A cím igaz. Azonban nem a közelmúltról van szó.

Történetünk 1842-ben kezdődik, amikoris a Pesti Izraelita Hitközség kezdeményezésére megalakul a MIKÉFE, a Magyar Izraelita Kézmű-, és Földművelési Egyesület.

Elsődleges célja az érdekvédelem volt, ugyanis a céhek nem vettek fel zsidókat tagjaik közé. A zsidó kézműveseknek így egy ernyőszervezetre volt szüksége, ami képzést is nyújt zsidó fiatalok számára. Kossuth Lajos és Battyhány Lajos támogatásával felvették az Egyesületet az országos iparegyesületek közé, és megindították a szakember képzést. Később, 1862-től a földműveseket és kertészeket is képeztek.

A kibuc valójában a MIKÉFE 1908-ban alapított bentlakásos kertészképző telepe volt a Keresztúri út 130-134-ben. Körülbelül kilencven holdon történt a gazdálkodás: virág- és konyhakertészet, szőlészet, faiskola, üvegházak, szántóföldi mezőgazdaság, tehenészet, méhészet, baromfitenyésztés. Az elsődleges tevékenység a virágtermesztés volt, a telep a huszas években az ország legjelentősebb virágkertészetévé vált, és a legelegánsabb fővárosi virágboltoknak lett a beszállítója. Imaterem is volt itt, ahol péntek este és nagyünnepekkor tartottak imát.

A visszaemlékezések szerint a telep tényleg a korai kibucok elvei szerint működött:

1. Bentlakásos képzés
2. Közös kassza
3. A növendékeknek külön férfi és női dormitóriumok
4. Mezőgazdasági tevékenység
5. A diákoknak közös konyha és étkezde, ahol a termesztett termékeket használták fel

Nagyapám és testvére (az akkoriban kertésznek készülő Kabos Lászlóval együtt) is dolgozott itt egy ideig, a háború előtt és után. Felvették őket a képzésre, de mivel havi tandíj volt, pénzük sajnos nem volt arra, hogy el is kezdjék tanulmányaikat. Úgy látszik, már akkor sem lehetett a szocialista ideálokat teljes egészében megvalósítani….

A közös pénz használatáról gyűléseken döntöttek. Így történhetett meg az az eset, hogy néhány fiú prostituáltakra kért pénzt, mivel „jogunk van a szexuális élethez, de az itteni lányokkal azt nem lehet…” Nem jártak sikerrel, javaslatukat elvetették.

Több visszaemlékezés utal arra, hogy a képzés már a huszas-harmincas években gyakorlatilag egy előkészítő volt az alijára, és valószínűleg ennek az elvnek a része lehetett a kibucként való működés.

A MIKÉFE, sok más zsidó kezdeményezéshez hasonlóan, gyakorlatilag nyomtalanul tűnt el. A telep a nyilas uralom alatt teljesen elpusztult. Az Egylet tagjai egy része a Soá alatt halt meg, másik része valószínűleg alijázott, és Izrael megalapításában és mezőgazdasági fellendítésében vett részt. A kommunista diktatúra 1949-ben végleg feloszlatta az Egyletet. Ma létezik egy MIKÉFE Baráti Kör (a Magyar Zsidó Kongresszus tagjaként), ami ma is élő tagokat csoportosít. Az interneten egyetlen egy hosszabb szöveget találtam róla, mégpedig itt. És egy visszaemlékezés olvasható itt.

Ma a Fővárosi Kertészeti vállalat egyik telephelye, ún. komposztüzem található itt.

(Reklámot be lehet zárni az x-betűre kattintva)

Éljenek a nyugdíjasok trágár poénjai.

http://oldjewstellingjokes.com

(via kajmánsziget)

Nem tudom, a karikás szemeivel én mindig inkább askenázinak tippeltem.

Matrjoska elmélet: az szdsz-t mindenki zsidózza, az mszp-t a jobboldal, a fideszt a jobbikosok zsideszezik, a valódi széljobb meg most bezsidózott a jobbikra.

Egyébként Csurka zsidó.

