Horror Dreams

Az utolsó küldetés - Káosz a szanatóriumban

noreply@blogger.com (ßatu) — Wed, 31 Jul 2019 15:37:00 +0000

Halihó! Újra itt vagyok!

Nagyon sajnálom, hogy az utóbbi időben egyáltalán nem adtam hírt magamról. Túlzás nélkül állíthatom, hogy megszámlálhatatlan dolgon mentem keresztül.
Kezdésképp, majdnem odavesztem az utolsó, mindent eldöntő küldetésben.
De ez szerencsére nem így történt, ezért lehetek itt, és mesélhetem el a nemzetközi versenyen belüli utolsó nagy akciónkat.

November elején, egy kifejezetten hideg, csípős reggelen telefonáltak a központból.
Az előző küldetésünkből való felépülésünk óta mindössze két hét telt el, így totális hideg zuhanyként ért minket a berendelésünk.
Először is azért, mert a korábbiakban nem egyszer volt rá példa, hogy 3-4 hét pihenőt is kaptunk a lábadozási időn túl. Másrészt pedig azért, mert sejtettük, hogy ez egy amolyan „végső, nyersz vagy meghalsz” küldetés lesz.
Emiatt mi sajnos úgy számoltunk, hogy saját magunk összeszedése után is minimum egy hónapot kapunk majd erőnlétet fejleszteni, felkészülni stb., azonban ez alkalommal keresztül húztak a terveinken.

Még aznap délelőtt útbaigazítottak bennünket a leendő feladatunkkal kapcsolatban.
Megtudtuk, hogy az orosz csapat kiesett, így egyedüliként mi maradtunk versenyben, és a nyereményért nekünk kell bevégezni a listán maradt egyetlenegy nyílt ügyet.
Az eligazítást tartók meglehetősen nyersen indították a mondanivalójukat, ezzel ránk is hozták rendesen a szívbajt.
A korábbiakban még sosem mondtak olyat, hogy nem feltétlenül ragaszkodnak ahhoz, hogy foglyul ejtsük a bűnözőt. Sőt, ez esetben kifejezetten a lelkünkre kötötték, hogy inkább öljük meg őt, csak ne vesszünk oda mi is, mint az előttünk lévő csapatok.
Ez volt az a pont, amikor megállítottuk őket, hogy magyarázzák el kicsit részletesebben a dolgokat, hogy mi van és hogyan gondolják ezt az egészet.
Ekkor az egyik eligazító srác benyögte, hogy igazság szerint csak a helyszínt ismerik pontosan. Meg hogy talán van egy esetleges gyanúsított. De a valódi bűnöző kiléte még ismeretlen, arra is nekünk kellene rájönni.

A tájékoztatót követően nagy alkudozásba kezdtünk az indulást illetően. Ők máris küldeni akartak volna bennünket, mi viszont minél tovább maradni akartunk még.
Végül egy hetet kaptunk összekészülni. Ez az egy hét édes kevés volt a teljes regenerálódásra. Mindössze arra volt elég, hogy beszerezzünk minden szükséges fegyvert és kicsit formába hozzuk magunkat.
A küldetésre most nem kijelöltem az embereket, mint eddig, hanem megkérdeztem, ki vállalja. Sajnos nem mindenki volt olyan állapotban, hogy terhelhető legyen, így a maradék 7 emberből kellett négyet magam mellé állítani. Végül Greg, Jakub, Drake és Meda csatlakoztak hozzám.

Tulajdonképpen egy tipikus küldetés előtti utolsó hét követte a csapat összeállítását. Greggel minden nap az edzőteremben tespedtünk, a késeinket csiszolgattuk és beszélgettünk arról, hogy mi lesz ezután, ha túléljük. Jakub és Drake egész nap a boltokat járták, hogy legyen miben elmenniük, mert nyilván nem mindegy, hogyan néznek ki akció közben. Meda pedig mint mindig, most is magába szállt, illetve Jax-szel tárgyalt, akire személyi edzőjeként tekintett már a kezdetektől fogva.

Szombaton este megrendeztük a nálunk már hagyománynak számító „utolsó” vacsoránkat, mely abból állt, hogy rendeltünk csomó kínai kaját és lakomáztunk, mintha nem lenne holnap. Majd, mikor telezabáltuk magunkat, leültünk és összeraktuk fejben, mit tudunk az ügyről.
Jelen esetben nem kellett megerőltetnünk magunkat, hiszen csupán pár információ foszlányt ismertünk.
Annyit biztosan tudtunk, hogy Németországba fogunk utazni, az APT nevű szanatóriumba, ahol állítólag az egyik büntetett előéletű fogvatartott irtja a dolgozókat és a beteg társait, valamilyen ismeretlen fegyverrel. Ja, és a meggyilkoltak hozzátartozóit is. Ez utóbbi miatt vált ennyire sürgőssé és érdekessé az ügy a szervezet számára.
Az égvilágon senkinek sem volt még arról elképzelése, miként tudott az illető a falakon belülről olyan embereket ölni, akikkel kapcsolatba se került.
Itt jöttek képbe a verseny csapatai, akiknek fel kellett volna tárniuk a részleteket. Ám sajnos eddig senki sem tudta kideríteni mi történik ott pontosan, mi több, az összes odavezényelt csapat összes tagja nyomtalanul eltűnt vagy meghalt.
Mikor mindezen dolgokat sorra vettük, próbáltuk belőni, kb. hány százalék esélyünk van arra, hogy nekünk sikerülni fog elvégezni a feladatot. Végül 20-25 %-ban állapodtunk meg.

A vasárnap feszült várakozással és punnyadással telt. A nap folyamán a helyi barátainktól elbúcsúztunk (bár senki sem tudta, hová megyünk), illetve az ittlétünk során megismert segítőinket, támogatóinkat kerestük fel. Külön meglátogattam az iskolai haverom, Santost, aki tudott mindent rólunk és a feladatainkról. Megköszöntem neki minden eddigi segítségét, és megígértem neki, ha túlélem, meg fogom látogatni a jövőben.
Este még utoljára átnéztünk mindent. Mivel tartottunk tőle, hogy ez lesz az utolsó utunk, úgy voltunk vele, az életben egyszer, csak egyetlenegyszer sikerüljön úgy bepakolnunk, hogy ne kelljen majd az első német szupermarketben fogkefét vagy tusfürdőt vásárolni.

És végre sikerült! Hétfőn este, amikor megérkeztünk a szervezet berlini főhadiszállására és elfoglaltuk a szobánkat, örömmel tapasztaltuk, hogy tudunk fürdeni, fogat mosni, enni és aludni is. Sőt, még a telefonjaink töltői is megvoltak mind. Ilyen a banda megalakulása óta még egyszer sem fordult elő.
Az örömünk sajnos mindössze ennyi volt, ugyanis reggel elvittek minket az elmegyógyintézetbe és bemutattak minket a főorvosnak, aki az ügy kivizsgálásáért volt felelős.
Ő volt Dr. Arden. Volt egy enyhe „dilidoki” beütése, de egyébként szimpatikus volt, teljesen normálisan előadta az észrevételeit. Véleménye szerint a beteget beszámíthatóként kellene kezelni, mert (állítólag) teljesen szisztematikusan gyilkolt le mindenkit a környezetében. Viszont közben nem csinált semmi gyanúsat. De ettől függetlenül az itt dolgozók mind úgy hitték, hogy ő a felelős a gyilkosságokért.

Mi persze ezt így, ebben a formában nem nagyon tudtuk feldolgozni. El is mondtuk a dokinak, hogy foglalkozni fogunk az üggyel, de teljes mértékben kételkedünk abban, hogy valaki a puszta szemével gyilkolni tudjon, úgy, hogy közben a nap 24 órájában megfigyelés alatt van.

Ardennak nem nagyon tetszett a hozzáállásunk, de kénytelen volt elfogadni a teljesen nyilvánvaló tényeket és az érveinket. Végül megállapodtunk abban, hogy beköltözünk a szanatóriumba és mi is éjjel-nappal megfigyeljük a gyanús tagot.

Maga az ötlet, hogy bent éljünk ki tudja meddig egy ilyen helyen, elmeháborodottak között, baromira nem tetszett egyikünknek sem. Viszont nekünk is be kellett látnunk, hogy a legtöbb esélyünk így lesz kiszúrni bármi gyanúsat. Így végül is kompromisszumot kötöttünk. Ők adtak nekünk szállást, ételt, és fizették amire szükségünk volt. Cserébe mi alkalmazkodtunk az intézmény rendjéhez és próbáltunk a lehető legkevésbé feltűnően munkálkodni.

Miután beköltöztünk, az első hetünk azzal telt el, hogy megszokjuk a benti életet. Kifejezetten idegesítő szabályok szerint éltek bent az emberek.
Minden reggel fél ötkor volt ébresztő, létszámellenőrzés és kivizsgálás. Minket nyilván nem ébresztettek fel, hogy részt vegyünk ezekben, ettől függetlenül mindig felriadtunk a zajokra.
A csapatunk egy átlagos napja délelőtt tízkor indult, amikor is a bentlakók különböző foglalkozásai megkezdődtek. Volt, amikor fizikai munkát végeztek, volt, hogy sportoltak, de olyan napra is volt példa, amikor csak szimplán beszélgetni próbáltak velük az ott dolgozók.
Kb. egy hétig sasszemekkel figyeltük a „gyanús” beteget, ám nem vettünk észre rajta semmi különöset. Teljesen olyan volt, mint a többi ottlakó. Megtört, gyenge, magáról alig tudó, zavarodott stb., ilyen szavak jutottak eszembe mindig, amikor rá gondoltam. Nem pedig az, hogy gyilkos alkat.
Ez nagyon zavart minket. Ennyi idő után még lövésünk sem volt róla, hogy mi folyik az intézményben és miért pont őt vádolják a dolgozók.

Éppen ezért a második héten úgy döntöttem, kicsit csavarok a nyomozás menetén. Míg a többiekkel a beteget figyeltettem, én elkezdtem körbejárni az épületet. Volt egy olyan megérzésem, hogy itt nem őszinték velünk, valamit titkolnak előlünk az állítólagos szövetségeseink, akik a segítségünket kérték. Szóval titkos szobákat, ajtókat, illetve oda nem illő embereket kerestem. És találtam is.

Először nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam az egyik folyosón Dr. Ardent feltűnést kerülően lopakodni. Azt hittem itt ő a főorvos, neki mindent szabad, ezért jó nagy hanggal jár s kel mindenhol. Ehelyett az történt, hogy a folyosón halkan, köszönés nélkül osont el mindenki mellett. Ez azonnal szemet szúrt nekem. Ezért elkezdtem követni.
Na ez az, amit nem kellett volna, legalábbis nem egyedül. Azt kell mondjam, talán ez volt életem eddigi legrosszabb döntése. Egy gyanús dolgot észrevettem, és elkapott a hirtelen jött lendület, azonnal meg akartam bizonyosodni arról, hogy igazam van –e. Azt pedig totál figyelmen kívül hagytam, hogy könnyen komoly bajba is keveredhetek.

Abban bíztam, hogy majd valami tipikus jelenet fog lezajlani előttem. Mondjuk a falból ki fog nyitni egy titkos ajtót valahol és rejtett, ellenünk irányuló aktákat fog böngészni stb. Ehelyett, legnagyobb csalódásomra, udvariasan beköszönt a betegeknek a közösségi szobákba, és pár percig ott időzött velük.
Én itt szúrtam el nagyon a dolgom. Nem szóltam Gregnek, aki ott volt az egyik ilyen szobában, hogy követem az öreget. Pedig még egymásra is néztünk, amíg ott tartózkodott Arden, és forgattuk a szemünket az öreg beszédét hallgatva.

A rövid, alibi vizitek után a doki hirtelen megindult. Egyenesen az intézet kertjébe ment. Ekkorra már kezdtem megnyugodni, hogy tévedtem, nincs is semmi baj vele, biztosan csak egy átlagos öreg orvos, aki néha szeretne kis nyugalmat találni a sok megbolondult között.
Az diliháznak hatalmas udvara volt, hiszen az egész létesítményt a nagy semmi közepén építették fel. Így jó sokáig kellett bírnom a sétát, hogy a számomra gyanús személy minden lépését követni tudjam. Ezt persze egyáltalán nem bántam, hiszen úgy éreztem, végre valami hasznosat és izgalmasat teszek az ügy érdekében.

A „dilidoki” végül háromnegyed óra múlva megállt egy üvegháznál. Mindaddig a pillanatig halvány fogalmam sem volt róla, hogy itt ilyen dolog is van, ugyanis a környék bemutatásánál nem esett róla szó, a szervezet által sem, de még az intézetben történő körséta során sem. Ettől függetlenül nem estem pánikba az ismereteim hiányosságától, hisz bárki tévedhetett vagy lehetnek hiányos információi, még egy profi szervezetben is. Tehát a verseny szervezőit nem hibáztathattam emiatt. Azonban az intézményben illett volna beszélniük róla. Éppen ezért felmerült bennem a gondolat, hogy ez biztos egy eltitkolt hely, csapda. De inkább elhessegettem ezt a gondolatot, és követtem Ardent, egyenesen be. Ott pedig túlzás nélkül minden addigi rémálmom valóra vált.

A legelső problémám az volt, hogy az ajtó kívülről gond nélkül, belülről viszont csak kártyaleolvasással volt nyitható.
Ezen túl az a kellemetlen meglepetés várt odabent, hogy az egész üvegház mindössze egy nagyszoba, egyetlenegy fával a közepén. Egy nyomorult folyosó vagy kanyar sem volt bent. Így természetesen amint beléptem, le is buktam.
A legdurvább viszont az volt, hogy amint bezártam az ajtót magam mögött, bentről nem egy, hanem három szempár is rögtön rám szegeződött. Na meg az, hogy nem tudtam kimenekülni a kártyás ajtó miatt. Egy perc nem telt bele, letepertek, majd kikötöztek a fához.

A következő pár napom ugyanúgy telt. Minden reggel adtak nekem pár falat valamit enni, majd egész nap vertek és a legváltozatosabb módszerekkel kínoztak. Próbáltak belőlem információkat kihúzni a szervezettel, a csapattal és a többi nemzet indulóival kapcsolatban.
A szerencsém az volt, hogy alapjárton nem osztottak meg velünk szinte semmit a főhadiszálláson, úgyhogy akármennyire is erőlködtek, nem volt mit kihúzni belőlem.
Így a vallatással semmire nem mentek. Eközben én attól féltem leginkább, hogy a többiek nem fognak rám találni időben, és egy napon már nem bírja tovább a szervezetem ezt az életvitelt és szépen idehalok egy fához kötözve.

A tőrbe csalásomat követően körülbelül két hétig szenvedhettem abban a házban. Minden egyes nap hárman jöttek meglátogatni, egy nővérke, egy ápoló és Arden. A találkozások során megfigyeltem egy-két érdekes dolgot.
Például azt, hogy valami oknál fogva legjobban a nővérkét érdekelték a dolgaink. Az ápoló srác tökre passzív volt, csak mindenre helyeselt neki. Ardenen pedig az látszott, hogy mintha csak kényszerből lenne jelen ezeken a találkozókon, amúgy nem is akarna részt venni az egészben.
Miközben egész nap ütöttek-vertek, volt időm ezeken a dolgokon elfilózni.
Ahogy teltek a napok, egyre inkább kezdett világossá válni, hogy igazából a doki itt csak egy báb, a fő ludas és a dolgok irányítója a nővérke, akinek mellesleg még a nevét sem tudtam.

Szerencsére a harmadik hét elején fordult a kocka. Egyik délután egyedül jött le az orvos. Rögtön úgy üdvözölt, hogy maradjak veszteg, pillanatokon belül leszed a fáról. De eszembe ne jusson rátámadni, mert az ő kártyájához kód is tartozik, amit csak ő tud.
Meg egyébként is, ki akar szabadítani, mert a nővér elutazott a közeli városba és így sikerült végre megszöknie a szeme elől egy rövidke időre.
Azt is elmondta, hogy odafent a többiek a szobámban várnak ránk, Greg pedig minden bizonnyal lefoglalta az ápolót egy kis időre.
Miközben Arden szabaddá tett, folyamatosan mondta a magáét, hogy senki nem tud arról, hogy ő most itt van és arról sem, hogy én kiszabadulok stb…
Igazából elég sok mindent mondott, lehet fontos dolgokat is, azonban nem voltam olyan állapotban, hogy felfogjak belőlük bármit is. Ezt viszonylag rövid időn belül ő is észrevette, és nem is beszélt tovább a későbbi tervekről, hanem az aktuálisan legesszenciálisabb teendőm osztotta meg velem.
Ez mindössze annyi lett volna, hogy nekem innen, az üvegháztól a szobámig úgy kell eljutnom minél gyorsabban, hogy azt senki nem veheti észre, ugyanis az intézet dolgozóinak kb. 90%-a a nővér csatlósa, mondhatni nem velünk van.
Ezért, ha észrevesznek, nekünk annyi.

Ez a terv nem is tűnt olyan bonyolultnak, egészen az eloldozásom pillanatáig, amikor is végleg megszabadultam a fa szorításától. Ekkor azonban az tűnt fel, hogy nem nagyon tudok lábra állni. Egész konkrétan előre estem egy hatalmasat és nem tudtam feltápászkodni. Ez egy nagyon rossz előjel volt az elkövetkezőket tekintve. Meg is ijedtem rendesen, hiszen a feladatom mindenképp egyedül kellett megoldjam.
Arden nem vihetett el a hátán, mert neki szem előtt kellett lennie, hogy ne gyanítsanak a dolgozók semmit. Nekem pedig valahogy el kellett jutnom a szobámig…

Szerencsére a dokinak támadt egy ötlete. A fáról letört pár nagyobb ágat és megnézte, elég erősek -e ahhoz, hogy megtartsák, ha rátámaszkodik. Azután odaadta őket nekem.

A karomban szerencsére volt még erő, így fel tudtam magamat húzni és meg tudtam támaszkodni. Viszont elképzelni nem tudtam még, hogy hogyan fogok így eljutni a szobámba, hiszen maga az üvegházhoz alsóhangon háromnegyed órát kellett sétálnom, amikor még anno követtem az orvost.
Meg is kérdeztem tőle, hogyan kéne a tervét teljesítsem. Abban sem voltam biztos, hogy észrevétlenül, egy darabban visszaérek, abban pedig végképp nem, hogy nem -e lesz már túl késő.
Erre Arden csak annyit tudott mondani, hogy meg kell próbáljam és apait-anyait bele kell adnom, mert ez az egyetlen és utolsó esélyünk arra, hogy felülkerekedjünk rajtuk.

Ez a pár mondat elég motivációnak bizonyult, ugyanis irigylésre méltó sebességgel megindultam az épület felé. Körülbelül egy óra alatt meg is tettem az intézet belsejéig vezető utat. Ez az időeredmény egyrészt annak volt köszönhető, hogy amikor követtem pár hete az orvost, nem sétált túl gyorsan. Másrészt, most tempóztam, hiszen nem akartam belehalni a küldetésbe.
Odabent már szerencsére nem kellett hosszú utat megtennem, legalábbis távolság szempontjából. Ami az időt illeti, kicsit belassultam. Az épületben alig lehetett haladni a sok ott dolgozó miatt, akik előtt észrevétlennek kellett maradnom. Nem egyszer egy hajszálon múlott a lebukás, de hála az égnek, senki sem vett észre. És végül bár reszketve, totál leizzadtan és csapzottan, de épségben megérkeztem a szobámba.

A szobámba érkezésem után egy bő óra leforgása alatt minden elképzelhető és elképzelhetetlen dolog megtörtént. Olyan gyorsasággal váltották egymást a fordulatok, hogy az események többségét felfogni sem tudtuk.
Legelőször Meda elmondta, mi történt az eltűnésem óta és milyen dolgokra jöttek rá. Azaz, csak próbálta volna végig mondani, de közben kifutottunk az időből.
Ami számomra lényeges és örömteli volt, hogy már akkor megtudtam pár új dolgot ahhoz képest, amire magamtól jöttem rá. Így örülhettem annak, hogy az eltűnésem után a többiek nem estek pánikba, és haladt a nyomozás.
Azt ők is ügyesen kisakkozták, hogy nem Dr. Arden a fő problémánk, hanem a csendes nővérke, akinek a nevét nekik sem sikerült még kideríteniük.
Azt is tudtam már, hogy az itt lévők közül nagyon sokan benne vannak az ügyben, majdnem a teljes személyzet neki dolgozik. Éppen emiatt a társaim rendkívül lassan haladtak a megfigyeléssel, mert azt kellett alibizniük, hogy a betegre figyelnek, nem pedig a dolgozókra. Emellett az is nehezítette a nyomozást, hogy minden lépésüket figyelték és folyamatosan jelentették a nővérnek.
Ezeken az információkon túl Ardentől tudták meg az imént, hogy ők nem random bűnözők, hanem egy egész világot behálózó szervezet, akiknek itt van a székhelye. Működésük mivolta, mint sejtettük mi is, a drogkereskedelem. Ez a szanatórium pedig azért annyira fontos hely számukra, mert itt a betegeken tesztelik a legújabb alkotásaikat. És ezt nagyjából észrevétlenül meg is tudják tenni, hiszen az itteni betegeknek, vagy ha úgy tetszik, raboknak senki nem hisz, bármit mondanak, és semmiféle joguk nincs tulajdonképp.
Egy darabig ez a kísérletezgetés jól is ment nekik, mostanában viszont egyre többször becsúsztak olyan esetek, hogy a beteg belehalt az adott dózisú új cuccba. Ez nem is okozott nagy problémát abban az esetben, amikor a rab hozzátartozói tudomást sem vettek az illetőről. Azonban egyre inkább elszaporodtak azok az esetek, amikor a rokonok boncolást és hivatalos vizsgálatot követeltek, mert megkérdőjelezték az itteni bánásmódot és a halál valódi okát. Így, mikor szerencsétlenek ellátogattak az intézetbe tárgyalni a vezetőséggel, őket is eltették láb alól.
Ez nyilván szemet szúrt másoknak is és nyomozások indultak az ügyben, illetve ügyekben. De valahogy az intézetre és dolgozóira nem sikerült sosem rábizonyítani a gyilkosságokat és eltűnéseket.
Az ápolók sem unatkoztak és kitalálták a rab sztoriját, hogy mindenki rá gyanakodjon és utána kezdjen el nyomozni. Közben ők is nyomozást színleltek, hogy ne gyanakodjon rájuk senki, illetve még inkább elmélyítsék a rab gyanússágát.
A verseny keretében itt tartózkodó csapatokat is szépen megvezették, illetve kis adagokban folyamatosan mérget kevertek az ételeikbe és italaikba, hogy megbetegedjenek, majd szépen kinyiffantották őket. (Nekünk az volt a marha nagy mázlink, hogy borzasztónak találtuk az itteni kosztot, és szinte mindig rendeltünk valamit.) Rosszabb esetben pedig, ha az adott csapat idő előtt nyomot fogott, akkor gyorsan és még kegyetlenebb módon kellett intézkedniük. Sajnos előttünk minden alkalommal sikeresen hatástalanították a versenyben lévő csapatot.

Ezen a ponton megszakadt Meda beszámolója, mert valakik ránk törték az ajtót.

Legnagyobb megdöbbenésünkre a nővérke elég hamar visszatért a városnézésből, és nem is egyedül érkezett. Sőt, egész szép kis erősítést szedett össze maga mellé.

A helyzet a következőképp nézett ki. Mi öten bent voltunk a szobában, Greg pedig valahol kint.
A nővér ránk rontott, mögötte pedig rengeteg szövetségese állt. Így esélyünk sem lett volna elmenekülni, beragadtunk.
A helyzetünket még tovább nehezítette az is, hogy az illetők egyáltalán nem békés szándékkal érkeztek.
Így villámsebességgel kellett felkészülnünk a támadás megfelelő lereagálására.
Végül az történt, hogy a doktor és én az asztalom mögé vetettük magunkat, ő a helyi rendőrséget hívta, én pedig a szervezetet értesítettem a vészhelyzetről. Illetve leírtam nekik, hogyha nem élnénk túl az elkövetkező öt percet, akkor a nővérkét kerítsék elő mindenáron.
Drake, Meda és Jakub megpróbálták kint tartani a betolakodókat, több-kevesebb sikerrel. Igazából kb. 3-4 percig ez sikerült is nekik, mivel addig volt még lőszerük az intézménybe becsempészett pisztolyukban. A helyzet akkor vált tragikussá, amikor kifogytak a munícióból, és a kamuápolók (mert azok bizony ápolónak öltöztetett „katonák” voltak) bejutottak a szobába.
Ekkor eljött az a pillanat, amikor életem során először éreztem legbelül is azt, hogy feladtam, és egy mély sóhaj kíséretében felkészültem rá, hogy itt a vég, nincs tovább, kampec.
Ebben az érzésben a társaim is osztoztak, a sorsunkat illetően mind egyetértettünk, így szépen lehasaltunk a padlóra és vártuk, hogy agyonlőjenek bennünket. Azonban nekik még eszük ágában sem volt végezni velünk.

Nem igazán értettem, hogy miért nem puffantottak le minket ott azonnal, hiszen a többi csapdába csalt csapatnak nem kegyelmeztek a korábbiakban.
A pillanatnyi elmezavarom azonnal el is oszlott, mikor a nővérke flegmán közölte velünk, hogy érezzük magunkat kitüntetve, mert egy ideig még élni fogunk. Ugyanis mi vagyunk az utolsó csapat a versenyben, ezért csak mi szolgálhatunk bárminemű hasznos információval számukra a szervezettel kapcsolatban, így élve kellünk nekik.

Ez a hír a mi szemszögünkből nézve egyfelől szerencsét, másfelől balszerencsét is jelentett.
Végül is nyertünk egy kis időt, és maradt egy minimális esélyünk megmenekülni.
Azonban tisztában voltam vele, hogy ha nem történik valami egetrengető csoda, akkor megint egy kiadós kínzás vár majd rám. És arra is volt egy tippem, hogy hol.

Le mertem volna fogadni, hogy ismét az üvegház lesz a vallatások helyszíne.

Ezen a pár alapgondolaton kívül még rengeteg dolog bevillant a fejembe egy-egy másodperc erejéig.
Azonban egyikkel sem volt időm és kedvem foglalkozni, hiszen itt már nem sokat értem gondolkodással. Teljesen átvették az irányítást felettünk és sarokba szorítottak bennünket.

Egy perc sem telt bele, elkezdtek minket kivezetni a szobából, szépen egyesével, libasorban. Az utolsó reményünk az maradt, hogy képesek leszünk eléggé húzni az időt, és Greg valahogy valami csodát tesz. (A remény hal meg utoljára, szokták mondani…)

Útban az üvegház felé a rögtönzött tervünk szerint cselekedtünk. Próbáltuk a lehető leglassabban vonszolni magunkat és minél jobban ellenállni a taszigálásuknak. Ez többé kevésbé sikerült is. Bár nem olyan mértékben, mint ahogy azt mi szerettük volna, de legalább kicsit sikerült felidegesítenünk őket a lassúságunkkal.
Amikor megérkeztünk az üvegházhoz, megállítottak minket. A nővérke beküldte az ápolók nagy részét, hogy alakítsák át úgy a belső teret, hogy az mindannyiónk fogva tartására alkalmas legyen, illetve plusz egy emberére is, ha Greget megtalálják és elfogják.
Miközben az ápolóknak öltözött katonák nagy része odabent szorgoskodott, ő és a többi csatlósa (mindannyiónkon kettő) kint maradtak és vártak.
Kb. tíz perce várakozhattunk odakint, amikor egy olyan dolog történt, amely teljesen felforgatta az eseményeket és lesokkolta a fogvatartóinkat, de még minket is.

Az üvegház pár pillanat leforgása alatt nemes egyszerűséggel felrobbant, a mindenfelé repkedő üvegszilánkok pedig totális zűrzavart okoztak.
Többünket is elkapott egy-egy nagy sebességgel repülő darab, nekem például a karom és az arcom bánta a meglepetés detonációt. Viszont komolyabb baja egyikünknek sem esett, a csapatból.
Dr. Ardenek a szemébe és a hasába is repültek szilánkok, melyeket az őt fogva tartó két tag ki is huzigált a helyéről, ezzel is kínozva kicsit a dokit.

Az rögtön mindenkinek világossá vált, hogy a robbanást valószínűleg nem a bent lévők okozták. Ezért a nővér nem is habozott tovább, letett róla, hogy élve kivallat minket és parancsba adta, hogy azonnal végezzenek velünk.
A mondatát azonban nem tudta befejezni, egy hangos nyögéssel félbehagyta.
Először azt hittem, egy kósza üvegszilánk eltalálta a torkát vagy ilyesmi történt, de nem. Számomra ennél is sokkal szívmelengetőbb esemény vetett véget a nő mondanivalójának. Egy kés volt az, amely mérnöki pontossággal ott találta el a nyakát, ahol azt kellett. Azon a ponton, amit hónapokig nem tudtunk egyik próbababán sem eltalálni Greggel, de aztán sikerült rájönnünk a tökéletes technikára.
Tehát a tettes ez esetben nem a robbanás, hanem Greg volt. És ebben a pillanatban már tudtam, hogy itt rejtőzik valahol a közelben, dobótávolságon belül.

Azonban az, hogy Greg a nővért elintézte, nem jelentett számunkra semmiféle védelmet, hiszen mindannyiónkon két-két ápoló csüngött. Szerencsére a társunk erről a problémáról is gondolkodott. Mármint, nem egyedül, hanem a szervezet német egységének a segítségével.
Valahogy el tudta intézni, hogy időben ideérjenek, és miután ő a fő célpontunkkal végzett, az ápolóknak nem maradt idejük ránk, mert addig a mi embereink leszedték őket.
Akármennyire is reménytelennek tűnt a helyzetünk, valahogy, a csodával határos módon mégis túléltük.

Ezt az egészet csak nagyon lassan sikerült felfognunk, pedig még egy jó ideig ültünk szótlanul a felrobbant üvegház előtt és vártuk a mentők és a rendőrök kiérkezését.
Először a mentők értek ki, és el is vittek minket a közeli kórházba.
A rendőrök nem is jöttek ki egy darabig a pontos helyszínre, mert a káoszt kihasználva szökni próbáló rabokat igyekeztek megfékezni. Ami egyébként egy teljesen bölcs döntés volt a részükről, hiszen csak mi éltük túl az egészet, így nem nagyon kellett már elvezetniük és letartóztatniuk senkit.

Amíg mi a kórházban tartózkodtunk, a szervezet minden addig ismert tényt egyeztetett a rendőrökkel, így nekünk már nem is kellett kommunikálnunk velük.
A kivizsgálásunk a megszokotthoz képest gyors volt. A társaim kifejezetten jó állapotban megúszták az összecsapást, legalábbis az előző küldetéseinkhez képest.
Engem sem a robbanás amortizált le annyira, hanem az azelőtti két hét, amikor vallattak. Az ott elszenvedett sérüléseim miatt fekve is kellett maradnom még pár napig, no meg természetesen kaptam az infúziókat, tablettákat, meg rengeteg kaját, amivel megpróbálták a testsúlyom emberivé visszatornázni.
Alapvetően tök jó dolgom volt az osztályon.
A többiek naponta többször is bejöttek, sokat beszélgettünk, és bár nem voltam még teljesen rendben, de boldog és nyugodt voltam, mert tudtam, hogy vége van. És sikerrel vettük a lehetetlennek tűnő feladatot.

