Elmentem Világgá...

Isla Saona

2013-09-08T06:58:00.000+12:00

A sok élmény után „kivettem egy szabadnapot”, kicsit tovább aludtam, mint ameddig szoktam, 6 kor nem keltem fel csak 9 kor. Elmentem a közeli zöldség, gyümölcs árushoz banánt, mangót, ananászt, és avokádót venni. Ez most már mindennapos programmá vált,amit reggeltől estig tudnék enni. Most ezeknek van a szezonja.

Ezek a kirándulások elég fárasztóak tudnak lenni. Atalába 6 kor indul a busz, de van amelyik még korábban, ilyenkor még sötét van, és tart egészen este 7 vagy fél 9ig. Egy ilyen nap után elfáradsz és ha valaki megkérdi, hogy na milyen volt, csak annyit mondasz, „ há jó”. Olyan sok minden történik egy ilyen nap alatt, sok mindent, nem tudod olyan gyorsan feldolgozni, meg sem érted mi történt veled. Éppen ezért egy ilyen nap után jobban szeretek egy kicsit nem csinálni semmit, csak lemenni a tengerpartra, kifeküdni egy félig árnyékos, félig napos helyre és csak létezni, esetleg ha úgy van kedvem olvasni egyet. Kicsit megállni, örülni annak, hogy itt lehetek, csodálni a pálma fákat, élvezni a napsütést, a szellőt és a tenger moraját. Sokszor ez lenne a legegyszerűbb és legfontosabb dolog amit tehetnénk és pont ezt felejtsük el. Néha elfelejtünk élni.

Estére, mikor mindenki hazakerült és készültünk egyet bulizni, olyan vihar kerekedett, hogy mindent le kellett fújanak az egész városba. Itt amikor esik akkor aztán esik de keményen. Olyan erősen villámlott azt hittük kettényílik az ég és ránk szakad. Az eddig ismert ég szakadás föld indulás e mellett csak lepke fing. 5 másodperc nem telt el a villámlások között és meg áram nélkül is maradtunk. Amúgy mi élveztük az egészet,mert még ilyet nem láttunk.

Másnap reggel be volt tervezve egy közös kirándulás, de az estét elnézve azt hittük semmi nem lesz belőle. Reggelre meg gyönyörű szép idő lett, híre hamva se volt az esti dirr-durrnak. Ellátogattunk a Saona szigetre, ami a dominikai Köztársaságtól délre helyezkedik el, a keleti oldalon. ez egy nemzeti Park, ami tényleg csodás. Hófehér homokos part tele pálma fákkal, kristály tiszta víz, ennél szebbet el sem lehetne képzelni.

Katamaránnal mentünk át a szigetre, ahol közbe rumot spriteval, vagy pepszivel szolgáltak fel. Előre nem tudtam ezekről, hogy vitorlázni fogunk, meg ki is szolgálnak itallal minket, úgyhogy nekem még nagyobb élmény volt az egész. Amikor szálltunk fel a katamaránra mindenki az árnyékos helyet kereste, de mi a barátommal egyenesen az elejére mentünk ahová ki lehetett feküdni a hajó orrán a víz felé kifeszített ponyvára. Ebben a pillanatban minden gondom elszállt, olyan érzésem volt mint amikor mindenem megvan és semmi de semmi nem hiányzik.

Útközben megálltunk egy természetes medencének nevezett helyen, ahol hatalmas területen, mindenhol derékig ért a víz. Itt lehűsítettük magunkat és halászhatunk tengeri csillagot. Még egy kévés hajózás után, kiszálltunk a szigeten, ahol megebédeltettek bennünket, én persze ügyeltem, hogy az ananász szintem az legyen meg. Szerintem ez a környék egyik legszebb, vagy talán a legszebb szigete és tengerpartja.

Majd nemsokkal utána elmentünk egyet messzebb a sok turistától. Látva a sok pálma fát arra gondoltam, én magamnak akarok kókuszdiót szakítani. Megvenni nem nagy kihívás, de felmászni és leszakítani, annál nagyobb. Mindez meg is történt idáig, csak az volt a baj hogy nem volt nálam mecsete, hogy élvezzem a tartalmát.

Első napok Dominikán

2013-09-06T15:07:00.001+12:00

A frankfurti reptéren meg az történt, hogy keresem a Condor járatokat, hogy tudjak „becheckolni”. Kiderül, hogy rengetegen vannak. Hatalmas kígyózó sor volt a Condor váltóhoz. Nem volt más választásom, beálltam a sor végére és haladtam a „csordával”. Miközben hallgatom a zenét és nézek ki a fejemből hallom, hogy a hátam mögött közvetlen magyarul beszélgetnek. Mondom, hát ez nem igaz. Egy velem egykorú pár volt, de nem ragadtam meg egyből az alkalmat, hogy megszólítsam őket. Egyszer csak elkezdtek értetlenkedni, hogy ez ott miért van és miért nem másként, és miért van két különböző sor, ahol az egyik jobban halad mint a másik és miért nem vagyunk ott a másikba meg tatara ta ta tataratara... Egy darabig hallgattam, majd hátrafordultam és elmagyaráztam nekik magyarul, hogy mi miért van. Meg is lepődtek nem kicsit. Nekem úgy rémlett, hogy a srác ismerős valahonnan. Beszélgettünk, kérdezték honnan vagyok, mondom, Erdély, azt mondjak ők is, ők Kolozsvárról voltak. De hogy engem ismernek valahonnan. Kiderült, hogy a télen a Madarasi Hargitán, amikor ott dolgoztam akkor találkoztunk! (hogy mik meg nem történnek). Aztán az is kiderült, hogy ők is Punta Canara mennek, mint én. Na ez volt az a pillanat amikor azt mondtam, hogy ilyen nincs. Ettől fogva együtt utaztunk. Nekik ez volt az első repülésük.

Helyi idő szerint este 9 körül érkeztem meg Punta Canara. A dominikai reptéren semmit nem is kérdeztek, csak adni kellett a 10 dollárt és már előre ki volt nyomtatva a számla a vízumnak. Még Indiába is elvettek azt a papírt amit a repülőn kellett kitölteni és átnéztek, de itt a kutyát nem érdekelte, hogy mit akarsz.

A barátom értem jött a reptérre és elvitt de az mondta, hogy most nem szabad nekem lefeküdnöm. 6 óra az eltolódás, ami azt jelenti, hogy 7 órával hosszabb a napom. Szóval elmentünk vacsorázni egy helyi gyorsbüfébe. Amint kiszálltuk az autóból és megcsapott az utca szaga, pont olyan volt mint amikor Ujzélandról mentem Indonéziába. Az a fülledt, nedves tengerparti meleg, amikor csak ülsz és folyik le az izzadtság rólad, teljesen mindegy kint vagy bent és körülötted tiszta fekete emberek. Ismét az utazásom nyújtotta élményeim jutottak eszembe. Ugyan úgy éreztem mint annak idején egy új országba, kicsit félénken de kíváncsian figyeltem, hogy mi történik körülöttem. Már sötét volt, így sokat nem láthattam abból ahova érkeztem. De az első benyomás az tetszett. Ezután elmentünk egy bárba, ahol a barátom kollégáival ismerkedhettem meg. Itt már nem volt sok helyi, inkább csak turista.

A barátom felajánlotta, hogy lakhatok nála amíg itt vagyok. Van egy lakótársa is, egy Belga gyerek. Másnap reggel már 5 óra után nem igazán tudtam aludni, ugyanis ekkor otthon déli 12 óra volt. Nekem még át kellett álljon a szervezetem az itteni időzónára. Aznap nem igazán csináltam semmi nagy dolgot, elmentem felderítő útra. Ezen a környéken leginkább csak hotelek vannak, csak keveset lehet megtudni a helyi életből, de ez nem azt jelenti hogy nincs. Csak teljesen más szemszögből mint valójában amilyen. Tehát elmentem vettem magamnak egy kis ebédet és utána sétáltam egyet a gyönyörű parton. Tudnivaló, hogy itt spanyolul beszél mindenki, nagyon kevés ember beszél angolul és csak azok akik a hotelekben dolgoznak „esetleg” és akiknek közvetlen kapcsolatuk van turistákhoz. Sőt még ha valamelyik üzletbe tudnak is angolul, úgyis spanyolul szólalnak meg először. Már az első nap az ételt spanyolul kértem (le tudtam olvasni az étlapról), csak akkor volt a baj amikor visszakérdezett (milyen jó lett volna az egyetem alatt, amikor a spanyol nyelvet tanítottak egy évig, jobban odafigyelni...). Még a tengerparton is, amikor sétálok, persze mindenki kiszúrja a szőke fejemet és rögtön el akarnak adni valamit minden 10 méteren, legelőször spanyolul szolnak hozzam és addig mondanak amíg azt nem mondom, hogy „!Amigo, No entiendo!”.

A következő nap a elmentem egy kirándulásra Higüye és San Pedro-ra. Itt már jócskán megfigyelhettem a helyi életformát. Az utca (mint Punta Canan is) tele van robogósokkal, motorosokkal, akik bármelyik pillanatban készek arra hogy téged elvigyenek valahová. Némelyik utcasarkon csoportokban várják a kuncsaftokat, de nemcsak a turistákat hanem a helyiek is nagy szeretettel veszik igénybe a szolgáltatásaikat (majd a következő bejegyzésben írok a helyi emberekről, szokásokról). Ezekhez a motor taxikhoz úton, útféle a „nagyi boltban” árulják sörös üvegekben a benzint, de ugyanitt megtalálsz mindent ami a háztartáshoz kell (Indonéziába és Tájföldön is ugyanez volt, csak ott vodkás üvegekben árultak a benzint).

Higüye volt az első olyan település, ahol láthattam hogyan néz ki valójában egy dominikai város. Ezekre az emberekre nem a rendezetség a jellemző. Az utcán élik a hétköznapjaikat ezért zsúfoltság is van, nem kicsi. Ugyan úgy itt is el lehet felejteni a közlekedési szabályokat, mint pl Indiába, olyan nincs hogy valakinek elsőbbsége van, ez itt nem az a hely. A járdára mindenki kipakol, telefonos, órás, egyes üzletek elfoglalják a járda felét. Ha a fehér ember megjelenik akkor rögtön jönnek a gyerekek cipőt pucolni. Egyébként az itteni emberek fejében úgy van kialakulva a világ, hogy van Amerika, Yew York na ez az „Isten” valahol van Európa aminek talán Németország a fővárosa. Aztán aki fehér az gazdag is. Ez egyrészt azért is van, mert az itteniek nem mehetnek ki az országból, nem utazhatnak, csak ha valaki meghívja őket. Másrészt meg a kormányzók nem erőltetik a tanulást, képzést. Senki nem köteles suliba járjon, mert alapjába véve buta embert könnyebb irányítani.

Átmentünk a nap legforgalmasabb időszakában a piacon, ahol gyümölcs, zöldség, hús, rizsek, fűszerek várnak igaz, hű gazdára. Amikor láttam hogy a csirkéket és a disznót milyen körülmények között vágják le ott helyben és árulják, amit majd valamelyik sarki étteremben árulnak...hát ha attól nem lesz semmi bajom, akkor semmitől. Ez a piac minden nap reggeltől estig nyitva van, kivéve vasárnap délután, amikor jönnek a tűzoltók és hetente egyszer lemosnak mindent (nem sürün teszik).

Ellátogattunk egy gyümölcsfarmra is, ahol megnézhettük milyen fáról szakad a mangó, kakaó, ananász, banán papalya és még sok más déli gyümölcs. Ez olyan a helyieknek, mintha nálunk egy csoport turista az almafát fényképezné és csodálkozna rajta.

Itt egy iskolát is van ahova olyan gyerekek járnak, akiknek nincs semmilyen papírjai, születési bizonyítványuk vagy ilyesmi (majd a következő bejegyzésben elmesélem, hogy miért nincs). Általában 8tól van tanítás, de van amikor a tanár késik, nem beszélve a gyerekeket, viszont aki nem ér oda 10re az nem mehet aznap be a suliba.

Ezek után meg elmentünk San Pedroba, ahol egy 1915 megalapított és „azóta müködő”- legalább is a turisták számára - szivar gyárba látogattunk el, ahol a mai napig kézzel készítik, sodorják az igazi bőrszivarat. Állítólag a kézzel készített igazi bőrszivar manapság mind innen van és nem Kubából.

Majd megnéztük a Chavon folyót, ahol a Rambo filmet forgatták. Egy party tutajra szálltunk fel, ahol lehetett inni és salsat tanulni 2 dominikai lány segítségével. Velünk volt egy fiatal „rendőr”,akivel egész úton beszélgettem. 21 éves volt, csak keveset tudott angolul, ugyan annyit mint én spanyolul, de mindent megtudtunk egymásról amit akartunk. Visszafele a busszal azon az úton mentünk ahol az egyik Halálos iramban című filmet.

A nap végére egy teljesen elzárt helyre vittek bennünket, ahol hatalmas nagy terület van bekerítve és szigorúan őrzik. Itt nagy hírességeknek, mint Shakira, Vid Diesel vagy Christina Aguilerának vannak nyaralói. Ugyanitt van egy falu is építve de teljesen régi stílusban, olyan mintha 300 éve építették volna, de csak 30 éve épült. Egyszerűen lenyűgöző. Mintha egy más világ lenne a falun belül.

Egy újabb "harmadik világ"

2013-09-06T02:31:00.000+12:00

Azt sem tudom hol kezdjem el, olyan rég írtam blog bejegyzést. Ezúttal meg kellett győzzenek, hogy írjak. Azt mondta az egyik nővérem, hogy olyan jó lenne ha írnék, mert akkor ö is megismerhetné Dominikát az írásom alapján. Mások meg kérdeztek, hogy a két évvel ezelőtti világutazásom folytatása ez? Hát nem éppen (sajnos). Szóval nagyon röviden ez úgy kezdődött, hogy a barátom mondta, hogy szívesen lát, osztán Vásárhelyen a repülőre fel, Frankfurtba le, onnan hosztelbe be, majd a reptérre ki, repülőre fel, Frankfurtból el, Dominikán le s most itt...!

Na jó, megpróbállom bővebben is kifejteni az eseményeket, nem csak úgy mint egy székely. A barátom már december közepétől a dominikai, Köztársaságban dolgozik. Legelőször februárban sikerült vele hosszabban elbeszélgetnem. Ekkor dobta fel az ötletet, hogy látogassam meg. Meg is beszéltük, hogy májusba ellátogatok hozzá. Ez úgy alakult, hogy eltolódott augusztus végére. Szerintem megérte várni.

Meg is vettem egy repülőjegyet Frankfurtba, mert onnan lehet direkt járattal jönni Punta Cana-ra.

Augusztus 27.délben érkeztem meg Frankfurtba, de aznap már nem értem volna el a másik járatot, ezért egy éjszakát hosztelben töltök. Indulás előtt az egyik nap még otthon elkezdtem gondolkodni, hogy akkor hogy is lesz? Elkezdtem aggódni, hogy hogy fogok bemenni a reptérről Frankfurtba, és ott milyen hosztelbe szállok majd meg és gyorsan le kell foglalni interneten valamit. Kis idő elteltével eszembe jutott, hogy amikor utaztam 2 éve akkor se tudtam, hogy ha megérkezek Indonéziába, hogy jutok el a turista negyedbe, vagy Vietnamba melyik hotelbe fogok megszálni, Indiáról nem is beszélve. Németországba meg a nyelvet is beszélem, úgyhogy aggodalomra semmi ok. ’Há mondom semmi gond akkor, helyben majd mindent elintézek’.

Így is történt, sikerült mindent zökkenőmentesen megoldanom (igaz, azóta is csak csodálkozom, hogyan sikerült de hát vannak csodák). Találtam egy hosztelt közel a vonat állomáshoz, ami egyszerűen nagyszerű volt. Volt vacsora, reggeli és még jó zene is a Launge részen. Reggelire svédasztal, tea, gyümőlcslevek, csokikrém és még sok finomság. Elfogott engem az utazási vágy, annyira emlékeztetett az utazásomra, amikor hosztelből hosztelbe és hotelbol hotelbe mentem majdnem 6 hónapig, közben új embereket megismerve...leírhatatlan. Ezt csak tudja, hogy milyen, aki volt hátizsákos utazó. Este ahogy ülök és figyelem mi történik körülöttem, egyszer odajön egy gyerek (az terasznál ültem, ö meg jött cigizni), és elkezdünk beszélgetni, majd odajött a haverja is. Olaszok voltak akik éppen egyetem után meglátogatnak egy pár európai várost. Imádom, mikor csak így lehet ismerkedni teljesen idegen emberekkel. Ja, és a szobában, rajtam kívül még voltak kilencen.

Volt egy fél napom, amikor bejárhattam Frankfurtot, kicsit szétnézhettem a városban. Idáig még nem voltam itt, de amennyit láttam most belőle nekem nagyon tetszett. Minden van ami egy nagyvárosba kell legyen, itt gondolok felhő karcolókra, régi stílusú épületekre, elég sok fa is van a varos közt, meg egy folyó is átmegy rajta, ami még hangulatosabbá teszi az egészet.

Itt van a kutya elásva...

A Világ jóra fordult gyerekek…

2011-04-21T17:17:00.002+12:00

Az éjszakai busszal Agrából Joipurba jöttem. Ez az út is hihetetlen volt mint a többi, egy olcsó járatot választottam, ahol mint kiderült turista egy lélek sem volt. Csak én voltam fehér ember a buszon végig. Azt hiszem, következőkor kicsit drágább járattal fogok menni. Semmi gond nincs, csak nem a legbiztonságosabb érzés mikor ezer szem figyeli minden mozdulatodat. Úgy számoltam, hogy reggel 7, v 8 kor érkezem, és aznapra nem kell szállást fizessek, csak a következőre. De reggel 5 kor már megérkezett a busz. Az élet már el volt indulva a városban, főleg a buszállomáson ahol a taxisok várják a klienseket. Így is úgy is egy hotelhoz kellet mennem, hogy a csomagomat letegyem, mert egy csomaggal állni és várni valahol az utca szélen nem tanácsos, megesznek az emberek, hogy elvihessenek valahová. Tehát hotel mellet döntöttem, és legalább alhatok is egyet, annyira nem égető az a pár euró hogy megspóroljam.

Miután kialudtam és kicsit rendbe szedtem magam elmentem megismerni a Rózsaszín várost. Ebben a térségben Ragistánban szinte minden városnak más-más színe van. Itt már nincs annyi turista, mint máshol, egész napi séta után csak 2 másik turistával futottam össze. Fura is volt, mert hiányozott az utca menti rengeteg üzlet és a sok árus. Ez a város már inkább hasonlít a számunkra ismert normális városra. De, hogy mennyi kedves ember van itt, az valami elképesztő. Többen leszólítnak és elkezdenek beszélgetni veled. Kérdeznek mindenfélét, hogy hogyan tetszik India, meg mi tetszik itt a legjobban. Egész jó beszélgetéseket lehet folytatni velük. Majd a végen felajánlják, hogy egy teát is megihatunk közösen, beszélgetve. Ezek nem olyanok voltak, akik el akartak adni valamit neked vagy ilyesmi. Majd ha tovább van türelmed és beszélgetsz velük, ajánlnak egy másik találkozót is, hogy ismerjük meg egymás kultúrájáról. Meghívnak estére egy italra vagy bármire a lakásukra. Az első két ember után azt gondoltam, hogy ez igen, Ilyen kellene legyen a világ, ha mindenki ilyen barátságos lenne akkor semmi gond nem lenne. Ez lenne egy tökéletes civilizáció. De már a hatodik ilyen ember után kicsit másként gondoltam az egészet. Már csak azért is leálltam beszélgetni az emberekkel, akik leszólítottak, hogy lássuk mi sül ki a végén. Mindig ugyan az. Ez nem fura egy kicsikét, nem túlságosan szép ahhoz, hogy igaz is legyen. Elején még a Rishikesh-i barátom barátságos fogadtatását vettem alapnak, de a végén rájöttem, hogy itt másról van szó. Mert gyakran ami nagyon édesnek tűnik az elején, az nagyon keserűen végződhet. Miután már hat ember ugyanazt akarta nekem eladni, meg akartam győződni, hogy valójában mi is van a háttérben, amit ugyan sejtettem is. Egy utazási irodába mentem be még a reggel ahol vonatjegy után érdeklődtem és ott volt egy normálisnak tűnő férfi, aki angolul is kitűnően beszélt. Szóval bementem ismét és megkérdeztem, hogy mondja el nekem, ez normális, az embereknek a barátsága vagy sem. Azt mondta, hogy hát nem éppen, mert rossz dolgok is történhetnek ebből, és történtek is. Rögtön rákérdeztem, hogy ezek az emberek muszlimok? És természetesen azok. Ekkor mindent megértettem, minden lepörgött előttem, amit az orosz munkatársam mondott és mesélt Németországban. Egész életében muszlimokkal verekedett. Elmesélte, hogy miről szól az ők vallásuk. Nekem meg csak egyet mondott útravalónak, maradjak távol a muszlimoktól. Mert elején adják a szépet, a jót, a legjobb barátod is lehet egy muszlim. Meghív a házába, megvendégel. De amikor „eljön az idő”, akkor végeznie kell veled. Ha muszlimmal vagy egy környezetben az lehet a legjobb ismerősöd, akire mindig számíthatsz, de amikor eljön az idő… És azt nem tudod soha hogy mikor van az, lehet ha ma, lehet ha holnap, de az is lehet hogy csak évek múlva. Erről szól röviden a muszlim vallás. Kérdezték, hogy meddig maradok, mondtam, hogy holnap már megyek is tovább. Ekkor jött az a rész, hogy hát akkor ma este gyere hozzám, mert szülinapom van, és szívesen várunk, vagy halottam a barátok ünnepéről? Gyere, igyunk meg egy teát, és utána benézhetsz hozzánk a bulira. Nem tolakodnak, vagy erőszakolnak semmire.

