Hangolat

A gyermekáldásról

2013-01-21T01:42:00.000-08:00

Rég szerettem volna a gyermekáldásról írni. Érlelődik, átérzem és próbálom végiggondolni magamban, azt a exisztenciálist változást, amit a gyerek jelent.

Megfogalmazódnak bennem tézisek, melyekkel gyakran szembesülök és folyamatosan visszaigazolást kapok:

A gyerek révén közvetlenül szembesülünk a transzcendenciával. Ha nem foglal le életed kellékeinek a gyűjtögetése, átrendezése, a folyton jobb és jobb megélhetésért folytatott aggódás, ha nyitott vagy biztosan megtapasztalod.

A létéből adódó felelősség vállalás érte, a folytonos véget nem érő gondoskodás és annak a tehetetlenségnek a megtapasztalása, hogy nem tudsz mindig segíteni, alázatossá tesz az élettel szemben, minden kicsinek tűnik és sokszor jelentéktelennek. A szépen csinosított, mindennél fontosabb ház-fészek, csak keret az életednek, de hirtelen megtapasztalod, más adja a szépséget és más adja a meleget. Este a villanyt lekapcsolva, amikor sötétség szál minden bútorodra, minden értékedre, végül csak az számít, hogy ki lélegzik melletted és milyen érzés tölt el jelenlétében.

Ha nem törpül el minden (pénz, gondok) a család átható ölelésében, akkor valószínűleg túl elfoglalt vagy szeretni.

Egyre szomorúbban nézünk azokra, akik számára a gyerek is csak egy kellék az életükben. Akinek nem hozott semmi exisztenciálist változást, akiknek egy okkal több a pénzhajhászára, akinek a gyerek legitimizációt jelent, hogy még többet ne legyenek otthon. Akinek nem elég, hogy a gyerekének te vagy a legfontosabb, máshol, másoknak akar fontos lenni.

Elmondhatatlanul fontos, hogy érezd, a gyerek szorosabbá tette és elmélyített a szeretetben a társad iránt.

Robert Merle: Mesterségem a halál

2012-09-11T03:18:00.000-07:00

Nem kapcsolódik szorosan a témához, de mindenkép ide kívánkozik bevezetőként, hogy a mai fiatalok (akik 1990 után születtek) kollektív emlékezetébe sok XX. századot meghatározó emlék csak történelmi és lexikális tudásként van jelen. Gondolok itt a világháborúkra, a koncentrációs táborokra, a diktatúrákra, amelyek mindenkinek a családi élettörténetében benne van, olyan narratívumok amelyek rendszerint érzelmi világunkban is benne élnek, de csak akkor, ha elmesélik, tovább adják. Mellettünk élnek még szemtanuk, akik megélték ezeket az eseményeket, de kevesebb a hallgatóság. A filmek és könyvek, amelyek ezeket a témákat dolgozzák fel csak akkor okoznak katartikus élményt, ha van, mit megszólaltassanak.

Merle regénye nem új történetet mesél el, inkább a szempont új. Nem a szenvedő zsidók egyikének önvallomása, nem a fronton harcoló katonáé, hanem egy hűséges bürokratáé, akinek életét végigvezetve építi fel azt a személyiséget, akinél a parancs kikapcsolja a lelkiismeretet és nem is kell igazából gondolkodni, csak a feladat teljesítése a cél: hogyan lehet hatékonyan likvidálni a zsidókat, ennek minden technikai kérdésével együtt. A könyv teljesen szenvtelenül ábrázolja a gázkamrák építését, az "üzemi próbákat", a nehézségeket, amivel szembesül, stb.

A könyv messziről indít, hogy megértsük a korabeli német lelkiállapotát. Az első világháború nyomorba sodorta az országot, látjuk magunk előtt az éhbérért robotoló embereket, akik szomorúan állapítják meg, hogy a betonkeverő gép bizony ezerszer annyit ér, mint egy munkásember értéke. Nincs értéke az emberi életnek, se zsidónak se németnek. Ebben az állapotban jelenik meg valami új ideológia, ami ebből a reményvesztettségben talál követőkre.

Lang (a főszereplő) minden munkahelyén az előírásoknak akar megfelelni, még ha az ütközik is alapvető emberi érdekekkel. Az induló párt teljesen elkötelezett katonája. Börtönben töltött évei miatt választják ki a munkatábor vezetésére, ami biztos jövedelmet és előléptetést jelent.

A regény vége napjainkban is nagyon aktuális. A háború után a bíróságon elmondja, hogy ő nem érti, miért őt vonják felelősségre, amikor ő csak parancsot teljesített, ami igazán természetes. Meglepi és megveti az a tény, hogy a vezetők elfogásukkor ciánkapszulát vesznek be, így mintegy megfutamodva a felelősségre vonás elől.

A szolgalelkűség, a tömegember minden korban veszélyes!

Balzac: Eugénie Grandet

2012-07-27T22:36:00.000-07:00

"A fösvények nem hisznek a túlvilági életben, számukra csak a való világ létezik. Ez a gondolkozás szörnyű fényt vet korunkra, amelyben - jobban, mint valaha - a pénz uralkodik a törvényeken, a politikán és az erkölcsökön."
Balzac regényének főhőse Grandet úr, aki ezt a maga teljességében éli meg a zsugoriság szépnek egyáltalán nem mondható személyiségjegyet, aki ezt az életfilozófiaként használja minden percében. Őt valóban csak a pénz, az arany birtoklása boldogítja, a maga kicsinységében nem használja semmire, a tudat élteti, hogy van és gyarapszik. Felesége és lánya csupán mellékszereplői ennek az életnek. A környék leggazdagabb embere és mégis úgy él, mintha legszegényebb lenne.
A regény cselekménye a mindenen eluralkodó zsugoriság története. A folytonos pénzkaparás (nagyon kifejező ebben a kifejezésben az erőből történő megfeszült pénz-akarás) idilljét a testvér öngyilkossága és pénzügyi csődje zavarja meg, aminek révén ugyan Eugénie megismeri a szerelmet, de ép a pénz miatt nem teljesülhet be.
A zsugoriság és a pénzimádat életérzését teljesen átadja a főhős öreg és magatehetetlen képe, aki székében ülve abban leli örömét, hogy naponta az elé borított aranyat bámulja, majd amikor a pap az utolsó kenetet adja az ezüst kereszt láttán még utoljára élet és erő szál belé és ráveti magát az értékes kincsre.

Fáradtság

2012-03-21T12:28:00.000-07:00

Törekszem. Folyamatosan. Eredménytelenül. Ez is kevés. Erőtlenül... minek? Úgy sem jó. Amikor a legjobb is kevés... Változás és elfogadás, megértés és ölelés. Erő adás, támogatás. Figyelem és kívül helyezkedés a saját igényeken. Felül emelkedés a saját igényeken. Hiábavalóság. Nyugalom benn és körülöttem. A lelkiismeret és a gondolatok elpihentetése, eltakarása, de melegen tartása, magam mellett. Mindig ott van. Vár, hogy felvegyed és tovább vigyed, amit nem lehet elég korán. Mindig késés van, elmaradás. Fénysebességben széthúlik ugye az ember részecskékre? A száguldás nem tart egyben.