Azonban nem volt teljes az öröm, hiszen nem sikerült felgöngyölni mindent. Továbbra sem ismertük a legtöbb részletet. És legnagyobb balszerencsénkre a doktor időközben belehalt sérüléseibe, így tulajdonképpen elveszítettük az egyetlen embert, aki tudott volna bármilyen új információval is szolgálni számunkra.
Amit a szobában elmondott Meda, annyit továbbadtunk a szervezetnek és itt vége is volt a történetnek.
Viszont az nem volt valami sok, összesen annyi értékelhető tény volt abban a pár mondatban, hogy ők is egy szervezet, és nem helyi, hanem világ szinten jelen vannak. Az itteni állomásukat, amely a központnak számított, sikeresen tönkretettük, azonban még a fene tudja hány helyen lapulnak és működnek.
Ez továbbra is kérdőjel maradt számunkra. És a szervezetünk számára is, akik további feladata ezt kideríteni. Azonban már szerencsére nélkülünk.
A mi küldetésünk a megállapodás szerint ezen a ponton véget ért.

És valóban, a szervezet elismert minket a versenyük győzteseként.
Még egy hetet töltöttem a kórházban, majd visszautaztunk a központba. Ott megkaptuk a kitüntetésünket és tiszteletbeli taggá avattak minket. Azt mondták, ha úgy hozza a sors, és bármikor kedvet kapunk hozzá, mehetünk dolgozni hozzájuk.
Őszintén megmondom, engem nem is a nyeremény tett boldoggá, hanem az, hogy a necces pillanatok és helyzetek ellenére valahogy túléltük, és nem kellett gyászolnunk egymást. Illetve annak is nagyon örültem, hogy a többi barátom is viszont láthattam.
De a legeslegboldogabbá az tett, hogy vége volt. Győztünk!

Greg

noreply@blogger.com (ßatu) — Mon, 10 Nov 2014 19:18:00 +0000

Greg Cube
Rajz : Bérczi MSE

Sziasztok! Sajnos mostanában az iskola miatt elég kevés időm van élni, így írni sem nagyon tudok. Régen még hetente tudtam új bejegyzést közzétenni, aztán már csak havonta, most pedig elég ritkán.. :/ De nem tűntem el! Igyekszem a folytatás legépelésével...

Ez a bejegyzés (gondolom észrevehető) nem a történet része, ám velősen kapcsolódik hozzá. Úgy döntöttem, a főbb szereplők múltjából csinálok egy minisorozatot. Eredetileg adatlapszerűre terveztem (lásd lentebb), de az is lehet, hogy később már történetként írom majd őket.
Az illusztrációkat pedig nagyon szépen köszönöm az osztálytársamnak ^^ <3

Az első epizód Gregé lesz, aki tavalyelőtt került képbe. Azóta a történetbeli (és a valós) énem egyik legjobb barátja lett. Tipikusan az a karakter, akinek a jelenléte mindenkit megnyugtat. Mindig, minden körülmények között lehet rá számítani.

Jó böngészést hozzá! ;)
Születési adatok:
Név:                              Greg Cube
Idő:                     1996.01.18.
Hely:                                                   Bern, Svájc, Sonnenhof kórház
Testtömeg:                              2600 gramm
Anyja neve:    Ismeretlen (!)
Megjegyzés: -Nem sírt fel
                                                           -A szokásosnál hidegebb bőr
                                                           -Szokatlan szemszín
                                                           -Rendkívül vézna

Hétköznapi adatok:
Testalkat:                                           Sportos
Testtömeg:                                         64 kilogramm
Magasság:                                         183 centiméter
Haj:                                                    Fekete, rövid
Szemszín:                                          Sötét
Bőrszín:                                             Fehér
Kedvenc étel:                                    Rántott csirkemell
Kedvenc ital:                                     Nestea
Hobbik:                                             Rajzolás, dobókés élesítés
Rövid életút:

1996.01.18. - 1999.09.01.               -Szülei lemondanak róla
                                                       -A Sonnenhof kórház gondját viseli
                                                             egészen 3 éves koráig

1999.09.02. - 2006.12.31.                -A Schämelnemmit gyermekotthonba kerül
                                                         -Első éveiben ritka tehetséget fedeznek fel benne
   -2006 elején vendégcsoport érkezik az intézetbe, az egyik
                                                            gyermek rászáll, megkeseríti mindennapjait
                                                         - A helyzet elfajul, karácsonykor lerajzolja a zaklatóját tőrrel a
                                                           szívében, vérben úszva
                                                         - Az intézmény vezetése pánikba esik, nem hajlandóak tovább
                                                           maguknál tartani a fiút

2007.01.01 - 2008.08.13.               - Továbbá is véres témájú rajzokat készít, mindegyiken
                                                            bántalmazója halálát, meggyilkolását dolgozza ki
                                                            (akasztás, baltával való vérengzés, dobókések)
                                                        - Nyár elején a fiú áthelyezését kérvényezik

2008.08.14.                                   - Az átköltöztetés közben autóbalesetet szenvednek
                                                        - Greg kivételével mindenki életét veszti

2008.11.20.                                     - Miután felkutatja, hidegvérrel, dobókéseivel kivégzi
                                                          piszkálóját

2008.12.27. - 2009.01.01.               - Elfogják, a Mitnungen nevű fiatalkorúak börtönébe helyezik

2009.01.02. - 2012.01.02.               - A bent töltött évek megváltoztatják
                                                        - Felhagy a vérengző témák rajzolásával, újra hétköznapi
                                                             dolgokat vet a papírra
                                                        - Megtanulja kezelni, visszafojtani dühét, kimértté válik
                                                        - Zárkózott, bizalmatlan ember lesz

2012.01.10. - 2012.12.05.    - Állami gondozásba kerül Magyarországon, azzal a feltétellel
   hogy egy bentlakásos gimnáziumba jár, tanul, s él

2012.12.06 -                               - Egy litván rendőrnő szárnyai alá veszi, gyámjává válik

2012.11.25.-                                   - Bandánk tagja, az Egy szövetség alakulóban című résztől
                                                       - Segítségünkre volt a férfi elleni küzdelemben minden
                                                           egyes helyszínen, csatában
                                                       - Folyamatosan tökéletesítette/tökéletesíti harcmodorát,
                                                           technikáját
                                                       - Jelenleg a Mexikói versenyen erősít minket

Káosz a Rally világkupán PART2

noreply@blogger.com (ßatu) — Fri, 24 Oct 2014 18:41:00 +0000

Aztán este totális pánikba estünk. Kaptunk egy névtelen telefonhívást, melyben egy robot hangjával közölték velünk, hogy ha nem húzunk vissza azonnal Mexikóba, mi leszünk a 8. delegáció, mely ezen a küldetésen vérzik el. Szombatig adtak nekünk haladékot lelépni.
Hajnalig agyaltunk azon, mit lépünk. Végül sok tépelődés után úgy döntöttünk, maradunk és kockára teszünk mindent, szembeszállunk Jürgenékkel, és megpróbáljuk megfékezni őket.

Az éjszakánk természetesen álmatlanul telt el. Egész idő alatt csak forgolódtunk, egyikünk sem bírt aludni. A döntésünk súlyától szenvedtünk mindnyájan, nem voltunk benne biztosak, hogy elbírjuk azt. A legtöbben attól féltünk, mi lesz a többiekkel, ha meghalunk. (A csapat Mexikóban hagyott fele mit fog tenni, miután kiesünk? Képesek lesznek majd felállni és normálisan hazamenni nélkülünk? És még rengeteg ehhez hasonló kérdés cikázott a fejünkben…)
Nem sokkal éjfél után elegem lett a szenvedésből. Körbenéztem, kik vannak még ébren és nem is szándékoznak elaludni, hiszen hirtelen eszembe jutott valami.
Úgy elmélkedtem, hogy ha a sátorban nem találtunk semmit, lehet, a pályával van valami. Így körbeszaglászhatnánk az aszfalton is. Az ötlet hallatán Greg és Johhny szeme azonnal felcsillant. Mind a ketten nagyon gyötrődtek, így megváltás volt nekik is, hogy csinálunk valamit.

Tíz perc sem telt bele, csendben elhagytuk az istállónkat, és ellopóztunk a rajtvonalig az alvó csapatok sátrai mellett. Ott megállapodtunk abban, hogy körbemegyünk a pályán, tüzetesen átvizsgálunk minden kanyart, emelkedőt, alagutat. Nagyon reménykedtünk abban, hogy találni is fogunk valamit. Az első szakaszban nem volt semmi furcsa. Még csak egy rejtett szöget sem láttunk. Azonban később, az utolsó előtti kanyarban lévő alagútnál egy beszélgetésnek voltunk fültanúi...

A pálya háromnegyedéig abszolút semmi szokatlant nem észleltünk. Már éppen kezdtük feladni a dolgot, mikor egyszer csak Greg megtorpant és jelezte, maradjunk csendben. Először nem értettük az aggodalmának okát. Aztán meghallottuk mi is. Alig 5 méterre tőlünk, az alagútban voltak. És szervezkedtek. Ráadásul éppen a mi megölésünket tárgyalták. Nagyon durva volt.

A hangokat sajnos nem ismertük fel, de tudtuk, csak azok lehetnek, akikért jöttünk. Hirtelenjében elgondolkodtunk azon, mi lenne, ha bemennénk, rendet tennénk köztük és mehetnénk haza. Ám valami miatt mégis inkább vártunk és mindössze annyit tettünk, hogy kihallgattuk őket. (Később rájöttünk, ez egy jó döntés volt.)
A tervük leegyszerűsítve annyi volt, hogy a pilótájuk az általuk emlegetett "titkos fegyverrel" végez Jackkel, míg a csapatuk többi tagja az istállónkhoz oson, elektromos rövidzárlatot okoz az összes gépünknek, ránk dob egy füstbombát, és a káoszban egyesével végez velünk. Ezután pedig mindenki visszamegy a helyére, mintha mi sem történt volna. Úgy számoltak, erre van összesen két percük.

Na de már most..... Könyörgöm. Ők úgy gondolták, kettő (!!) perc alatt darabokra tudnak szedni minket?!
Abban a pillanatban jöttem rá arra, hogy nagyon durván lebecsültek minket. Egy pillanatig sem érezték úgy, hogy veszélyt jelentünk rájuk. Lehet, az előző csapatok lemészárolása után megnőtt az önbizalmuk, de azt akkor sem tudom, miért néztek minket madárnak...
Míg ezen merengtem, és dühöngtem magamban, majdnem sikerült észrevenniük. Johhny rángatott odébb, hogy elindultak, ki az alagútból.

Ezért egy kicsit visszább vonultunk és jól szemügyre vettük őket. Szerencsénkre a pálya rendkívül kanyargós volt, így mindig tudtuk tartani a tisztes távolságot, és sosem láttak meg minket. Amikor bementek a sátrukba, ismét megindultunk. Ekkor célirányosan az alagúthoz mentünk. Azt gondoltuk, ott majd lesz valami a falba rejtve, ami mindent megmagyaráz. Hát nem így történt...
Így rendkívül idegesen és csalódottan visszamentünk sátrunkba és megtárgyaltuk a következő lépést.

Reggel elmeséltük a többieknek az éjszakai kalandunkat. Mindnyájan meg voltunk ijedve, de Jack különösen kiakadt. Ugyanis lövése sem volt, mi lehet Jürgen titkos fegyvere.
És sajnos mi sem tudtuk, így nem sikerült megnyugtatni sem őt, sem magunkat. Ennek örömére az egész péntekünk a rettegésről szólt. Egész nap nem történt semmi, mégis olyanok voltunk, mint akik mindjárt összeesnek a félelemtől.

Estére végre magamhoz tértem és elkezdtem hideg fejjel, higgadtan nézni a tényeket. Egy óra múlva már újult erővel ültem le Greggel beszélgetni. Elmondtam neki, időközben eszembe jutott, mennyire meglepődtünk, hogy az esti akciónkból nem érzékeltek semmit. Lehet, sőt, elég valószínű, hogy tudtak mindenről. És erre hajaztak, hogy fejben megtörnek minket. Utána pedig már tényleg gyerekjáték lenne végezni velünk.
Ezeket a gondolatokat hallván a társam szeme elkerekedett. A legnagyobb mértékben egyetértett velem és meg volt döbbenve, hogy eddig nem gondolt erre.
Ezután vettük a bátorságot és előadtuk a teóriát a csapat többi tagjának is.
A hatás nem maradt el. Kis idő múlva az egész napos pánikhangulatból egy erős, lelkes, élettel teli légkört csináltunk.

Ennek következtében szombaton bár elég kialvatlanul és megviselten, de teljesen magabiztosan álltunk a rajtvonalhoz. Mindannyian tudtuk, mit fogunk tenni. Jakenek hajtania kellet, nem engedhette, hogy megelőzzék. Nekünk pedig piszkosul oda kellett figyelnünk arra, mikor készülnek lecsapni ránk.
Az elmúlt küldetések alatt valahogy mindig a fegyelmezettségünkkel volt baj. Az éles pillanatokban sokszor szétestünk. Ez alkalommal nagyon figyeltünk arra, ez ne történjen meg.

A futam pontban két órakor kezdődött. Már az elején elkezdtük Jürgen kocsiját figyelni. Egyszerűen semmi gyanúsat nem találtunk rajta. Ez nagyon zavart, de tudtam, nem akadhatok fenn egy ilyen apróságon, ha a járgánnyal nincs semmi, másra kell jobban odafigyelnem. Viszonylag hamar, a tízedik kör tájékán sikerült befognunk a rádiójukat, így hallhattuk, ahogy a pilóta a csapattagokkal kommunikál.
A huszadik kör után jött az első szerviz. Új kereket tettünk fel, és feltöltöttük a vízkészletet.
Pár perc múlva a futam alatt először megszólalt Jürgen. "A titkos fegyver beadva. Asszem a 13-as kapta ugye? Figyeljétek, és szóljatok, ha kezd hatni."-mondta.
Mi pedig lefagytunk. Nem tudtuk mire vélni a dolgot. Egyszerűen semmit sem csinált. És mégis azt mondta a csapatának, hogy a mi pilótánknak beadott valamit. Nagyon gyorsan rá kellett jönnünk, mi folyik körülöttünk. Ám hirtelen semmi sem jutott az eszünkbe.

Ekkor szólalt meg Jakub. Eszünkbe juttatta, hogy a vizet a központi sátortól hoztuk ide. (A versenyzők vizei ki voltak pakolva 1 literes zacskókba, számmal ellátva.) És a mi csapatunk zacskója (13-as) oldalán picit csepegett a víz. A barátunk szerint valaki belefecskendezett valamit a versenyzőnknek szánt italba, mielőtt mi elhoztuk azt.
Azonnal kihívtuk Jacket tankolni. Azalatt a tíz másodperc alatt gyorsan lefogtam a mikrofonját és a fülébe súgtam a dolgokat, ugyanis attól tartottam, minket is lehallgatnak. Nagyon reméltem megértett mindent, mert nem tudtuk, mi fog történni, és azt akartuk, legyen tisztában az eddigi feltevéseinkkel.

Két perc sem telt bele, a sátor hátuljából neszt hallottunk. Tudtuk, eljöttek értünk.
Az események nagyon gyorsan történtek. Időben ábrázolva körülbelül a "tudtuk" d-jénél egy slaggal vizet irányítottak a szervergépünkre, az u-nál pedig már repült is egy füstbomba.
Mi sajnos csak a k-nál kapcsoltunk, így a füsttől mindössze ketten menekültünk meg. Jakub és Johhny sikeresen kijutottak a sátorból, mielőtt minden láthatatlan káosz lett. Greggel pedig bent ragadtunk.

Egészen konkrétan semmit sem láttam. Tipikusan olyan, az orromig sem látok viszony uralkodott odabenn. És sajnos ennél sokkal nagyobb bajaim is voltak. Valahogy éreztem, hogy oldalról fognak megtámadni, így fel is készültem egy esetleges ütésre/rúgásra.
Ám arra nem számítottam, hogy egyszerre hárman rontanak majd nekem.
Már éppen lendítettem jobbra a karom (mert ugye arról hallottam lépteket), mikor valaki balról oldalba kapott, majd jobbról is, végül pedig hátba rúgtak. Nyekkentek egy nagyot, elestem. Azonnal feltápászkodtam, és kiáltottam Gregnek, hogy baj van. Még be sem fejeztem a mondatot, ismét nekem ugrottak.
Az egyikőjük lábát elkaptam, rántottam rajta egy hatalmasat, mire a támadóm elesett. Én vadul előrántottam a késem a zsebemből és elkezdtem hadonászni vele. Sajnos semmi sem láttam, így vakon kellett harcoljak.
A sok döfésből mindössze egy talált célba, az viszont telibe kapta valaki szemét. Tehát egy embert kiiktattam.

A másik kettő viszont ügyesebben boldogult. Hirtelen kaptam pár vágást mind a két oldalról, majd hátulról és kaszaboltak. Ekkor már nem bírtam tovább, feladtam. Összeestem, vártam a kegyelemdöfést. Azt hittem meg fogok halni. De nem így történt. Greg rám talált. A felbukkanása észhez térített, erőt adott. Felkeltem, és küzdöttem tovább.
A lényeg az, hogy húszpercnyi embertelen, eszeveszett szurkálás és hadonászás után csend lett körülöttünk. A négyes harcunkban valószínűleg egymásnak is rengeteg sérülést okoztunk, hiszen nem láttunk semmit. (De ezt csak később tudtuk meg, ugyanis mi már csak a kórházban ébredtünk fel, ott, a helyszínen eszméletlenül találtak meg minket.)

Míg mi bent szenvedtünk, Johhny és Jakub elkapta az ellenséges istálló többi tagját. Jakub szépen elbánt az ellenfelével, Johhnyt viszont tőrbe csalták. Utólag azt mondta, abban a hitben volt, összesen öten vannak ellenünk, nem számított rá, hogy amíg eggyel harcol, ketten leteperik hátulról.
Szerencsére mielőtt kiütötték volna belőle az összes szuszt, Jack is megérkezett. Nem sokat teketóriázott, átszáguldott a boxutcán, és belevetette magát a csetepatéba.
Együttes erővel levertek mindenkit, majd Jürgent is elkapták a pályát.

Mire vége lett mindennek, a szervezők kihívták a rendőrséget és magyarázatot követeltek mindenért. Szerencsénkre addigra a szervezet helyi képviselői is megérkeztek és tisztáztak minket. Így nem kellett aggódnunk semmilyen következmény miatt. (Azaz a többieknek nem kellett aggódniuk, mert mi kómában voltunk, így nem nagyon izgattuk magunkat a történtek miatt :D )

Ezután rengeteg ideig lábadoztunk, és próbáltuk fejben összetenni, hogy mi a fenét is csináltunk. Szerencsére egy kórteremben voltunk, így el tudtunk beszélgetni a dolgokról.
Az első két hétben csak Greggel, mert Johhny kómában maradt, aztán már vele is.
A kezem sajnos azóta is érzem, de napról napra erősödöm. Greg nemsoká leteheti a mankót, és ismét küldetésre mehetünk. Addig meg nincs más dolgunk, csak pihennünk kell!

Káosz a Rally világkupán PART1

noreply@blogger.com (ßatu) — Fri, 29 Aug 2014 19:38:00 +0000

Sziasztok! Ismét jelentkezem. :)
Sajnálatos módon az elmúlt hónapban nem volt lehetőségem életjelet adni a csapatról, ugyanis egy balul elsült küldetés után három hétig fekvésre voltam ítélve, majd még két hétig gipsz volt a kezemen. Aztán végre levették rólam a cuccokat, így már képes vagyok gépelni.

Még az előző részben ígértem, beszámolok egy köztes megbízásunkról, amit sikeresen elvégeztünk. Ám úgy gondolom, az a misszió tényleg csak hosszú volt, mintsem izgalmas, így inkább a legfrissebb élményeinkről mesélek ebben az epizódban.
(A "hosszú" küldetés után egyébként megint pihenőt kaptunk, majd még egy könnyed akcióban vehettünk részt, melyet Jakub, Drake, Cobbler, Larina és Justas teljesített.)

Az ominózus feladatot pontosan 7 hete kaptuk. Indiába kellett mennünk a Rally világkupa ottani fordulójára, és el kellett kapnunk azt a bizonyos versenyzőt, aki már évek óta eltette láb alól a vetélytársait.
A kiosztott küldetést viszonylag gyorsan, egy hét alatt, bőven a határidő lejárta előtt el is végeztük (köszönhetően annak, hogy a gyilkos személyét nem ott kellett kiderítenünk, hanem biztos forrásból tudtuk már indulás előtt), ám hatalmas árakon. Nagyon veszélyes helyre mentünk, ennek megfelelően nem kíméltük magunkat, rengeteg sérülést szereztünk, többen maradandót.
(Egészen konkrétan Greg mankóval tud csak járni, Johhny két hétig kómában feküdt, nekem pedig most vették le a gipszem.)
Így utólag belegondolva azt kell mondjam, nem biztos, hogy megérte ez nekünk, ugyanis nemsokára kapjuk az újabb megbízást. És már nem engedhetjük meg magunknak, hogy gyengék legyünk, hiszen már csak négy(!) csapat van versenyben.

Az egész úgy kezdődött, hogy a szokásosnál hamarabb, már reggel hétkor telefonáltak a központból. Nem tudtuk mire vélni a szervezők szokatlan behívóját, de nem elmélkedtünk rajta sokat.
Egy órán belül közölték velünk agyászos tényt. A Kanadai csapat elvérzett, megkapjuk a küldetésüket.
Szépen elmondták, hová fogunk menni és mennyire sürgős a dolog.
Mikor ezzel megvoltak, puszta kíváncsiságból megkérdeztem, a Kanadaiak bicskája tört -e bele ebbe a feladatba elsőnek. Itt elkomorodtak. Aztán bevallották, az északiak előtt hat(!!) csapat is kudarcot vallott a Rally világkupán.
Ez a szám nem gyengén sokkolt minket, ám úgy éreztük, mivel egyre kevesebben vagyunk esélyesek a díjra, már nem hátrálhatunk meg. Meg hát, Oxána is a folytatás mellett lenne. Úgy voltunk vele, ha eddig már eljutottunk, miatta is végigcsináljuk. Vagy nyerünk, vagy mind meghalunk...

Nem adtak sok időt felkészülni, kénytelenek voltunk egy hét alatt összeszedni magunkat. (Az összeszedés alatt az öt ember kijelölését és fizikailag fitt állapotba hozását értem.)
Mivel elég veszélyesnek harangozták be az aktuális küldetést, úgy gondoltam, Indiába a legerősebb csapattal megyünk.
Így magam mellé állítottam a lassan már "security" címet érdemlő Greget, a vakmerő Johhnyt, a csapathoz mindig hűséges Jakubot, illetve meghívtam Jacket (ő az a srác, akivel két éve szilvesztereztünk. Azért hívtam, mert eszembe jutott, nagy autóverseny megszállott, illetve régebben versenyzett is, így nagy hasznunkra lehet.)

Az előkészületi hét során végig edzettünk, terveztünk, illetve pénteken megérkezett Jack. Örömmel vállalta a szerepét a tervünkben. Mely az volt, hogy beszállunk a versenybe. Az eddigi csapatok szponzorként próbálták eladni magukat, minden egyes alkalommal. Ez szerintünk nevetségesen hamar feltűnt a "mészárosnak" Ezért úgy gondoltuk, hogy ne tűnjünk fel neki, kénytelenek leszünk versenyzőként érkezni. De nem ám újként.
Még a hét során a szervezettel lebeszéltük, hogy az egyik csapat helyére állunk be, így a stáb létszámában nem lesz változás.
Sajnos az szóba sem jöhetett, hogy az adott versenyző csapatának a színében besétálunk, lecsapjuk a fickót és idehozzuk, ugyanis az egész istálló egy bűnszervezetbe tartozott, a pilótájuk csak a végrehajtó volt. Így legkézenfekvőbbnek az a megoldás tűnt, hogy majd menet közben csapunk le.
Kicsit érthetőbben megfogalmazva, csalinak állunk, megvárjuk, míg a gazfickó becserkész minket, aztán kivillantjuk a fogunk fehérjét. Hatalmas mázlink volt, ugyanis a tervünk nagyon hamar bejött.

Kedden érkeztünk a helyszínre, megismerkedtünk a rally világával, a fontosabb elnökökkel, szervizesekkel. Nem volt sok időnk megtanulni a legfontosabb dolgokat, ugyanis szerdán már kezdődtek az időmérő edzések.
Társunk az első futamon közepesen teljesített. Nagyon reméltem, ez nem tűnt fel senkinek, ugyanis a pilóta, aki helyére a barátunk érkezett, éppen vezette a bajnokságot.
Csütörtökön újabb próbatétel következett. Míg Jack egyre jobban tette a dolgát, mi egy kicsit körbeszaglásztunk a gyilkosok háza tájékán.

A gyanúsított csapat tábora teljesen hétköznapinak tűnt. Mi azonban biztosra vettük, valami emberölésre is alkalmas eszközt rejtegetnek. Ezért aztán észrevétlenül, ám tüzetesen megvizsgáltunk mindent, amit ott láttunk. Egy órán keresztül kutakodtunk, ám eredménytelenül. Őszintén meg kell, mondjam, eléggé le voltunk döbbenve, hogy semmi gyanúsat nem találtunk. Még egy dugi pisztolyt sem. Az idő viszont sürgetett, így elkeseredetten visszamentünk a saját táborunkba és megvártuk, míg barátunk befejezi az edzést.

Ebéd közben elmeséltük a kalandunkat és azon tanakodtunk, hol hibáztunk. Felmerült bennünk az is, tudják, kik vagyunk, és esetleg már fel is készültek ránk. Ebbe belegondolni is rossz volt, de sajnos nem volt alaptalan a felvetés.
Hiszen előttünk pontosan hét csapattal végeztek már. Ez nagyon ordító szám volt. A frászt hozta ránk.
Aztán este totális pánikba estünk. Kaptunk egy névtelen telefonhívást, melyben egy robot hangjával közölték velünk, hogy ha nem húzunk vissza azonnal Mexikóba, mi leszünk a 8. delegáció, mely ezen a küldetésen vérzik el. Szombatig adtak nekünk haladékot lelépni.

Hajnalig agyaltunk azon, mit lépünk. Végül sok tépelődés után úgy döntöttünk, maradunk és kockára teszünk mindent, szembeszállunk Jürgenékkel, és megpróbáljuk megfékezni őket.

A jeges rémálom véget ér / Chris és Drake csatlakozása

noreply@blogger.com (ßatu) — Fri, 04 Jul 2014 18:18:00 +0000

Az előző részt ott hagytam abba, hogy elindultunk Kirunába, ahol annak idején (két éve) nem találtunk semmit.
Előtte rengeteget vitatkoztunk azon, hogy merre induljunk el keresni a többieket. Nagyon mély negatív nyomott hagyott bennünk a múlt történése, így először ejteni akartuk az ötletet, hogy ide látogatunk.
Végül azonban mégis emellett a hely mellett döntöttem. Szentül meg voltam róla győződve, hogy a kérdéseinkre itt választ fogunk találni. És szerencsére igazam is lett.

Az utunk első felében még jobban megismerkedtünk Mattel. Rengeteg mindent elmesélt magáról. Ezek persze számunkra, az ügy érdekében teljesen lényegtelen információk voltak, de el kellett valahogy ütnünk az időt. Képtelen voltam arra gondolni, mit csinálunk majd, ha megérkezünk a városba. Rettegtem a gondolattól, hogy megint feleslegesen megyünk oda, ezzel pedig még jobban csökkentjük annak az esélyét, hogy élve viszontlátjuk a csapatunk női részét.
A feszültségünket Matt érezte, így próbált minél szórakoztatóbb történetekkel előállni. Mi pedig próbáltunk mosolyogni rajtuk, hiszen nem őt akartuk büntetni a rossz kedvünkkel, amit a helyzet hozott ki belőlünk.
Matt a cél előtt nem sokkal témát váltott. Szólt nekünk, hogy pár barátját is elhívta segíteni. Ezt persze azért közölte csak ekkor, mert tudta, ki fogunk akadni, viszont tíz perccel Kiruna előtt már nem fogunk ellenkezni. Jól kifundálta a dolgot a srác.

Mikor odaértünk, megkerestük a két segítőnket. És ismét kibuktunk.
Azt hittük, a megmentőnk az ellenállási csoportból hívott még pár harcias tagot. Így szerintem teljesen érthető, miért sokkolt minket a dolog, hogy mindössze két körülbelül velünk egyidős srácot hozott magával. Egyik vékonyabb volt, mint a másik. Rendes karja egyiknek sem volt. Ott, helyben le mertem volna fogadni, fegyvert sem fogott még egyikőjük sem. És ők akartak nekünk segíteni kampós elkapásában.
De, oké... Nem engedhettem meg magamnak, hogy rágódjak ezen. Csak szimplán idegesített a dolog, hogy két totál zöldfülű lüke kölyökkel kell kiszabadítanunk Oxánáékat.

A barlangot körbejárva mindannyiunk számára világossá vált, a helyet használják valamire. Egyrészt azért, mert szépen ki volt építve a hely, másrészt pedig a bentről jövő hangok miatt. Nem tudhattuk biztosan, mi az építmény funkciója (de gyanítottuk, hogy a foglyok tartására/kínzására használják), ezért mindenféle teketóriázás nélkül bementünk, ahol egy hatalmas jelenet kellős közepén találtuk magunkat. Egészen konkrétan egy kivégzésre toppantunk be, a mi szempontunkból sajnos késve.
Ugyanis a meggyilkolt személy Oxy volt. A csapatkapitányunk. A mindenkori vezetőnk. A litván rendőrnő, aki hazáját megtagadta értünk annak idején. Aki az életét és lelkét adta a csapatnak az évek során.
Az orrunk előtt csapták le a fejét. Egy pillanat alatt évek munkája foszlott szerteszét.

Még fel sem tudtuk fogni, mi történt, a bent lévő kivégzőbanda már ránk is támadt. Szerencsére, míg mi dermedten álltunk és szóhoz sem jutottunk, a "lüke, zöldfülű" kis srácok észnél voltak. Elénk vetették magukat és a félelem teljes hiánya nélkül nekimentek Kampós embereinek.
Pár pillanattal később mi is felocsúdtunk Greggel és rövid időn belül szétvertük a kis csoportot. Sokkal egyszerűbben, mint előre azt elképzeltem. Ez persze nagyrészt a bátor segédeink érdeme. A harc alatt rádöbbentem, hogy nem is volt olyan hülye ötlet magunkkal hozni őket.
Hiszen sem a gonosztevőt, sem a gyilkosait nem ismerték, ellentétben velünk. Mi már annyi mindenen keresztülmentünk, hogy szabályosan rettegünk tőlük, és ezt rendesen fel is használják ellenünk. Ők viszont nem tudták kikkel álltak szemben, így nem voltak beszarva. Ennek következtében sokkal hatékonyabban harcoltak ellenük, mint mi.

