imbisz

Másodhegedűs

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Thu, 09 Feb 2012 13:46:00 +0000

Nincs mesélnivaló, hát nem lesz hosszúra nyújtott bevezető, csak egy másodhegedűs tészta, ami azért készült, hogy elfogyjon valami más. Szóval maradt kínai kel, a kosárból kilógott a mogyoró zacskójának széle, a kamrában találtam még egy méretesebb hagymát, az ajándékba kapott fokhagymák közül is kiemeltem egyet, a fiókból előkerült a szójaszósz, a hűtőből a zöldcitrom és a kiürülésre váró borosüveg, végül egyik polcról a kínai tojásos tészta, a másikról a chili, a harmadikról az olaj. Deszka, kés, serpenyő, tál, fedő, serpenyő, fakanál, néha a villa a kézben. Minden olyan egyszerű volt, hogy így azért nem lehetett vége, így aztán persze elvágtam a hüvelykujjam, a hagymával megszakadt a munka, és bár jobbkezes vagyok, a sebtapaszt mégis egészen hihetetlenül amatőr módon sikerült ráragasztani a bal kezem kilyukadt ujjára. Dráma vége, kés és hagyma, aztán ment minden tovább, és elkészült a tésztás végeredmény.

Most már szinte tudják is a receptet, de azért leírom, már csak megszokásból is. Akkor főzünk.

Tészta kínai kellel, mogyoróval

25 dkg kínai tojásos tészta

1 kis fej kínai kel

1 vöröshagyma

2 gerezd fokhagyma

10 dkg mogyoró

1 zöldcitrom

szójaszósz

chili

1 dl száraz fehérbor (elhagyható)

mogyoróolaj

A kínai kelt megmossuk, alaposan lecsöpögtetjük vagy papírtörlővel felitatjuk a vizet, hosszában kettévágjuk, torzsát kivesszük, azután vékony csíkokra vágjuk. A hagymát és a fokhagymákat megpucoljuk, apróra vágjuk. A mogyorót száraz serpenyőben megpirítjuk, várunk, amíg kihűl, majd mozsárban összetörjük. Egy mélyebb serpenyőben öntünk kb. 1 evőkanál mogyoróolajat, rádobjuk a hagymát, pirítjuk üvegesedésig, majd következhet a fokhagyma, 1-2 percig kevergetve pirítjuk, azután jöhet a csíkokra vágott kínai kel. A serpenyőbe öntjük a bort (vagy vizet), várunk, amíg az alkohol elpárolog, majd meglocsoljuk a kínai kelt kb. 2 evőkanál szójaszósszal, és adunk hozzá kedvünk szerint chilipelyhet. Keverés, fedő, pároljuk addig, amíg a kínai kel megpuhul, de ne főzzük szét.

Közben tegyük a tésztát egy mélyebb tálba, öntsünk rá annyi forró vizet, amennyi épp ellepi, sózzuk meg, keverjük át, fedjük le, és várjunk úgy 4-5 percet (ha a csomagolás más utasításokat adna, akkor persze azt kövessék). Ha a tészta megpuhult, a feleslegessé vált vizet öntsük le róla, tegyük félre.

Ha megpuhult a kínai kel, adjuk még hozzá a zöldcitrom kifacsart levét, majd szórjuk a serpenyőbe az összetört mogyorót, keverjünk, kóstoljunk, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni. Tegyük a tésztát a serpenyőbe, forgassuk össze a szósszal, készen is vagyunk.

Tudom, nem mindenki szeret kínai kellel és szójaszósszal barátkozni, de azért adjanak nekik egy esélyt, hátha.

Gőzölög, gőzölünk

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Wed, 08 Feb 2012 12:59:00 +0000

A kínai kel azért került a kosárba, mert olyan keveset kért magáért, hogy később biztosan szomorúan vagy inkább bosszankodva szidtam volna magam, ha nem hozom el. A répa így is kimaradt, és be is következett az utólagos megbánás. De az arány nem rossz, és legalább kiderült, néha elviselem, ha nemet kell mondani.

Gondoltam, készül majd belőle valamilyen hétköznap nagyon szerethető, gyorsan elkészülő és még gyorsabban megehető tészta, de aztán valahogy haladtunk át a hétfőn, kedden, szerdán és tovább, a kínai kel pedig várakozott kitartóan. Majd csak történik valami. Végül igaza lett. A hétvégével megérkezett a hideg és a felszabadult idő is, volt már kedv kicsit bonyolultabb konyhai műveletekhez, így elővettük a kínai kel, de nem tészta mellé került, hanem a párolóbetétre. A gőzölt, töltött tekercseket nagyon kedveljük Herr Paprikával, de nem mondhatnám, hogy olyan gyakran jelennek meg a tányéron, ahányszor szeretnénk vagy inkább lehetne. Pedig amióta vásároltunk a svéd áruházban egy praktikus kis párolóbetétet, igazán nem indokolható a ritka előfordulás, és bár mindig hosszadalmas konyhában álldogálásra emlékszem, a valóságban egyáltalán nem tart elviselhetetlen ideig a munka.

A mai verzió marha- és sertéshússal készült, mellé chiliszósz híján zöldcitromos-mézes joghurt került, ami annak ellenére, hogy amolyan helyettesítő megoldásnak tűnt, remekül bevált, megtartjuk.

Itt a vége, tekerünk.

Gőzölt kínaikel-tekercsek zöldcitromos-mézes joghurttal

kb. 16-18 kínaikel-levél

20 dkg darált marhahús

20 dkg darált sertéshús

kurkuma

chilipehely

római kömény

3-4 zöldhagyma

só

citrombors

olívaolaj

2 dl joghurt

1 zöldcitrom

méz

só

Egy serpenyőben felmelegítünk úgy egy evőkanál olajat, rádobjuk a marha- és sertéshúst, majd miközben kevergetve pirítjuk, adunk hozzá egy-egy teáskanál kurkumát, ízlés szerint chilit, majd sózzuk, végül megszórjuk citromborssal. Addig pirítjuk a húst, amíg majdnem teljesen átsül, akkor levesszük a tűzhelyről, hűlni hagyjuk. Az zöldhagymákat megmossuk, végeket levágjuk, majd felkarikázzuk őket, és a húshoz keverjük.

A kínai kel leveleit megmossuk, majd forrásban lévő vízben több adagban két percig főzzük, azután óvatosan kivesszük a leveleket, szűrőbe tesszük, hideg vizet engedünk rájuk, lecsöpögtetjük, majd egy konyharuhára fektetjük őket. A levelek tövénél kivághatjuk a túl kemény részt, majd teszünk közel a tövükhöz kb. fél-egy evőkanálnyit a töltelékből, a levelek két oldalát behajtjuk, feltekerjük, a kész csomag végeit benyomkodjuk. Amikor elkészültünk, egy megfelelő méretű edényben vizet melegítünk, a párolóbetétre rakjuk szorosan egymás mellé a tekercseket, a betétet a fazékba rakjuk (figyeljünk rá, hogy a tekercsek ne érintkezzenek a vízzel), lefedjük, és kb. 5-6 perc alatt készre gőzöljük.

A joghurtot egy kisebb tálban kikeverjük a zöldcitrom lereszelt héjával és felének kifacsart levével, adunk hozzá két teáskanálnyi mézet és egy csipet sót, keverünk, kóstolunk, ha bármi hiányozna, pótoljuk.

Tányér, néhány tekercs, mellé joghurt, készen is vagyunk.

Miután eltűnt a tekercsek igen nagy hányada, és kölcsönösen megveregettük egymás vállát, megbeszéltük, ígértük, fogadtuk, hogy gyakrabban vetjük be a gőzt. Szóval tekerjenek, gőzöljenek, mártogassanak, nem fogják megbánni.

Marharagu Váncsa módra

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Tue, 07 Feb 2012 11:29:00 +0000

Ha tél és hó és hideg, akkor egy kannával több teát iszom, előveszem a legmelegebb zoknikat a fiókból, bekerül a kabátzsebbe az addig megtagadott kesztyű, nem tréfálok a sapkával, néha nem felejtem el lekezelni a szám, próbálok megbarátkozni a csizmával, igyekszem nem észrevenni a fejemben vészjelzéseket leadó figyelmeztetést, mert miért is csúszna el gyakrabban egy nyáron eltört láb, mint bármelyik másik, és ha meguntam este az olvasást, a takarót a fejem tetejéig húzom. A konyhában is működnek a télies reflexek, Herr Paprikától legalább hétvégén próbálom kikönyörögni a meleg reggelit, ami nálam tojást jelent bármilyen formában, és persze nem én kapom kézbe a serpenyőt. Ha pedig ebéd, akkor a valószínűleg legelőször felugró válasz a fejemben a marharagu. Akik olvassák egy ideje imbiszt, gondolom, most nem kiáltottak fel a meglepetéstől.

Pénteken tehát eldöntöttem, ragu lesz, és azt is, ideje új receptet kipróbálni, ránk ne törjön végül a tényér fölött az unalom, így elővettem Váncsa István második szakácskönyvét, a Lakomát, és találtam is egy megfelelőnek tűnő lehetőséget. Váncsa mindkét könyvét nagyon kedvelem, ahogy sokan mások, remek szórakozás csak olvasgatni is, de az eddig kipróbált receptekben sem volt hiba. A mai szereplő Marharagu gyöngyhagymával néven található a könyvben, és én bizony már a legelején elkövettem egy merényletet, a gyöngyhagymát fehér hagymára cseréltem, de a beszerzés során nem mutatkozott más megoldás. Szóval ezért szerepel imbiszen görög marharaguként az étel, itt pedig jön a recept, ami a hagyma lecserélésén kívül csak néhány minimális változtatást tartalmaz.

Görög marharagu

1,5 kg marhalábszár
1 kg fehér hagyma
4 gerezd fokhagyma
1 narancs
8 paradicsom (hámozott paradicsom konzervből)
12 szem szegfűbors
8 szegfűszeg
fahéjrúd (5-6 centi hosszú)
8 babérlevél
8 szál kakukkfű
fél evőkanál méz
3 dl száraz vörösbor
olívaolaj
só
bors

A hagymát megpucoljuk, félbe vágjuk, majd vékonyan felszeleteljük. A fokhagymát ugyancsak megpucoljuk, apróra vágjuk. A húst megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet, majd úgy kétcentis kockákra vágjuk. A paradicsomokat lecsöpögtetjük, kockákra vágjuk. A narancsot forró víz alatt megmossuk, szárazra töröljük, majd vékony csíkokban levágjuk a héját.

Egy serpenyőben felforrósítunk két-három evőkanál olívaolajat, több adagban megpirítjuk a marhahúst, majd átrakjuk egy öntöttvas edénybe. A visszamaradt olajban megpároljuk a hagymát, ha szükséges, adunk még hozzá olívaolajat. Ha kész a hagyma, mehet az edénybe. A serpenyőben ezután fél percig sütjük a fokhagymát, majd jöhet a paradicsom, a méz, néhány percig főzzük, azután következhet a vörösbor, a babérlevél, a szegfűszeg, a szegfűbors, a fahéj, a kakukkfű, só és frissen őrölt bors. Három-négy percig főzzük, majd az egészet az edénybe öntjük, átkeverjük.

A sütőt 150 fokra állítjuk, betesszük lefedve az öntöttvas edényt, és úgy 3,5 órán keresztül sütjük. A folyamat végén ellenőrizzük a hús állagát, ha megfelelőnek érezzük, készen is vagyunk. És persze ha valamit hiányolnak, ne felejtsék pótolni.