(via kajmánsziget)

Megszakítjuk adásunkat. Irán legfelsőbb, teokratikus irányító szervezete, az Örök Tanácsa nem csak a választási folyamat felülvizsgálatát rendelte el a múlt hét végén, hanem saját bizalmasának, Ahmadinezsád “elnök”-nek a nemzetbiztonsági átvilágítását is. Ekkor derült ki, hogy A. a Moszad szolgálatában áll. A. ugyanis már az Iszlám Forradalom előtt betért a Chabad akkori iráni főhadiszállásán. A Moszad vezetője, Meir Dagan, akit épp iráni kapcsolatai miatt erősítettek meg a minap újabb egy évre a tisztségében, izraeli vadászgépekkel Jeruzsálembe menekítette Ahmadinezsádot (nevezzük most már nevén: Ávigdor ben Ávráhám-ot), aki a Minchá elmondása után nemzetközi sajtótájékoztatót tartott (képünk is ekkor készült). Dagan is nyilatkozott a médiának, őszintén sajnálva az iráni eseményeket, melyek egész évtizedek fáradozásait látszanak meghiúsítani. “Egy sor ügynökünk, így pl. az Őrök Tanácsának három tagja is a lebukás közvetlen közelébe került. Ahmi, akarom mondani Avigdor barátunk esetében még az volt a szerencsénk, hogy Teheránban volt, s onnét gyors, rajtaütés szerűen, perzsául kitűnően beszélő pilótáink és ügynökeink kihozták. Köszönjük, fiúk!” A Magyar Nemzet újságírója, Balogh Benedek Tódor ekkor azzal a kérdéssel fordult Daganhoz, hogy a Jobbik európai képviselői közt van-e a Moszadnak Ahmadinezsádhoz fogható ügynöke, de Dagan “munkatársnőnk” biztonságára hivatkozva a közvetlen válaszadástól elzárkózott. Baló György ezzel kapcsolatban fontosnak tartotta közölni a Kajmán szigeteken ezzel összefüggésben a napokban napvilágot látott, szociológusi kérdésre utalva, hogy emberi jogi és erkölcsi megfontolásokon túl többek között “ezért” sem verte a feleségét.

(via Kajmánsziget)

http://kajmansziget.tumblr.com

2004 decembere óta csináltuk ezt a blogot, most viszont ideje végleg lezárni és továbblépni. Shalom motherfuckers.

Okok is vannak, többféle, röviden megosztom ezeket.

Személyes
A JP nem one-man-show blogként indult (már a legelején, azaz 2004-2005-ben szerzőtárs lett Shadowrider, majd Orosz Péter, Prezzey és Miou Vicioso), az évek során pedig legalább másfél tucat szerző fordult meg itt. Ugyanakkor mégis kissé vízfejű maradt a blog, sajnos vagy nem sajnos: a bejegyzések úgy 75%-át én jegyeztem, a maradék 25% pedig leginkább úgy jött létre, hogy pingeltem folyamatosan a blogbarátokat. Utólag visszagondolva kisebbfajta csoda, ahogyan négy évig a JP-n csapódott le az energiánk és szenvedélyünk egy jelentős része. Tavaly ősz óta viszont egészen új dolgok állnak a fókuszomban. Nem egy, hanem több dologról is van szó és mindegyikkel boldog vagyok. A JP-t már nem tudnám úgy folytatni, ahogyan eddig. 25%-on meg nem szabad csinálni semmit.

Blogoszféra
2004-ben a blog szcéna a mostanihoz képest nagyon kicsi volt Magyarországon. Számomra nagyon vonzó volt ez a közeg és büszke voltam arra, hogy milyen remek közösségnek váltunk mi is a tagjává. Ma már viszont nem tartom érdekesnek vagy inspiratívnak ezt a szubkultúrát, amely d-kategóriás Szily Laci és Tóta W alteregók játszóterévé vált. A mai magyar blogoszféra a Hyde Park és a Blikk szintézise. Nem flódni, nem vonz, inkább taszít.

JP pályaív
A JP 2004-2007 között egy alternatív, kimondotton underground (pop)kulturális dolog volt. 2007 végére sok tekintetben mainstream relevanciánk lett, de ezeknek az új elvárásoknak nem igazán tudunk, de főleg nem szeretné(n)k megfelelni. A cápát pedig nem kell megugrani.