Mindig én... A környezet egyenvágyainak ekéje belém akad, meghurcol. Honnan ez a sok elvárás? Kihez viszonyítanak és kinek kell megfelelni?

Kafkai ítélet, ahol nincs bíró és nem világos a vád, csak ítélet van és várakozás. A napok tovább hurcolnak, az idő nem fárad, nem áll, engem öregít.

Halperin, J.: The Truth Machine

2011-12-31T13:06:00.000-08:00

A könyv műfaját tekintve egy fajta társadalmi utópia, sci-fi. Az Egyesült Államokban minden anyagi ráfordítás ellenére folyamatosan nő a bűnözés, nem látszik, hogy hogyan lehetne a folyamatosan növekvő kriminalitást visszaszorítani. A kormányok kezdik tekintélyüket elveszíteni világszerte, hiszen nem tudja biztosítani az békés együttélés lehetőségét. A halálbüntetés ritka és költséges büntetési forma nem elrettentő a bűnözőknek. A közvélemény és széles a társadalmi rétegek szerint a jelenlegi törvénykezést egyre inkább túl enyhén ítéli meg a bűnözőket, mióta szándék alapú és nem következményalapú a jogi beállítódás. A kriminalitás az emberiség létét veszélyezteti: az emberiség 5%-a nevezhető szociopatának, ám ez a kis százalék a technikai fejlődés révén egyre nagyobb pusztítást tud végezni. Ezért az amerikai kormány egy példátlanul szigorú büntetés-szabályozást vezet be, mely szerint a visszaeső bűnözőket kivégzik. Továbbá meghirdet egy versenyt, mely arra ösztönzi a kutatókat, hogy egy 100%-ig biztos hazugságvizsgálót fejlesszenek ki. A fejlesztés előre láthatólag 20-30 évet vett igénybe. Érdekes, hogy 15 év után már 98%-os pontossággal működhet a gép, ám azokat nem tudja kiszűrni, akik saját maguk is elhiszik a hazugságot. 25 év után elkészül az „Igazság gép”, amelyet először a közintézményekben vezetnek be. Az igazság gépet használják az elnökválasztásoknál, a börtönökben és a bíróságokon, és hihetetlen mértékben megnöveli az igazságszolgáltatás hatékonyságát Amerikában. A társadalom belátja, hogy csak az egyéni jogok korlátozásával lehet a közösséget megmenteni, ezért teljes támogatottságot élvez. Elkezdik a legkülönfélébb helyeken használni, a házassági tanácsadásokon, valamint a repülőtereken utazások alkalmával mindenkit megkérdeznek, hogy követett-e el bűncselekményt. Számos régi bűntényre fény derül, és pár év alatt a tizedére csökken a bűnelkövetés, úgy tűnik az igazsággép megoldotta a bűnözés problémáját az Egyesül Államokban. Ám a folytonos terrorcselekmények, amelyek Amerikán kívülről indulnak, megteremtik az igényt a globális államigazgatás megteremtésére, hiszen a „világ egyre zsugorodik” és egy ország sem teremtheti meg önmaga számára a békét. Így a globális irányítás mellett globálissá válik az Igazság Gép használata is, amely elhozza a nemzetek számára a világbékét. Közösen ünneplik a gép megalkotóját, a zseniális Randall Petersen Armstrong programozót, a könyv főszereplőjét.

A XXI. század harmadik évtizedében már minden számítógépek által irányított lesz, jellemző, erre, hogy magát a könyvet is egy „regényíró program” írja felhasználva a szereplők digitális archívumát, amely minden állampolgár audiovizuális életét rögzíti, amely szintén megkönnyíti a bűnüldözést. A főszereplő maga is egy kényszeredett gyilkosságba keveredik, amely mintegy áldozatként jelenik meg, amit az „Igazság gép” megkövetel. A főhős hallgat 25 éven át a gyilkosságról, úgy hogy saját az általa programozott igazság gépbe beleprogramoz egy kiskaput. A 25 évig hallgat a gyilkosságról, még akkor is, amikor a Globális Kormányzóság egyetemes amnesztiát hirdet azok számára, akik bevallják a bűneiket. A főhős azonban nem gyávaságból hallgat, hanem mint szuperintelligencia tudja, hogy mennyit használhat még az emberiségnek és munkássága révén valóban az átlagéletkor 2030 környékén meghaladja a száz évet. Majd 25 éve után, amikor megjelennek a konkurens hazugságvizsgálók (és a szülői kompetenciákat évente új géppel vizsgálják) feladja magát és megkezdődik a tárgyalás. Az ítélet gyilkosság esetében egyértelműen halálbüntetés lenne. Ám ügyvéd barátja igyekszik bizonyítani, hogy a gyilkosság szükségszerű volt, egy fajta önvédelem. A védelem jól felépített logikája igazoltan látszik, rengeteg tanú vall a vádlott mellett, ám (és itt van az igazságkép mindenkori vakfoltja) a vádlott kihallgatásán saját magát bűnösnek vallja.

A bíróság szemében túl a gyilkosságon a legnagyobb veszély az jelenti, hogy létezik valaki, aki tud hazudni, ami egy igazság gép vezérelt világban korlátlan hatalmat jelent. A vádlott saját állítása szerint is két év alatt bármilyen konkurens gépet át tud programozni, így az ítélet vagy halálbüntetés, vagy egy műtéti beavatkozás, ami csökkenti az intelligenciáját. Petersen már családos, két gyerekkel, így a műtét mellett dönt, így saját munkájának áldozatává válik, a világ pedig egy lángelmével szegényebb lesz.

I'm Too Cool, Too Cool for School

2011-05-05T08:01:00.000-07:00

Ma már sok dolgot megmosolygok, amit tettem diákéveimben, és bölcsen-vidáman figyelem a mostani diákok korokon átívelő viselkedés-sajátosságait. Bölcsen, mert tudom, hogy meggyőzni, lebeszélni, megváltoztatni úgy sem lehet...

Az is természetes, hogy a diákok abból indulnak ki, hogy ők találnak ki minden csínyt, minden viccet, minden beszólást, minden ellenállást... mintha minden generáció újra és újra felfedezné a kereket...

Megmosolyogtató a "menő vagyok, nem tanulok" diákok, akik büszkén és üresen adják le rögtönzéseiket, akik úgy érzik, hogy a tanulás nem méltó az ő nagy volumenű személyiségükhöz, hisz csak a "kisembereknek" kell tanulniuk, ők majd boldogulnak az életben, lehetőleg hagyják őket békén; amúgy is csak azért vannak az iskolában, mert kötelező...