Sütőben még nem készült marharagu a konyhában, most rájöttem, nagy hiba volt, remek volt az íze, a hús állaga, és persze az sem hátrány, hogy szinte egyáltalán nem kellett foglalkozni vele órákig, az öntöttvas edény és a sütő végezte a dolgát. A másik következtetésem pedig, hogy soha nem fogok másfél kilónál kevesebb húsból ragut főzni, most ugyanis az a felelőtlen gondolatom támadt, elég lesz kettőnknek a felezett mennyiség is. Hiba volt, súlyos hiba. Nem maradtunk éhesek, azt azért ne gondolják, de jó lett volna bizony másnap nem a fazék aljában árválkodó megmaradt adagot nézni szomorúan, és nem azon gondolkodni, ki volt annyira jó, hogy megehesse majd.

Madáretető

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Fri, 03 Feb 2012 11:33:00 +0000

A történet azzal kezdődött, hogy többször megjelent a konyhaablak párkányán egy rigó, körbenézett, letelepedett a kint hagyott virágláda szélén, bizalmatlanul méregette az éppen reggeli kávét vagy esti levest készítő személyt, aztán ha túl sok lett a mozgás, ment, azaz repült tovább. Már nem emlékszem, hogyan jutott az eszembe ez a visszatérő epizód, de meséltem Józsinak a szimpatikus látogatóról, és ő mondta ki, amire magamtól nem gondoltam addig, hogy lehetnék ám madárbarát, ha már egyszer jön, akkor kaphatna valamit enni is. Így aztán elővettem egy használaton kívüli virágalátétet, került bele dió és kockákra vágott alma, aztán kitettem a párkányon telelő virágládára, és vártam, vártam és vártam. Napokig nem történt semmi, néha odanyomtam az orrom az ablaküveghez, és szerettem volna úgy látni, hogy leapadt az eleség mennyisége, de nem tudtam becsapni magam.

Egy reggel aztán megjelent egy cinke, kikapott egy diót a tálból, aztán már itt se volt. Mosoly, öröm, siker. Úgy látszik, csak az első felfedezés volt nehéz, mert azután rohamosan tűntek el a diók és az almák, persze nem a cinkék kezdtek el nagyban játszani, hanem visszatért a feketerigó.

Először gyors evés, aztán rövid üldögélés a párkányon, később hosszas a virágládában, szóval kezdte megszokni a terepet. Én először teljesen lemerevedtem, nehogy rémült szívdobbanást és ijedt menekülést okozzanak a mozdulataim, majd a lassúnál is lassabban kihátráltam a konyhából. És persze örültem. Két nappal ezelőtt viszont már kora reggel a virágládában ült a rigó felborzolt tollakkal, és hát bármennyire is szerettem volna elkerülni a fenyegető szerepét, a kávé utáni vágy erősebb volt nálam. Minimál fény mellett és igazán óvatosan kezdtem az akciót, a rigó figyelmét persze a benti mozgás nem kerülte el, fordult egyet, szemmel tartott, de nem repült el. Én pedig közöltem Herr Paprikával, ideje továbblépni, elég a névtelenségből. Így lett a rigónk Ottó.

Ottó azóta is érkezik, szinte menetrendszerűen, én beszélek hozzá, ő figyeli, hogyan főzök kávét. A tálat azóta feltöltöttem, próbálok jó madáretető lenni, mert ha már belekezdtünk, tilos szünetet tartani, ezt a fontos szabályt már az elején megjegyeztem. Ottó távollétében persze jönnek mások is, főleg cinkék, szóval a konyhaablakban látványosan megnövekedett a forgalom, és bevallom, gondoskodni jó, és érezni azt a kis bizalmat, amibe belefér, hogy lassan megközelítsem Ottót, és lefényképezzem. Láthatják, kameraérzékeny.

Nem mondok újat azzal, egészen hideg az idő, ráadásul jön a havazás, ami a madarak számára még veszélyesebb. Ha meghoztam a kedvüket, akkor elég egy kevés dió vagy más olajos mag, alma, darabka szalonna, és lehet kezdeni az élelmezést. Az enyémnél sokkal több és okosabb tanácsot itt olvashatnak.

Itt a vége, kívánok mindenkinek remek hétvégét, hogy fehér lesz, az azt hiszem, nem kérdés. Figyeljenek egymásra, madarakra, állatokra, és főzzenek mondjuk egy jó levest, egy tartalmas ragut, vagy amit épp megkívánnak. És persze hógolyózzanak.

Édes, fanyar, morzsás

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Tue, 31 Jan 2012 13:16:00 +0000

Szeretem a morzsás dolgokat, kár lenne tagadni, remekül variálhatóak, nem igényelnek sok munkát, és várni sem kell rájuk sokat. Imbiszen is megfordult már néhány, szerepelt levendulás-epres, céklás, sütőtökös és kelkáposztás crumble is. Remélem, nem hagytam ki senkit. Annyi biztosan megállapítható, eddig a sós felé hajlottam, de ma javítok az arányokon, jön egy egyszerre édes és fanyar változat grépfrúttal és naranccsal. Előre csak annyit, a recept bevált, szóval maradhat, megtartom.

A grépfrútfilézés viszontagságairól meséltem már egyszer régen, azóta viszont nagy lépést tett a konyha, karácsonykor ugyanis két kedves barát megajándékozott egy filéző készlettel, így aztán ma már felfegyverkezve kezdek neki a gerezdek megszabadításának. Persze ha nincsen ilyen eszközük, egy jó éles késsel is kiválóan megoldható a feladat, ami így is, úgy is kíván egy kisebb (nagyobb) adag türelmet.

A recepthez még annyit, ha már elővettem a hajdinalisztet, gondoltam, el se rakom. Igen, jól gondolják, belőle (és dióból) készült a morzsa, de ha nem tartanak otthon hajdinalisztet, helyettesíthetik nyugodtan mással.

Itt a vége, morzsázunk.

Citrusgyümölcsök diós morzsával

2 grépfrút

3-4 narancs (mérettől függően)

6 dkg hajdinaliszt

4 dkg dió

5 dkg vaj

nádcukor

só

A narancsokat és a grépfrútokat megpucoljuk, gerezdekre szedjük, majd egy éles késsel kifilézzük, fehér hártya ne maradjon rajtuk. A gerezdeket kisebb darabokra vágjuk.

A konyhai robotgép késes részébe tesszük a hajdinalisztet, a diót, a kisebb darabokra vágott hideg vajat, adunk hozzá két teáskanál nádcukrot és egy csipet sót, majd addig dolgozunk rajta a géppel, amíg az alkotóelemek morzsás állagúak nem lesznek.

Négy kisebb formában (persze sütőálló) elosztjuk a grépfrút- és narancsdarabokat, a tetejüket meghintjük nádcukorral, majd szépen elosztjuk rajtuk a diós morzsát. A formákat sütőlapra helyezzük, majd kb. 180 fokos sütőben (légkeverés) 15-20 perc alatt megsütjük a crumble-t, a lényeg, hogy a végén a morzsa szépen megpiruljon.

Kivesszük, hűlni hagyjuk, azután kikanalazzuk.

Ha meghoztam a kedvüket, tegyenek egy próbát, ebben az igazán télies télben jó lesz majd a langyos formát a kezükbe fogni, és azt hiszem, az ízében sem lesz hiba.

Palacsinta helyett palacsinta

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Mon, 30 Jan 2012 10:39:00 +0000

Hetek óta palacsintáról beszélek, ábrándozom, álmodozom. Egyszer már annyira közel kerültem a megvalósításhoz, hogy még Pannit is felhívtam, és kifaggattam a receptről, mert nem akármilyen palacsintát akartam, csakis a gyerekkorit, lekvárral, túróval vagy kakaóval, mert bizony az utóbbi verzió volt az én titkos vagy inkább köztudott favoritom. Aztán persze túl rövid lett az a kiszemelt délután, és a terv maradt ugyanúgy. A megsütés küszöbén.

Amikor aztán egy hirtelen ötletnek engedve mégis tésztát kezdtem kevergetni egy reggel, nyilván nem vágytam édesre, csak sósra. Így van ez, furcsa vagyok néha. Tehát sós palacsinta készült, hajdinaliszttel, ami a tavalyi blinik óta várakozott az egyik kosárban, és egyértelmű volt, most újra itt az ideje. Került a tésztába dió is, mert ha még nem tudták volna, szeretem a ropogást a fogam alatt, másrészt abban a szerencsés állapotban van a kamránk, hogy nem kevés diót tárolhat Józsiék jóvoltából.
A megvalósítás könnyen ment, a palacsintát azért nem dobáltam még, majd legközelebb figurázok inkább. Langyosan, tetején kecskesajttal kiváló reggeli volt, ha szerénytelenül dicsérhetem magam. Itt a vége, sütünk.

Diós hajdinapalacsinta kecskesajttal

10 dkg hajdinaliszt

2 tojás

2 dl tej

1 dl szénsavas ásványvíz vagy szóda

1 marék dió

só

5 dkg natúr kecskesajt

olaj a sütéshez

A diót száraz serpenyőben megpirítjuk, várunk, amíg kihűl, majd mozsárban összetörjük. A lisztet egy tálba szitáljuk, lassan hozzáöntjük a tejet, közben keverünk folyamatosan, majd jöhet a két felvert tojás, az ásványvíz, egy csipet só, végül a masszába szórjuk a diót, és keverünk egy utolsót. A tálat letakarjuk, és pihentetjük a tésztát úgy tizenöt percig.

Ha letelt az idő, egy közepes méretű serpenyőbe, ideális esetben palacsintasütőbe kevés olajat sütünk, a tésztánkat átkeverjük (ha esetleg nem lenne megfelelő az állaga, liszttel sűríthetünk, vagy tejjel hígíthatunk), majd a szokásos módszerrel kisütjük a palacsintákat. Figyeljünk rá, hogy a diót egyenletesen osszuk el. Nyolc-kilenc palacsintára számítsanak.

Tányér, langyos hajdinapalacsinta, tetejére reszelt kecskesajt, villa és egy kés. Ismétlem magam, de igazán remek reggeli.

Reggelizni jó, persze nem kell azért palacsintával kezdeni a napot. Viszont egy lassú vasárnap? Akkor erősen ajánlott.

Narancsra narancs

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Wed, 25 Jan 2012 13:56:00 +0000

Imbisz még mindig ünnepel, de kezdődik az utolsó rész, minden születésnap befejeződik egyszer, hát tartsanak ki. Nyújtottunk már tésztát, rétegeztünk borjúhúst, most pedig jön a harmadik, a vacsora vége, a narancsban úszó desszert. Ha már a felütés és a középmező is olasz hangulatban telt, próbáltam a végére is illőt és illeszkedőt találni, majd eldöntik, mennyire sikerült.

A poharas desszert nem nevezhető gyakori vendégnek a konyhában, gondolni szoktam rá, igazán, versenyeztetem másokkal, aztán valahogy mindig kiütik, kifullad, lemarad. Most viszont nyert, és talán nem kell majd a folytatásra ilyen sokat várni. A szülinapi változat lényegét a narancs adta, került bele likőr, szirup és gyümölcs formájában is, szóval tobzódtunk a narancsos narancsban, annyit mondhatok. Az elkészítés végtelen egyszerűsége ellenére adódtak problémák, főleg az én hangulatomban, ugyanis éppen akkor kezdtem neki, amikor megállapítottam, nem tartunk sehol, és mutatkoztak a pánikba esés jelei. A sötétülő kedv áldozatául a poharak váltak, amiket sikerült szépen megkennem mascarponéval ott is, ahol egyáltalán és véletlenül sem kellett volna. Szóval hallgassanak rám, soha ne kanalazzanak szűk szájú pohárba feldúltan és kilengő kézzel. Soha. Mielőtt kérdeznék, hát persze hogy elkészültünk.

Itt a vége, bevezetésként még annyit a recepthez, hogy nem jegyzeteltem, de igyekszem pontosan emlékezni, ha tévednék egy kicsit a mennyiségben, itt kérek elnézést, és csak javítsanak bátran. Akkor rétegezünk.