Tudod, amikor hallottam erről, elcsodálkoztam, hogy, hát ez rossz dolog, és utána már ki is ment a fejemből. Európában nem nagyon találkozol ilyenekkel, Magyarországon, Romániában még kevésbé, és nem is törődsz vele annyira, legfeljebb, „ huu, hát ez szörnyű dolog” és avval annyi. De amikor itt vagy és szemtől szembe találkozol ezekkel az emberekkel, beszélgetsz velük, tényleg a legkedvesebbek, de amikor utána belegondolsz, hogy mi a hátsó gondolatuk… Azt hiszem, ezt nevezik élettapasztalatnak!! Nem de????

Ne fogadj el virágot idegenektől

Csak egy és fél napot töltöttem Jaipure-ban, majd Pushkar fele vettem az irányt. Ezúttal már egy jobb buszt választottam, igaz drágább is volt, de már megelégeltem a másik olcsó járatot. Csak egy baj volt ezzel is, mivel Ajmer-ig tudtam vele csak menni, ahonnan majd egy óra Pushkar a helyi járattal. Ez aztán tényleg a helyi legolcsóbb járat volt, ami minden órában indul. Amikor megérkeztem és buszt kellet váltanom rögtön jöttek a taxisok és ajánlották az olcsó fuvart Pushkárig. Most senki sem tudja, hogy mennyi egy Rupe, de azért elmondom az ajánlatot viszonyításként. A légkondis busz, amivel jöttem 3 órát, 250 Rupeba került. A taxis azt mondta, hogy 400 Rupeért elvisz Pushkárig. Szinte szenberöhögtem, de az volt a vicc, hogy nem akart leszállni rólam. Majd a rendes buszjárat került 10 Rupeba. Szóval oda kell figyelni.

Úgy kell elképzelni ezt a helyi járatot, hogy amikor nagyobb tömeg száll le, a felszállóknak nincs türelmük várni, az ablakon másznak be az üllőhelyért. És ez tényleg így van, én mikor láttam a képeslapon azt hittem, hogy ez régebb volt vagy valami ilyesmi, de nem, ez mind most van. Majd elmentem kerestem egy hotelt ahol megszállhatok. Az volt a számításom, hogy még elmegyek egy másik városba is, amelyik a kék várost szimbolizálja, de mikor megláttam, hogy van egy szép kert és egy medence a hotel területén, úgy döntöttem, itt fogom eltölteni a hátralévő időmet. Mindek fussak más városba, mikor nagyrészt ugyanolyanok, és még két nap a buszon kel eltöltsem az időt, Marad egy nap a városra. Inkább a hotel, olvasgatok, pihenek, meg elmerülök gondolataimban a három nap alatt.

Pushkár egy aranyos kis város ahová mindenki kikapcsolódni és pihenni áll meg a hosszú utazás közepette. És végre meleg van, olyan meleg amilyen kell legyen. Napközben 40 fok felett. Nekem igazán tetszik. Egy tó is van a város szívében, ahová a helyiek imádkozni mennek. A tó körül körbe meg tele üzlettel, bazárral. Itt meg emberek nyomnak a kezedbe virágszirmokat, és ha véletlenül elfogadod, akkor bajban vagy. Nem nagyban, csak el kell menned a tóra és egy negyed órát imádkoznod kell, indiaiul. Utána meg persze adományoznod kell, a kísérő embernek. Ez még nem elég, hanem utána a helyi adományhoz is hozzá kell járulnod. A narancssárga ruhás emberektől is óvakodni kell, mert megpróbálnak fogni, majd szerencsét kívánni, de nem ingyen. Szóval sokba kerül a virágszirom Pushkárba. De minden más olcsó egyébként, itt érdemes ruhaneműt vagy bármi mást vásárolni, mert valószínű, hogy itt a legolcsóbb egész Indiában. Egy sivatagi túrára akartam benevezni, két nap a tevével, csak nem volt senki más turista, aki jelentkezett volna erre, egyedül meg nem akartam menni, az úgy nem buli. Csak a teve gazdája lett volna velem. Ehelyett beértem avval, hogy felmentem egy dombra, ahol egy templom volt. Szép kilátás nyílott onnan, nemcsak a városra, hanem az egész környékre. A többi időmet meg olvasással, pihenéssel töltöttem el.

Hogy mit hozott nekem ez az utazás?

Először is rengeteg tapasztalatot, minden téren. Még angolul is kicsivel jobban tudok, mint amikor elindultam. Bárhová mész, legyen az Újzéland, Indonézia, Vietnám, akár India, mindenütt ki akarják használni a turisták butaságát, tudatlanságát. Ha nem figyelsz oda, mindent eladnak neked, mielőtt még észre veszed. Persze ez mindenütt másként működik, hol így, hol úgy. Főleg Délkelet-Ázsiában és Indiában, ahol még nem vagy tisztába az árakkal a gatyád is rámehet. Amíg itt vagy, minden egyes nap harcolnod kell a helyi árusokkal, néha meg csak egy üveg vízért is, mert a dupláján adják, ha nem tudod az árakat. Te most vagy ilyen helyzetbe először, most csinálod ezt először, de ezek az emberek egész életükben evvel foglalkoztak. Nekik ez a megélhetés, és minden egyes garasért próbálnak megfingatni. Ha nem vagy erős össze is jön nekik. Én nem voltam mindig elég erős és néha engem is átvertek. Persze akinek több a büdzséje, az nem nézi annyira, hogy mi mennyibe kerül, és az a dolog a másik helyen felébe került volna. Ezek az emberek az európai árakhoz viszonyítanak, és akkor is azt mondják, hogy hát mennyire olcsó itt minden.

Amíg nem jöttem ide, otthon azt hittem, hogy engem nem tudnak könnyen átverni. De persze sok mindent hisz az ember egy megszokott, biztonságos környezetből, mert annál biztonságosabb nincs, mint ahol felnőttél. Azt ismered. Itt meg teljesen idegen minden, és ha főleg egyedül vagy, akkor tudod meg, hogy itt mennyire kicsi vagy. Más hallani a dolgokról és más tapasztalni, ez a kettő két külön dimenzió. Ennek a tapasztalatnak meg ára van, nemcsak pénzzel fizetsz érte, hanem emberi kitartással. A pénz az jön, megy, az nem annyira meghatározó, de a kitartás az véges. Néha belefárad az ember a nagy hajszába. Kell az szünet, kell a pihenés. Az Isten is hat nap alatt teremtette a világot, a hetedik nap megpihent.

Újzélandra elmenni és ott körbeutazni, nem nagy dolog, mára már egy státusz is lett Nyugat-európaiak számára. Ott mindennek megvan egy pontos ára, amit otthonról is ismerünk, de Délkelet-Ázsiában és Indiában ez nem így van. Itt kell harcolnod magadért. Ahogy már mondtam, minden egyes garasért küzdened kell, ha vizet veszel, ha hotelszobát foglalsz. Azt is alkudni kell. Van ahol nem megy, de legtöbb helyen működik. Én a végére jöttem bele az alkudozásba, idáig azt hittem, hogy tudok alkudni, de sok mindent hisz az ember.

Szóval az utolsó alkalmakkor egy indiai pólót akartam venni. Mikor látják, hogy érdekel valami szépen behívnak az üzletbe, leültetnek és kezdik a magukét. Én csak a póló árára voltam kíváncsi. Azt mondta 350 Rupe, csak nekem, másnak 400ért adja. Mondtam, hogy sok. Azt kérdezte mennyit adok érte? Mondom 70 Rupet. Azért pofa kell ehhez, a nyitás 350, én meg mondok, 70-et. Ilyenkor meg persze dúl-fúj, hogy mit képzelek, ez áron aluli. Addig-addig 120 Rupeért vettem meg a pólót. Kezdtem rájönni az alkudozás trükkjére.

És nemcsak erről szól, hanem az emberekről is, akikkel találkozol, akikkel összehoz a sors. Kiben mennyire bízhatsz meg. Mert ezek más kultúrájú, más vallású emberek. Egészen eltérő a számunkra ismerttől. A saját környezetedben sokkal hamarabb felismersz egy személyiséget, mert az a te fajtád. Ez így van egész Európában, mert hasonló a kultúra, nincs hatalmas szakadék a kultúrák köztük. De az itteni kultúrát nem ismered, nincs honnan ismerd, ha nem éltél köztük. Egyedül csak egy parány kis porszem vagy, akit könnyen elsodorhat a szél.

!ndia....incredible !ndia, Utolsó fejezet

2011-04-10T17:22:00.002+12:00

Bangkokba visszaérve, volt egy fél nap szabadidőm. Ki is használtam, elmentem ismét megnéztem még egy darabot Bangkokból. Már 3. alkalommal voltam ott, és mindig sikerült egy-egy újabb részt felfedeznem. Délután 4 kor már kellet is indulnom a reptérre. Aztán hogy-hogy nem, beütötték a pecsétet, hogy már lejárt a vízumom, de nem kellett fizessek, nem is kérdeztek semmit, és se mondtam semmit. Néha vannak ilyen apró csodák.

Ismét a szokásos állapotban érkeztem meg Indiába, se szálloda se semmilyen információ birtokába nem voltam, hogy hol is kellene keresni a párnát. Sorba álltunk a pecsétért és ekkor kezdtem beszélgetni pár fehér emberrel, hogy kinek mi a terve, hová megy éjszakára, mert bizony már este 11 volt. Nem sok fehér ember volt, akik evvel a repülővel jöttek. Az egyiknek már lőre volt foglalva, de volt két másik csaj, egy amerikai és egy ausztrál, akiknek nem. De nekik a kezükbe volt az utazók Bibliája, a Loneley Planet, és ezek után már egyszerű. Csatlakoztam hozzuk, így a taxi is olcsóbb, meg már van valami biztosabb pont is. Hihetetlen volt a taxi, amibe beültünk, egy régi-régi autó, de bejutottunk a városba vele, Új Delhibe. A Meane Bazzar utcán rakott ki minket, ahol a hátizsákos turisták szállnak meg. Itt minden zárva volt abban a pillanatban, egy ember jött oda hozzánk, hogy menjünk az ö szállodájába, ennyi és ennyi az ára, meg minden információt elmondott. Sok választásunk nem volt eben a pillanatban, így követtük. Végül úgy döntöttünk, hogy mind a hárman egy szobába szállunk meg, így láttunk biztonságosabbnak.

Na de másnap jött a felfedezés és az ismerkedés napja. Ez egy olyan ország, amit nem elképzelni, ha nem látod. Az utca tele emberekkel, mint egy sétáló utcán, de közbe az autók, motorok, Tuk-Tuk-ok folyamatosan dudálnak, mindenki mozog valamerre. A tehenek sokkal bátrabban és sokkal szabadabban járnak itt az emberek és üzletek közt, mint máshol a kóbor kutyák. Nem elég az embereket, még a tehénszart is kerülgetni kell. Ezek a tehenek az újságpapírt eszik, és nyalják a poros köveket. Azt hogy, mást mit esznek, azt nem tudom, csak ezt láttam idáig. Elmentünk reggelizni, kipróbálni az indiai konyhát. Egy utolsó helyen ahol a helyiek is esznek, helyet foglaltunk, majd falatoztunk. Nem olyan rossz az itteni kaja így elsőre, nagy váltás nekem a rizs után. Még egy nap ismerkedtünk a környezettel, elsétáltunk a fűszerpiacra, ami érdekes, csak éppen vasárnap volt és nagyésze be volt zárva. Ha hiszitek ha nem, találkoztam az utcán egy indiai gyerekkel aki beszél magyarul. Azt hittem hanyatt esek. ! évig volt Egerbe, ott dolgozott. Estére meg vettem egy buszjegyet Rishikeshbe, látogassam meg a barátomat, akit Újzélandon ismertem meg. Ez a buszozás rázós volt, 9 órát zötyögtük úttalan utakon, ahol néha volt aszfalt, néha meg nem.

Reggel 7 re érkeztem meg Rishikeshbe, de ekkor még nem volt nyitva az iroda, a Red Chilli office, ahol találkoznom kellet Anveshal. Elmentem megittam egy Chait, ami pont olyan, mint az angol tea, tejjel. Nagyon elterjedt mindenki ezt issza reggel és nemcsak. Majd mikor kinyitott az iroda bementem, mondtak, hogy még nincs itt az akit keresek, de nemsokára jön, üljek le, várjam meg. Igazuk volt, mert mire leültem, már jött is Anvesh. Olyan volt mintha egy nagyon jó haverral vagy baráttal találkoztam volna hosszú idő után. Az volt a második kérdése, hogy ha nem vagyok nagyon fáradt az utazástól, elvisz vadvízi evezésre, mert pont most visznek egy csapatot és tudok menni én is. Hát ez hülye kérdés számomra, olyan zsák nincs, amibe mg egy szem búza bele ne férne. Gyorsan átöltöztem és már készen is álltam a bulira. Nem kell mondja, hogy mennyire tetszett és mennyire élveztem a Ganga folyó hatalmas hullámai közt csónakázni. Majd az irodához visszaérve nézegettem a további lehetőségeket, és volt egy ajánlat, egy négy napos túra a Himalája hegyekbe. Ez a túra másnap reggel indult. Kicsit drága volt, de nem minden nap mehet kirándulni az ember a Himalájára. Mondtam az Indiai barátaimnak az irodába, hogy nekem kellene akkor egy napra szállás, mert hogy utána 4 nap a hegyeket járom. Azt mondták, ne törődjek, van egy vendégházuk ahol a saját embereik vannak, és ők is itt laknak, egy nap mehetek oda, nem gond. Még vacsorát is kaptam.

Nekiláttunk a nagy útnak 9 másik emberrel a világ más-más pontjáról. Amerika, Kanada, Anglia, Norvégia, Hollandia és én. Ez az út sem volt a leg egyszerűbb, sőt a leg kalandosabb, amit idáig átéltem. 12 óra csak hegyek közt, kanyargózva, szerpentinek egymást érték. Már az elején mindenki rosszul kezdtet lenni, senki nem lett rosszabbul, de ez az állapot kitartott egész végig. Ez még mind elviselhető lett volna és nem lett volna semmi probléma, de háromszor akadtunk el az úton. Egész végig a hegyoldalon vezetett végig az út. Minden lépésbe földcsuszamlás vágta ketté az utat. Hol az útnak fele hiányzott, hol hatalmas kősziklák állták el az utat. Az utolsó 2 elakadásnál mindez épen előttünk történt. Itt úgy lehetett tovább haladni, hogy a buldózer elegyenesítette az útra lecsúszó köveket, valamennyire, miközben még folyamatosan gurultak a kövek, egy ember figyelte az állapotot, és amikor kissé megszűnt, akkor intett, hogy lehet menni, de gyorsan.

Miután megérkeztünk, este lett és még egy órát kellet gyalogolni a sátortáborig. A rövidnadrágot és a pólót egyből télikabátra kellet cserélni. Azelőtt való éjjel kicsikét megfáztam, ami ekkor jött ki rajtam. Belázasodtam és még hányingerem is volt a buszozástól. Egyébként a helyi buszokon az ablaknál jól látszik hogy mennyire kanyargós az út, a nyoma mindenik ablakon ott van. Alig vártam, hogy megérkezzük, nem ízlett a gyaloglás ilyen állapotba. Gazdag vacsorát kaptunk amiből csak a levest kóstoltam meg. Azt sem tudtuk hová érkeztünk meg, csak reggel mikor világos lett. A hegyek közt egy erdő széli tisztáson volt a tábor ahonnan szépen látszottak a Himalája fehér csúcsai, a tábor szélén egy tó is volt. Ez olyan érzés, amikor lefekszel, idegen helyen, azt sem tudod hol vagy, mi vesz körül, majd reggel mikor felkelsz és egy olyan látvány fogad, ami nem mindennapi, olyan mintha álmodnád az egészet.

A reggeli után sátorbontás következett, majd 6 óra gyaloglás magasabb szintre, 3200 méterre. A sátrat meg a tobbi kelékeket szamarakkal szállitották egy másik úton, mi meg az erdő közt le és fel haladtunk előre. Alig vártm hogy a napnak vége legyen, nagyon fáradt voltam, mert előzö éjszaka nem aludtam sokat, meg faztam is, és ismét lázam volt. Enni megm nem tudtam, a magasság betegség elért engem ebben az állapotban. De nem csak én voltam ilyen állapotba, hanem a társaság fele. Ugy haladtunk előre egész nap mint az öregemberek, szinte csak csoszogva. Mikor delután megérkeztünk a táborhelyre, a leg elso az volt hogy lefekudtem a sátorba. Vacsorakor felköltöttek, majd kis melegedés a tábortőz mellett és utánna ismét fekudtem le, mert masnap következett a nagy nap. Volt egy szakács és két segéd velünk akik föztek ránk, de olyan finomakat, hogy a varosba még olyant nem ettem idáig. 3 fogás, levesel kezdődött, utánna meg vagy rizs vagy nudli, melléje különböző öntetek, indiai kenyér, Chapati. A végen meg desszert, banántészta, másik nap egy torta, szóval jo volt dolgunk, csak en az első két nap nem igazán tudtam élvezni.

Este mikor nyugovóra tértünk havazni kezdett, elromlott az idő, de igaz odáig sem láttunk sokat a felhőktől. Nem tudom miért de nem kedves nekem soha az idő mikor a hegyekbe megyek. Reggel már úgy keltem fel mint aki féllig újjászületett. Nekiláttunk az utolsó szakasznak, fel a csúcsra, 4000 métere. Az idő be volt borulva, nem lehetett messze látni. 3800 méteren van egy Shiva templom, ez a leg magasabb Shiva templom egész Indiába. Shiva az időjárás Istene. De aznap már olyan formába voltam, hogy én értem leg elsőnek fel a csúcsra, még a túravezetőt is lekerültem. Azért akartam én lenni az első, mert tudtam hogy ha a tömeg felér akkor ott csend nem lesz. Körülbelül 15 perccel értem fel hamarabb, mint a többi, leültem és ez az idő alatt legalább élvezhettem azt a hatalmas csendet, ami körülvesz, mert látni nem sokat lehetett. Havazott is közbe. Mindennek ellenére gyönyörű szép volt, csodálatos. Majd visszafele én voltam az utolsó, aki elhagyta a tetőt.