A diákok "szent grálja" ez, a "másik út", ami nem a tanulás, de boldogulni lehet vele; amit senki nem talál, de mindenki hisz benne...hogy majd a lottón nyer..., ~~hogy majd sztár lesz~~...vagyis ő már most is sztár, csak fel kell fedezni a "sztárságát"...

Ők azok, aki meg vannak győződve, hogy minden szem őt nézi, amikor végig vonúl a folyosón, ezért nem siet, hogy mindenki jól megnézhesse...

Ők lesznek aztán, akik majd túl menőnek érzik magukat, hogy egy "olyan" helyen dolgozzanak, akik életfilozófiát csinálnak a munkanélküliségből, akik életművészként várják, hogy a világ végre felnőjön hozzájuk és felfigyeljenek az ő rejtett, de nyilvánvaló képességeire.

Szolidáris államadósság?

2011-05-03T02:43:00.000-07:00

Románia államadósága fejenként életkortól és foglalkoztatottságtól függetlenűl 1310 euró, amit ha átszámolunk az adót fizetőkre, akkor ez az összeg dolgozóként közel 3200 eurót jelent. Ezt az összeget az állampolgárok oktiatására, egészségére, jólétére kellene költeni.

Több helyen lehetett rövid cikkben olvasni, hogy Izland már másodszor utasított el népszavazáson olyan törvénytervezetet, amely a válság hatására csödbe ment izlandi bank külföldi betéteseit kárpótolta volna.

Felháborítónak és jogtalannak tartom, hogy most az adófizetők kell fizessenek olyan hibáért, amelyet kormányok, politikusok, bankárok okoztak, ám ők magukat kevéssé érint. A válságot megelőző időszakban millió eurós értékben vettek fel bónuszokat és osztoztak vállalati és banki nyereségeken, ám a válság után az állampolgárok kell visszafizessék a kölcsönöket, amelyekről nem ők tehetnek.

Az állam és a politikum egy olyan torz társadalmi szolidaritás-képet közvetít, ami arról szól, hogy a jólétben a haszon egy szűk réteg osztozik, ám a gondban a szolidaritás jelszavát hangoztatva az állampolgárokra terheli a költséget.

Izlandon is készültek "kármentő" és megszorító törvénytervezetek, ám az államfő népszavazásra bocsátotta a kérdést, ahol szinte 95%-ban elutasították ezeket. Még akkor is, ha valószínű, hogy ezen csúszik az ország EU csatlakozása. Ott a demokratikus tudatosság ezen a fokán tudták az állampolgárok, hogy ez egy cinikus felelősségáthárítást jelent a politikum, a bankszektor, a spekuláns befektetők, stb. részéről, akik jólétben nem akartak osztozkodni, az adóságokat viszont szívesen megosztaná.

Sokan feltették a kérdést, hogy ha nem az állam költségvetéséből finanszírozzák a hiteleket, akkor milyen más megoldás van.

Őszintén, nem tudom, de azt gondolom nem is az én dolgok/felelősségem ezt kitalálni. Vannak erre jól megfizetett emberek.

Oktatás: Az operáció sikeres volt, a beteg meghalt!

2011-03-11T02:10:00.000-08:00

A fejlett országokban szépen lassan kiépült a statisztikai adatok rendszerezett gyűjtése. Lehetőségünk van olyan országokon átívelő összehasonlításokra, amelyek mentén konkrét javaslatok fogalmazhatóak meg arról, hogy mit kell tennie annak, aki sikeres akar lenni. Ilyen összehasonlító kutatás a PISA felmérés is, amely az oktatási rendszereket hasonlítja össze.
Miért érdemes az oktatási rendszerekkel foglalkozni? Ha Magyarország, mint egy közepesen rosszul teljesítő oktatási rendszerrel rendelkező ország, 20 év alatt a finn oktatási rendszer szintjére hozná az oktatási rendszerét, a jelenlegi GDP hatszorosa térülne vissza a most születő generáció életében. Egy jól működő oktatási rendszerben kevesebb a munkanélküli, nagyobb a társadalmi egyenlőség és kohézió, egészségesebbek az emberek mind mentálisan, mind fizikálisan, magasabb életszínvonalon élnek, stb.
A 2009-es felmérés után megfogalmaztak bizonyos direktívákat, amelyeket ajánlatos szem előtt tartani, mintegy a jól működő oktatási rendszerek közös jellemzői.
Így például:

Nem az osztályok létszámát kell csökkenteni, mert ez nagyon költséges (több osztályterem, több tanár, több iskola fenntartása), hanem jobban megfizetett tanárokra van szükség, amely megnöveli a tanári szakma presztízsét, versenyhelyzetet teremt, és összességében növeli a oktatási folyamatok minőségét.
Mire az iskolába bekerülnek a diákok, addigra már a társadalmi különbségek jól kimutathatóak a tanulási teljesítményben. Minél nagyobb egy országban az óvodáztatási arány, annál inkább megvalósul a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetése
A közép európai országokra jellemző, hogy nagyon hamar szétválasztják a diákokat, úgymond képesség és hajlam szerint, dedikált osztályokba. A statisztikák azt mutatják, hogy minél homogénebb egy osztály, annál jobb.
Romániában is megfigyelhető, hogy a szülők szabad iskolaválasztása mára az iskolák gyerek-szelekciójává alakult át. Az iskolák versenyeznek a könnyen tanítható tanulókért, akik könnyen hamar és egyedül tudnak tanulni, ilyen formán a legjobb iskolának a legkisebb a hozzáadott értéke. Ilyen formán az iskolák nem a minőséget növelik, hanem a hatékonyabb szelekcióra törekednek.

Érdemes összehasonlítani ezeket a direktívákat az új oktatási rendszer által eszközölt változásokkal. Minden bizonnyal az elgondolt változásokat sikerül majd végigvigyék, de nem hiszem, hogy ettől jobban fog működni összességében az oktatási rendszerünk!

Politikai reprezentativitás - és a mákos béles

2011-03-03T07:18:00.000-08:00

Tegyük fel, hogy életem megoldatlan kérdése, hogy ki szereti a mákos bélest. Érdekel, hogy a mákos béles fogyasztók nők-e vagy férfiak, vidékiek vagy városiak, szegények vagy gazdagok, és hogy milyen iskolázottságúak. Mondjuk elég lenne pár száz embert megkérdezni az országban, hogy viszonylag nagy pontossággal választ tudjak adni erre a kérdésre. A pár száz ember leképezi az egész ország népességét, ahogy ők látják a "mákos béles-kérdést" korlátozott mértékig, de érvényes lenne az egész országra. Ezt hívják reprezentativitásnak.

Nagy problémám a politikával, hogy elszakadva a valóságtól, semmilyen formában nem reprezentálja az ország lakosságát.

A politikusok messze nagyobb életszínvonalon élnek, mint az országos átlag, és zavaróan homogén összetételűek. Drága ruhákban, drága autóban utazva járnak, hamis képet kialakítva az országról. Nem vagyunk annyira gazdagok, mint ahogyan az a politikusainkon látszik.