Narancsos pohárdesszert

3-4 narancs

narancslikőr

nádcukor

20 dkg mascarpone

1 dl tejszín

1 tasak bourbon vaníliás cukor

kb. 8-10 babapiskóta

5 dkg szeletelt mandula

A sziruphoz kifacsarunk egy vagy két narancsot, 3 dl narancslére lesz szükségünk. A narancslevet egy kisebb edénybe öntjük, adunk hozzá 4 evőkanál nádcukrot, majd alacsony fokozaton addig főzzük, amíg szépen besűrűsödik. Aki szeretné, felhasználás előtt át is szűrheti. A mascarponét összekeverjük a tejszínnel, egy kupica narancslikőrrel és a vaníliás cukorral. Ha túl sűrűnek találnánk, akkor lazítsunk még rajta egy kevés tejszínnel. A megmaradt narancsot pucoljuk meg, szedjük gerezdjeire, majd filézzük ki.

Vegyünk elő négy (esetleg 6 kicsi) megfelelőnek tűnő poharat, tegyünk az aljukba egy réteget a kisebb darabokra tört babapiskótából, locsoljunk egy kevés narancslikőrt, azután narancsszirupot, jöhet néhány teáskanál mascarpone, majd kisebb darabokra vágott narancs, aztán kezdhetjük elölről. Annyi szintet gyárthatunk, amekkora a poharunk, ameddig tart az alapanyag, és persze amennyihez épp kedvünk van. A rétegezést fejezzük be mascarponéval, és locsolhatunk a végén még egy kevés narancsszirupot is. Fedjük le a poharakat, és hűtsük be néhány órára, hogy a babapiskótának legyen ideje megpuhulni.

Tálaláskor szórjunk a poharakba szeletelt mandulát, amit előzetesen száraz serpenyőben megpirítottunk. Itt a vége, kanál, eszünk.

A desszert jól teljesített, még Józsi is megdicsérte, pedig ő aztán nem nevezhető édesszájúnak. Egyenek, igyanak narancsot, mi mást is mondhatnék.

Ugorj a számba

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Tue, 24 Jan 2012 12:06:00 +0000

Folytatódik a születésnapi sztori, a ravioli után következik egy igazi olasz klasszikus, a saltimbocca avagy a zsályás borjú, amiről Herr Paprika nem akarta elhinni, hogy még sosem készült nálunk. Én bizonygattam, az emlékezete csalóka, mi bizony még sosem sütöttünk borjút sonkával, zsályával fedve, de először azért nem hitt nekem. Szombat óta viszont már van mire emlékeznünk.

A saltimbocca elkészítése nem nevezhető nagy munkának, viszont most kivételesen magam is megjegyzem, fontos az odafigyelés és a jó alapanyagok A tökéletes recept után kutatva olvastam mindenfélét, Locatelliben bíztam előzetesen, de ő csak mellékesen beszél a könyvében a saltimboccáról, végül a Bűvös szakácson talált bejegyzés bizonyult a leghasznosabbnak, az előkészületek és a sütés során az ő tanácsaikat követtük leginkább.

A borjú mellé először spenótot szerettem volna, Herr Paprika viszont inkább a kelbimbóra szavazott, a polenta viszont közös kedvencként egyértelmű volt. A végeredmény siker volt az asztalnál, és ami a legfontosabb, a szülinapos is hangosan volt elégedett.

Végül a címhez egy rövid magyarázat, a saltimbocca valami olyasmit jelent magyarul "ugorj a szájba". Itt a vége, borjút sütünk.

Saltimbocca

8 vékony szelet borjúcomb

8 szelet szárított sonka

8 nagy zsályalevél

1,5-2 dl száraz fehérbor

3-4 dkg vaj

olívaolaj

A borjúszeleteket megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet, majd (esetleg fólia alatt) óvatosan kiklopfoljuk, de ne használjuk a klopfoló fémes felét. Mindegyik szeletre fektessünk egy szelet sonkát, a sonkákra egy zsályalevelet, majd tűzzük fogpiszkáló segítségével a húsra. Egy nagyobb serpenyőben olvasszuk fel a vajat, adjunk hozzá két evőkanál olajat, azután süssük a borjúszeletek mindkét oldalát 2-3 percig. Az elkészült darabokat tegyük egy tűzálló tálra, és kb. 50 fokos sütőben tartsuk melegen. Ha elkészültünk a sütéssel, öntsük a serpenyőbe a bort, forraljuk fel és sűrítsük be. Készen is vagyunk.

Mi vajban és egy kevés fehérborban párolt kelbimbóval, polentával ettük, utóbbihoz recept itt olvasható.

Ha eddig nem tették volna, próbálják ki a saltimboccát, kevés munka, remek végeredmény, nem fogják megbánni. Imbiszem következik a befejező rész, desszert eszünk és sok narancsot.

Szülinapi ravioli

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Mon, 23 Jan 2012 13:45:00 +0000

A születésnapi vacsora tervezésekor egészen hamar kitaláltam, ázsiai ihletésű menü lesz, kókusztejbe merülve még úgy sem ünnepeltünk, és persze az sem volt hátul kullogó szempont, hogy Ágó kedveli az ilyen ízeket. Herr Paprika hasonlóan lelkesnek mutatkozott, így hát úgy tűnt, a kérdés eldöntetett, már csak a részleteket kell kidolgozni. Egyszerre aztán következett az a bizonyos 180 fok és a fordulat. A kókusztej beszerzése mindenféle akadályokba ütközött, a halvásárlás sem tűnt éppen könnyű menetnek, a részletek most nem fontosak, csak a végeredmény. Megfogyatkozott a kedv, és B tervre volt szükség. Azonnal.

Ne kérdezzék, hogyan jutottam idáig, akkor még biztosan el tudtam volna mesélni az asszociációk láncolatát, most viszont már nagyon kellene erőltetnem a memóriát, ettől pedig inkább megkímélem magam. És mindenki mást is. A nyertes gondolat azt hiszem, könnyen kitalálható, Ázsia helyett hirtelen Olaszország költözött a fejembe, és maradt is, szóval az ünneplős vacsora próbált ezen a vonalon mozogni. Ma bemutatkozik az előételként funkcionáló ravioli, aztán jönnek majd a többiek.

A tésztagép beszerzésének történetét és első használatát olvashatták már imbiszen, akkor is ravioli készült, de nem kecskesajttal, hanem marhahúsos töltelékkel, paradicsomszósszal, és akkor is megállapítottam, tésztát gyúrni nem is olyan nagy munka, ahogy azt gondolnánk, gondoltam. Most sem volt ez másképp, de persze ebben nagy része volt a jól összehangolt munkának Herr Paprikával, és a tésztagépnek, ami minden alkalommal bebizonyítja, mennyire érdemes volt akkor nem gondolkodni sokat, inkább megszerezni.

Itt a vége, tésztát gyúrunk.

Kecskesajtos ravioli

20 dkg liszt (oo típusú)

2 tojás

só

20 dkg natúr kecskesajt

10 dkg túró

néhány bazsalikomlevél

kb. 5-6 dkg vaj

só

bors

A lisztet egy nagyobb gyúródeszkára szórjuk, kisebb dombot formálunk belőle, a közepébe fúrunk egy mélyedést, majd egyenként beleütjük a tojásokat, végül adunk hozzá egy kevés sót. Belisztezett kézzel elkezdjük összedolgozni a lisztet a tojásokkal, majd amikor már szépen összeállt, jöhet a gyúrás. Ha túl morzsásnak érezzük a tésztát, akkor nedvesítsük be a kezünket, és folytassuk azzal a gyúrást. A végén legyen a tészta szép fényes és egynemű. Formáljunk belőle golyót, tegyük egy tálba, takarjuk le nedves konyharuhával, hagyjuk pihenni úgy egy órán át.

A töltelékhez reszeljük le a kecskesajtot, adjuk hozzá a villával összetört túrót, néhány összevágott bazsalikomlevelet és frissen őrölt borsot. Az egészet villával alaposan keverjük össze, kóstoljunk, ha bármi hiányozna, lehet pótolni.

Osszuk a tésztagolyót két részre, kicsit lapítsuk ki a darabokat, majd kezdjük el tésztagéppel kinyújtani őket. Részletesebb leírást itt találnak. A kész tésztalapokból vágjunk kb. 5-6 cm átmérőjű köröket, a szélüket kenjük meg vízzel, a tészta egyik felére helyezzünk egy teáskanálnyi tölteléket, majd hajtsuk rá a korong másik felét úgy, hogy a töltelék mentén kezdjük el összetapasztani a tésztát, így kiszorítjuk a levegőt. A kész raviolik szélét villával mintázhatjuk, ha van kedvünk hozzá.

Egy nagy lábasban forraljunk vizet, adjunk hozzá egy kevés sót, majd óvatosan dobjuk a forrásban lévő vízbe a tésztabatyukat, és néhány perc alatt főzzük készre. Ha a víz tetejére emelkednek, elkészültünk.

Tányér, ravioli, olvasztott vaj, esetleg bazsalikom, itt a vége, készen vagyunk.

A kecskesajtos ravioli jó kezdés volt, szerette az ünnepelt, az ünneplők és mi is. El is határoztuk, gyakrabban készül friss tiszta a konyhában, most ide is leírtam, lehet emlékeztetni rá.

Holnap jön a folytatás, zsályával, polentával és a többiekkel.

Névtelen saláta

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Thu, 19 Jan 2012 13:59:00 +0000

Nem emlékszem, megvallottam-e már imbiszen rajongásomat a paradicsomecet iránt. Ha nem, akkor éppen itt az ideje. Imádatom teljesen véletlenül kezdődött évekkel ezelőtt, amikor egy olaszországi bevásárlás során leemeltem a polcról, aztán hagytam meggyőzni magam, hogy erre az ecetre feltétlenül szükségem van, és később kiderült, nem tévedtem. A paradicsomecet sötét színű, intenzív illatú és ízű, az utóbbi nyilván a paradicsomra emlékeztet. A konyha legunalmasabb salátáját is érdekessé, sőt szerethetővé teszi, jó dolgokból pedig még jobbat húz elő. Alapvetően is ecetes ember vagyok, szeretem, ahogy összehúzódik savanyút érezve a szám, a paradicsomecetet viszont valóban és igazán imádom, a tányér alján maradt cseppeket is megeszem, megiszom valahogy. A módszert csak képzeljék el. Amikor kiürült az az első üveg, szomorúan tüntettem el, mert nem találkoztam vele sehol, persze őszintén szólva nem is kerestem kitartóan. Herr Paprika viszont ment, látott és vásárolt, én pedig boldogan tettem a helyére a születésnapos paradicsomecetet.

Főszerepben tehát az ecet, de van itt azért egy saláta is, ami a kamrában, hűtőben talált alapanyagok felhasználásával készült. Neve nincs, nem akart támadni az ötlet, hát így maradt. Ha ránéznek, és azt mondják "ó, hát ez egy....", akkor ne titkolják el.

Itt a vége, salátát eszünk.

Névtelen saláta

6-8 aszalt paradicsom (olajban eltett)

1 marék dió

5 dkg kéksajt

2-3 zsenge káposztalevél

2 adagnyi jégsaláta (vagy más zöld)

paradicsomecet

extra szűz olívaolaj

só

A diót száraz serpenyőben megpirítjuk, várunk, amíg kihűl, majd mozsárban összetörjük. A káposztaleveleket megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet, azután vékonyan felcsíkozzuk. A jégsalátát ugyancsak megmossuk, megszárítjuk salátacentrifugában vagy más módszerrel, majd vékony csíkokra vágjuk. Persze tépkedhetjük is, ahogy jólesik. Az aszalt paradicsomokat lecsöpögtetjük, kisebb darabokra vágjuk.

Egy mélyebb tálban összekeverjük a káposztát, a jégsalátát, a paradicsomot és a diót, meglocsoljuk olívaolajjal és paradicsomecettel, egy kis só, majd összeforgatjuk. Egy tál, saláta, tetejére morzsolt kéksajt, esetleg firssen őrölt bors, aztán újra az elejéről. Villa és evés.

Ha paradicsomecettel találkoznak, fogják, vigyék. Nem fogják megbánni. Remélem.

Tea, csalán, mese

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Wed, 18 Jan 2012 12:59:00 +0000

Teasztori következik, főszerepben a csalán, aki tehát megriadt, most forduljon vissza. Akik maradnak mégis, azoknak következik egy rövid beszámoló teáról, gyerekkorról és arról, vajon megbízhatom-e a régi ízemlékekben.

Január elején az az ösztön, igény, kívánság ütötte fel a fejét bennem, hogy jó lenne teakúrát tartani, ha már a diéta nekem valahogy sosem ment, legalább így próbáljak némi tisztulást és jó lelkiismeretet elérni. Rövid olvasgatás és hosszas polc előtt álldogálás, papírdoboz-tapogatás, morfondírozás után végül csalántea került a kosaramba. Most már azt mondom, nem véletlenül. Panni (Frau Paprika anyukája) ugyanis már hosszú-hosszú évekkel ezelőtt is meglehetősen tudatos volt gyógynövények terén, ez megnyilvánult a tálcákon száradó, az én szememben abszolút egyforma külsejű levelekben, a különféle gyógyhatású, de felettébb és felejthetetlenül kellemetlen ízű teakeverékekben és a növekvő számú szakirodalomban. Egy gyerek, vagy már alakuló felnőttkezdemény nyilván nem kíván magától mondjuk komló- vagy éppen cickafarkteát inni, hát én sem voltam különleges, így aztán egy-egy bögre kiváló főzet elkortyolása nem kis kihívást jelentett. Nem csak nekem. Próbáltam hinni, átlényegülni, kellemesnek gondolni, de a gyakorta előforduló keserűség sokszor átugorhatatlan gátat jelentett.

A csalán egy időben erősen megvetette a lábát otthon, és bár próbáltunk nem tudomást venni róla, Panni e téren nem ismert tréfát, így aztán a tavaszi tisztítókúrák jegyében a család minden tagja megkapta a maga teli bögréjét. Már a zöld külsőt is meglehetősen bizarrnak találtam, de ne ítéljünk, inkább igyunk. Egy korty azonnali szemszűkülést, szájösszehúzódást, vállrándulást, borzongást okozott, azt kaptam, amit vártam. Kellett egy csel. Egyetlen könnyen megvalósítható megoldás kínálkozott, így aztán a tea nem engem tisztított, hanem a virágokat. Értik, ugye? Remélem, a titok leleplezése most már megúszható, és Panni is elnézi majd a régi csínyt. Drukkoljanak.

Ugorjunk egy-két-sok évet, következzenek a frissen szerzett csalános élmények. Bögre, filter, kb. másfél deci forrásban lévő víz, 6-8 perc várakozás. Kézben a bögrefül, fújás egyszer, fújás kétszer, nagy levegő, egyszer élünk, most vagy soha és ki ha nem én. Egy korty. Várom azt a régi szemszűkülős, arcösszehúzós, gyomorrándítós, borzongató érzést. De nem jön. Második korty. Nem csalhatnak ennyire az emlékeim. Még mindig semmi. Harmadik korty. Most akkor valaki megváltozott. A bögre kiürült, én pedig megállapítottam, hogy persze a csalán nem egy citromos gyömbértea, de azért egyáltalán nem rossz a maga nemében. Megbarátkoztunk, két hete nem volt köztünk vita.

A történethez persze hozzátartozik, hogy az óvodai cukros-citromos teától eljutottam a cukrot nem látott zöld, fekete, fehér, vörös, gyümölcs- és gyógyteákig, és tudom, milyen az ízük. És már sosem várom, hogy édesebb legyen vagy savanyúbb.

Ha már a csalán a bejegyzés főszereplője, akkor jöjjön néhány jó tulajdonsága, ami talán segít, hogy megfőzzék az első adagot, ha eddig nem próbálták volna. Kiváló vértisztító növény, ezért olyan kedvelt tavaszi tisztítókúrákon, számtalan vitamint és ásványi anyagot tartalmaz, sok benne például a vas és a kalcium, jó hatással van az immunrendszerre, a szívre, az ízületekre, és így tovább. Ha olvasnának többet is, itt és itt megtehetik.

Szeressék a csalánt, vagy legalább próbálják megkedvelni. Én pedig köszönöm Panninak a régi emlékeket és a kitartását, mert nélküle most nem tartanék itt.

Imbisz most már talán főzni is fog, ígéret nincs, csak remény.

Próba

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Mon, 16 Jan 2012 13:37:00 +0000

Jól gondolják, nem tévednek, ma nem lesz recept, helyette hétvégi gyaloglás, próbaút, de azért a végén eszünk is egy kicsit. Az első januári bejegyzésben említettem már, hogy karácsonykor nemcsak sok bejglivel, kacsával, szaloncukorral és minden mással lettem gazdagabb, hanem egy túrabottal is, hogy legyen mivel és mire támaszkodni, ha szaladnak a lábak. Szilveszterre már terveztem az első közös terepszemlét, de ahogy gyakorta, most sem úgy zajlottak az események, mint azt előzetesen gondoltam. Pihentek a botok és a lábak, végül aztán a körülmények szombaton úgy alakultak, hogy kipróbálhattuk egymást, és bár süvített a szél, szaladtak a felhők, Herr Paprikával elindultunk, és de jól tettük (képek kíváncsiaknak itt).

A botok először jobbak voltak nálam, na persze, bal kéz és jobb láb, bal láb és jobb kéz, könnyű lehet, csak én vagyok kivétel. Szóval a váltott mozgás nem csak a lábtörés utáni gyógytornákon jelentett bosszankodós-elnevetős-abbahagyós-újrakezdős problémát. Persze most azért könnyebb helyzetben próbálkoztam, haladtam is előre, akár egy lassított felvétel, gondoltam is magamban, még jó, hogy a fejlámpák is a táskába kerültek, lesz itt még naplemente, szürkület, sötétség. Aztán egyszerre elfelejtettem, mit is markolnak az ujjaim, már nem csak az utat néztem a lábam előtt, nem kellett folyton újrakezdenem, és még fel is gyorsultam. Futásra azért ne gondoljanak. Összegezve: hegyre fel, sík terepen remekül összedolgoztunk, lefelé még kicsit robotszerű a mozgás, de majd próbálom elengedni a rossz emlékeket, és egy váratlan pillanatban megelőzöm Herr Paprikát.

Az erdő egyébként hidegben, szállingózó hóban, arcpirosító szélben is kiváló hely a kikapcsolásra, csak kellenek a testfedő rétegek, forró gyömbértea a termoszban, és erre a távra mondjuk néhány megmaradt szaloncukor, hogy legyen mit elégetni.

Visszafelé persze az elsődleges téma a főzés volt, már a reggeli emléke is eltűnt belőlünk, így szórakozásképp részletesen megbeszéltük, hogyan készül a vacsoránk, hogyan vágunk, fűszerezünk, tekerünk, sütünk, és ez de jó lesz. Nehezítésként még azért meg kellett szereznünk éhesen a másnapi kenyeret, viszont közben sikerült fokhagymás kiflit is vásárolnunk, először csak a csücskét ettük meg, aztán még egy darabot, nem nagy meglepetés azt hiszem, hogy egy morzsa sem maradt. A vacsora azért elkészült, csirkemellre citrombors, néhány szál kakukkfű, rátekerve bacon, sütő. Krumpli meghámozva, cikkekre vágva, olívaolajba forgatva, fűszerezve, sütő. Megsült krumpli mellé szósz joghurtból, fokhagymából, tejfölből, sóval, borssal, köménnyel, hogy legyen mibe mártogatni. Édeskömény felszeletelve, só, bors, olívaolaj, sütő. Saláta felvágva, olívaolaj, almaecet, só, bors. Megvacsoráztunk, engedélyeztünk még egy kevés édeset, aztán megnéztük, hogyan mókázik a francia főzőiskolában Meryl Streep vagy inkább Julia Child. Alvás, ébredés, izomlázzal nem találkoztam.

Kivi chutney

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Thu, 12 Jan 2012 13:38:00 +0000

Néhány éve az egyik karácsonyi ajándékom Herr Paprika apukájának nagyon könnyen kitalálható, de nem bánom, ragaszkodom a magunk kis hagyományához, és 24-e előtt egy-két nappal chutney-t főzök, néha többet is. Készült már mangóból, ananászból és másból, ami most nyilván nem jut az eszembe, idén, azaz tavaly pedig almából főztem, kell a változatosság neki és nekem is. Imbiszen eddig mégis csak egyetlen chutney szerepelt, és az sem az eddig felsoroltakból készült, hanem meggyből, és bizony nem csak az íz miatt maradt emlékezetes számomra ez a nyári bejegyzés. De ez már egy másik történet lenne, ha belekezdenék.

A mostani változat egy kósza ötletből és annak okán született, hogy még mindig tart a konyhai lendületem, ráadásul itt volt az ideje a kivik kiszabadításának. Héjból, kamrából egyaránt. A kivitelezés követte a fejben megírt forgatókönyvet, került a kivi mellé gyömbér, chili, fahéj, egyebek, a végeredmény pedig úgy érzem, jó lett. Kicsit csípős, kicsit édes, kicsit savanykás.

Itt is a vége, jön a recept.

Kivi chutney

10-12 kivi

1 nagy vöröshagyma

friss gyömbér (kb. 3 centis darab)

1 chilipaprika vagy chilipehely

1 tk mustármag

őrölt fahéj

nádcukor

lágy borecet

só

olaj (nálam szőlőmagolaj)

kurkuma

A hagymát megpucoljuk, apróra vágjuk. A gyömbért meghámozzuk, apróra vágjuk vagy lereszeljük. A kiviket meghámozzuk, kisebb darabokra vágjuk. Egy kisebb edényben felmelegítünk egy evőkanál olajat, rádobjuk a hagymát, sütjük, amíg üveges nem lesz, ha a folyamt végén járunk, szórjuk az edénybe a mustármagot, és várjunk, amíg pattogni nem kezd. Következhet a gyömbér, a kivi, keverés, azután a vékonyan felkarikázott chili, magokkal együtt. (Aki kevésbé szereti a csípőset, adagolja több fázisban a chilit, kóstoljon és döntse el, mikor megfelelő. ) Kevés őrölt fahéj, nádcukor ízlés szerint, egy kevés fehérborecet, só és egy teáskanál kurkuma, végül 1 deci forró víz. Fedjük le az edényt, és alacsony fokozaton főzzük addig a chutney-t, amíg a kivi összeesik, de ne főzzük teljesen szét. Közben kóstoljunk, ha bármi hiányzik, ne felejtsék pótolni. Én legalább három szakaszban használtam a cukrot, nem akartam nagyon savanykásat, de túl édeset sem, szóval hagyatkozzanak csak a nyelvükre, és fűszerezzék kedvük szerint.

A kész chutney-t még forrón előzőleg alaposan kimosott üvegekbe kanalazzuk, egy pillanatra a fejükre állítjuk, és készen is vagyunk. Ekkora mennyiség kb. két közepes üveget eredményez, hűtőben néhány hétig eltartható.

Hogy mi történik majd a kivi chutney-val, még magam sem tudom pontosan, talán hús sül mellé, talán sajttal esszük, majd kialakul, majd elmesélem. Ha kipróbálják, örülni fogok.

