fekete foltos. Ez a kan ivarú, fehér-fekete foltos bulldog, aki egyébként a nagyon hétköznapokban illetve van Arti, valamint Bulldog-Bódog néven is, újabban foglalkozást váltott. Már nem annyira kutya, mint valami szövetségi ügynök, jól álcázva. Innen a fedőnév is. Árnyék. Igen találó, meg kell mondjam. Ügynöki mivoltában akkor bukott le, amikor már a wc-re is elkísért bennünket. Szépen leül a ajtó elé, és vár. Aztán jön kezet mosni is. Ott is leül, és vár. Amerre megyünk, arra jön utánunk. Szorosan, szigorúan a lábunk mellett (nem előtte, nem mögötte), lehetőleg hozzánk érve. Ahol megállunk, ott ő is. Ahol leülünk, ott ő is. Ha elég hosszú ideig ülünk, akkor ő elfekszik. Hiába, no, unalmas lehet ez az ügynökösdi, másképp nem lehet kibírni, csak sűrű horkolásokkal tarkítva. De Árnyék résen van ám. A legmélyebb álmából is azonnal felpillant, ahogy helyváltoztatási szándékot tapasztal. Ha pedig valamelyik simabőrű egyed, akit felügyel, kabátot vesz, már hegyezi is azokat a hatalmas denevérfüleit. Attól függően, milyen hangulata van, vagy gyorsan helyet keres az álcázásra, vagy az ajtónál sorakozik, és várja, mi következik. A szemkontaktus fontos. Őrülten fontos. Süket ügynökünk semmit nem bíz a véletlenre, szemből olvas. És jelekkel kommunikál. Nem mellesleg roppant kifejező szemei vannak, úgyhogy azt még gyakorolnia kell, hogy tudjon egy olyan igazi pókerarcot produkálni. (mondjuk, mire ez sikerül neki, várhatóan majd azt is mondani fogja, hogy "felrázva, nem keverve")
Arthur, mióta ezt az új megbízást kapta (ki tudja honnan) hihetetlen változásokon ment keresztül. Egyik ámulatból a másikba esünk ezen az őrült ragaszkodáson. Már-már matricaként funkcionál. Nem sikerült még rájönnünk, mi történhetett, mint ahogy arra sem, ki a megbízója. Gondoltunk arra, hogy fogjuk a hidegre, mert kevesebbet lehet kint, mióta ezek a mínuszok röpködnek. (ezzel amúgy is jól beleillene a családba, én például még nála is rosszabbul viselem, bár még nem vettem fel ilyen árnyék-szokásokat) De gondoltunk arra is, hogy olyan mértékű a csajozási kedve, hogy konkrétan belebetegedett a bánatba, amiért egyetlen szuka ivarú bulldog-lány sincs elérhető közelségben.
Lehet, hogy sosem jövünk rá, mi történt. Mindenesetre ez az Árnyék-dolog jó móka. Mert miközben ezt a bejegyzést gépelem, az asztal alatt fekszik a lábamon. Ami neki is jó, meg nekem is. Neki, mert hozzám érhet, nekem meg, mert nem fázik a lábam.

És még valami: mint ahogy észrevettétek, lecseréltem a blogsablont. Gondolom ez is széles lesz, de nem sikerült kisebbre vennem (ismét..). A szavazódobozt is frissítettem, kérném újra nyomni a gombokat. :D Egyébként három napja nézegetem a sablonokat, és magamban elátkoztam a pillanatot, amikor ezt a havi csere dolgot kitaláltam magamnak. A februári projektem az lesz, hogy kitaláljam, hogy is lehetne a kéthasábost átalakítani kedvemre háromhasábosra. Mert hát persze, hogy a leginkább tetszők kéthasábosak. :D
A medvéknek pedig üzenem, hogy jóóóó regggeeeelt! (mert én már nagyon fázom, és nagyon meleget szeretnék)

Szabadlábon

2012-01-31T22:51:00.001+01:00

Szerintem Magyarország legszimpatikusabb bűnözője szabadult ma hajnalban a börtönből. Najó, más nevében nem nyilatkozhatok, de én kifejezetten drukkoltam annak idején, hogy ne kapják el. :D Persze, én is azt gondolom, hogy nem lehet rablásból élni, és micsoda világ lenne, ha mindenki kigondolná, és csinálná... de a "whiskey-s" néven elhíresült Ambrus Attila akkor is egy kifejezetten szimpi kis bankrabló volt. Azt nem tudom, hogy ha most történne mindaz, ami annak idején, akkor is így gondolnám e, mindenesetre a kamasz-énemnek nagyon imponált. Sármos pasi volt, sőt, ahogy láttam, az is maradt, .. de még humorérzéke is volt. Mindemellett bevallom, kicsit csodáltam is annak idején a leleményessége miatt, azért, ahogy eltervezte, megcsinálta, és mindig megúszta. Egy darabig.
Gyűlöltem a Kék Fény-t annak idején, mégis csak azért megnéztem, hátha a végén bemondja Juszt László, hogy a "whiskey-s megint akcióban volt". Szerintem ez is tetszett benne, hogy annyira pimasz módon művelte ezt az egészet. Ott volt mindig szem előtt, rivaldafényben, és mégsem sejtette senki.
Kicsit csalódott voltam, amikor először elkapták, és emlékszem, nagyon-nagyon drukkoltam, amikor megszökött a Gyorskocsi utcából, hogy tűnjön el egy életre. Nem jött össze, végül elítélték. Természetesen jogosan, ez nem kétséges.
Azt hiszem, a javára is vált ez a jó pár év, amit a világtól elzártan töltött. Tanult, dolgozott, biztosan jó sokat elmélkedett is. Gondolom az elmúlt években ezerszer eltervezte, mit fog csinálni, ha majd egyszer végre nem a börtönélet rendje szerint kell élnie. Gondolom azt is ezerszer, tízezerszer átgondolta, mit kellett volna másként annak idején, vagy egyáltalán, neki sem kellett volna kezdeni.
Néztem ma a Híradót. Nem csalódtam, mert a tévések természetesen nem riadtak vissza a farkasordító hidegtől sem, ott álltak Sátoraljaújhelyen a börtön előtt, és várták. Attila, aki whiskey-sként vonult be, és Attilaként jött ki, úgy tűnt, érzelmek nélkül érkezett a szabad életébe, és szállt be a rá váró furgonra. Biztosan nem lesz könnyű újrakezdeni. A világ óriásit változott azóta, mióta őt "kivonták a forgalomból". Munkát kell találnia egy olyan világban, ahol "priusz" nélkül is nagyon nehéz. Élnie kell valahol, de a lakást, megélhetést fizetni kell. Ráadásul az elmúlt években irdatlan sebességű fejlődésen mentünk keresztül. Amikor bement, még nem volt egy csomó minden, ami mára már természetes, sőt, akár a többedik generáció létezik belőle. Gondoljunk csak a mobiltelefonokra. Mára az androidos okostelefonok dívnak, ami akkoriban még nem is létezett. Vagy a tévék. Vagy az internet.
Mindenesetre én drukkolok neki most is. Most azért, hogy tudja újrakezdeni. És ha véletlenül valaki látja őt blogot írni, mindenképpen értesítsen engem is. :)