Nem reprezentálják a lakosságot (pedig a választási rendszer elméletileg ezt kellene biztosítsa) és emiatt hiteltelenekké válnak, a lakosság pedig érdektelenné válik a politikával szemben.

A terület alapú reprezentálást kiegészítve a következő választási rendszert kellene kipróbálni (még az is lehet, hogy működne): a képviselőket a társadalmi rétegződés elvén kellene kiválasztani!

Romániában majd a 30%(!)-a lakosságnak a földművelésből él meg (angliában 2% körül van), akkor a parlamentben az 1/3 képviselő földműves kellene legyen, annak az 54%-a férfi.

Legyen az 1/5-e a képviselőknek ipari dolgozó, akik a gyárban a futószalagok mellett több váltásban keresik a kenyerüket. Legyen a többi 50%-a képviselőknek a szolgáltató szektorból való (elárusító, postás, tanár, orvos, rendőr, katona, stb...) Vállalkozó a képviselőknek az 1/7. Szegény lenne az ország egyharmada és a létminimumon élőkkel együtt a képviselők felét alkotnák.

Politikus "szakmájú" ember be sem jutna a pralamentbe, mert ők olyan kevesen vannak, hogy őket még 1 képviselő sem képviselhetné. És így a választási listán nem pártok szerepelnének, hanem társadalmi kategóriák, és ezeken a listákon lehetne indulni a megfelelő foglalkozásúaknak...Kormányt alakítanának a földművesek az iparosokkal, miniszterelnök lehetne a juhász...

Miért lenne ez rosszabb, mint a mostani parlament. Mindenképp igazságosabb lenne, mint a mostani, és sokkal hitelesebb is. És az országról reális képet mutatni mindenkinek a parlamentje. Véget vetnénk a politika néven futó ingyenélésnek. Ha a parlament nem reprezentatív, lényegileg megszűnik a funkciója, és létjogosultságát veszti. Jelenleg a parlament az, ami MI nem vagyunk. Marad viszont az örök igazság, hogy olyanok vezetnek minket, akiket megérdemlünk.

Az iskola és a káposztaleves

2011-02-07T02:39:00.000-08:00

A diákok iskolapercepciójában van egy alapvető, szubtilis motívum, mely szerint az ő jövője kevéssé függ az iskolától. Az iskola az a káposztaleves, amit meg kell enni kötelező módon, hogy eljussunk a palacsintához. Az iskola egy olyan kötelező üresjárat az életünkben, amelyen túl kell lenni, lehetőleg a legkisebb változással. Aztán az iskola után jön az igazi élet, a pénzkeresés, a nagyélet, a kontroll és tanulás nélküliség édeni állapota. Az az érzés alakul ki a diákokban, hogy az iskolának semmi köze nincs a valós élethez, az iskolának semmilyen impaktja nincs a jövőre.

Számos alkalommal a motiválatlanság, "az ötös is elég" viszonyulások mögött ez a perspektíva nélküliség húzódik meg. Ha diákokat kérdezünk meg arról, hogy miért kell iskolába járni, akkor az elsős azt mondja, mert meg kell tanulni írni-olvasni. A harmadikos meg kell tanuljon számolni, osztani, szorozni. Ha az ötödikest kérdezik meg, már nehezen tud felelni.

· Az iskola nem tud egy olyan megbízható információcsomagot összeállítani és azt módszertanilag megfelelően átadni, amely időszerű és a diákok számára elismert lenne. Kérdeztünk meg diákokat,hogy szerintük mit kelle tanítani aziskolában? És a munkaadóknak mire van szüksége? Az iskolában a megszűnő státusz alapú tekintély helyett erre a tekintélyre kell építeni; ami az iskolában elhangzik az érezhetően legyen fontos a diáknak és tanárnak egyaránt. Fel kell vállalni, hogy jelenleg messze nem a hasznos és használható tudás tölti meg az iskolai órákat.

· A diákok nem tudják(?) felfogni/elismerni, azt a szülői/tanári intést, mely szerint "tanúlj, hogy legyen belőled valaki". Semmit nem tudnak az iskola társadalmi mobilitásban betöltött szerepéről, nem érzik az élethosszig tartó tanulás fontosságát. Nem tudnak túllátni a napi internet és tévézésen, képtelenek a majd tíz év múlva jó lesz állapotán. Az örök jelenben élve nem lehet iskolába járni.

· Az iskola teljesen leképezi a társadalmat. Látjuk, halljuk, tudjuk, hogy eminens diákok ugyanúgy lehetnek munkanélküliek, mint a bukdácsolók, hogy a szerencse (értsd kapcsolatok, jókor jó helyen) sajnos tényleg fontos az életben, hogy az igazságosság csak ott van, ahol az valamilyen érdek mentén megéri (sőt maga az igazság is érdek függvénye). Mekkora pontossággal lehet megmondani az iskolai sikerekből, hogy belőle "lesz valaki" az életben? Mekkora az iskolai siker/sikertelenség bejósló értéke?

Az iskolában akkor fogunk motiváltabb, elkötelezett diákokat látni, ha választ tudnak saját maguk adni minden délelőtt és délután, az iskolában és otthon, hogy nekik ez miért fontos, miért kell... Ha az iskola meg tudja győzni a diákokat, hogy az eltöltött idő nem zsákutca, ha a társadalom ép oly igazságos lesz, mint az iskolai tesztek értékelése... Ha az iskolát senki nem tekinti majd káposztalevesnek.

Államosított szolidaritás

2011-01-30T05:10:00.000-08:00

Így a gazdasági válság közepének kifelé mutató részén, az az érzésem, hogy sajnálatos módon nem erősödött a társadalmi szolidaritás az emberek között. Arra gondolhatnánk, hogy a bajban, amikor mellettünk emberek a létminimum határához kerülnek, mert elveszítik munkájukat, szorosabban állunk egymás mellett. Mégsem ez történik.

Mert:

A társadalmi (értsd közösségi) szolidaritáshoz közösség kell. A közösség, lehet az kicsi vagy nagy, azt jelenti, hogy együtt képzeljük el a jövőt, sőt a jövőt közösen kell építeni. Ha a mellettünk állóval történik valami, a csatasorunk meggyengül. Ám ma a szomszédunkkal, aki közvetlenül mellettünk van, nem alkotunk közösséget. A jövőnk úgy gondoljuk, nem függ tőle
A pénz nem képez "többletet", úgy ahogyan a termények, a kenyér, stb. Ha többlet van valami kézzel fogható fogyasztási cikkből, könnyebben megosztjuk, mint a mindené átkonvertálható pénzt, amelyből nem alakul ki a többlet érzése. Ez vezet a pénzből sosem elég szindrómához...
A szolidaritás is intézményesül a jóléti társadalomban, az államtól várjuk, hogy fenntartsa a szociális hálóban az elszegényedőket. A szolidaritás már nem az emberek dolga, hanem íróasztalok mögött ülő közhivatalnokoké. A szociális juttatásokat sem kérni kell, hanem egy jogot érvényesíteni, amit így nem kell megköszönni. Ahhoz hasonló ez, mint amikor elesik az utcán egy ember, nem én segítem fel, hanem kihívom a mentőket.