A táborhoz visszaérve megpihentünk, megebédeltünk, majd mindenki elfoglalta magát valamivel. Egy másik gyerek és én kivittünk egy-egy hálózsákot a szabadba, ahonnan majd a naplementét nézhettük, de akkor ezt még nem tudtuk, csak lefeküdtünk a földre pihenni. Majd kis idő múlva mindenki sorra csatlakozott hozzánk. Ott voltunk egészen a naplementéig, majd lassan kezdett hideg lenni és mindenki a tábortűzhöz húzódott. Estére kitisztult az idő, gyönyörű szép csillagos égbolt derült fölénk. Olyan sok csillagot még életembe nem láttam, mint ott akkor. Rengeteg volt a hullócsillag is, egyik a másik után, hasították a fekete égboltot. A tábortűznél sokáig hallgattuk az egyik vezetőt, aki a hindu vallásról, szokásokról és az istenekről mesélt. A fehér farkasok is előkerültek mikor tértünk volna nyugovóra. Reggel mikor elhúztam a cipzárt a sátor oldalán, a Himalája összes havas hegycsúcsa tárult elém, amit eddig a felhőktől még nem láthattam…

Tájföld, Koh Phangan, és eső

2011-03-28T21:45:00.000+13:00

Csak, hogy változzon, ismét gubanc volt a tájföldi határnál a belépéskor. Beszélgettem több emberrel a vízumokról meg ilyen olyan dolgokról, és mindenki mondta, még olyat nem hallottak, hogy kell egy kifele repülőjegyet felmutatni az érkezéskor. Most meg busszal megyek be, úgy gondoltam, hogy követem a többséget. Igen ám, de a román útlevél egész más törvényekre hallgat. Egész éjszaka utaztunk mire elértük a határt. Gyalog mentünk át, mint mindenki más, mint amikor invázió van. Már a kambodzsai határnál leállítottak. Kérdezték, hogy meddig maradok, és hol van a kifele jegyem tájföldről. Hirtelen azt se tudtam fiú vagyok-e vagy lány, és azt válaszoltam, hogy megvan, le van foglalva, csak elfelejtetem kinyomtatni, a visszaigazolás ott van az e-mail címemen. Hát nem vették be. Visszafordítottak, hogy 50 méterrel tovább van egy net club és nyomtassam ki. Itt jött a bökkenő, mert nem volt amit kinyomtatni, nem foglaltam le semmit. Útnak eredtem a netclub felé, majd gyorsan lefoglaltam egy jegyet Indiába, kinyomtattam és diadalmasan szaladtam vissza a határhoz. A táj határnál nagy ceremóniával, külön sorba állva átengedtek, de már az egész busz népe csak rám várt. A román útlevéllel legtöbbször egyedül vagyok a sorba, csak ezt nem lehet prioritásnak nevezni.

Megérkezve Bangkokba már eső várt bennünket. Gyorsan szálát kerestem majd nekiláttam az indiai vízum intézésének, mert ez lesz a következő cél. Indiai vízumot nem lehet a határnál kérni, hanem előre kell. Ez a vízum került a legtöbbe, idáig mindenik vízum 20 és 30 dollár közt volt, ez meg 100 dollárba kerül. Ha Romániába intéztem volna valamivel olcsóbb lett volna. A következő nap elmentünk a francia és a spanyol ismerőseimmel a régi Táj fővárosba, Ayathuyába. Itt vannak a régi szép templomok. Este már indultam is délnek az egyik szigetre, Koh Phangara, hogy majd a pálmafák alatt, a gyönyörű fehér homokos tengerparton végre kipihenem magam, de előtte elmegyek a híres telehold Bulira. 12 óra buszozás után hajóra szálltunk, majd ismét 4 óra kellet, amíg elértük a szigetet. A hajón leült mellém egy gyerek majd beszélgettünk. Kérdeztük egymást erről-arról, többek közt hogy ki honnan van. Ő kérdezte először, hogy én honnan vagyok. Mondom Magyar vagyok. Azt mondja Magyarország egy szép hely. Ránézek, kérdem, hogy honnan van. Mondja, hogy Magyarországról van ö is. Na, gondoltam, hála az egy fent valónak, hogy még vannak magyarok errefele is. Kiderült, hogy ö itt dolgozik már egy fél éve a szigeten, egyik hotelbe. Most az egyszer szerencsém volt, mert ebben az időszakban kicsit nehéz szállást kapni, mindenki jön a bulira. Általa megismerkedtem egy pár orosz emberrel, akik itt élnek. Az én szállásom tulaja is orosz. Este meg együtt mentünk a bulira.

Az első két nap még nem volt különösebb baj, de utána kezdett esni az eső. Napról napra többet esett, míg a végén el nem állt, éjjel nappal csak zuhog az eső. Egész utazásom alatt arra vártam, hogy majd Tájföldön elmegyek az egyik szigetre és akkor egy hetet nyaralok, tengerpart, napsütés és meg hasonló más finomságok. Ez csődbe ment. Beiratkoztam egy három napos búvár tanfolyamra, a víz alatt aztán teljesen mindegy, hogy esik vagy nem. Avval kezdődött az egész tanfolyam, hogy megnéztünk egy videót. Hogyan kell búvározni. Majd elmentünk a hotel medencéjéhez és kipróbáltuk mi is. Egyszer meg kellet tanulni lélegezni a víz alatt. Majd sorra jöttek a különböző trükkök, szabályok, biztonsági intézkedések. Fél órát voltunk a medencébe, majd szünet és ismét tanulmányozás. Megtanultunk, hogyan kell a nyomáskülönbséget a füledbe kiegyenlíteni, meg ha a szemüvegbe bemegy a víz, mi a teendő. Az egyik leg nehezebb az volt, hogy a víz alatt a medence egyik sarkába leveszed a szemüveget, ugyan úgy lélegzel tovább, - ilyenkor nehezebb, mert az orrodat nem fogja be a szemüveg és ösztönösen ott akarsz lélegezni- elmész a medence másik sarkába, visszateszed a szemüveget. A nap végén rövid teszt.

A második nap jött a tengerparti búvárkodás. Ez már élesbe ment, 12 méterre a tenger alatt. A víz nem volt a leg tisztább a sok eső miatt, csak 5 v 6 méterre lehetett látni. Ha szereted a természetet, a víz alatt sokkal többet látsz 10 perc alatt, mint az erdőbe sétálva egy órát. Több ezer kis hal körülötted, néha felbukkan egy-egy különleges hal is, színesebbnél színesebbek, kicsik, nagyok (megtaláltam Némót). A korallok meg ugyancsak csodálatosak. Minden féle színűek. 45 percet voltunk a víz alatt, majd egy óra szünet, és ismét 55 perc. Csodálatos volt. Este meg jött a nagy vizsga, mindenből, amit eddig tanultunk. Egy kanadai csajjal vizsgáztunk együtt, ő sem tudott rendesen angolul, én sem, de ketten 93%-ban teljesítettünk. Az egyetemen sosem volt ilyen jó eredményem, igaz ez most jobban érdekelt mint a mikróökonómia. A harmadik nap lett volna az igazi búvárkodás a paradicsomba, nyílt vízen, hajóról, csak a sok eső és rossz idő miatt nem lehetett. Még vártunk két napot, de akkor sem javult a helyzet. Ahhoz hogy megkapjuk a búvár engedélyt, még kétszer merülni kellet. Úgy döntöttünk, hogy ismét a merülünk a tengerparton. Igen de, a víz annyira zavaros volt, egy fél méterre sem lehetett látni. Ez már nem volt annyira jó érzés. Alig látod az oktatót, körülötted mindenhol csak zavaros víz. Volt egy utolsó próba, adtak egy iránytűt, megmondták, hogy melyik irányba kell menni, majd ugyanazon a vonalon vissza, 10 métert. Tapasztalatnak eső osztályú volt a víz. De egyben veszélyes is volt, az áramlatok ide-oda sodortak a víz alatt, és nem láttad a korallokat, aminek nekidob a víz. 10 perc után abba is hagytuk.

Még maradt ezek után két napom a szigeten, amikor már tényleg megszakítás nélkül zuhogott az eső, így sok mindent nem lehetett csinálni. Megvettem a jegyet visszafele, időbe, egyszer életembe. Az indulási nap, amikor felébredtem reggel, kinéztem az ablakon és láttam, hogy nemcsak esik, de még a szél is előkerült. Egyből arra gondoltam, hogy nem is olyan biztos, hogy a hajók közlekednek ilyen időbe. Később kiderült, hogy nem hiába volt aggódásom, aznap nem tudtam elhagyni a szigetet. Minden közlekedés meg van bénulva a környező szigeteken is, se ki se be. Még a repülők se szállnak fel. Van egy nagy komp, ami még jár minden nap, de az már tele volt. A következő napra ígértek nekem jegyet rá.

Miért olyan komplikált nekem bemenni egy országba. És ha már bent vagyok, nem tudom elhagyni. Ujzélandont is csak harmadjára tudtam elhagyni, Indonéziát is körülményesen. Na de ez legyen a legnagyobb probléma, mert ha nem jutok vissza 2 napon belül Bangkokba a vízumom is lejár és a repülőt is lekésem.

Kambodzsa, Siem Reap, Angkor Wat

2011-03-22T07:15:00.000+13:00

Az úgy kezdődött, hogy felültünk az éjszakai buszra, ami állítólag 11 óra alatt megteszi Saigon-Siem Reap utat. Ez nem épp így volt a valóságba. Még aznap este indultam Kambodzsába mikor a Mekong deltából visszaértünk, hogy időt spóroljak, na meg pénzt is. Egy éjszakát kipipálhatok. Említettem már, hogy nem hiába végeztem el a közgázat. Csak valami olyant is el kellet volna végezzek, amivel a pénzemet szaporítani tudom mert akár hogy gazdálkodok vele csak fogy, a macska rúgja meg. Szóval a beígért 11 óra helyett 18 órát utaztunk mire megérkeztünk Siem Reap-be. Megálltunk Kambodzsa fővárosába, Phnom Penh-be egy ebéd erejéig. Ez volt a fél út. Ez se nem Vietnám, se nem Tájföld, ez Kambodzsa. Itt volt először az egész utazásom alatt az az érzésem, hogy nem vagyok biztonságba. Sokkal jobban kellet vigyáznom a dolgaimra, mint bárhol máshol idáig. Itt már koránt sem akkora a forgalom az utcán, mintha egy vasárnap délután lenne, amikor mindenki otthon van és pihen. Pedig hétköznap volt, déli órába. Elvonultam egy árnyékos padra, hogy nyugodtan elfogyaszthassam a már 3 napja cipelt óriási kókuszdiót, amit még a Mekong deltán szereztem nagy becsülettel, nemsokára két gyerek ült le mellém a másik padra, és egy pillanatra le nem vették rólam a szemüket. A bicskámat én is a zsebembe csúsztattam, majd szépen távoztam. Úgy néztek ezek mintha az ők kókuszát ittam volna. De nemsokára indultunk is tovább a busszal.

Az út mentén több falun és városon mentünk keresztül. Volt alkalmam megfigyelni, hogy hogyan élnek az emberek ebbe az országba. Már láttam, hogy Vietnámba hogyan élnek egyes emberek a falvakon és városokba, milyen egyszerűen, de itt az összes falusi ház cölöpökre van építve, az oldala meg pálma levélből. Van egy két gazdagabb ház is de az ritka. A busszal, ahogy haladtunk végig az úton a csirkék, a malacok futkároztak össze vissza, majdhogy el nem ütöttük őket. Itt a buszok nem motorinával, hanem dudával mennek Többet dudált a sofőr mint amennyit kapcsolt. A városba a helyi szállítás nem busszal van megoldva, hanem az úgynevezett Tuk-Tuk –kal. Ez egy motorbiciklire szerelt utánfutó, ahol normális körülmények közt kb.10 ember fér el. Ritka az az eset mikor 25-nél kevesebben ülnek rajta.

A kisebb teherautókkal szállítanak mindenfélét, a tetejébe meg a családot. Itt a rendőr nem állít meg azért mert valaki az utánfutóba, vagy az autó tetején ül. Otthon mi el sem tudjuk képzelni, hogy máshol még hogyan élnek az emberek. Európához képest ezek a falvak úgy néznek ki, mintha legalább 100 évvel le lennének maradva.

Megérkezve Sim Reap be kicsit megnyugodtam, ott már nem az a nagy szegénység várt, mint máshol. Ez egy nagyon kedvelt turista hely, aki Kambodzsába jön, az mind ide jön. Itt vannak a híres régi templomok. Estére érkeztünk meg, majd gyorsan szállást kerestünk, hogy kipihenhessük magunkat. Egy spanyol csajjal utaztam, akinek ugyan az volt az úti célja, mint nekem. Vietnámba találkoztam vele először. A következő reggel már kilenc órára megrendeltük a transzportot, aki majd elvisz a templomokhoz. Tuk Tuk-kal jártunk körbe, két nap kellett mire az összes templomot bejártuk. Ezek a templomok valami csodálatosak voltak. Egyik különb, mint a másik, kisebb, nagyobb, még nagyobb. Minden templom udvarán egy hadirokkant zenekar zenélt egész nap. Akinek nem volt lába az dobolt, akinek keze nem volt, az lábbal húzta a hegedűt. Itt található a világ egyik legszebb templom együttese, az egykori Angkor város volt, ami a Kambodzsai dzsungelben foglal helyet. Templomrengetegek közül nekem 3 kedvencem van. Az egyik az maga az Angkor Wat, ami a legnagyobb a csoport közül, a következő az a Bayon nevű ami azt hiszem az egyedüli muszlim templom, a többi meg hindu, de ebben ne vagyok teljesen biztos. Ez a leg látványosabb és a legszebb szerintem. A harmadik pedig egy másik templom a mit csak nők építettek. Banteay Srei-nek hívják. Ez is nagyon gyönyörű mit a többi is. Most kezdhetném és végezhetném az összes templom leírásával és történetével, de akkor sem lennék képes leírni azt amit ott láttam. A templomok történetét én is a netről kellene puskázzam, mert annyi templom után ki emlékszik már a részletekre, melyiket hogy hívják, ki és mikor építette, az amúgy is nagyon unalmas, megszokott történelmi bejegyzések. Most nyaraláson vagyok, van jobb dolgom is mint történelmi adatok után kutassa. Számomra fontosabbakat megjegyeztem, ha valakit bővebben érdekel, utána olvashat a neten. Most ne sértődjön meg senki, de a lustábbja úgyis csak a facebookon nézi meg a képeket és avval annyi. Aki meg e sorokat olvassa nincs oka megsértődni.

Angkor Wat

Bayon

Banteay Srei

Egy szó mit száz, csodálatosak voltak a templomok. AZ elején csak ámultunk és bámultunk a különbnél különb építményeken. Egyik templomtól a másikig mentünk napreggeltől napnyugtáig. A második nap meg már csak mentünk körbe és néztünk ki a fejünkből, hogy igen ez is egy templom, az is egy másik templom. Már szintem mindegy volt, olyan természetes volt, mint aki ott lakik. Esténként meg a piacot jártuk és az éttermeket. A város, amelyikbe voltunk, azt hiszem az volt a legszebb igáig itt indokínába. Tele kis éttermekkel, szűk utcákkal, hatalmas nagy piaccal, ahol ruha neműtől elkezdve, gyümölcs, hal, csirke, ajándékig, minden volt, mint egy jó boltba. Itt ettem az életem legfinomabb palacsintáját az utcán. Csokis, banános palacsintát. Amióta indokínába vagyok még olyan nap nem volt, hogy rizst ne egyek. Az itt olyan, mint nálunk a kenyér. Itt meg kenyeret nem lehet kapni, ha van is vagy nagyon drága, vagy az nem is kenyér. Idáig nem tudtam elképzelni, hogy kenyeret ne egyek nap mint nap, de minden lehetséges, ha a helyzet megköveteli. A következő dolog, amit kipróbáltam az egy nagyon finom üdítő ital, amit egy bizonyos fából préselnek ki előtted, jéggel egy zacskóba kínálják. Elején furán néztem, hogy egyes emberek egy zacskó sárga jéggel rohangálnak, de csak a helyiek. Az volt a leg finomabb üdítő. Az ágak közé ananász és citromszeletet tett az öregasszony, amitől igazán csodás íze lett.

Még volt egy utolsó napunk a az éjszakai buszig, és szerettük volna hasznosan eltölteni az utolsó napot is. Itt mindenért alkudni kell, éppen csak az étterembe nem. Egy napos túrát is sikerült kialkudni. Ez volt a tóra épített falu. Ismét bajban vagyok, mert nem találom a szavakat, amivel le tudnám írni ezt a falut és az oda vezető utat. Ráadásul azt sem tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy csónakra szálltunk egy nagyon mocskos, sárga folyóra, amelyik kivezetett a tóra. Gyerekek jóízűen fürödtek benne. Ennek a tónak és a folyónak a szintje hatalmasat változik az esős évszak bekövetkeztével. Nagyon gazdag a halállománnyal rendelkezik. a tóparttól elég messzire egy falu található, nem a tó közepébe, de egészen a tóra építve. Döbbenetes hogy itt hogyan élnek az emberek. A bambusz tutajra épített házakban laknak, a gyerekek innen mennek iskolába, ami szintén itt található a falu központjába. A 6-7 éves gyerekek egyedül vagy ketten, hárman, szülői felügyelet nélkül eveznek a kis csónakkal otthonról az iskoláig, majd vissza. Bambusz tutajra disznóólat építenek, disznókat tartanak a tavon, ugyanígy tyúkokat, kacsákat. Kutya, macska minden megtalálható, mint egy közönséges faluba. Egy sportpálya is van építve, kosárterem. Ezt nem lehet elképzelni, hogy itt tényleg emberek élik le az életüket így, ilyen körülmények közt. Három étterem és több karaokebár is van a faluba.

Vietnám, Saigon, Mekong Delta

2011-03-19T22:19:00.000+13:00

Csak én lehetek annyira pihent és kényelmes, hogy egy nappal később mennyek ki a reptérre, amikorra a jegyem foglalva van. Pedig meg voltam győződve, hogy hetedikén repülök Bangkokba. Igaz volt az ünnep is, amikor nem lehetett kimozdulni a hotelból vasárnap reggel hatig, és nekem hétkor lett volna a gépem, amit nem értem volna el. Mert se taxi se robogó nem közlekedik ilyenkor. A másik dolog, ami megzavart ebben, hogy Újzélandon egy egész napot sikertelen foglalásokkal töltöttem el. Sehogy nem tudtam lefoglalni a repülőjegyeket. Azt hittem velem van a baj, vagy a hitelkártyával, ami nincs is nálam csak az adatai, de végén kiderült, hogy az weboldallal van a baj. Nekem már mindegy volt, hogy melyik nap, csak repülhessek és össze vissza minden napot kipróbáltam. A reptéren meg mondták, hogy tegnap repülök. Gyorsan elmentem a társaság kirendeltségéhez és megkérdeztem, hogy mit lehetne tenni ebben az esetben. Hirtelen eszembe jutott, hogy az ünnepet felhozhatom okként. De nem volt semmi baj, azt mondták, hogy aznap már tele van a gép, nem mehetek, de ha másnap reggel hétkor repülhetek, az jó lesz-e? Képzelhetitek, hogy sokat nem ellenkeztem, örültem, hogy nem kel másik jegyet vennem. Gondolkoztam mit csináljak 24 órát. Visszamenjek a városba, majd ismét ki a reptérre, vagy maradjak ott. A két út 14 dollárba kerül, ha fogadok valakit, ha gyalog megyek, ahogy jöttem, az 45 perc, de az is energiába kerül a hatizsákot cipelni. Akkor meg pénzt kell levegyek a kártyámról aminek a kezelési költsége többe kerül mint amennyit levennék. Úgy döntöttem, kiválasztom a leg szinpatikusabb pállmafát a reptér elött és annak árnyékába pihenek a következő 24 órába.

Mivel egy nappal később indultam, nem maradt csak egy napom Bangkokba. Úgy akartam, hogy egyik nap megérkezek, délelőtt majd másnap ismerkedek a környezettel, és harmad nap repülök tovább Vietnámba, Saigonba. Meg kellet vegyek egy kifele jegyet Tájföldről, mert különben nem kapom meg a vízumot. Majd visszafele Vietnámból maradok tájföldön többet. Szóval megérkeztem, délbe és másnap reggel 7 kor ismét repülhettem tovább. Megint csak egy fél napom maradt. Nem maradtam a reptéren, bementem a vérosba, ebédeltem, szétnéztem, majd este 11 kor az utolsó buszal vissza a reptérre. Elfoglaltam egy padot és ismét pihentem reggel ötig.