Ezt persze elég fájdalmas volt magamnak bevallani. Hiszen úgy érkeztünk Svédországba, hogy két héten belül a kampókezű gyilkosnak nyoma se lesz a világon.
Ehelyett a helyzet aktuális állása szerint három tizenévesre kellett bíznunk az életünket, és még Oxánát is elveszítettük. Mellesleg akkor még nem tudtuk, hol van Kampós.
Az egyetlen pozitívum az volt az egészben, hogy az ítélet végrehajtó csapatát megsemmisítettük és a barlangban megtaláltuk Medát.

Szegényre egy üregben találtunk rá. Meg volt kötözve, és halálra volt rémülve. Egy pillanatig azt hittem meg is fagyott, de szerencsére hamar túl lett az első döbbeneten és hozzánk szólt. Megnyugtatott minket, hogy teljesen rendben van, csak még egy kicsit sokkos állapotban van. Ezt nem róhattuk fel neki, így az egyik srácot rábíztuk egy forralt boros kulaccsal egyetemben, hogy leheljen kis életet a lányba.
Meda nagyon jól fogadta a meleg italt, teste hamar emberi színt öltött. Ekkor mi is megnyugodtunk egy kicsit.
Jó volt látni, hogy percről percre egyre inkább visszatér közénk a rettegés világából, ahol az elmúlt napokat töltötte.
Mikor teljesen magához tért, figyelmeztetett minket, hogy Kampós megparancsolta az osztagának, amint elintézik a kivégzéseket jelezzenek neki. Így valószínűleg tudni fogja, hogy valamilyen fajta szabotálás történt.

Ebből két dologra tudtunk következtetni.
1. Ide fog jönni egy új csapattal és szétcsap köztünk
2. Vagy pedig elrejtőzik előlünk és fokozatosan próbál majd tőrbe csalni minket.
Nekünk a feladatunk az volt eredetileg, hogy kapjuk el élve és vigyük a szervezet központjába. Az előző küldetésünket sem úgy teljesítettük, ahogy azt elvárták, így most nagyon óvatosnak kellett lennünk.
Ha nem lettem volna biztos benne, hogy ha holtan viszem vissza Kampóst kiraknak a versenyről, gondolkodás nélkül elkezdtem volna körözni és vérdíjat tűztem volna ki érte. Ám ezt sajnos nem tehettem meg.
Ezért úgy döntöttem várok egy kicsit. Ha betoppan, valószínűleg úgyis meghalunk, ha nem, akkor pedig meg kell keressük.

Az utóbbi eset következett be. Még két órát töltöttünk a barlangban, ám senki sem tört az életünkre. Ekkor egy picit szusszantunk, megnyugodtunk, majd Matt elküldte a segédeit autókért. Míg ők távol voltak, mesélt nekünk egy kicsit róluk.
A fiút aki Meda mellett hagytunk anno, Chrisnek hívták. Egészen kicsi kora óta Matt szüleinél nevelkedett, az igazi családját elég hamar elveszítette. Nagyon hűséges típus, a barátaiért az életét is adná. A belső értékelés után elégedetten néztünk össze Greggel. És egyetértettünk abban, hogy nem ilyen jellemzésre számítottunk. Ugyanis külsőre csak egy Ron Weasley utánzatnak látszódott...
A másik segítő Drake volt. Ő is szorosan kötődik Matt családjához, de nem velük él. Szintén az vonzotta a küldetésbe, ami Christ, semmi pénzért nem hagyná cserben a barátait. Miután mindent elmesélt róla Matt már rá sem pillantottam a barátomra, tudtam mit gondol.
Pontosan ilyen emberekre van szükségünk.

Bár az ötlet, hogy csatlakozzanak hozzánk, elég merésznek tűnt, mégsem volt teljesen hülyeség. Hiszen nem tudhattuk előre, milyen gyakran és mennyi embert veszít el csapatunk. De amíg a versenyben vagyunk, menetelnünk kell és tartani magunkat.
A tervet gyorsan megvitattuk hármasban ( Mert ugye szegény Jakubról még semmit sem tudtunk :/ ).

Mikor a srácok visszatértek a rendelt autóval, pár baráti szóval és kézfogással beavattuk őket. Elmondtuk nekik, majd megünnepeljük a dolgot, ha mindent elintézünk és hivatalosan is köztünk lehetnek. (A verseny szabályzata szerint egy küldetésre 5 ember mehet a csapatból)
Először nem tudtak mit kezdeni ezzel a hirtelen fordulattal, azonnal Matt tekintetét fürkészték. Ő elmondta nekik, hogy már csatlakozott korábban. Ennek hatására azonnal elfogadták a meghívásunkat a bandába.

Rövid időn belül útnak indultunk vissza Stockholmba. Chrisnek volt egy ötlete, merre lehet Kampós, illetve Jakub. Azt mondta, pár hete felfedeztek egy menedéket a város alatti csatornarendszerben. Egy kiépített bunker volt, melyben 3-4 ember simán meghúzhatta magát huzamosabb időre. Szerinte oda rejtőzhetett az ellenségünk. Az meg teljesen egyértelmű volt, hogy ha ő ott van, akkor a társunk is. Hiszen Meda kicsúszott a kezei közül, nem fog még egy bandatagot hagyni elveszni.
A fiú gondolatai teljesen logikusak voltak, így egyöntetűen megszavaztuk, hogy meglátogatjuk a bunkert.
Az út további részét csendben töltöttük, a fiúkon kívül (akik vezettek) mindenki aludt. Greggel megbeszéltem, hogy nem mindenki jön le velünk, egészen pontosan csak hárman fogunk leereszkedni.
Ezért, mikor végre megérkeztünk a lejáróhoz, megkértük Draket hogy segítsen, a többiekből pedig őrt állítottunk.

A hely megtalálása nem tartott sokáig. Az egyik elágazás után volt pár ajtó. Gondolkodnunk sem kellett, melyik mögött lehet valami fontos dolog.
Egész konkrétan azért voltunk biztosak benne, hogy ott lesz Kampós, mert az ajtóra fel volt festve az ismertetőjele.
Nem is vacakoltunk sokat, bementünk. Úgy voltunk vele, az elmúlt hetekben nem azért edzettünk annyit, hogy mindenképpen elkerüljük a harcot.
Amire végül sor is került..

Teljesen hihetetlen módon az ajtó mögött azt találtuk, amire számítottunk. Két őrt, egy Kampóst és egy megkötözött Jakubot a sarokban. Szerencsénkre megleptük ellenségeinket, valószínűleg egy cseppet sem számítottak ránk, így sikerült legyőznünk őket.
A dolog titka csak annyi volt, hogy a verekedés kezdete előtt gyorsan bele kellett Kampós fejét döngölnöm az asztalba, hogy nehogy meglépjen. Ez meglepetésemre sikerült. Felbukkanásunkkal annyira lesokkoltuk, hogy még észbe sem kapott, már eszméletlen volt.
Aztán az őröket, akármennyire is erősek voltak, a létszámfölényünk miatt legyűrtük.
Harmadik lépésként pedig Jakubot eloldoztuk, Kampóst pedig megkötöztük.

A felszínre érve óriási üdvrivalgásban tört ki a banda. Érezni lehetett a megkönnyebbülést mindenkin. Ilyen hangosan sosem sóhajtoztunk még.
Egyszerűen elmondhatatlan, mennyire boldogok voltunk, hogy elkaptuk azt a szörnyeteget és végeztünk a küldetésünkkel.

A következő pár napot az egyesület helyi szállodájában töltöttük, kicsit összeszedtük magunkat. Képtelenek voltunk megbarátkozni a ténnyel, hogy Oxána nincs többé velünk. Vezérként tekintettünk rá. Mindig is ő volt a legösszeszedettebb a csapatból. Minden bajból kivezetett minket.
A másik gond meg az volt, hogy Greg, a csapat második leghiggadtabb tagja, is teljesen összetört (ami persze teljesen érthető). Én is magamba roskadnék, ha a barátnőm fejét lecsapnák....

Ezek következtében minden fontos döntés meghozása rám maradt.
Én pedig úgy döntöttem, hogy visszamegyünk Mixikóba amilyen gyorsan csak tudunk, meggyászoljuk a litván rendőrnőt, a testét hazaszállíttatjuk Jaxhez (ő ismerte nagyon régen, majd átadja a családjának), és átbeszélünk mindent. A minden alatt a csapat jövőjét értem. Csapatkapitányt kell választanunk, meg kell erősödnünk és egyebek...

Végül épségben "hazatértünk" a többiekhez, megünnepeltük a győzelmünket, beavattuk a két srácot és végleg elengedtük Oxánát.
Azóta már túl vagyunk egy újabb küldetésen, melyet sikeresen teljesítettünk. Nem volt valami nagy hűhó, csak hosszúra sikeredett. De majd írok róla. (Amiatt nem tudtam befejezni ezt a részt hamarabb :/ )
Jelenleg pihenőn vagyunk, nemsokára megint feladatot kapunk.
Addig is, sok sikert nekünk!

A svéd rémálom kellős közepén / Üdv. köztünk Matt ;)

noreply@blogger.com (ßatu) — Sun, 13 Apr 2014 17:42:00 +0000

Legnagyobb meglepetésünkre nem találtunk ott senkit. Éppen szólni akartam, hogy szerintem tudom, mi a fene folyik körülöttünk, mikor az egyik autót, amivel jöttünk, beindították.

Mire kiértünk az épületből, a járgány már bőven elhúzott, mi pedig ott álltunk ketten, tanácstalanul...

Szerencsére hamar észhez tértünk. Rájöttünk, hogy sürgősen szereznünk kell egy kocsit. Aztán pedig meg kell találnunk a többieket, majd kideríteni, kik ezek az emberek és mit akarnak tőlünk.
Ezt a tervet kb. fél perc alatt vázoltuk fel, így részleteket nem tudtunk kidolgozni. (De nem is volt erre szükségünk, ugyanis valami oknál fogva mindig is sikeresebbek voltak a spontán akcióink, mint azok, melyeket előre elterveztünk.)

Mielőtt nekiindultunk, még visszamentünk a házba egy pár percre, hogy fegyvert vegyünk magunkhoz. Sajnálattal tapasztaltuk, hogy Jakub elrablói nem voltak hülyék. Semmilyen lőfegyvert nem találtunk a házban, így kénytelenek voltunk beérni a konyhában talált késekkel, melyekkel természetesen alaposan felszereltük magunkat
Az előkészületek után pedig elindultunk az út mentén. Abban reménykedtünk, valaki felvesz majd minket a városig, ott pedig bérelhetünk egy járgányt.
Ám ez nem történt meg. A szerencse elhagyott minket. Az főút, amelyen mentünk, teljesen kihalt volt. Egyetlen autózó emberrel sem találkoztunk.

Este lett, mire beértünk a városba. Nagyon elfáradtunk, és el voltunk keseredve. Tudtuk, az időnk fogy és egy lépéssel sem lettünk közelebb a célunkhoz. Konkrétan egy egész délutánt elvesztegettünk arra, hogy visszaérjünk a „nullás mezőre” (Már ha ezt az egészet el lehet egy társasjátékként képzelni)
Ez a belső, nyomasztó önmarcangolás teljesen kikészített. Olyannyira, hogy egy idő után képtelen voltam tovább menetelni, úgyhogy egyszer csak betértünk egy KFC-be enni. Ám a csirke nem jött jól, sőt kifejezetten rosszul esett. Folyton csak az járt a fejemben, hogy miközben mi ott falatozunk és elmélkedünk, a többiek túlélési esélyei egyre jobban csökkennek.

Egy idő után meguntuk a kedvtelen falatozást és úgy döntöttünk, nekiindulunk, felfedezzük a várost, hátha találunk valamit. Ordított belőlünk a határozatlanság, viszont valamit mindenképpen tenni szerettünk volna, így ez tűnt a kézenfekvőbb ötletnek.
Nem késlekedtünk, egy gyors mosdó után belevetettük magunkat a kinti, nyüzsgő életbe.
Először csak céltalanul lófráltunk fel s alá, majd eszünkbe jutott, valószínűleg a többiek életével játszunk, úgyhogy csinálnunk kell valami hasznosat is.
Kis szégyenlősködés után megszólítottunk pár embert az utcán és megérdeklődtük, merre található használt autókereskedés a környéken.
Szerencsére említettek egy csomót, így még szelektálni is tudtunk közülük fejben.
Végül, mivel nem akartuk, hogy bárkinek is feltűnjünk, az elbeszélések alapján a leglepukkantabbnak tűnőt választottuk.

Az üzlet neve "Sittiä" volt, úgy este tíz felé találtunk oda. Az érdeklődésünkkel nagyon nagy meglepetést okoztunk az éppen éjszakás alkalmazottnak. Mikor betoppantunk, nem láttunk senkit. Aztán, ahogy kicsit beljebb mentünk, észrevettünk egy körülbelül 17-18 éves srácot egy asztalnál. Úgy gondoltuk, biztos a tulajdonos fia, vagy csak itt segédkezik. De mivel mást nem láttunk, úgy véltük, tőle kell kocsit vennünk. A baj mindössze annyi volt, hogy éppen aludt. Méghozzá nagyon mélyen.
Megszólítottuk egyszer. Aztán még egyszer...
A harmadik köszönésünkre sem ébredt fel, így kénytelenek voltunk kicsit agresszívabb módszerekhez folyamodnunk, hogy életet verjünk belé. A folyamatot nem részletezném, szerintem elég, ha annyit megemlítek ezzel kapcsolatban, hogy a Svédországban eltöltött idő alatt ezt a két percet élveztem a legjobban.
Miután magához tért elkezdett hadarni valamit svédül. Mi pedig jól kinevettük. Aztán közöltük vele, sejtjük mit mondott, de nem beszéljük a nyelvet.

Mikor megnyugodott egy kicsit előadtuk neki a bajunkat. Eleinte nem nagyon értette, minek nekünk egy használt kocsi ennyire sürgősen, úgyhogy "meggyőző fokozatba kapcsoltam". Ügyelve a titkunkra, óvatosan, de nyomatékosan elmondtam neki, hogy hatalmas bajban vagyunk. Elég jó előadást tarthattam, mert rögtön elkezdett alkudozni velünk. A legjobb ajánlat, amit kicsikartunk belőle, egész megfizethető volt.
Így megállapodtunk vele, hogy amíg bemegy a papírokért, mi kipróbáljuk a járgányt.
Az első ötletünk az volt, hogy szépen lelépünk, szegény gyereket meg majd kárpótoljuk valahogy, ha mindennek vége. De végül nem így tettünk, ugyanis eszünkbe jutott, hogy egyrészt akkor a rendőrséget is magunkra haragítanánk, másrészt pedig az üldözőink tudomást szereznének rólunk.
Ezért megvártuk a srácot.
Elég sokáig szöszmötölt odabent, több mint tíz percet kellett rá várnunk. Miután kijött, azonnal kiderült, miért késlekedett.

Amikor magunkról beszéltem, valószínűleg figyelmetlen voltam, mert rájött arra, hogy kik vagyunk.
Mikor közölte, hogy sejti mi történt velünk és mire kell a kocsi, kicsit megijedtem. És úgy érzékeltem, Greg is lefagyott egy pillanatra.
A pillanatnyi zavarunkat pont oly módon használta ki a fiú, mint ahogy mi az ébredése utáni perceket. Kegyetlenül kiröhögött minket.
Aztán nevetve felajánlotta, hogy papír nélkül, ingyen elvisz minket akárhová.
Ezen én nevettem egyet, majd megkérdeztem tőle, át tudja -e érezni a dolog súlyát, meg egyáltalán azt, amit mi éppen. Azt, hogy itt életek forognak kockán. Mégpedig nem csak a mi csapatunké. Hanem a lakosoké is. Meg amúgy is, mit gondol magáról, hogy csak úgy leleplez minket, aztán, mint aki azt hiszi, ezt az egészet kisujjból csináljuk, beugrik segíteni nekünk... Szóval jól kiosztottam a bolondot.

Meg is lett a hatása, mert visszavett egy kicsit a stílusából. Elnézést kért, bemutatkozott és teljesen komolyan elmondta, mire gondol.
A beszédéből nem sok mindent jegyeztünk meg elsőre, egészen pontosan csak a nevét, a zűrzavarhoz való kötődését, és a helyszínt, ahová vinni akart minket.
Tehát, Mattnek hívták, és a helyi kampóssal szembeni ellenállás egyik aktivistája volt. (Itt megrökönyödtünk egy picit, aztán elmagyarázta, mióta a gazember kitört a börtönből, a mozgalom tagjai minden nap kint vannak az utcán és tippeket adnak az embereknek, hogy védjék meg magukat.)
A nemzetközi versenyt azért ismerte, mert az édesapja pár éve a svéd csapat tagja volt, ám az egyik küldetésben meghalt. A szervezet pedig némi pénzzel segítette a családot.
Azóta az édesanyja is elhagyta, így teljesen egyedül él és vezeti ezt a kis kölcsönzőt.
Rólunk pedig a két évvel ezelőtti csetepatéból értesült. Akkor hallotta a nevünket. Majd most a verseny kapcsán.
Mikor megjelentünk, nagyon ismerős voltam neki, de gyorsan elhessegette a gondolatát annak, hogy csak úgy ide kerültem. Aztán, miután megtudta, mekkora bajban vagyunk, már sejtette, csak a kampós dolog miatt lehetünk itt.
Mialatt a papírokat kereste odabent, átgondolta a helyzetét. Teljesen úgy érezte, nincs vesztenivalója, így eldöntötte, segíteni szeretne nekünk, a városa érdekében. Már ha engedjük neki.

Normális esetben visszautasítottuk volna az ajánlatát, hiszen nem célunk az, hogy ártatlan embereket keverjünk bajba.
Viszont a helyzetünk egy cseppet sem volt normális. Nagyon rá voltunk már szorulva egy löketre, egy erőre, mely reményeink szerint segíthetett a dolgok alakulásában.
Mattben azt a bizonyos löketet láttuk mindketten, így gondolkodás nélkül elfogadtuk a segítségét,
és pár percen belül már úton voltunk.

Miközben vezetett, részletesen elmondta, merre lehet kampós. Sajnos elég sok helyet felsorolt, és a végén csak annyit mondott, válasszunk, hová menjünk elsőnek, mert valószínűleg minden helyszínt be kell majd járnunk, hogy megtaláljuk a társainkat vagy éppen kampóst.
Greggel szélsebesen átgondoltunk mindent, de nem tudtunk logikus érvet mondani egyik elképzelésünk mellett sem. Így fogtam magam, és mint egy igazi vezér (ugyebár, még Mexikóban engem jelöltek ki a küldetés vezetőjének), kimondtam a döntésem. A város, mely mellett voksoltam, Kiruna volt. A hely, ahol két éve nem találtunk semmit. Most úgy éreztem, ott fogunk választ találni mindenre...

A jeges rémálom -avagy a második küldetésünk története Part 2

noreply@blogger.com (ßatu) — Sun, 23 Mar 2014 19:31:00 +0000

A telefon után csak füstölögtünk. Egy viszonylag nehéz, de veszélytelen küldetésből átirányítottak minket majdnem hogy a biztos halálba.
Mikor picit megnyugodtunk, elkezdtünk agyalni. Ugyanis a bűnöző neve ismerős volt valahonnan. Gyorsan elő is kaptam az telefonom és rákerestem. Aztán egy hatalmas káromkodás hagyta el a szám.
Rájöttem, hogy ki ő. Leesett, miért olyan ismerős a neve. Ugyanabban a pillanatban Oxána és Meda is megvilágosodott. Ők is elborzadtak.
Ugyanis a férfi, akit ránk osztottak, nem más volt, mint Kampós. Aki kiszabadult az intézetből és tombolt....

A tény, hogy ismét szembe kell néznünk legádázabb ellenségünkkel, hatalmas sokként ért minket. A több mint négy órás repülés végére sem sikerült magunkhoz térni belőle. Egyszerűen rettegtünk. Rengeteg minden eszünkbe jutott az alakkal kapcsolatban. Az összes máig meglévő sérülésem elszenvedésének története, minden borzalmas pillanat a fogságában és a számtalan társam is, akikkel ő végzett.
Egy pillanatra az is megfordult a fejünkben, hogy passzoljuk a küldetést. De szerencsére ott volt velünk Greg és lebeszélt róla minket. Nem volt annyira nehéz dolga. Csak felhozott pár elég nyomós indokot arra, hogy vajon miért nekünk szánták ezt a gazembert. Tök logikusan érvelt, elmondta, szerinte csak mi vagyunk képesek megállítani őt, így ha visszalépünk, az összes csapat Svédországban fog kimúlni. Ezt meg nem akarhatjuk. Hiszen akkor ugyanúgy menne a bűnözés tovább...

Nem sokkal a beszélgetésünk után megérkeztünk Stockholmba. Elég kalandosra sikerült a földet érés, ugyanis éppen egy hóvihar tombolt. De a lényeg az, hogy nagyobb zűr nélkül sikerült landolnunk...
A reptéren még nagyon a gépen történtek hatása alatt voltunk, így több dolog is elkerülte a figyelmünket. (Ezalatt olyan dolgokat értek, melyek észre nem vétele súlyos bajokat okozott nekünk)
Először is, nem hivatalos, zászlós emberek üdvözöltek bennünket. Ez azért nem tűnt fel, mert út közben módosították a célállomásunkat, nyilván nem volt idejük összeszedni egy öltönyös fogadóbizottságot. (legalábbis akkor még így gondoltuk)
Aztán, már az első pillanatban külön szedtek minket. Ez elég zavaró volt, de úgy véltük, biztos valamilyen hülye előírás miatt teszik ezt, hogy külön folyosón kell távoznia a nőknek és a férfiaknak.

A dolog akkor kezdett gyanússá válni, mikor minket, srácokat is több részre akartak osztani. Ekkor meg is kérdeztem, hogy mégis minek. Erre ők csak annyit feleltek, a főnökük külön akar tárgyalni velünk. A nőket rögtön oda viszik hozzá, minket pedig azért szednének ketté, mert az autókban így lenne hely.
A válasz hallatán derültünk egy jót és megkönnyebbülten felsóhajtottunk. Gyorsan megegyeztünk, hogy Jakub megy majd egyedül, mi pedig ketten beférünk a másik járműbe. Kezdtem azt hinni, minden rendben van, csak totál becsavarodtunk Kampós nevétől. Sajnos elég nagyot tévedtem.

Úgy egy óra múlva megérkeztünk egy kisebb polgári házhoz. Megint előtört belőlem a rossz előérzet. Hiszen ez egy nemzetközi bűnözővadász verseny...
Úgy véltem, még ha nincs is elég idejük előkészülni egy teljes delegáció fogadására, akkor sem egy a semmi közepén lévő kis házban kell erre sort keríteni.
A gondolatom megosztottam Greggel.
Ő pedig elgondolkodott. Olyannyira, hogy rá kellett szólnom, mikor megérkeztek a köszöntőink.
Elég érdekesen néztek ki. Kopott öltözetük, fegyverük és undorító szaguk volt. Amint megpillantottuk őket, akaratlanul is egy tipikus "are you fucking kidding me" fejet vágtunk mindannyian, ezért elmagyarázták a helyzetet. Kiderült, éppen küldetésről érkeznek, Kampóst keresték, csak a parancsnok idevezérelte őket.
Gyorsan felvilágosítottak minket a köszöntő-információ cserélő rendezvényükről. A házba, biztonsági okokból egyesével akartak beengedni minket. Ez az ötlet nem tetszett nekünk, de végül belementünk, hiszen haladni akartunk. Úgyhogy kő- papír-olló módszerrel kisorsoltuk, hogy az első ember, akit beküldünk, az nem más, mint Jakub.

Ő bement, mi pedig kint maradtunk négy őr társaságában vacogni a hóban. Szerencsére Greggel egy helyről származom, így nyugodtan beszélhettünk magyarul, az őrzők semmit sem értettek belőle.
Megvitattuk, mit gondolunk a dolgok jelenlegi állásáról. Ő is gyanúsnak találta, hogy a lányokat más helyre vitték. Ráadásul nem is szóltak róla. Ez elég figyelmetlen és bunkó dolog volt a részükről.
Aztán az is feltűnt mindkettőnknek, hogy a kint álló férfiaknak nagyon béna fegyverük van. Mindketten egyetértettünk abban, hogy egy ekkora szervezetnél egy kis senkiházi titkárnak is jobb fegyvere van, mint ezeknek.

Ezen nevettünk egy jót, kezdett kicsit jobb kedvünk, lenni.
Ezt követően a ruhájukat beszéltük volna ki ádáz örömmel, csak valami megzavarta a társalgásunkat. Éppen szóra nyitottam a szám, egy poént akartam megereszteni az egyik őr förtelmes sárga pulcsijáról, mikor eget rengető üvöltést hallottunk a házból.
Azonnal hátraugrottunk egy métert. Valószínűleg ez mentett meg minket, mert a következő minutumban egyszerre négyen ugrottak nekünk.

Hála az égnek, Greggel mindig is kiváló csapatot alkottunk, így nagyobb gond nélkül (kisebb nagyobb káromkodások közepette, pár gyomrossal megúszva) lerendeztük a négy gazfickót. Aztán gondolkodás nélkül berohantunk a házba. Legnagyobb meglepetésünkre nem találtunk ott senkit. Éppen szólni akartam, hogy szerintem tudom, mi a fene folyik körülöttünk, mikor az egyik autót, amivel jöttünk, beindították.

Mire kiértünk az épületből, a járgány már bőven elhúzott, mi pedig ott álltunk ketten, tanácstalanul...

A jeges rémálom -avagy a második küldetésünk története Part 1

noreply@blogger.com (ßatu) — Sun, 09 Mar 2014 18:36:00 +0000

Először is, elnézést. Bocsánat....
Nagyon sajnálom, hogy nem írtam, több mint egy hónapig. Nyilván azt hittétek, elvesztem. Szerencsére nem, bár közel álltam hozzá. Ugyanis az elmúlt hetekben végrehajtottunk egy pokoli nehéz küldetést, melynek során kismilliószor kutyaszorítóba kerültünk.
Ráadásul totál összevisszaság volt a szervezés, mind az egyesület, mind a mi részünkről. Szokás szerint, az első pillanattól kezdve semmi sem úgy történt, ahogy előre megterveztük. De azt hiszem, ezt már megszoktuk és nem is vártunk mást magunktól. No, de mindent szépen sorjában mondok el. Kezdem a legelején.

Moralez meggyilkolása után vagy két hétig ugyanaz az álmom volt. Minden egyes éjszaka találkoztam vele és mindannyiszor megölt. Remélem, nem kell mondanom, mennyit tudtam aludni...
A tizennégy nap pihenőidő alatt egy kicsit sem tudtam szunyálni, illetve lazítani. Ez nagyon megviselt. Nap, mint nap totál idegbeteg voltam. A többiek meg, hol aggódtak miattam, hol szívattak. Például Oxána minden este benyugtatózott, és reménykedett, hogy végre aludni fogok. Larina minden órában megkérdezte, hogy vagyok.
Velük ellentétben Greg, vett nekem egy üveg Jack Danielst. Vigyorogva átadta, én pedig elszörnyedtem, mikor megláttam a márkát. Majdnem összeestem, akkora görcsbe rándult a gyomrom. Aztán megállapodtunk abban, hogy ez egy nagyon rossz poén volt és többet nem csinál ilyet.
Mikor vége lett a második hétnek, elmentünk a központba. Már nagyon izgatottak voltunk a következő akciónk miatt. Rengeteget találgattunk, hogy merre fognak majd küldeni minket, de igazából egyikünk sem tudhatta biztosra. Így kénytelenek voltunk kivárni azt, hogy a szervezet hivatalosan közölje velünk a dolgokat.
Először gratuláltak nekünk az első fordulóban nyújtott teljesítményünkért, majd ünnepélyesen kineveztek engem a következő missziónk vezetőjének. Ezután kijelöltem a négy kísérőm. Magam mellé állítottam Jakubot, Oxánát, Medát és természetesen Greget. Úgy gondoltam, ha már mennem kell, jöjjön velem minimum két tapasztalt bűnözővadász, plusz legyen olyan ember is, aki fel tudja dobni a hangulatot, ha olyan van. A döntésem után elégedetten állapítottam meg, hogy Greget leszámítva ősi csapat vagyunk. Már anno', mikor Kampóst üldöztük, akkor is ebben a felállásban dolgoztunk.
A délután csúcspontja pedig az volt, mikor a verseny biztos elénk tárta az összes információt. Hamar bebizonyosodott, tényleg hideg vidéket néztek ki számunka.
A célpontunk egy Miroslav Milnovszkij nevezetű orosz úriember lett. Két év alatt több mint 20 milliárd dollárt sikkasztott el. Emellett minimum negyven bankárt megöletett. A szervezet szerint ő az orosz maffia mindenkori atyaúristene.
"A feladatuk pedig nem más, mint elkapni és jogi úton elintézni őt." -mondta a főnökünk. A jogi úton való elintézéstől, őszintén bevallom, libabőrös lettem. Még az életben nem csináltunk ki senkit bíróságon. Fogalmam nem volt, hogy fogjuk ezt megoldani.
Totál kétségbeesetten mentünk haza. Halványlila gőzünk nem volt arról, hogy birkózunk meg a feladattal. Aztán pár óra múlva lehiggadtunk. Elhatároztuk, akármi is lesz, mi mindent megteszünk, amit tudunk.
Ezért a következő napot alapos bevásárlással töltöttük. Oxy vett egy csomó ügyészi könyvet, jogtárakat. Meda elment téli ruhákat beszerezni, én pedig edzettem a srácokkal.
Úgy voltunk vele, felesleges húznunk az időt, jobb minél hamarabb túlesni a dolgon.
Ezt a felfogást a többiek is osztották, így már két nappal a küldetés megkapása után útnak indultunk.
Egy reggeli fapados repülővel szálltunk fel, mondván, reszkess Oroszország, jövünk.
Ami aztán történt, az maga volt a döbbenet.

Út közben felhívtak minket, hogy átirányítják a gépet, mert mégsem a Miroslav lesz a leendő áldozatunk. A hírre Oxána teljesen kiakadt. Kiosztotta a versenyszervezőt, hogy milyen dolog ez, már felkészültünk, téli ruhánk van, orosz állampolgárságunk, ők pedig csak úgy elküldenek egy másik vidékre.
Erre a szervező csak annyit mondott, hogy emiatt nem kell aggódnunk, szintén hideg helyre megyünk, mindössze pár országgal arrébb. Ugyanis a személy, akit el kell kapnunk, Brian "Jörg" Ivanics, aki egy svéd elmegyógyintézetből szökött meg egy hónapja.
Annyira veszélyes bűnöző, hogy mióta elszabadult, retteg az egész ország. Ja, meg már három delegációt is odaküldtek megállítani, csak az egy hétnél egyik csapat sem bírta tovább. A jómadár az összes holttestet elpostázta a szervezetnek. (Ebből is látszik, baromira nem fél tőlük.)