Értelmezési kísérlet: A pénz nem boldogít

2011-01-28T01:10:00.000-08:00

Az alternatív oktatás jegyében, vitafórumot szerveztem a diákoknak, a téma: A pénz nem boldogít!

A vitában elhangzott egy komoly érv: az iskola is arra készít fel, hogy majd az életben pénzt keressünk. Tényleg arra készít fel? A diákok tényleg így gondolják? Nem is lehet akkor csodálkozni, hogy a pénzt valami irtózatosan fontos dolognak tartják, ha több mint egy évtizedet kell érte tanulni. Az iskolának pontosan arra kellene felhívja a figyelmet, hogy önmegvalósítás a lényeg, az élet "minőségén" van a lényeg és nem a "mennyiségen", nem a megvehető élmények mennyiségén, mint ahogy az sokszor előkerült az érvelésekben.

Férfiasan be kell valljam, hogy adott ponton hibásan reagáltam, mert amikor megkérdezték a vita végén, hogy mi a véleményem az értékmentes oktatás jegyében, nem nyilvánítottam véleményt. Persze nem is biztos, hogy hirtelen valami okosat tudtam volna mondani... Napokig forgott bennem a kérdés, hogy én személyesen milyen oldalra állnék, mert hát mi felnőttek már túl vagyunk az idealista "mindegy hogyan élünk, csak boldogok legyünk" instant válaszon. Az életszínvonal folyamatos növelésén dolgozunk, a pénzért otthagyjuk szerelmünket és dolgozni megyünk, stb.

Eljátszottam először is a mondattal, a hangsúllyal, hiszen a mindenki mást hangsúlyozhat...

A pénz nem boldogít!
Nem a pénz boldogít!
A boldogság nem a pénz!
Nem boldogság a pénz!

A pénz csak annyi és annyira kell, hogy el tudjunk távolodni tőle. Mint ahogyan az éhes ember folyton csak a kenyéren gondolkodik, úgy a szegény ember is a pénzen. Vagyis hát mégsem. A pénz nem lakat jól. A szegény ember csak a kenyéren gondolkodik... illetve, hogy hogy juthatna hozzá...A pénz csak annyi és annyira kell, hogy el tudjunk távolodni tőle. Mint ahogyan az éhes ember folyton csak a kenyéren gondolkodik, ~~úgy a szegény ember is a pénzen.~~ Vagyis hát mégsem. A pénz nem lakat jól. A szegény ember csak a kenyéren gondolkodik... illetve, hogy hogy juthatna hozzá...

Persze itt egy hatalmas felkiáltó jelet kell tenni, hiszen az egy irtózatosan szubjektív kérdés, hogy ki érzi magát szegénynek. Csak annyi pénzt legyen, hogy tudjunk eltávolodni tőle, tudjuk instrumentálisan kezelni.

Így hát mindenkinek csak annyi pénzt kívánok, amely nem igézi meg, nem köti le gondolatait, az önmegvalósítását segíti, és segít eltávolodni valami igazán fontos felé. Téves az a felnőttes válasz, hogy a pénzért dolgozunk. Arra kell törekedni, hogy az önmegvalósításért dolgozzunk. Szerencsés, aki ezzel a gondolattal/érzéssel tud munkába indulni reggelente!

Virtuális kapcsolati társadalom

2011-01-13T06:29:00.000-08:00

Az internet nem csak utat nyitott az információs társadalomnak, hanem megszünteti az információs különbségeket is. Ma már csak különös esetekre érvényes "a tudás hatalom" kifejezés, hiszen minden le lehet "googelezni".

A napokban jelent meg a hír, hogy a facebook közösségi oldalt ötvenmillió dollárra becsülik. Jelenleg több mint 250 millió regisztrált tagja van (majd 7 milliárdan vagyunk a földön; tehát kis túlzással mondhatjuk, hogy amelyik házban áram van, ott van legalább egy személy, aki fenn van a facebookon)! A közösségi oldalakon célirányosan lehet reklámozni, személyreszabottan (életkor, nem, foglalkozás, iskolai végzettség, érdeklődési kör, stb.). Aki ért a reklámszakmához, tudja, hogy ez mit jelent.

A közösségi oldalak gyors és erőteljes piaci szereplővé váltak, értékük olajipari és informatikai cégek értékével vetekszik. Új irányt jelez előre, a virtuális közösségi társadalmat, ahol az birtokolja a hatalmat, aki az információt a leghamarabb a legtöbb emberhez tudja eljuttatni (ezért szűnt meg a tv és a rádió hírközlőnek lenni, mert mire az esti hírek eljönnek, már húsz másik helyről megtudjuk az információt).

Ma nem arra törekednek, hogy az információ a lehető leghitelesebb legyen, ellenőrzött (az internet sem az), hanem, hogy a lehető leggyorsabban értesüljünk, aztán majd ha kell korrigálunk... Persze a szociálpszichológia tudja, hogy az eredeti hír nem tűnik el nyomtalanul...

Másrészről maga a valóság is szegmentált, széttöredezett és szubjekítív, és lehet, hogy hitelesebb egy eseménytől több személyes ("ott voltam...") bejegyzés olvasni egy közösségi oldalon, mint meghallgatni/elolvasni az "objekív" (?) valóságot.

Ma egy társaságban presztízs és státusz kérdése, hogy kinek hány ismerőse van fenn a közösségi oldalakon, hány komment érkezett a képünkhöz és hányan "likeoltak " minket. Az pedig külön életfilozófia, hogy valaki nincs fenn egy közösségi oldalon sem.

Néha elgondolkodom, hogy a közösségi oldalakon, mindenkinek meglepően szép fényképei vannak, rengeteg barátja van, akikkel szeretne ugyan találkozni, de nincs ideje, csak ép "megbökni" tudja őket, további "barátok" keresése közben...

Társadalmi mobilitás

2011-01-10T12:59:00.000-08:00

Ha az oktatási rendszer nevelési szolgáltatóvá válik, akkor a vásárlóerőtől függ, hogy milyen nevelési szolgáltatást tudunk megengedni magunknak.
Ez viszont ellenkezik a társadalmi mobilitás eszmélyével.
Kicsiny demokratikus országunk sokkal zártabb és merevebb a társadalmi mobilitás tekintetében, mint gondolnánk. Az amerikai álmot itt valóban csak álmodjuk. Nem hiszem, hogy "meritokrácia" lenne.
A szociális, kultúrális és anyagi tőke folytonos átkonvertálása folyik generációkon át.
Ebben a rendszerváltás sem hozott újítást.