Szerdán reggel egérkeztem Saigonba a reptérre. Ismét semmi információm nem volt hogy merre indulhatk el. Szerencse itt volt információs központ. Megkérdeztem, hogy mehetek be a városba a leg olcsoban, és hol szállhatok meg a leg olcsobban. Negyven dollérért akartak ajánlani egy aránylag olcsó szállodát. Mondtam, hogy én hátizsákos utazó vagyok, nem nyaraló. Mondott egy utcanevet, ahol talállok olcsó szállodákat. Mindenkitől hallottam idáig, hogy errefele milyen olcsó minden. Az egy dolog, de ha meglátják, hogy turista vagy, az árak egyből triplájára emelkednek. Semminek nincs kiirva az ára sehol. Így volt a busszal is amivel bejöttem a városba. Azt már megtanultam, hogy nem szállok fel semmire mielőtt le nem tisztázom az árakat. Met ha odamész, sürgetnek, hogy hamar, hamar szálj be, majd egy olcsó árat ajál neked. De miután elvisz utánna nem lehet sokat alkudozni.

Itt is az volt, hogy kérdem a soförtől, mennyibe kerül egy jegy? Egyszer száljak be. Nem akartam, de már vártak a többiek a hátam mögött. Mondta aztán az árat. Kifizettem, 80.000 Dong-ot, majd adott egy jegyet. (Itt is milliomos vagyok, 50 Euró kb.1.200.000 Dong.) A jegyen meg 4.000et írt. Ezt csak később vettem észre, és mondtam is, hogy valami itt nincs rendben. Egyből nem tudott angolul, csak annyit, hogy azt ne nézzem, mert az nem számít és kezdett nekem valamit mondani, amit már nem értettem. Láttam, hogy a helyiek a jegyen lévő összeget fizetik, a turisták meg az emelt összeget. Nem volt mit tennem, a pénzt már nem adta vissza, mert jegyet adott. Megkerestem aztán azt a negyedet, ahol a turisták „laknak”. Kerestem a hoteleket, válogattam, mert volt miben, majd végen bementem egy 14 dollárosba éjszakámként. Nem volt már türelmem tovább keresni, majd másnap továbbállok, csak már végre fürödhessek le és pihenhessek kicsikét.

Ez ismét más, mint Bangkok, vagy Indonézia. Elején csak az olcsó negyedet láttam, ahol a magamfajta utazók vannak. Van egy pár utca, ami tele van hotellel, étteremmel, és sok más kicsi üzlettel, ahol nincsenek árak. Pofára döntik el az árakat. Láttam, hogy árulják a vizet 5 ezer Dong-ért. Mikor akartam venni, sehol nem volt a közelbe, bemegyek egy kis üzletbe, kérdem mennyi, azt mondja tízezer. Ott már duplája volt. Mondom, nem kell, kérdi, mit adok érte, mondom 5 ezret, azt mondja tessék, vidd. A helyi lakósok mind az utcán laknak napközbe. A járdákat teljesen elfoglalják a szekereikkel, és kirakós bazárúkkal. A járdán zajlik a mindennapi élet. Az egész konyha a járdán van, ott főznek, ott esznek, kiülve kis székekre, a javító műhelyek is a járda közepén vannak. Alig lehet járni, le kell menni az útra.

Ez már egy nagyobb város, nem olyan, mint amilyenek Balin vannak. Eszméletlen sok motoros meg autó az utcákon. Sok motoros maszkot visel, mert másként nem lehet elviselni a kipufogógázt. AZ utcán átmenni kész művészet. Csak úgy lehet, hogy megvárod, míg ritkulnak a motorok, mert addig egy gyufaszálat sem lehetne beszúrni közéjük, és utána is csak lépésekbe. Kettőt lépsz, hátad mögött, előtted autók, motorok, majd ismét kettőt, majd ismét. És mindez az átjárón. Este ellátogattam az operaházig és abba a negyedbe ahol az elitebb turisták járnak, az úgynevezett belvárosba. Úton arrafele van egy esti piac, ami 7 órakor, sötétedés után nyit. Itt meg ne kérdezd valaminek az árát, mert rögtön meg kel vedd az egész árut. Megfognak, és nem engednek el, míg nem alkudozol velük.

A belváros igazán gyönyörű. idáig ez a város tetszik a leg jobban. Van története, van stílusa. Nemcsak az olcsó negyedből áll, ami szintén szép este, hanem van egy szebb oldala is. A drágább hotelekbe helyi jellegzetességnek megfelelően különbnél különb dekoráció. Az utcán vietnámi éttermek, bárok, majd tovább a Saigon folyó. Ez ugyan nem épp a leg tisztább, de nem is illene be a képbe, ha tiszta lenne. Van egy film, aminek egy részét itt forgatták a belvárosba, az operánál. A le első az volt, hogy oda megyek, majd este ismét megnéztem a filmet. A címe The Quiet American. Nagyon jól fel lehet ismerni az környezetet. Egyébként egy nagyon jó film, unokaöcsém ajánlotta nekem.

A következő dolog, ami nagyon tetszik Vietnámba, hogy az ajándék-, szuvenír üzletek nincsenek tele használhatatlan és ízléstelen dolgokkal, mint a legtöbb helyen. Mind olyan dolgok vannak, amik tetszenek, nekem legalábbis. Kézzel készített tálak, vázák, festmények, szobrok stb. Este még sokkal szebb a város, amikor minden ki van világítva. Az utcán itt is mindenki el akar adni valamilyen szolgáltatást, szállítást stb., mint Balin. Sötétedés után kezdődik az éjszakai élet. Távolról ajánlják a szállítást motoron, és mikor közeledsz akkor a drogokat, fiatal nőket. Máskor meg robogóval követnek, az idősebb nők viszik a fiatalabbakat és árulják őket.

Elmentem egy fel napos túrára, ahol megnézhettem, mi volt Cu Chi faluba a háború idején. Hogyan éltek a helyi lakósok a föld alatt a keskeny alagutakban. Borzalmas lehetett, azokban a keskeny járatokban, ahol egy nagyobb ember el sem fér. Ez a falú egy üdülőhely volt a Saigoniak számára, egyrészt mert gazdag volt a gyümölcstermés. Aztán jöttek az amerikaiak és bombázni kezdték, majd el akarták foglalni. Az egész falu az alagutakban élt a háború idején. Ez volt az egyetlen menedékük. Három szinten építettek ki alagutat a föld alatt, összesen 450 kilométer hosszú hálózatot. Egyik helyen le is lehetett menni. Nem lehetett egyszerű guggolva közlekedni és élni ezeknek az embereknek a nagyon szűk és meleg folyósokon. A vizes évszakban nemcsak az amerikai katonák, hanem a kígyók, bogarak, szúnyogok, és más rovarok, amelyek betegségeket hordoztak. Az erdő egyik felébe ki lehetett próbálni különböző puskákat, lehetett golyókat venni és lőni. Kis puskáktól elkezdve a gépfegyverig mindent i lehetett próbálni. Nem csak a mi csapatunk volt itt, hanem több turista, és egész idő alatt hallottad a puskaropogást, ami igazán háborús hangulatot keltett. Mintha épp abban az időben lettünk volna. A vezető vitt körbe, magyarázott, közbe ropogtak a fegyverek.

A visszafele úton meg bementünk a „gyárba” ahol ezeket a tálakat, vázákat, festményeket, és sok más ajándékokat készítik kézzel, rengeteg munkával. De látszik is ezeken a dolgokon, hogy tényleg szépen meg vannak csinálva.

A Mekong delta volt a következő kiszállásom, ahol két napot töltöttem. Három óra buszozás után csónakba szálltunk és átmentünk a Mekong folyón egy szigetre. Megkóstolhattunk különbféle mediterrán gyümölcsöket, igazi, friss mézet. A méhekkel tele lépbe beledugtad a ujjat és nyalakodtál. Igazi méz íze volt, amibe semmi adalék vagy cukor nincs. Teával és más száraz déli gyümölccsel kínáltak. Mindenhol lehet venni kígyó, és még több más rovarból készült bort. Állítólag nagyon jó a vérkeringésnek és a férfiasságnak. Meg is lehetet kóstolni, én sem voltam finnyás, egy fél kupicával legurítottam. Nem volt annyira rettenetes íze, érződött nagyon az alkohol, és utána a fura szájíz. Volt egy hatalmas kígyó is, amit fel lehetett próbálni, nyakba lehetett akasztani. Azt mondták, hogy 6 éve van ott, csirkét, egeret, meg más apró állattal táplálkozik.

Ezek után kipróbálhattunk egy pár mediterrán gyümölcsöt, de még mindig a kedvencem, az ananász és a mangó. Azt is megnézhettük, hogy hogyan készítik kókuszból a karamellát. Ott a sziget közepén egy sátor alatt a kicsi vietnámi asszonyok hogyan préselik, főzik, majd csomagolják. Meg is lehetett kóstolni, de az ára nagyon drága volt. Az egyik helyről a másikra ki csónakokkal mentünk. Négy személy egy csónakban, két vietnámi nő evezett. A pálmafák közt, keskeny járatokon haladtunk végig a sziget másik felére.

A turába bene volt egy ebéd is, de nem volt a leg nagyobb adag, nem magyar embernek porciózták ki. Nem tudják, hogy a székelynek egy nagy adag puliszka jár, hideg tejjel, hagymatokánnyal. Amióta itt vagyok Ázsiába, már szinte két hete, olyan nap nem volt, hogy rizst vagy nudlit ne egyek. Kenyeret már több mint egy hete nem láttam. Annyira megtanultam, hogyan kell használni a pálcikákat, mintha azon nőttem volna fel. A rizst gond nélkül kanalazom vele. Pihenésként tettünk egy rövid biciklitúrát a szigeten, majd vissza a hajóra, azaz ladikra. Hihetetlen volt ez a kis csónak, a lécből eszkabállt padok már meg voltak kottyanva, és a Mekong folyó hullámai ide-oda dobálták a csónakot, a padon is ide-oda csúszkáltál. Nem voltak lerögzítve.

Utolsó nap meg fennebb mentünk a folyón, megnézni az árucserét az emberek közt. Az igazi piacot, amikor nagyobbrészt árut árura cserélnek és nem pénzre. Ez az egész piac a Mekong folyón zajlik, reggel 5 délig. És ez minden nap. Ezek az emberek itt is laknak a csónakjukba, így élik le az életüket. A nagyobb hajókat kikötik az áruval és kis csónakokkal üzletelnek, járnak körbe. A vénasszonyok meg a folyón szállítják az egész konyhát és árulják a reggelit. Ezután megnéztük hogyan készítik a laskatésztát. Még egy egzotikus gyümölcsfarmon is körbejártunk, ahol láthattuk a mangó-, ananász-, narancs- és banánfákat.

Második fejezet, Indonézia, Bali

2011-03-07T02:52:00.001+13:00

Ez egy más dimenzió gyerekek. A végletekből a másik végletekbe érkeztem. Három óra volt a repülőút Ausztriáig, Brisbane-ig, ott 2 óra volt a csatlakozási idő és onnan 6 óra Indonéziáig. Úgy lehet a tegnap este igen-igen jól imádkoztam, mert ma nem volt semmi probléma sehol sem. Igaz Brisbane-ba egyből félrehívtak egy szobába. Én már nem törődtem semmivel, de a végen bejelentették, hogy ez csak egy teszt ellenőrzés volt. Teszt ellenőrzés. Pont engem szúrtak ki? Ennyire balhés képem van? De szerencse nem csempésztem semmit, aztán hamar elengedtek. Indonéz határon erőszakkal nyomták a kezedbe a vízumot, csak fizessél. Nem is nézték meg a papírokat, amit ki kellet tölteni. Örülnek, ha turisták jönnek ide, és van kinek eladni a sok árut.

Az volt az érdekes, hogy semmit sem tudtam a városról, nem foglaltam le semmit, azt se tudtam hol kezdjem. Még azt sem tudtam merre kell kimenni a reptérről, hol van észak, vagy nyugat. Gondoltam, hogy majd a reptéren odamegyek az Információs irodához és ott majd megkérdem, hogyan lehet bejutni a városba, hol lehet olcsóbb szállást foglalni, stb. Egy probléma volt, nem volt se információs iroda se semmi. A reptér kicsivel nagyobb, mint a Vásárhelyi, de nem néz olyan jól ki, pedig az igazán nem nagy dobás. A reptér előtt se busz, ami bevisz a városba semmi. Taxi, és emberek, ajánlják magukat, mint sofőr. De hát pénz is kell. Fogalmam se volt mi az árfolyam. A reptéren belül rengeteg a valutaváltó, és ahogy jönnek az emberek, olyan licitállás van, mint a piacon, mindenki kiabáll, hogy nála válts. Végül levettem a kártyámról 1 millió Indonéziai Rupiaht.

Addig jöttem mentem, míg az egyik ilyen sofőr rám szállt. Pont ilyet nem akartam. Azt sem tudom, hova akarok menni, az egy más kérdés, hogy hová visz. Egy térképet nem tudtam szerezni, lássam, legalább mennyire vagyok a várostól. Addig egyeztünk, hogy a tíz US dollárt kialkudtam 8ra, és melléje kaptam tőle egy térképet. Kuta helyiségbe igyekeztem a reptérről, ahol majd megszállok valahol. Az autóból már láttam a forgalmat, és hogy mi megy itt végbe. Motoros, autós, gyalogos, lovas kocsi minden össze van keveredve az útkereszteződésnél, egy tábla nincs, nemhogy szabály. Olyan nincs, hogy valakinek elsőbbsége van. A filmekbe lehet ilyet látni, de az közel sem olyan, mint élőbe. Kicsi szűk utcák, kétfelől tele üzletekkel, az emberek hemzsegnek, mint amikor a hangyaboly megindul. Csak egy autó fér el, de néha mindkét irányból jönnek. Ekkor kezdődik a baj. Aki látta a Gettó Milliomost az valamennyire el tudja képzelni a helyzetet, de a valóságba átélni az egész más. Én meg itt mentem végig a hátizsákkal, mert ezen az utcán voltak olcsó szállások. Mindenki vagy el akart adni valamit nekem, szállítást ajánlottak fel főleg, hogy látták keresek valamit. Aztán ha valamit kérdezel, mindenki nagyon segítőkész, még túlságosan is. Az egyik hotelbe volt szállás 350.000 Rupiahért, de nem fogadtam el. Hosszú menetelés után találtam egy Információs irodát. Ez egyik üzlet része volt. Volt pár szórólap, egy névjegykártya gyűjtemény, egy füzet, és egy fix telefon. Ez volt az Infó Központ. Mondtam mi járatba vagyok, a nő meg kérdezte mennyi a büdzsém? Mondtam minél kevesebb, 100ezer alatt. Így sikerült aztán hatvanezerért napjára szállást találnom (kb. 5 euro). Egy szoba, kis balkon, fürdő ahol a kagyló, a WC, és a zuhanyzó mind egybefolyik. De csak az enyém. Az udvar meg zsúfolt, tele növényekkel, pálmákkal. Nekem jobban tetszik ez, mint bármelyik hostel Újzélandon.

Elsétáltam a tengerpartig, miután letettem a csomagom, de hogy ott mi van, az elképesztő. Minden lépésbe szörfdeszkát akarnak bérbe adni. Rád rohannak, nem tudsz szabadulni tőlük. Az öreg nénik a fejükön viszik az egész üzletet, mások meg masszázst ajánlanak. Az nagy szó, ha van fényképezős mobiltelefonod, és akinek van, csoportosan készítik a képeket. A tízen éves lányok, meg jönnek és kérik, hogy csinálhassanak egy képet veled. Kettő odajön, és nemsokára egy csapat vesz körül. Még fiuk is. Később megtudtam, ez azért van, mert többen máshonnan jönnek, és még nem nagyon láttak fehér embert. Eszméletlen, hogy mi van itt. Este meg kicsit barátságosabb, rengeteg egyszerű, de gyönyörű étterem van. Mindenik szép belső udvarral. Ilyenkor este meg kezdik a drogokat kínálni. Minden van itt ami csak létezik. Úton útfélen úgy árulják itt a benzint az Absolut Votkás üvegbe, mint a románok Balavásárnál a hagymát. Az üzlet elött este egy vederbe az anyuka fürdeti a gyereket, meg hasonló dolgok. A fényképező gépemet még nem mertem elővenni, hogy csináljak egy pár képet.

Életem első szörfözése

Még az érkésem délutánján megismerkedtem egy helyi lakossal a tengerparton. Elkezdtünk beszélgetni erről-arról. Kiderült, hogy szörfoktató a fő állása. A másik meg az, hogy az embereket körbeviszi, megmutatja Balit. Nem tudtam, hogy mit higgyek neki. Elég hosszasan elbeszélgettünk, egyrészt a szörfözésről, másrészt a látnivalókról. Felajánlotta, hogy 3 nap alatt megmutatja nekem az igazi Balit. Mondta, hogy vele, sokkal olcsóbban megúszom, mint egy ügynökséggel. Az ember ilyenkor azt se tudja mit higgyen és mit ne. Mennyire bízhat meg egy ezer idegenbe. Nem tudtam mit csináljak. Aztán úgy döntöttem, hogy egy próbát megér.

Másnap reggel a szörffel kezdtük. Ez is egy olyan sport, amit nekem találtak ki. Két órát próbálgattam elsajátítani a tudást. Majd utána elmentünk reggelizni egy helyi olcsó helyre. Egy bácsi az utcán, mozgatható kályhán rizst, meg 5 vagy 6 féle húst készített. Mellette két keskeny asztal, kis műanyag székekkel a ház sarkán Hasonlóan nézett ki, mint amikor otthon anyu a ház mögött régen a disznóknak és a majorságnak a katlanba főzte az ételt. Rizs, tojás, krumpli és tonhalat kaptam, kis chili és még valami másik csípős szósszal reggelire. Minden másként nézett ki, mint otthon. Az asztal közepén egy nagyobb műanyag pohár, benne kanál és villa. Ez csak a kényesebbeknek van, mert az ázsiaiak kézzel eszik mindezt. A étel mellé kapnak egy kisebb tál vizet, egyik kezüket belemártják, megmossák, majd az ötágú villával neki az ételnek. A végen meg ismét lemossák a kezüket. Egy hatalmas adagot kaptam, mire megettem igazán jóllaktam. Ha hiszitek, ha nem, Újzélandon ilyen finomat nem ettem, mint itt az utcán. Ízlett nagyon az indonéz konyha. Pont annyira csípős, mint amennyire én szeretem.

A robogójával vitt ezután Tanah Lot helyiségbe, ahol egy templom van a tengerparti sziklára építve. Csak apálykor lehet a templomot megközelíteni, máskor nem. Az úton arrafele láthattam a nagy rizsföldeket és a szét nyugodt tájakat. Pont olyan, mint a filmekbe, a kerek szalmakalapos ázsiai ott dolgozik bokáig vízbe. Ez már tényleg az igazi Bali volt, nem, mint Kutába a rengeteg ember a szűk utcákon, és mindenki el akar adni mindent. Egész másak az épületek, az építési stílus, mint amit idáig láttam. Egy-egy templom, vagy az utcákra épített bálvány, Isten jelképe gyönyörűen néz ki. Ezekre mindig raknak egy kis ételt, virágot, levélből készített, tenyér nagyságú tálcán. Melléje meg füstölő pálcikákat. Akár merre jár az ember, mindenhol ennek a füstölőnek az illata érződik, a nap egy adott szakába. Útközbe tankoltunk kevesebb, mint egy euróra két és fel liter benzint, amivel aztán egész nap jártunk. Megálltunk egy gyümölcsösnél, ez is az út szélén volt. Volt ott ananász, három fajta dinnye, papaya lehűtve, ugyancsak egy mozgó dobozba. Megettünk egy–egy ananászt, két-két szelet dinnyét, én egy szelet papayát, egy ananászt és egy szelet papayát magammal vittem, amiért 10 000 rupieht fiyetett, fevesebb mint egy euró. De ez is csak egyes helyeken van, és ez az ár a helyieknek van. Ha te egyedül mész oda már egész másak az árak. Gyümölcsből is jóllaktam.