Röviden ennyi. Nagyon klassz, igazán flódni volt ez az egész, úgyhogy szívből köszönök mindent és nagy respect mind a szerzőtársaknak, mind az olvasóknak, lett legyenek kukkolók vagy bátrak.

ui: tartsuk a kapcsolatot, kedves JP. Elérhetők vagyunk egymás számára a hello@judapest.org, illetve a végig meglepő módon alulhasznált hatemail@judapest.org email címeken, valamint a Facebook-on is. Brunchok és mindenféle más 3D-s offline cuccok is lesznek. “Ha mozdulni kell, együtt mozdulunk!” ;]

Üveges szemmel bambulok magam elé…

Nem ti, akik néztek, hanem én aki a rakétán csücsülök, én csapódtam be… Nem becsapás ne szórakozzatok, becsapódás!
Most pedig komoly a helyzet, tehát mostantól mindent kicenzuráznak, csak a jófiú szóvívő van, nincs kétfajta, ezt egyétek, mint mi a fatálcáról a folyosón a lekváros kenyeret vaj nélkül a napköziben.

Cenzura van.

Tudom hogy direkt, de akkor is baromság.

Szednének össze egy izzadt, borostás, jóképű, vagány zsidó katonát, aki már 3 napja nem zuhanyozott, amire egyébként van lehetőség esetleg most Gazaban, mármint hogy az ember ne zuhanyozzon, mert sehol egy Kludi keverőcsap, szóval jobban szeretném őt látni bármely napszakban, mint ezt a jófiút, aki felmondja a szöveget.
Most komolyan az van, hogy ez kell nekünk itt a világban, Izraellel szimpatizáló pesti zsidóknak???
Vagy Izraelben ezt zabálják az emberek? Vagy bárhol a világban?
Nem, ezt kizárom. Ez a jólfésült szemüveges gyerek nyilvánvalóan valakinek a valakije, mert magától, kiválasztásos verseny alapon nem kerülhetett volna képernyőre, mindenesetre öröm, hogy a nagymamájának sikerült mosolyt csalni az arcára, hogy a kölyök ott van a jutubon, és még bármi lehet belőle.
Bármi.

Bármi, csak média győzelem biztosan nem.

Nézem hát a Szíenent.

Véres csecsemő, száguldó mentőautó, mégegy sebzett gyerek, mentőautó nyitott hátsó ajtóval befarol, öregasszony zokog, káosz és vér, fiugyerek profilból 20 centis ragtapasszal ez kibírhatatlan.
Számolom. Egy, kettő, három, négy, öt, közben kis riport csak hangban a gazai főorvossal hogy tele van a kórház,
Hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, reklám.
Tizenkettő, tizenhárom, tizennégy, közben kis Bush elnök, majd tizenöt, tizenhat, tizenhét, közben Living Golf.
Tizennyolc, tizenkilenc, húsz huszonegy, és jön Wolf Blitzer, aki tökolyan mint Györffy Miklós, csak nem dohányzik adás közben.
Huszonkettő, huszonhárom, Nick Robertson, huszonnégy, Eco solutions, majd huszonöt, Screening Room, huszonhat nem számolom.
Huszonhatszor nyomják a sokkoló klipet a sebesültekről.
Bementek Gazaba fene tudja hogyan, mert az IDF senkit nem engedett be ha jól tudom, Nick Robertsonék viszont lefizették akit kellett az egyiptomi sorompónál, és megcsinálták a melót.

Nick Robertson tudja a jobot, a goal az, hogy nagy legyen a nézettség a célcsoportban, bár Libanonban lebukott, hogy nem ő a producer, és a helyszíneket sem ő választja ki, hanem a Hezbollah.
Le is vették a képernyőről egy kis időre, mert kínos, hogy hazudott és manipulált, de a leginkább az volt a kínos, hogy ez ki is derült.
Most már nem is engedik forró helyszínekre, csakis repi riporternek a szálló teraszára, mellé vetített háborús jelenetekkel, és előléptették hiteles riporterből senior international correspondentnek.
Hát ezt tényleg meg lehet bocsájtani, csak napi másfél milliárd embert vett hülyére, ami azért meg sem közelíti Zuschlag Janos csúnyaságait, aki bár kifizette a lopott pénzt másik lopott pénzből, mégis sitten ül, pedig gyereke is született kőzben, ez így rendben is van és arányos.

Szegény Richard Quest is többet kapott letiltásban, amikor betépve és nemiszervét zsineggel saját nyakához kötve tűnt fel a Central Parkban egy jól sikerül homokos duhajkodás után pirkadatkor, és ez alaposan lerombolta a csatorna hírnevét.

Robertson nem.
Ő rendben a helyén tartotta a szervét balosan ahogy kell, miközben képen kívül a Hezbollah intendánsa vezényelte a csapót.
Action!!!

Most háborúzunk gyerekek vagy tévézünk?