Digitális öregedés

2011-01-09T13:24:00.000-08:00

Már nem az ősz hajszálak számából érzem az öregséget, hanem abból, hogy a digitális ürlapokon egyre lejjebb kell kiválasztanom a születési évemet.

Egzisztenciális problémák, avagy mégiscsak megéri...

2010-12-13T05:52:00.000-08:00

Azt mondják a filozófusok, hogy ha tudnánk, hogy mikor halunk meg, megbénítaná az életünket. Nem lennénk képesek semmit csinálni, az időponttól függetlenül csak tétlenül ülnénk és várnánk... Mert hát a halál pillanata semmiben sem különbözik az azt megelőző pillanattól. És amilyen tehetetlenek vagyunk a halállal szemben, ugyanolyanok lennénk az azt megelőző pillanatokban...

Azt mondják a keleti gondolkodók, hogy a gyerekek világra akarnak jönni, de itt nyugaton nem engedik őket megszületni, ezért keleten születnek meg, és így felborul a demográfiai egyensúly, itt elöregszünk, elfogyunk, ott túlnépesedés van.

Miért nem engedjük őket megszületni? Nagyon retorikusan hangzik, mégis a probléma lényegére kérdez rá. És válasz van rengeteg: a ház, az autó, a karrier, az egzisztencia megteremtése, és a természetesen a társadalmi biztosnásgérzet hiánya. Mélyen megrendült ez a társadalom, ahol az egzisztenciális biztonság mértéke a bankszámlánkon lévő pénzmennyiség határozza meg. Akinek sok pénze van, biztonságban érzi magát, akinek nincs, az meg nem... Erre jön a válság, és magával hozza a bizonytalanságot, nem munkahelyi vagy financiális bizonytalanságot, hanem létbizonytalanságot. Mert amibe eddig bíztunk, az valahogy most nem működik. Nem születnek gyerekek sem. Nem szegénység ez a maga abszolút értelmében, hiszen a harmadik világ szegényei vállalnak gyereket (és nem csak azért mert ott nem ismerik a fogamzásgátlás módszereit. Téves is lenne így érvelni, magának a gyereknek más szerepe van az életben), hanem sokkal inkább reménytelenség. Mert a szegénységben születnek gyerekek, a reménytelenségben és a bizonytalanságban nem. A világháborúk után ugrásszerűen megnőtt a gyermekszületések száma, mert bár szegénység volt, mégis volt remény egy szebb és új életre (mikor nem, ha egy világégés után).

Falhoz szegez a kérdés: mi adhat ma egzisztenciális biztonságot a pénzen kívül. Megszólal az egyház: a hit, a vallás... Az individualizált vallás, a nagyközösségektől eltávolodva már nem. Az idegenség ott van az egyházban is. Meghalhat mellettünk úgy egy keresztény szomszédunk, hogy nem is beszéltünk vele, pedig mindketten hittünk... Mi más?..

Értelmiségi körökböl egyre gyakrabban lehet hallani, hogy nincs értelme gyereket szülni a világra, "bolond ez a világ", és e fogalom mögött ott van minden tudományos világvége-keltés, gazdasági megfélemlítés és bizonytalanság, a fogyasztói társadalom minden hátulütője, minden amitől mi is szenvedünk, de láttunk már jobb napokat, amelyre nosztalgiával emlékezünk. Félünk, hogy lesznek-e a gyerekeinknek ilyen napjai...

A jövő egyrészt olyan lesz, amilyet mi elkezdünk, és amilyet a gyerekeink alakítanak... Meglehet, hogy hamarabb fogyunk el ebben a reménytelenségben, mint bármilyen természeti katasztrófa bekövetkeznek. Megbénít minket a félelem. Nem a saját halálunk tudata, hanem a jövőtudat bénítja meg a gyerekeink megszületését.

Mi adhat egzisztenciálisan értelmet az életünknek, ha nem a pénz? A jövőtől való félelemben a mi kapálózásunk is benne van. Mi magunk nem tudjuk elképzelni az életünket abban a más világban, amely nem tudom milyen lesz, de biztos nem olyan mint ez...

Kedves mindenki: meg kell bízni a saját gyermekeinkben. A saját megszületett gyerekeink adnak egzisztenciális biztonságot...

És miért ne csak egy gyereket vállaljunk? Az egy gyerek a saját biztonságérzetünkhoz kell. Kettő kell legalább, hogy ő se érezze magát elveszettnek abban a nem tudom milyen, de másmilyen világban.

Idegenség a globális faluban

2010-12-09T22:29:00.000-08:00

A világ bármely szögletlben élünk, eljutnak hozzánk a másik szögletben élők hírei, legtöbször azok gondjai-bajai, kevéssé örömei. Úgy működünk, mint a falvak, ahol semmi nem maradhat titokban, ahol minden apró részlet az ajtónk előtt történik. Globális pletykák és összesküvéselméletek... Megvannak a falu "celebjei", akiket különösen figyelünk. A globális falú szimbólikus vége paradox módon a szomszéd ajtója... Akiről semmit nem tudunk...

Megtévesztő ez a galobális falu kifejezés, mert ellentétben a falvakkal, ahol csupa személyes kapcsolat van, ebben a felfújt faluban idegenek laknak egymás mellett, egymás sorsa iránt közömbös emberek.
Kérném a "globális falu" szakirodalmi kifejezés törtlését, mert sértő a hagyomáynos vidéki népekre!

A csillagközi fekete lyuk, a buborék és a széthullás

2010-12-02T23:03:00.000-08:00

Azt mondják a csillagászok, hogy az univerzum tele van olyan nagy sűrűséggel és gravitációval rendelkező fekete lyukakkal, amelyek a fényt sem engedik "megszökni", ezért teljesen sötétek. Olyan erős vonzásúak, hogy körülöttük csillagok keringenek, és esetenkét őket is magukba tudják szívni...

Csillagporból vagyunk, mondják, és azt hiszem minden ember életében vannak ilyen fekete foltok, amelyek teljesen sötétek, nem látszanak, nem tudunk róluk, mégis irányítják életünket, körülöttük forgunk. Ezek lehetnek valamilyen tudattalan vágyak, traumák, sikertelenségek, fel nem dolgozott kapcsolatok, találkozások. Csak következtetni lehet ezekre a foltokra, ha alapos önvizsgálattal visszatekintek életemre, az életút ciklikusságai, körforgásai meghatározott középont körül forognak. Az életerő és az akarat talán ép azért van, hogy ami fénynek nem sikerül (kitörni a nagy vonzású fekete lyukból), képes legyek elszakadni ezektől a foltoktól, saját utat bejárva, ne körben forogjon az életem.

Sokszor csak ember-törmelékek keringenek körbe-körbe életük vakfoltjai körül. Ők soha nem tudnak majd eltávolodni tőle. Csak a szilárd, erős jellemű és valami égi kötöanyaggal egybefogott emberek tudnak kitörni.