AtyaGatya Bácsi

2012-01-30T22:47:00.000+01:00

A múlt héten valaki kitartóan ezzel a keresőszóval érkezett hozzám. Amikor először megláttam, felvontam a szemöldököm. Másodszor már megnéztem én is, mégis hogy is kerül hozzám ha erre keres. Megtaláltam. :D (igen előkelő harmadik helyen talált az én bejegyzésemre a google) Aztán ahogy teltek a napok, és én mindig szembetaláltam magam a statisztikában ezzel, azon kaptam magam, hogy lassacskán kreáltam egy ilyen AtyaGatya bácsit. Szegény bácsi egészen eddig csak úgy volt valahol az éterben, úgyhogy én kitaláltam neki, milyen is Ő. Szeretnétek tudni?
AtyaGatya bácsi egy igen öreg és igen picike ember. Annyira öreg, hogy már minden szál haja, és minden szál szakálla hófehér. A haja a feje tetején összevissza kunkorodik, akárhogy szeretné is, sosem tudja megfésülni, mert az első szellő máris összeborzolja, és egy komoly madárfészek lesz a feje búbján. Éppen ezért AtyaGatya bácsinak nem ám kalap van a fején.. egy cinege pár fészkel abban az összeborzolt hajban. A szakálla sem valami egyszerű szakáll, mert leér egészen a térdéig. Néhol nagyon rövid, ott, ahol a pipájával megégette, és még nem nőtt ki újra. AtyaGatya bácsi igen szétszórt, úgyhogy a szakálla is igen toldott-foldott, mert mindig máshol felejti azt a pipát. A ruhája sem hétköznapi. A nadrágja, ami valamikor egy kék kezeslábos lehetett, mára a szivárvány minden színét magán viseli. Különböző formájú, színű és méretű foltok tarkítják, mikor mi akadt a kezébe, azzal egészítette ki a viseltes nadrágot. Ehhez a nadrághoz dukál egy hosszú ujjú kockás ing, aminek a tetején még van egy szintén agyonfoltozott fekete póló. Ez a póló attól különleges, hogy AtyaGatya bácsi erre ragasztgatta a pipadohány zacskójáról leszedett cimkéket. A póló zsebében tartja a dohányt, és még vagy négy darab nyolcrét hajtott újságot. Olvasni persze nem tud már, mert amilyen öreg, olyan rövidlátó is, de a szemüvegét sosem találja. AtyaGatya bácsi két különböző színű zokniban jár, az egyiket valaki kötötte neki, zöld és sárga fonalakból, a másik pedig egy piros pamut zokni, amit úgy talált egyszer. Ehhez felhúzza még a cipőjét, aminek csak a jobb felében van fűző, és az sem ér, csak a harmadik lyukig. AtyaGatya bácsi elmaradhatatlan tartozéka a katonai hátizsákja, amiben egyszer már rendet rakott, és akkor el is veszítette a cipőfűző párját, azóta nem nyúlt hozzá, csak amikor beletesz valamit. A hátizsák szörnyen nehéz, vannak benne különböző színű és formájú kövek, horgászzsinór, gyufa, kulacs, bicska, két színes újság, összeszáradt kekszek, zsebkendők, egy takaró, egy esőkabát, és három macska. És valahol az alján a szemüveg is ott lapulhat.
AtyaGatya bácsi vidám ember. Amerre jár, mosolyt csal az emberek arcára. A rendezetlen szakáll és frizura mellett vidám, pajkos kék szemei vannak, és mindig fütyörészik valamit. Amellett, akivel találkozik, a nevén szólítva köszönti azt. Csak ezt nem tudja senki, honnan tudja a nevüket. :)

Ha pedig valaki kedvet kapott hozzá, hogy AtyaGatya bácsit megrajzolja/fesse/varrja, hát ne habozzon. Csak aztán el ne felejtse megmutatni nekem. :)

Azért jó,

2012-01-29T22:17:00.000+01:00

ha az ember háromfiús anyuka, mert mire ez a három ördögfióka majd egyszer kirepül, addigra simán elmondhatom magamról, hogy kőkemény túlélőtáborban vettem részt az életem egy komoly, tanulásokkal tarkított korszakában.
Azért is jó, mert megtanítanak igazán türelmesnek lenni. Mi másra lenne jó százharmincszor elmondani ugyanazt hatástalanul?
Azért is jó, mert megtanultam igazán méregbe gurulni. Mi másra lenne jó, hogy kiskamaszos beütésekkel ugyan, de simán a képembe röhögnek?
Azért is jó, mert megtanultam azonnal levezetni a mérgemet, és úgy képen törölni, hogy ráfagyjon az idióta vigyor. Mi másra lenne jó különben?
Azért is jó, mert tökéletes hallást fejleszt az ember. Mi másra lenne különben jó, hogy tudjam, melyik puffanás után kell rohanni, és melyik után simán csak legyinteni?
Azért is jó, mert tisztában lehet vele az ember, hogy igenis vannak a férfiaknak olyan tulajdonságaik, amik genetikailag vannak beléjük kódolva.
Azért is jó, mert elámulhat azon, hogy ugyan minden férfi egyforma, mégis minimum négyféleképp jutnak el ugyanahhoz a megoldáshoz.
Azért is jó, mert már tudom, mi az a hernyótalpas cipő.
Azért is jó, mert már nem rezzenek össze a "most megöltelek, halj már meg" mondatoktól, amikor játszanak.
Azért is jó, mert legalább három férfinek az életére igen komoly hatással vagyok.
Azért is jó, mert már sokkal kevésbé vagyok betoji, mióta fiaim vannak.. Különben hogy tanulnák meg, hogy a pók nem félelmetes állat, ha én sikoltoznék, amikor meglátom? (de ez az egérre nem érvényes..aaaz félelmetes állat)
Azért is jó, mert soha nem tudok annyi sütit sütni, ami után ne akarnának még.
Azért is jó, mert itt soha nincs olyan, hogy valaki ne legyen éhes.
Azért is jó, mert már megtanultam röhögni és akár bíráskodni is a "ki tud hangosabban/többet direkt böfögni" versenyen.
Azért is jó, mert focicsapatok és forma 1-es csapatok nevei hamarabb jutnak eszembe, mint topmodelleké.
Azért is jó, mert nem kellett megtanulnom hajat fonni.
Azért is jó, mert majd egyszer a három fiam által lesz három lányom is. :)
De legesleginkább azért jó, mert pont ők hárman érkeztek hozzánk, akikkel amúgy nagyon jó. :)