Bementünk tegnap Gazaba, na nem mi itt pesten, meg nem ti ott Londonban, hanem ők ott a Cahalban. A fiuk meg a lányok mentek be tegnap és mi büszkék voltunk rájuk.

De ma már büdös ez az egész.

Mert ez a sok ismétlés bezavart az agyunkba, Kurva sok itt a vér. Kurva sok itt a sérült civil.
És a gyerekek.
Büdös ez az egész gyerekek, én mondom, az erőszak erőszakot szül, beszélték volna meg ezek fehér asztal mellett, minek ez a véres izé.
Csak a baj van a zsidókkal.
Ha nem értenétek nézzétek a TV-t! a CNN-t!
Nincs ott semmi más csak a civil áldozatok egy hírblokkban huszonhatszor bejátszva. Slejfniben ahogy a szakmában mondják, azaz szépen összevágva és a végét az elejéhez ragasztva, lehet indítani és közben kávézni, ha lemegy az egész kezdődik elölről, és megint és megint huszonhatszor.

Hamasz embert egyet sem látni.

Ők szocialista brigád vállalásban most a zümmögő kórusban énekelnek, vagy színházi matiné előadáson vannak, és a jegyeket lepecsételteteik a szakszet. titkárral, jól mutat majd a csapat kasszam rakétával a brigád naplóban.
Ők most nem értek rá forgatni, egyszerűen nincsenek, vagy nem fontosak, nem fértek rá a képernyőre.
Mindent nem lehet megmutatni, mert akkor még az emberek félreértik vagy nem értik, mert ők buták. Buták mint a föld, ezért kell nekik megmutatni mi a lényeg, és hogy jól megértsék elég sokszor, mert ismétlés a tudás atyja.

Szegény Dolfi.

Ha ő ezt tudta volna, akkor nem a V2 be invesztál, meg az U-boatokba.

Nem Werhner von Braunba hanem csak Leni Riefenstahlba. Meg a filmhiradóba.
Vazze, ő tényleg ezt csinálta, ő fedezte fel a tömegmanipuláció jelentőségét és a marketinget, Eizenstein és Dovzsenkó sem volt kezdő, de igazi profi munkát ő vitt a filmszalagra, ma is tanítják mindenhol.

Ha Robertsonék ott lettek volna Drezdánál a bombázások után, akkor minden egészen másképpen alakul!

Mert a világ nem tűrte volna a csúnya látványt és megfordult volna a közhangulat.
Nem kell ez a háború, fejezzék be most azonnal, kössenek tűzszünetet a Dolfiékkal, és akkor szegény Éva Braun meg Dolfi nem flambírozzák magukat a bunkerban, hanem gyerekeket nemzenek és boldogan élnek velünk míg meg nem halunk.

Most már nem filmszalag van hanem videó.
És a legjobb a Szíenen!
Én nem tudom, egész nap melózok, hulla fáradt vagyok. Ezek ott háborúznak, mutatják a tv ben. TV-zek, mert ott mindent látni és már látom mi az igazság. Vér és erőszak, önmagáért való értelmetlen marakodás, fejezzék be!

Fejezzék már be, mert zavar!!

Ne vérengezzenek már, a kutyaúristenit!!!

Fejezzék be, legyen már béke, kössenek tűzszünetet, mert én tudom, hogy helytelen dolog amit csinálnak, gyerekeket ölnek. Láttam a szienenen.

Azok a gyerekek akik most ott benn menetelnek, nem tudhatják, szegények meg vannak tévesztve, nem tudják miért harcolnak.
Ott nincs náluk semmi, a mobiljukat is elvették, nincs TV sem.

Nem látták a Szíenent.

—

Wwan blogja - http://wwanblogja.blogspot.com

Ott tartottunk, hogy nagymama felnőtt. “Telt múlt az idő. Lassan kezdett elegem lenni Anyukából. Férjhez akartam menni. Kereskedelmi iskolába jártam, utána volt három év gyakorlat, az alatt nem kaptam fizetést – drogista gyakornok voltam. Aztán segéd lettem az Ács drogériában a Váci úton egy évig. Az Ács felesége nagyon utált engem, féltékeny volt, pedig ez az Ács egy elég öreg ember volt, és igazán a feleségének semmi oka nem volt erre. Egyszer Puk kölnit csempészett a ridikülömbe, mintha loptam volna. Na akkor elegem lett, otthagytam. Akkoriban már nem nagyon lehetett zsidónak elhelyezkedni. Anyuka üzlete akkor még megvolt, ott dolgoztam. Utáltam. Drogéria után krumplit mérni…