Egy másik helyiségbe mentünk ezután, ahol rendőrök őrizik az összes bejáratot, hogy tisztán tartsák ezt. Itt csak hotelek és szállások vannak. Nosa Dua a hely neve, ami a leg délebbi részén van Balinak. Gyönyörű szép sárga homok, szép tiszta víz. Körbe pálmafák és más növények tartják az árnyékot a forróság idején. Itt csak két évszak létezik a nekünk megszokott négy helyet. Forró évszak és esős. Éppen most van a forró évszak, de ennek ellenére rengeteget esik.. A tegnap este volt egy nagy zuhé, és ma délben ismét egy nagyobb, majd egész nap szemerkélt. Kb. harminc fok körül lehet így is. Itt nem kell hosszú cucc. Én jobban szeretném, ha közbe a nap is kisütne, mert amióta itt vagyok még napot nem láttam.

Még egy helyre ellátogattunk ezután, Padang Padang-ra ahol az Eat Pray Love filmet forgatták. A valóságba nem épp olyan rendezett és tökéletes minden, mint ahogy az a filmben látható, de attól még csodálatos. Innen nem messze van ismét egy sziklás tengerpart, egy luxus szállodával és sok más „putrival”, neve Ulu Watu. Az egyik különálló szikla tetejére tengerparti homok van lerakva, ami csak körülményesen közelíthető meg. Hatalmas hullámok harapják a sziklákat mind szüntelen, és amikor egy nagyobb hullám telibe találja ezt a magaslati tengerpartot, beleremeg. Olyan mintha ülnél egy fa tetején és közbe valaki meg-megrázná. Itt találkoztam egy magyar párral akik nyaralni jöttek egy hosszabb hétvégére.

Van egy olcsó étterem, ez is csak úgy néz ki, mint amit két nap alatt raktak és fontak volna össze fából. Második este megyek már oda és isteni a kaja. Annyira eltalálják a fűszerezést, hogy ha ennél jobb lenne, azt már el kellene rontani. Halat és chipset ettem, de sehol nincs ilyen finom. El vagyok ragadtatva. A rizs is nagyon finom. Most már csak azt eszek.

Második napom reggel, ismét szörfözéssel kezdődött. Két órát harcoltam a hullámokkal és a szörfdeszkával. Most egy kisseb méretet kaptam, ez a haladó méret. Erre nehezebb felállni és megtartani az egyensúly. Hamar belejöttem, úgy látszik jó volt az oktatóm. Amikor kicsit kipihentem magam és lemostam magamról a tenger sóját, robogóra pattantunk és irány ismerkedni Bali más tájaival. Mert nem csak Kutából, áll ahol rengeted a tömeg és a turista. Én is bérelhetnék robogót, elég olcsón, de már Újzélandon hallottam, hogy nagyon korruptak a rendőrök. Állítólag meg lehet szerezni két óra alatt, 45 dollár ellenébe. Ez nem is olyan rossz üzlet. Na de mindennek megvan a maga előnye és hátránya.

Kutából kiérve letértünk a főútról és kietlen mellékutakon mentünk végig Bali híres templomához. Olyan helyeken mentünk végig ahol egy szál turista nem jár, csak a helyi lakósok, és a hatalmas rizsföldek. Láthatod amint a nagy, kerek kalapos öreg ázsiai sovány bácsi igazgatja a gátakat, sarlózza a füvet a rizs széléről. Körbe körös-körül kókuszpálmák zárják körül ezeket a területeket. Mintegy hatért szabva a földek közt, rengeteg kókuszdióval a tetején. Mondtam Diáznak, az idegen vezetőmnek, hogy meg akarok inni egy kókuszt, de nem olyat, amit az piacon vagy az utcán veszel. Azt mondta bízzam rá. Megálltunk egy falucskába, ahonnan a teraszos rizsföldön keresztül lementünk ez völgybe, majd át egy mély szakadék fölé épített bambusz pallón és ismét fel a domb közepéig. Egy öreg bácsi volt itt a kalibája mellet, dolgozgatott. Egy kettőre vette a baltát, nyitotta meg a kókuszt, amit majd jóízűen fogyasztottam. Annyira jól esett, távol az emberektől, távol a turistáktól leülni a kunyhó ülőkéjére és gondtalanul inni a kókuszlevet. Ha egyedül jön az ember ezeket az utakat térképen nem kapod meg, keresheted egész nap, meg a öreg bácsihoz az utat meg pláne nem. Jó volt, hogy egy helyit választottam.

Majd eljutottunk a Forrás templomához is, aminek a neve Pasangaham. A Bali népnek a szent helye, ahová minden Bali hívő legalább egyszer egy évben eljön, ajándékokat hoz és megfürdik a hideg forrásba. Ezáltal megtisztulnak minden gonosz szellemtől, rossz alomtól. A templom területére csak tradicionális viseletbe lehetett bemenni, ami egy zöld kötény meg egy lila selyem öv. Ez a szín csak a látogatóknak van, a helyiek szépen cifra viseletbe jönnek imádkozni, a homlokukra meg a fültövükre rizsszemeket raknak, a mély imádság jelképéül. Az itteni templomok nem olyanok, mint az otthon, másfél méter széles fallal, amely menedéket nyújt háború esetén. Nagyon cifra a bejárata és a területet körbevevő fal, belül pedig néhány oszlopokra felszerelt tetőszerkezet falak nélkül.

Aznap egy fiatalabb gyerek vitt a robogón. Haza kellet mennie, mert elfelejtett valamit. Én is vele mentem, láthattam, hogy hogyan néz ki egy egyszerű Indonéz családi ház. A konyha egy sötét, fekete kis helyiség, ablak nélkül. Téglából tűzhely, ahol gázpalackkal főznek, körbe a falra, szegekre felakasztva edények. Szekrény vagy polc nélkül. A fürdőbe egy pottyantós WC, mellette csempéből kirakott víztároló, benne egy merőkancsó, amivel leöblíted a WC-t. Ugyan ebből a víztárolóból merik magukra a vizet, fürdés céljából. A hely nem sokkal nagyobb, mint másfél négyzetméter. A többit meg el lehet képzelni ezek után.

Elmentünk egy nagy állatkertbe, ami nem épp olyan, mint a szokásos állatkert. Olyan állatokat láttam, amiket még soha. A tigrisek oroszlánok és még sok más állat közt autóval vittek körbe. Olyan volt, mint a Jurassic Park. Volt egy elefánt só is, ahol bemutatták az ember és az elefánt közti viszonyt, az elefánt vadászatokat stb. A végen felhívtak 3 embert a színpadra, két nőt és egy férfit. A férfi az én voltam. Sorba álltunk és mindenikünknek egy nyakláncot akasztott a nyakákba az elefánt. Én még puszit is kaptam tőle. Mondták, forduljak a közönséggel szembe és hunyjam be a szemem. Azt éreztem, hogy az elefánt az ormányát az arcomra teszi és belehörög a fülembe. Következő nap elmentünk a Gitgit vízeséshez, ahol beálltam a zuhatag alá. Nem sok ember tette ezt. Nem mindig talált telibe a magasból lezúduló víztömeg, de mikor igen az olyan volt mintha valaki jó nagyokat vágna rád. Evvel le is járt nagyjából a körutam a helyi gyerekkel. Visszafele átmentünk Denpasar-on, a piacon. Elképesztő mennyi ember, mennyi áru kis helye, alig lehet közlekedni köztük.

Következő nap nem csináltam semmit csak pihentem, mert az Újzélandi négy éjszakai csövelés után még nem volt időm egy jót aludni. Délután elsétáltam a tengerparton, ahol a drágább hotelek vannak. Itt sokkal tisztább a környezet, mint a Kutai tengerparton. Vacsorázni készültem, a megszokott helyemre, mikor az úton ismerős nyelvet fedeztem fel. Egyből rá is kérdeztem, hogy, nem-e Romániából vannak? „Találkoztam egy gyerekkel három gádzsikával akik medicsiná fakultátén vannak din Universitatea Bucuresti. Ezek után nem még mentem egyedül la masa, volt kampániam. Elkezdtem, hogy beszélgessek velük, akkor mondták hogy egy medicsiná conferincára jottek, Jakartába, de a Universitate kifizette, hogy el még jöhessenek si la Báli. Ök itt voltak pe Báli 4 ziille. Meg még beszéltem velük hogy holnap elmegyünk együtt a plázsára hogy csináljunk baiet. Nagy caldura volt másnap.”

Végzős orvosis egyetemisták voltak, akik egy orvosi találkozóra jöttek Jakartába. Volt néhány szabad napjuk, és így eljöttek Bali-ra. Az első nap alig tudtam egy épkézláb mondatot mondani, de a harmadik nap égére egészen belejöttem a világnyelvbe. Három nap együtt lógtunk, és igazán jó fejek voltak. Idáig csak rosszat hallottam Bukarestről, de most, hogy ezekkel találkoztam és velük voltam három kerek napot megváltozott a véleményem. Nem épp Bukarestből vannak, hanem a környékéről csak Bukarestbe tanulnak. Sokkal szebben beszélték ezek a román nyelvet, mint Kolozsváron, amit idáig hallottam. A románok is elég gyakran használnak csúnya szavakat, de ezektől egyet sem hallottam. Első nap a tengerpartra mentünk, napozni, úszni. Velünk volt még egy holland gyerek is, így meg voltam mentve olykor a romántól. A következő nap hazament a holland, és én gyakorolhattam a románt. Elmentünk velük egy másik városba Ubud-ba ahol megnéztük a majomerdőt. Tele kis majmokkal minden lépésbe. Ez a városka a meditáció otthona Balin. Rengeteg a templom, ahol el lehet mélyülni az imádságok tengerében. Harmadik nap ismét a tengerpart adott helyet a pihenésnek, mert délután már mentek is vissza Jakartába. Én meg maradtam ismét egyedül. Annyiszor eljátszottam azt a jelenetet, hogy mikor kezdesz jól összehaverkodni valakikkel, kettéválik az utatok. Ujzélandon is mondta valaki, hogy ilyen ez az utazási élet. Mire megismersz valakiket, már búcsúznod kell.

Március 5. nagy ünnep a hindu vallásba. A legtöbb Bali lakós hindu a többi muszlim. A hindu vallásba most van az újév, amit Nyepi-nek hívnak. Erre az ünnepre már napokkal ezelőtt készülnek, különböző figurákat építenek, amik Bali történetét jelképezik és ezekkel március 4.-én felvonulnak. Ezt követő nap jön a nagy ünnep. Mikor senki nem mehet sehová. Egész Bali népe otthon van, nem mozdulhat ki senki az utcára reggel 6-tól másnap reggel 6 ig. A csend ünnepének hívják.

Szóval most éppen ünnepelek, itt ülök a hotelba és alszok egész nap. Legalább van időm megírni a blogra a bejegyzést. Bali történetéről annyit röviden, hogy volt a rossz sárkány, vagy ördög, Rayowana, és a jó, Arnuna aki szövetkezett a félig madár félig nő, Cancana-val. Meg kellett akadályozzák, hogy Royowna megigya a varázsitalt, mert ha nem, halhatatlan lesz, és nem tudja majd legyőzni senki. Minden városba ez a három szoborcsoport megtalálható, a hármuk közti harc, különböző ábrázolásával. Az ünnepre készített hatalmas figurák is egy-egy jelenetet szimbolizálnak a jó és a rossz közti harcból.

Még egy napom van hátra Balin, aztán hétfőn reggel megyek Tájföldre, Bangkokba. Holnap el kel intézzek egy pár dolgot, el kel döntsem, hogy Bangkok után hová akarok menni, mert ha nincs meg a kifele repülőjegyem Tájföldről ismét balhé lesz, nem kapok vízumot tájföldre. Azt meg nem akarom, volt már elég bajom így is.

Még mindig Auckland...

2011-02-24T21:20:00.001+13:00

Van nekem az a mottóm, hogy „Úgy utazz, mint az üveg a tengeren”, tervek nélkül, csak haladni az árral. Ez olyan, mint a kommunizmus, az elmélet tökéletes, semmi hiba nincs benne, csak nem lehet alkalmazni, legalábbis számomra. A nyugat európaiaknak lehet.

Azt hittem ebbe az országba nehéz bejönni, de most rájöttem, hogy kimenni még nehezebb. Már három napja próbálom elhagyni Újzélandot de sehogy sem jön össze. A reptéri buszjáratra már bérletem van, olyan rendszerességgel járok. Legelőször mikor kimentem, akkor nem volt lefoglalva a jegyem. Abba én is hibás voltam egy kicsit, mert nem néztem utána miután lefoglaltam. Akkor visszajöttem, és az volt az első, hogy rendes jegyet foglaljak. A következő nap ismét elindultam a reptérre, éjjel fél 4 kor, mint előző alkalommal. Mikor megérkeztem beváltottam a maradék készpénzemet US dollárra, és akkor mondták, hogy a reggel hét órára tervezett gép késik, áttették délután 5 re. Szóval kiválasztottam ismét egy padot, és délután kettőig pihentem. És akkor jött a Checkin. Mikor beírták a nevem az útlevélről, furán nézték a képernyőt, mint aki nem ért valamit. Átszállásos jegyem van, Ausztrálián keresztül Balira, és nem engednek be Ausztráliába, amíg nincs Reptéri Tranzit vízumom. Csak Ausztrálián keresztül van repülőjárat Balira. Ennek utána olvastam és az állt ott, hogy adnak a reptéren Tranzitvízumot. Mutattak egy irodát, ahol megvehetem ezt. Kérik az útlevelem, beírják az adatokat, jött a mérges nézés, a kicsi kínai úgy összehúzta a szemét, alig látszott. Azt mondja mennyek be, mert ö még ilyet nem látott. Kérték, hogy melyik Romániából vagyok, Románia 2002 után vagy csak sima Romániából, mi a foglalkozásom, és mielőtt munkanélküli voltam, hol dolgoztam, stb. Én már röhögtem az egészen. A kínai azt mondta, hogy már pár éve itt dolgozik, de még ilyet nem látott. Szóval sikerült valamit elrendezni, de nem volt az igazi az sem. Nem vett el pénzt, mert mondat, hogy normális esetbe mindenki megkapja ezek után, de nekem még sehol semmi nem volt. De az én útlevelemmel normális eset, az olyan nem létezik. Visszamegyek, hogy adjam le a csomagomat, és kapjam kézbe a beszálló kártyát. Három személy foglalkozott a papírjaimmal, egyik telefonált, másik a billentyűzeten pötyögött, harmadik csak nézte és csóválta a fejét. Én már kínomba csak röhögtem, mert láttam, hogy nem fog menni. Azt az utasítást kaptam, hogy vissza kell jönnöm Aucklandbe, és a nagykövetségen kell kérjem a vízumot, mert máskép nem megy az én esetembe. A jegyemet meg egyszerűen eltolják másnapra, hozzátették, hogy siessek, mert hamar zár a nagykövetség. Négyre értem vissza, a nagykövet meg fél négykor zárt. Felhívtam a repülőtársaságot, és kértem, hogy még egy nappal tegyék tovább a jegyem, mert még nincs vízumom. Ma meg a nagykövettel kezdtem a napot, ahol egy kínai nő volt az ablaknál. Gondoltam, ez nagyszerű, ha az Ausztrál nagykövetségnél egy Kínai dönti el, hogy kapok vízumot vagy sem. Kitöltöttem egy 5 oldalas kérdőívet, pont olyan idióta kérdésekkel, mint amilyenekkel az egyetemen is foglalkoztam, és utána már ment minden, mint a karikacsapás. Most már megvan az Ausztrál tranzitvízumom, de hogy beengednek-e Indonéziába az majd elválik.

Az utolsó négy napban nem foglaltam szállást, mivel fél négykor kellett indulnom a reptérre. A csomagomat beraktam egyik hostel csomagmegőrzőjébe, én meg elvoltam hol egyik, hol a másik hosztel recepció díványán. Már annyira megszoktam, ma nem kellet mennem a reptérre korán, de ezuttal se fizettem a szállásért. A négy nap alatt minden nap zuhanyoztam valamelyik hostelbe. Inkább étere költöttem a pénzem. A gerincoszlopom szerintem már úgy néz ki, mint a kígyóé, a sok pad meg díványtól és amikor az utcán sétálok, már jön, hogy sziszegjek. Kíváncsi vagyok, mit hoz a holnap…

„Elhagyom a várost”

2011-02-23T00:45:00.001+13:00

Most már tényleg elfogyott az időm. Ez az utolsó estém Újzélandon. Az Ausztrál vízumot természetesen nem kaptam meg, azt válaszolták nem vagyok megfelelő személy a látogatásra, nem vagyok alkalmas a vízumra. Stratégát kelet változtassak ismét. Két és fél hónapot töltöttem pontosan ebben az országban. Nagyjából bejártam az összes turista látványosságot. Szinte többet tudok erről az országról, mint a saját országomról. (Volt, amikor úgy éreztem magam, mint valahol a román alföldön. Egyes maoriak pont olyan trehányon járnak, mint lent a mély Romániába az emberek, na meg barnák is. Mezítláb, mocskosan, nem törődöm módra. A román csaj, ki Bukarestből volt, ő is azt mondta, hogy néha otthon érzi magát, semmi különbség nincs.) Az biztos, hogy többet láttam Újzélandból, mint Romániából. Lassan ideje lenne azt is megismerni, de most egyelőre a következő kiszálló Indonézia, Denpasar Bali.

Addig is StandBy.

Az álmom teljesült

2011-02-19T22:29:00.001+13:00

Aucklandbe csak egy napot akartam időzni, aztán kettő lett belőle. Ez sem az első, hogy akarok valamit, aztán csinálok mást. Az úgy volt, hogy szóltam a busztársaságnak, a következő úti célomról, ezt amúgy mindig lőre kellet jelezzem nekik, majd megmondták, hogy hol vesznek fel és mikor. Most elfelejtették megmondani, hogy hány órakor. Én is elfelejtettem kérdezni. Majd este lefekvés előtt jutott eszembe, nem tudtam hányra kell felhúzni az ébresztőt. Ennek az lett a vége, hogy kialudtam magam, és újrafoglaltam a buszt a következő napra.

Aucklandből Pahiába vezetett út. Ez egy kis városka az északi ponttól 230 kilométerre. A leg északabb pontig már extra fizetni kellet. Úgy gondoltam elmegyek stoppal, nem fizetek több mint ötven eurót a buszra odáig. De akkor még nem tudtam, hogy éppen ennyira messze van, és azt sem hogy oda nem sűrűn járnak az autók. Egy nap beszélgetés és kérdezősködés után, a busz mellet döntöttem, amit utólag egyáltalán nem bántam meg. Sőt, azt mondtam miután visszaértünk, hogy ez volt az egyetlen olyan dolog, ami megérte az árát.

Egy nagyon jópofa sofőr vitt minket körbe. Úgy kezdte az egész utat, hogy van egy rossz híre. Egész nap vele kell legyünk, mert reggel hétkor indultunk és este hétre értünk vissza. Szóval egy egész napos buszozás, meg túra volt. Oda vissza 460 kilométer volt az út. Először megnéztük hogyan nézhetett ki az ország mielőtt az ember be nem tette a lábát nyugatról, ugyanitt megnéztük a leg öregebb fákat, amik kb. négyezer évesek. Pár megálló után az északi csücsök következett. Gyönyörű szép volt, ahol a csendes óceán találkozik a Tazmán tengerrel, a tenger közepén a hullámok meg összecsapnak. Van egy tábla, amire rá van írva különböző városok nevei, és a távolság ettől a ponttól. Pl. London, Tokió, Sydney és még sok más. Én sem voltam rest, fogtam egy karton darabot, rávéstem fekete betűkkel ERDÉLY. Csodálkozott a csoport ismét rendesen rajtam, nem csak az fényképezett le akit megkértem, hanem még sokan mások is. Ismét megfordult a fejembe, a csodálkozó emberek láttán, hogy most akkor ki mit gondol, most én vagyok a hűje vagy mindenki más rajtam kívül? De hát hogy van ez, hogy én idejövök, minden fontosabb ország ki van írva csak Erdély nincs. Engem a többi annyira nem érdekel, nekem Erdély a leg fontosabb. Szóval ez volt a nagy álmom, mert már láttam ezt a táblát fényképen, még otthonról, és már akkor megfordult a fejembe, már akkor tudtam, hogy nem itt valami nem kerek, innen valami hiányzik.