Mondják a pesszimisták, hogy a társadalom széthullik, mint az az ökrös szekér, melyet autó után kötnek és túl gyorsan húznak és darabokra szétesik. A túl gyorsan fejlődő buborék társadalmak szükségszerűen magukba roskadnak.

A minap utána olvastam, hogy mit jelentenek ezek a gazdasági buborékok. Azt írták, hogy olyankor alakulnak ki, amikor valamilyen területen önmagát erősítő folyamatok alakulnak ki, mint a válságot előidéző ingatlanpiaci buborék. Mert azáltal, hogy egy ingatlan megvásárolták, maga az aktus (a kereslet) növelte az ingatlan árát.

Talán mi is ilyen önmagát erősítő társadalom vagyunk, amely fújja a buborékot, papírpénzeket tartva kezében, számítógép monitorján megjelenő számok miatt gazdag emberek. Ha ez a buborék eltűnik, pénzünket eldobva kenyér, társ és szeretet után fogunk kutatni.

Értelmezési szótár házassághoz - vázlat

2010-11-25T07:18:00.000-08:00

Gondoljunk bele, hogy a posztmodernizmus azt jelenti, hogy a hagyományos diszkurzusok szegmentálódtak és a körülöttünk lévő világ egysgées jelentéshálója felbomlott. Ma már alternatív meghatározások élnek minden fogalomra. A diszkurzusok legnehezebb része a dolgok néven nevezése és hogy mindnenki ugyanazt értse alatta. Egyik legizgalmasabb fogalom a házasság. Ma a házasságok léte múlik azon, hogy a felek hogyan értik/értelmezik a foglmat.

Értelmezési szótár a házassághoz - vázlat:

Csak őt szeretem -

avagy lineáris poligámia vs párhuzamos monogámiák.
egyszerre csak egyet szeretek.

Míg a halál el nem választ -

a kapcsolat is lehet halott
sose éltünk
sose halunk meg és a kapcsolat erőfeszítés nélkül is a végtelenségig működtethető.

A gyerekeket elfogadom -

tényleg többes szám volt?
a lakás és a ház után ez az első a listán!

A hűség gyűrűje-

megkopott ki kellene cserélni
újra kellene fényezni
~~csak~~ a gyűrühöz voltam hű, a nők, akik viselték változtak
a hűség bilincse

Bennem mindig megjelenik számos kérdőjel, amikor házastársak elválnak. Miért ők? Miért most? Mi lessz a gyerekkel?

Tisztességes, tiszta válás nincs. A haldokló kapcsolatnak szaga van. A titokban új kapcsolat után vágyó férj, aki rejti élete árnyoldalait, aki reménytelenül forgolódik, hogy saját árnyékát eltakarja. Aki "nem tehetet mást", mert a belső kényszer..., mert a boldogtalanság...., mert a boldogság ott...., vele más lesz a...

Az önmegvalósítás kézzelfogható zsákutcája, az egocentrikus világnézet értelmetlensége és élhetetlensége.

Nem élhetünk alternatív párhuzmos valóságban. Évekik magunkkal hordozzuk a "vele más lehetett volna" önámítását, amely ha probléma van a kapcsolatban valós menekülési irányként jelenik meg.

Groteszk emberi jelenetek, ahol életünk régi ajtóit nem merjük bezárni, lábunkkal tartjuk, miközben egyik kezünkben a jelen ajtókilincse, másikban a jövőt kémlelő lámpásunk, szánkban tartva indulásra kész bőröndünket, egyik szemünk előre, a másik hátra tekint. Nehéz így élni... Nehéz egyenesen előre menni az életben, kíhúzott háttal, egyik ajtón ki, másikon be, mindent gondosan bezárva magunk mögött...

Indusztriális iskolakoncepció

2010-11-18T11:48:00.000-08:00

25% szegénység

2010-11-17T12:22:00.000-08:00

A környezetünkben nagyon sok olyan emberrel találkozunk, akik szegényeknek vallják magukat. Másfajta szegénység ez, mint a harmadik világ szegényei, ahol a mindennapi kenyér megléte vagy hiánya tesz valakit szegénnyé. Ez olyan relatív szegénység, amely egy fölfelé való összehasonlításnak az eredménye. A körülöttünk élők szegényei a „nekem nincs annyi, mint a szomszédnak” súlyos keresztjét hurcolják magukon. Kettősen relativitása van ennek a szegénységnek, mert egyrészt másokhoz való viszonyításból származik, másrészt pedig a saját dolgainkkal szembeni elégedetlenségből, hogy lehetne nagyobb lakásunk, tévénk, autónk, stb. Ezt a szegénységet nem lehet megszüntetni pénzel, nagyobb fizetéssel. Valahol olvastam, hogy Amerikába végeztek egy kutatást, mely szerint bárkit megkérdeznek, hogy mennyit keres, és mennyit szeretne keresni, mindenki, függetlenül aktuális jövedelmétől, többet szeretne keresni 25%. Nincs egy meghatározott fizetés, amivel elégedettek lennének, hanem a „mindig többet” örökös állapotában élünk.

Nekünk mindig ez a 25% hiányzik az életünkből, a fizetésünkből, az életszínvonalunkból, a házasságunkból, a feleségünkből, a gyerekünkből, a boldogságunkból.

Sokszor útnak indulunk, hogy megkeressük a hiányzó 25%-ot, magunk mögött hagyva a 75%-os életünket, feleségünket, gyerekünket.

Mindannyian gazdagnak születünk, mert a gyerek abban boldog, amibe beleszületik. Lehetetlen bebizonyítani, hogy a gazdag család 2 éves gyereke boldogabb lenne, mint a szegény 2 éves gyereke. Aztán annak rendje és módja szerint belenövünk a szegénységbe.

Önkifejezés

2010-11-05T02:59:00.001-07:00

Ma nem lehet úgy sikerkönyvet eladni, ha nem foglalkozik az önkifejezéssel. Szabályosan rettegünk, ha arra gondolunk, hogy tömegemberek vagyunk, akik ugyanolyanok mint a "többiek". Feltevődik hát a kérdés, hogy mi tesz minket egyedivé és mivel fejezzük ki az egyediséget.

Érdemes azon elgondolkodni, hogy ez is amolyan újkori betegség, mert hát pár évtizeddel ezelőtt még a fogalmat sem ismerték igazán. Az emberek jól érezték magukat a közösségben, büszkék voltak a közös jellemzőkre, értelme volt a "népviseletnek", mert akkor ez volt a fontos. Így fejezték ki magukat. A közösségből származtatták az identitásukat. Ez számos dologban megjelent, például az életvezetésnek szigorú és viszonylag merev szabályai voltak, amit ha a közösségbe akartál tartozni (és miért ne akartál volna), akkor be kellett tartani. Nem kellett kitalálni magunkat.