Ez a Kossuth Lajos utcában volt, Erzsébeten. Volt a Grünhut nagykereskedés, tőlük vettünk konzerveket a boltba. Volt az öreg Grünhutnak egy fia, a Laci. Nős ember, a felesége, Irén, Anyukához járt panaszkodni, hogy nem bírja elviselni az apósát. Szekálta, agyon dolgoztatta. Később el is váltak. Anyuka kitalálta, hogy ez a Laci fiú félvér (anyukája keresztény volt), meg jóképű, és milyen jó férj lenne, házasodjunk össze. Jellemző volt Anyukára. De ezek a dolgok nem így működnek. (Zs: És amúgy a Grünhut ebben benne volt?) Hát hogy a fenébe ne lett volna! Nézd meg a képeket. Húsz évesen elég szép lány voltam.

Végül összeházasodtunk, katolikus templomban volt az esküvőnk. Hát az is borzalom volt – majd emlékeztess, hogy elmeséljem Anyuka összes stiklijeit, ez is egy volt azok közül. Valami ronda, kék szoknyában, szóval valami szegényes ruhában kellett esküdnöm. Egyszer írt nekem Laci egy levelet – kár hogy nem tettem el -, amiben azt írta, hogy hozománytól függetlenül lett szerelmes belém. De nem volt egy jó házasság. A Lacinak kibírhatatlan dolgai voltak. Csak egy példa. Közösen olvastunk egy könyvet, sokat beszélgettünk róla, közös élmény volt. Erre fogta magát, és egy nap elment egyedül színházba megnézni. Nélkülem. És több ilyen is volt.

Aztán jöttek a nyilasok. Apuka három napig nem kelt föl az ágyból, olyan beteg lett. Ő inkább meghal, de nem él egy ilyen világban. Azt azért tudni kell, hogy soha nem volt beteg. Néha, amikor Anyuka szekálása elől lement a pincébe fát vágni, kimelegedett és megfázott. Akkor Anyuka adott neki kalmopirint, húslevest meg teát, három nap múlva jól volt. Amikor meghalt, kilencven évesen, az orvos kérdezte, hogy hol van a kartotékja. Apukának nem volt kartotékja, mert sose volt orvosnál. Hát amikor jöttek a nyilasok, teljesen megbetegítette magát. A gyönyörű felesége zsidó volt. Nem akart ilyen világban élni.

Fél év házasság után Lacit elvitték munkaszolgálatosnak.

Volt neki egy barátja, a Müller Pista, együtt voltak a munkaszolgálatban, együtt találták ki, hogy nem mennek a vonattal másnap Németországba. Mondta nekem, hogy van ez a Müller, szintén Erzsébeti, a felesége nem engedi be a házba - az anyósa nyilas -, nem lenne-e baj, hogy ha ő is jönne. (Közben volt a Pista feleségnek, Ilonkának valami barátja, vele csalta Pistát. De igazából csak „visszacsalta”. Aztán végül el is váltak.) Ott bújtattam őket Anyukáék lakásában, a fürdőszobában. Ott lehetett fűteni. Odatoltunk egy szekrényt az ajtó elé. Néha kijöttek. Az óvóhelyre nem voltam hajlandó lemenni. Azt mondtam:
- Ha valami bajotok lesz, akkor én mitévő legyek… – így fogalmaztam: bajotok lesz. De nem lett bajunk. Én mindig búra alatt voltam. Egyszer egy bomba elvitte a fél házat, a csillár is leesett, engem a Pista lökött odébb, akkor se lett semmi bajom. A csillár is világított tovább. Nem romlott el, visszaraktuk.

A Losonczyhoz jártam kenyérért. Tudta, hogy kell nekünk több, adott nekem hátul öt darab két kilós kenyeret, azt cipeltem haza. Igen komplikált volt akkoriban ennivalót szerezni, főleg három embernek. Volt jegyem, na de csak egy embernek való. De mindig összejött valahogy. Ilonka is hozott ennivalót néha. És hozta a kis Gyöngyikét – a gyereküket. Miközben Pista és Ilonka a fürdőszobában beszélgettek, én odaadtam neki a Tündérbabát. Játszottam vele, mert nem volt szabad, hogy megtudja, hogy az apja ott van a fürdőszobában, hogy el ne locsogja valakinek.