Valóvilág

2012-01-28T22:20:00.000+01:00

Nem, nem arról a valóságshow-ról fogok írni, ami éppen most is megy az rtl-klubon. A mostani szériáról még csak véleményem sincs, annyira fogalmam sincs róla hogy kik is játszanak épp azért, hogy a végén csak egy maradjon.
Hanem a hús-vér valóságról. Ma vásárlás közben jutott eszembe, miközben az "így spórolunk mi" című bejegyzésemet fogalmazgattam, és eközben fültanúja lehettem egy beszélgetésnek. Mondhatjuk, hogy hallgatóztam, de amúgy nem, mert miközben én a sajtok között válogattam, mellettem fennhangon mondták a magukét. Középkorú férfi és középkorú nő. Arról beszélgettek, milyen nehéz is boldogulni, kinek mennyi a rezsije, a törlesztője, és körülbelül minden második mondat után valamelyikőjük megjegyezte, hogy "De majd csak túléljük ezt is." Ez a mondat volt, ami a spórolós bejegyzést törölte a fejemből (átmenetileg), mert máris azon morfondíroztam, mennyi ilyet is hallok mostanában. Bármerre járok, mindenkitől azt hallom, hogy a túlélésben reménykedik. Tele van mindenki bizonytalansággal, és mégis reménykedik. Úgyhogy ez jó. Ezek szerint jó kis "ösztöneink" vannak, amik elég mélyen gyökereznek ahhoz, hogy a kilátástalanságban és tervezhetetlenségben is tudjunk bízni és remélni. Nem vagyok sem szociológus, sem pszichológus, hogy ezt összességében elemezni tudnám. Igazából nem is akarom.
Azt hiszem, az emberek többsége valahogy mégis egyformán van összerakva, mert például mi is itthon, mindig valahogy így zárjuk le, ha arról beszélgetünk, milyen nehézségeket kell megoldanunk. Mint mindenki, vagyis inkább csak a nagy többség, mi is kevesebbet fogunk beosztani az idén. A költségeink pedig várhatóan magasabbak lesznek, már csak az áfa emelés miatt is. De úgy gondoltuk, úgy is megoldjuk valahogy. :) Mondhatnám, majd csak túléljük.
Azt pedig, hogy mennyire komolyan túl akarjuk élni, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy már azt tervezgetjük, hogy lesz majd a hitel utáni életünk. Mert már van fény az alagút végén. Sokkal kevesebb idő van hátra, mint amennyi eltelt. Utána pedig.. hát, ha minden valóra válik, amit szeretnénk, maradjunk annyiban, lesz miről blogolnom még majd 2014 szeptembere után is.
Azért az is a hús-vér valóság, hogy miközben csitítgatjuk és nyugtatgatjuk magunkat mindannyian ezzel a túlélős dologgal, azért mindenkin látszik a megviseltség. Úgy illene, hogy egy ilyen bizonytalan és búskomor január után, mint amilyen ez a mostani volt, egy napsütéses, vidám február jöjjön. Ehhez képest még csak most jön a tél... de gondolom, ezt is túléljük. :)
Vidám kis szombat esti bejegyzésre sikeredett... hát bocsi..

Eszembe jutott

2012-01-27T23:08:00.000+01:00

Érdekes dolgokon gondolkodtam ma. De csak azért, mert nagyon ráérek. Például reggel eszembe jutott, hogy milyen fura, hogy amikor valami valamiért "beépül" a mindennapjaimba, mondjuk egy-két napig ugyanúgy csinálom, akkor harmadik nap már automatikusan úgy csinálom. Hogy mire gondolok? Eddig mindig, amikor reggel felkeltem, felöltöztem, és rögtön a kávémat melegítettem, amihez automatikusan ugye rá is gyújtottam. Most felöltözöm, és előbb megcsinálom a gyerekek tízóraiját, elpakolom az innivalókat, és csak mikor már minden kész, megyek kávézni. Fura, mert évek hosszú sora óta nem így csináltam.
Szóval, ilyen apróságok észrevétlenül épülnek be és kopnak el.
A másik, amin gondolkodtam, hogy mekkora hatalma van az érintésnek. Egy kósza simogatásról jutott eszembe, ami semmi több nem volt, mint egy apró érintés a hátamon. Persze, nekem azonnal kifejezte az elköszönést, mert az érintő épp aludni ment, meg persze azt az összetartozós szeretetet is. Erről a kis apróságról eszembe jutott, hogy anélkül, hogy tudatában lennénk, micsoda hatalmunk van. Mert ugye vannak szavaink, amikkel kifejezhetünk bármit. Van fülünk, amivel meghalljuk a szavakat. Van szemünk, amivel meglátjuk a dolgokat, legyenek azok szépek, vagy csúnyák. És vannak a kezeink, amikkel talán még ezeknél is nagyobb dolgokat vagyunk képesek tenni. Mert simogatunk velük, ölelünk velük, tehát kifejezünk egy csomó pozitív érzést, és negatívat is tudunk, mert olyankor lökünk, feltartott tenyérrel megálljt parancsolunk, vagy csak dühösen legyintünk. Az érintés nekem többet szokott jelenteni a szavaknál. Egy ölelésben jobban el lehet merülni, és őszintébb is, mint a szavak, amiket keresgélünk, hogy elég kifejező legyen. Egy kézfogásból tudható, milyen emberrel is hozott össze a sors. Nekem nem szimpatikus emberrel még nem esett jól a kézfogás. Egyébként meg arra gondoltam, mire idáig eljutottam, hogy minden bizonnyal ezért kézrátétellel gyógyítanak az ehhez értők. Mert ők tudják csak igazán, micsoda jó dolog is az érintés.

Bloggerek

2012-01-26T22:31:00.000+01:00

Ma rájöttem újfent, hogy bizony, mindenféle blogger közül a gasztro vonalon működők azok, akik a legtöbb energiát fektetik ebbe az egész blogolásba. Azt nem tudom, hányuknak jön vissza legalább egy része ennek, bár ugye ki mit tekint annak.. Mindenesetre ma, amikor az eltűnt pizzatészta receptet próbáltam visszaidézni, végül leültem a gép elé, és sorra jártam egy csomó ilyen helyet. Egyik ámulatból a másikba estem, miközben rendre megállapítottam, hogy na, ezért nem vagyok én gasztroblogger. Például azért első körben, mert nem tudok főzni. Vagy hát valamicskét mégis, mert még éhen nem maradtunk, de semmiképp nem szeretek főzni. Róluk meg valahogy messziről "lesír", hogy szeretik, amit csinálnak. A receptek mellett az esetek kilencven százalékában saját fotó van, ami azt jelenti, hogy az olyan nevű ételt is minimum egyszer megfőzték, amiről én például elsőre azt hittem, valami könyvcím. :D Ha meg egy ilyen ismeretlent elsőre úgy megfőztek, hogy még olyan is lett, ami a fotókon van, hát az meg aztán csúcs.
Aztán ott vannak a fázisfotók. Amin én egyszer-kétszer elgondolkodtam már, hogy vajon hogy készül? Valaki mindig ott áll a konyhában, és kattintgat? Vagy mindig kever, kattint, gyúr, kezet mos, fotóz, stb? Esetleg sorozatfelvételre van állítva a gép, és a végén válogat?
Mindemellett a nyálcsorgató képek még szépek is. Szépen feldíszített asztal, úgy tálalt étel, ahogy nekem még csak eszembe sem jutna. Mindez mondjuk szerdán, amikor semmi nem indokolná. Ők meg mégis képesek három fogással hazavárni a családot, vagy akár munka után vacsorára "összedobni". Persze, kigondolták mi is legyen az, bevásároltak hozzá, stb. stb.
Elgondolkodtam, mennyi idő lenne nekem, amíg összeremekelnék egy ilyen gasztro-bejegyzést, ahogy azt a "nagy" bloggerektől megszoktam. Hát.. maradjunk annyiban, egy hét sem lenne elég.
Mindenesetre innen is szeretnék gratulálni mindenkinek, aki ebben a témában publikál, legyen bár amatőr, vagy profi. Nem semmik vagytok. :)

Ma

2012-01-25T22:55:00.000+01:00

Ma hosszú idő után először végre egész nap szabadnapos voltam. Ennek megfelelően hulla fáradt vagyok. Mert ha már itthon vagyok, és épp a héten a normálisok életét éljük, akkor használjam ki, hogy senki nem alszik, és végre álljak neki takarítani-gondoltam. Kimostam a függönyöket. Meg az ágytakarókat. Aztán nekiálltam a polcoknak a mi szobánkban. Kilenc darab polc.... három óra. Lepakol, letöröl, minden könyvet, kisbigyót, fényképet letöröltem és aztán visszapakoltam. Aztán "ha már csinálom" alapon végül lemostam minden lemoshatót a szobában, megpucoltam az ablakokat, végre elpakoltam a tavalyi papírjainkat, felporszívóztam. Mire mindezzel végeztem, két óra volt.
Megérkezett előbb Patrik, majd Balázs, és lassan már készülődni is kellett Roliért és Erikért, hogy aztán indulhassunk Arthurral az állatorvoshoz. Jó szokásunkhoz híven előbb indultunk, hátha dugó lesz, vagy baleset, elkésni meg nagyon nem szeretünk. Megúsztunk minden forgalmi akadályt, úgyhogy fél órával előbb odaértünk, volt idő még egyet sétálni is. Arthur egész nap érdekesen lapított, mintha tudta volna mi vár rá. Mindig újra és újra rácsodálkozom, hogy micsoda érzékei vannak. Szóval, bent a rendelőben kissé félve nézte a doktor "bácsi"-t, amikor már felkerült a vizsgálóra. Addig nagyon élt, végigszaglászott mindent, a váróban, ha tehette volna, simán összeakaszkodik egy nála kb. háromszor nagyobb pit bull-lal. De odabent, mint valami kisgyerek, füleit lelapítva feküdt. Nézte az odakészített ragtapaszokat, gézdarabot, és branült. Halvány lila segédfogalma nem volt arról, mik azok.. mire pedig megismerkedett volna vele, már mindegy is volt neki. Hárman egy pillanat alatt elbódítottuk. Vagyis csak Csaba. Mi ketten Balázzsal asszisztáltunk. Balázs megfogta a fejét, én a gézt, amivel vénát szorítottam, Csaba pedig egy pillanat alatt berakta a branült, és már bent is volt a szuri. Arthur pedig három másodperc múlva elernyedt. Szívszorító volt látni, ahogy minden élet eltűnt belőle, csak feküdt ott, mint egy darab rongy. Balázs átvitte a másik helyiségbe, ahol röntgenezték. Ott még kapott egy infúziót (sima sóoldat), majd szépen előkészültek a röntgenhez. Időnként jött egy-egy újabb beteg kutya, vagy macska, mi pedig folyamatosan őrködtünk, hogy vesz e levegőt. Vett.. Közel egy órán keresztül tartott a procedúra, Csaba nagyon profin zsonglőrködött az összes beteg között asszisztens nélkül, Arthur pedig tartotta a "tetszhalott" állapotot. Muszáj volt elbódítani, mert különben nem lehetne megröntgenezni. Másképp pedig nem tudtuk volna meg, hogy van e patella-ficama vagy épp diszpláziája. Szerencsére a felvételek alapján nincs egyik sem, legalábbis most így tűnik. Még egy ortopédiai konzultáció lesz (ez már csak orvosok között), akkor lesz száz százalék. Őszintén szólva az egy óra végére már csak alig vártuk, hogy ébredjen. Nagyon kába volt, és nagyon nem önmaga. Mindannyian szorongva lestük minden rezdülését, és reméltük, hogy majd csak elmúlik már a hatása. Azt nem mondom, hogy nem csináltatnám meg még egyszer a röntgent, hogy biztosat tudjunk, de az ivartalanításra majd jó nehéz lesz rábeszélni ezek után.
Este tíz körül kezdett úgy járkálni, hogy stabilan állt a négy lábán. Remélhetőleg reggelre elfelejtődik az egész.
Én meg inkább megyek dolgozni, nem valók nekem már az ilyen izgalmak.. csak úgy termeltem az adrenalint a nyugtalan lábaimnak. :)

Fejet hajtunk, letérdelünk...

2012-01-24T22:05:00.000+01:00

Akinek valaha is volt része gyerek-Betlehemes előadásban, már be is fejezte a mondatomat. Mégpedig úgy, hogy "kicsi Jézus ünnepelünk".
Tudom, cseppet sem aktuális az idézet. Mégis, ez a gondolat motoszkált bennem ma egész nap. Ez a főhajtás. Ami nekem nem csak a tisztelet, hanem az "engedelmesség" jelképe is valamennyire. Ma reggel megint csúnyán nem tudtam felébredni. Addig fajult a dolog, hogy öt kerek percen keresztül hívogatott Balázs, és én nem vettem fel, mert még csak nem is hallottam. Pedig a telefonom a maximum hangerőn csörög. És még ébresztett is addigra már. Tehát volt nyolc nem fogadott hívásom reggel hétkor, egy aggodalomtól és idegességtől tajtékzó férjem, két iskolába készülő álomittas gyerekem (a harmadik még aludhatott), és én, a bambaképű. Mert amúgy öt perc múlva már tökéletesen összeszedett voltam, de addig.. már sokszor megkíséreltem elmagyarázni az állapotot, amiben leledzem akkor, amikor alszom, de nemigen találok rá szavakat. Leginkább az ájultan alvás tudja jól kifejezni.
Na de ez ugye nem a normális kategória. Mert éjjel akármeddig fent bírok maradni (azért disztingválok, és éjfél tájban elmegyek aludni), de reggel nem bírok magammal. A látszólagos éber perceim pl. fél hét és hét között is igen érdekesek. Az egyik pillanatban tudom, hogy kelnem kell, a következőben pedig megfordultam, és máris alszom. Cseppet sem tudatosan.
Na jó, mindegy, ez már magyarázkodás. A múltkor olvastam Livinél a mellékvese-kimerülésről. Mintha csak rólam írták volna. Na de hajlamos vagyok némi hipochondriára is, így lehetséges, hogy "csak megörültem" annak, hogy valami olyasmit olvastam, ami jó mentség lehet. Nem hiszem ugyan, hogy ennyire súlyos lenne a helyzet, sokkal inkább azt érzem, hogy van ebben valami. Mindenesetre van ott jó pár megszívlelendő tanács, amit próbáltam első olvasatra is jól bevésni, meg azóta már párszor újra és újra átolvastam.
Ezek után ugye a ma reggel tetézte ezt az egészet. Véletlenek ugye csak véletlenül fordulnak elő, és azoknak is mindig van valami célja, úgyhogy most itt ülök, egy marék lepke van az agyam helyén, tökéletes zűrzavarban repkednek. Tudom, hogy mindenki, aki arra sarkall, hogy szokjak le a cigiről, hogy igyak kevesebb kávét, hogy feküdjek le időben, jót akar. Azt is tudom, hogy igazuk van. Csak épp ez a fejben eldöntés, ez olyan nagyon nehéz.
Ma odáig is eljutottam, hogy vajon azért ilyen nehéz e minden rossz (és még rosszabb) szokásomról lemondani, mert akkor már nem tudom pusztítani magam? Végső soron, ha tök őszinte vagyok, egészen komoly önpusztítást folytatok. Egy igazi tudathasadásos állapotában, mert körülöttem mindenki mást abban támogatok, hogy épp az ellenkezőjét csinálja. És csinálják, és működik, én meg még a saját szememnek sem hiszek.
Lehet, hogy haragszom magamra, azért csinálom ezt? Vagy tényleg ekkora gyerek lennék még mindig?
Komolyan.. szeretnék fejet hajtani, és letérdelni.. és kétségbeejtő is néha, hogy én ennyire balfék vagyok, amiért nem megy.

Jól kezdődik

2012-01-23T23:14:00.000+01:00

Amúgy sem a szívem csücske a hétfő. Valami megmagyarázhatatlan okból mindig utáltam. Egyrészt, mert rögtön vasárnap után következik, és rögtön belerondít a hétvégébe. Na. Így aztán a hétfővel én nem vagyok jóban. Persze, ha a hét kedd-del kezdődne, akkor azzal is így lennék.
Ezen a mai hétfőn már úgy keltem, hogy tudtam, sok minden vár rám, csak épp móka és kacagás nem sok lesz benne. Pedig, ha abból sok lett volna, még meg is tudtam volna barátkozni egészen a következő hétfőig a hétfővel.
A szokásos reggellel indítottunk, illetve majdnem. Megkoronáztam még azzal, hogy este elfelejtettem kivasalni az ovis ágyneműt (illetve egészen őszintén szólva, a lefekvés előtt kettő perccel már eszembe jutott, de hat lóval nem vontattak volna vasaló közelbe fél tizenkettőkor) Szóval, a tízóraigyártás, tolltartó-ellenőrzés után még vasaltam is. Aztán az ovis kör után elvittem Arthurt a reggeli egészségügyi körre. Aztán hazarohantam, hajat mostam, és már indultam is az uszodába. Ó, nem, én továbbra sem tudok úszni (és ez már így is marad), viszont nyílt óra volt az ovisoknak, és végre én épp nem dolgoztam, úgyhogy végre megnézhettem Rolandot. Nagy élmény volt. Utoljára én medencében tavaly nyáron láttam, és már akkor is nagyon ügyes volt (nekem, nyeletlen baltának meg amúgy is mindenki csodálnivaló, aki nem süllyed el a vízben), de ma.... hát.. elmondhatjuk, hogy van valami, amiben túlszárnyalja a bátyjait. Mert nemhogy nincs benne félelem egy szikrányi sem, úgy vágódik bele a vízbe, mintha világéletében azt gyakorolta volna. A fejét is gond nélkül beleteszi, lélegzik a víz alatt. Na de a fő fő attrakció.. úszik a mély vízben. Amikor múlt héten mondta az úszótanár az ovi folyosóján, hogy Roland milyen ügyes volt (akkor úsztak ott először), és milyen bátor, hittem is, nem is. De ma a saját szememmel láttam. Tényleg nagyon bátor, gondolkodás nélkül beugrott a vízbe, ami minimum kétszer mélyebb nála, tehát még véletlenül sincs esélye a lába alatt szilárd talajt érezni. Na de ez őt nem zavarta, mert úszott. Nagyon büszke vagyok rá, ő pedig nagyon boldog volt tőle, hogy láttam én is. (úgyhogy akkor most meg is állapíthatjuk, hogy ez egy jó hétfő volt mégis csak)
Az úszás után én még hazarohantam, Arthurral még megtárgyaltam a nap további részét. Fennhangon közöltem vele, hogy sajnos én mindjárt megint elmegyek, úgyhogy neki addig ki kell fáradnia. Aztán észbe kaptam, hogy jaaa, hát nem hallja. Úgyhogy inkább csak megpaskolgattam, mielőtt kitessékeltem. (nem örült)
Ezek után elrohantam dolgozni.
Majd a hasznosan, leltározással eltöltött órák után elmentem szülői értekezletre a legnagyobb fiamhoz.
Két röpke óra alatt megtudtam, hogy az osztály még mindig szuperokos, és szuperszorgalmas, meg úgy egyáltalán, mindenki nagyon elégedett velük. (a magatartás átlag 4,38 a szorgalom átlag pedig 4,26) Továbbá megbeszéltük az erősítendő pontjaikat, ami még mindig az egymással szembeni konfliktusok kezelése. Erről meggyőződésem, hogy nem lesz rá igazán jó és hatékony megoldás, ennyi dudás egy csárdában valóban nehezen fér. Aztán beszéltünk a farsangról, az idén is csoportos jelmez lesz, amerikaik lesznek (ne kérdezzétek, hogy és miért.. fogalmam sincs) A kirándulásokról is szó volt, lesz egy kétnapos Eger-Mátra (a kötelező olvasmányhoz kapcsolódóan), meg egy túra még majd itt a közelben. Az év végi komplex vizsgáról is volt szó.. az idén ének, művészettörténet és történelem. (jól hangzik). Végül pedig még a természetvédelmi táborról is beszéltünk, amivel kapcsolatban csak az időpont és a hely biztos. Június 25-28-ig a Magas-Tátrában. Az ár az euro árfolyam és a gázolaj árának változásától függően még változhat. Jelen pillanatban 25 ezer forint a négy nap, három éjszaka. De biztos, hogy nagyon jól fogja érezni magát, és életre szóló élményekkel gazdagodik (már megint). Én meg majd megpróbálom nem lebeszélni arról a bigyóról, amivel mennek majd egyszer ott a hegyekben.
Este hétkor már itthon is voltam. Várt rám egy éhes család, és egy kutya. :) Meg egy "szolgálatás igénylő" az iskolából. (erről majd máskor) Úgyhogy megvacsoráztunk, elmosogattam, és ennyi volt mára.
Elég is volt. Délutántól fáj a torkom, és a derekam. Erik és Patrik is panaszkodik torokfájásra. Remélhetőleg vaklárma.

Díjat kaptam

2012-01-22T22:28:00.000+01:00

Heni volt olyan kedves, hogy megörvendeztetett ebben az esős-hideg-havas januárban egy napsütéses díjjal. Nagyon örültem neki, hogy rám gondolt, annak még inkább, amilyen mondattal tovább adta nekem "..akire ráférne egy kis napfénysimogatás". Ez olyan igaz rám, és olyan kedves gondolat, hogy azonnal mosolyra fakasztott. Köszönöm neki itt is. :)
Szóval, a díj.

A díjnak szabályai vannak:

1.Vedd át a díjat

2.Köszönd meg annak, akitől kaptad

3.Tedd ki a blogodra

4.Add tovább másik 4 blognak

5.Írj magadról 3 dolgot

Az első három feltételt már teljesítettem is, most akkor következik a fejvakarós rész. Mert ugye szívem szerint minden általam olvasott blognak tovább adnám, meg még azoknak is, akik nem blogolnak, mert biztos mindenki örülne egy kis napsütésnek. És gondolatban meg is osztottam mindenkivel.

De a szabály, az szabály, úgyhogy tovább adom én is.

Cuckának, aki minden élethelyzetben kicsit belemerül a viharokba is, de a végén előbukkan a napsütésben.

Szilvinek, akiből télen-nyáron a vidámság és a napsütés árad, még olyankor is, amikor nincs túl sok oka erre.

Ilgyának, akire úgy gondolom, egy kicsit még nálam is jobban ráfér most ez a napfénysimogatás.

És Katának, aki csodaszépeket köt, és mindig felvidulok nála, ha újabb művéről látok fotót.

És végül magamról három dolog. Bár nem igen maradt már olyan, amit még ne tudnátok, de fussunk neki.

1. Hisztis vagyok, ha valami nem úgy van, ahogy én akarom. Morgok, folyamatosan, és néha még arra is vetemedem, hogy istenigazából toporzékoljak.

2. Hajlamos vagyok arra, hogy újabb és újabb dolgok iránt érdeklődjek szenvedélyesen, de nem vagyok kitartó (csak ritkán).

3. A fázósságom ellenére nem tudok hosszú pizsamában és zokniban aludni. (pedig nincs fűtés nálunk éjjel)

Na, akkor..

2012-01-21T23:30:00.000+01:00

.. ha már megígértem, elmesélem. Amúgy, ha nem így lenne, ma már azért legalább magammal megalkudtam volna, hogy ne tegyem. :D Hát ciki lesz bevallani, na, de azért ez is én vagyok. És régebben úgyis többször is meg lettem azzal gyanúsítva, hogy bezzeg az ilyet, azt nem írom meg. Nos, megírom.
Szóval, úgy esett, hogy a tegnapi napot beárnyékolta valami. Hozták a fiúk a szép bizonyítványokat, apukájuk is büszkén nézte a jegyeket. Maximalisták vagyunk, tudom, de Erik matek négyesét mindketten kissé zokon vettük. Már ha lehet ilyet mondani. Mert minden nehézsége ellenére tudja ám ötösre, és csupa figyelmetlenségen múlik mindig.. Najó, éppenséggel nem kapott érte letolást egyáltalán, de azért megkértük, próbálja meg egy kicsivel több odafigyeléssel intézni ezt a tantárgyat. :) Na, szóval, nézte az apukájuk az ellenőrzőt/tájékoztató füzetet, és ha már a kezében volt, körül nézett benne jobban. Na, innen kezdődik az elbujdosós rész. Mármint nekem. Ismét cinkosa voltam a gyerekeimnek ugyanis. Amivel ugye nincs baj, ha nem az apjukkal szemben vagyok a cinkosuk. Erik még valamikor tavaly kapott egy egyest magyarból. Csip-csup hülyeségért, nevezetesen azért, mert nem volt nála a kötelező olvasmány. Ezért aztán be kellett írnia a tájékoztató füzetbe. Tudom, amikor nekem halálra vált arccal, azokkal a hatalmas barna gomb szemeivel kibökte, hogy mi a helyzet, azonnal oda kellett volna küldenem az apjához is. De mivel azt kérte, hadd ne mondja el, amíg ki nem javítja, hát belementem. Ez egy pénteki nap volt. Hétfőn már ki is húzták. Aztán sikeresen napirendre is tértem fölötte, és már-már el is felejtettem. Néha eszembe ötlött, amikor hétfő reggel aláírtam az aláírnivalót, de aztán mire találkoztam Balázzsal, már kismillió más volt a fejemben. Így aztán ezzel az áthúzott egyessel tegnap szembesült. Mint ahogy Patrik külalak jegyeivel is. Ami szerencsére csak úgy van, és nem számít sehova sem, mert az bizony rendszerint csak hármas. Eleinte kiakadtam rajta, és gyakoroltattam vele az írást, hátha szebb lesz, aztán amikor már a második tanár legyintett, hogy ugyan már.. amit leír, az több, mint tökéletes, az meg, hogy hogyan.. nem fogja lerontani senki a jegyét ezért. Hozzáteszem, még.. Mondjuk ezekről a külalak jegyekről nekem fogalmam sem volt, hogy csak én tudom.
De végül hát ugye tegnap Balázs is tudta már. Tök jogos volt, amikor kifakadt (főleg az eltitkolt áthúzott jegyen), hogy Ő erről miért nem tud? És ha már a gyerek úgy csinált, ahogy, akkor ÉN miért támogattam benne? Őszintén? Fogalmam sincs. Igaza volt, amikor kikérte magának. Visszacsinálni nem tudjuk. Mindenesetre ez is egy jó lecke volt. Nekem is. Tanulságos is.
És a jövőben külön oda fogok arra figyelni, hogy ilyesmiben ne cinkoskodjak.

Félévi bizonyítványok

2012-01-20T22:26:00.001+01:00

Olyan is van, ami még sosem volt. A tizenkettedik félév ez már, de még soha nem sikerült elérnie Patriknak, hogy ilyen legyen, mint ez a mostani. Pedig már egy ideje nagyon akarta.

Magatartás: példás
Szorgalom: példás
Magyar nyelv: 5
Magyar irodalom: 5
Történelem és állampolgári ismeretek: 5d
Angol nyelv: 5
Matematika: 5
Természetismeret: 5
Ének-zene: 5
Rajz-és vizuális kultúra: 5
Technika és életvitel: 5
Testnevelés és sport: 5
Hon-és népismeret: 5

Szóval.. kitűnő eredménnyel zárta a félévet. Azt mindig hiányolom, hogy nem szerepel a bizonyítványaiban, hogy emelt szinten tanulja a matekot, és az idei tanévtől már a magyart is. De mi tudjuk, és nagyon düszkék vagyunk rá. (nem elírás, Patrik mondta így két éves korában)

A másik iskolás bizonyítványa is megérkezett ma. Nem Erik lett volna, ha nem fél órás késéssel érkezett volna haza, mert még büntetésben volt egy kicsit valami ebédlőben történt röhögős baleset miatt.

Magatartás: 4 (neki nem írták ki, hogy jó)
Szorgalom: 4
Magyar irodalom: 5
Magyar nyelv: 5
Matematika: 4
Környezetismeret: 5
Rajz-és vizuális kultúra: 4
Ének-zene: 5
Technika és életvitel: 4
Testnevelés és sport: 4

Az előző bizonyítvány után gondolom hihetetlen, ha azt mondom, hogy rá is nagyon büszke vagyok. Nem csak azért, mert az én gyerekem.. mert mondjuk lennének olyan számok, amikre nem tudnék büszke lenni (mondjuk egy kettes..). Azért is, mert az összes őszi nehézség után is ilyen lett.. október-november környékén még egy lyukas garast nem adtam volna érte, hogy végül ez lesz belőle.

Szóval, ma egy ilyen düszke bizonyítványos hírt hoztam csak. (az ezzel kapcsolatos egyáltalán nem vagyok rá büszke mesélnivalót meg majd egyszer elmesélem.. tegye fel a kezét, aki kíváncsi rá :P)

Ész nélkül..

2012-01-19T23:54:00.000+01:00

Tényleg fura, hogy amennyi mindenen gondolkodtam mostanában, végül mégsem éreztem késztetést, hogy ezeket meg is örökítsem. Nyilván nem véletlen. A politikai töltetű gondolataimat szándékosan nem írom le, túlságosan szenvedélyes lenne ide. Meg hát ki tudja, még a végén számon kérnék rajtam. :D
De végül arról nem írtam, hogy hogy alakult Patrik hatosztályos gimibe való felvételiztetése. Nos, röviden és velősen.. sehogy. Addig-addig gondolkodtunk, amíg elmúlt a jelentkezési határidő. Ennek én vagyok az oka, mert ugyan megnéztem egyszer októberben, és magamban nyugtáztam, hogy ó, mennyi idő van még.. aztán amikor meg észbe kaptam, már kifutottunk az időből. Baromira szégyelltem magam, leginkább Patrik előtt, aki azért megpróbálta volna, annak ellenére is, hogy a családi kupaktanácsok alkalmával mindig oda jutottunk, hogy 99 %, hogy nem engednénk még bejárni sem Budaörsre (30 km), sem Tatabányára (szintén 30 km), sem Tatára (40 km). Az utazás elvenné az összes energiáját, főleg télen, amikor reggel még sötétben kell menni, délután meg már szürkülne, mire hazaérne. A maradék gyerekkorát vennénk el vele. Aztán hogy ezért e, vagy valami ki tudja milyen okból sikerült tökéletesen megfeledkeznem arról a decemberi dátumról, azt már sosem tudom meg. Szóval, nem adtuk be. Patrik a maga nemesi gondolkodásával igen hamar megbocsátotta a feledékeny anyja hülyeségét, és azt mondta, nem bánja (csak egy kicsit). Ma hazafelé elmondta, hogy az osztályfőnöke nagyon örül neki, hogy így alakult, mert így már biztos, hogy marad.
Nekem azért még mindig van egy kicsi bűntudatom, pedig tudom, ez már utólag hülyeség. Ráadásul, ahogy az előző posztban is írtam, hiszem, hogy minden okkal történik. Biztosan azért felejtettem el akkor azt a dátumot, mert így a jobb. Lehet, hogy ezzel csak mentegetem magam saját magam előtt is.
Ami biztos. Ha beadjuk, és felvették volna, komoly dilemmát okozna mégis.. mert ha már megfelelt, meg kéne próbálni. Ha meg nem vették volna fel, az megint csak egy csomó kérdést hozna magával. Amikre pedig, az előzetes hírek szerint biztosan nem keresnék válaszokat, ha a bizonyítványát nézem. De majd csak holnap fogom nézni, mert akkor hozza. :)
Ezen meg majd túl teszem magam. Egyszer.

Furcsa könyvajánló

2012-01-18T23:16:00.000+01:00

Olvasom a Fábián Janka féle Emma sorozatot. (majd el ne felejtsem végre lecserélni az oldalsávban is) Az első könyvet igen hamar kiolvastam, még úgy is, hogy napközben egy-egy félórát lopok el erre, többnyire munkaidőben, és este, a fürdőkádban is körülbelül ennyi időt (vagy csak egy fél órát) töltök el ezzel. Tudtam, hogy nekem való könyv lesz, mert szeretem az ilyen családregényeket. Valahonnan innen eredhet az is, hogy nagyon szeretem mások blogjain nyomon követni a családok életét.
A történet az ezerkilencszázas években kezd el játszódni. Azon kaptam magam, hogy eleinte fel sem tűnt, hogy mennyire egyszerű is volt még az életük, majd egy idő után azon kaptam magam, hogy folyamatosan csodálkozásba estem, amikor arról olvastam, hogy pl. levelet küldtek Párizsba, hogy megbetegedett a mama. Én hülye, az első ilyennél még gondoltam rá, hogy de minek levelezni.. miért nem hívták fel? Aztán rájöttem, hogy jaaaa, hát telefon sem volt még.
Mire az első kötet véget ért, addigra már túl voltunk az első világháborún. Az egy külön misét megér, milyen furcsa gondolataim voltak akkor, mikor arról olvastam, hogy a férfi főszereplő hónapokat töltött teljesen ismeretlenül, gyakorlatilag lebénulva egy olaszországi kórházban, miközben Emma, aki a női főszereplő, mit sem tudott róla. El sem tudom képzelni, hogy ilyen lehetséges. Mert ma ugye, a világ bármelyik pontjáról fel tudjuk hívni egymást. Bármikor. És beszéltem én már úgy a barátnőmmel, hogy ő egy svájci hegycsúcs közelében volt. Pont ugyanúgy beszélgettünk, mintha csak a szomszéd szobában lett volna. De ha nem telefon, hát ott az email. Vagy a facebook. Vagy skype (bár neki továbbra sem vagyok barátja), msn, twitter, akármi.
Mi egy ilyen világba nőttünk bele. És ami a legérdekesebb.. annak ellenére csodálkoztam mindezen, hogy én még úgy töltöttem a gyerekkoromat, hogy vezetékes telefonunk sem volt. És kályha volt a szobákban. Olajkályha. Még ha nagyon akarom, érzem a szagát.. és hallom, ahogy pattogott éjszakánként, és majd betojtam tőle.
Mindezt továbbgondoltam.. az én gyerekeim is abszolút beleszülettek a technikába. Pont, mint a többi gyerek gond nélkül kezeli a számítógépeket, használja az internetet, simán elboldogul akármilyen telefonnal, kezébe fogja a távirányítót, amit akkor vettünk ki a dobozból, és máris tudja, melyik gombbal mit csinál. Egy kattintással megosztják a világgal a gondolataikat, megfelelő eszközzel akárhonnan. Jó ez végül is.. mert azért én nem felejtettem el azt sem, mennyi idő volt, amíg megtanultam az egeret normálisan használni. :D
Na de visszakanyarodva a könyvekhez.. ami a leginkább elbűvölő (amellett, hogy nagyon jól van megírva is), hogy miközben olvasom, lelassul az idő. Olyan szép lassan telik, mintha lovaskocsival mennék a Balatonra. Ráérősen elidőzünk a kor jellegzetességeinél, nem túl hivalkodóan, és nem is túl nyálasan, olyan pont jól. Mindent, ami "rossz", azt gondolom tudatosan rövidre vett az írónő. Mondanám, hogy nagyon jól is csinálta, mert nem is süppedtem bele a világháború hangulatba. Egyszerűen csak megírta, hogy milyen volt, írt az élelmiszerjegyekről is, meg mindenféléről, de nem volt központi téma.
Elkezdtem a második könyvet ma. Emma fiai. Magamban mosolygok.. mert három fia van. És épp babát vár, aki (tudva a harmadik könyv címét) lány. Az ilyeneket mindig égi jelnek tekintem. Ráadásul Emma sok-sok minden után végül beteljesítette a gyerekkori álmát még az első könyv végén.. írónő lett.
Amikor mindezt már összegeztem magamban, végül fel kellett tegyem magamnak a kérdést. Végül is mi is tetszik annyira ebben? Reménykedem, hogy én is lehetek Emma? Vagy csak hálás vagyok érte, hogy olvashatom, meg lecsendesíti bennem a háborgó indulatokat a világ ellen. Hiszen ott van leírva, feketén-fehéren, hogy minden helyzetben boldogul az ember. :)
Akik már olvasták, azoktól szívesen venném, ha leírnák, mit is gondolnak róla, akik pedig még nem, azoknak szeretettel ajánlom.

Hmmm.. hmm...

2012-01-18T00:13:00.000+01:00

Az előző bejegyzésem is valami olyasmit volt hivatott "jelképezni", hogy nemigen találok olyan témát, amiről most írnom kéne. Nem akarok sem politizálni, nem akarok demoralizáló bejegyzést, nem akarok keseregni, sőt, még találgatni sem akarok. Ahogy lesz, úgy lesz.. megoldjuk úgyis mindannyian, mert az a dolgunk. Akinek meg más a dolga, az meg oldja meg azt.
Fura amúgy minden körülöttem, nem is vagyok teljesen jelen sehol. Néha le is bukok, mert beszélnek hozzám, és nem hallom, pedig figyelek. Az idő továbbra is rohan, kapkodom a fejem, hogy hipp-hopp telnek a hetek, a hónapok, és jajj, már mindjárt nem is lesz egyetlen ovis gyerekem sem.
Néha magammal is nehezen vergődök helyre. Feltétlenül hiszek abban, hogy semmi sem történik véletlenül, ugyanakkor van bennem egy csomó kérdőjel is. Tudom, tudom.. Nekiálltam lepakolni a bilincseket, nem is olyan könnyű, mint elsőre tűnt, ám nem is olyan nehéz, mint régebben gondoltam. Nagy út, az biztos. És érdekes is. Afféle El Camino. :)
Na és.. pontosan idáig jutottam, amikor a netünk váratlanul úgy döntött, sztrájkba lép. Úgyhogy ez most egy befejezetlen bejegyzés lesz. Gondolom nem véletlen, hogy nem tudtam leírni a többit. Majd máskor.
És még valami... Beus, megint eltűntél. Hogy vagy? Kérnénk életjelet.