Ezek után egy gyönyörű szép tengerpartra, illetve Óceánpartra mentünk, ebédelni, ahol fürödni is lehetett. Igazán meleg volt a víz, hatalmas hullámokkal. A buszsofőr mondta, hogy aki fürödni akar az öt kövese, mert itt elég nagy a sodrása az óceánnak. Nekem nem kellet kétszer mondani, én voltam az első ember a sofőr után, aki belement a vízbe, és az utolsó, aki kijött. Rögtön indultunk is utána. Az én ebédem elmaradt. Megmutatta a sofőr, hogy hogyan kell szörfözni szörfdeszka nélkül. Ezt Bodysurf-nek, illetve testszörfözésnek hívják. Ez a következő dolog a sok más közt, amit nekem találtak ki. A lényege az, mint a szörfnek, csak itt te vagy a szörfdeszka. El kell kapni a hullámot, a megfelelő helyen, a megfelelő időbe, és ha rendesen összejön, kirepít egész a partig. Evvel szórakoztam egész idő alatt. Igazán tetszett.

Egy pár kilométerrel tovább hatalmas nagy, sárga homokhegyek voltak, ami olyan volt, mint az arany. Itt jött számomra az egyik meglepetés, mert hallotta már arról, hogy itt lehet homokdeszkázni, de azt nem tudtam, hogy benne van a mi programunkba, és a buszjegybe is. Azt hittem azért külön kell fizetni. A mosoly rögtön fel is ragadt az arcomra, rendesen miután ezeket megtudtam. Ez a művelet abból állt, hogy egy fél szörfdeszkával felmentél a domb tetejére, ami hosszú és meredek volt, na meg olyan homokba, mint a tengerparton amilyen van. Több busz is jött ide ugyanevvel a céllal. Öreg fiatal, mindenki csúszkált. Még hatvan éves angliai néni is. Ismét én voltam a legelső, aki csúszott. Az elsők közt értem a tetőre, a sofőr már ismert a pancsolás után, és kérdezte, „Who want to be first? Team Hungarian?” és már ott is voltam. Volt, aki egyszer csúszott, mások kétszer, a jobbak négyszer én meg hatszor. A sofőr meg is mondta utána a buszon, mikor megtudta hányszor csúsztam, „Őrült Magyar”. Olyan volt, mint gyerekkoromba a téli szánkózás, hassal.
(a sofőr meg én)

Visszafele a NAGY AUTÓPÁLYÁN jöttünk, aminek az ki-bejáratát rendőrök őriznek minden egyes nap és éjszaka, 24 órába. Ugyanis a part mentén, nagy területen, szabadon nő a „fű”. Helikopterrel permetezik, irtják. Ez volt a 90 Mile Beach, (kilencven mérföld tengerpart, strand). Amikor apály van száz méternél is szélesebb a homokos tengerpart. Olyan egyenes, mint az legjobb autópálya. Nem meredek, ezért olyan széles, és vizes a homok. A kilencven mérföldet visszafele itt tettük meg. Ezt legelőször mérőeszköz nélkül mérték, akkor volt kilencven mérföld. Ma rövidebb, 64,5 mérföld csak. Végig a tengerparton jöttünk a busszal, végsebességgel mindvégig. Egy helyen megálltunk, lemosni magunkról a homokot. Itt is az első az volt, hogy Bodysurf. A homokba, közel a felszínhez rengeteg kagyló volt, élő kagyló. Bárhol kapartál egy keveset, egyást értk a kagylók. Szedtem is egy párat estére.

Nagy élmény volt a kilencven mérföldet a tengerparton jönni visszafele, ezt sem tudtam előre. Volt egy versenypilóta aki itt állította fel a sebességi rekordját. Csodálatos egy nap volt, a tájról nem is beszélve, ami lenyügözö. Ez volt a legszeb napom Újzélandon. Tökéletes befejezése az itteni utazásnak.

Most szombat este van nállam, 19 február, és még semmi hír a vízumról. (Még ilyen nem volt, hogy napirenden tölcsek fel bejegyzést a blogra.) Két nap mulva kellene repüljek, de ugy látszik nem fogok. Az volt a tervem, hogy Ausztráliába leszek két hetet körülbelől és onnan repülök tovább Vietnámba, Saigonba. De sebaj, ha nem kapom meg az Ausztrál vizumot, megyek Iránba, és ha netán az sem jön össze, megye más „iránba”.

Elkezdődött a „countdown”

2011-02-19T22:22:00.003+13:00

Most már nem sok időm maradt hátra ebbe az országba. Pontosabban február 21-én van a következő jegyem Sydneybe, de csak ha megkapom a vízumot. Mert román útlevéllel elég nehezen megy. Szóval már egy pár hete levelezek a nagykövettel, idáig még semmi bíztató, egyre több mindent kérnek.

A keleti partról visszatérve Rotoruába szálltam meg, ahol újra találkoztam az indiai ismerősömmel, Rogerrel, akitől megtudtam egy pár dolgot a maori kultúráról, és két német gyerekkel. Az indiaival talált legjobban a szó, egyrészt mivel most kicsit jobban tudok angolul, mint az elején, másrészt belevaló gyerek. Érdekes akcentusuk van az indiaiaknak, elején alig értettem meg, de most már nem volt gond. Mondta, ha Indiába megyek, keressem fel, Delhi mellett laki.

A következő nap már indultam is Aucklandbe, mert onnan még el kell mennem az leg északabb pontra, ahová a buszjegyem félig érvényes. Most utólag még jobban örülök annak, hogy az északi szigeten kihagytam egy pár dolgot, mert most is van még látnivaló legalább. Mások evvel kezdik. Én evvel fejezem be. Nem ez az első dolog, amit nem úgy teszek, mint a többi turista. Mindig kilógok a sorból.

Most jövök rá, hogy nem is mutattam képeket a legjobb barátaimról, a fókákról. Most megteszem.

A rally, pap meg a buszsofőr

2011-02-16T14:43:00.000+13:00

Jogos a kérdés hogy ez a három teljesen különböző dolog, hogy jön most ide. Hát úgy jön ide. Ennek van egy reális és egy fiktív története. Nemek a reálisról jutott eszembe az utóbbi.

„Szóval mit ad Isten megha egy küssebb közösség buszsofőrje sa papja. Egy azon üdőbe, minutára pontoson értöttede. Ritka az ien. (Hogy szavamot ne felecsem, jut eszömbe, hogy abba az ántivilágba, mámint a kommunizmusba nem szabadott ijent mondani, hogy Mit ad Isten…Abban az üdőben nem a fennvalótó, hanem a Párttól függött minden, így azt kellett mondani, Hogy hogy nem elvtársak… ) Tehát meghatak mind a ketten. Mentek fel azonn, elérték a lépcső tetejit. A nagy fehér kapuná SzennPéter fogadta őköt, s má intötte messzürő a buszsofőrnek, hogy csak bátran, kerűjön bejebb. De a papot leállította. Erre fecsattant a plebános. Asszondj a pap, Peti Bátyám, hogy van e, hogy a sofőr, aki egész életibe csak a kormány megett ü, s vezetett, bémehet, sén, aki egész életömbe csak emátkoztam nem. Mire SzennPéter asszongya, hagasson ide plebános úr, míg maga misézött s emátkozott, addig a templomba minden lélök alutt, de amíg a sofőr vezetött, addig mindenki emátkozott.”

Taupoba én is felültem a buszra hogy körbejárjam a keleti félszigetet. Ide egy kisebb busz jár, kisebb csoporttal. Egy 71 éves öreg sofőr vezette a buszt, a neve Rex volt. Így vezetni nem sok embert láttam. Szerintem a kaszás elől menekül. Mint egy rallysofőr úgy vágta a kanyarokat, neki nem számított, hogy melyik oldalon közlekedik, csak a kanyarnak legyen nagyobb az íve. Minden hosztelbe reggel avval kezdte a tulaj, hogy őszinte részvéte, nem lenne a helyünkbe ilyen sofőr mellett. Legalább nem unatkoztam, legalábbis én, élveztem nagyon a száguldást. Ez a túra ezúttal egy kulturális ismerkedő volt az északi sziget keleti részén. Úgy néz ki, mint egy félsziget. Nem sok a népesség itt, a nagyobb része maori. Úgy kezdtük az egészet, hogy megöleltünk egy fát, aminek lelke van és kívántunk valamit. A monda szerint a fa egy gyereket őriz magába. Szerintem többen a biztonságos visszatérést kívánhatták Rex vezetési stílusa miatt. Egyik este kérdeztem is tőle, hogy mindig szeret ilyen gyorsan vezetni, erre rám néz, s azt mondja ö nem vezet gyorsan. Aztán itt megállt a beszélgetésünk, nem kérdeztem semmit többet.

Whangara volt az első állmás, ahol egy szép hosztel várt minket a tengerparton. Itt is volt minden féle tevékenység, szörfözés, lepényhal simogatás, és még pár dolog, amikért jó pénzt kérnek. Hogy változzon, én most semmit nem próbáltam ki, csak feküdtem a tengerpart mellett két fa közé kifeszített függőágyon. Jól esett a pihenés az előző napi hosszú „séta” után. Egész estig voltam ott, néztem a csillagokat, hallgattam a tenger hullámzását. Itt reggel megnézhettük a napfelkeltét. Igaz nem volt olyan tiszta idő, de attól még szép volt. Képzeljétek el, mit ad Isten, vagyis, hogy-hogy nem elvtársak, a buszon találkoztam egy Román csajjal/nővel. Meglepődtem nagyon. Egy 30 éven felüli lehetett, aki Svájcba tanít. Azt nem tudom, hogy beszélt németül, de az angolt nagyon román akcentussal beszélte. Három nap alatt gyakorolhattam a románt is, igaz az elején alig tudtam egy egészséges mondatot kinyögni, mind angolul jöttek a szavak. De aztán lassan belejöttem, igaz nem beszélünk olyan sokat. Azt már tudom, nem épp csak most jöttem rá, hogy mindegy hogy honnan jön az ember, Kínából, Romániából, Németországból vagy bárhonnan, nem az számít, az számit, hogy hogyan gondolkozik, ki az az egyéniség.

Második nap ismét buszozással kezdődött mint mindig, a sebességmániás sofőrünkkel Rangitukiába mentünk. Megálltunk egy kisebb helységben ahol bementünk egy hagyományos maori házba, amit még ma is használnak. Maráj-nak hívják ezt az házat, amit vendégfogadásra szólgál. Olyan, mint egy kultúrház Erdélybe. Egy helységből áll az egész épület, belül különbféle dekorációkkal. A falon faragott férfi és női szimbólumok, ezek a múltból ábrázolt testvérek, rokonok. Mindenik más és más egyéniséget ábrázol. A Maoriak a nyelvel ábrázolták az ember tulajdonságait. Minden kinyújtott nyelvnek megvan a maga jelentése, egyik oldalra áll, másik rövid egyenes, harmadik barázdás és így tovább. A plafonon pedig nonfiguratív szimbólumok vannak, ami az élet előtti időt ábrázolja. Ezeknek a jelentését is le lehet olvasni, csak ezt már kevesebben tudják.

Végül egy tanyán éjszakáztunk ahol lovaglást lehetett kipróbálni, meg csontból nyakékeket csiszolni. Volt itt egy maori kislány, 7 éves, és a román csajjal vele társalogtunk. Sokkal érdekesebb volt a kislány, mint a társaság többi tagja, énekelt nekünk maori énekeket. Ö is kedvelte, hogy valaki van aki meghallgatja, igaz sokszor mondott angol nekünk, mi meg csak néztünk össze kérdő szemekkel, nem tudtuk mit beszél.

Délután esett az eső. Ismét nem akar kedvemre való idő lenni úgy látszik. De aztán elállt estére. Láttam, hogy a sofőrünk, Rex tábortüzet készül rakni. Még nedves volt minden fa amiket oda gyűjtött. Senkit nem érdekelte nagyon, hogy a tanya közepén egy tábortűz mellet melegedjen. Mást úgysem lehetett tenni, se internet, se hálózat, hogy működjön a telefon. Gondoltam nehogy már a 71 éves öregember egyedül rakja a tüzet és mindenki nézze, megkérdem segíthetek-e. Odamegyek, mondom neki, hogy szívesen segítek, ha gondolja. Erre fel eldob mindent a kezéből, s az mondja, akkor te rakj tüzet, én megyek ülök le, de hozzátette, hogy most már rajtam múlik, hogy lesz-e tűz vagy sem. Na gondoltam, elintéztem én evvel magam, programot csináltam magamnak egész estére. Vizes volt a fa, hoztak papírt, de olyat amibe a vizes kezét törli mindenki a fürdőbe. Gondolta magamba, ha hallgattam volna okosabb maradtam volna. De se baj, ott a probléma, meg kell oldani. Kértem más papírt, mivel lehetetlen volt tűzet gyújtani a vizessel. Addig-addig hogy csak összejött vizes fából a végére, igaz volt segítségem. Közbe odajöttek páran, segítési szándékkal, de csak kárt csináltak nekem. Mindenkit le kellett állítsak, s újra kellet kezdjem, amit addig csináltam. Ha én nem lettem volna, nem tudom, hogy lett volna tábortűz. Nagyvárosi gyerekek voltak mind. Aztán elmentem, hozzak még tűzrevalót. Hátramentem az épülethez ahol a fa volt, fogtam a baltát s aprítottam bátran, ahogy azt illik nálunk felé. Azt vettem észre, hogy mindenki engem bámul. Úgy néztek mind, akik valami csodát látnak. Az egyik Dán gyerek odajött s azt mondta, hogy ezt le kell videózza, miközben vágom a fát, mert még ilyet nem látott. Egy páran egész este bent voltak és TV-t néztek, nem érdekelte őket a tábortűz lobogása.

Harmadik nap Te Kaha volt a célpont éjszakára. Délután 1 órakor érkeztünk meg. Gyönyörű szép idő volt, meleg volt. Azt hiszem ez volt a legszebb hely ahol voltam idáig. A tengerparton volt a hosztel. Magasabban jóval, mint a tenger szintje. Rövid lépcsőn kellet lemenni a tengerpartra. A ház körül hatalmas nagy, öreg fák tartották az árnyékot. Méregzöld pázsit, nyári asztalokkal az udvaron. A tengerhez vezető lépcső felénél egy jakudzival a két hatalmas fa közt. Tovább nem is folytatom… Álomszép volt. Az óceán vize meleg volt, végre lehetett fürödni bene. Ki is használtam az alkalmat, annyit voltam a csendes óceánba hogy már kétfelől az oldalamon szinte kopoltyúm nőttek, mint a halaknak. Nem minden nap van lehetősége az embernek úszkálni a csendes óceánba. A parton volt egy pár kajak, amit csodák csodájára ingyen lehetett használni. El is vettem egyet, beeveztem jó messzire ahol csend volt. Itt a szél sem fújt nagyon, hullámok sem voltak. Kifeküdtek a kajakra és élveztem a pillanatot, a csendet, a napsütést, a meleget, éltem a pillanatnak. (Bele is pisikáltam az csendes óceánba HaHaHa :D, de mit tettem volna egybet olyan messze, távol a parttól. De nehogy elmond senkinek.)

Este meg volt szerencsénk a naplementét megnézni. Milyen érdekes, egyik reggel a napfelkeltét, másik este pár 150 kilométerrel tovább a naplementét nézheted meg.

Az úton visszafelel Rotoruába, megálltunk az óceán partján kagylót szedni. Épp apály volt és van egy hely, ahol lehet kagylót gyűjteni. Rengetegen vannak ilyenkor, akik vederrel jönnek gyűjteni a tenger gyümölcsét. A sofőrünk szedett egy két marokra valót, aztán leült a busz mellé és elkezdett falatozni. Bicskával feszítette szét a frissen szedett kagylót és jóízűen fogyasztotta. Kíváncsi voltam én is, hogy milyen lehet a kagyló, mert még idáig főve se ettem nemhogy nyersen, ahogy kiszeded a vízből. A svájci bicskámmal én is csatlakoztam a művelethez egy pár kagyló erejéig. Nem volt rossz, főve finom lehet.

A nagy katlan

2011-02-16T14:19:00.000+13:00

Tovább haladva visszafele a következő állomás Taupo volt. Wellingtonba és Taupoba már olyan érzés volt mintha otthon lennék. Már ismertem a várost, nem kellett keressem az üzleteket, nem kellet térkép. A karácsonyt töltöttem ebbe a városba és itt próbáltam a Skydive-ot is. Sokan nem időznek sokat a városokba, csak 1 napot, aztán mennek tovább ugyan avval a busszal. Ezek az emberek álltalába nem időznek sokat Újzélandon, és mindent ki akarnak próbálni. Egymás után teszik ezeket, sokszor egy nap két dolgot is kipróbálnak, mint például a kajak és a Skydive. Én rendszerint leszálltam a buszról több napra szinte minden egyes helyen, hagytam időt magamnak, hogy nyugodtan nézzek szét, ismerkedjek a környezettel. Ha sok dolgot kipróbálsz rövid idő alatt, nincs időd feldolgozni azokat. Csak kipróbálod, aztán már jön a következő, majd buszra szállás, más város, ismét nyomják az orrod alá a tevékenységeket. Nekem kell kis idő a dolgokra, miután csinálok valamit, szerintem csak akkor marad meg igazán a varázsa, ha van egy kis idő feldolgozni azokat. Egy svájci csajjal beszélgettem, ö mesélte ezek után, gy már 6 hónapja utazik. Amerikával kezdte, Hawai-al aztán dél-amerikába bejárt egy pár országot, majd Fiji sziget utána jött ide. Azt mondta, hogy most már nem is látja hogy mi a szép, mert annyi helyen volt rövid idő alatt, hogy nem volt ideje feldolgozni, és nem volt ideje igazán élvezni.

Éppen ezért karácsonykor nem mentem el Taupoba a Tongariro National Parkba. Azt mondják a világon az egyik legszebb nemzeti park. Ha meg akkor elmentem volna, most unatkoznék, és nem lenne sztori sem, amit leírjak. Mikor megérkeztem Taupoba még nem tudtam róla, hogy másnap a gyalogolni fogok, csak gondolkoztam rajta. Aztán este lefekvés előtt hirtelen eldöntöttem, hogy megyek. Rögtön lefoglaltam egy buszjegyet a nemzeti parkig. Több mint 70 kilométer az út odáig a városból. Reggel hatkor keltünk, fél óra múlva indult a buszunk. Mindenki csapatokba vonult az ismerőseivel, aztán én is csatlakoztam egy némt és egy svéd gyerekhez, meg egy finn csajhoz. Négyen voltunk, akik nem hagytuk el egymás az egész séta alatt. Amúgy rengetegen voltak, akik jöttek megmászni a vulkánt. Olyan volt mintha egy század vonulna végig fel az ösvényen.

Az gyaloglás eleje nem volt nehéz, 6 óra volt az egész összesen a vulkán hegyet kivéve, az még extra 3 óra gyaloglás, fel és le. Tongariro crossing, a nevében is benne van, az egyik oldalról a másikra való gyaloglás. Ahogy mentünk felfele egész jól látszottak a lávafolyások. Az első fele az útnak még rendben volt, papucs elég volt hozzá. De magára a vulkán kúpra felfele nem legénykedtem papucsba. Annyira meredek volt, hogy csak négykézláb, mászva lehetett feljutni, és még akkor is csak körülményesen. El lehet képzelni, két óra gyaloglás csak felfele falegyenesen, lépsz kettőt előre és visszacsúszol egyet. Köves, homokos volt a talaj, néha jó volt ahol sziklák voltak, ott nem csúsztunk vissza, de maradt a négykézláb. Ez igazi megpróbáltatás volt mindenki számára. A vulkán csúcsa 2287 méter magasan volt. Több mint 1000 métert színtkülonbséget kellett negykézláb mászni a kúpon felfele, a kavicsos, homokos talajon, míg felértünk a tetejére. Két óra volt csak az út felfele.

Fentről a fellegekben éreztem magam. Egyrészt mert jóval a felhők felett voltunk, másrészt meg alátvány miatt. Nem volt nagyon borult idő, csak néha jöttek a bárányfelhők, ami még csodálatosabbá tette a látványt. Minden féle színű közet vett körűl minket. Ez tényleg olyan volt mint egy szabályos kúp, a tetején oriási nagy kráterrel. A kráter peremén szépen körbe lehetett sátálni, ekkor lehetett látni több helyen, hogy még mindig működő vulkánon vagyunk. A krátert szemlélve el lehetett képzelni mekkora „menet” lehetett abban az időben mikor feltört a láva innen. Félelmetes volt.

Van az a mondás ha valami nagyon eldugott vagy nehezen megközelíthető helyen van, hogy a madár ide csak megdögleni jön. Na ez nem az a hely volt, ide még megdögleni se jön se madár se semmi. Egy száll fű vagy növény nincs még a környéken sem. Több helyen kéngáz szállt magasba. De eszméletlenül csodás látvány volt a felhök felül bámulni a tájat. Volt amikor minden felhő eltünt körulöttünk és akkor messze el lehetet látni. Csodás volt 2287 méter magasan. Visszafele még nehezebb volt menni, sokan elestek és csúsztak lefele. Aztán tovább folytatódott az utunk még szebb látvánnyal. Fel és le vezetett az út, egyik vulkáni tótól a másikig. Egyik kisebb volt, másik nagyobb, harmadik még nagyobb, az egyik zöld a másik kék. Életembe ilyen tiszta és színes tavakat nem láttam még. Körbe mindenhol a megkövült lávafolyások tarkították a tájat. Ez már nem tudom, hányadik látványosság, amit képekkel nem lehet illusztrálni, és szavakba önteni se. Képtelenség. Még Petőfi, Arany, Dzsida, Kőrösi és még sok más neves költő, író se tudná lefesteni ezt a tájat. El lehet képzelni, hogy a kilenc órás gyaloglás után senkinek nem kellet ringatás.

„Örültek háza”

2011-02-14T23:51:00.003+13:00

Kompra szálltunk, elhagytuk a déli szigetet. Gyönyörű, napsütéses meleg idő volt, amire már rég vágytam. Ekkor éreztem igazán a különbséget, hogy mennyire hideg van a déli szigeten, a hegyek közt. Három óra hajóút után ismét a fővárosba értünk, ahol épp javába folyt az ünnepély. Na de nem úgy kell elképzelni, mint egy normális ünnepélyt. Az idén Újzélandon lesz a Rugby világbajnokság megrendezve. Szeptemberbe kezdődik majd, és most van a Rugby turné, minden résztvevő országba két nap meccsek vannak minden országba, és az az érdekes az egészbe, hogy ilyenkor mindenki beöltözik, úgy mennek el a meccsre. A második nap, este le van zárva egy fő utca és nagy felvonúlás, hatalmas buli. Úgy kell elképzelni, mint a diáknapokat Kolozsváron, csak még egy fokkal rosszabb/jobb, itt az idősek is be vannak öltözve minden félének, amit csak el tudsz képzelni. Ezek aztán tudnak múlatni. Készítettem is egy pár fényképet az emberekkel. Olyan parádé volt az utcán, mint az intenzív osztályon, „eszméletlen”. Pár nap még itt maradtam a fővárosba, el kellett intézek pár dolgot. Többek közt új papucsot kellet vennem.

Itt egy pár kép az utcáról.

A második legnagyobb város Újzélandon

2011-02-14T23:50:00.000+13:00

Az idő lejár lassan és az én utam lassan megfordul. Most már nem megyek tovább délebbre, eddig van csak a buszjegyem. Még itt lenne egy gyönyörű szép hely, ahová érdemes lenne elmenni. A legszebb videók Űjzélandról mind evvel a tájjal, Milford-Sound-al kezdődnek. Egy komppal kell körbemenni vagy helikopterrel, ami nem olcsó. Mindenhová nem juthat el az ember, majd legközelebb, talán.

Tehát elindultam északra a keleti parton ezúttal. A hosszú 536 kilométer utazás után megérkeztünk Qrischurch-be. Elején nem volt színpatikus a város, de aztán megkedveltem ezt is. Ennek az a titka, hogy meg kell találni a legjobb és legszebb negyedet, ami legtöbbször a belváros. Itt nehezebb volt a szállá-keresés mivel nem sokkal azelőtt rázta meg a térséget egy földrengés. Néhány nagyobb hostel nem üzemelt felújítás miatt, és emiatt minden szállás tele volt. A sofőr ismét nagyot nézett mikor kérdezte tőlem, hogy melyik hostelbe foglaltam szállást, hogy odavihessen. Mire én csak a vállamat vontam és mondtam, hogy most megyek és keresek valamit. Szerencsére sikerült a számomra megszokott összegért szállást találni. „Valaki” azt kérdezte, hogy milyenek itt a szállás körülmények. Van aki azt nézi, de az nem kelet európai. Számomra az a fontos hogy a leg olcsóbb legyen, legyen fedél a fejem felett és legyen, ahová lehajtsam a fejem.

A város szívébe van egy hatalmas nagy park, azt mondta a buszsofőr olyan, mint a New York központi park. A botanikus kert is egy része ennek a nagy parknak. A múzeumba is belátogattam, ezúttal kultúra és nem internek érdekében. Ez a múzeum tetszett idáig a legjobban. Itt tényleg azt láthattad, hogy hogyan éltek régen az őslakósok, a maoriak és utána milyen változások voltak a bevándorlások után. Minden bevándorló nemzet hozat a maga kultúráját, szokásait, háziállatait és eszközeit a mindennapokhoz, hogy otthon érezhesse magát.

Csak két napot töltöttem el ebbe a városba, időhiány miatt. Innen már a kelti parton haladtunk észak fele. A következő kis városba, Kaikourába. Végre melegebb vidéken járunk, mert már elegem volt a hidegből meg az esőből. Most erre mondhatjátok, hogy még én beszélek a hidegről, plusz 9 fokba. Tudom, otthon hidegek járnak, de az más. Ott tél van. Itt meg nyár, és nekem csak egy hosszúnadrágom és egy vastagabb felsőm van, a többi rövid mind. A téli kabátom az is itt van, de az túl meleg. Ebbe a városba csak egy napot maradtam, egyik nap érkeztünk a busszal, másik nap már álltunk is tovább. Ez a városka a csendes óceán partján van, innen van lehetőség delfineket, bálnákat szemlélni. De persze csak úgy, hogy befizetsz egy hajóútra és kivisznek az óceánra ahol ezek tanyázni szoktak. Buta állatok, hogy nem tudják, hogy egyszerűbb lenne, ha ők jönnének közel. Nekem az olcsóbb lenne. Habár már megtörtént, hogy a bálnak túl közel jöttek a parthoz, jött az apály és nem tudtak visszamenni. Csak a következő dagállyal, és akkor sem mindenik. Én is elmentem megnézni,…a képeket a bálákról. Szépek voltak. Igazán szelíd állatok. Aztán az ismerőseimtől kíváncsian érdeklődtem a visszatérésükkor. Azt mondták, sokkal nagyobb a reklám, mint a látvány. Kicsit többet vártak volna el. Amikor a bálna feljön levegőt venni, akkor láttak a farkából egy keveset. Azelőtt meg vetítettek egy videót nekik, hogy kb. mire számíthatnak. Ott meg a kiemelkedett a vízből, rendesen lehetett látni. Azt mondtak, hogy a videó jobb volt, mint élőbe.

Végül a kis városkába igaz barátokra tettem szert. Végre igaz társaságra leltem. A part mente sziklás, ez kedvenc helye a fókáknak napozásra. Ezek nem olyan, mint az állatkertbe. Az állatkertbe azok „nem igazi Fókák”. A legjobb társaság volt idáig egész Újzélandon. Az utóbbi időbe sokat gyalogoltam, egyik hegyről a másikra, meg minden fele. A varosokba is több órát gyalogolok minden nap. Szóval én is arra vágytam, mint ők. Nyugalomra, csak kifeküdni valahová a napra, melegre és csak pihenni, hallgatni a tenger moraját. A sok szabadidő-stressz után, ami az utazással jár, nem könnyű, higgyétek el nekem. Ez a sok semmittevés …

Reggel készülődés közben olyan élményben volt részem, amiben még soha életemben. Túléltem egy kisebb földrengést. Olyan volt, mintha valaki belebotlott volna a földgolyóba. A helyi tulaj mondta utána, hogy ez most rövid volt 3, 4 másodperc kb., de álltalába tovább szokott tartani. Ezt olyan természetesen mondta mintha otthon valaki a rossz időről beszélne. „Most csak fél nap volt zápor, máskor egész nap esik”.

A város, amely sosem alszik

2011-02-07T15:37:00.000+13:00

Vagy én utazok rossz időben, vagy az időjárás direkt ellenem dolgozik. Az utazás napján ismét napsütés kísért minket Queenstown nevű városba. Wanaka után először egy „Puzzleworld”-ot látogattuk meg. Az egyik leg érdekesebb hely ahol eddig jártam. Itt semmi sem az aminek látszik. Minden megtalálható volt, ami a szemet megtéveszti. A rengeteg „rakd össze, ha tudod”, meg „szedd szét, ha tudod” puzzle közül csak egyet sikerült teljesítenem. Igaz nem én voltam az egyetlen balkezes ebben, mert senkinek nem sikerült semmi segítség nélkül. Volt Rubik kocka is, de nem 3X3-as méretben, hanem 6X6-os méretben.

Queenstownba érkezve ismét nekiláttam a kedvenc foglakozásomnak, a szálláskeresésnek. Mert én sosem foglalok előre, még a sofőrnél sem. Sokszor eléggé ferde szemmel néznek rám, hogy én mindig kilógok a sorból, nem választom az ők ajánlatát, ami persze nem olcsó. Inkább nézzen más hűjének, mint hogy én legyek az a turista, akit csőbe húznak. Pedig nagyon azt teszik mindenütt, ha nem figyelsz oda. Utána meg csodálkoznak, ha elmondom, hogy mennyit fizettem. Szóval itt is az érkezésem napján szép idő volt, de a következő nap hideg lett és esett az eső. A déli szigeten, főleg a déli felén jól érződik az éghajat különbség az északi meleghez képest. Északon nem kellett hosszúnadrágot vagy vastagabb felsőt hordjak, de itt sokszor előfordult.

Ez a város is gyönyörű, mint szinte mindenik, de van benne valami különleges is. Az egyik az, hogy rengeteg sporttevékenységet kínál. Itt van lehetőség kipróbálni Újzéland legnagyobb BungyJunping-ját, a Nevis-t, ami 134 méter magas. Ezenkívül egy üdülőváros, még az újzélandiak is szívesen jönnek ide nyaralni. Sok filmsztárnak van itt háza, lakása. Nem nagy a város, de mindig mozgás van benne. Egy tóparton fekszik, kis kikötővel, háttérben meg zöld övezet az út mellett, ami este igazán szép. Ez a város sosem alszik, este mikor bezárnak az üzletek, akkor van egy kis szünet, kis csend, amíg kezdődik az éjszakai élet. Ez a város, Queenstown az én kedvenc sportomnak, a Downhill bringázásnak az otthona. Egyik nap a tető felé tartottam. A gyalogút a felvonó alatt és bringapályák mellett halad el. Életembe ennyit nem gondoltam a biciklimre és ennyire még sosem hiányzott, hogy felüljek és tekerjek egyet. Rég volt június, amikor utoljára használtam. Azelőtt meg szinte napi rendszerességgel. A normális utcai bicikliket már 9 eurótól lehet bérelni egy napra, de ezek 100 euróba kerültek egy napra felvonóval és védőfelszereléssel együtt. Ezek után annyi önkontrolom van, hogy kibírom, míg hazamegyek.

Felérve a csúcsra ismét csodás látvány fogadott, a legszebb idáig, mert most tiszta volt az ég, el lehetet messze látni. Látszottak a magas havas, illetve jeges tetejű hegyek. Volt egy iránytű szerűség, amire körbe rá voltak írva a hegycsúcsok nevei a megfelelő irányba. Így megtudhattad mindenik csúcs nevét. 1700 méteren volt a kilátó ahol voltam. A város ahonnan indultunk csak alig 300 méterre van a tenger színt felett. Nem vagyok egy egész nap TV előtt ülő típus, de ez a túra még engem is rendesen megpróbált. A várostól 4 óra a hegycsúcs. Lentről rövidnadrágba, pólóba és természetesen papucsba indultam, de a csúcsra érve rögtön hosszúba váltottam. Annyira hideg volt, hogy amíg pár képet készítettem a kezem rendesen megfázott.

Nincs szerencsém a hegyekkel

2011-02-06T16:51:00.000+13:00

A hideg, jeges vidékről elindultunk délre. Wanaka volt a következő állomás. Itt már egész más a táj. Idáig a nyugati parton lefele egészen Franz Josef-ig sűrű erdő borította a dombokat, hegyeket. Ebben a térségben esik a leg többet az eső egész Újzélandon. Éppen ezért van annyi sok esőerdő ezen a környéken. A Jurassic Park nevű film érzést keltette bennem, amikor ezekben sétáltam. Lestem honnan támadnak a dinoszauruszok, de csak a tücskök zenéltek olyan hangosan, mintha valaki fizetné érte őket.

Délebbre haladva egyre ritkult a zöld növényzet. Barna hegyek, dombok, kevés fával. A hideg, esős napok után jól esett a napsütés, és a 27 fok. A buszon ismét ismerőssel találkoztam, mégpedig a jó öreg Beni sráccal, akit még az első napokba ismertem meg Aucklandbe. Elmeséltem, hogy mik történtek velem idáig, ö is ugyanezt tette. Ha valaki férfi, akkor ez az ember az. Ennek nem csak a szája jár a bátorságról, hanem be is bizonyítja. Amerikába és Ausztráliába nagyon elterjedt „sport” a vadbika lovaglás. Ha 8 másodpercnél többet kibírsz a vad bika hátán, még fizetnek is. Elsőre érdekesnek találtam az egészet. De aztán Beni, aki már 3-szor volt ült bikán, leültetett és felvilágosított az egészről. Miután megtudtam, hogy minden egyes alkalom halállal végződhet, mert a bika nemcsak ledob, hanem utána végezni is akar veled, ellentétben a vad loval, amelyik elszalad. Már nem 2 ember vesztette így életét és rengetegen tolószékbe kerültek. Ezek után én ezt nem nevezném sportnak. Az egy dolog hogy én szeretem az extrém sportot, de az más. Ott te vagy az ura mindennek, egy adott pontig. Tudod hogy hol van egy határ még ha azt néha át is léped, ez rajtad múlik. De itt minden a véletlenen és a bikán múlik. Szóval nem nekem való. Annak aki ezt csinálja nincs helyén valami fent, az biztos. A srác mikor első alkalommal ült bikán, 2 másodperc múlva a földön volt. A bika meg a mellére lépet, közel a nyakához. Másodikszor a válla ment ki a helyéből, harmadszor meg az oldala sérült meg. Ez nem elég neki, ismét bejelentkezett egy másikra. Nem tudom tisztelni vagy sajnálni kell az ilyen embert, de hogy van bátorság az ilyen emberbe az nem kétség.

Megérkeztünk Wanakába, mire hostelt kerestem magamnak és ebédeltem addigra már délután volt. Másnapra terveztem a szokásos túrámat a dombokon. Ez legalább nem kerül sok pénzbe, csak kaját kel többet vegyek ilyenkor. Igen, de másnap már nem volt olyan szép idő, annak ellenére, hogy a sajtó napsütést jósolt. Újzélandon nagyon hamar változik az időjárás, olyan hirtelen, hogy az előrejelzések mindig melléfognak, vicc nélkül. Esőre állt az idő, de nekem másnap már tovább kelet állnom, és nem akartam kihagyni semmiért sem a látványt a csúcsról. Több órás gyaloglás után felértem a tetőre, útközbe meg társaságra is szert tettem. A felhők és a közelgő eső miatt nem lehetett a legmagasabb hegyet látni, amiért én valójába megtettem a nagy utat. Rossz idő ellenére szép látvány nyílott a Wanakai tóra, a városra és a környező dombokra.

Székely ember nem bolond ember

2011-02-01T22:29:00.001+13:00

Ismét felhőszakadás fogadott minket a nyugati part mentén. A tengerparttól pár kilométerre hatalmas hegyek vonulnak végig. Két-, háromezer méter magas gleccserek, mintha a tengerből nőttek volna ki. Amikor szép napsütés van, gyönyörűen látszanak a fehér, jeges hegycsúcsok.

Megérkezve Franz Josefbe, először az információs központot vettük célba, tevékenységek után kutatva. Szomorúan tapasztaltam itt is, hogy minden apróságért fizetni kell. Minél több pénzt ki akarnak csalni a turistáktól, mint mindenhol. A hegy két oldalán, a Franz Josef és a Fox Gleicer részen egészen lenyúlik a gleccser a völgy aljáig. Mindkét helyen van lehetőség gleccsert mászni, persze nem ingyen. A félnapos túra 70 Euró körül van, az egész napos pedig 100 euró körül. Itt adnak bakancsot meg szeges jégjáró felszerelést. A helikopteres túra 250 eurótól kezdődik. Van repülős túra is, de ekkor már nem vártam meg a választ. A helikopter rendszeresebben jár, mint a busz. Minden 5 percben felszáll egy, a másik meg le. És ez szinte egész nap, amikor jó idő van. Én úgy döntöttem, hogy elsétálok a gleccser aljáig, aztán vissza, az legalább nem kerül pénzbe. Nekiláttunk a hosszú sétának a hólé mosta széles mederben, fel egészen a jégtakaróig. Két oldalt a hegyek magasra emelkedtek, olya annyira hogy a teteje nem is látszott a felhőktől. Ez is leírhatatlan látvány, amikor ott vagy a tengerszínt felett, alig 100 méteren, és előtted, szinte fal meredeken a több mint 2000 méter magas hegy. Olyan már előfordult, a magasból lenéztem és kicsit megszédültem, de még olyan nem, hogy a hegyet bámulva szédüljek el. Ez volt az első alkalom. Porszemnek éreztem magam a magas hegyek lábánál.

A jégtakaró kezdete előtt sárga kerítés volt. Rá volt írva hogy veszélyes, nem ajánlatos turistavezető nélkül átlépni a határt. Egy embert láttam jönni visszafele a gleccserről. Késő délután volt, már nem járt sok ember arra. Gondoltam magamba, hogy ezt a táblát se nekem tették ki az biztos. Nekiláttam én is a nagy jégnek, egy száll rövidnadrágba és papucsba. Épp egy szvettert vettem fel magamra a szél miatt. A jégjáró szeges felszerelésmind csak kényeskedés. Innen még sokat kellet menni, míg a jégtakarót kezdődött. Kb. 100 métert sétáltam felfele a gleccseren és közbe végig kacagtam magamba, hogy a sok turista annyi pénzt kiad azért, hogy fennebb mászhasson, én meg egy száll papucsba feljöttem idáig. Ismét elmondhatatlan volt a látvány. A hasadások mentén kék színű a jég, olyan mit a hegyekben a tiszta égbolt.

Visszatérve a városba, sötétedés után elmentünk világító nyüveket nézni. Ez egy félórás séta a sötét erdőbe, ahol a fagyökerek nedves talaján voltak láthatóak. Olyanok voltak, mint egy egy kisebb SZENT JÁNOS bogár. Kíváncsi voltam, hogy mi rejtőzhet a fényes pont mögött. Megvilágítva meg olyanok voltak, mint egy átlátszó hernyó, hasába egy petoleum lámpával. Következő nap egy másik sétára mentünk el egy tajvani és két német társaságába. Egy sziklába vájt 450 méter hosszú, sötét alagúton mentünk végig. Itt még több és még látványosabbak voltak a világító micsodák. De annyira nem világítottak, hogy láthassunk a sötétben. Ezt az alagutat arany mosásra használták az 1840es években, majd később áramfejlesztésre. Bennem még meg volt a remény, hogy hátha úgy lesz, mint a mesékben, és akkor gazdag ember leszek. Csak tapasztalatokban lettem gazdagabb.

Most stratégiát változtattam, ezután nem árulom el, hogy beszélek németül. Mert minden hostelbe legkevesebb 5 német tartózkodik, és ha elkezdek velük beszélni németül, akkor nem tudom gyakorolni az angolt. Egyik osztrák gyereknek igaza volt, azt mondta, förtelmes mennyi német van mindenütt.

Még az első este az ismerősökkel átmentünk autóval a Fox Glaicer városba. Az hegyek másik oldalán egy újabb kisváros. Azért kellet nekünk ide jönni, mert reggel a Matherson nevű tükör tóról csodálatos kilátás nyílik a Mt. Cook nevű legmagasabb gleccserre. Kora reggel, 5 órakor keltünk, igyekeztünk, hogy le ne késsük a napfelkeltét. A tó vize csak reggel olyan, mint a tükör. Egy óra séta után elértünk a kilátó helyre ahonnan olyan szép látvány fogadott, amilyen még soha. Az első napsugarak, ahogy megvilágították a tó felszínén a párát, narancssárgára festve azt, csodás volt. Sikerült elkapnom egy pillanatot, amikor a narancssárga pára a víz tükrében egy golyó alakot vesz fel, olyan mit a Földgolyó.

Az izraelieket elhagyva visszastoppoltam Franz Josefbe. Elegem lett belőlük. újra találkoztam a tajvani barátommal, akivel elmentünk másnap egy 8 órás túrára. Ez a túra az egyik hegyre vezetett fel, 1303 méterre. Az ösvény az esőerdőn vezetett keresztül végig, meredek kapaszkodóval 17 kilométeren keresztül. Amikor elindultunk egy száll felhő se volt az égen, de mire a tetőre értünk azok is előkerültek. Olyan magasan voltunk, vagy a felhők voltak alacsonyan, hogy a tetőn szinte hason csúsztunk, különben derékig felhőbe álltunk. De ennek ellenére ismét mesebeli látvány volt. Egyik oldalt a nyugati tenger nyúlt végig, másik oldalt meg a jéggel borított magas hegyvonulatok. A tetőn 2 órát időztem körülbelül, de még akkor sem tudtam betelni a látvánnyal…

A nyugati part

2011-01-30T15:30:00.000+13:00

Tovább folytattam utam a hölgyek társaságába, mert a következő állomásra el kellet jutnom, ahol majd felszállhatok a kedvenc buszomra, amelyik szép zöld. Az első megálló Grymoth volt, aztán következett Franz Josef, ahonnan majd élvezhetem tovább a buszozást. Grymoth-ba érkezve elmentünk vásárolni egy pár szükséges dolgot, makarónit meg paradicsomszószt, mert fogytán volt. Aztán felkutattuk, hogy milyen tevékenységek vannak a kis városba. A séta mellett döntöttünk végül, igaz sok más dolog nem nagyon volt. A nyugati parton vezetett a sétaút kb hat kilométeren egy kilátóig. Az tenger partja itt nem homokos, hanem köves és a hullámok óriásiak. Itt nem lehet belemenni a vízbe, mert erős a sodrása és nem tiszta. A homokos kavicsoktól teljesen barna a tenger. Nagy nehezen rábeszéltem a csajokat, hogy éjszakázzunk a part mellet. Egész éjjel lehetett hallani az óceán, illetve a Tazmán tenger hullámait. Reggel indultunk Franz Josef irányába.

Új tervek

2011-01-30T09:49:00.001+13:00

Miután összeszedtük magunkat, elindultuk a Nelson Lakes National Park felé. Úgy döntöttem, hogy csatlakozok, mert a busz nem visz el oda, hanem egy következő kis városba ahol már több embertől hallottam, hogy nem nagyon van mit tenni. A buszra meg felülök máshol. Egész nap esett az eső. Megszálltunk egy kis városba, ezúttal hosztelbe. Itt rendbe szedtük magunkat, megszárítottam a dolgaimat. A brazil barátunk gondolt egyet és azt mondta, hogy ö most már elhagy bennünket, mert nincs sok ideje, és még valamilyen kifogásokat hozott fel érvnek. Ezúttal hárman mentünk tovább megnézni a tavakat és a nemzeti parkot.

Csak annyit mondok ezek után, ha ujzélandra jössz, és utazni akarsz nem dolgozni, ne időzz sokat az északi szigeten. A déli szigeten terem az édes gyümölcs. És ne busszal utazz, hanem keress valakit, akinek van autója, vagy vegyél egyet valakivel közösen és járd be a déli szigetet. Dolgozni meg már nem éri meg itt, pár évvel ezelőtt jól lehetett keresni de az már lejárt.

Gyönyörű szép reggelre ébredtünk. Először egy Rototi nevű tóhoz mentünk, ahonnan lenyűgöző volt a kilátás. Félkör alakba magas hegyek őrzik a tavat, melyek szorgalmasan táplálják friss vízzel. Itt különböző sétautak vannak kialakítva fel a hegyekre. Egy nyolc órás sétával át is lehet jutni a hegygerincen a másik tóhoz, aminek a neve Rotorua. Ezt igazán bevállaltam volna, csak nem volt akivel, a csajok meg a hegy tetejére is alig bírtak felmászni. A hegy tetejére érve olyan látvány fogadott, amit nem lehet leírni. Egyszerűen képtelenség elmesélni azt, amit ott látsz és érzel. Rengeteg fényképet készítettem, de miután visszanéztem nem tetszett. A képek még egy tízed részét sem tükrözik annak, amit szabad szemmel látsz. Körbe mindenfelé magas hegyek, amikre hosszú kacskaringós ösvényen csak kapaszkodva lehet feljutni. A hegyek alját sűrű erdő borít egészen a középmagasságig, onnan majd csak zöld növényzet, erős szálú fűszőnyeg, majd csak a kopasz szikla ahol látszanak a hólé által kimosott árkok. A felhők sebesen rohannak, szinte karcolják a hegyek tetejét. De akár mennyire próbálkozok, azt a látványt nem lehet leírni. Nem vagyok egy városi gyerek, aki először lát hegyet. Falun nőttem fel, sok nyarat töltöttem már a mezőn és a természetbe. Nem most látok először dombot, hegyet, de pont úgy csodáltam itt a tájat, mintha ez lenne az első. Úgy éreztem magam, mint amikor 12 évesen először láttam tengerpartot. Csak megálltam a parton és néztem, és néztem. Legszívesebben lesátoroztam volna, és másnap a hegygerincen átmentem volna a másik tóhoz. Kedves unokaöcsémre gondoltam, akinek ugyanaz lett volna a véleménye. Talán majd legközelebb.

(Apropó, környezetszennyezés. Itt eszembe jutott a globális felmelegedés, ami nagyon elterjedt téma manapság a politikusok és az közgazdászok körében. A sajtóról nem is beszélve. Azok mindig csak a legszélsőségesebbeket közlik mindenből. Mert ami jó hír az nem sztori, csak a rosszhír. Kapcsold be a tévét, a rádiót és nézd, illetve hallgasd meg a híreket. A végén számold össze hány jó hírt és hány rossz hírt láttál/hallottál. Szóval mindenki beszél a globális felmelegedésről, okairól, hatásairól. Eléggé otthon vagyok a témába, mivel Éva nővérem októberbe éppen erről írta az államvizsgáját és segítettem neki. Elég sokat olvastam a globális felmelegedésről, ilyen olyan véleményeket. Most akkor mondja meg nekem valaki, hogy ha a környezetszennyezés összefüggésben van az ózonréteg vékonyodásával, akkor miért pont Újzéland és Ausztrália felett van az ózonlyuk? Pont itt ahol ennyi természet van, a déli szigeten alig vannak városok, lakott települések. A városok nem nagyobbak, mint Keresztúr, alig pár ezer ember lakik csak. Itt alig van ipar vagy gyár. Ausztrália egy hatalmas kontinens, de csak a nyugati és a keleti part mentén van civilizáció, és pont itt a legnagyobb a szennyeződés, ami az ózonréteg ritkulásához vezet? Miért nem pl. Európa felett ahol annyira koncentrált a népesség és az ipar? Vagy a szél és a légáramlatok idehozzák az összes széndioxidot?)

Visszafele én egy másik, hosszabb úton mentem. A lányokkal egyszerre érkeztem meg az autóhoz, pedig másfél órával hosszabb volt az én szakaszom. Mindjárt átutaztunk a másik tóhoz, ahol vetettünk egy rövid pillantást a tájra. Kiderült, hogy a lányok nem szeretik a sötétséget. Már az első alkalommal sem érezték jól magukat a tengerparton, pedig ők az autóba éjszakáztak, én meg a szabad ég alatt. Szóval gyorsan el kellett mennünk egy közeli városkába ahol az utcán egy üzlet parkolójába főztük meg a vacsorát, az utcalámpa alatt. Hogy változzon, ezúttal makaróni paradicsomszósszal volt a menü.

Reggel meg arra ébredtünk, hogy nagy mozgás, forgalom és buszjavítás folyik a közvetlen környezetünkbe. Ha valaki engem kérdez, egy csendes helyet választottam volna, ahol még a madár se jár, a semmi közepén. Ha busszal utazok, akkor nincs lehetőségem elmenni ilyen helyekre, de ha már van lehetőség és ott az autó, akkor ki kellene használni azt, könyörgöm. De hát ezekkel nem lehetett, ezek nem tudnak létezni beton nélkül.

Farewell Spit ismét

2011-01-25T20:25:00.002+13:00

Most már épen eleget voltam egy helyen, ideje lenne valamihez kezdeni, mert még nagy a sziget és egyre kevesebb az idő. Újabb ismerősökre tettünk szert, ezúttal két Izraeli csajra. Autót akartak bérelni, felmenni északra a Farewell Split nevű helyre, aztán vissza délre. Mivel nekem még volt egy pár napom a busz indulásáig, gondoltam elmegyek velük. Kempingezni akartak és az autóba aludni. Pont ez az amit akarta itt Újzélandon, elmenni szebbnél szebb helyekre, a semmi közepén sátrat verni, majd másnap tovább állni. Ott alszol ahol az este utólér, ott tisztálkodsz, ahol éppen tudsz, stb. Az eredeti terv az volt, hogy egy nap ott alszunk a tengerparton, majd másnap vissza és én folytathatom az utam a busszal. Na de semmi sem úgy alakul, ahogy azt az ember eltervezi. Már akkor elromlott az egész, amikor a Brazil gyerek csatlakozott hozzánk. Igazi városi gyerek volt, amire utólag jöttem rá. Indulás előtt elmentünk beszerezni egy pár dolgot amire „esetleg” szükség lehet. A brazil kezdte sorolni, hogy mikre lesz szükség, a gázmelegítőtől elkezdve a poharak, edények, evőeszközökig, meg minden apróságig, ami a luxus kempinghez szükséges. Nekem már ekkor felment a cukrom. Felét le is beszéltem, de még akkor is sok mindent vásároltunk. Kevés volt az arány, egy székelyre három más nemzet jutott. Ha ökölre került volna sor, az még simán belefért volna. A végén még azt is sikeresen megbeszélte a brazil Daniel, hogy az autó bérlésébe is pótolhassunk. A gyerek egyáltalán nem volt nekem örömömre. Csak az én kiadásaimat növelte, holott én a spórolás érdekébe csatlakoztam.

Végül célba értünk, én egy kissé keserű szájízzel, de azért próbáltam örömet lelni a már ismert természetben. Itt egy régi ismerőssel futottam össze, akit még valamikor Rotoruába ismertem meg. Egy bandával sétáltunk aztán a „Kiwi madár csőrén” és csodáltuk a tájat. Mire visszaértünk az autóhoz, már sötét volt, tiszta égbolt, telehold. Nekiláttunk a vacsorának, ami úgy nézett ki, hogy a gázmelegítőn megfőzött makaróni, (tészta) majd paradicsomszósszal fogyasztottuk. Nekem valahogy nem volt meg az a hangulata, amit vártam egy holdfényes, csillagokkal tarkított esti vacsorától. Ha nem rakhatok tüzet és nem süthetek mellette szalonnát, az nem is kemping nekem. Nem is beszélve a vöröshagymáról és az édesanyám készítette sajt meg házikenyérről. De a hozzávalók hiányába, amilyen gyorsan ez eszembe jutott olyan gyorsan próbáltam elfelejteni, és örülni a hús nélküli makaróninak.

Egy fa alá vetettem meg az ágyam a szabad ég alatt, hogy láthassam egész éjjel a csillagokat. Ez igazán tetszett, így lenne jó utazni egész Újzélandon nem busszal és hosztelekbe. Csak ehhez megfelelő barát kell, amit itt nem biztos, hogy egy pár nap alatt talál az ember. Ezekkel nem lehetett zöldágra vergődni, nem úgy gondolkoznak, mint egy székely. A legtöbb utazónak itt a pénz nem számit, az a legkevesebb, ami meghatározza az utazásukat. Mondjuk ez velem is így van, a pénz a legkevesebb.

A gyönyörű, csillagos égboltba még sokáig legeltetem szemeim, aztán elaludtam. Az utolsó kép, amire emlékszem az volt, hogy északról felhők közelednek, de már nem sokat törődtem vele, elaludtam. Reggel azt hittem először, hogy bepisiltem, mikor a vizes hálózsákot jobban magamra akartam húzni. Hamar rájöttem, hogy ez nem igaz, hanem zuhog az eső. Olyan gyorsam még életemben nem szedtem össze magam.

Folytatás...

2011-01-24T20:06:00.008+13:00

Miután már minden ismerősöm elhagyta Nelsont, az én fogam is helyrejött. Remélem, most mér többet nem „kutyálja” meg magát. Nekem még maradnom kellett, míg a felírt gyógyszer elér. Utána meg nem volt semmi baj a fogammal, és egészséges embernek nincs mit keressen az orvosnál. Igazság szerint vissza kellett volna mennem, de nem tettem. Gondoltam, hogy most már eleget „posztítottam” a levegőt egy helyen, ideje lenne tovább állni. Felhívtam a buszt, és közölték velem szerdai nap, hogy a következő héten, kedden van legközelebb hely . Na mondom ez akkor pont talál engem, legalább megdöntöm a rekordom. Ennyit egy helyen még nem töltöttem. Azt már megtanultam rég, hogy semmi sem történik hiába. Ha az adott helyzet az adott pillanatban kedvezőtlennek tűnik, annak oka van, és el kell fogadni. Még van valami, amit mindig észbe tartok. Ha rossz napod van, valami nem működik, vagy éppen a fogad fáj, mint az én helyzetembe, elmúlik. Semmi sem tart örökké. Minden elmúlik. Ég a szép napok, a boldogság is elmúlik. Ha ma nincs mit megegyél, holnap vár rád egy új nap, új lehetőség, mindent megváltoztathatsz. Így nem idegesítettem magam még egy „szikrát” sem, hagytam magam úszni az árral.

A napi tevékenységek közepette új barátokra tettem szert. Az első dolog, ami még az elején feltűnt, az egy zöld busz volt a Hostel udvarán. Ennek a busznak az volt a rendeltetése, hogy emberek bemennek, leülnek társas játékot játszani, sörözni, meg megosztani egymással a megélt élményeket. Egy kedvenc filmemre emlékeztetett, az Into the Wild-ra. Pár nappal később egy amerikai gyerekkel kezdtem beszélgetni. Az USA-ból van, és pont úgy néz ki, mint az „Into the wild” főszereplője, jobban mondva, mint az egyetemista, akiről a sztori készült. . Ugyanolyan kockás inget viselt egész idő alatt, mint a főszereplő. Amikor ezeket megláttam nem jött, hogy higgyem. Ilyen egybeesés nincs, vagy ezek szerint mégis? Meg is kértem, hogy készíthessek vele egy közös képet, mert…és elmeséltem, hogy miért. Mondta, hogy nem én vagyok az első, már sokan kértek közös képet. Aki nem tudja, a film arról szól, hogy egy egyetemista miután befejezte az egyetemet Amerikába, jeles diplomával, fogott egy hátizsákot, és 2 évig pénz nélkül járta Amerikát, míg végül elment Alaszkába. Ott töltött 3 hónapot egyedül a vadonba.

Egyik este filmet néztem a TV terembe, mikor a tajvani csaj frissen sült keksszel kínált. Szinte olyan vol,t mint az Anna nővéremé, amit még mikulás előtt sütött, és felpakolt nekem a nagy útra, amit majd az újzélandi határnál igen fájó szívvel el kellet dobjak. Egy tál süteménnyel jött és osztotta szét. Senki nem mondott nemet. Ezek után vele és egy brazil gyerekkel folytattam tovább a várossal és környezetével való ismerkedést. Egy tengerparti séta és beszélgetés után kiderült, hogy mindketten ugyan úgy gondolkoznak, mint én, ugyan olyan az az elképzelésük a világról, mint nekem. Ugyanabba a dolgokba hisznek, mint én. Mindenikünknek teljesen más vallása volt, egyik Buddhista, másik meg valami új vallási mozgalom tagja. Már sok emberrel beszélgettem vallásról, életfelfogásról, de mindenik vallásnak ugyanaz az alapja. Csak éppen másként van fogalmazva. Mindenik vallás arra tanít, hogy higgyél valamiben, az mindegy hogy mi az csak higgyél benne.

A kiwi

2011-01-11T18:54:00.001+13:00

Egy másik alkalommal, ugyan csak a francia ismerőssel és a svájci kollégákkal elmentünk a sziget északi felére, mai úgy néz ki a térképen, mint a kivi madár. Hosszú kanyaros út vezetett el odáig, fel az egyik hegyre, le onnan, át a másikra. A hullámvasút emellett nyíl egyenes magyarországi autópálya. Itt volt nem olyan rég, amikor a bálnák a part közeléhez úsztak, jött az apály és itt maradtak. A turisták locsolták vízzel a több mint száz tonnás állatokat, míg jött a dagály. Itt is nagyon hosszú és széles a part. Szinte kilométert lehet sétálni befele. Kint a tengerparton meg magas fenyőfák húzódnak végig. Tovább haladva egy kb. másfél kilométer széles, 25 kilométer hosszú szárazföld nyúlik be a Tasmán tengerbe. Ez a legszebb, amit idáig láttam. A fehér homokdombok, aminek felszínét a nap szürkére perzsel. A szüntelen szél felölel belőle, továbbviszi, majd ismét felölel egy adagot, ismét tovább viszi, barázdaszerű hullámos árkokat hagyva maga után. Mikor megláttam arra gondoltam, hogy pont ez az, amit keresek, ilyesmit akartam itt látni, amit nem lehet semmi máshoz hasonlítani, amiről egyből Újzéland jut eszembe. Csak egy volt a baj. Senkinek nem tudtam elmondani a gondolataimat. Nem értették volna meg. Mert mikor megláttam, arra gondoltam, mint székely, mennyi vakolnivaló, simítanivaló homok lenne itt. De ezt ezek az emberek úgysem értették volna meg.

Átmentünk a keleti partról a nyugatira, kb. egy fél óra kellett és itt szép tiszta víz fogadott minket. Annyira hideg volt, hogy a jegesmedve kétszer gondolná meg, hogy belemenjen vagy se. De mi nem gondolkodtunk sokat, egyből belerohantunk. Sokáig nem élveztük a nagy hullámokat, de jól esett a hideg víz, főleg miután kijöttünk belőle.

Az úton visszafele meg cipőt próbáltam, de nem talált egyik sem. Az egyik helységbe a kerítésre mindenki felakaszthatta az elhasznált, vagy éppen fölösleges cipőét. Nekem sajnos nem olt még a lábamon sem, nem hogy hozzájáruljak a gyűjteményhez. Útközbe elfáradt a sofőrünk, mert az oda út volt 160 kilométer. Visszafele megkérdezte, hogy nem akarok-e vezetni. Mondtam, hogy semmi gond, mert én már jártas vagyok itt ebben, már vezettem itt Újzélandon, de csak háztartást. Arra gondoltam, hogy épp annyira balkezes nem vagyok, hogy jobbról ne tudnék vezetni, amúgy sem én vagyok az első, aki nem jobbról szerezte meg jogosítványt. A városközt mindig arra fordultam be, amerre otthon nem szabad. Így nem is volt probléma. Bejött a stratégiám.