A telefon után csak füstölögtünk. Egy viszonylag nehéz, de veszélytelen küldetésből átirányítottak minket majdnem hogy a biztos halálba.
Mikor picit megnyugodtunk, elkezdtünk agyalni. Ugyanis a bűnöző neve ismerős volt valahonnan. Gyorsan elő is kaptam az telefonom és rákerestem. Aztán egy hatalmas káromkodás hagyta el a szám.
Rájöttem, hogy ki ő. Leesett, miért olyan ismerős a neve. Ugyanabban a pillanatban Oxána és Meda is megvilágosodott. Ők is elborzadtak.
Ugyanis a férfi, akit ránk osztottak, nem más volt, mint Kampós. Aki kiszabadult az intézetből és tombolt....

Első küldetés letudva avagy a Chilei "Jani" becserkészése PART2

noreply@blogger.com (ßatu) — Sun, 26 Jan 2014 14:16:00 +0000

Cirka 18 gyilkossággal vádolták az elmúlt esztendőben, emellett az ország egyik legnagyobb számon tartott drog kereskedője. Eme sorok után kicsit elszörnyedünk, aztán eszünkbe jutott, hogy kampóssal is elbántunk, meg a férfival is, szóval képesek vagyunk rá, csak okosnak kell lennünk.
Ezt persze mondani könnyű volt, teljesíteni már pokoli nehéz. Pláne, hogy azt sem tudtuk, ő mennyit tud rólunk, mennyivel jár előttünk. Ja, és azzal sem voltunk tisztában, hogy egyáltalán ő fenyegetett -e meg minket. Ugyanis a város tele volt rossz fiúkkal, könnyen lehet, hogy valamelyik másik szúrt ki minket. Ezt sürgősen ki akartuk deríteni, úgyhogy a könyvtárból egyenesen a feketepiacra mentünk. Tudtuk, ha ott van Moralez, fel fogjuk ismerni...

A nagy találkozás azonban elmaradt, ugyanis a hely teljesen üres volt. Lehet, számítottak ránk. A rajtaütésünk nem sikerült. Ezért nagyon elkeseredtünk. Olyannyira, hogy Oxána fogta magát és szó nélkül hazament, Greg és Cobbler elmentek sétálni, Meda pedig elindult bevásárolni vacsorára. Én meg ott álltam és néztem ki a fejemből. Éreztem, valami nem stimmel. Lehetetlen, hogy nincs itt senki. Biztos van egy rejtekhelyük, megkeresem -gondoltam.

A város feketepiaca tulajdonképpen úgy nézett ki, mint egy nagy hangár. Egy hatalmas, magas fém épület, melyben valószínűleg mezőgazdasági gépeket tartottak télen. Ebből adódóan belül teljesen tágas volt és nem voltak falak, így aki bement, láthatta az egész belső részt.
Először alaposan körbejártam az épületet, megnéztem, nincsen -e valahol csapóajtó, pince, vagy földalatti bejárat. Egyetlen ehhez hasonló dolgot sem találtam. Ekkor úgy döntöttem, bemegyek és alaposan felderítem a terepet. Végigjártam a sorokat, bekukkantottam a ponyvák alá, de tényleg minden üres volt. Már éppen ott akartam hagyni az épületet mikor az egyik sarokban megpillantottam valamit. Egy biztonsági kamerát, mely pirosan villogott, magyarul felvételt készített. Ebből azonnal rájöttem, hogy biztosan használják még ezt a helyet valamire, hiszen ki csinálna videofelvételt egy teljesen elhagyatott helyről...
Odamentem az eszközhöz, felmásztam egy létrára, amit a hangárban találtam, majd kikapcsoltam. Ha az ellenségünk próbál figyelemmel követni minket, akkor annak véget kell vetnem -okoskodtam.
Pár pillanat után úgy döntöttem, elviszem a kamerát, és megmutatom a többieknek. A létráról nem volt kedvem lemászni, ezért leugrottam. Úgy voltam vele, gyakorolnom kell az ugrásból való földre érést.
Ekkor történt egy váratlan dolog. A padló beszakadt alattam, én meg még vagy három métert zuhantam, mielőtt becsapódtam. Az érkezés fájt, hatalmasat koppantam. Nem számítottam erre.

Miután összeszedtem magam, átértékeltem a helyzetem. Nem akartam visszamenni, hiszen felfedeztem egy titkos valamit. Viszont nem voltam biztos benne, hogy a nyomozásra nézve is hasznos dolgot találtam. Ezért, mielőtt haza indultam, mindenképpen utána akartam járni annak, hová vezet az alagút. Így hát elindultam előre és hagytam, hogy a fejem vigyen. Úgysem volt konkrét célom.

Ezt a határozatlanságot később megbűnhődtem, nem gyengén. Ugyanis körülbelül háromszáz méter séta után egy ajtóba botlottam. Megörültem, hisz végre valami történt.
Gondolkodás nélkül nyitottam ki az ajtót, kíváncsi voltam, mi van odabent. (Így utólag belegondolva, ekkora baromságot ritkán követek el, mint itt tettem...)
Mikor beléptem a szobába, még nem számítottam rá, hogy pár másodperccel később majd egy kisebb hadsereggel fogok farkasszemet nézni. Arra meg végképp nem, hogy ez a "sereg" Moralez bandája lesz.

Mikor megpillantottak, néztek egy nagyot, a következő pillanatban pedig már ugrottak is rám. Szerencsére nem fagytam le, így amint észrevettem őket, szaladtam is visszafelé. Az alagút végéig olyan sprintet levágtam, mint még soha. A probléma akkor kezdődött, mikor elértem a helyet, ahol beleestem az alagútba. Halvány fogalmam sem volt, miként másszak ki. Nagyon magasan volt a hangár padlója.
Ezért futottam tovább és reménykedtem abban, majd valahogy belebotlok egy kijáratba.
Közben átfutott a fejemen pár sötét gondolat is (mi lesz, ha nem élem túl és társai...), ezért miközben az életemért rohantam, kiügyeskedtem a telefonom a zsebemből és hívtam Oxánát. Nem vette fel.
Megcsörgettem Cobblert. Ő sem fogadta a hívást. Kezdtem kétségbe esni.
Majd, egy utolsó esélyt adva magamnak, tárcsáztam Greget. Ő szerencsére felvette a telefonját. Azonnal elkezdtem hadarni, hogy mi van, majd egyszer csak azt vettem észre, nem hallok semmit.
Tudomásul kellett vennem, miközben próbáltam átadni a sok információt a társamnak, az a nyomorult "kommunikációs eszköz" lemerült.

Ugyanabban a pillanatban, mikor erre ráeszméltem, meg is botlottam valamiben és gyönyörűen elnyaltam. Mire feltápászkodtam, a banda már a nyakamban volt. Megpróbáltam összeszedni magam, de már késő volt. Elkaptak.
Azt hittem meg fognak kötözni és elhurcolnak majd a vezérük elé. Ehelyett szimplán leütöttek, és kidobtak a hangárból.
Már sötétedett mire magamhoz tértem. Legnagyobb meglepetésemre nem esett bajom. Nem vágták le semmimet, nem varrták össze a szám és nem is vertek össze. Nem tudtam, mit gondoljak a dologról. Megleptek ezzel a húzással. Nyilván jó okuk volt rá, de akkor még elképzelésem sem volt arról, mi a csuda történt.

Annyira zavarodottnak éreztem magam, hogy úgy döntöttem, mára elég az ügyből, majd holnap folytatom a keresgélést. Ezért hazamentem.
Azonban a ház üres volt. Nem volt otthon senki. (Illetve én hittem azt..)
Ledöbbentem. Aztán eszembe jutott, hogy Gregnek hablatyoltam valamit, míg menekültem. Lehet a keresésemre indultak -gondoltam
Úgy véltem, jobb, ha szólok nekik, hogy megvagyok és megnyugtatom a csapatot. Illetve majd felkészítjük magunkat a nyomozásra, mert végre találtam valami használhatót.
Ez a pár gondolat feldobott egy kicsit, így már mosolyogva indultam a házban lévő vezetékes telefonhoz, hogy hívjam Oxánát. A vonal azonban süket volt. Valami történt a masinával.

Hirtelen észbe kaptam, hogy egy hete is volt valami baja, akkor kint meg kellett mozgatni a kábelt. Így kiszaladtam gyorsan, hogy megigazítsam. Ott azonban meglepve tapasztaltam, nem véletlen, hogy nem tudtam telefonálni, hiszen a kábelt valaki elvágta. Ott lógott a szemem előtt.
Több se kellett, beindult a fantáziám. Összeesküvés elméletet kerestem azonnal. Nem ok nélkül. (Most gondoljatok bele.. Ki a fene szórakozna azzal, hogy pont a mi kábelünket vágja el, akkor, amikor felfedem a gyilkosok búvóhelyét és szólni akarok a bandának róla!?)
Két eshetőséget láttam magam előtt. Vagy csupán a véletlen műve volt a dolog, a hülye helyi fiatalok rosszkor szórakoztak, rossz helyen. Vagy pedig Moralez túl sokat tud rólunk. Sajnos az utóbbi igazolódott be.

Amint visszamentem a házba, körülnéztem kicsit alaposabban, mint mikor először beestem az ajtón. Rögtön feltűnt, hogy a konyhapult, ahol a fegyvereinket tároljuk, nyitva van és üres. Nos, ha a keresésemre is indultak a többiek, akkor sem vitték volna magukkal az összes fegyvert. Az meg, hogy tárva nyitva volt hagyva a pult, külön gyanús volt nekem. De nem rettentett el a dolog. Megnéztem az irattárolónkat. Az is üres volt.
Na, erre már megrebbent a szemöldököm. Komolyan kezdett érdekelni, ki érdeklődött ennyire utánunk.
Az utolsó dolog, amit ellenőrizni akartam, mielőtt elindultam volna megkeresni a társaim, a nappaliban lévő, a szervezettől kapott hivatalos "küldetéslap" volt.

Ám mikor befordultam a szobába, szembe találtam magam egy alakkal. Aki fegyvert fogott rám. Aki nem más volt, mint a srác, aki mögöttem sétált az utcán. Aki eltűnése után halt meg a lány mögöttem a nyílt utcán.
Vigyorgott. Nagyon jól szórakozott rajtam. Nem hibáztattam érte. gyönyörűen tőrbe csalt.
Miközben kiszórakozta magát rajtam, kicsit jobban szemügyre vettem. Aránylag magas, sötét hajú és szemű, gonosz tekintetű srác volt. A tekintetén látszódott, hogy örül, valami sikerült neki. Kék farmert és fekete inget viselt, lerítt róla, hogy iskolás, méghozzá nem is a rosszabb fajta. A karján valami spanyol szövegű tetoválás volt, a homlokán meg egy seb. Valószínűleg sokat harcolt.
Még sok más dolgot megállapíthattam volna róla, de nem akartam. A lényegre rájöttem elég hamar. Nagyon át lettünk vágva. Kijátszottak minket. Hülyét csináltak belőlünk. Hisz végig a szemünk előtt volt az ember, akit kerestünk. Mi pedig valami nagy, böhöm állat bűnözőt kerestünk. Pedig Moralez nem olyan volt. Ő csak egy fiatal srác volt, aki ott állt előttem és szórakozottan nézett engem.
Mikor már tudta, hogy rájöttem, megszólított. Nem úgy beszélt, mint egy tipikus bűnöző. Kimért volt, higgadt és udvarias. Egy kicsit sem volt lekezelő vagy bunkó, mint mondjuk a férfi vagy Kampós. Ez meglepett.
Hirtelen jött zavarom észrevette, sóhajtott egyet, majd előadta, hogy tudja, miért kerestük, és mit akartunk tenni vele. Aztán kifejtette, hogy amúgy nincs ezzel semmi baja, hisz az életbemaradásért küzdünk mi is. Ugyanúgy, ahogy ő is. Csak mi gyilkosokat vadászunk, ő pedig gyilkol. És most ütköztünk. Ergo, valamelyikünk meghal, a másik pedig folytathatja harcát a túlélésért.
Ezzel egyet kellett értsek. Kicsit furcsának találtam, hogy ő az első olyan általunk felderített bűnöző, aki nem kedvtelésből gyilkolt. De hát gyilkos volt. És nem a jó cél érdekében, mint mi. (Mondjuk, manapság ki tudja már, hogy éppen mi a jó cél..)
Hagyta, hogy ezt végiggondoljam. Miután mindent megbeszéltem magammal, leeresztette a fegyvert. Leesett az állam. Nem lőtt le. Sőt. Elmondta, hogy ennyire higgadt, értelmes áldozata még sosem volt. Nem szeret ölni, de muszáj lesz velem is végeznie. Ám előtte szeretné, ha innánk egyet és harag nélkül fejezhetné be a dolgot. Beleegyeztem, azzal a feltétellel, hogy a leendő halott választ italt. Erre vigyorogva közölte, hogy válassz.
Fintorogtam egyet, majd elővettem egy üveg Jack Danielst. Azért megkérdeztem tőle, hogy szereti -e. Azt mondta, fordított helyzetben ő is azt választotta volna.
Itt majdnem megjegyeztem hangosan, hogy honnan tudja, hogy nem az következik -e majd be, de türtőztettem magam. Annyira ügyesen játszottam a beletörődöttet, hogy akár Oscart is kaphattam volna érte.
Mielőtt koccintottunk, megkérdeztem, miért tette le a fegyvert, hisz annyira azért nem vagyok gyámoltalan, hogy egy fegyvertelen ember fogságában legyek.
Erre csak nevetett egyet és kijelentette, szerinte ahhoz túl becsületes vagyok, hogy egy fegyvertelent hátba támadjak, bármilyen szituációban is. Úgy pedig mi értelme van a békére inni, hogy közben fegyvert fog rám.
Ebben megint csak igazat kellett adjak a srácnak. Nem is húztam tovább az időt, odamentem hozzá, majd egy félmosoly kíséretében koccintottam vele és lehúztam az adagom.
Olyan nagy lendülettel hajtottam fel az italt, hogy egy kis része a számról a ruhámra és a kezemre csepegett. Erre Moralez röhögve közölte, hogy nem is kell megöljön, majd a pia megteszi. Ehhez nevetve hozzátettem, hogy magyar vagyok, nekem sokkal több alkohol kell ahhoz, hogy bajom legyen. Itt egy pillanatig elgondolkodott, majd felajánlotta, igyunk még egyet. Úgy nem fog annyira fájni, mikor elvágja a torkom, meg hát, részegen úgysem fogok ellenkezni.
Belementem a dologba, mondtam neki öntsön most ő, én addig megtörlöm a kezem.

Lehajoltam, hogy beletöröljem a már ragacsos nedűt a szőnyegbe. Egyszer csak éles fájdalmat éreztem a bokámnál. Majdnem feljajdultam és ugrottam egy hatalmasat. De szerencsére észnél voltam, összeszorítottam a fogaim, és elmosolyodtam. Rájöttem, hogy mikor a hangárnál elkaptak, jól megmotoztak és kidobtak, a zoknimba rejtett kést nem vették észre. Ezzel a baklövéssel hatalmas lehetőséget adtak nekem.
Moralez teljesen magabiztos volt, hátat mert fordítani erre a pár pillanatra, hogy töltsön két pohár italt, hiszen tudta, az emberei megmotoztak engem, tehát biztosan fegyvertelen vagyok.
Én is csak akkor jöttem rá, hogy van egy fegyverem. Egy lehetőségem, hogy véget vessek ennek a komédiának.
Egy másodpercre villant csak be az, hogy miért nem fog rám fegyvert. Hogy mennyire becsületesnek tart. Ennek hatására kicsit elbizonytalanodtam, hogy normális dolog -e, amit tenni készültem, elvégre háttal állt nekem, és fegyvertelen volt. Viszont veszélyes bűnöző hírében állt, rengeteg ember élete száradt a lelkén és én lettem volna a következő áldozata.
Úgyhogy nem hezitáltam. Halkan kihúztam a vágóeszközt a rejtekhelyéről, felegyenesedtem és elkövettem életem leggerinctelenebb tettét. Gondolkodás nélkül hátba szúrtam a fiút. Próbáltam úgy irányítani a kést, hogy nem öljem meg, viszont ne is maradjon eszméleténél a srác, ugyanis a szervezetnek élve kellenek ezek a bűnözők.
Az, hogy ezt mennyire sikerült jól kivitelezni, akkor nem túlzottan érdekelt. Úgy voltam vele, inkább ő haljon meg, mint én. Egyébként a gyilkos mozdulatsort olyan precízen hajtottam végre, hogy Moraleznek nyögni sem maradt ideje. Egyik pillanatban még emeltem a kezem, a másikban már eszméletlenül hevert előttem. Nem voltam büszke magamra, hisz nem fair play módon győztem le, de úgy éreztem, kénytelen vagyok ezt tenni ahhoz, hogy életben maradjak. (Az életem pedig akármilyen módon megvédem. Tisztesség ide vagy oda.)
A következő perceket csendben töltöttem. Az előre kiöntött két pohár whiskyt megittam, majd leültem a fiú mellé a földre. Elmerengtem azon, hogy miért nem húzom csak úgy ki belőle a kést és kímélem meg a további szenvedésektől. Úgy véltem, a korábbi tettem ezzel kicsit jóvátehetném.

Aztán elegem lett a gondolkodásból, kibányásztam a bűnöző zsebéből a mobilját és felhívtam Greget. Gyorsan elmeséltem neki, mi történt, hol vagyok. Azt mondta, ők megtalálták az alagutat, ott vannak, ha mindent megnéznek, hazajönnek. Aztán letette.
Én pedig visszamentem a srác mellé. Úgy öt perce ülhettem mellette, mikor megmozdult. Szenvedett. Nyöszörgött és beszélni próbált. Ám szavait nem hallottam, ugyanis nagyon halk volt. Ezért közelebb hajoltam hozzá.
Így már pár szófoszlányt ki tudtam venni a beszédéből. Valamit a késről magyarázott és arról, hogy ügyes vagyok. Megleptem. Elismerte, hogy legyőztem. Aztán valami olyasmit suttogott, hogy meg akar halni. Nem akar a testület elég kerülni. Öljem meg.
Erre kijelentettem, hogy ne haragudjon meg, de ezt nem tehetem meg, hisz az egyikünk nyerni fog. Ő így is, úgy is meghal, én viszont még szerencsés lehetek, ha élve átadom őt. Ezt a gondolatsort fejtegettem neki, mikor olyat tett, amivel megdöbbentett. A kést kirántotta magából és egy utolsó erőbedobással belém döfte. Na, erre aztán nem voltam rá felkészülve.

Az ijedtségtől elrántottam magam, így a kés nem a szívembe, hanem a hasamba fúródott. Felüvöltöttem, nagyon fájt. Le kellett ülnöm, mert szédültem. Hirtelen hányingerem lett.
Gyorsan gondoltam egyet, kihúztam a kést magamból, és elindultam a fürdőszobába megkeresni az elsősegélydobozt. Nagyon lassan jutottam el odáig, majd összeestem a fájdalomtól, de szerencsére sikeresen megérkeztem. Gyorsan kerestem egy halom fájdalomcsillapítót és egyéb szükséges dolgokat. Ám nem tudtam befejezni a sebem ellátását, mert időközben megérkeztek a többiek és Oxána átvette az orvos szerepét.
Miközben fertőtlenített és kötözött, elmeséltem neki mindent, ami az elmúlt órákban történt velem.

Aztán ő kezdett el beszélni. Bocsánatot kért, hogy otthagyott minket, mikor semmit sem találtunk a hangárnál. Azt mondta, nagyon csalódott volt és megijedt, hogy lassan elküldenek minket a fenébe. Nem is számított rá, hogy ilyen váratlanul megtalálom majd őket. Aztán Greg szólt neki, mi történt. Azonnal összekapták magukat és a keresésemre indultak. Ott megtalálták a bandát, akikkel elbántak. Igazság szerint nem is álltak ellen, csak nevetve közölték a csapatunkkal, hogy a vezérük időközben már régen elintézett engem. Miután végeztek, jött a hívásom. Gyorsan körülnéztek, értesítették a szervezetet, majd hazaszaladtak.
Időközben megérkezett az egyesület csapata is, és elvitték Moralez testét. Először féltünk a reakciójuktól (mert ugye élve kérték), de nem haragudtak ránk. Gratuláltak nekünk, és örömmel közölték, hogy két hét pihenőnk van. Aztán kapni fogunk egy küldetést. Addig szerezzünk be meleg ruházatot, mert hideg vidékre fogunk menni. Ennyit mondtak, majd magunkra hagytak.
Ettől a pár dologtól gyorsan elkezdett kattogni az agyunk, pár lehetséges ország felmerült bennünk. Ám a gondolatainkat csak később fejtettük ki, ugyanis fáradtak voltunk. Kimerültünk. De boldogok voltunk, ugyanis teljesítettük a versenyben az első küldetésünket, így tovább jutottunk és közelebb kerültünk a jutalomhoz.

Első küldetés letudva avagy a Chilei "Jani" becserkészése PART1

noreply@blogger.com (ßatu) — Wed, 01 Jan 2014 14:53:00 +0000

Végre. Végre vége van az akciónak. Végre elkaptuk a bűnözőt. Végre visszamehetünk a bázisunkra pihenni. Végre nyugalom van. Végre nem kell rettegnünk éjszaka, hogy álmunkban lemészárolnak minket. És még sok-sok végre típusú gondolat cikázik bennem, de nem sorolom fel őket, hisz nem lényegesek. Mert sikerült. Legyőztük a gonoszt, megmentettünk egy országot, kitüntettek minket. Büszkék lehetünk magunkra. Sőt, büszkének kellene lennünk magunkra, de valami miatt nem megy. Inkább csendben nézzük egymást és félünk. Ez furcsa. Egyetlen sikeres hajtóvadászat után sem viselkedtünk így. Ennek oka van. De azt csak akkor fogjátok megérteni, mikor végére érek a történetnek...

November közepén elindultunk Chilébe az első küldetésünkre. Az első pár hétben nagyon óvatosak voltunk, ugyanis rengeteg rémes dolgot hallottunk az emberről, akit el kellett kapnunk. Úgy véltük, beilleszkedünk a városba, kiderítjük ki pontosan a célpont, majd levadásszuk. A helyet részekre osztottuk, úgy jártunk körbe-körbe és ismerkedtünk az emberekkel, épületekkel, csatornákkal. Én a keleti szektort kaptam, ahol, mint kiderült, pezseg a fekete élet. Tehát szerencsés voltam...
A második héten azonban rá kellett döbbennünk arra, hogy a határidőnk napokon belül lejár és kiraknak majd minket. Ezt persze nem akartuk, ezért ész nélkül elkezdtünk kutatni. A kezdeti óvatosságunkat elhanyagoltuk, embereket kérdeztünk a gyilkosról és körülnéztünk a feketepiacon is. Így utólag belegondolva, ez nem volt túlzottan okos dolog, de pánik helyzetben sokszor dönt rosszul az ember..
A lényeg az, hogy a kapkodásunkkal csak megnehezítettük a saját dolgunkat. Olyan dolgok következtek be, melyekre legrosszabb rémálmunkban sem gondoltunk. A gyilkos hamarabb megtalált minket, mint mi őt.

Ez egy este derült ki. Éppen a városrészemen bolyongtam, mikor arra lettem figyelmes, hogy két árnyékom van. Először nem izgatott, hiszen zenét hallgattam, és tök jó szám ment. Aztán bevillant valami olyasmi, hogy totál hülye vagyok. Egy gyilkost keresünk, én meg csak úgy elsétálgatok a városban egy lejátszóval a zsebemben.
A gyors önszidalmazás után kiszedtem a fülesem és elkezdtem a zajokra figyelni. Meg akartam tudni, kié az árnyék, illetve felmérni az illetőt.
Pár pillanat múlva hatalmas butaságot csináltam. Nem bírtam magammal, hátrafordultam. Azonban csalódnom kellett, ugyanis csak egy körülbelül velem egyidős srácot pillantottam meg a közelben.
Úgyhogy megvontam a vállam és továbbmentem.

Nemsokára kiértem egy forgalmasabb utcára. Kicsit megkönnyebbültem, hogy nem egyedül vagyok ott járókelő. Láttam magam előtt egy kislányt, aki egy plüssmackóval ballagott. Mivel nem volt határozott célom, elkezdtem követni. Azt hittem elvezet majd a belvárosba, vagy valami jó helyre, de nem így történt. Igazából nem sokáig jutottunk. Rákanyarodtunk egy elég lepusztult utcára aztán olyan öt perc múlva csattanást hallottam, majd a lány hirtelen összerogyott. Én pedig ledermedtem. Egyszerre suhant át a fejemen az összes, hol, mikor, ki, miért kérdés.
Megfordultam, nem volt ott senki. Jobbra néztem, majd balra, de egy lelket sem láttam. Nem gondolkodtam azon, mit teszek, tudtam, futni fogok. Méghozzá nagyon gyorsan.
Szerencsére épségben hazaértem. Ott mindent elmeséltem a többieknek. A beszámolóm alatt érdekes dolgokat fedeztem fel a társaim arcán. Egy újfajta lángot, hisz mindnyájan érezték, hogy valami történni fog. Ennek nagyon örültem.
A délután további részét a helyszín bejárásával töltöttük. Elmondtam, láttam egy fiút is a történtek előtt, de nem valószínű, hogy köze van a dolgokhoz. Bár, ugye sose lehet tudni...

Este abban a hitben feküdtem le, hogy előnyben vagyunk, miénk lesz a győzelem. Aztán kiderült, tévhitben éltem. Az éjszaka közepén valaki betörte az egyik ablakunkat és egy üzenetet hagyott a párkányom. Az illető nem volt túl kreatív, világosan leírta, nem szeretné, hogy kutakodjunk utána. Ha mi mégis folytatjuk a kíváncsiskodást, pár napon belül ki leszünk csinálva.
A levél jó hatással volt ránk. Korábbi rendezetlenségünk abbamaradt, összeszedtük magunkat. Hajnalig átbeszéltük, mit szúrtunk el addig, és miben kell majd változtatnunk ahhoz, hogy rajtaüssünk a gyilkoson.

Az éjjeli közös fejmosás hamar eredményhez vezetett. Két nap elteltével Oxána egy hatalmas mappával állított haza. A dokumentumok, melyeket összegyűjtött, tartalmazták a legutóbbi tíz év helyi gyilkosságait, illetve kábítószer lefoglalásainak statisztikáit. Négy olyan névvel találkoztunk, akik sokszor előfordultak, így arra gondoltunk, közöttük van a mi emberünk.
Bár nem állíthattuk száz százalékos magabiztossággal ezt, elég könnyen utána lehetett járni a dolognak, úgyhogy lecsekkoltunk mindent. Gyorsan szétosztottuk a bűnözőket, és elugrottunk a könyvtárba, ahol az újságokat tanulmányoztuk át.
Nekem elég nagy szerencsém volt, ugyanis a harmadik lapszámban megtaláltam az emberem, akiről azt írták, meggyilkolták a feldühödött függők. Ezt gyorsan elújságoltam a többieknek, akik nagyon megörültek a hírnek. Mint kiderült, ők is hasonlókat találtak, kivéve egy nevet.

Minden újság "A Moralez" néven emlegette. Cirka 18 gyilkossággal vádolták az elmúlt esztendőben, emellett az ország egyik legnagyobb számon tartott drog kereskedője. Eme sorok után kicsit elszörnyedünk, aztán eszünkbe jutott, hogy kampóssal is elbántunk, meg a férfival is, szóval képesek vagyunk rá, csak okosnak kell lennünk.
Ezt persze mondani könnyű volt, teljesíteni már pokoli nehéz. Pláne, hogy azt sem tudtuk, ő mennyit tud rólunk, mennyivel jár előttünk. Ja, és azzal sem voltunk tisztában, hogy egyáltalán ő fenyegetett -e meg minket. Ugyanis a város tele volt rossz fiúkkal, könnyen lehet, hogy valamelyik másik szúrt ki minket.

Ezt sürgősen ki akartuk deríteni, úgyhogy a könyvtárból egyenesen a feketepiacra mentünk. Tudtuk, ha ott van Moralez, fel fogjuk ismerni...

Készülés az első bevetésre

noreply@blogger.com (ßatu) — Sun, 17 Nov 2013 14:40:00 +0000

A balesetem utáni hétből nem sok mindenre emlékszem. A napjaim egyik felét kómában töltöttem, másik felét pedig tudatos alvással. Így jóformán jogos az emlékezetkiesés.
Azonban, úgy öt nappal ezelőtt úgy vélték a kórházi dolgozók, jól vagyok és kiengedtek. Ennek nagyon örültem. Elég ijesztő volt egy idegen Mexikói intézményben infúzióra kötve feküdni, miközben az orvosok beszédéből egy mukkot nem értettem. A velük való találkozások során sokszor megfordult a fejemben, hogy arról beszélgetnek, miként tesznek el majd láb alól. Szerencsére szó sem volt erről, csak nagyon beparáztam a heves artikulálástól és spanyol beszédstílustól.

Otthon egy hatalmas szidással fogadtak. Nem lepődtem meg. Sőt, a helyükben meg is ütöttem volna magam. Hisz előre megbeszéltük, nem keltünk feltűnést, messziről elkerüljük a hivatalos intézményeket (kivéve az iskolát), és szépen csendben eléldegélünk, amíg nem szól az intézet, hogy akció van. Ezzel szemben én egy hónapon belül agyrázkódást szenvedtem, több mint egy hetet feküdtem egy kórházban és minimum két ember tud rólunk. Egész jól összehoztam....
Miután jól lehordtak, megérdeklődték, hogy vagyok, mikor tudok ismét csinálni valamit. Elmondtam, egy hónapig semmi megerőltető mozgás, tesióra, iskola. Erre Oxána szeme felcsillant. Nem értettem, miért, úgyhogy meg is kérdeztem azonnal.
Elmesélte, két napja járt náluk egy követ a szervezetből. Megkaptuk az első megbízásunkat. És mivel én "beteg" vagyok, van igazolásom az iskolából való hiányzásra, velem már nem kell bajlódni, így én tuti benne leszek az első csapatban. (Úgy tűnik, az ember vadászat nem tartozik a megerőltető mozgásformák közé a rendőrnő felfogásában..)

Természetesen nem utasítottam vissza a kötelező ajánlatot. Megörültem, hogy az első akciónkban benne lehetek. Ezért azonnal további információkat kértem a többiektől a dologgal kapcsolatban. Ők pedig mindenről tájékoztattak. Már amennyit tudtak....
Elég hiányos volt az ismeretük. De állítólag mindössze ennyit mondtak nekik a panelban, hogy Chilébe fogunk utazni, ahol egy fővárosi bandavezért kell majd megállítanunk. Emellett elég határozottan felhívták a figyelmünket arra, hogy az Uruguayi csapatot pár hete küldték oda, öt nap alatt mind odavesztek. Tehát nagyon legyünk óvatosak.