Nagyon tetszik, az a kifejezés, hogy "monománok" vagyunk. Törekszünk az egyediségre. Annyira egyediek vagyunk, hogy már nem érzünk magunkhoz közel semmilyen nagy közösséget, mert az ottani emberek nem olyanok mint én. Közösségek helyet kiscsoportok vannak, bandák, akik rendszerint valamilyen karizmatikus vezetőt utánoznak. Annyira egyediek vagyunk, hogy senki nem ért meg minket. Nem értenek meg a barátaink, nem értenek meg a szülők sem, mert egyedi vagyok. Így, mindenkitől eltávolodva, a közösségnélküliség súlytalan és legüres állapotában próbálkozunk megszülni önmagunkat, minden viszonyítási ponttól függetlenül. Csak az elhatárolódás kontextusában nyer értelmet az önkifejezés (régen a hovatartozásunkat fejeztük ki!).

Azt gondolom, hogy a fejlett világban az "az vagy amit megvásárolsz" életfilozófiát élik. És ebbe nagyon sok minden beletartozik, kezdve, hogy milyen telefont engedhetsz meg magadnak, milyen autót, de az is hogy milyen ételeket vásárolsz, stb. ebben fejezzük ki magunkat. A fogyasztási javakra végtelen variációja ép megfelelő a közösség nélküli egyéniségek kifejezésére.

Vannak iskolák, amelyek korlátozzák az önkifejezés bizonyos formáit (a diákok nagy értetlenségére és felháborodására). Nem lehet hajfestéssel, körömfestéssel, telefonnal, stb., tehát a megszokott és "könnyű" önkifejezési módokkal élni. Mert ha ezeket lehámozod a fiatalokról, a külsőséges egyediséget, vajon milyen egyediséget találsz. Hogyan tudja majd kifejezni magát ezek nélkül? Én azt gondolom, hogy ez egy komoly kihívás elé állítja a fiatalokat.Mert a belső egyediségre tereli a figyelmet, ott kell megnézni, hogy miben vagyok egyedi, és azt hogyan lehet kifejezni.

Hétköznapi mantrák

2010-11-04T05:12:00.000-07:00

A robotoló ember nem gondolkodik egzisztenciális kérdésekről.
A munkáját féltő ember könnyen irányítható.
Az "épen csak megélő" ember nem lázad, csak elégedetlenkedik.
optimizmus: "ennél rosszabb már nem lehet"
pesszimizmus: "de lehet..."

Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége

2010-10-20T11:49:00.000-07:00

A könyv első oldalai már magasra teszik a mércét. Egyrészt meggyőzi azokat az olvasókat, akik könnyed esti olvasmányra vágynak, hogy ez nem az a könyv, másrészről odabilincseli azt, aki fogékony az író hangjára, stílusára. Olyan ember szólal meg az első oldalakon, aki figyeli a világ történéseit, átfolynak rajta, közben pedig vizsgálja azokat, mint amikor ékszert keresünk a homokban, ujjaink között pergetve a homokot, várva, hogy az értékes ékszer fenn akad. Mindezt minden tragika és giccs mentesen, a hétköznapok elviselhetettlen könnyűségével.

Kundera velünk gondolkodik. Mire elég az életünk. Az egyszeri és megismételhetetlen élet. Mennyire vagyunk felelősek a döntéseinkért, és meg lehet-e hallani az Élet üzenetét.

"Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként. Ami szükségszerűen történik, ami várható, ami naponta ismétlődik, az néma. Csak a véletlen szól hozzánk."

A könyv központi témája a szerelem. Nem romantikus értelemben, hanem mint életvezetési irány. A boldogság-boldogtalanság abból adódik, hogy ki hogyan definiálja a szerelmet:

" A szerelem annyit jelent, hogy lemondunk az erőnkről." vagy "A szerelem harc"

A kirajzolódó történet egyéni utak találkozása, a szerelem különböző értelmezési formáinak a megélése és összefonódása.

A regény szereplői sajátos megtisztuláson mennek át. Szabaddá válnak. Eltávolodnak az ideológiáktól, a szexualitástól, a hivatástól, a várostól, az élettől... A regény elején megismert sztársebészt, aki életében már több mint kétszáz nőt megkapott, aki számára saját házasságát a hat véletlen eseménynek tulajdonítja, a regény végén teherautó-vezetőként találjuk meg egy faluban, megelégedve egyetlen nővel, mégis az önmegvalósítás magasabb fokán.

Az egyszeri élet megismételhetetlenségéből adódik, hogy nem lehet ítéletet hozni, hogy jól vagy rosszul cselekedtünk, mert nincs egy előzetesen megrajzolt terv, amitől eltérünk vagy sem. Elviselhetetlen teher lenne rajtunk, ha döntéseink a világ végéig ismétlődnének, hibáinkat újra és újra elkövetnénk. Egy önmagát ismétlő világban a bocsánatkérés hiteltelenné és értéktelenné válik, a hős cselekedetek pedig olcsó jócselekedetté. Az ismétlődő élet megbénítana minket.

„Ha életünk minden másodperce a végtelenségig ismétlődne, úgy oda lennénk szögezve az örökkévalósághoz, mint Jézus Krisztus a keresztfához. A gondolat hátborzongató. Az örök visszatérés világában minden mozdulatra a felelősség elviselhetetlen súlya nehezedik.”

Marquez: A szerelemről és más démonokról

2010-09-08T12:11:00.000-07:00

A történet közel sem klasszikus szerelmes regény, még ha sokan a megtévesztő címe miatt veszik le a polcról, könnyű olvasmányt ígérve. Hangulatteremtő regény, melyben a gyarmati lét keveredik a civilizációt és inkvizíciót hozó egyházzal. Egy 12 éves kislányt megharap egy veszett kutya, és a gyógyithatattlan betegségtől való félelemtől kolostorba zárják, ahol később ördögtől megszállottnak kiáltják ki.

A könyv íze abban van, hogy paradox módon nem a veszettségbe hal bele, hanem a veszett kutyáknál is veszélyesebb emberi butaságba. A mindenhol és mindenben az ördögtől megszállottságot látó egyházi magaskultúra mindenkivel elhiteti, hogy a lányban démonok laknak.

A regény hátterében végig meghúzódik az őslakosok és a térítők világa közötti ellentét, és e két világnak harcának színtere a főszereplő 12 éves lány, aki bennszülött nyelven beszél, a spanyol helyett, bár a márki lánya, ragaszkodik a rabszolgáktól kapott amulettekhez és nyakláncokhoz, stb. A kislány erőszakos ördögűzésbe hall bele, mintegy az erőszakos térítéseknek a jelképeként.

Már már komikus a történetben, hogy minden balesetet, halálesetet, különös és megmagyarázhatatlan jelenséget a kislány ördögtől megszálottságának jeleként értelmezik, magának az ördögűzőnek a kislány iránt táplált szerelmét is beleértve. A szubjektív világlátás felnagyított története ez, ahol párhuzamos igazságok élnek egymás mellett, és a világunk csak a saját "démonjaink" igazolása. A történések irányát pedig az szabja meg, hogy kinek mekkora a valóságot legitimizáló ereje.