Január, konyha, curry

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Wed, 11 Jan 2012 10:57:00 +0000

A január eddig a konyha szempontjából meglehetősen jól telt, ami annyit jelent, hogy egészen lelkesen főzök, és ez még magam számára is meglepő. Az ünnepi szezonban sem voltam éppen eltiltva a fakanáltól, meg is beszéltem magammal, mielőtt megkezdődik a januári-februári szülinapok áradata, engedélyezek egy kis lustálkodást, láblógatást, kimaradást, ahogy tetszik. És mi történt? Váratlanul nem igényeltem a saját nagylelkűségemet, inkább azon morfondíroztam, mi történjen a megmaradt ezzel+azzal és amazzal. Reménytelen eset vagyok. Kaptunk kolbászt, krumplit, sütöttünk hát rakott krumplit, főztem céklalevest, készült gombapaprikás, Panni paradicsomlevéből zelleres leves, kenyerek sültek, és a kamrából kiszabadítottam az egyik sütőtököt, hogy végre megvalósítsam a régi tervet, és curryt főzzek belőle. Így a puhulásnak indult ananász is megfelelő helyre került.

A curry egyébként váratlan sikert aratott itthon, gondoltam, lesz bizalmatlan szagolgatás, ehelyett viszont ki nem kényszerített dicséret érkezett. Hiába, bármit is gondoljak, mindig az ellenkezője történik meg. És ez a megállapítás nem csak a konyhára igaz.

Mielőtt még hosszasabb fejtegetésbe kezdenék, inkább főzzünk.

Sütőtökös curry

1 kisebb sütőtök

1 érett ananász

2 ek vörös currypaszta

2 közepes vöröshagyma

zöldbab (választható)

4 dl kókusztej

halszósz

zöldcitrom

mogyoróolaj

3 kaffir lime levél (választható)

A sütőtököt meghámozzuk, hosszában elvágjuk, magjait kikaparjuk, majd kb. kétcentis darabokra vágjuk. Vonalzó azért nem szükséges. A hagymákat megpucoljuk, apróra vágjuk. Az ananászt meghámozzuk, közepét kivágjuk, majd felkockázzuk.

Egy mélyebb serpenyőben felmelegítünk 1 ek mogyoróolajat, beleszórjuk a hagymakockákat, pirítjuk üvegesedésig. Ha a hagyma már megfelelő, akkor a serpenyőben rakunk két evőkanál vörös currypasztát, néhány percig kevergetve pirítjuk, majd jöhet a sütőtök, dobjuk bele a kaffir lime leveleket, újabb keverés, végül úgy 1 deci forró víz és fedő. Főzzük a sütőtököt alacsony fokozaton addig, amíg félig megpuhul, akkor adjuk hozzá a kókusztejet, szórjunk bele egy marék zöldbabot (nálam a fagyasztóból került elő, nyugodtan el is hagyhatják), ízesítsük halszósszal és a zöldcitrom levével, majd főzzük készre, fedőre már nem lesz szükség, hogy kellő sűrűségű legyen a curry. A folyamat végéhez közeledve keverjük a currybe a kockákra vágott ananászt, kóstoljunk, ahogy mindig, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni.

Tányér, sütőtökös curry, hozzá mondjuk rizs. Készen is vagyunk.

Ha nincs ananász vagy éppen zöldbab, nyugodtan variálják más zöldséggel, akár gyümölccsel is. A currypaszta beszerzése talán körülményesebb, de nyugodt lelkiismerettel állítom, megéri, aztán ha nem lesz igaz, lehet emlegetni, nem bánom.

Téli lekvár, sütőtök

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Mon, 09 Jan 2012 11:55:00 +0000

Panni és Józsi kertje számtalan sütőtökkel gazdagított tavaly, kettő még most is a kamrában álldogál, hogy végre megfőjenek, megsüljenek, szóval nálunk a sütőtökszezon tartósnak bizonyult. Nem tudom, jó hír-e vagy sem, de bizony számíthatnak rá még a következő napokban, hetekben imbiszen. Így aztán amikor tervezgetni kezdtem az ehető, iható ajándékainkat, a sütőtök felhasználása meglehetősen tanácsosnak és ésszerűnek tűnt, de persze nem kellett kényszert alkalmaznom magammal szemben, lekvárt régóta akartam már főzni, itt meg lett hozzá alkalom is hirtelen. Ha már karácsony, próbáltam egy kicsit ehhez hangolni az ízeket, így került a sütőtök mellé a narancs és a fahéj, és így megszületett vagy inkább készre rotyogott a Paprika Feinkost egyik első darabja. (Zárójelben leírom azért a magam kedvéért: terméke. És most kacsintottam.)

Nem terveztem, hogy imbiszre kerülnek majd a receptek, tehát ne aggódjanak, nem lesz teakeverés, fűszergyártás, forralt borozás, de a sütőtöklekvárral többszöri kóstolás után is elégedett voltam, és ez az érzés 2012-ben sem változott, ráadásul az egyik kedves megajándékozott is pozitívan nyilatkozott. A sütőtöklekvár pedig újra modellt állt (ült, feküdt), és most kap egy saját bejegyzést is. Nem tudom, melyikünk örül jobban.

Itt a vége, befőzünk.

Narancsos-fahéjas sütőtöklekvár

1 közepes sütőtök

2-3 narancs

őrölt fahéj

méz vagy nádcukor

őrölt gyömbér (elhagyható)

A sütőtököt hosszában elvágjuk, magokat kikaparjuk, meghámozzuk, majd alufóliával letakart tepsire rakjuk a két darabot belsejükkel felfelé, és kb. 180 fokos sütőben megsütjük . Ha nem szeretnénk, hogy megpiruljon a sütőtök húsa, akkor fedjük le alufóliával. A megsült sütőtököt vegyük ki a sütőből, és törjük össze villával egy közepes méretű edényben főzés előtt. Adjuk hozzá először két kifacsart narancs levét, 1 kávéskanál őrölt fahéjat, egy kevés őrölt gyömbért, végül ízlés szerinti mennyiségben mézet vagy nádcukrot. Én próbáltam most minimalizálni az édesítést, amennyire egy lekvár esetében persze lehet, ezért nem írnék pontos mennyiséget, kóstoljanak, az a legbiztosabb. Főzzük a lekvárt alacsony fokozaton lefedve addig, amíg a sütőtökből egy krémszerű massza lesz, ha túl kevésnek találnánk a folyadékot, akkor a megmaradt narancs levével, esetleg vízzel pótolhatjuk. Időnként keverjük át, és ahogy mondtam, kóstoljunk, ha bármit hiányolnak, ne felejtsék pótolni. Ha megfelelőnek érezzük a lekvár ízét és persze állagát is, akkor kapcsoljuk ki a tűzhelyet, és még forrón adagoljuk előzetesen alaposan kimosott (kifőzött), szárazra törölt üvegekbe. Ha hisznek a fortélyban, állítsák a lezárt üvegeket egy pillanatra a fejükre, azután tegyék konyharuhák közé, alá. Az én sütőtököm 4 közepes üveget eredményezett.

Itt pedig a fel- és beöltöztetett változat, ha valaki még nem látta volna.

Kudarc helyett

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Fri, 06 Jan 2012 12:09:00 +0000

Még mindig karácsony, még mindig Oszi fotóival, és már megint kacsamell, bár ahogy azt már tegnap említettem, a felbujtó nem én voltam, kivételesen. Nem mintha nehezen ment volna a ráhangolódás, azzal nincs baj sosem, ráadásul ma már nem kerülget a kudarc a konyhában, ha kacsát sütünk. (A régi klasszikust már biztosan meséltem, de aki nem ismerné, csak címszavakban: vendégség évekkel ezelőtt, Herr Paprika szülei érkeznek, kacsa sül, persze nem fejből, de abban a tudatban, hogy nálam a legjobb recept, tálalás, szeletelés, először gyanú, aztán már tény, a hús az bizony nem olyan, én piros és elkeseredett, többiek esznek és próbálják elhitetni, amit úgysem hiszek el. Azóta sokat fejlődtünk, néha jó, hogy telik az idő.) A mostani variáció mellé bulgurt képzeltem, de Herr Paprika megfúrta, kiutálta, így végül gránátalmás kuszkusz készült, ami két jó dolgot is hozott magával. Egyrészt feledtette a múltkori fiaskót, amikor a szemek annyira összetapadtak, hogy végül egy egynemű masszát próbáltak a barátok megenni. Másrészt Panni, az én anyukám nagyon lelkesen fogadta a gránátalmát és a kuszkuszt is, a megmaradt készletet magával is vitte, szóval Herr Paprika nem is döntött rosszul. A karácsony jegyében narancsszósz is készült, róla lesz szó ma részletesebben, és ettünk még egy kis bébispenótot, amit a piacon petrezselyemvásárlás közben megláttam és megszerettem.

Itt a vége, recept jön.

Kacsamell narancsszósszal, gránátalmás kuszkusszal

2 egész pecsenyekacsamell

2 kávésbögre kuszkusz

2 gránátalma

fahéj

só

2-3 narancs

1 kupica narancslikőr (elhagyható)

6 dkg vaj

liszt

bors

nádcukor

A kacsamellről nem írnék részletesen, recept itt és itt, most argentin fűszerkeveréket használtunk. A gránátalmás kuszkusz receptje itt olvasható, most elmaradt a mogyoró és a koriander is.

A narancsszószhoz a narancsok levét kifacsarjuk. Egy kis lábasban felolvasztjuk a vaj felét, rászórunk fél evőkanál lisztet, átkeverjük, majd lassan hozzáöntjük a narancslevet, közben keverünk folyamatosan. Jöhet egy kevés só, frissen őrölt bors, ízlés szerint nádcukor. Addig főzzük, amíg egy kicsit besűrűsödik, akkor hozzáadjuk még a narancslikőrt is, keverés, kóstolás, ha bármi hiányozna, szokás szerint most lehet pótolni.

Tányér, néhány szelet kacsa, tetejére narancsszósz, mellé gránátalmás kuszkusz, ha kedvük van hozzá, akkor még spenót is. Kés, villa, pont.

A végére egy kép, nincs oka, talán csak annyi, hogy most készült a január eleji levezető séta közben. Nem árulom el, hol, hátha valaki megmondja helyettem.

Mindenkinek remek hétvégét, pihenjenek, aludjanak, vagy egyenek, igyanak, mulassanak. Imbisz hétfőn jelentkezik, ha nem felejti el.

Utólag is, engedelemmel

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Thu, 05 Jan 2012 14:31:00 +0000

Tavaly íródott már egy karácsonyi beszámolós bejegyzés Pardon címmel, idén egy kicsit bővebb lére eresztem elnevezésben és hosszban egyaránt, ma előétel lesz és leves, holnap pedig - nahát, nahát - kacsát eszünk. Persze csak képletesen. A cím tehát arra utal, hogy elnézést azoktól, akik már tisztítanak, teáznak, és főleg felejteni próbálják az ünnepi ebédeket, vacsorákat, de én most utólagos engedelemmel összefoglalom a 25-ei eseményeket. És elnézést, ha feleslegesen magyaráztam, magyarázkodtam. Mielőtt még a felesleg után a lényeg jönne, annyit még mindenképpen közölnöm kell, ez a bejegyzés nem jöhetett volna létre, ha Oszi nem vállalja magára a fotós szerepkörét. Ő kapta az első tányért, beállított, kattintott, azután mutatta a konyhában a végeredményt, miközben piroskás arccal vettem ki a részem a tálalásból (jól gondolják, el- és kipirulásra hajlamos vagyok). Imbisz köszöni!

Akkor a vacsora. Sokáig teljes homályba burkolózott az egész menü, egyetlen dolog kivételével, Ágó ugyanis nemcsak szavazott a kacsamellre, de még kampányolt is mellette, egy hugi pedig tudja, mikor nem szabad nemet mondani. Ilyenkor. A többiek tekintetében egy dolog volt csak fontos, ne legyen semmi bonyolult, az elmúlt években ugyanis annyi tapasztalatot sikerült már összegyűjteni, hogy nem jó a konyhában ünnepelni, éheztetni a vendégeket, gyakran használni a majdnem szót, és ismételgetni, ó, már finisbe fordultunk, aztán éjfélkor enni a desszertet. Az egyszerűség elvét követve tehát a következőkre szavaztunk: kapros füstölt lazac édesköménnyel, naranccsal; kókusztejes céklakrémleves kesudióval; kacsamell narancsszósszal, bébispenóttal, gránátalmás kuszkusszal; Panni hólabda sütije. A terv a valóságban se bizonyult rossznak, nagyon jó ütemben és időbeosztással főztünk, volt idő kalandozni a nappaliban, beszélgetni, koccintani, aztán újra konyha, tálalás, evés, majd mindent kezdtünk az elején. Közben persze volt éneklés, csillagszóró, ölelés, puszi, meglepetés, és így tovább, ahogy az mindig, és éjfélkor nem villa volt a kézben, hanem egy pohár.

Jönnek tehát a receptek, egyszerűsített verzióban, hat személyre.

Kapros füstölt lazac édesköménnyel, naranccsal

20 dkg füstölt lazac

fél csokor kapor

extra szűz olívaolaj

lágy borecet

2 édeskömény

2-3 narancs

só

bors

A kaprot megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet, apróra vágjuk, majd egy kis tálkában összekeverjük egy kevés olívaolajjal. Az édesköményeket alaposan megmossuk, szárrészt levágjuk, hosszában elfelezzük, majd vékonyan felszeleteljük őket, egy mélyebb tálba rakjuk. A narancsokat meghámozzuk, gerezdekre szedjük, a gerezdeket kifilézzük, majd az édesköményhez adjuk. Locsolunk a tálba olívaolajat, egy kevés borecetet, só, frissen őrölt bors, majd óvatosan összeforgatjuk a salátánkat, majd tányérokra rakunk egy kisebb halmot belőle, tetejére jöhet egy adag a csíkokra vágott füstölt lazacból, végül pedig egy kevés kapor. Készen vagyunk. (Egy régebbi recept édeskömény és narancs kombinációjával itt.)

Kókusztejes céklakrémleves kesudióval

kb. 1 kg cékla

fél póréhagyma

4 dl kókusztej

fél citrom

olívaolaj

só

bors

őrölt fahéj (választható)

10 dkg kesudió

A céklát szokás szerint meghámozzuk, lehetőleg védőkesztyűben, bár én őszintén mondhatom, jól áll karácsonykor néhány piros folt a tenyéren. A meghámozott céklákat kisebb darabora vágjuk. A póréhagymát alaposan megmossuk, szárazra töröljük, felkarikázzuk. Egy közepes méretű edényben melegítünk egy kevés olívaolajat, azután jöhet a póréhagyma, néhány percig kevergetve pároljuk. Belekerülhetnek a céklák is az edénybe, majd az egészet felöntjük annyi forró vízzel, amennyi éppen ellepi. Só, bors, pici fahéj, azután félig lefedve addig főzzük a levest, amíg a céklák teljesen megpuhulnak. Akkor levesszük a tűzhelyről, kicsit hagyjuk hűlni, majd simára turmixoljuk, közben adagoljuk hozzá a kókusztejet is, ha esetleg túl sűrű lenne, akkor hígíthatjuk vízzel. A végén alaposan átkeverjük, adunk hozzá egy kevés citromlevet (elhagyható), kóstolunk, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni. Tányér, leves, tetejére egy kevés mozsárban összetört kesudió, már csak kanál hiányzik.

Itt a vége, folytatás holnap, kacsával, naranccsal, gránátalmával.

Első

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Wed, 04 Jan 2012 11:43:00 +0000

Boldog újat kívánok mindenkinek szeretettel még az óévi árnyékommal, bár azóta nem sok változott. Tréfa vége, következik az alig elkezdett év első bejegyzése, amolyan összefoglaló, ünneplős, elmesélős, koccintós, főzni tehát még nem fogunk. El is kezdem, hátha nem szaladnak el.

A karácsonyi felkészülős napokat visszatekintve egészen nyugodtnak mondhatom, közben persze néha kipirult az arcom az izgalomtól, hol elveszni láttam a terveim megvalósítását, hol békésen lábat lóbáltam, aztán nyilván újra magamban beszéltem a konyhában. Ha egyszer nem így lenne, akkor baj van. Az ajándékokat több fázisban megszereztem, 24-én reggel befejeztem a Paprika Feinkost utolsó termékét, a kókuszcsókot, csináltam még néhány fénymentes fotót, közben Herr Paprika megvette a fát, ez már nálunk ilyen utolsó napi akció marad, és a mostani igazán olyan, amilyennek a fejemben lerajzoltam. Készülődés, csomagolás, fa a helyére készült, egyenes, ferde, egyenes, ferde, most tartsd meg, jó, kész, leülünk, örülünk. Gömb, fény, gömb, bicikli, házikó, angyal, ilyen se volt még, indulás előtt karácsonyfa teljes díszben. Azután ünneplünk, kétszer, és összesen hatszor eszünk, tudom, ez soknak tűnik, így utólag már nekem is, de akkor és utána nem tiltakozott a szervezet. Talán a koccintások miatt. Az esti vacsoránk lazac+avokádó+saláta, azután Váncsa-féle morzsás lazac lencsével és bébispenóttal, végül citromos fehércsokikrém, poharak előtte, közben, utána. A váratlan ajándék címe egyértelműen a túraboté, amit ráadásul egészen vicces formában kaptam meg, Herr Paprika ugyanis két fogvájóból elkészítette a miniváltozatot, amit aztán gyufásdobozba rejtett, becsomagolt, én kibontottam, furcsán néztem, majd leesett, aminek esnie kell. Nevetésből az este amúgy nem volt hiány, le sem tagadhatnánk, hogy van köztünk valami, sikerült egészen hasonló dolgokat is választanunk, derültünk is nagyokat, de jó volt.

Másnap érkezett Panni, Józsi, Ágó és Oszi, újabb nevetések, újabb koccintások, újabb meglepetések, volt persze vacsora is, kapros lazac édeskömény-narancs salátával, kókusztejes céklakrémleves kesudióval, kacsamell narancsszósszal, gránátalmás kuszkusszal és Panni sütije. A vacsoráról tervezek még beszámolót, Oszi fotózott, képek már nálam, akadály nem mutatkozik. Huszonhatodikán újra családi ebéd, Éva remek halászlevével, töltött pulykával és az elmaradhatatlan, nagy népszerűségnek örvendő gesztenyés sütivel, amit egyszer megpróbálok megmutatni is. Nem mondom, ezután már lomha volt a mozgásunk. A következő napok: alvás, háton fekvés, síverseny, üldögélés a fotelben, ajándékba kapott szakácskönyv átlapozása (egyet azért mégis kértem), lego, Dinah Washington, töltött káposzta, bejgli, nemlehetekéhes, de igen, tervek minden reggel, majd minimális aktivitás.

Harmincadikán aztán elindultunk egy bakonyi faluba, hogy ott töltsük el az évnek a végét, az évnek az elejét. Vittem a túrabotokat, persze nem volt rájuk szükség, gyaloglás helyett kártyáztunk, beszéltünk, voltunk banditák, renegátok, sheriffek, nevettünk, zenét hallgattunk, táncoltunk, ettünk, főztünk, egy kicsit azért sétáltunk is. Külön szeretném megemlíteni a helyi éttermet, amit első este koccintás céljából meglátogattunk, kérdeztük, lehet-e majd szilveszterkor ebédelni, először kaptunk egy nemet, aztán mégis egy igent ("A feleségem úgyis főz másoknak, hát itt leszünk."), megbeszéltük, mikor érkezünk, ki eszik pacalpörköltet, ki cigánypecsenyét, és hogy örülünk a savanyúságnak is, azután köszöntünk és haza, hogy megegyük Jola remek bigoszát. Másnap érkeztünk az ebédre, várt a megterített asztal, kaptunk ajándékba frissen sült pogácsát, ebédeltünk, ki a pacalnak örült, ki a cigánypecsenyének, még kenyeret is sikerült kérnünk, szóval jó volt nagyon, és innen is köszönjük a bizalmat, kedvességet, rugalmasságot.

Este aztán elbúcsúztattuk 2011-et, részleteket nem közölnék, több szülő is olvasója imbisznek, ne gondoljanak semmi rosszra, de a társaságnak is kellenek a titkok. A fotókról nem is beszélve. Néhány hívószót azért feljegyeznék a felejtés ellen, bár ez nem hiszem, hogy bekövetkezne: trikó, Koppány, üveg, muszkli, sebesség az ötödik, sajt, dió, Buick, ennyi azt hiszem, elég is lesz. Vacsorára azért megéheztünk, Herz és Herr Paprika vette át az irányítást a konyhában, hurka és kolbász sült, pirult savanyú káposzta és hagymás törtkrumpli (képek itt). És ettünk megint. Aztán koccintottunk.

Elsején kevés mozgással próbáltuk megoldani a napot, zene, játék, evés, zene, és megfőztem végre azt a lencselevest, amivel magam is elégedett voltam, végre kezelhető mennyiségben, füstölt oldalassal, répával, kolbásszal, citrommal, tejföllel, remélem, a szerencse is érzékelte, hogy a legtöbben kétszer ettünk.

Utolsó nap volt némi szellőztetés, séta, többek között megnéztük a Cseszneki várat, és beszereztük a pecsétgyűjtő füzetet, új az év, hát kellenek a célok.

Itt a vége, hosszú lett, pedig igyekeztem rövidíteni. Mindenkinek újra mindenféle jót kívánok 2012-re, remélem, teljesülnek a kívánságaik és én is betartom a néhány fogadalmamat. (Még egy zárójeles megjegyzés, szilveszterkor lottószelvényt vettem magamnak és másnak is, és képzeljék, három találatom volt a hatos lottón, szinte gazdag vagyok, és bízom benne, az azt jelenti, hogy nem kívánt nekem senki kéz- és lábtörést.)

Most már valóban jön az utolsó pont, holnap pedig talán már recept is lesz.

Paprika feinkost avagy ajándékozunk

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Fri, 23 Dec 2011 09:55:00 +0000

Először elhatároztam, szépen learatom az erkélyen a fűszernövényeket, megszárítom és elraktározom őket, azután eszembe jutott, milyen jó ajándék lehetne belőlük. Elmeséltem Herr Paprikának az ötletet, ő bólintott, és ettől a ponttól kezdve nem volt megállás. Terveztünk, listát írtunk, neveken gondolkoztunk, beszereztünk, azután lassan kezdett kialakulni a végső forma. A paprika név már az elején egyértelmű volt, ha már ez a blogger fedőnevünk, akkor nem is jöhet szóba más. Társítottuk ezzel meg azzal, végül a feinkost nyert, jól hangzik együtt, a pf megfordítva ráadásul fp, azaz Frau Paprika is lehet. Nem bánom, mosolyoghatnak.

A címke, a feliratok, a logó mind Herr Paprika munkája, tervezett, rajzolt, küldte a változatokat, azután nyomtatott, vágott, ragasztott, szóval a design az ő feladata volt, és persze elfogult vagyok, de én szeretem nagyon, és itt is köszönöm. Az én részem a tartalom, tehát kitaláltam, mit is fogok főzni, kikeverni és így tovább, azután beszereztem a hozzávalókat, az üvegeket és a papírzacskókat, és bizony a legutolsó volt a legnagyobb feladat, papírtasakban mondhatni minimális a választék, de aztán minden jól alakult.

Szerdán már ajándékoztunk a barátoknak, és ezúton is köszönjük Dzsekinek és Herznek a remek estét és a vacsorát. Most tehát van egy megmutatható része a mi karácsonyi akciónknak, és kedves hozzánk tartozók, lehetséges, hogy érkezik majd még paprika feinkost a fa alá. De csak lehet, ha mégse, azért nem legyen szomorkodás.

A mi nagyon szeretett barátaink a következőket kapták a csomagban: diós rukolapesto, narancsos-fahéjas sütőtöklekvár, téli tea (rooibos gyömbérrel, narancshéjjal, fahéjjal), levendulaszirup, forralt bor gyártásához fűszerkeverék és a megszárított, morzsolt vagy épp vágott fűszerekből egy tasak. Az erkélyünk azért nem számít hatalmas kertészetnek, így egy cserép egy zacskót eredményezett, készült rozmaring, citromos kakukkfű és oregano.

A pesto okozta a legkevesebb izgalmat, a sütőtöknél már nőtt a pulzusom, a levendulaszirupot folyton szagolgattam, a teát kevertem mérlegen, aztán próbafőztünk, a forralt borhoz úgy érzésre kerültek a fűszerek, csillagánizs, fahéj, szegfűszeg és így tovább. A saját termesztésű fűszernövények zacskóba kerülése után pedig bevallom, elnyomhatatlan mosolygás került az arcomra, örültem, igen eléggé. Az üvegek, tasakok elkészülte után egy kicsit azért büszkék voltunk, nem tagadom, aztán már csak az átadásnál izgultunk, de azt hiszem, mindenki örült, mi is.

Ha kíváncsiak még a többi fotóra, itt megnézhetik a paprika feinkost albumot, ami talán bővülni fog még karácsony után. Néhány nap, és kiderül...

Imbisz köszöni ez egész évet, volt benne sok jó, néhány kellemetlen, de még a rosszabb dolgokat is könnyebben viseltem, ha kiírtam magamból. Köszönöm, hogy olvasták, ha csak egyszer is, és örülök, ha visszatérnek (és persze nagyon kíváncsi lennék mindenkire, ilyen a természetem). Kívánok boldog karácsonyt, vidám ünneplést, főzzenek, egyenek, koccintsanak, érezzék jól magukat minden pillanatban. Imbisz januárig valószínűleg pihen és ünnepel, a facebookon azért a tervek szerint jelentkezik.

Tudom, elég volt ennyi szentimentális ünnepi hangulat, de nem bírom ki, ölelésem és ezt a dalt küldöm szeretettel.

Gesztenye

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Tue, 20 Dec 2011 13:27:00 +0000

Miközben a pult fölé hajoltam, a homlokomat a szekrényajtó fogantyújához támasztva, egy dologban egészen biztos voltam. Sosem pucolok az életemben újra gesztenyét. Jó volt, kipróbáltam, és hát Apáért mindent, legyen ez a születésnap felejthetetlen, ha ehhez kellemetlenkedő gesztenyékre van szükség, rendben, megadom magam, na de újra, annyira nem lehetek könnyelmű megint. Véleményem később sem változott, pedig a leves igazán próbált kiengesztelni, Oszi ráadásul egyből tudta kóstolás után mi is volt a kanalán, és a siker közös mosolygásra késztetett, de még a vacsora közben is tudtam biztosan, gesztenye az én konyhámba legközelebb csak ruhátlanul jöhet. Aztán persze aludtam egyet, megpuhultam, feladtam a bástyákat, felejtettem, megszépült az a támaszkodós harminc perc a fogantyúra tapasztott homlokkal, és már a néma szitkozódásokra sem emlékszem. Herr Paprika ráadásul később elmesélte, gyerekként ők egy sokkal hatékonyabb módszerrel héjtalanították a gesztenyét, hogy én ezt miért nem tudtam hamarabb, az már egy másik történet, viszont az a jó, hogy gyorsan el is felejtettem. A receptben tehát marad az én bosszantó verzióm.

Igen, így próbáltam kedvet csinálni ehhez a remek gesztenyeleveshez, ha nevetnek, megértem, de azért megfőzik, ugye?

Itt a vége, támadnak a gesztenyék.

Gesztenyeleves karamellizált fehérrépával

1 kg gesztenye

fél szál póréhagyma

4-5 fehérrépa

tejszín

brandy vagy konyak

nádcukor

4 dkg vaj

só

bors

A gesztenyéket néhány órára hideg vízbe áztatjuk, majd főzés előtt késsel x alakban bevágjuk egyenként a héjukat. Feltesszük főni, ha felforrt a víz, hagyjuk még úgy 10 percet a tűzhelyen, majd levesszük, lehűtjük hideg vízzel, és késsel szépen meghámozzuk. Nem ez a legjobb móka a világon.

A fehérrépákat megtisztítjuk, egyik felüket kisebb darabokra vágjuk, a másik részt a karamellizáláshoz nagyjából egyforma vastag karikákra vágjuk, ahol túl vastag, félbe vágjuk, mielőtt szeletelnénk. A póréhagymát alaposan megmossuk, szárazra töröljük, felkarikázzuk. Egy közepes méretű edényben felolvasztjuk a vaj felét, rádobjuk a póréhagymát, néhány percig kevergetve pároljuk, majd jöhet a kisebb darabokra vágott fehérrépa, keverés, végül a gesztenye és annyi forró víz, amennyi bőven ellepi az alkotóelemeket. Só, bors, közepes lángon főzzük addig a levest, amíg minden teljesen megpuhul. A folyamat végén öntsünk bele egy-két kupica brandyt is. Miután elkészült, hagyjuk hűlni, majd pürésítsük, és adjunk hozzá egy kevés tejszínt. Keverjük át, kóstoljunk, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni.

Egy serpenyőben olvasszuk fel a vaj másik felét, dobjuk rá a felkarikázott fehérrépát, fedő alatt pároljuk addig, amíg nagyjából megpuhul, esetleg adhatunk hozzá egy kevés vizet vagy fehérbort, hogy ne égjen le semmiképp. Ha már nagyjából megfelelő a zöldség állaga, szórjunk a serpenyőbe úgy egy evőkanál nádcukrot, keverjünk, és várjunk addig, amíg a cukor szépen karamellizálódik.

Tányér, leves, fehérrépa, már csak egy kanál hiányzik.

A leves egyébként sikert aratott az asztalnál, szerette az ünnepelt is. Azért ha valaki birtokában van egy kevésbé fárasztó módszernek, ne tartsa titokban előttem...

Születésnap, libamáj, egyebek

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Mon, 19 Dec 2011 12:27:00 +0000

Születésnapot ünnepelni szerintem mindig jó, lehet készülni, tervezni, titkolózni, szervezkedni, rendezkedni, fejet törni, elfogadni, elvetni, aztán újra elővenni, és végül örülni, ha minden úgy, de legalább majdnem. A szombati köszöntés azért volt különlegesebb az átlagnál, mert Apát ünnepeltük, és persze a születésnapját, ami decemberben egy barátságos számmá kerekedett, és szerettük volna mindenképp emlékezetessé tenni. Az első mondat valóban igaz, a több tagot számláló stáb kitalált, elképzelt, megbeszélt, jött és ment, hogy aztán persze minden az utolsó pillanatban készüljön el, és a születésnapost arra kelljen kérni, sétáljon már egyet, különben ajándék helyett a vasalódeszkával találkozik, de ezt persze nem árultuk el. Végül azért átugrottuk a jelentkező akadályokat, és készen álltunk az egész estés eseményre, koccintásra. Nem árulok el több részletet, nem kaptam rá engedélyt, de annyit még összefoglalóan, azt hiszem, jó este volt, mosolygással, öleléssel, meglepetésekkel, szülinapi verssel, tortával, ahogy azt kell.

A vacsora összeállítása az én feladatom volt, készült előétel, kanalaztunk levest, vágtunk szűzpecsenyét, csak a torta érkezett a Gerbeaud-ból, ennyi izgalmat azért nem vállaltunk. Ritkán történik ilyen, de most valahogy minden sikerült úgy megvalósítani, ahogy elképzeltük, és ebben nagy érdeme van Herr Paprikának, akivel remekül osztottuk meg a feladatokat. Régen gyakran sikerült még éjfélkor is vacsorázni, a kissé elnyúló folyamatok miatt, most viszont jó ütemben készültünk el, szóval a szervezésbe nem csúszott hiba.

Itt a vége, következik a libamáj, és már most bevallom, nem jegyzeteltem, de igyekeztem pontosan és jól leírni. Ha nem sikerült, mondhatják, hogy ejnye...

Libamáj kalácson, aszalt gyümölcsökkel

50 dkg libamáj

4-5 dl tej (választható)

3-4 dkg vaj

40 dkg liszt

2 tojás

12+2 dkg vaj

5 dkg nádcukor

1 dl tej

2 dkg liszt

só

10 dkg aszalt füge

10 dkg aszalt körte

brandy vagy konyak

nádcukor

A libamájat megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet, majd egy éjszakára tejbe áztatjuk, de ezt a lépést nyugodtan el is hagyhatják. Először a kalács. A vajat keverjük simára a cukorral, majd egyenként adjuk hozzá a tojásokat, közben keverjünk folyamatosan. Az élesztőt morzsoljuk el 1 dl langyos tejben, hagyjuk egy kicsit állni. A lisztet kezdjük el adagolni tojásos vajhoz, közben keverjünk géppel vagy kézzel, majd amikor már elfogyasztottuk a liszt felét, öntsük a tálba az élesztős tejet, keverjünk. Következhet újra a liszt, csipet só, a folyamat végén lisztes kézzel gyúrjuk át a tésztát, majd takarjuk le a tálat, és hagyjuk úgy 1 órán át kelni. Ha letelt az idő, egy sütőpapírral letakart tűzálló tálra helyezzük a kalácsunkat a nekünk tetsző formában, fonhatják is, én most csak cipót alakítottam belőle, azután letakarva pihentessük még egy fél órát. Olvasszuk fel a maradék vajat, és sütés előtt kenegessük meg a kalácsunk tetejét. Süssük 170 fokos sütőben (légkeverés) úgy 30 percig, a végén szúrópróbával ellenőrizhetünk.

Az aszalt fügét és körtét főzzük fel víz, brandy és egy kevés nádcukor keverékében, pontos arányok nincsenek, bízzanak az érzéseikben. A libamájat emeljük ki a tejből, töröljük szárazra, ha szükséges, szabaduljunk meg a nem oda illő részektől, majd forró vízbe mártott késsel vágjuk úgy 1 centi vastag szeletekre, egyik oldalukat hintsük meg egy kevés sóval és borssal. A vajat olvasszuk fel egy megfelelő méretű serpenyőben, és süssük meg a libamájszeleteket néhány perc alatt.

Tányér, kalácsból egy szelet, tetejére libamáj, mellé forró füge és körte egy kevés sziruppal. Készen is vagyunk.

Holnap további ünneplés, és kiderül, szeretek-e gesztenyézni...

Sütikommandó: gyömbéres cookie

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Wed, 14 Dec 2011 11:10:00 +0000

Ma tehát újra sütikommandó, következik a második rész, benne pedig cookie-t sütünk, mondhatjuk persze keksznek is. Amióta a piacon felfedeztem a kandírozott gyömbért, sokszor nem gyakoroltam az önmegtartóztatást, és vettem hol kisebb, hol nagyobb zacskókkal, került aztán ebbe és abba, imbiszt rendszeresen olvasók gondolom, most bólogatnak. Ígértem is, lesz még szerepe ebben az évben, és bizony már akkor tudtam, ha megismételjük a tavalyi adventi sütést, akkor a kandírozott gyömbér nem maradhat el vagy ki. Nem is történt másként.

A recept maga a tavalyi cseresznyés egy újabb változata csak, az alap ugyanaz, használtunk mandulát is. A mi pénteki verziónkba arányaiban kevesebb gyömbér került, de utólag kevésnek találtam, azt hiszem, intenzívebb ízzel még jobb lenne, ezért megnöveltem egy kicsit a gyömbéradagot. A szeletelt mandula helyett használhatnak nyugodtan egészet is mozsárban összetörve, de mogyoróval sem lehet rossz.

Itt is a vége, sütünk.

Kandírozott gyömbéres cookie

8-10 dkg kandírozott gyömbér

5 dkg szeletelt mandula

10 dkg nádcukor

12, 5 dkg vaj

1 tojás + 1 tojássárga

25 dkg liszt

1 tk sütőpor

A puha vajat kisebb darabokra vágjuk, egy mélyebb tálban a cukorral habosra és simára keverjük, azután következhet a tojás és a plusz tojássárga, közben folyamatosan keverünk tovább, végül adagonként a tálba szórjuk a sütőporos lisztet is. Alaposan átkeverjük, majd legvégül jöhet a kisebb darabokra vágott kandírozott gyömbér és a szeletelt mandula.

A sütőt előmelegítjük 150 fokra (légkeverés, egyébként 170 fok). Egy tepsit kibélelünk sütőpapírral, a tésztából dió nagyságú darabokat csípünk le, kicsit megformázzuk, majd a papírra helyezzük őket, egymástól némi távolságra, nehogy sülés közben összeérjenek. Ha betelt a felület, a tepsi mehet a sütőbe, süssük kb 12 percig, majd vegyük ki és hagyjuk kihűlni. Nagyjából 35 darab lesz a végeredmény, ha többre vágynak, emeljék a hozzávalók mennyiségét. Ha sikerül száraz, hűvös helyen, lezárt dobozban tárolni, úgy 10 napig eltartható.

Itt a vége, jó móka volt, jövőre legyen újra így, csak a kekszek változzanak. Sütikommandó 2012, szerintem jól hangzik, tehát azt mondom, folytatás következik.

Sütikommandó: kardamom+narancs

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Tue, 13 Dec 2011 11:13:00 +0000

Pénteken a sütikommandó tehát újra találkozott, hogy megsüsse az idei kekszeket, cookie-kat, rénszarvasokat. A csapat a tavalyi résztvevőkből állt össze, ötödikként, tehát újoncként csatlakozott Zsuzsi is, megállapítom, dinamikusan fejlődünk. Így van ez jól. A történések a tavalyihoz hasonlósan zajlottak, időpontot választottunk, azután hosszas levelezésben versenyeztettük a lehetséges kekszeket, egyebeket, egy nappal a sütés előtt döntöttünk, következett a beszerzés, azután pénteken szállingózni kezdtek a tagok, fémdobozokkal, gyúrásra termett kézzel, és persze borral felszerelve. Minden jól alakult az este, kevertünk, szaggattunk, sütöttünk, kóstoltunk, megint kóstoltunk, lisztet szitáltunk, gyúrtunk, formáztunk, pihentünk, elhelyeztünk, vártunk, és így tovább. Én viszont majdnem sikeresen szabotáltam a rénszarvasokat, ugyanis amíg a lisztből másfeles mennyiséget számoltam, addig a vajból sikerült duplázni. Pedig ötösre érettségiztem matekból, bizony, igen, higgyék el. De szerencsére idejében rájöttem a hibára, és a rénszarvasok megúszták maradandó károsodás nélkül a kalandot. Fél hétkor kezdtünk, hajnali 1-kor végeztünk, itt megnézhetik a teljes végeredményt.

Először a narancsos-kardamomos kekszek következnek, a szokásos alaprecepttel dolgoztunk, most is bevált, egyszerű és kis munkát igényel. Akkor sütünk.

Narancsos-kardamomos keksz

20 dkg puha vaj

15 dkg nádcukor

32 dkg liszt

0,5-1 tk őrölt kardamom

kb. 8 dkg kandírozott narancshéj

1 tojás

só

A puha vajat a cukorral és egy csipet sóval simára keverjük. Hozzáadjuk a felvert tojást, majd a választott mennyiségű kardamomot (ki mennyire szeretné intenzíven), a kandírozott narancshéjat, azután lassan beleszitáljuk a lisztet, közben keverünk folyamatosan. A tésztából formáljunk golyót, és tegyük fóliába tekerve legalább két órára a hűtőszekrénybe.

Ha letelt az idő, vegyük ki a golyónkat, felezzük el, és formázzunk belőle belisztezett deszkán két egyforma, kb. 40 centi hosszú hengert. Fedjük le alufóliával, és újabb 45 percre hűtsük le őket. Egy tepsit béleljünk ki sütőpapírral, a sütőt állítsuk 180 fokra (légkeverés). Ha letelt az idő, vegyük ki a sütőből a hengereket, szabadítsuk meg őket az alufóliától, és vágjuk kb. 1 centi vastag szeletekre. Tegyük egymástól némi távolságra a kekszeket a tepsire, majd kb. 13 perc alatt süssük készre őket. A folyamatot ismételni kell, úgy 60-65 darab kekszre számítsanak.

Illata remek, szerintem az íze is, süssék meg ajándékba vagy kedvezzenek maguknak. Végül is karácsony lesz most már hamar, túl hamar.

Sütikommandó holnap tovább tevékenykedik a konyhában, jönnek a cookie-k.

Blini, késés, koccintás

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Fri, 09 Dec 2011 11:24:00 +0000

A blinik, azaz orosz palacsinták sütése eredetileg tavalyi terv volt, karácsonyi első fogásként szerepelt volna, aztán valahogy elmaradt. A mi szokásos ünneplős menetrendünk minden évben kicsit kapkodós, hirtelen változó, folyton időszűkével küzdő, de nagyon vidám. Így esett, hogy a blinit végül szándékosan kifelejtettük a sorból, viszont a fánkon még éjfél előtt felgyulladtak a fények. Valamit valamiért. Most azonban adódott alkalom arra, hogy elkészüljenek a blinik, Herr Paprikával ugyanis kapcsolatunk hivatalossá tételét ünnepeltük, és nem volt kérdés, mi legyen az előétel. Én talán még gondolkodtam volna, de a másik fél, azaz Herr Paprika hamar egyértelművé tette, nincs min tanakodni, blini lesz.

Az alaprecept az essen&trinken oldaláról származik, beszereztem hozzá kisebb keresgélés után a hajdinalisztet, és nyugodtan mondhatom, igazán jól működött. Az orosz palacsinták tetejére kapros krém került, végül pedig lazackaviár. Szerettük, örültünk, koccintottunk, ünnepeltünk.

Itt a vége, blinit sütünk.

Blini kapros krémmel, lazackaviárral

6 dkg liszt
3 dkg hajdinaliszt
1 dkg friss élesztő
0,9 dl tej
1 tojás
só
cukor

10 dkg natúr krémtúró (vagy krémsajt)
1 csokor kapor
fél citrom
só
5 dkg lazackaviár

A tejet meglangyosítjuk, majd elkeverjük benne az élesztőt. Egy tálban összekeverjük a liszteket egy csipet cukorral és sóval, hozzáadjuk az élesztős tejet, majd a tojássárgát, sima, csomómentes tésztává keverjük. A tojásfehérjét egy csipet sóval kemény habbá verjük, majd óvatosan a masszába keverjük. Letakarjuk a tálat, és legalább 45 percig kelni hagyjuk a tésztát.
A kaprot megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet, apróra vágjuk. A krémsajtot egy kisebb tálban összekeverjük egy kis citromlével, a kaporral (nyugodtan csökkentsék a mennyiségét), sóval és borssal. Végén kóstolunk, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni.
Ha megkelt a tészta, olívaolajjal kikent serpenyőben kis palacsintákat sütünk belőle, egy evőkanál segítségével adagolhatunk. Három-négy adagra számítsanak.
Tányér, mondjuk három blini, tetejére kapros krém, végül néhány szem lazackaviár. Készen vagyunk.

Megkérdeztem Herr Paprikát a vacsora végén, emlékezni fog-e arra, hogyan töltöttük az estét, a válasz igen volt, ennél több nem is kell nekem. Vacsora még nem ért itt véget, jövő héten jön a folytatás.
Mindenkinek remek hétvégét, süssenek, egyenek, igyanak, vagy tegyenek bármi mást. Nálunk ma sütikommandó, megnőtt az itthoni lisztkészlet, annyit mondhatok.

Szaladnak a napok

noreply@blogger.com (Frau Paprika) — Wed, 07 Dec 2011 11:28:00 +0000

Sok dolog kering a fejemben, és közben néha egészen elképeszt, milyen gyorsan elszaladnak mellettem a napok. Nem ez volt a legjobb évem, ezért nem fogok könnymorzsolós melankóliával búcsúzni tőle, de most, hogy már távolodom a balesettől, és kezd felejteni a szervezetem is, nagyon tudok örülni a decemberi készülődésnek. (Egyik nap a piacról hazafelé tartva tudatosult bennem, hogy igen, most sietek, és ne nevessenek, de direkt próbáltam megelőzni az előttem járókat. Egy kis öröm, nekem.) Szóval sok az ünnepi terv, valami már alakulóban, készülőben, mások várakoznak, ha sikerül, beszámolok. Ha nem, talán úgy is.

A mai recept beilleszthető a decemberi hangulatba, már csak a hal és a narancs miatt is. A füstölt makrélát ajándékba kaptuk, és szerettem volna, ha történik vele valami, nem esszük meg csak úgy, és most ne kérdezzék, miért, nem tudnám megmagyarázni. Rövid kamraszemle után jött a narancsos gersli ötlete, amit igazából főzni kell, a füstölt makrélához nyilván nem lesz használati utasítás. Szeretem a gerslit, jó volt így naranccsal főzve is, hozzá egy kis ropogós szárzeller. A diót már nem kockáztattam meg, a végén még folyton nevetnének imbiszen. (Aha, már megint egy kis ropogós a fogunk alá...) Herr Paprika pozitívan nyilatkozott, így már nem csak rám kell hagyatkozniuk.

Itt a vége, főzünk.

Füstölt makréla narancsos gerslivel

20 dkg füstölt makréla

két kávésbögre gersli

1 narancs

1 közepes vöröshagyma

3 szál szárzeller

rukola (választható)

fehér balzsamecet (vagy lágy ízű fehérborecet)

méz

borskeverék

só

extra szűz olívaolaj

+ olaj a gerslifőzéshez

A vöröshagymát megpucoljuk, apróra vágjuk. A szárzellert megtisztítjuk, megmossuk, szárazra töröljük, kis darabokra vágjuk. A narancsot forró víz alatt alaposan megmossuk, szárazra töröljük (persze az a legjobb, ha kezeletlen). Egy közepes méretű edényben felmelegítjük az olajat, jöhet a hagyma, pároljuk üvegesedésig, majd rászórjuk a gerslit, 2-3 percig még kevergetve pirítjuk. Az edénybe öntünk 4 kávésbögre forró vizet, belereszeljük a narancs héját, azután beleöntjük a kifacsart levét is. Só, majd félig lefedve addig főzzük, amíg megpuhul a gersli, jó esetben akkor már eltűnik a folyadék is. Ha elkészültünk, belekeverjük a zellert, adunk hozzá 1-2 teáskanál mézet és egy kevés ecetet, végül meglocsoljuk extra szűz olívaolajjal, megszórjuk frissen őrölt borssal. Kóstolunk, mint mindig, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni.

Tányér, gersli (langyosan, hidegen), ha van kedvük hozzá, egy kevés rukola, tetejére füstölt makréla csíkokra vágva, villa és egy kés. Készen vagyunk.

Tegnap egyébként nálam is járt a Mikulás, és valahogy rájöhetett arra, szoktam főzni, ezért egy imbiszhez igazán illő meglepetésben volt részem. Érdemes volt székre állni, dobozt leszedni, csizmát kifényesíteni. Itt megnézhetik, mi is az.