Azóta kicsit kutakodtunk a bűnöző kiléte iránt. Találtunk róla pár dolgot, melyek elég aggasztóak. Például, a kontinensen ő vezeti a gazemberek listáját, átlagban heti két gyilkosságot és három lopást követ el, az áldozatait a legkülönbözőbb módszerekkel végzi ki. A cikkek szerint szeret játszani az emberi testtel. Tehát nem elég, hogy egy csaló, még egy kegyetlen orgyilkos is.
Ezek után úgy döntöttünk, a szokottnál is erőteljesebben felkészülünk az akcióra. Greggel, a tiltásom ellenére is, elkezdtünk lejárni a konditerembe edzeni. Persze nem bírtam sokáig emelgetni a súlyokat, így javarészt a fegyverek forgatását tanultuk. A panelban rengeteg volt. Ő mindenképp lőfegyvert szeretett volna, én pedig kiszúrtam magamnak pár nagyon szimpatikus kést.
Neki rengeteg tapasztalata volt vágó fegyverekkel, így segített nekem megtanulni használni őket, én pedig segítettem neki a célzás pontosságát fejleszteni. Tegnap mindketten sikeresen letettük a központi vizsgát és megkaptuk az eszközöket. (Ugyanis a szervezet csak úgy ad ki emberi élet kioltására alkalmas tárgyat, hogy az illető, aki használni szeretné azt, bebizonyítja a testületnek a hozzáértését.)

Tegnap meghoztuk a végleges döntést. A Chilei akciót Oxána vezeti, Greg, Cobbler, Meda és én pedig "kísérők" vagyunk. Holnap délután indulunk vonattal. A szervezet már lefoglalt nekünk egy szállást a városban. A gyilkos előkerítésére és elfogására kapunk két hetet. Ha teljesítjük a küldetést, továbbjutunk a következő fordulóba, közelebb kerülünk a fődíjhoz. És egy hónapig biztosan nem zaklatnak majd minket. Ugyanis a gyilkost nem mi húztuk ki a testület kalapjából, hanem az előttünk lévő csapat elbukott. Ilyenkor, ha teljesítjük a küldetést, bónusz pihenőt kapunk.
Viszont ha nem, kiesünk és valószínűleg meghalunk.

Remélem, képesek leszünk rá.... Szorítsatok!

Utállak agyrázkódás / Santos

noreply@blogger.com (ßatu) — Fri, 01 Nov 2013 14:01:00 +0000

A legutóbbi bejegyzésem óta jó három hét telt el. Szerencsére nem történt semmi baj, nem vadásztak le. Azért nem írtam, mert egy héttel később elutaztunk a versenyre és egészen idáig nem volt internetkapcsolatunk. Elég muris... Egy hatalmas szervezethez mentünk, teli vannak fegyverekkel meg minden, de internet sehol.... No, de sebaj. A lényeg az, hogy most itt vagyok és elmesélem az elmúlt közel húsz nap mozzanatait.

Legelőször a búcsú bulira került sor. Pontosan olyan volt, mint ahogy azt előre elképzeltem. Az este első felében rengeteget nevettünk, régi történeteket emlegettünk fel. A legnagyobb visszaemlékezést Sandy érte el nálam, ugyanis vele már oviba is együtt jártunk. Rengeteg közös sztorink volt. Aztán ott volt Hernando. Mikor visszatértem Magyarországra az ő segítségével tartottam el magam az első hónapokban. És persze a többiek, Ty, Dorothy, Naomy..... Jó volt velük beszélgetni.
A party végéhez közeledtével viszont előbújt belőlünk egy megmagyarázhatatlan depressziós hangulat. Úgyhogy sírás is volt rendesen. Akik itt maradtak, mind a lelkünkre kötötték, hogy egyedül sose menjünk sehová. Mindig együtt mozogjunk, mert eddig is azért éltünk túl mindent, mert egy csapat vagyunk. Ebben, teljes mértékben igazat adtunk nekik. Meg is fogadtuk, hogy végig egységben mozgunk majd.

A hét folyamán elintéztük a hivatalos dolgainkat, megváltunk az iskolától. Hála az égnek odabent nem tulajdonítottak a dolgunknak túl nagy jelentőséget, nem kommentálták a tervünket. Egyedül a földrajz tanárunk volt az, aki sok szerencsét kívánt nekünk, és ajánlott pár Mexikói természeti látványosságot. Nem is ő lett volna.... :)
Én azért pár embert külön megkerestem és további jó munkát kívántam neki. Ilyen volt a tesi, az angol és a matek tanárunk. Meg természetesen a diákújság vezetőnk. Őket tényleg bírtam...
A diákok közül a kézisektől köszöntem el. Meg pár osztálytárstól, akikkel jóban voltam.

Szombaton pedig eljött a nagy nap. Hajnalban, ötkor keltünk, mert a repülőgépünk 9 kor indult. Elég kómásak voltunk, otthon is felejtettünk pár dolgot. Szerencsére nem olyanokat, amiket itt nem tudunk beszerezni, de akkor is bénák vagyunk. Nem is tudom, hányadik olyan kalandunk ez, mikor elutazok fog és arcápoló kozmetikumok nélkül. Amikor rájöttem a dologra, csak fintorogtam egyet, aztán amikor kiderült, hogy egyedül Larina hozott magával fogkefét, kirobbant belőlem a nevetés. Annyira rohantunk reggel, hogy egyikünk sem ment be a fürdőszobába. Így senki sem vette észre az ott sorakozó dolgokat. Na, mindegy, jól kinevettük egymást és megbeszéltük, mielőtt elmegyünk, a központba beszerezzük a dolgokat.

Délután megérkeztünk Mexikóvárosba. Gyorsan elvégeztük a shopping dolgainkat, aztán elindultunk megkeresni a címet, amit kaptunk. Elég nagy csalódás ért minket. Egy lepukkant bérház volt az egész, előtte egy vigyorgó négerrel. Már éppen vissza akartunk fordulni, mikor az egyik ablakból ránk ordított egy férfi. Aztán tovább üvöltött valamit, amiből semmit sem értettünk, mert spanyol nyelven mondott mindent. Erre a néger elvigyorodott és betessékelt minket.
A panelba belépve elállt a lélegzetünk. Tele volt minden modern berendezésekkel, és minden szobának volt külön beléptető rendszere. A kint látottak alapján erre nem számítottunk. A reakciónkat elégedett nyugtázta a spanyol, majd angolul üdvözölt minket. Elmondta, mennyire örül, hogy eljöttünk, a többi csapat közül még csak egy orosz és egy ausztrál jelentkezett be eddig. Ez a hely a szervezet központja, innen kapunk majd fegyvereket, a küldetéseink után ide kell jönnünk, akár sikeres volt akár nem. Nagyjából ennyit mondott.

A szállásunkat persze Lionba tették. Se tengerpart, se semmi. Az ország belsejében lévő város. Annyit kértek, illeszkedjünk be a városba. Van pár iskola, azokba iratkozzunk be, hogy ne legyünk gyanúsak. Ja, és természetesen ne öten egy intézménybe. Szóródjunk szét...
Ez nagyon nem tetszett nekünk, de beletörődtünk.
Este aludtunk egy hatalmasat, a következő nap pedig megismerkedtünk a hellyel. Szép város, csak szokatlan.
A felderítés után kiválasztottuk az iskolákat. Na, ezen vitatkoztunk rendesen. Én még most is háborgok, mert sportiskolába küldtek. Annyiszor elmondtam, hogy nem fogok futkározni meg ilyenek, had menjek a fizikás suliba, de nem, nekem a sport kell. Hát, atya ég.

Az igazam már két nap után beigazolódott. A suli, ahová beíratott Oxána egy kő kemény sportintézmény volt. Rengeteg nemzetközi tini bajnok itt tanult. Én pedig nem tudtam velük tartani az iramot. Ez nem is zavart annyira, de az, ahogy rám néztek egy egy gyakorlat után, felvitte a vérnyomásom. Nem tudtam felfogni, hogy lehetnek a sportolók ennyire arrogánsak és lenézőek..
Szóval a délelőttök így teltek. A délutánokat pedig filmezéssel és ismerkedéssel töltöttem. Ugyanis az egyetlen előnyöm a többiekkel szemben az volt, hogy baromi kevés házit kaptam. Elméleti órám volt tíz, egész héten. Bezzeg testnevelés, naponta minimum három...

Múlt héten, szerdán elintéztem, hogy egy hónapig nem kelljen sportolnom. Nem direkt volt, de megtörtént. Egyik órán kézilabdáztunk, végre örültem, hogy egy olyan sportot játszunk, amiben jó vagyok. Az egyik ellenfél, pont, aki velem szemben volt, viszont a kézilabdára specializálódott, úgyhogy eléggé megkeserítette az életem. Eleinte élveztem, hogy végre vadulhatok, és hozzá tudok szólni a dologhoz. Aztán az egyik támadásunknál gondoltam egyet. Elhatároztam, hogy megcsinálok egy szélső befutást. A srác kicsit későn kapcsolt, úgyhogy örömmel nyugtáztam magamban, megleptem. Ám arra nem számítottam, hogy így is nekem jön majd. Ő viszont teljes erőbedobással letarolt. Ez nem is lett volna gond, csak a könyökét kint felejtette és teljes erőből a szemembe vágta. Én automatikusan oda kaptam a kezem, ezzel eredményezve azt, hogy a földre érkezéskor nem tudtam mivel megtámaszkodni. A legelső testrészem, mely a talajhoz csapódott, a fejem volt. Olyat koppant, hogy az ablakok is beleremegtek.
A játék hirtelen megállt. Mindenki csendben nézett. Én pedig nevettem egyet és felálltam. Rávigyorogtam a tettesre, mondtam neki, nincs semmi gond, előfordul, majd megindultam a labdához, hogy elvégezzem a büntetőt. Csak útközben összeestem. Ismét bevertem a fejem.
Aztán elsötétült minden... Mint mindig....

A kórházban ébredtem. A "gyilkosom" volt még bent rajtam kívül a szobában. Eléggé aggodalmas tekintete volt. Amint meglátta, hogy ébren vagyok, elkezdett hadarni. Én meg röhögő görcsöt kaptam. Lenyugtattam. Közöltem vele, nincs miért aggódnia, nem tudja, hányszor voltam már kómában életem során. Erre kicsúszott egy olyan mondat a száján, amit szerintem rögtön vissza is akart szívni. Ugyanis azt válaszolta nekem, hogy nem tudja, de sejti, hogy már párszor voltam ilyen helyzetben.
Határozottan nem erre a reakcióra számítottam. Fel is vontam a szemöldököm. Ő pedig elpirult. Valamiről elszólta magát.

Nem akart bunkó lenni, ezért elmondta, hogy van egy nővére, aki a fizika iskolába jár, és oda is most került egy új ember, aki hasonló hozzám. És tudja, hogy most indult valami nemzetközi gyilkos eltávolító akció. A barátom pedig eléggé olyannak tűnik. Úgyhogy gyorsan összekombinálta a dolgokat.
Most én vörösödtem el. Egyáltalán nem akartam, hogy lebukjunk, vagy, hogy valaki megtudja a dolgunkat. Ezt szerinte ő is így gondolta, úgyhogy gyorsan hozzátette, nem fog senkinek sem beszélni erről, ne aggódjak.
Ezt egy mosollyal nyugtáztam, majd bemutatkoztam neki. Ő is így tett. Kiderült, Santosnak hívják, nyolc éve kézilabdázik, a nemzeti válogatott tagja. Emellett segéd a terrorelhárításnál. Szóval ezért tudott ennyi mindent.
Meg is kérdeztem tőle, hogy akkor az emberek átlagban mennyire tudnak a dolgokról? Ő azt felelte, semennyire. Ő is csak azért, mert ott segít. Aztán mondta, hogyha bármire szükségünk van, szóljak neki bátran, bármit elintéz nekünk, "az adósom lett". Ennek megörültem.
Még rengeteg mindent szerettem volna megbeszélni vele, de jött a nővérke és kitessékelte. Én pedig megköszöntem neki mindent, majd lefeküdtem aludni.

Bevállaljuk! / Az álmok beteljesülnek

noreply@blogger.com (ßatu) — Sun, 13 Oct 2013 17:49:00 +0000

Gondolom, a cím elég lényegre törő, rájöttök belőle, hogy végül miként döntöttünk a versennyel kapcsolatban. Az egész mindössze egy szó, de annyi minden rejlik mögötte. Bátorság, belevalóság, csapatmunka, lelki erő, kockázat, és még rengeteg minden. Na meg persze a sok vita. Ugyanis nem egy tíz perc alatt döntöttünk a dologról. Sőt. Majdnem egy hétre volt szükségünk hozzá.

Greg először hallani sem akart róla. Rengetegszer elmondta nekünk, mennyire örül annak, hogy eddig mindent túléltünk. De ez nem jelenti azt, hogy mostantól direkt kell a bajt keresnünk. Szerinte jobb lenne, csendben meghúznunk magunkat ameddig csak lehet és csak vész esetén harcba szállni. Ezt valamennyire meg is tudom érteni...
Vele ellentétben Jakub viszont jó ötletnek találta a versenyzést. Ő azzal indokolta az álláspontját, hogy ha eddig átvészeltünk mindent, most is boldogulnánk. Ráadásul előnyt is kovácsolhatnánk a dologból. Mert ha megtisztogatnánk pár országot a gyilkosoktól, hatalmas hírnevünk lenne, és valószínűleg a férfi és társai leszállnának rólunk.
A legérdekesebb témához való hozzászólása Larinának volt. Ő azt mondta, egyedül sose vállalná be, viszont így, hogy velünk van, ha szeretnénk, ő benne van. De csak a társaság miatt. Számára a lényeg, hogy együtt lehessünk.

A többiek javarészt Larinával értettek egyet, így úgy határoztunk, igent mondunk. A döntés után elmentünk egy gyorsétterembe, megünnepelni a leendő kalandokat. Eleinte Greg kicsit morcos volt, de az este végére már ő is belelendült a tervezgetésbe. Erre jó okunk volt. Ugyanis halvány gőzünk sem volt arról, hogy milyen lehet odakint. Tény, hogy helyi viszonylatban világjáróknak minősülünk, de a Mexikói csúcsintézet elképzelése meghaladta a fantáziánkat. Így, mivel időnk volt, mint a tenger, elkezdtünk találgatni. Mindenki felvázolta, hogy szerinte hogy néz ki a tábor, a környék, a városok és végül, de nem utolsó sorban, mekkora bűnözőkkel fogunk majd szemben állni.
A nekem legjobban tetsző ötletözön a Johhnyé volt. Szerinte az épület egy hatalmas irodaház lesz. Alatta viszont kiképzőtábor fog működni. Onnan fogjuk majd kapni a fegyvereket és az ellátmányt. Ott gyakorolhatunk egy-egy küldetés előtt. A város egy tipikus mexikói település lesz, rengeteg barátságos latin emberrel. És persze minden este kimegyünk majd valami utcabálba.
Ezen verzió hallgatása nem csak engem töltött el kellemes érzéssel, hanem a többieket is egytől-egyig. A barátom elképzelése kapcsán több ember is elkezdett pozitív képet kialakítani a jövőnkről. Larinának pedig eszébe jutott rengeteg régi, kedves emléke. Meg is osztotta velünk őket.
Szegény csaj annyira belelendült a mesélésbe, hogy nem érzékelte az idő múlását. Így az egyik történetét meg kellett szakítania, mert a pincér közölte velünk, hogy záróra.

Mikor hazaértünk, nyomban ágyba bújtunk. Mindnyájan tudtuk, nagy napok következnek számunkra. Ki kell majd iratkoznunk a gimnáziumból, és vásárolnunk kell csomó túlélő cuccot. És ami talán a legnehezebb lesz, ez alkalommal nem angolosan fogunk távozni, hanem mielőtt lelépünk, tartani fogunk egy bulit, ahová mindenki elhívja a számára fontos embereket. Ugyanis könnyen lehet, hogy sokak számára ez a búcsúest lesz az utolsó találkozás. Ebbe belegondolni is rossz, de sajnos senki sem tudja majd garantálni azt, hogy épségben hazatérünk. :(
Az alkalom egyébként Kedden lesz. Először szombatra akartuk tenni, de végül úgy döntöttünk, véletlenül sem akarjuk meggondolni magunkat, úgyhogy már pénteken elrepülünk Mexikóba.

Egyébként más érdekes dolog nem történt az utóbbi hetekben. Kivéve talán azt, hogy a Schöle gyógyszerei miatt látott képzelgéseim beigazolódtak. Ezek a látomások egy éve kísértettek pár hétig. Miután elmúltak, el is felejtettem a dolgot, egészen múlt hétig. Akkor viszont nagyon gyorsan visszatértek az emlékeim. Mindössze annyi kellett az előidézésükhöz, hogy meglássam Patkányt a nyílt utcán. Először ledöbbentem, mivel azt hittem, vele már végeztünk. Aztán visszagondoltam a garázsban történő cselekményekre és megállapítottam, hogy lehet, lecsaptuk a gyereket, de nem öltük meg. Valószínűleg valaki megtalálta, mentőt hívott hozzá, ő szépen felépült, megszöktette a férfit és most itt vannak megint...

Mire végigzongoráztam a gondolatmenetem, eljutottam az első álmom színhelyéhez, a sikátorhoz. Mikor kapcsoltam, hogy basszus, ezt a helyet már láttam, -itt fognak majdnem meggyilkolni-, már késő volt. A semmiből termett előttem a két alak. Elkezdtek ütni, rugdosni. Nagy nehezen kiszabadultam a markukból, elkezdtem futni, remélve, hogy sikerül majd elmenekülnöm az álmom elől. Egy darabig tényleg elhittem, hogy képes vagyok rá.
Kis idő után úgy éreztem, nem bírok tovább rohanni, ezért megálltam. Nem kellett volna.
Jött a látomásból jól ismert, bumerángszerű fegyver. Pontosan úgy hasított a torkomba, ahogy azt előre láttam. A fájdalom mértékét viszont elég rosszul saccoltam meg. Úgy véltem, majd egy üvöltéssel elintézem a dolgot és tovább vánszorgok.
Jó naiv voltam... Fogalmam sincs, honnan vettem, hogy majd egy ilyen izével a torkomban tovább tudok menni.

Egész konkrétan mozdulni nem bírtam. Mintha ezer tőrt vágtak volna belém. Nem éreztem semmit, csak magát a nyilalló fájdalmat. Utána pedig elsötétült minden.
A következő dolog, amire emlékszem, az Ty kétségbeesett arckifejezése. Nagyon aggódott értem a srác. Pedig nem is tartozott a csapatunkhoz. Sőt, nem is tudott rólunk. (Legalábbis nagyon reméltem.)
Meg is kérdeztem tőle, hogyan akadt rám. Ő pedig elkezdett mesélni.
Elmondta, hogy Gregékkel lógott, mikor a srác kapott egy hívást, melytől teljesen elsötétült. Greg viszont nem akarta elmondani neki, hogy mi van. Ezért nem erőlködött tovább, hanem vele maradt. Mikor meglátott, totál ledöbben, de nem pánikolt be, hiszen elsősegélyes. Hívta a mentőket és azóta mellettem van.
A történetet hallgatva eszembe jutott, hogy Ty nem csak ez esetben mentett meg. Még minimum kétszer meg fog ez történni.
Ezt természetesen nem árultam el neki, nem akartam, hogy még jobban kétségbeessen. Azt viszont elmondtam neki, hogy a férfi, aki engem üldöz, veszélyes. Sőt. életveszélyes. Így ha ezentúl akármi gyanúsat észlel maga körül, feltéten szóljon majd nekünk, mert nem akarjuk, hogy levadásszák.

Az eset óta kicsit óvatosabban viselkedem. Nem akarom, hogy a héten történjen valami. Annyira közel vagyunk a versenyhez, nem kéne, hogy a Patkány és a férfi megint bekavarjon nekünk.
Azt viszont biztosan tudom, hogy még két ilyen eset lesz. Azoknak viszont nem tudom az időpontját, csak annyit, hogy Ty ott lesz majd a megmentők között...

A verseny, avagy egy új korszak kezdete

noreply@blogger.com (ßatu) — Fri, 13 Sep 2013 15:04:00 +0000

Mielőtt akármibe is belekezdenék, szeretném leszögezni, sajnálom, hogy nem írtam. Az utóbbi két hétben annyi minden történt, hogy az csak, na. Rengeteg új ember, új tantárgy, új tanár. És valószínűleg egy új kaland is kezdetét fogja venni nemsokára. Egy hatalmas verseny. De erről majd a végén számolok be, előtte elmesélem az első két hetem.

Mint minden évben, idén is undorodtam az új tanévtől. A dolog mértéke viszont meglepett. Ennyire még sosem éreztem azt, hogy nekem itt nincs semmi keresnivalóm. Az első két nap után már azon a véleményen voltam, hogy ezelőtt megjártam a nagybetűs élet poklát, minek nekem iskolába járni? Rengetegszer meg akartak gyilkolni, ám én mindig túléltem a merényleteket, hála a barátaimnak és a kommandónak. Ezek után sosem sem leszek biztonságban. (Mert még nagyobb gyilkosok fognak rám vadászni, hogy megdöntsék kampóst és a férfit.)
Ennek tudatában pedig tényleg nem valószínű, hogy a magyar irodalom szépségeinek ismeretére lesz szükségem életem hátralevő részében. Sokkal inkább egy túlélőcsapatra, akik segítenek elkapni a rám vadászó gyilkosokat.
Míg ezen elmélkedtem, három napom is eltelt. Igazából nem történt semmi említésre méltó az iskolában. Nem nyúltak bele semmibe, talán csak a hitélettel kapcsolatban történt pár apró változás. Ami engem csak annyiban érint, hogy hétfőn reggel 10 perccel hamarabb be kell mennem áhítatra. Nem túlzottan érdekel a dolog, mivel nem vagyok hívő, de ha elvárják, hogy megjelenjek, ám legyen. Úgy vagyok vele, az a pár perc nem oszt nem szoroz.

Ezen a héten viszont elég sok említésre méltó mozzanat történt. Kezdődött minden a keddi meglepetés dolgozattal. A töri tanár témazárót íratott a tavalyi anyagból. Ezzel nagyon meglepett minket. Aztán a matektanár követte a példáját, egy mindenkit sokkoló plusz-mínusszal. Az új fizika tanárnőtől csak szimplán félünk, magyaron ugyanúgy retardáltnak érzem magam, ahogy tavaly is...
Ja, és természetesen az idén is szerdán vagyok a leges-legantiszociálisabb állapotban az öt nap közül. Ezt már két hét eltelte után biztosra ki merem jelenteni.
Szerencsére Johhny jobban viseli a dolgot. Mondjuk neki nincs sok vesztenivalója. Ő új itt. Nem ismeri senki, vele szemben nincsenek alap elvárásai a tanároknak. Ellenben velem. Nem is tudom, mi zavar jobban. Az, hogy nem tudnak egy sima tinédzserként kezelni a velem történtek miatt vagy pedig az, hogy tudják, mire vagyok képes. És emiatt nem hagynak nyugton. Talán a kettő ötvözve.

Emlékszem, régen már akkor a falat kapartam, mikor valamelyik engem tanító felnőtt megemlítette az édesapám, mikor velem beszélt. Szerencsére elég sokan figyelmen hagyták azt a tényt, hogy az iskola aktuális vezetőjének a gyermeke vagyok, de nem mindegyik oktató volt ennyire jó fej.
De ez már nagyon régen volt. Körülbelül két hónapot töltöttem így a gimiben. Utána leléptem Adrianékkal megkeresni Kampóst. Mire végeztünk, a családom elköltözött, itt hagyta ezt a vidéket. Azóta nem is hallottam róluk semmit. És nem is akartam megkeresni őket. Valószínűleg jobb nekik nélkülem.
Egyébként, miután visszatértem, pár tanárom megérdeklődte, hogy nem akarom e felkeresni őket, de én nemet mondtam mindegyikőjüknek. Azzal vágtam ki magam, hogy ott van nekem Oxána, ő az igazi családom.

Na, de térjünk vissza a jelenhez!

Csütörtökön vendégek jöttek hozzánk. Éppen Larinával skypoltam, mikor Jax és Oxy betoppant hozzánk a bázisra. Örömmel üdvözöltük őket, de volt bennünk egy kis aggódás, hiszen tudtuk, hogy ők kettesben ok nélkül nem keresnének fel minket. Gondolom sejtették, hogy rögtön elkezdünk majd keresni valami hátsó szándékot a látogatásukban, ezért Jax rögtön a lényegre tért.
Elmondta, hogy kapott egy felkérést egy mexikói központú csoporttól. Természetesen nem egy környezetvédelmi alakulattól, hanem egy terror elhárítási egyesülettől.
Mint kiderült, ez a több országot is behálózó nemzetközi szervezet szeretne elindítani egy bajnokságot, melyhez csapatok jelentkezésére van szükségük. A verseny lényege az lenne, hogy az országokat meg kellene tisztítani az ottani aktuális fő bűnözőtől vagy bűnbandától. A szervezők viszont attól tartanak, hogy ha minden csapatot egy helyre küldenének, hamar híre menne a hajtóvadászatnak, így az ördögök is egyesülnének az egyesület ellen. Ezt úgy akarják elkerülni, hogy kis csoportokat indítanak útnak a legkülönbözőbb helyszínekre. Terveik szerint tizenkét csapatot összeszednek, mindenkit elküldenek valahová. Ha a banda teljesíti az adott országot, továbblép a következő szintre. Ez így menne addig, amíg el nem fogynak a rettegett bűnözők. Ha viszont nem sikerül teljesítenie az adott csapatnak a kiadott feladatot, kiesnek a versenyből és egy másik alakulat kapja meg az elvérzetteknek kiadott helyet. A verseny végén pedig az az egyesülés nyerne 1 millió dollárt, amely a legtöbb országot megtisztogatott.

Miután ezt Jax előadta, döbbenten néztünk egymásra. Nem tudtuk, hogy kerülünk mi a képbe. Gyorsan meg is kérdeztem őket. Először nem értették a kérdésem, majd mikor leesett nekik, Oxána nevetve közölte, hogy a szervező Jax régi haverja. Itt jöttünk mi a képbe. Mert a kommandós mesélt rólunk, hogy milyen lehetetlen helyzetben találtunk rá, viszont kitartottunk a végsőkig, és kampóssal leszámoltunk. Aztán ugyanígy túléltük a férfi rohamait is....
Ezt jól esett hallani, de nem voltam róla meggyőződve, hogy a versenyt nekünk találták ki. Ugyanis az is feltétel volt, hogy mindnyájan elmehetünk a bajnokság helyszínére, de egy-egy küldetésre mindig csak 5 ember mehet. Ezt először nem akartam megérteni, de pár perccel később rájöttem, hogy ez is az esemény titokban tartása végett van. Viszont öt embernek nehezebb végezni egy vérengzővel, mint tíznek...

Végül megegyeztünk Oxyékkal, hogy átgondoljuk a részvételt. Ugyanis ez egy olyan dolog, amit vagy mindannyian bevállalunk, vagy pedig mindnyájan hagyunk.
Holnap írok majd Larinának és Jakubnak. Jax szól a kommandójának, Johhny pedig összeszedi a többieket. Aztán kíváncsi vagyok, mi lesz a dologból...

Újra itthon, majdnem rettegésben

noreply@blogger.com (ßatu) — Fri, 30 Aug 2013 16:42:00 +0000

Egy hete említettem, hogy sikeresen elintéztük a férfit és Patkányt. A sikerünket a lehető legjobban megünnepeltük, majd rögtön a jövőnkön kezdtünk agyalni. Végül arra jutottunk, amit az előző bejegyzésben írtam. Elég izgalmas évnek nézünk elébe, ebben mindannyian egyetértettünk. Aztán úgy gondoltuk, nincs értelme tovább időznünk Lengyelországban. Pláne úgy, hogy mi vissza akarunk érni iskolakezdésre. Mert milyen dolog már az, hogy ez lenne a harmadik gimnazista évem, de még egyetlen évnyitón sem vettem részt eddig. Most meglehet az első alkalom.

A búcsúzkodással viszont voltak gondjaink. Ennyi közös szenvedés és harc után nagyon nehezen szakadtunk el egymástól. A buli hangulat itt átment depizésbe és tisztára virrasztás feelinge lett mindenkinek. Amin azután nevettünk egyet, mert Johhnyval megnyugtattunk mindenkit, hogy a csapatnak csinálunk egy Ts szobát, sőt, ha akarnak, skypolhatunk is majd egymással. Miután megegyeztünk ebben, fogtuk magunkat és felültünk egy Krakow-Budapest buszra. Amin egyébként nagyon kiakadtam, mert ócska egy járgány volt, de nagyon sokba került. Útközben meg is vitattuk, hogy legközelebb elkötünk egy repülőgépet, vagy Oxána hoz haza minket.
Ekkor még nem tudtuk, hogy a hazai vasútközlekedés még jobban keresztbe tesz majd nekünk. Ugyanis Budapesttől hazáig a szokásos 2-2,5 óra helyett 5 óra alatt jutottunk el, mert leszakadt a felső vezeték. Tény, hogy kibírtuk, meg már célegyenesben voltunk, de ennyit szerintem életemben nem bosszankodtam még, mint akkor. Eleve is szeretem szidni a MÁV-ot..

Mikor végre hazaértünk, elkeseredetten tapasztaltuk, hogy a házunk ugyanolyan állapotban van, mint ahogy ott hagytuk. Magyarul minden tárva-nyitva, szanaszét, a hűtő üresen. Ezért gyűjtöttünk egy jó nagy adag lelki erőt, majd bevásároltunk kajából. Aznap este elbarikádoztuk az ajtót, bár tudtuk, nem vagyunk veszélyben. De jobb félni, mint megijedni.
A következő délelőtt elmentünk a barkácsboltba. Minden szükséges eszközt beszereztünk az ajtók, ablakok megjavításához. A nap további részében pedig szereltünk. Elég hamar elment az idő. Nagyon élveztük a dolgot. Igaz, nem voltunk kifejezetten ügyesek, de közben beszélgettünk egy hatalmasat és megterveztük a tanévünket előre. Persze tudtuk mindketten, hogy nyilván nem fog minden olyan simán menni, ahogyan mi gondoljuk, de jó volt abban a hitben lenni, hogy ezentúl minden normális lesz.

Ma pedig kiderült, hogy a tökéletes jövőről kialakított képünk totálisan tarthatatlan. Szokás szerint meg kell húznunk magunkat. Ugyanis Oxána telefonált, hogy egy rabot megszöktettek egy lengyel börtönből. Még nem tudni ki, és miért, de nem lepődne meg, ha a férfit hozta volna ki valaki. Ebbe beleborzongtam. Ezt vonalon keresztül is érzékelte, úgyhogy gyorsan megnyugtatott, hogy amint élni hagyják a litvánok, utána jár a dolognak. Reméli, semmi köze nincs a dolognak a férfihoz, de amíg nem tud konkrét dolgokat, arra kér, legyünk óvatosak. Mi pedig nem tehettünk mást, beleegyeztünk.

Most azon agyalunk, hogy mi lesz akkor, ha a férfi az, és mire Oxána megtudja, ő ideér. Nem akarok vele újra találkozni. Egy életre elég volt belőle. De szerintem ezzel Johhny is így van. Csak a szerencsének köszönheti az életét. Nem lenne boldog, ha ismét összefutna az emberrel, aki majdnem megölte.
Úgyhogy most lehúztuk a rolót. Egy darabig szépen csendben elleszünk és várjuk Oxána hívását. Addig megpróbálunk otthonülős, kocka-filmezős életmódot folytatni...

Győzelem Part3 (Jövőbe tekintés)

noreply@blogger.com (ßatu) — Thu, 22 Aug 2013 10:11:00 +0000

Míg ezek lejátszódtak bennem, a férfi a magasba emelte fegyverét és lesújtani készült. Erre azonban nem került sor. Ugyanis egyszer csak megakadt és összeesett. Igen ám, csak a balta akkor már a magasban volt. Így az a gravitációnak hála, leesett, és agyoncsapta Johhnyt. Én pedig besokalltam. Elájultam az idegtől.

Aztán, magamhoz képest viszonylag hamar felkeltem. Ugyanis nem hagytak eszméletlenül. Valamelyikük addig pofozott, amíg egy hatalmas sóhaj kíséretében kinyitottam a szemem és körbenéztem. Már kezdtem volna üvölteni, hogy mit tett a gazember Johhnyval, de nem tettem. Ugyanis ő ébresztett fel. És nem volt semmi baja.
Itt össze is zavarodtam elég rendesen, ugyanis az utolsó pillanatok, melyekre emlékeztem, arról szóltak, hogy a férfi le akarja csapni a barátom egy baltával, aztán valami történik vele, de a szerszám ráesik a társamra. Ezt meg is akartam kérdezni azonnal, hogy akkor mi van, de nem tudtam beszélni. A nagy stressz hatástól elment a hangom. Csak néztem, bámultam bambán, és örültem, hogy életben van a Johhny.

Ő pedig észrevette a pillanatnyi elmezavarom és nevetve előadta, hogy a szerencsétlen momentum végét valószínűleg nem láttam. Ugyanis a gyilkos fegyver nem élével esett rá, hanem a fa nyelével telibe kapta a hátát, de a fém, éles része a földön landolt. Így csak jajdult egy nagyot, meg lett egy seb a hátán, de komolyabb baja nem esett.
A férfit pedig Meda találta telibe egy nyíllal. Miután megbizonyosodott róla, hogy nincs magánál, megkötözte és becipelte a furgonunkba. Majd megvárta, míg Johhnyval kitámolyogtunk.
Mire visszaértünk a bázisra, mindenki ott volt. A csapat összes tagja vigyorgott ránk, örült nekünk. De ez teljesen érthető volt, hiszen elkaptuk a fő ellenségünket, a férfit, és bezúztuk Patkány fejét. Ezt a sikert meg kellett ünnepelni.

A vacsora alatt teljesen olyan érzésem volt, mit, amikor annak idején elintéztük Kampóst. Mindenki nevetett, élt. Felelevenítettük a küldetésünket a kezdetektől. Megemlékeztünk az üldözés közben elveszített társainkról. És elkezdtünk agyalni azon, hogy mit csinálunk a jövőben.
Mint kiderült, majdnem mindenkinek vannak elképzelései. Jax, Meda és Justas természetesen folytatja a munkáját, Oxána talán visszamegy a litvánokhoz, de még nem tudja. Jakub maradni szeretne Magyarországon, hisz nagyon megszerette a helyet. Rick, Greg és én folytatjuk a gimnáziumot. Johhny, ha minden igaz jön velünk, mint cserediák. Larina pedig elmegy főiskolára designernek tanulni. Azt mondta, mindig is érdekelte a tervezés, most, hogy ennek vége, úgy érzi, belevághat.

Remélem mindenkinek sikeres jövője lesz. De ha nem is, annyi biztos, mindnyájunk számára egy új korszak fog kezdődni. Egy olyan világ, ahol nem vadászik ránk senki.
Jó, kampós elintézése után is ezt mondtam, a fene sem gondolta, hogy majd jön a Patkány. De most biztos vagyok benne, hogy így lesz. Nem létezik, hogy egy harmadik valaki is kipécéz magának minket. Legalábbis nagyon remélem..

A továbbiakban pedig remélem csak a gimis történeteinkről kell, beszámoljak. Biztos izgalmas évünk lesz. Pláne, hogy Johhnyval osztálytársak leszünk. Nagyon sok őrültséget fogunk csinálni, és ami a legfőbb, úgy fogunk élni, mint két teljesen átlagos 17 éves. Elvileg, ha Oxána nem tud visszailleszkedni a rendőrökhöz a hazájában, velünk tart majd és ő lesz a gyámunk. Erre az egy évre. Ugyanis amint betöltöm a tizennyolcat, már nem kell ezzel foglalkoznunk, hiszen felnőtt leszek. És élhetek egyedül. Jelen pillanatban pedig ki merem mondani, hogy megérem azt, hogy nagykorú leszek.

Győzelem Part 2 (Fogságban)

noreply@blogger.com (ßatu) — Fri, 16 Aug 2013 15:00:00 +0000

Aztán valaki megragadott hátulról. Küzdöttem, ahogy csak bírtam, de erősebb volt. Még hallottam a társam üvöltését, majd elsötétült minden...
Később egy körülbelül 10 négyzetméteres garázsban tértem magamhoz. Fel sem kellett mérjem a helyzetem, anélkül is tudtam, mi történt. Patkány valahogy kiszúrt minket, míg Larinával voltam telefonált a férfinak, aztán tőrbe csaltak minket. Nagyon szépen kifundálták a dolgot. Ez dühített.
Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy csak úgy elraboljanak, mikor úgy hittem, lépéselőnyöm van. Ahhoz meg pláne nem, hogy többedmagammal toljanak ki és ráadásul miattam.
Egy darabig rágódtam ezen, majd rájöttem, hogy semmit nem érek vele. Amúgy is nagyon szívesen farkasszemet néztem volna a férfivel végre, lett volna hozzá egy-két kérdésem, holott tudtam, nagyon csúnyán meg fognak kínozni utána. A bajom az Johhny volt. Őt is belesodortam a dologba. Neki igazából ez volt az első alkalom, hogy túszul ejtették. Nem tudtam, hogy fogja viselni, aggódtam miatta. Féltem, hogy megölik. Aztán kiderült, elég lett volna magamat félteni, mert, hogy is mondjam, elég nagy meglepetést okozott a gyerek.

Úgy bő három órával utánam ő is magához tért. Először nem tudta hol van, majd megpillantott és káromkodott egy hatalmasat. Erre kitört belőlem a nevetés. Majd belőle is. Gyorsan tisztáztuk a helyzetet. Nem volt bonyolult, mindössze elmondtam, hol vagyunk, és mit kell tennünk sürgősen. Ez elméletben istenien hangzott, csak sajnos kivitelezhetetlen volt. Ugyanis azt mondtam neki, sürgősen meg kell szöknünk innen, mert ki fognak nyírni. A probléma az volt, hogy lekötöztek mindkettőnket. Ezzel pedig nem nagyon tudtunk mit kezdeni. De szerencsére jött a Patkány és ez a gondunk megoldódott.

Máig nem fogom fel, hogy mi is történt pontosan, de a végeredmény a lényeg. Ami nekünk lett kedvező. Mert hát besétált a garázsba a hőn szeretett ellenségünk, majd kérdezgetett Johhnytól, aki próbált mindig a lehető legflegmábban válaszolni. Erre Patkány elvigyorodott, majd megkérdezte a társam, hogy ha lazít a kötelén, szívesebben beszélget e vele. Ezen majdnem felröhögtem, de nem tudtam. Ugyanis a kérdés után olyan dolog történt, amire egyikőnk sem számított.
Nem tudom miért csinálta, de megtette. A rágcsálóképű majdnem teljesen eloldotta Johhny kötelét majd megölelte. Ezen totál lefagytam. Lehet, pont ez volt a célja, hogy eljátssza a jóindulatút, majd ledermeszt minket. Szerencsére nem jött be neki.

Én persze kiakadtam a dolgon rendesen, de hála a magasságosnak a barátom észnél volt. Először elmosolyodott, mint akinek tetszik a dolog, még egy halk nevetést is megeresztett, majd a következő pillanatban lábai közé vette a bűnöző fejét, megragadta és egy nagy lendülettel tekert rajta egy hatalmasat. Olyat roppant Patkány feje, hogy még nekem is fájt. Aztán csak lestem. Nagyon meglepett a dolog. Ezt nem gondoltam volna az újdonsült bandatagról. (Jó, sejtettem, hogy erős, de ennyire?! )
Aztán fél perc alatt kiszabadult a kötélből. Igazság szerint, ez már gyerekjáték volt neki, azután, hogy eljátszotta, mennyire örül Patkány ölelésének.

Miután arrébb vonszolta a dögöt, rohant hozzám. De én közöltem vele, hogy hagyjon ott, siessen vissza a többiekhez és hozza őket, mert ha elég gyors, akár véget is vethetünk az ügynek. Ez feldobta, azonnal el is iszkolt a helyszínről, én pedig ott maradtam egyedül és vártam.
Vártam, hogy ki ér ide előbb. A bandánk vagy a férfi. Volt időm gondolkodni mindkét eshetőségen. Egyikben azonnal meghaltam, a másikban a férfi halt meg. Csak reménykedni tudtam, hogy Oxánáék érkeznek meg hamarabb. Na, meg azon is elmélkedtem, hogy vajon Patkány csak elkábult, vagy meg is halt. A szívem mélyén nagyon reméltem, hogy nem élte túl a támadást. Tény, hogy utána Johhnyt simán meg lehetett volna vádolni gyilkossággal, de ez nem érdekelt. Bíztam a csapatban és a lengyel rendőrség jóindulatában. Tavaly ők sokat segítettek nekünk.

Aztán egyszer csak nyílt az ajtó és mögötte felbukkant Johhny. Nagyon megörültem. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat és elmosolyodtam. Ez az állapot tartott körülbelül tíz másodpercig. Aztán a vigyorom azonnal lehervadt, mert megláttam a srác mögött a férfit egy hatalmas baltával a kezében. Üvölteni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Előre láttam, mi fog történni. Visszaszámoltam magamban. Egészen konkrétan láttam, Johhnynak hány másodperce van hátra.
A férfi rám vigyorgott, aztán Johhny is, de, csak mert nem látta, mi van mögötte. Hirtelen eltorzult az arcom és könnybe lábadt a szemem. Nem akartam elhinni, hogy ennek így kell történnie. Egy új barátot szereztem, körülbelül egy hónapra, ez futott át a fejemen utoljára.
Míg ezek lejátszódtak bennem, a férfi a magasba emelte fegyverét és lesújtani készült. Erre azonban nem került sor. Ugyanis egyszer csak megakadt és összeesett. Igen ám, csak a balta akkor már a magasban volt. Így az a gravitációnak hála, leesett, és agyoncsapta Johhnyt. Én pedig besokalltam. Elájultam az idegtől.

Győzelem Part 1

noreply@blogger.com (ßatu) — Thu, 15 Aug 2013 10:51:00 +0000

Otthon, édes otthon. De rég voltam már itt. Pedig csak durván 2-2,5 hónapig voltam távol, mégis ezt mondom. Mi ez a tavalyi majd egy évhez?! Úgy néz ki változik a dolgokhoz való hozzáállásom az idő múlásával. Ami persze nem baj, csak furcsa. Úgy néz ki, ezt teszi velem a kötődés és a szerelem. Ne essen ki a szemetek. Sok mindenről lemaradtatok. Mint látom, július végén írtam utóljára a táborból. Azóta rengeteg dolog történt. De semmi pánik, most már van időm, el tudok mesélni mindent. Kapaszkodjatok, elég meredek lesz.

Szóval, ott hagytam abba, hogy a festő tábor az idegeimre ment. Semmi bajom nem volt a festőkkel és magával a művészet ezen ágával, csak az oktatókat nem tudtam megérteni, miért gondolták azt, hogy mindenki Picassóként ment oda. De túléltem. Amúgy is a hét vége felé Greget többször kellett csillapítani, mint engem. Aztán hazamentünk és kifejtettük a véleményünket Larinának, aki bocsánatot kért és megfogadta, hogy legközelebb megkérdez minket, hová szeretnénk menni.

De végül nem lett következő tábor. A külső átalakítás megvolt, de más célból. Ugyanis időközben Oxánáék megtalálták patkányékat. És úgy gondolták, ideje kilépni a védekező zónából, lepjük meg őket. Mi pedig ezer örömmel segítettük őket ebben. Úgyhogy vasárnap elindultunk egy számunkra ismeretlen vidékre. Meta azt mondta, hogy ott van a bázisa az ellenségnek és nekik is van egy házuk a városban. Ott fogunk lakni és tartani minden, az üggyel kapcsolatod dolgot.
Nekünk csak annyi lesz a feladatunk, hogy járjuk az utcákat, vegyüljünk, de csak párokban vagy hármasával, hogy ne legyen gyanúsan magányos senki. Aztán, ha látunk valamit, jelentsük a kommandónak, ők pedig utánajárnak a dolognak.
Őszintén szólva, először néztem egy kicsit az ötleten, mert ha tudják, hogy ott vannak, akkor minek keresgélni őket az utcán álruhában? De aztán tisztáztak mindent. Úgy gondolják, még nagyobb lépéselőnybe kerülhetnénk, ha megtudnánk, pontosan melyik házban laknak, hányan vannak, stb.
Miután ezt is elmondták, összepakoltunk, majd útnak indultunk.

Amint odaértünk, rögtön az első bolt felé vettük az irányt Johhnyval. Nem tudom, miért vele mentem, hiszen úgy volt, Cobblerral leszek. De nem zavart a dolog, lehet annyira jó párost alkottunk Greg csitításában a sráccal, hogy ragaszkodott hozzám. Aminek persze csak örülni tudtam. Ugyanis patkányék ellen minimum jó duónak kell lennünk, ha túl akarunk élni velük egy találkozást. Hát, még ha el is akarjuk kapni őket.
A boltban inkább inni vettünk, mert nagyon melegünk volt. Meg hát alig volt pénz nálunk. Úgy beszéltük meg, hogy veszünk vizet, kenyeret, felmegyünk a szállásra, és csak utána fedezzük fel a várost. Ám a sors közbeszólt.
Éppen a pénztárnál lévő hatalmas sorban álltunk, mikor Johhny olyan arcot vágott, mint akit szíven szúrtak. Egy pillanatra megijedtem, hogy mi van, ha epilepsziás, de aztán csak felhúztam a szemöldököm, és körülnéztem. Pillanatokon belül megláttam azt a bizonyos dolgot, ami ezt a reakciót váltotta ki belőle. Vagyis, inkább aki. A másik sorban körülbelül egy-két hellyel mögöttünk volt Patkány. Csak úgy simán. Se testőrök, se kések, se fegyverek. Csak úgy natúrban.

Míg sorra kerültünk, fejben összeállítottam egy tervet. Aztán előadtam a társamnak. Eleinte kicsit ellenezte, mert nem akartam hazamenni, hanem rögtön követni az embert, de végül meggyőztem. Annyit kötött ki, hogy feltétlen hívjam fel előtte Larinát. De erre sem volt szükség, mert a boltból kijövet összefutottunk vele. Gyorsan elhadartam neki, hogy kit láttunk vásárlás közben és mire készülünk. Nagyon csúnyán nézett rám, de nem azért mert csapnivalóan rossz volt az ötletem.
Hanem azért, mert féltett, nagyon. Már az azelőtti tábor előtt is tapasztaltam nála ezt. Nem tudtam mire vélni a dolgot, először. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg belém van zúgva. Csak hát, én igazából nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Mert nagyon szép lány, és féltettem én is őt nagyon. Mindent megtennék annak érdekében, hogy ne essen baja. De ez nevezhető szerelemnek? Fogalmam sincs.
Na, mindegy, ott nem volt időm ezen rágódni, mivel már patkány fizetett. Ekkor követtem el azt a dolgot, aminek így utólag nagyon örülök, de akkor nagyon rizikós volt. Már éppen nyitotta volna a száját Larina, hogy leoltson, vagy megakadályozzon a tervem kivitelezésében, mikor megcsókoltam. Nem tudom, mit gondolt vagy érzett, de szerintem nem esett neki rosszul a dolog, mert belement. Míg smároltunk, mélyen egymás szemébe néztünk, egészen addig, amíg Patkány el nem haladt mellettünk. Ekkor Johhny bokán rúgott, én felszisszentem, Larina pedig sóhajtott egy hatalmasat, majd mosolyogva rám nézett és azt mondta, hogy legyek óvatos, és ha visszamegyek, ezt megbeszéljük.

Nem volt nehéz Patkányt követni, elég hétköznapira vette a figurát. Az elején le mertem volna fogadni, hogy nem gyanít semmit. Aztán mikor egy sikátoros részhez értünk, elbizonytalanodtam. Johhny nem, csak én. Halkan elsutyorogtam neki, hogy ez az őrült élet nekem egy sikátorban kezdődött, mikor görkoriztam otthon. Aztán, amikor sikátor közelében voltam, mindig megsérültem. Ez pedig nem egy jó előjel. De aztán megnyugtatott, hogy semmit sem sejt rólunk, úgyhogy mehetünk tovább. Bár így lett volna.
Úgy a háztömbök belseje felé egyszer csak idegen zaj csapta meg a fülem. Mintha a mögöttem lévő ház sarkánál neszt hallottam volna. Meg is álltam egy pillanatra, ezzel egy halk morgást kiváltva Johhnyból. Úgyhogy azonnal indultam is tovább. Nem akartam felhúzni a barátom. Pedig, lehet jobban jártunk volna. Ugyanis két háztömbbel később Patkány megállt, megfordult és elkezdett röhögni, azon az undorító hangján. Ott már tudtam, hatalmas bajban vagyunk. Rögtön nyúltam is a telefonomért, de nem volt térerő. Biztosra ment a gazember.
Aztán valaki megragadott hátulról. Küzdöttem, ahogy csak bírtam, de erősebb volt. Még hallottam a társam üvöltését, majd elsötétült minden...

To be continue...

Keep Calm and pamacs pamacs

noreply@blogger.com (ßatu) — Wed, 31 Jul 2013 11:47:00 +0000

Vasárnap írtam, hogy festők közé fogok utazni a héten. Már előre éreztem, hogy rossz helyre küldenek, de nem tudtam módosítani a dolgokon. Így hétfő reggel útnak indultam Johhnyval és Greggel Pozdamba. Akkor még lelkes voltam, mert két olyan útitársat kaptam, akiket kicsit összébb akartam hozni. Ugyanis külön-külön mindkettejükkel nagyon jól kijövök, ők viszont egymással még nem is beszéltek négy szem közt. Ez abból adódik, hogy Johhnyt a média táborban ismertem meg, Greg pedig akkor máshol volt. Ez az első alkalom, hogy egy csapatba kerültek.
Útközben kikérdeztük egymást egy két dologról. Például arról, hogy ki mennyire tud festeni vagy rajzolni. Mint kiderült, nem én vagyok az egyetlen, akinek halvány köze nincs a művészetekhez, csak én aggódom a dolog miatt a legjobban. Greg sosem festett még, csak általános iskolában, viszont ügyes kezű. Johhny régen rajongott a reneszánsz művészetért, de elmondása szerint alkotni nem tud. Én pedig egy kétbalkezes vagyok, tehát előrebocsátottam, hogy nem valószínű, hogy maradandót fogok alkotni.

Ez már az első napon be is bizonyosodott. Az oktatók rögtön úgy kezeltek minket, mintha valami neves mázolók lennénk. Aztán elkeseredetten tapasztalták, hogy nagyon amatőrök vagyunk. Egy délelőtt alatt sikerült megtanulnunk, hogy miként fogjuk az ecsetet, melyik színt hogyan keverjük ki stb. Nagyon unalmas volt, egyikünk sem élvezte, de végigszenvedtük a programot.
Aztán kaptunk egy kis szünetet. Ezalatt az idő alatt megebédeltünk, és tettünk egy gyors felfedezőtúrát a városban. Jól esett kikapcsolódni.
Később folytatnunk kellett a kurzust, ami az idegeimre ment. A vezetők csak szidtak, oltogattak minket, mert volt merszünk bénázni és nem oda pacsmagolni a dolgokat, ahová ők gondolták. Egy idő után már vissza kellett fognom magam, mert attól féltem, ha még egyszer beszól a nőci, ráborítom a palettám tartalmát. Szerencsére volt elég önuralmam így nem történt semmi incidens, de azért grimaszokkal igyekeztem az oktató tudtára adni, hogy nem tetszik nekem, amit csinál. A pofáimon Johhny nagyokat nevetett, Greg pedig csak csóválta a fejét és mosolygott.

Este kimenőt kaptunk. Elmentünk egy gyorskajáldába és teli ettük magunkat egészségtelen ételekkel. Erre nagyon nagy szükségem volt. Egyrészt megnyugtatott, másrészt jólesett, mert a tábori koszt pocsék volt. És természetesen meg tudtuk beszélni az aznap történteket teljes őszinteséggel. A program a többieknek sem tetszett. Ettől kicsit feldobódtam. Mert tudtam, hogy ezután nem csak én játszottam meg magam az órákon.

Tegnap szintén csak puffogtak ránk egész délelőtt. Az egyik után kiakadtam. Közöltem az oktatóval, hogy nem kéne olyan nagy reményt fűznie hozzánk, mert még életünkben nem festettünk. És amúgy is, mi baja van velünk. A többiek is ugyanannyira kezdők, mint mi hárman, de csak minket szid. Na, ezután elhallgatott és békén hagyta a csapatunkat.
Ebédnél Greg jól leszidott, mert azt beszéltük meg, hogy nem keltünk feltűnést, nem csinálunk botrányt. Olyanok akarunk lenni, mint a szellemek. Ott vagyunk, de mégsem. Hát, az most nem jött össze.
Délután szabadon mázolhattunk és kedvünkre alkothattunk. Ez a program nem volt rossz. Egy darabig.

Greget megszállták az emlékek a múltjából. Rájött, hogy kiskorában rengeteget alkotott. Na meg, hogy miről szóltak azok a művek. Ezért kedd délután, mikor be kellett mutatnunk a festményünket az oktatóknak, a barátunk kiakasztott mindenkit. Ugyanis megint megfestette Josht, tőrrel a szívében, lógva egy fa tetejéről. A nő csak sipákolt, a férfi pedig csak rosszallóan méregette a srácot. Én pedig megint tettem egy okos megjegyzést. Kijelentettem, hogy nem is értem mi bajuk van a dologgal, hiszen nem mondták egy szóval sem azt, hogy pillangókat kell festeni. Vannak emberek, akiknek sötét a fantáziájuk és ilyeneket tudnak a vászonra vinni nagyon jól.
Ezen kicsit elgondolkodtak, lehiggadtak egy kicsit. Aztán közölték Greggel, hogy ha még egyszer ilyet csinál, kiteszik. Mi pedig egész éjszaka ezen füstölögtünk..

Itt tartunk most. A mai napon még nem történt semmi incidens, de a délutáni óra még csak most jön. Kíváncsian várom.

Tapasztalatok az első testcserés hét után

noreply@blogger.com (ßatu) — Sun, 28 Jul 2013 09:53:00 +0000

Az előző részben említettem, hogy csütörtökön éjjel cseréltünk. Kicsivel a publikálás után megjelent Johhny és Daniel. Őket váltottuk. Oxána nem hagyott minket beszélgetni, rögtön elvitte őket az evezősökhöz, aztán minket az informatikusokhoz. Akkor még nem is jelentett ez problémát számomra. A gondok később jelentkeztek.

Két nap volt hátra a táborból, úgy gondoltuk Cobblerral, hogy ennyi idő alatt nem történet semmi negatív dolog velünk. Ez így is történt, de azért egy kis zavart keltettünk. Ugyanis nem tudtuk megbeszélni a többiekkel, hogy Johhnyék mit működtek eddig, kikkel vannak jóban stb. Így mikor megjelent előttem egy srác és kérdezett valamit a keddi napról, csak néztem rá zavartan és legszívesebben eltűntem volna a föld színéről. Miután vége lett a kínos jelenetnek, azonnal rohantam Davehez, mert ő ott volt egész héten, és szerencsére valamennyit tudott segíteni. Végül pedig eljött a szombat. Mindössze annyi dolgunk volt, hogy el kellett búcsúznunk az új barátainktól, megfogadni, hogy tartjuk velük a kapcsolatot a jövőben, és hazautazni. Otthon pedig elmondani a tapasztalatokat és még jobban tökéletesíteni a tervet.

Mire megérkeztünk a bázisra, már mindenki ott volt. Mi voltunk a leglassabbak. Persze ez nem volt gond, nem neheztelt ránk senki, csak nem szerettük volna azt, hogy ránk várjanak majd. A pillanatnyi elkeseredést azonban hamar felváltotta a jókedv. Mindenki beszámolt a saját élményeiről. Közben hatalmasakat nevettünk a saját hibánkból eredő kínos helyzeteken és megosztottuk egymással, hogy miként kerülhetjük el ezeket a szituációkat a későbbiekben. Én például elmeséltem a történetet az infós sráccal, Daniel pedig elmondta, hogy mikor felkelt pénteken az evezősöknél, az első dolga az volt, hogy bemutatkozott pár embernek. Aztán jött rá, hogy elvileg hétfő óta ott van. (Legalábbis a táborozók szerint) Larina pedig elkeseredetten közölte, hogy a hét másik cserékébe belegabalyodott és véletlenül Jaket küldte vissza az evezősökhöz.
Miután mindenki elmesélte a sztoriját, Oxána következett, aki elmondta, hogy milyennek látott minket a héten, miközben dolgoztunk. Meglepődve tapasztalta, hogy milyen jól feltalálta magát mindenki a kényes helyzetekben. Megköszönte, hogy azonnal hívtuk, amikor megláttuk a Patkányt. Szerinte ennek a gördülékeny csapatmunkának volt köszönhető, hogy senkivel nem történt semmi veszélyes a hét folyamán.

Viszont ő is felhívta a figyelmet arra, hogy a tervünkön kicsit változtatni kell. Mert jó, hogy most összezavartuk őket, és tény, hogy kifejezetten hármunkra vadásznak, de gyilkosok. Ezért ha megelégelik a dolgot, nem fognak lacafacázni, mindnyájunkat le fognak mészárolni. Ezt pedig senki sem szeretné. Éppen ezért a külső átalakítós akciónkban annyi módosítást tettünk, hogy ezentúl nem hármunk mintájára festjük ki egymást, hanem randomra. A hármas csapatok megmaradnak, de mindenki minden héten vadidegen küldőt kap. Így, ha jól csináljuk a dolgot, nem fognak kiszúrni minket.
Míg mi rejtőzünk, ők meg akarnak találni minket. Ezzel megy az idejük. Addig Oxánáék kitalálnak valamit, hogy véget vessenek a férfi pályafutásának. Ez lesz a nehezebb dolog, mert tény, hogy a rendőrség velünk van, de élve akarják a férfit. És ez megnehezíti a dolgunkat. Szóval nem ölhetjük meg, csak végső esetben, ha ránk támad. Ha mi vadászunk rá, akkor viszont élve kell elkapnunk és fogva tartanunk.

A következő héten Johhnyval és Greggel fogok menni egy festő táborba. Előre félek attól, hogy mi fog ott rám várni. Sosem voltam művész típus és egyáltalán nem tudok rajzolni-festeni. Brrr...
Próbáltam Larinát rávenni egy cserére Jakubbal, de nem engedi. Ahogy rám néz, látok a szemében kis részvétet, de nem tudom meghatni.. Bele kell törődnöm, hogy festegetni fogok egy héten keresztül...

Eddig működik!

noreply@blogger.com (ßatu) — Tue, 23 Jul 2013 10:24:00 +0000

Úgy tűnik végre valahára sikerült egy jó tervet kidolgoznunk. Persze nem akarom elkiabálni a dolgot, de eddig ez az első olyan Patkányék elleni ötletünk, mely négy napnál tovább élt. És még most sem halt meg. Csak menet közben is alakítanunk kellett rajta. Merthogy a férfiék ránk találtak, csakhogy találkoztak egy másik csoportunkkal is, így kicsit összezavarodtak. De nem hülyék, szóval hamar rájöttek volna arra, hogy ki kicsoda. Ezért kitaláltuk, hogy hét közben is váltogatjuk egymást, ezzel pedig totál megkavarjuk a dolgot. Az egészet Larina fogja kézben tartani, és remélhetőleg nem kavarodik be. Mert ezzel a döntéssel hatalmas felelősséget ruháztunk rá.
Ő persze élvezi, hogy irányíthat, szervezhet. Úgy tűnik lételeme a dirigálás. Én most pont vele vagyok, várom a cserém, Cobblerral egyetemben. Még nem tudjuk, ki fog váltani minket, vagy, hogy hová kerülünk. Ezt csak Larina tudja..

Egyébként nagyon jó volt az evezős tábor, csak kár, hogy nem maradhattunk végig. Majdnem az egész napunkat a kenukban töltöttük és eveztünk. Közben nem zaklatott minket senki a hülyeségeivel. Ezért nagyon hálásak voltunk.
Amúgy kettes túrakenukkal voltunk. Én Cobblerral kerültem párba. Az utak alatt zenét hallgattunk és hatalmasakat beszélgettünk. Jó volt végre egy hozzám hasonló gondolkodású, értelmes ember társaságában lenni. Ez az elmúlt időszakban ritkán adatott meg nekem.
Időközben feltűnt nekem, hogy ő is örült annak, hogy engem kapott. Valószínűleg néha neki is szüksége van egy-egy komolyabb beszélgetésre. A négy nap alatt megtudtam róla egyet, s mást, és megbeszéltük, hogy mit fogunk majd csinálni a férfival és Patkánnyal, ha végre elkapjuk őket. Utána pedig hazamegyünk, sörözünk egyet, és elfejeltjük az egészet egy életre. (Szép kis terv. Csak tudnám, mikor valósul már meg..)

Aztán eljött a harmadik éjszaka. Már aludt az egész tábor, mikor egy idegen alak bukkant fel a sátrak között. Egyszerre kaptuk fel a fejünket Cobblerral. Megéreztük, hogy valami nincs rendjén.
De szerencsére nem történt semmi incidens. Úgy tíz perc múlva valaki elhaladt a mi sátrunk előtt. Nekünk se kellett több, szépen kilestünk és megcsodálhattuk a Patkány hátát. Annyira védtelen volt, hogy megfordult a fejemben az, hogy leszúrom. Már hajoltam volna vissza a sátorba a késemért, de eszembe jutott, hol is vagyok. Aztán felvillanyozódtam, mert elvonult a susnyásba. Mi pedig szépen követtük.
Ott telefonált a férfinak, hogy megtalált minket, az meg jól leoltotta, hogy nem lehet, mert ő is megtalált miket. Itt majdnem hangosan felnevettem, elöntött a büszkeség. Végre zavart hallottam az ellenségből. Felbecsülhetetlen érzés volt.
A telefonbeszélgetés további része arról szólt, hogy a férfi megparancsolta neki, hogy derítse ki, melyikünk az igazi. Aztán fogta magát, letette a telefont, és felszívódott.

A következő napi túrán végig erről volt szó köztünk. Mit kéne tennünk. Lehet, egy hét sok idő? Elképzelhető. Akkor válthatnánk egymást hét közben is. Ezt a dolgot vetette fel Cobbler. Nekem pedig tetszett az ötlet, így felhívtam Oxánát, hogy gondolja át.
Ő pedig már éjszaka megjelent és hazahozott minket, úgy, hogy Jakenek egy szót sem szólt róla. Holnap pedig már más lesz ott helyettünk. Ez a csere egyedül a harmadik társunknak fog feltűnni. Ha minden jól megy továbbra is...

Életünk terve

noreply@blogger.com (ßatu) — Fri, 19 Jul 2013 16:59:00 +0000

Az elmúlt hetekben majd megőrültem. Nem elég, hogy baromira lecsesztek a történtek miatt, még azt is megtiltották két hétig, hogy két írjak a blogba. Ugyanis Oxána szerint elképzelhető, hogy az ellenségeink rátaláltak az irományaimra és az alapján tájékozódnak. Ettől teljesen letörtem. Aztán az elkeseredettségem düh váltotta fel. Mégis milyen dolog már ez? Szépen vezetem a túlélésem történetét, erre megtalálják és annak a segítségével akarnak kinyírni.
Ráadásul valószínű, hogy igaza van Oxynak. Ha nem hagytunk volna semmi nyomot magunk után, biztosan nem találtak volna ránk ennyire hamar. Azokat a bizonyos nyomokat pedig én hagytam. Hatalmas öngól rúgtam magunknak. Nagyon dühít a dolog. Na, mindegy.

Miután ezek a dolgok lejátszódtak, kicsit összetörtem és bűntudatom is lett. Szerencsére nem vagyok egy rágódós típus, úgyhogy viszonylag hamar összekaptam magam és elkezdtem ötletelni. Főként azért, mert én akartam kitalálni a legjobb dolgot, ami kivisz minket a jelenlegi helyzetből. Naphosszat törtem a fejem, de nem jutott eszembe semmi. Majd az egyik délután volt egy viszonylag mély és értelmes beszélgetésem, amiből több dolog is megfogott. Egész konkrétan arról kezdtünk el csevegni az illetővel, aki Jake volt, hogy milyennek lát minket, hogy érzi magát köztünk. Aztán egyszer csak rákérdezett, hogy amúgy van e fogalmunk arról, hogy mit fogunk tenni.
Ekkor jött el az a pillanat, amikor őszinteségi rohamot kaptam és elmondtam mindent. Válaszul kaptam egy tíz perces hümmögést és "mi lenne, ha" kezdetű befejezetlen mondatokat, majd végül felcsillant a srác szeme. Kitalált valamit. Azonnal fel is vázolta nekem. Lényegében arról volt szó, hogy ők maradnának segíteni, plusz Johhnyt idehozzák. Hárman valahogyan tudnának pótolni minket és akkor nem ránk, hanem rájuk kéne fokozottan figyelnünk. Ezt először nem nagyon értettem, aztán összeállt a kép.
Valami hasonlót akarhatott az új barátom, mint amit anno megcsináltunk Jakubbal. A segítőkből legyártjuk a hasonmásainkat, majd elküldjük őket különböző helyekre, míg mi inkognitóban maradunk, így az ellenség nem fog gyanítani semmit, és a társainkra fog vadászni, nem pedig ránk. Nekünk meg majdnem hogy csak a hasonmásainkra kell figyelnünk. Jó, persze magunkra is vigyázni kell, de így még mindig könnyen lépéselőnybe kerülhetünk velük szemben.

Ezzel az elképzeléssel meg is kerestem a vezetőnket, aki nem volt túlzottan elragadtatva az ötletemtől, de fontolóra vette. Majd két óra múlva megjelent előttem és gratulált. Először azt hittem poénkodik, de aztán kiderült, hogy tréfáról szó sincs, jónak vélte az alap ideám, csak egy kicsit átalakította.
Ő úgy gondolkodott, hogy Patkányék igazából csak pár tagunkra vadásznak, mégpedig azokra, akik a legjobban keresztbe tettek nekik. Magyarul Gregre, Jakubra és rám. Ezért elég lenne a segítőket csak hármunk mintájára átalakítani. Utána meg elküldeni őket egy-egy táborba. Így ha a férfi le akar csapni, zavarba jön, mert egyszerre több helyen is felbukkanunk, holott az eredeti Greg, Jakub és én nem csinálunk majd semmit, csak figyeljük az eseményeket.
Ez a gondolatmenet nagyon tetszett nekem, szóltam is a többieknek, hogy vitassuk meg. Hamar meg is beszéltük a dolgot, mindössze annyit módosítottunk, hogy mi nem figyelni fogunk, hanem becsatlakozunk valamelyik csoportba. Persze mindannyian másikba, így a három eredeti személyt nem tudják majd megtalálni együtt. Ez azért jó nekünk, mert így még jobban össze tudjuk zavarni az ellenségünket. Halvány fogalmuk sem lesz róla, hogy ki az átalakított és ki nem.
Ezután már csak meg kellett választani a hasonmásokat. Ez elég mókásra sikerült, mert a segítőkre hagytuk a dolgot. Ők pedig elmondták, hogy ki bőrébe szeretnének bújni és miért. Ebből alakultak ki heves viták, mert többen szerettek volna Gregek lenni, mint amennyi szabad hely volt. Végül nagy nehezen megszületett a végső felállás. Jakubbá alakítottuk át Davet és Jaket. Gregként próbálhatta ki magát Daniel és Cobbler. Az én külsőmet pedig megkapta Rick és Johhny.

Igen, Johhny. Róla még nem is meséltem, csupán megemlítettem, hogy rendes volt velem a táborban. Ő nem vett részt az utolsó éjszakai akciónkban. Szerencsére. Utána viszont rábeszélte Oxánát, hogy had jöhessen vele, mert hallott már rólunk egyet, s mást, és szeretne nekünk segíteni. Ezen a rendőrnő kicsit meglepődött, mert természetesen egy pillanatig sem gondolt arra, hogy esetleg én mondtam volna el a srácnak, hogy kik vagyunk. De akkor meg honnan tudott rólunk?
Ezt a következő napon elmondta nekem részletesen. Mint kiderült, tavaly, mikor mi kampósra vadásztunk, osztálykirándulásra mentek volna a ZK ba, ahová betörtünk. Miattunk elmaradt a kirándulásuk. Akkor még nem tudták miért, ezért kiderítették. Utána pedig már csak szimplán érdekelte őket az ügy kimenetele. Most pedig felismert engem. (Nem szólt volna, hogy tudja, ki vagyok…Na, mindegy.)
Aztán hallotta este Oxánát beszélni a nevelőtanárral, utána pedig elé állt és közölte vele, hogy ő akkor most szeretne vele tartani és segíteni nekünk. Oxy pedig úgy döntött, hogy beveszi a csapatba. Így került hozzánk Johhny.

A tervünk nagy próbatétele holnap fog indulni. 3 csoportra oszlunk, és úgy megyünk három különböző nyári táborba. Én Cobblerral és Jakkel megyek majd evezni. Már nagyon várom. Tudom, nem szórakozni küldenek el minket, de azért remélem, jól elleszünk majd.
A másik két csapat pedig majd hétfőn indul útnak. Biztonsági okokból nem mondtuk el egymásnak, hogy hová megyünk, így őket nem tudom, hol fognak kikötni. Az egész programot, hogy ki, mikor, hová megy, Larina fogja koordinálni a bázisról. Míg ő irányít, és néha boldogít minket, Oxy és a kommandó tudnak nyomozni. Így hatékonyan tudunk majd dolgozni. Legalábbis nagyon remélem. Szerintem ez életünk terve, ennek végre működnie kell.

Felfordulások PART4 (Lengyelország&Tábor)

noreply@blogger.com (ßatu) — Fri, 05 Jul 2013 14:31:00 +0000

Miután felültünk a vonatra, azonnal eszünkbe jutott minimum hét dolog, amit otthon hagytunk. Ez is egy, a csapatunkra nagyon jellemző vonás. Néha nem ártana kicsit precízebbnek lennünk. Történetünk során nem egyszer kerültünk nagy bajba a saját figyelmetlenségünk miatt. Ne de mindegy...
A kifelejtett cuccok listáját Lengyelországig kibővítettük húsz eszközre. Ezért mikor megérkeztünk, rögtön kerestünk egy plázát, hogy a legszükségesebbeket beszerezhessük. Oxána vett egy GPS-t és egy mobilt, Daniel és Dave ruhát vásároltak, én pedig elszaladtam tusfürdőért és fogkeféért.

A shoppingolás után megkerestük a buszunkat, mely elvitt minket Jace városába. Az út csupán két óra volt, nekünk viszont sokkal többnek tűnt, mert már nagyon ott szerettünk volna lenni a rég nem látott barátunknál. Mikor végre megérkeztünk, teljesen másféle fogadtatásban volt részünk, mint legutóbb. Míg az előző alkalommal Jace aggódva nézett ide-oda, hogy le ne bukjunk és keserűen mosolyogva üdvözölt minket, most őszintén vigyorogva ölelte át Oxánát és rázott kezet velünk. Leírhatatlanul örült nekünk, és annak, hogy végre láthat minket. Persze ő is tudta, nem így akartunk ismét találkozni, de ez most így jött össze. Ezért nem is búslakodtunk, mi is hasonlóképpen köszöntünk neki. Emlékszem, tavaly még én sem tudtam megereszteni egy halvány mosolyt sem, annyira féltem. Most meg vigyorogtam, mint a töklámpa. És nem féltem, pedig tisztában voltam (és vagyok is) vele, hogy üldöznek, de úgy érzem leráztuk Patkányékat egy darabig. Itt pedig egy összeszokott csapat segít minket, mert még Shöle is csatlakozott. A svéd nyomozónő és Jace nagyon jó csapatot alkotnak. Amíg velünk vannak, úgy gondolom, nem eshet bajunk.

A nap további részét azzal töltöttük, hogy bejártuk az ismerős helyeket a városban, illetve meglátogattunk pár embert a tavalyi segítők közül. Majd estefelé megérkezett Shöle. Ő kicsit visszafogottabb volt, mint Jace, de látszódott rajta, hogy nagyon örül nekünk. Miután ő is csatlakozott hozzánk, elmentünk vacsorázni és megbeszélni a további lépéseket. Mint kiderült, nem csak mi gondoltunk arra, hogy valamivel le kell kötnünk magunkat itt, hanem ők is. Nekik, ellenben velünk, volt már konkrét elképzelésük is. Egészen pontosan az volt a tervük lényege, hogy ne tartózkodjunk egy helyen egy hétnél több időt. Ezért beszerveztek minket különböző táborokba. Ezen kicsit megdöbbentünk, de utána mindnyájunknak leesett, hogy miért is jó ötlet ez.

--Ugye, mi meglógtunk itthonról, legrosszabb esetben 24 órán belül észrevették a dolgot. Utána viszont még rá kellett jönniük arra, hogy merre indultunk el. Úgy véljük, ez minimum két napot igénybe vett. Aztán el kell jutniuk ide. Összességében tehát négy nap előnyünk tuti van. Emellett, ha itt szétválunk, ők pedig ideérnek, meg kell keresniük a csapatunk összes tagját. Ami nem kis feladat egy hatalmas országon belül. Mert természetesen nem egy táborba megyünk mind heten. Én egyedül megyek, míg Rick és Jakub, Dave és Daniel, Greg és Cobbler együtt.--

Én személy szerint egy médiás dologba kerültem. Jace fuvarozott el Łeknoba, ugyanis ott került megrendezésre a tematikus tábor. Az első tíz percben nagyon össze voltam zavarodva. Ijedt voltam, azt sem tudtam hol vagyok, és ami a legrosszabb, semmit nem értettem abból, ami körülöttem folyt. Talán ez idegesített a legjobban. De sebaj, utána nagyon belejöttem a dolgokba.
Először megkerestem a szobámat. Tök magabiztosan benyitottam, majd megpillantottam a berendezést és a lakótársaim. Hirtelen annyira zavarba jöttem, hogy magyarul köszöntem és mutatkoztam be, úgy hogy az fel sem tűnt nekem. Csak akkor jöttem rá, mikor a szobában lévők furán néztek rám és karattyoltak valamit lengyelül. Erre fintorogtam egyet, elnézést kértem és előadtam magam angolul is. A nap végére egész jól megbarátkoztam velük. Körülbelül egyidősek voltak velem, így megértették, miért vagyok kicsit feszült ennyi idegen nyelvű ember között.

Aztán a következő napon volt csomó megbeszélés, melyekből egy kukkot nem értettem. Nagyon elkeseredtem, ezt észre is vették rajtam a többiek, így délután megkeresett Johhny, és mindent elmondott nekem. Kiderült, csak arról volt szó, hogy ki milyen csoportba akar jelentkezni.
Miután ezt kiveséztük, megkerestem a csoportvezetőnket, hogy feliratkozzak valahová, de a nő nem tudott angolul. Ezért előkerítettem Mattot, hogy segítsen. Végül sikeresen bekerültem a külföldi tudósítók klubjába.

Csütörtökig minden rendben ment. Aztán viszont kezdtem elfáradni. Nem aludtam valami sokat a táborban. Ugyanis nagyon nagy volt a hőség, emellett rengeteg volt a szúnyog. Meg persze mindig hajnalban feküdtünk le, mert átbeszélgettük az éjszakákat. Emiatt többször is megfenyegetett a táborvezető, hogy hazaküld, mert állítólag többször szegtem meg a házirendet, mint ők betartották...
Az ember negyedik ilyenfajta kitörése után a két Jimmy ki is fejtette, hogy ez beteg, nem normális. Semmiségekért kezdett el üvölteni velünk, és dugta az orrunk alá a szabályait. Pff...

Aztán pénteken minden fordult. Ez volt az utolsó együtt töltött napunk a táborban. Aznap nem történt semmi érdekes. Az események este kezdődtek. Mikor is úgy döntöttünk, elegünk van a táborvezető kiakadásaiból. Úgyhogy fogtuk magunkat és kilógtunk a táborból. Eleinte csak az udvaron bóklásztunk, a mólónál jártunk, majd bementünk a velünk párhuzamosan zajló judo tábor edzőtermébe, a tatamikhoz. Ott ugrándoztunk a félkemény szőnyegeken, nem törődve a körülöttünk burjánzó szúnyogokkal, és hagytuk, hogy a klíma fújjon minket. Nagyon euforikus érzés volt. Ebben az akcióban hárman vettünk részt, Larina, Jake és én.
Miután ezzel megvoltunk, úgy gondoltuk, nem elégszünk meg ennyivel, így kimásztunk a kerítésen és bóklásztunk egyet a városban. Ezt nem kellett volna, és nem a házirend miatt.

Hanem azért, mert incidens történt az utcán. Tök vidáman sétáltunk és beszélgettünk egy darabig az eddigi életünkről, mikor egyszer csak valaki elénk ugrott és hasba szúrt egy tőrrel. A következő pillanatban pedig eltűnt a szemünk elől. Ezt a pár másodpercet egyikünk sem tudta feldolgozni egy percen belül. Végül Larina törte meg a csendet, azzal, hogy elővette a telefonját és megkérdezte, hogy hívhatja e a mentőket, vagy inkább valami privát számot tárcsázzon e. Én pedig megadtam neki Oxána számát. Míg ő telefonált, nagyjából megszoktam a fájdalmat, így újra képes lettem gondolkodni. Hirtelen nagyon hálás lettem a lánynak, hogy nem hívta azonnal kétségbeesetten a mentőt. Mi a fenét kezdtek volna velem?!

Pár perc múlva Larina visszatért és azt mondta, két órán belül itt lesznek értem, de addig ki kell húznom valahogy. Megnyugtattam, hogy minden oké, nem egyszer éltem már át hasonlót, két órát röhögve kibírok késsel a hasamban. Ezt ő nem nagyon akarta elhinni, de mikor már fél órája beszélgettünk, kezdett megnyugodni. Azt mondta, olyan gyógyhatású doktor hangom van. Ezen jót derültem..

Úgy másfél órája ülhettünk ott, mikor Jake felpattant. Nem tudom mit érzékelt, de a hevessége nagyon megijesztett. Mint kiderült, nem ok nélkül. Újabb támadók érkeztek. Csak sokkal többen, mint az előbb. És sokkal vadabbak is voltak. Gondolkodás nélkül elém ugrott az egyik és kirántotta a tőrt a hasamból, majd a combomba vágta. Aztán egy másikat, ami nála volt, a karomba szúrta. Kis híján elájultam a fájdalomtól, de megembereltem magam, mert két ártatlan emberrel voltam.
Azt reméltem, fognak és magukkal visznek, de nem így történt. Larinát eszméletlenre verték, Jaket pedig hátba szúrták. Majd megkötöztek minket.

Ekkor érkezett meg a felmentő sereg. Gyanítom, Oxána sejtette, hogy vissza fognak térni, így nem bízta a véletlenre a dolgot. A fél bandát magával hozta. Ennek eredményeképp ő, Shöle, Jace, Meda, Jax és Justas nagyon hamar elbánt a támadóinkkal. A harc után kioldozták a köteleinket, Oxyt elküldték a táborba, hogy beszéljen a nevelőkkel, hármónkat pedig elszállítottak a bázisra.

Felfordulások Part 3 (A költözés)

noreply@blogger.com (ßatu) — Fri, 28 Jun 2013 15:34:00 +0000

Az előző részben említettem, hogy végre keresztbe tettünk Patkányéknak. Ugyanis az erdőben sétálva rábukkantunk a titkos búvóhelyükre. Ott kicsit szaglásztunk, majd értesítettük a rendőrséget a dologról. Ők lefoglaltak szinte mindent, mindössze két dolgot, az ellenségeink fegyverét engedték megtartani. Nekünk ez pont elég volt, így teljes diadalittassággal tértünk haza aznap. Arra viszont nem gondoltunk, hogy ezt a férfi és a segédje nem fogják annyiban hagyni. Ennek most isszuk a levét, mert úgy néz ki, hogy az elmúlt egy hónapban elkezdtek minket vadászni. Elég nagy iramban...

Az első napokban még nem történt semmi, kibuliztuk magunkat és elkönyveltük, hogy jó úton haladunk a végső siker felé. A tény, hogy ennyire simán ment minden, mindössze két embert, Greget és engem hozott zavarba. Mindketten úgy gondoltuk, hogy tuti forralnak valamit ellenünk, és kis idő elteltével érzékelni is fogjuk a dolgot. Ezt az elméletet előadtuk Oxánának is, aki először elgondolkozott, majd közölte, hogy nem baj, egyre erősebbek vagyunk, simán legyőzzük majd őket. Ez persze nem így történt...

Úgy jó két hét semmittevés után ismét elkezdtünk nyomozni. Képtelenek voltunk egész nap ülni és lustálkodni. Egyszerűen zavarta a csapatot, hogy nincs semmi tennivaló, veszély és kockázat. Éppen ezért a kutakodást rögtön a kis házban kezdtük. Tudtuk, hogy nem fogunk ott találni semmit, de azért megnéztük. A túrából hazaérve viszont kaptunk egy pofont. Igencsak nagyot néztünk, amikor a saját lakásunkba lépve megláttuk Davet eszméletlenül, vérben fürödve a padlón. Először szóhoz sem jutottunk. Kellet jó öt perc mire magához tért a csapat. (Elég sok mindenre fel vagyunk készülve, de az ilyen típusú, hirtelen, vad csapásokra nem. Elég rutintalanok vagyunk amúgy is, tehát nem reagálunk túl jól a meglepetésekre. Ez a csapatunk gyenge pontja. És ezt valaki nagyon jól kihasználta akkor...) Miután felocsúdtunk megpróbáltunk életet verni Davbe. Elég nehezen ment. Már éppen kezdtünk pánikba esni, hogy lehet megölték, mikor feléledt a srác.
Aztán öt perc alatt elhadart mindent. Elmesélte, hogy a férfi és a patkány jártak nálunk, keresték a fegyvereiket, de nem találták meg egyiket sem. Ezután elkezdtek faggatni a társunkat a gyilkoló eszközökkel kapcsolatba, ám Dave nem mondott semmit. Ezen berágtak, eszméletlenre verték a barátunkat, és távoztak.
Ezen események hatására úgy döntöttünk, erősebb védelemre van szükségünk. Ezért felvetettem, hogy lehet nem ártana, ha mindenki tartana magánál egy kést. Mindig, még az utcán is. Az ötletem először nem nagyon tetszett Oxánának, de később beadta a derekát. Mi pedig nekiálltunk kutakodni a konyhakések között.

Már a következő nap folyamán bebizonyosodott, hogy a fegyvertartással kapcsolatban hozott döntésünk nagyon is jó ötlet volt. Ugyanis olyan történt velem, mint azelőtt soha. (Na, jó, talán Litvániában egyszer történt velem hasonló dolog.) Rám támadtak a nyílt utcán. Még szerencse, hogy csak a patkány volt ott, nálam pedig volt kés, így könnyen hárítottam a támadásait. De akkor is le voltam döbbenve. Ilyet, sőt, még csak ehhez hasonlót sem csináltak eddig. Ezelőtt megpróbáltak titokban maradni, úgy elintézni minket. Egész hazaúton ezen gondolkodtam, hogy mitől lett nekik ennyire sürgős a dolog. A választ a kérdésemre viszont csak jóval később kaptam meg.

Ugyanis a bázisban kitört a káosz. Még mielőtt betoppantam volna a lakásunkba, hallottam, hogy kicsit nagy az alapzaj. Ebből sejtettem, hogy valami nem lesz rendben. De arra nem nagyon számítottam, hogy Ricket is megtámadják az utcán. Mint kiderült, kettőnk közül ő járt rosszabbul. Míg engem a patkányképű próbált megölni, rá a férfi támadt. Így azt hiszem nem is kell folytatnom ezt a dolgot, egyértelmű, hogy ő sokkal súlyosabb sebeket kapott. Azaz, inkább kis híján meghalt. Azt volt a nagy szerencséje, hogy Cobbler éppen arra járt és közbeavatkozott és megmentette.
Ez is elég nagy baj volt, de nem a legnagyobb.
Mert ugye mindkét támadónkat nagyon jól ismertük. Elég jó teóriának bizonyult az, hogy nagyon dühösek lettek ránk, amiért megloptuk őket, ezért minél hamarabb végezni akarnak velünk. Igen ám, de akkor ki támadt Oxánára a piacon, mikor patkány és a férfi velem és Rickkel küzdött? Na, ez volt az a kérdés, melyre egyikőnk sem tudott válaszolni. Viszont egyformán aggasztott mindenkit a bandából. Egy harmadik ember, aki a halálunkat akarja....

Két óra tanácskozás után sem jutottunk egyről a kettőre, ezért felhívtuk Jaxt. Ő pedig behívta a beszélgetésbe Schölét. Velük kicsit gyorsabban haladtunk, ugyanis ők hozzáférnek olyan információs szerverekhez, amikhez mi nem. A segítségükkel hamar kiderítettük, hogy nem csak ketten vannak a nyomunkban. Ők csak a vezetői az egésznek. Tulajdonképpen egy egész mozgalom áll mögöttük. Ami ráadásul egy olyan szervezet, mely abszolút ellenünk irányul. Magyarul az össze tagja holttan akar látni minket.
Ezek a tények kicsit transzba ejtettek minket. Főleg azért, mert megtudtuk, hogy igazából mi történt velünk az utcán aznap. A férfi és az emberei megérkeztek és ránk vadásznak.
Na meg persze ráeszméltünk arra is, hogy nem mi irányítunk. Egyetlenegy diadalunk volt, a kis háznál. Amúgy pedig örülhetünk, hogy életben vagyunk...

Ezek után azonnal elhatároztuk, hogy nem maradunk Magyarországon. Ebben mindannyian egyetértettünk. Viszont azt, hogy hová meneküljünk, senki sem tudta. Mikor megkérdeztük Oxyval a csapatot, csak ültek és néztek ránk. Nem tudom miért nem mertek ötleteket mondani. Tény, hogy nagyon feszültek voltunk, de sosem haraptuk le senki fejét.
Végül Daniel törte meg a csendet. Megkérdezte, hogy mi lenne, ha visszatérnénk valahová a múltamból. Valószínűleg úgy gondolkodnak majd a gyilkosok, hogy úgy sem megyünk olyan helyre, ahol már voltunk.
Először nem tetszett az ötlet, hogy visszamenjek Litvániába vagy Svédországba, ugyanis majdnem minden kampóshoz köthető dolog ott játszódott. Aztán eszembe jutott egy harmadik hely. És egy harmadik személy. Jace Lengyelországból. Emlékszem, tavaly, mikor átkutattuk a ZK-kat, nála húztuk meg magunkat.
Amint eszembe jutott a dolog, elvigyorodtam és megkértem Schölét, hogy szerezze meg nekem a telefonszámát. Mondhattam volna azt is, hogy beszéljen vele, de nem szerettem volna az akarata ellenére belerángatni a dologba a barátom. Úgy gondoltam, majd én beszélek vele, és ha szeretne segíteni, akkor hálásak leszünk neki, ha nem, akkor meg keresünk más helyet.
Természetesen egy pillanatig sem képzeltem, hogy nemet fog mondani nekünk, de azért kiadtam a parancsot, hogy ha úgy alakul a dolog, akkor találjanak egy másik úti célt.

A svéd nyomozónő elég gyorsan, fél órán belül megtalálta nekem Jace számát, én pedig azonnal fel is hívtam. A hívásom annyira sikeres volt, hogy egy órán belül már csomagoltunk az útra. Csupán azt nem tudtuk, mivel, és hogy megyünk oda. Ezért megkértem a többieket, hogy pakolják össze a cuccaim. Míg ők a bőröndöm intézték, lecsekkoltam a menetrendeket. Elég rossz volt. Úgy nézett ki, ha még aznap délután elindulunk, akkor is csak másnap délben érünk oda. Így tehát bíznunk kellett a meglepetés erejében, abban, hogy titokban tudjuk tartani a távozásunkat.
A sok kockázat miatt nem is késlekedtünk. Gyorsan összepakoltuk a dolgainkat, kivonultunk a vasútállomásra, majd felszálltunk az első vonatunkra.

Vérengzés a Sportviadalon (KÜLÖNKIADÁS)

noreply@blogger.com (ßatu) — Sun, 23 Jun 2013 18:15:00 +0000

Kedves olvasóim!
Mint látjátok, több mint egy hónapja nem került újabb történet a blogba. Ennek oka nem más, mint az, hogy neveztem egy novellaíró versenyre. A végeredményt beküldés előtt pár embernek megmutattam, eddig csak ők láthatták a történetet. Most viszont úgy döntöttem, nyilvánosságra hozom az írást. Igaz, semmilyen szálon nem kapcsolódik a blog sztorijához, de az én művem. A témája természetesen horror.
Tehát, fogadjátok szeretettel ezt a kis különkiadást, mely egyben életem első novellája.

Vérengzés a Sportviadalon

2012. április 18-a piros betűs nap volt számomra. Ugyanis aznap indultam útnak életem első többnapos versenyére. Nem is akármilyenre. Egy hatalmas sportrendezvényre. Egészen pontosan a Nagykun Diák Sportviadalra. Ez egy nagyon népszerű esemény a kun városok diákjai számára, kétévente tavasszal rendezik meg.
Természetesen nem egyedül vágtam neki a dolognak. A sulinkból majdnem nyolcvanan vettünk részt valamiben, mivel a választék akkora volt, hogy mindenki talált számára kedves sportágat.
Én a kézilabda csapatban voltam. Régi álmom volt, hogy játszhassak a Nagykunon. Éppen ezért nagyon boldog voltam már az indulás előtt is, mert tudtam, hogy eredménytől függetlenül egy régi álmom válik majd valóra.
A helyszín idén Kunszentmárton volt. Ez a város lóg ki a többi közül a legjobban. Mert míg a többi település szinte egymás szomszédja, ide bő két órás út vezetett hazulról. Emiatt nagyon alaposan össze kellett készülnünk, mert természetesen nem tehettük meg azt, hogy fogtuk magunkat, és hazaugrottunk valamiért. Sőt, egész pontosan úgy állapodtunk meg, hogy mindenki együtt mozog, tehát együtt érkezünk, együtt távozunk. Ezt jó ötletnek tartottam, mert így biztos lehettem benne, hogy nem leszek egyedül az iskolánkból a helyszínen. Másrészt a vonat miatt sem kellett aggódjak. Tudniillik nem vagyok az átszállások mestere. Ha hagytak volna egyedül utazni, tuti, hogy az ország túlsó végében kötöttem volna ki. De nem ez a fő oka annak, hogy így utólag azt mondom az együtt mozgásra, jó ötlet volt, hanem az, hogy a gázos helyzetekben a többiekre szinte mindig lehetett számítani. Olyannyira, hogy ha a tanárok engedélyezték volna a szabad járást a csapatnak, én már biztosan a holtak sorában lennék.

Mikor megérkeztünk hatalmas tömeg fogadott minket a vasútállomáson. Mint kiderült, a két nagy karcagi iskola is ugyanazzal a vonattal utazott, amelyikkel mi. Ezért a helyiek egy tucat koordinátort kiküldtek a csapatok elé, hogy elvezessék őket a szállásaikra. Minket nem vittek messzire. Csupán pár száz métert kellett sétálnunk a szakközépiskolai épületekig. Ez egy hatalmas udvar volt teli tantermekkel, és mellette egy kisebb tornateremmel. A hellyel szemben pedig egy vadonatúj kézilabdacsarnok állt. Azonnal meg is állapítottuk, hogy nem kell majd sokat sétálnunk a mérkőzéseinkre.
Míg ezen merengtünk, belém hasított egy kérdés. Viszont nem mertem feltenni senkinek sem. Féltem, hogy majd ki fognak nevetni. Úgyhogy az út további részében magamban filozofáltam arról, hogy mégis mit keresünk mi tantermek között. Szerencsére pár percen belül rájöttem a dologra. Ez egy hatalmas rendezvény volt, nyolc iskola vett részt rajta. Csak mi voltunk vagy nyolcvanan, és a többi intézmény is körülbelül hasonló létszámmal jelent meg. Így komfortos szállás nem is akadt volna a városban ennyi diák számára. Meg amúgy is, lehet, hogy ez egy nagy sportesemény, de a fő célja az ismerkedés volt. A kényelem nem érdekelt senkit.
Ezek a gondolatok megnyugtattak, és egy óra múlva már teljesen optimistán láttam a helyzetet. Kicsit furcsa volt, hogy a semmi közepén egy tanteremben húszan alszunk együtt, de úgy voltam vele, nincs ezzel semmi baj, biztosan nagy élmény lesz. Az élmény meg is lett, habár nem teljesen olyan formában, mint ahogyan előre elképzeltem. Az elején nagyon sokat viccelődtünk azzal, hogy mekkora horrort lehetne itt forgatni, meg mekkora nagy színhely lenne ez a terem a semmi közepén egy hatalmas vérengzéshez. Utólag átkoztam is magam rendesen. A fene se gondolta volna, hogy majd bejön a dolog.

A szállás elfoglalása után megnyitó következett. Elég unalmas volt, de kell, hogy legyen protokoll része is a rendezvénynek. Ezt követően kezdetét vette a versengés a szertornával. Itt főesélyesnek számítottunk, de sajnos nem tudtuk megnézni a többieket, mert mennünk kellett vissza, pakolni. Ugyanis egy órával később a mi csapatunk kezdett a kézilabdatornán. Ebből adódtak is gondjaink. Mint említettem, a kézit kezdtük, mégpedig a legrettegettebb csapat, a nagykun refi ellen. Ez is elég rossz hír volt számunkra, de ami még rontott a helyzeten az az a tény volt, hogy a csapat több meghatározó tagja nem tudott odaérni a kezdésre, mert szertornán vett részt. Így végül nyolcan játszottuk végig a mérkőzést. Sajnos már az első félidőben egyértelművé vált, hogy nem mi fogjuk nyerni a találkozót. De azért szépen helytálltunk és nem hagytuk magunkat. A meccs végére viszont totálisan kimerültünk, így az ellenfél el tudott húzni még négy góllal. Utána kicsit el voltunk keseredve, de ez az állapot nem tartott 15 percnél tovább, hiszen tisztában voltunk vele, hogy nem mi voltunk a mérkőzés esélyesei. A számunkra igazán fontos csata ezután következett, a Szentannai csapata ellen. Mire elkezdődött a játék, megérkeztek a többiek is, így gond nélkül, magabiztosan nyertük a találkozót és kivívtuk, hogy a következő napon a bronzéremért játszhassunk. Itt az izgalmak számunkra véget értek aznapra. Legalábbis akkor még azt hittem.

A délután folyamán megebédeltünk, és megismerkedtünk a várossal, majd szurkoltunk a többi csapatunknak. Nagyban buzdítottuk a lány kosarasokat, mikor feltűnt valami. Mindenki ott volt a kézisek közül, kivéve a hetes számú játékos, a jobb átlövőnk, Ádám. Ezt furcsának tartottam, mert a barátnője a pályán volt. De akkor nem gondolkodtam el jobban ezen, mert úgy voltam vele, hogy nem sok közöm van ahhoz, hogy hol, mikor és kinek szurkol a srác. A délutáni programok vége felé viszont már kezdett kifejezetten gyanússá válni, hogy nem volt sehol. Mert hát déltől egészen estig mentek a labdajátékok selejtezői, ő viszont egyiken sem vett részt, még csak nézőként sem. Meg is kérdeztem a kapusunkat, hogy mit gondol erről, de ő csak annyit mondott, hogy szerinte éppen az egyik kocsmában lazul, és vélhetőleg nagyon is jól teszi. Ezért elhatároztuk, hogy az utolsó mérkőzés után mi is elnézünk egy sörre. Ez nem teljesen jött össze, mert mire eljutottam oda, hogy na, akkor indulhatunk, ő már felszívódott. Valószínűleg túl lassan öltöztem át, ezért otthagyott. A többiekre viszont nekem nem volt kedvem várni. Ezért fogtam magam és elindultam egyedül. Ezzel egy szabályt rögtön meg is sértettem. Mondjuk nem sokáig, mert amint kiléptem az utcára, belefutottam egy csoportba. Nem ismertem őket, de versenyzőknek tűntek, és szemmel láthatóan a kocsmába készültek ők is, így beálltam közéjük.

Hamar rájöttek, hogy eggyel többen vannak, mint gondolták. Ezért nem is bújtam meg tovább köztük, bemutatkoztam nekik és elmondtam, hogy én is versenyző vagyok. Nem telt bele sok idő és már ment is a duma mindenről. Gyorsan befogadtak, mint alkalmi kocsmajáró tagot. Persze azért az út alatt kicsit jobban megismertem őket. Szószólójuk egy Tibi nevezetű srác volt. Nekem elég hiperaktívnak tűnt, de végül is jó fej volt. Aztán a bagázsban volt még Dani is, akit már régebbről ismertem, így amint megláttam, odasomfordáltam mellé. A jobb oldalán volt Attila. Vele elég volt pár szót váltanom, azonnal megéreztem, hogy ha komoly dologgal kapcsolatos kérdésem vagy észrevételem van, hozzá kell forduljak. Nem beszéltünk pedig semmi különlegesről, csak egyszerűen érződött a beszédén, hogy nagyon komolyan átgondol minden egyes szót, mielőtt megszólal. Emellett tipikusan olyan tartással és külsővel rendelkezett, mely azt sugallta, hogy vegyem őt komolyan. Akkor szinte biztosra vettem, hogy a verseny alatt még fogunk hallani egymásról. Ez a sejtésem be is jött, olyannyira, hogy Ati főszerepet játszott két élet megmentésében, és a vérengző leleplezésében is a későbbiekben. De akkor erről még mit sem sejtettünk. Sokkal inkább nekünk való témákról beszélgettünk. Például arról, hogy vissza kellene menni a szállásra, mert a csajok ott maradtak. Ezt az ötletet mindnyájan támogattuk, így még bolyongtunk egy jó órát, mire megérkeztünk az Ászokba a teljes sereggel. Ekkor már rengetegen voltunk. Az ismerkedést fel is adtam, mindössze pár embert sikerült megjegyeznem. Például Bogit. Vele már napközben is találkoztam, és nevettem is egy jót vele, mert egy félreértés áldozatai lettünk az egyik mérkőzés után.

Este tízig a sörözőben lévő emberek nagy része leitta magát, viszont mi páran józanok maradtunk. Nem mondom azt, hogy nem ittunk valamennyit, de tisztában voltunk vele, hogy valakiknek vissza kell majd vinniük a szállásra a berúgott társakat. Ehhez a szerephez pedig már amúgy is hozzá voltam szokva. És úgy vettem észre, hogy rajtam kívül még egy pár ember is hasonlóképpen gondolkodott. Például a velünk egy asztalnál ülő Peti. Eleinte kicsit túl komolynak tűnt, de aztán vele is megtaláltam a közös hangot, és egész jót beszélgettünk. Elmondta, hogy most végzős, Nagykun után fog érettségizni. Ebből adódóan mostanában elég zűrzavar az élete. A verseny viszont nagyon jól kikapcsolja, így örömmel utazott ide.
Míg én hallgattam a sztoriját eszembe jutott, hogy nem is tudom, hogy ki miben vesz részt tőlük. Igazából nem is volt fontos, csak érdekelt a dolog. Úgyhogy elmesélték azt is. Mint kiderült, Peti futásban indult, így ő csak a következő napon volt érintett. A számomra meglepő választ Attila adta. Azt mondta, kézizik. Elmondtam, hogy én is, aztán néztünk egy hatalmasat, ugyanis nem emlékeztünk egymásra a pályáról. Később rájöttünk ennek az okára. Mindketten bal szélen játszottunk, így optimális esetben az égvilágon semmi közünk nem kellett legyen egymáshoz. A megoldás megszületésén jót vigyorogtunk, majd elhatároztuk, hogy összeszedjük a lerészegedett bandát és visszamegyünk a szállásra.

Fél óra alatt nagy nehezen megtaláltunk mindenkit, aki a csoportunkhoz tartozott, és elindultunk vissza az SZK épületekbe. Útközben eszembe jutott Ádám. El is mondtam a történteket Attilának. Először meglepetten nézett rám, majd megjegyezte, hogy ez furcsa, mert tőlük is felszívódott egy játékos az utolsó mérkőzésük után. Ezt követően pedig egész nap nem látta. Ezen én döbbentem le. Ezek szerint a mai nap folyamán két sportoló tűnt el nyomtalanul. De ez csak kettőnknek tűnt fel. Miután belénk hasított a felismerés, sokatmondó pillantást váltottunk egymással és folytattuk az utunkat.
A szállásra visszaérve az első dolgom az volt, hogy megnéztem, kik vannak a szobában. Elkeseredve tapasztaltam, hogy Ádám nem volt ott. Ebből arra következtettem, tényleg történt vele valami. Mert az egy dolog, hogy egész nap nem volt sehol, de hogy bőven takarodó után sem érkezett még meg, az kicsit furcsa volt tőle. Eleve nem vallott rá, hiszen pontos, szabálytisztelő embernek ismertem.
Természetesen ez után az első dolgom az volt, hogy elkezdtem érdeklődni felőle. De sajnos a többiek nem tudtak semmi használható információt mondani róla. Ennek két oka is volt. Egyrészt a banda fele leitta magát a sárga földig, ők nyilván két értelmes mondatot is képtelenek voltak kinyögni. A csoport másik fele meg vagy aludt, vagy pedig hidegen hagyta őket a társunk sorsa.
Így nem maradt más választásom, meg kellett találjam az egyik tanárunkat. Elsőre jó ötletnek tűnt a dolog, de sajnos később rájöttem, hogy mégsem az. Ugyanis a testnevelők a város túlsó végében voltak elszállásolva. Mikor erre ráeszméltem, kicsit elbizonytalanodtam. Hirtelen nem tudtam, mi tévő legyek. Szerencsére hamar észhez tértem, és eldöntöttem, hogy ennek a dolognak a végére fogok járni, akármibe is kerül majd. Ezért megkerestem gyorsan Atit. Amint megérkeztem a D terembe, ahol a refisek aludtak, azonnal érzékeltem, hogy valami nagyon nincs rendben. A szobán mintha egy hurrikán söpört volna végig. A srácok cuccai szanaszét hevertek mindenfelé, éppen azokat szedegették össze, amikor betoppantam. A látványt persze nem tudtam megemészteni azonnal, lefagytam. A pillanatnyi zavarom kiszúrták, azonnal el is kezdték mesélni, mi történt velük.
Perceken belül hatalmas zűrzavar lett. Mindenki másképp kezdte el a beszámolóját. Végül Attila kivonszolt a teremből és elmondott mindent, ami tudott.

Mint kiderült, nem mindenki ment el tőlük az esti rendezvényre. Ketten is a szálláson maradtak pihenni. Viszont mire a csapat visszatért, ők már nem voltak sehol. Eleinte nem nagyon gyanakodtak a srácok, azt hitték fürdeni mentek az eltűntek. Csakhogy aztán ők is elindultak hárman a tusolóba. Amikor bementek, meglepődtek, mert sötét volt. Vissza is akartak fordulni, de végül úgy döntöttek, előbb lezuhanyoznak, aztán keresik meg az elkóboroltakat. A látványt, ami a lámpa feloltásával eléjük tárult, képtelenek voltak feldolgozni. Ugyanis nem más fogadta őket ott, mint egy zuhanycsővel megfojtott, fejjel lefelé felakasztott, kivéreztetett hulla. Aki ráadásul nem is egy közönséges halott volt, hanem a két eltűnt társuk egyike.
A következő pillanatban ketten összeestek. Így a harmadik fürdeni induló srác visszament a szobába. Ott azonnal elmondta a többieknek, mit látott. Azok pedig csak ámultak, majd eszükbe jutott, hogy ketten ott maradtak, ezért gyorsan odamentek négyen és visszahozták a két sokkos állapotban lévő fiút.

Ezt követően pánikszerűen telefonáltak az edzőjüknek. A férfi viszont elérhetetlen volt. Ennek több oka is lehetett, de ez nem érdekelt senkit. Ott, akkor a fiúkat nem vigasztalta. Sőt, igazság szerint még csak még jobban bepánikoltak a srácok. Képtelenek voltak reálisan gondolkodni, cselekedni. Emiatt nem is igazán csináltak semmit. Még csak a gondnokot sem keresték meg a bajukkal.
Ezen a viselkedésen nagyon durván megbotránkoztam, mert véleményem szerint ilyen esetben az a minimum, hogy szólok egy felnőttnek. Még akkor is, ha nem ismerem, nem az én tanárom. De ők? Nem tettek semmit. Az egyik barátjuk a zuhanyzóban volt felakasztva, még minimum egy társuk nyomtalanul eltűnve, és a fülük botját sem mozdították.
Rögtön közöltem is velük a véleményem, nem kíméltem őket. Kiselőadást tartottam nekik arról, hogy szemmel láthatólag mennyit ér nekik a saját csapattársuk élete. Aztán nagy nehezen abbahagytam a prédikálást, és figyeltem a reakciókat. Döbbenten vettem észre, hogy mindössze három ember figyelt rám: Peti, Dani és Attila. Még jobban meglepődtem, amikor egyikőjük sem kezdett el vitatkozni velem. Sőt, határozottan kifejtették, hogy nagyon is igazat adnak nekem. Mikor már kicsit lecsillapodtam, elhatároztuk, hogy megnézzük azt a tusolót kicsit közelebbről. Ez az ötlet viszont nem tetszett mindenkinek. Ugyanis Peti nem bírja a vért. Ezért úgy döntöttünk ketten megyünk Atival a zuhanyt megnézni, ők pedig Danival szólnak a portásnak.

Ez a terv teljesen jónak tűnt, egészen tíz percig. Akkor viszont atomjaira hullott.
Az akció első periódusában nem történt semmi különös. Bementünk a fürdőhelyiségbe, vettünk egy mély lélegzetet, és feloltottuk a villanyt. Egy cseppet sem lepődtünk meg a felakasztott hulla látványától, igazság szerint a szemünk se rebbent, mikor megláttuk. Utána közösen megfogadtuk, hogy ugyanígy fogja végezni, aki ezt tette, majd közelebb mentünk, és jobban megvizsgáltuk a tetemet.
A gyilkos vérbeli profi lehetett, ugyanis sebészi pontossággal gyilkolta le az áldozatot. Erre abból jöttünk rá, hogy a zuhanycsőnek semmi baja nem esett, viszont nagyon is szorosan fogta az áldozat nyakát. Emellett a fiú lába hozzá volt erősítve a zuhanyfüggöny tartóhoz. Méghozzá úgy, hogy pontosan annyi madzagot használt el a tettes, amennyi feltétlenül kellett a kötözéshez.
Ettől egy kicsit megijedtünk mindketten. Azt gondoltuk előzetesen, hogy szerencsétlen gyereket biztos egy másik diák ölte meg, mert pikkelt rá. De a látottak ezt kizárták. Így folytattuk a szétnézést. Megállapítottuk, hogy ketten jöttek fürdeni. Ugyanis nem létezik, hogy valaki elkövet egy gyilkosságot és ennyi vért hagy maga után. Ráadásul az egész helységben maszatos volt minden. Legfőbbképpen a padló. Ez be is indította a fantáziánkat. Szerencsére nem tartott sokáig összerakni a verziónkat.
Valószínűleg az eltűnt srác volt a másik tusolni jövő. A gyilkos rájuk tört, egyikkőjüket leütötte, a másik versenyzővel pedig elbánt, és utána felakasztotta. Viszont kifuthatott az időből. Így a másik áldozattal nem vesződött, hanem elvonszolta. Azt, hogy ez a teória helytálló e, könnyen ki tudtuk deríteni. Mindössze annyi dolgunk volt, hogy kimentünk a folyosóra és ellenőriztük, hogy véres e. Meg is néztük, és bebizonyosodott, hogy igazunk van. Már éppen elkezdtünk azon agyalni, hogy mit csináljunk, mikor egy hatalmas üvöltést hallottunk.

Ki a franc üvöltözik itt hajnalban? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem azonnal. Nagyon mérges lettem a zajongástól, ugyanis éppen próbáltam gondolkodni. A társam szintén nem foglalkozott a majd’ hatvan decibeles hanggal. Először. Aztán később elkezdett minket érdekelni a dolog, mert az óbégatás nem maradt abba, és a hang is ismerős volt nekünk.
És egyszer csak felkiáltottunk. Teljesen egyszerre. Ugyanabban a pillanatban rakta össze az agyunk a kirakóst. Az üvöltés nem egy ember torkából jött ki. Ezt az érdekes visítást, kiáltást, ordítást Dani és Peti okozta.
Nem is hallgattuk tovább, hogy mi történik, szélsebesen rohantunk a zaj irányába. A baj csak az volt, hogy az egyik folyosó kettéágazott, és vele a hangok is szétváltak. Viszont úgy éreztük, hogy a barátaink nagy bajban vannak, és időnk sincs. Ezért fogtuk magunkat, és szó nélkül szétváltunk. Attila ment jobbra, én pedig balra.

A következő másodpercekben visszább vettem a tempóból, mert éreztem, hogy egyedül nem vagyok olyan magabiztos, mint Atival együtt voltam. Ezért a folyosó vége felé inkább megálltam, majd szépen lassan, lépésenként haladtam tovább. Ami nem is volt rossz ötlet. Ugyanis néha meg tudtam állni, és még jobban a hangokra összpontosítani. Ez a módszer egy darabig egész jól működött, utána viszont elég csúnyán csődöt mondott. Merthogy a kiabálás abbamaradt. Nem egyszerre, hanem szép fokozatosan. Először az egyik hang szűnt meg teljesen, majd a másik folyamatosan elhalkult. Csak remélni tudtam, hogy azért, mert Attila megtalálta a srácokat. Sajnos nem volt ekkora szerencsém. Erre viszont nem jöttem rá elég hamar. A saját szememmel kellett megtapasztalnom az igazságot.
Ahogy mentem tovább, egyre nagyobb lett a csend körülöttem. Emiatt egyre jobban féltem. Pedig nem vagyok egy parázós típus, nagyon jól viselem az ilyen kiélezett helyzeteket. ( Úgy látszik, ezt teszi velem az a sok horror film.) De ott, akkor, nagyon be voltam tojva.
Viszont tisztában voltam vele, hogy meg kell találnom a fiúkat. Nem vallhattam kudarcot.
A harmadik folyosó végén csalódottan tapasztaltam, hogy nem találtam semmit. És onnan nem volt már hova tovább menni. Mindössze egy kis szoba volt baj oldalon. Gondoltam benézek, azon ne múljon, de őszintén megvallva nem számítottam semmire abban a szobában.
Ezért is lepett meg az, amit ott találtam.

Mikor bementem, még nem vettem észre semmit, csak azt, hogy valószínűleg ez az orvosi szoba. Hosszas kínlódás után megtaláltam a villanykapcsolót és feloltottam a lámpát. Az ezt követő pillanatban olyan látvány tárult elém, melynek hatására megfagyott az ereimben a vér. Tíz másodpercig álltam dermedtem az ajtóban, majd egy olyan hatalmas káromkodás hagyta el a számat, melyre az iskolám fenntartói nem lenének büszkék. Miután megszidtam mindenkit, akit akartam, próbáltam elkezdeni feldolgozni a helyzetet.
Tehát, volt a szoba közepén egy kád. Nem olyan mély, kb. 10 centis. Szerintem akkor használhatták, ha valakinek valamilyen izom sérülése volt, és kifektették a meleg vízbe, de úgy, hogy közben mást is tudjanak vele csinálni. És ebben a kádban hevert egy alak. Nem is akárhogy. Meg nem is akárki. Peti volt az, holtan.
Vagyis félholtan. Először az hittem, hogy tuti meghalt, de aztán rájöttem, hogy lélegzik, csak nagyon gyengén. De ezt csak a legvégén tudtam megállapítani. Sokkal hamarabb összeraktam, hogy mi történt vele és miért néz ki úgy, ahogy.
Ugyanis a látványa nem volt valami bizalomgerjesztő. Sőt, a legtöbb egyszerű ember menten elájult volna tőle. Merthogy a srác végtagja teli volt vágásokkal, csepegett belőlük a vér. A karja és a két lába ki volt kötve a kád széléhez. A hasába pedig számomra értelmezhetetlen jeleket és ábrákat karcoltak. De nem ez volt a legundorítóbb. Hanem az, hogy a kádban állt a vér. Az ő vére.

Miután leküzdtem az undoromat, rohantam előkeríteni Attilát. Hirtelen nagyon elegem lett mindenből. Rosszul voltam. Nem akartam ott lenni. Nem akartam elhinni, hogy egy teljesen jó fej, értelmes sráccal ilyen történhet. És nem utolsó sorban, nem akartam visszamenni az orvosi szobába. De muszáj volt.
Ezért erőt vettem magamon és odavezettem a barátom, miután megtaláltam. Útközben felkészítettem lelkiekben a látványra. Azt mondta, semmi baj, sokat látott már, nem lesz baj. Ám mikor megpillantotta Peti majdnem teljesen holt, megcsonkított testét, kis híján összeesett.
Utána, látva az arckifejezésem, összekapta magát és kijelentette, hogy sürgősem szólnunk kell valakinek. Az első ötlet a takarító volt, mert őt láttuk út közben. Nem késlekedtünk, megkerestük. Viszont amikor elmondtuk neki, mi történt, csak nevetett rajtunk, majd jól leoltott, hogy mit zaklatjuk mi őt ilyenekkel az éjszaka közepén. Kik vagyunk mi ehhez.
A következő kézenfekvő lehetőség a portás volt. Szerencsére a helyén találtuk, és elég segítőkésznek bizonyult. Először nagyot nézett a sztorinkon, de utána azt mondta, egye fene, megnézi a szobát, de megyünk vele, és ha nem lesz ott semmi, nagyon kikapunk. Mi pedig elvezettük őt az orvosi szobába, hatalmas önelégült vigyorral a képünkön. Ez az elégedettség viszont elég hamar véget ért.

Ugyanis a szobába érve a portással történt valami. Mikor meglátta Petit, elszörnyedt, majd bezárta az ajtót. Nem értettem, miért teszi, ezért megkérdeztem. Ekkor megcsillant a szeme, majd elkezdett vigyorogni. De nem valami biztató, együtt érző, barátságos vigyort eresztett meg felénk, hanem egy nagyon gonoszat.
Mindig is gyors felfogású voltam, így azonnal rájöttem, hogy miért vág olyan arcot. Ő volt a gyilkos, biztos voltam benne. Viszont még így is hatalmas hiányérzet volt bennem. Halvány fogalmam sem volt arról, hogy mi lehet az indíték. Meg miért pont ő? Hiszen csak egy portás volt.
Szerencsére nem kellett ezen sokáig rágódnom, mert elkezdett beszélni. A stílusa egyenesen undorító volt. Teljesen flegmán beszélt velünk, mintha valami utolsó falusi parasztok lennénk. De nem ez volt a lényeg. Hanem az, hogy elmondta, miért hajkurászta és gyilkolta le a sportolókat.

1983-ban volt végzős a kunszentmártoni gimnáziumban. Abban az évben ott rendezték a viadalt, ezért nagyon készültek rá. Hősünk is gőzerővel hajtott, edzésről edzésre járt. Elég tehetséges sportolónak bizonyult, abban az évben több országos eredményt is elért. Viszont a testnevelő tanára nem kedvelte, sőt egyenesen utálta. Ezért az egyik délután magához hívatta és közölte vele, hogy verje ki a fejéből a Nagykun gondolatát. Szegény, akkor 19 éves srác nem nagyon tudott mit kezdeni a helyzettel. Áprilisban kénytelen volt végignéznie iskolája totális bukását, azzal a tudattal, hogy ha ő is a pályán lett volna, sokkal jobb eredményeket értek volna el. Ezután nagyon dühös volt. Megátkozta a tanárt és az egész iskolát. Azt mondta, ha legközelebb lesz viadal Kunszenten, valaki bűnhődni fog, helyette. Mert az úgy nem állapot, hogy ő vérző szívvel nézte végig társai kudarcát, de utána pár hónappal az emberek már elfelejtettek mindent.
Eddig máshol dolgozott, az idén került vissza az intézményhez. Szerencséjére a tantestület teljesen átalakult azóta, így gond nélkül felvették portásnak. Mikor megtudta, hogy a sportrendezvény házigazdája a gimnázium lesz, előtörtek belőle az emlékek. Eszébe jutott a fogadalma, melyet először még csak dühkitörésnek hitt.
Egy hónapja meghozta a döntését. Úgy gondolta, az idei viadal nem mehet le gond nélkül. Méghozzá gyilkosság nélkül. Ugyanis ez előtt hentesként dolgozott, így nagyon közel állnak hozzá a kések.
A kérdés már csak az volt, hogy kiket öl meg, és mikor. Ezt úgy döntötte el, hogy mikor megérkeztünk, minden iskolából hozzá mentek a termek kulcsaiért. Miután kiadta a diákoknak, feldobott egy érmét. Ha fej volt, hagyta az adott diákot, ha írás, elkezdett szaglászni utána. Később kiválasztott magának hármat, akiket este megölt. A választását nem tudta indokolni semmivel, tehát randomra döntött. Ezzel a módszerrel szúrta ki Petit, Ádámot és a felakasztott srácot.
Mikor befejezte a meséjét szélesen elvigyorodott. Én pedig iszonyú ideges lettem. Tisztában voltam vele, hogy nem hülye az ember, viszont nagyon is eszelős. Az ajtót kulcsra zárta, mielőtt elkezdte a mondandóját. Így egyrészt kénytelenek voltunk végig hallgatni, másrészt pedig esélyünk sem volt kereket oldani. Ez nem is lett volna baj, ha a történet befejezése után szépen kiengedett volna minket.
De ez természetesen nem történt meg. Esze ágában sem volt, hogy majd szabadon ereszt minket. Sőt, az előzetes elképzelése szerint egyáltalán nem szerepelt a tervben az, hogy én most papírra vetem a történteket. Egyszerűen, minden szépítés nélkül mondva, ki akart nyírni minket. És ez majdnem sikerült is neki.

Merthogy miután elhallgatott, és vigyorgott egy hatalmasat, az arca teljesen megváltozott. A korábbi nyugalomnak vak düh vette át a helyét. A következő pár pillanat alatt annyi minden történt, hogy nem tudtam reagálni. Legalábbis nem elég gyorsan. Ő hirtelen kirántott egy kést a nadrágzsebéből, és egyenesen belém hajította. Utána Ati arrébblökött és rátámadt a portásra, aki viszont sokkal erősebb volt, mint azt a barátom gondolta elsőre. A küzdelmük nem is tartott sokáig. Fél percen belül már mindketten a földön feküdtünk, a férfi pedig csak nevetett. Úgy állt a dolog, hogy nekünk befellegzett.
Ezután történt meg a csoda. Észhez tértem. Felébredtem. Az agyam szó szerint elkezdett háborogni, hogy nem maradhatok ott a földön. „Itt van egy ember. Egy nagyon gonosz ember. Meg akar ölni engem és egy új barátomat. Rajtunk kívül pedig már minimum két emberrel végzett is. Hagyod? Nem teszel semmit, csak itt szenvedsz? Ezt tanította neked a sok horror bámulás?” Nagyjából ezek a gondolatok fordultak meg a fejembe, és két perc alatt ki is fejtették a hatásukat.
Ezért, mikor a fejemben lévő hangoktól kicsit új erőre kaptam, fogtam magam, kirántottam a vállamból a kést, majd egy következő mozdulattal a portás hátába vágtam. A férfi felordított. Meglepte a támadásom. Egy ezresem volt rá, azt hitte, hogy meg tud törni egy késsel. De engem nem ilyen fából faragtak.
A gyilkos reakcióját elégedett mosollyal nyugtáztam. Pont úgy reagált a késemre, ahogy azt előre szerettem volna. Abban a pillanatban elhittem, hogy képes vagyok legyőzni.
Az optimizmusom sajnos korainak bizonyult. Tény, hogy megleptem az embert, de ez nem jelentette azt, hogy megtörtem, vagy legyőztem volna őt. Sajnos. Így kénytelen voltam küzdeni vele még egy jó darabig.
Szerencsére nem egyedül. Attila elég hamar magához tért, és ő is beszállt a harcba. Jól tette, mert szükségem volt a segítségére, nem bírtam volna tartani a frontot egyedül.

Körülbelül tíz perce próbáltuk legyőzni egymást, mikor megfordult a fejemben, hogy ketten is kevesek vagyunk ehhez az emberhez. Ami amúgy nem is volt meglepő, hiszen a férfi profi gyilkos volt. Éppen ezért úgy gondoltam, ideje bevetni valamit, kicsit kockáztatni végre. Nem kellett megismételnem a gondolatot, fogtam magam és egész testtel nekiugrottam. Ez a mozzanat Attilát és a férfit egyaránt meglepte, nem tudtak mit kezdeni vele. Nagy szerencsémre a barátom jól reagált a dologra, hátraugrott. Viszont az ember is jól fogadta a támadásom. Ennek következtében elkezdtünk birkózni, és megpróbáltunk sebet ejteni a másikon. Ez neki jobban sikerült. Olyannyira, hogy először karon szúrt, majd mikor felüvöltöttem a fájdalomtól, belenyomta a kését a torkomba. Ugyanabban a szekundumban Attila is szúrt valamit az ő nyakába. A fiú támadásának eredményét viszont csak később tudtam meg. Számomra a küzdelem ott véget ért. Sőt, akkor még azt hittem, az életem is.

Pár órával később ébredtem egy idegen helyen. Hamar rájöttem, hogy bevittek a kórházba, így már biztonságban vagyok. Viszont azonnal elkezdtem aggódni azon, hogy Atival mi történt. Az momentum, amire emlékeztem, az volt, mikor a férfi megszúrta a nyakam, és a barátom ugyanabban a pillanatban megszúrta az ő nyakát. Ezután pedig teljes sötétség, legalábbis ami engem illet.
A bennem felmerülő kérdésekre elég hamar választ kaptam. Ugyanis az ébredésem után egy órával látogatóim érkeztek. Dani, Attila és két csapattársam. Az arcukról lerítt, hogy halálra izgulták magukat miattam.
Miután megnyugtattam őket, hogy nincs semmi bajom, leültek és elmeséltek mindent, amire kíváncsi voltam. Azt mondták, amíg mi ketten szenvedtünk, Dani kijutott az épületből, és elment a tanárok szállására. Az edzőjük hívta a rendőrséget. Mire ők kiértek, addigra Attila már elbánt a férfival, köszönhetően annak, hogy Peti mellett talált egy kést a kádban. Sikerült úgy megszúrnia a támadót, hogy összeessen. Utána pedig fogta a kulcsot, és szélsebesen elhagyta a szobát, azzal a tudattal, hogy a férfit végleg megölte.
Szerencsére egy pillanatig sem kezelték gyanúsítottként. Sőt, inkább hősként tekintettek rá.
Másrészt, az is jó hír volt, hogy Peti nem halt meg. Elég csúnyán meg lett csonkítva, de életben volt. Az orvosok a teljes felépülését nyár végére saccolták.

Engem egy hét múlva kiengedtek. Viszont nem éreztem túl jól magam otthon. Féltem. Nem tudom mitől, hiszen elméletileg már nem akart senki sem az életemre törni. Elméletileg. Ugyanis a rendőrség nem talált holttestet a szobában. Egyedül Petit találták meg. Meg egy nagy csomó vértócsát hulla nélkül. Tisztában voltam vele, képtelenség, hogy a férfi túlélte volna Attila szúrását, de mégsem volt ott az élettelen teste. És ez zavart.
Többször is találkoztunk az elmúlt hónapban az újdonsült barátommal.
Mindketten biztosak vagyunk benne, hogy már nem fenyeget minket veszély. Ennek ellenére még mindig félünk egy kicsit. Merthogy sosem lehet tudni, mikor talál meg minket a végzetünk. Ez eddig szerencsére nem következett be, de a jövő egy nyitott történet. Csak remélni tudom, hogy mindkettőnk számára jól fog alakulni.

ßatu