Jöttem hazafelé Csepelről, volt ott egy német katona, tankcsapdákat csinált, fa karókat hegyezett, a lehullott forgácsokat elkértem tőle. Odaadta. Danke schön. Volt kenyerünk, lett tüzelőnk is. Borzasztó életforma… lett volna, ha nem röhögtünk volna annyit. Legalábbis a Pistával. A Grünhut mindig mondta, hogy legalább halkabban röhögjünk.

A sárga csillagot nem tűztem ki. A szomszédok pedig véletlenül valahogy nem jelentettek fel. Aztán olyan is volt, hogy láttam egy nőknek szóló plakátot, hogy aki 30 év alatti, az jelentkezzen. Bementem a sorozóirodába, ahol egyedül voltam, csak a pult mögött ült egy nő. Rám nézett, és azt mondta: „Menjen haza”. Mondom, búra…

Anyám rokonainak angóra holmiijait (kesztyű, sál, pulóver, nagy érték volt az akkor) rám bízták, mondván, hogy nagyobb biztonságban lesznek egy kereszténynél. A bőrönddel aztán megállítottak az állomáson, valami spicli azt mondta egy rendőrnek, hogy én zsidók vagyonát menekítem. A rendőr rám nézett, és azt mondta: „Menjen haza”.

Laci a felszabadulás után három napig nem bukkant fel. Barátait kérdeztem, hogy ugyan hol van. Hálásnak kellett volna lennie, azt meg utálta. Pedig hálás lehetett, mert végsősoron megmentettem az életét. Ő utált hálás lenni. (Közben ott volt a Müller, az hálás volt. Vele a házasságunk egész más volt. Kölcsönös megbecsülésről szólt. De ott még nem tartunk.) Szóval valami vendéglősnél volt, akinek volt egy lánya. Ott ült, kártyázott, a barátja pedig be volt bugyolálva a kabátjába. Azt a kabátot mindig felakasztotta, vigyázott rá, igen nett ember volt. Erre most meg valaki beletakarózik… Azt mondtam neki, hogy a rendőrségtől keresik. (Jelentkezett rendőrnek vagy polgárőrnek.) Egy idő múlva hazajött. De akkor már nem kellett.

A háború alatt a Bodonczy család tizenhároméves kislányára vigyáztam, mert mikor szirénáztak, az üzlettel kellett foglalkozniuk. Megkértek, hogy törődjek vele. Együtt mentünk az óvóhelyre. (Amíg Laci munkaszolgálatos volt.) Hálásak voltak, cserébe velük ebédeltem. A férfi öccse, Lacás is ott evett. Szerette volna a kis lovaskocsija oldalára a nevét felírni. A kirakatrendező tanfolyamon megtanultam a negatívbetű készítést, és gyönyörűre sikerült. Lacás próbált udvarolni. Nekem nem lehetett. Barátságféle szövődött.

A háborúnak vége lett. Én elváltam Grünhuttól. Lacás megkérte a kezemet, én igent mondtam. Kedves, jó modorú, jólszituált volt, konzerv-üzeme volt Óbudán, meg lakása. Én lebegtem a levegőben. Ideges voltam. Miért ne mennék hozzá? Az is az őrangyalom műve volt, hogy elnapolták a válás kimondását. Így maradt idő kiismerni Lacást. Bemutatott a családjának, ezek pincérek, kocsmárosok, kávéház-tulajdonosok voltak. Megkínáltak rántott hallal. Éhes voltam. „Háború után mindenki éhes.” Tálaltak. Kések, villák. Néztek. Nekiállok halat enni, természetesen kézzel. Finom. Megmérettettem. Észre sem vettem, hogy vizsgáztattak. Aztán Anyuka jött terepszemlét tartani a jövendőbelimnél. Lacás felemelte a lova lábát, megvizsgálta a patkót. Nem mosott kezet. Ő is megmérettetett, és könnyűnek találtatott.

És még időben lezsidózott. Már nem emlékszem, mire mondta, hogy „erre is csak egy zsidó képes”. A háború után nem volt szokás zsidózni. Ez elég volt, hogy felbontsam az eljegyzést. Még annyit, becsületére legyen mondva, hogy amikor Pistát – második férjemet – elvitték, ő volt az egyetlen, aki megkérdezte, nincs-e szükségem valamire.”

__________

Majd folytatjuk, addig is hadd kívánjak boldog mindenféle ünnepeket ezzel a kis hanukarácsonyi csendélettel, ami a nagymama előszobájában fogadott tegnap: