Kinga és Rob - életünk napjai

Színház az egész világ

2012-01-25T14:01:00.000+01:00

Olyan, de olyan régen jelentkeztem, elhanyagoltam szegény blogunkat. Na nem azért, mert nem volt mit írni, épp ellenkezőleg, zajlik az élet körülöttünk, és egyszerűen nem jutott idő bejegyzéseket írogatni. Pedig lett volna mit :)
Az elmúlt (lássuk csak, mennyi is?) "x" hónap történéseit talán nem is sűrítem bele egy bejegyzésbe, inkább szép sorjában.

Már lassan egy éve, hogy rátaláltunk itt Bécsben egy nagyon jó közösségre, amit bécsi magyarok alkotnak. Ez a közösség tulajdonképpen egy kulturális társaság.
A társaság történelme elég régre, egészen Bornemisza Péterig nyúlik vissza, ugyanis Róla kapta nevét a társaság. Mi ezen a körön belül is egy színjátszó társulat tagjaivá váltunk... Igen, jól olvassátok, színjátszó társulat :))

Bécs egyik hatalmas előnye (de akár hátránya is lehet, kinek mi), hogy szinte úton útfélen találkozik itt az ember fia/lánya magyarokkal, akik vagy csak most kezdtek nem is olyan régen itt dolgozni, esetleg tanulni, vagy még 56-ban menekültek ide ki, vagy éppen már itt is születtek.
Így történt, hogy amikor végre sikerült elintézni magunknak az osztrák egészségügyi biztosítást, körülnéztünk az interneten, hátha találunk magyar háziorvost is, mert az egészségügyi problémákat mégiscsak könnyebb magyarul elmagyarázni, mint egy idegen nyelven.
Elég gyorsan rá is leltünk egy elég magyarosan hangzó vezetéknevű orvosra, és az első alkalommal, amikor szükségünk volt rá, hozzá látogattunk el. Elmondhatatlan jó érzés volt, hogy Bécs kellős közepén egy orvosi rendelőben nem csak az orvos, de még az asszisztens, sőt elég sok beteg is magyarul beszélt. Mintha nem is Ausztriában, hanem Magyarországon lettünk volna :)

Aztán úgy alakult, hogy elég jó kapcsolatot alakítottunk ki a mi újdonsült bécsi háziorvosunkkal, főleg miután egyszer rákérdezett, hogy nem érdekelne-e minket a színjátszás egy magyar csoportban :)
Nekem még kis általános iskolás koromból van egy pici színjátszós múltam: akkor jó pár évig jártam Tihanyba egy musical-csoportba, bár az a csapat kimondottan gyerekszínjátszó volt, így ennek megfelelően leginkább meséket vagy könnyedebb darabokat adtunk elő.
De mindenesetre éppen emiatt a gyerekkori tevékenység miatt nem állt messze tőlem a gondolat, hogy újra tagja legyek egy színjátszó társulatnak... így részemről egyből ígéretet is tettem a doktorunknak, hogy mindenképpen elmegyek egy próbára megnézni legalább, hogy miről lenne szó. Persze én már akkor sejtettem, hogy lesz kedvem belevágni, sőt örültem is a lehetőségnek, mert régen is nagyon élveztem a színjátszást. Gondoltam, most is tökéletesen megfelel majd hobbinak és kikapcsol.
Robi viszont már az elején kategorikusan kijelentette, hogy ő nem akar a színpadra menni, és bár szívesen eljár velem a próbákra, sőt be is segít a társulatnak bármiben, de szerepelni nagyon nem szeretne.
Amúgy ez így is lett:)

Tehát egy éve vagyunk a Bornemisza Társaság Színjátszó Csoportjának tagjai, egy éve készülünk a darabbal, amelynek az előadására heteken belül sor kerül.
A darab címe: Bornemisza Péter: A magyar Elektra.
Ez a mű tulajdonképpen Szophoklész: Elektra című ókori drámáján alapszik. Bornemisza Péter ezt az eredeti drámát dolgozta át 1558-ban magyar nyelvre és egyben úgymond beleültette az akkori magyar valóságba.

Egy kis hivatalos, az interneten talált történet a műről és keletkezéséről:
"A Tragédia magyar nyelven című prózai Élektra-átdolgozását Bornemisza a bécsi tanulmányai idején, 1558-ban görög professzora, Georg Tanner ösztönzésére és diáktársai számára készítette. Hogy elő is adták-e, nem tudjuk, mindenesetre nyomtatásban mindjárt megjelent munkája. Szophoklész drámája valójában csak mintául szolgált számára, hogy magyar nyelvű és aktuális érvényű művet hozzon létre. A latin nyelvű utószóban így fogalmazta meg a tragédia alapkérdését: „Vajon akkor, midőn a haza durva rabságban senyved, szabad-e erőszakkal szembeszállni a zsarnokkal, vagy pedig biztonságosabban arra kell-e várni, hogy az idő hozza meg az orvosságot és az enyhülést?” A kérdésnek különös hangsúlyt adott, hogy éppen a dráma írása idején választották német-római császárrá a bécsi székhelyű német, magyar és cseh királyt, Ferdinándot. Aigiszthosz és Élektra konfliktusában, illetve Oresztész zsarnokgyilkosságában Bornemisza egyértelműen az elárult testvérpár oldalára állt. Aigiszthoszban, aki nála fontosabb szereplő, mint Szophoklésznél, kérlelhetetlen reformátori haraggal kora kegyetlen, „nyúzó-fosztó” főurait ostorozta. Megölése a nyílt színen történik. Ez a helyszín egy 16. századi magyar főúri udvarra emlékeztet, a szereplők beszédmódja pedig hol az udvari stílust, hol a keresztény imák, protestáns zsoltárok hangnemét idézi. Az antik mitológiai háttér teljesen hiányzik Bornemiszánál, a zsarnokság problémájának felvetése és megoldása a szigorú protestáns morál felfogására vall. Számos ponton változott a darab szerkezete, csak a cselekmény fő szála maradt ugyanaz, mint a görög a tragédiában. Az antik kórusból egyetlen vénasszony lett, a Mesternek nevezett Nevelőből szinte protestáns prédikátor. Püladész teljesen hiányzik, helyette viszont Parasitus néven udvari léhűtő és talpnyaló társul Aigiszthosz mellé.
Bár az Élektra drámai erényei nagyobbrészt Szophoklésznak tulajdoníthatók, Bornemiszának mégis páratlan érdeme, hogy mind dramaturgiai, mind nyelvi téren előzmény nélkül, a semmiből teremtett egy olyan magyar tragédiát, amelyhez hasonló a 19. századig nem született. Nemeskürty István, Bornemisza monográfusa hívta fel a figyelmet arra, hogy a Magyar Élektra, amely még a Shakespeare fellépését megelőző időből való, minden szempontból megüti a korabeli európai irodalom színvonalát, és ő maga például többre tartja, mint a mesterdalnok Hans Sachs egykorú színjátékait. Az Élektra mindamellett szinte elkallódott. Egyetlen máig ismert példányát hosszú lappangás után 1923-ban találták meg egy németországi könyvtárban. A felfedezés nagy lelkesedést váltott ki, és Móricz Zsigmond mindjárt alkalmazta is a drámát modern színpadra, de színházainkban mégsem tudott igazán gyökeret verni Bornemisza ódon, kicsit bibliás zengésű magyar tragédiája."
(forrás)

Ezután az összefoglaló után talán érhető, hogy a Bornemisza Péterről elnevezett, bécsi magyarok alkotta társaság színjátszója, miért pont Bornemisza Elektráját választotta (bécsi vonatkozás stb.).
Igaz, hogy nagyon hosszú ideig agyaltunk rajta, hogy bele merjünk-e vágni egy ilyen jelentős műbe, de végül megszületett a döntés: kell nekünk ez a darab, ezt szeretnénk bemutatni.

Igaz az is, hogy Bornemisza 1500-as évekbeli nyelvezete bár gyönyörű, de a mai fülnek nehezen érthető, betanulni pedig egy teljesen középkori nyelvezeten írt szövegkönyvet számunkra szinte lehetetlen volt (főleg úgy, hogy az egyik szereplőnk például egy francia születésű osztrák hölgy, de van köztünk olyan is, aki már itt Ausztriában született). Így némi szövegbéli egyszerűsítéssel (aminek alapjául Móricz Zsigmond átdolgozása szolgált), belevágtunk hát a darab színpadra állításába.
Hosszú hónapok munkája után ősszel egy budapesti színházi rendező/mozgás rendező hölgy is csatlakozott az eredeti rendezőnkhöz Gyevi-Bíró Eszter személyében, és így ők ketten együttesen álmodták meg a darab színpadi képét és mozgásait. Eszter hihetetlen jó dolgokat hozott az előadásba, olyan elemeket, amivel nekünk "színészeknek" bár sokszor eléggé meggyűlt a bajunk, de szerintem kétség nem fér hozzá, hogy minden apró mozzanat nagy hatással lesz a közönségre. Nagyon szuper darabot rendezett be nekünk.

Nem mellesleg minden egyes egész hétvégés próba külön élmény volt vele. A tudat pedig, hogy most egy igazán komoly és nagyon jó dolgot hozunk össze, szintén nagyon-nagyon jó érzés volt. Sajnos úgy alakult, hogy az első előadásainkon Eszter nem fog tudni részt venni, mivel most várja első gyermekét, és kisfia valószínűleg éppen abban az időben fog megérkezni (hacsak nem siet az a gólya).

De sok nehézség után (az egyik szereplőnk visszalépett, így szinte az utolsó pillanatban kellett keresnünk a szerepre embert, akire 1 egész hete sikerült is rátalálnunk, ráadásul honnan jött? Na honnan? Kicsi a világ: Balatonfüredről!:)), szóval sok nehézség után, de az előadás dátumát kitűztük, itt pedig az általam készített, hivatalos plakátot láthatjátok:

Minden kedves érdeklődőt, szórakozni vágyót szeretettel várunk!

Reméljük, hogy jó élményt tudunk majd adni a játékunkkal. Ami pedig még kimaradt az összefoglalóból az az, hogy Elektra szerepében engem láthattok majd, ami ugye még egy nagy lapáttal rátesz bennem az izgulásra.:)
Robi pedig a mi kis mindenesünk: az előadáson valószínűleg a technikai dolgokért, fényért lesz felelős (mi másért is ugye?:)), a próbákon viszont már szinte minden szerepben helyettesített, ha éppen hiányzók voltak. Szóval azért akárhogy is ki akarta az elején vonni magát a színjátszós dologból, mára olyan szerves része lett az előadásnak ő is, mint akármelyik a színpadon szereplő emberke.:)

Egy álom vált valóra

2011-10-10T23:50:00.001+02:00

Tegnap kiállításom nyílt Sopronban, a Várkerület Galériában.
Jó régen nem adtam hírt magunkról itt a blogon sem, és ennek ez volt a fő oka. Erre készültem már hónapok óta, de egészen tegnap délelőtt 11 óráig el sem hittem. Most is olyan, mintha álmodtam volna az egészet.:)

Egy kis magyarázat:
Hivatásom szerint grafikus, illusztrátor vagyok. Egész pici koromtól a rajz világában élek, az volt/van/lesz a mindenem. Szóval már egész korán tudtam, hogy "majd, ha nagy leszek" valamilyen rajzzal kapcsolatos pályát fogok választani magamnak, és így is lett, grafikus lettem.
Igazából, főleg a középsuli végén jöttem rá, hogy akármilyen bonyolult is ez a művészpálya, és más világ, mint a gazdasági, reklám vagy egyéb más divatosabb szakmák, iszonyat szerencsés vagyok, hogy mindig is biztosan tudtam, mi is az én irányom. Mert igen, a középiskola végén én is végigkövettem barátnőim fejtörését, a nehézségeket velük együtt, hogy megálmodják, mégis milyen irányban tanuljanak tovább, mi legyen az a szakma, amit egy életen át szeretnének csinálni, és igen, sajnos van köztük még ma is, aki még mindig keresi az útját vagy épp csak most talált rá.
Ehhez képest nekem nagyon hálásnak kell lennem, hogy én tudtam, nekem egyértelmű volt, hogy mit szeretnék csinálni, még akkor is, ha sokszor nem nagyon lehetne belőle megélni sem.
Szóval grafikus lettem, teljesen belevetve ezzel magam a művészet világába, amit imádok, és nem is tudnék nélküle élni. Egyszerűen muszáj, hogy körülvegyen.:)

A kiállításra visszatérve:
Mindig is arról álmodtam, hogy majd egyszer talán sikerül felnőnöm arra a szintre, hogy akár egyszer majd kiállításom is lehessen... De félve mertem róla még csak álmodni is, hogy őszinte legyek. Sosem voltam elég biztos abban, hogy az, amit csinálok, elég jó egy ilyen nagy és jelentős dologra. Most viszont az élet úgy döntött, hogy ad nekem egy lehetőséget, egy csodaszép ajándékot. Körülbelül fél éve így tiszta izgalomban, de mégis szakmai téren is boldogságban élek, hiszen esélyt kaptam rá, hogy valóra váljon egy nagy álmom. És tegnap ez meg is történt, valóra vált. Igazán valóra.
Akármilyen rettegve, kétségbeesve, folytonos gyomorgörccsel készültem rá, főleg a véghajrában, minden, de minden megérte, sokszorosan is.
Tegnap egy olyan élményt és egy olyan löketet kaptam, amit sosem fogok elfelejteni, mindig bennem lesz, és táplálni fog, és segít, hogy előrébb jussak, alkossak, és még akkor se adjam fel, ha éppen úgy érzem, hogy az egész szakma hátat fordítana nekem, vagy éppen észre sem venne. Mert tegnap észrevettek. Engem. A kis Balaton-partról induló, éjjel-nappal rajzolgató Kingát. És idős, neves művészek gratuláltak. Nekem. És Művésznőnek szólítottak. Engem! Művésznőnek! És elismertek, engem és a munkáimat. Elmondhatatlanul jó érzés volt, és még mindig az. Az pedig, hogy láttam a szeretteim szemében a meghatottságot és büszkeséget, mindent megért. Tegnap óta a fellegekben járok és nem szeretnék visszapottyanni és hálás vagyok, hihetetlenül hálás, hogy kaptam még egy lehetőséget és mindezt megélhettem.
Köszönöm mindenkinek, aki ott volt, vagy aki ott lesz, mindenkinek, aki segített az álmom megvalósításában és aki támogatott és bízott, hitt bennem!
Nem akarok Oscar-beszédet írni, de most úgy szeretem az egész világot, hogy csak na!:) Szóval így vált a kis Kingából "Művésznő", talán, mert tegnap igazán művésznek érezhettem magam. Nem is tudom, hogy volt-e már ilyen eddigi életem során, de szerintem ez volt az első alkalom.
Szerintem még mindig álmodok, csípjetek meg!:)))

egy kép a megnyitóról

A kiállítás október 21-éig látogatható munkanapokon 10-12 és 14-16 óra között. Helyszíne: Sopron, Várkerület Galéria (9400, Sopron, Várkerület 19.) Szeretettel várnak mindenkit a firkálmányaim/mázolmányaim és én is!:)

A Föld órája 2011

2011-03-26T13:11:00.001+01:00

A környezetvédelem, mint a szelektív hulladékgyűjtés, újrahasznosítás, energia és víz pazarlásának visszaszorítása már régóta úgymond szívügyem valamilyen szinten. Törekszünk arra, hogy környezettudatos módon éljünk a mindennapjainkban. Az egész olyan apróságokon is múlik, hogy lecseréljük a villanykörtéket energiatakarékosra, feleslegesen sehol nem hagyjuk égve a villanyt, nem folyatjuk a vizet, minden hulladékot gondosan, szelektíven gyűjtünk, vagy akár nem szemetelünk az utcán, természetben (ott főleg) és még sorolhatnám. Rengeteg apró dolgot tehet az ember a természet érdekében, és én hiszek benne, hogy a "sok kicsi sokra megy" elvből kiindulva, együtt igenis sokat tehetünk Földünkért, hogy ha minimálisan is, de visszaszorítsuk a kizsákmányolását és ezzel még sokáig élvezhessük a természet szépségeit, az évszakok váltakozását. Jó hosszú bejegyzést tudnék írni erről a témáról, és talán egyszer meg is teszem...
De most, amiért ez a bejegyzés megszületett az az, hogy a napokban találkoztam A Föld órája 2011 nevű felhívással, és én személy szerint nagyon támogatom ezt az akciót, és remélem, nagyon sokan fognak este csatlakozni. A felhívás a következő:

Egy órára idén is elsötétül a Föld. 2011. március 26-án, szombaton, magyar idő szerint 20.30-kor érkezik el a globális lámpaoltás ideje a világon. A globális felmelegedés elleni akció tavaly nagy siker volt: egy órára a világ nagyvárosaiban kisütött a takarékosság és a felelős gondolkodás sötétsége. Idén még több lámpaoltót várnak.

A Föld Órája (Earth Hour) akció 2008-óta mozgatja meg az amúgy csúnyán pazarló, és sok helyen fölöslegesen világító világot. Az előző években is a Föld órája napján este 8 órakor számos nagyváros borította önmagát sötétségbe. Sydney, Manila, Bangkok, Budapest, San Francisco, és így tovább...

Az eredeti kampányt az ausztrálok találták ki: először csak Sydney lakosait buzdították otthonaik világításának lekapcsolására. Az első Föld Órája 2007-ben nagy siker volt: Sydneyben 2,2 millió család és üzleti vállalkozás kapcsolta le a villanyokat egy órára. Mára a legnagyobb nemzetközi, klímaváltozás elleni akcióvá nőtte ki magát a kezdeményezés.

Idén a Föld órája március 26-án lesz. Magyar idő szerint 20.30-kor a világ minden táján lekapcsolják a villanyt egy órára - ez a Föld Órája. A cél az, hogy 1 milliárd ember és több mint 1000 város csatlakozzon az akcióhoz, bizonyítva, hogy globális összefogással eredményesen lehet fellépni a klímaváltozás ellen.

Már több mint 100 millió ember és 35 ország részvételét hozta az akció. 2008-ban már elsötétült a Golden Gate híd San Franciscóban, a római Colosseum, illetve a Vár és a Lánchíd Budapesten, jelezve egy olyan ügyet, amely minden órával egyre sürgetőbbé válik.

A Föld Órája 2011 világméretű felhívás minden egyes ember, minden üzleti vállalkozás és minden közösség számára. Figyelmeztetés a felelősségvállalásra, a fenntartható jövőért való tenni akarásra.
Ezen az estén Európától Amerikáig újra híres épületek és terek fognak sötétbe borulni. Az emberek a világ minden táján lekapcsolják a villanyt egy órára, és csatlakoznak ahhoz a mozgalomhoz, melynek célja a természet megóvása, bolygónk jövőjének biztosítása.

Te is vegyél részt a Föld Órája 2011 akcióban!

Ha ezzel a bejegyzéssel elérem azt, hogy legalább egy ember elgondolkozik, és este egy órára elsötétíti az otthonát, lekapcsolja a TV-t, a számítógépet, és mondjuk pár gyertya mellett olvas, vagy bármilyen más időtöltést talál, amihez elég csak a gyertyák fénye, akkor már megérte! :)
Szóval köszönöm, hogy elolvastátok, esetleg elgondolkodtatok rajta! Ha gondoljátok, írjátok le kommentben, hogy mit gondoltok a témáról, tesztek-e valamit a környezet védelmében, illetve szívesen olvasnék hasznos ötleteket is a témában. Én nagyon kíváncsi lennék a véleményetekre!

Etsy-♥-Hétfő

2011-03-07T15:03:00.003+01:00

Ahogy azt az előző bejegyzésben is írtam: Süt a nap, kék az ég, ha kinyitom az ablakot, áramlik be a tavaszias levegő, és madárcsicsergést hallok kintről. Talán végre megérkezett a tavasz, és remélem, marad is!

Az eheti hét-indító, kedvcsináló inspiráció adag:

1. Message stone 2. Little Pink Dream 3. Freedom 4. Going To See My Baby Yellow 5. golden no. 2 6. Hanging Beads 7. Fly away home 8. You Are Loved 9. BULLFINCH

Szép hetet!

Van ilyen...

2011-03-07T15:03:00.002+01:00

Az autó egy olyan dolog, ami hiába szolgálja ki az embert, teszi könnyebbé az életét, akarva-akaratlanul is sok fejfájást tud okozni az embernek.

Nyáron cseréltük le régi jó,de már igencsak öreg (13 éves) és nekünk igencsak kicsi Lanos-unkat egy 3,5 éves Mondeo-ra. Nagy volt az öröm, ugye az újdonság, és hogy milyen szép, új, nagy, kényelmes. Esküszöm, még új illata is volt, ha beült az ember, azaz még mindig az van.
Gondoltam, ezzel a cserével vége annak a balszerencseszériának, ami kis Lanos-unkkal végigkísért minket az utóbbi években (ami meghibásodhat egy autón, az szinte mind előjött rajta, nem is beszélve a különböző meghúzásokról, sérülésekről stb.).

Ez a nagy megkönnyebbülés egészen 2 héttel ezelőttig tartott, amikor is, egy csütörtöki napon, fényes nappal, Bécs kellős közepén, a nyílt utcán végigkarcolták az új autónk oldalát. Az ok, az elkövető, és az eszköz ismeretlen.
Először azt hittük, hogy kulccsal csinálhatták, mert - idézem Robit: "talán nem olyan mély", viszont mind a két ajtón látszik.

Éppen a következő nap mentünk haza, és bíztunk benne, hogy a hétvégén esetleg meg is tudjuk csináltatni.
Robi el is vitte az autót a MuciFoci által ajánlott autófényezőhöz, aki történetesen az apukája is.
Ezúton köszönöm Katinak még egyszer a segítséget!

Az apukájától azonban hamar megtudtuk a rossz hírt: ezt a karcolást bizony nem kulccsal csinálták, sőt ő sem tudja mivel csinálhatták, mivel olyan mély, hogy ennél mélyebb nem is lehetne (ahogy Robi fogalmazott: csontig vésték). Szóval mind a két ajtót teljes egészében újra kellene fényezni, ami pedig nem pár órás művelet. Konkrétan legalább 3 napra ott kellene hagynunk az autót, amit sajnos mostanában nem igen tudunk megoldani, majd talán nyáron valamikor. Az viszont addig sem lenne jó, ha nekiállna rozsdásodni az új autónk a karc mentén... így Robi vett valamiféle javítófestéket ideiglenes megoldásnak, amivel lekente a karcolást, hogy megakadályozza a rozsdásodást. Hát, nem mondanám, hogy szép lett tőle az autó, olyan, mintha egy csiga mászott volna végig rajta, de még mindig jobb, mint a karc és a rozsda és így talán kibírja...

Ami az eset kapcsán megfordult a fejemben:
1. hogyan lehet bárki is olyan rosszindulatú, hogy más tulajdonát megrongálja, pusztán szórakozásból, vagy éppen nem tetszésből és főleg ismeretlenül? (amennyiben mégis kulccsal vagy más eszközzel, de szánt szándékkal történt az incidens),
2. felállítottam egy olyan elméletet, mivel Robi egy bicikliút mellett parkolt akkor, hogy talán véletlenül eshettek neki az autónak biciklivel... abban az esetben, ha felnőtt ember tette, akkor szerintem hagyhatott volna ott egy cetlit, mint ahogy ezt az autóval történő meghúzásoknál jobb esetben tenni szokták;
abban az esetben viszont, ha egy gyerek volt, akkor legyen szíves, legközelebb vigyázzon jobban!
3. remélhetőleg ezzel nem egy új rossz-széria kezdődött el autóügyben,
4. egyébként meg ez csak egy kocsi. Süt a nap, kék az ég, ha kinyitom az ablakot, áramlik be a tavaszias levegő, és madárcsicsergést hallok kintről.. azt hiszem, remélem, itt a tavasz! Szép az élet! :)

Etsy-♥-Hétfő

2011-02-28T22:49:00.001+01:00

A hétfő, mint olyan, nem igazán tartozik a dolgozó emberek kedvenc napjai közé. Ez a nap kezdi meg minden héten a munkát, a hétköznapokat, a szokásos mókuskereket. Sokszor nem esik jól ebbe belegondolni.
Nekem ilyenkor szükségem van egy löketre, ami segít elindítani a hetet, hangulatba hoz és legfőképpen inspirál.

Tegnap keresgéltem az Etsy-n, és olyan sok gyönyörűséget találtam, hogy egy hétre, de akár kettőre is feltöltődtem. Akkor találtam ki, hogy:

Új "rovatot" indítok a blogunkon Etsy-♥-Hétfő címmel, amiben azt tervezem, hogy minden hétfőn megosztok Veletek pár (engem) nagyon inspiráló alkotást. Talán ezzel Nektek is segítek majd egy kicsit jobb hangulatban indítani a hetet, esetleg találtok köztük olyan dolgokat, amik Titeket is inspirálnak.

Tehát jöjjön az első adag:

1.Vintage Paris Fashion - tzaddishop 2.HOME recycled wooden sign - WilliamDohman 3.First Cup - arcadianfolklore 4.Live, Love, Learn - ParadaCreations 5.Little Flyer - dragonfly2 6.Pink - humboldtstreet 7.I Love You Blogs and Coffee - jenniferramos 8.Traveling Light - alicewphotography 9.She Smiled 'til She Thought Her Face Would Crack - TheBrilliantMagpie

Ugye, hogy mennyire szépek? Én imádom mindet!
Nekem kicsit március eleji hangulatot is tükröz ez az összeállítás. Hiszen holnap már március, elvileg a tavasz kezdete, és remélem, hogy már ténylegesen is megérkezik végre. Én már nagyon várom.
Szép hetet! :)

Játék

2011-02-16T11:59:00.000+01:00

Ide még nem tettem fel, de hátha olyan valakit is érdekelne a dolog, aki esetleg csak itt követ nyomon minket/engem:

Szóval újabb játékot indítottam Nálam a Kiko Art Studio-ban.

Játszani lehet:

a facebook-on
a blogomon

(részleteket az adott szóra kattintva olvashattok.)
A játék február 20-án este 20:00-kor zárul.

Az az áldásos bürokrácia - II. felvonás és a végeredmény

2011-02-02T19:42:00.001+01:00

Az osztrák biztosításommal és a magyar ügyintézéssel kapcsolatos előző bejegyzésem utáni napokban fogtuk magunkat és leutaztunk Mosonmagyaróvárra (az mégiscsak közelebb van Bécshez, mint Veszprém), hogy még egyszer tegyünk egy próbát, hátha sikerül elintézni a dolgokat.

Még időben odaértünk az APEH-hez, ahol egy jó háromnegyed órás várakozás után elmagyarázhattuk az ügyintézőnek a problémánkat.
Nagyon készséges volt az úr, neki is látott lezárni a magyar biztosításomat, és elindítani a folyamatot. Ám ahogy meghallotta, hogy mi bizony Veszprém-megyéből származunk, egyből széttárta a karjait, és hátrébb tolta a székét a számítógéptől, mondván, hogy "Ja kérem, akkor én nem segíthetek Önöknek. Veszprémbe kéne menni..."

Azt hiszem, látványosan felháborodtunk a hallottakon, és már kezdtünk is panaszkodni, hogy már kb. másfél hónapja ide-oda küldözgetnek minket, és ennek ellenére sehol sem sikerül elintézni a dolgot.
Egyébként nehezen hiszem, hogy a mai világban - amikor már létezik egy olyan "csudálatos találmány", mint az internet és elvileg minden összeköttetésben lehetne mindennel, legalábbis egy adott hivatali szervezeten belül - nekünk kellene 120 km megtenni csakis azért, hogy a veszprémi irodában adjam át az osztrák igazolást és ott zárhassák le a magyar biztosításom.

Akárhogy érveltünk, hajthatatlannak tűnt az úr, és csak annyit tudott tanácsolni, hogyha nem akarunk leutazni Veszprémig, adjuk fel postán a veszprémi irodának az igazolást (ja persze, mert úgy biztos könnyebb lenne elintézni, nem is beszélve arról, hogy mennyi időt venne igénybe, míg odaér, ha éppen el nem kallódik a postán).

Szerencsére a másik asztalnál ülő ügyintéző hölgy elcsípte az utolsó mondatokat és rákérdezett, hogy miről is van szó. Mikor elmondtuk neki a problémát, a hölgy értetlenkedve "kioktatta" az ügyintézőnket, hogy ne szőrözzön már velünk, el tudja ezt ő intézni, csak egy telefonjába kerül a dolog, ne akarjon már minket Veszprémig ezért leküldeni.

Érdekes módon ezután mégis tényleg el tudta intézni az úr is a dolgot, és pár perc után indulhattunk is tovább az OEP-hez.
Mivel Mosonmagyaróvár egy egész pici város, az OEP-nek sincs ott rendes irodája, csak egy kis Kirendeltsége, ami konkrétan egy szem ügyintézőt jelent a helyi Közösségi Ház egyik szobájában.

Itt várhattunk egy újabb fél órát - közben volt egy kis perpatvar is a várakozók között - de végül bejutottunk, odaadtuk az APEH-tól kapott igazolást és elmondtuk mit is szeretnénk.
Igen ám, de mivel ez egy Kirendeltség csak, a papírt továbbítani kell a győri központba és ott majd elintézik, és kiküldik postán az igazolást. Amikor meghallottuk, hogy mennyi az ügyintézési idő ez ügyben (22 munkanap), már azt hittem, megőrülök.
Elfogyott a cérna, úgymond "az asztalra csaptunk", mire a hölgy felajánlotta, hogy elviszi ő személyesen a papírjainkat a győri központba, elintézi, és következő hétfőn jöhetünk az igazolásért.

Így történt, hogy csodák csodájára megkaptuk végre a magyar illetékes hivataloktól a szükséges igazolást, amit ma reggel bevittünk a bécsi biztosítónak, ahol összesen 5 perc alatt(!) elintéztük az eddigi problémánkat.
Nem viccelek: bementünk, egyből sorra kerültünk, tehát 0 perc várakozási idő, majd az ügyintéző beiktatta az igazolást, pötyögött valamit a gépbe, és mosolyogva közölte, hogy rendben vagyunk, az eddigi összeget, amit követeltek, vegyük semmisnek, innentől rendben fog jönni a csekk (a normál összegről).

Szóval hihetetlen, de sikerült végre pontot tennünk az egészségügyi biztosításos herce-hurca végére!

Tévhitek a császármorzsáról

2011-01-26T13:36:00.000+01:00

Őszintén szólva, én ezzel a finomsággal először akkor találkoztam, amikor a kapcsolatunk elején, az egyik ebéd alkalmával Robi anyukája egy tányér császármorzsát tett le elém az asztalra.

Nagyon ízlett, és mivel Robinak egyébként is a kedvence ez az étel, muszáj volt elkérnem és megtanulnom a receptet. :)
Ez előtt azonban utánanéztem a neten is, de ott sok ellentmondást találtam: liszttel vagy darával készül vajon az eredeti verzió? Mindenki vitatkozott, és sehol nem találtam rá egyértelműen, hogy melyik az eredeti változat.
Onnantól kezdve, hogy megkaptam anyósomtól a saját receptjét, mindig úgy készítettem.

Aztán kiköltöztünk Ausztriába, a császármorzsa szülőhazájába és minden titokra fény derült. Már világos, hogy miből is áll a valódi császármorzsa. :)
Tehát, ha valaki szeretne még utánajárni ennek a rejtélynek, a következők derültek ki a császármorzsával kapcsolatban:

(képek innen és innen)

Az osztrák eredetű édesség (császármorzsa, azaz Kaiserschmarrn) a bécsi udvar kedvelt édessége volt.
Elkészítése tulajdonképpen egész egyszerű: palacsintatésztából készül, tehát liszttel (és persze némi változtatással, mint a több tojás). Tehát ezt a masszát egy vastagabb falú serpenyőben kell zsíron/olajon/vajon megsütni és darabolni (én az utóbbit szoktam használni). Porcukorral és/vagy lekvárral leöntve tálalják.

Sok tévhit szerint az eredeti császármorzsa búzadarából készül.
Miután utánakérdeztünk itt Bécsben az illetékesektől, kiderült, hogy a darás változat nem az eredeti, sőt annak a neve nem is császármorzsa/Kaiserschmarrn, hanem Grießschmarrn, azaz grízmorzsa.

Kipróbáltam ezt a változatot is, nagyon ízlik ez is, és el sem tudom dönteni, melyik a finomabb, jelenleg nálam 1:1 az arány. :)

Itt Bécsben sokféle császármorzsával találkozni az éttermekben, karácsonyi vásárokban. Az elmúlt karácsony legnagyobb felfedezése a vásárban számunkra például a mézeskalács ízű császármorzsa volt egy kis erdei gyümölcsös szósszal leöntve... hmm hát szerintem már így első olvasásra is nagyon jól hangzik, ugye? Finom is nagyon.
Szerencsére sikerült itthon reprodukálni.

Így felkerült ez is a receptes könyvembe és most már 3 változat közül válogathatunk, de ki tudja még hány verzió illatozik Bécs éttermeiben. :)

A két héttel ezelőtti napfogyatkozás emlékére

2011-01-20T16:34:00.002+01:00

Két héttel ezelőtt 2011. január 4-én délelőtt részleges napfogyatkozás volt megfigyelhető (vagy éppen meg nem figyelhető) Európa felett.
Én egész pontosan előtte este hallottam először hírét a másnapi eseménynek, és mivel még egy ilyen részleges napfogyatkozást sem ajánlott szabad szemmel nézni, így nem volt lehetőségünk megfelelően rákészülni (arról nem is beszélve, hogy mivel épp szabadságon volt Robi, plusz én még mindig nem győztem le azt a vírust, ami kb. 5 héten keresztül kínzott, ezért szépen átaludtuk az egész napfogyatkozást).

(kép innen)

4-én így csak az interneten olvashattam róla, hogy sokan nem láttak semmit a köd, vagy a felhős idő miatt, láttam egy-két fényképet stb.

Ami érdekes a dologgal kapcsolatban, hogy eszembe juttatta azt a bizonyos 1999-es teljes napfogyatkozást, persze csak egy homályos emlékkép villant be, már nagyon régen volt.
Történt azonban hónapokkal ezelőtt, hogy egyik hazalátogatásunkkor apukám a kezembe nyomott egy szatyrot, ami tele volt gyerekkori holmijaimmal, mondván, hogy ezt a tárolóban találta, amikor valamilyen szerszámot keresett.
Úgy örültem neki, mint majom a farkának, hiszen az évek alatt elég sokszor költözött a családom, és a régi dolgok szépen lassan eltűntek a költözések során.

Nagy izgalommal kezdtem kipakolni a szatyor tartalmát: volt benne pár műsoros magnókazetta (pl.: Rapülők, Andersen mesék, Carpe Diem, saját válogatások), egy-két régi babám, egy távirányítós játékkutya, pár festőkellékem ééés a naplóm, amit még az általános iskolás éveim végén kezdtem el írni, és körülbelül 3 éven keresztül szorgalmasan vezettem is.

Most, hogy újra a kezemben tartottam a naplót, szinte visszarepített a múltba, láttam magam előtt a régi szobámat, magamat, ahogy a szép kis rózsás borítású, de még üres napló első lapjára rajzolom rá éppen szép, cikornyás betűkkel a "Napló" szócskát és alá két szál rózsát, hogy a belső lap is tükrözze a borító hangulatát.

A következő lapon az első naplóbejegyzésem:
"Kedves Naplóm!
Ezen a napon kezdek el naplót vezetni. Ez életem legelső naplója. Már régóta akartam ilyet írni, de eddig vagy nem volt rá időm vagy éppen nem tartottam szükségesnek- így hát mindig elmaradt............ Azt hiszem, jól döntöttem, hogy elkezdtem írni ezt a naplót és remélem, ha majd visszaolvasok benne, sok jó dolgot fogok látni.
Tehát mostantól kedves naplóm, te leszel a legfőbb bizalmasom." :))

A legnagyobb kincsek kerültek újból a kezeimbe! Hihetetlenül örültem neki, arról nem is beszélve, hogy majd megszakadtam a röhögéstől a naplóm egyes bejegyzéseit olvasva, amíg másokat még kicsit meg is könnyeztem. :)

Na de hogy hogy jön ez a két héttel ezelőtti napfogyatkozáshoz? Hát úgy, hogy a naplómban megörökítettem az 1999-es élményeimet is, köztük azt, hogy hogyan is éltem meg a teljes napfogyatkozást anno.
Érdekes volt visszaolvasni, persze nem csak ezt a részt, az összes többit is. Hihetetlen, hogy mennyit változtam, változott a gondolkodásom ezalatt a tizen-x év alatt. Mintha nem is én lennék az, aki azokat a sorokat papírra vetette.

Egy-két részlet a naplómból 1999. augusztusából, a napfogyatkozás előtti napokról:

"1999. augusztus 9. hétfő
Őrület, mi van az utakon és egyáltalán az egész városban! Tisztára meg vannak kergülve az emberek! Nem tudom, mit hisznek: hogy holnapután vége a világnak?!"

"1999. augusztus 10. kedd
Délután beborult és másodfokú viharjelzés volt. Remélem, holnap tiszta lesz az ég! Nagy pech lenne, ha egy vihar miatt nem lehetne látni, lehet, hogy életünk egyetlen napfogyatkozását! Mindenesetre már csak "egyet kell aludni" a nagy égi eseményig! Fura érzés!"

Magát a "nagy eseményt" pedig így éltem meg anno:

"1999. augusztus 11. szerda
NAPFOGYATKOZÁS! Hát igen, megtörtént a nagy esemény és túléltük, nem lett vége a világnak...... Alig tudtam aludni az éjjel. Esett az eső és reggel tele volt az ég felhővel. Azt hittük, egész nap így marad, de végül eltűntek a felhők.
Aztán kb. fél 12 körül elkezdett fogyni a Nap. Elég lassan fogyott és pontosan 12 óra 49 perckora Hold teljesen eltakarta a Napot. Az utolsó percekben, mielőtt bekövetkezett volna a teljesség, fokozatosan sötét lett, és lehűlt a levegő, de nem volt éjszakai sötétség, csak amolyan hajnali. Kirázott a hideg, kicsit olyan volt, mintha a "végítéletre" várnánk. Nem tudom, miért éreztem így. Aztán mikor a Hold elfedte a Napot, az gyönyörű volt, egyszerűen csodálatos. Kár, hogy félreinformáltak és ezért csak kevésszer mertem megnézni. De kimondhatatlanul szép volt. Az ezüstkorona előtt tisztán lehetett látni a Hold krátereit és a gömbalakját. Ez csak az emlékeinkben marad meg így, se kamerával, se képekkel nem lehet visszaadni ilyen élethűen. 2 perc 22 másodpercig tartott, aztán még egy óra, mire teljesen megmutatkozott újra a napkorong.
Úgy éreztem, mintha az egész világ újjászületett volna.
Kár, hogy hazafele jövet elvesztettem a védőszemüveget, de az a két óra örök emlék marad és senki sem veheti el tőlem."

Érdekes volt így visszaolvasni és ezzel feleleveníteni a dolgot. Nem is emlékeztem rá, hogy ennyire elvarázsolt az egész esemény. :)
Azt hiszem, hogy aznap, amikor újra a kezembe került a régi naplóm, jöttem csak rá, hogy milyen jó dolog is egy ilyen titkos napló, amiben leírjuk az érzelmeinket, tapasztalatainkat, és ennek a segítségével hosszú évek múlva is fel tudjuk eleveníteni az emlékeinket, és akár elcsodálkozhatunk azon a tényen is, hogy mennyire más emberek vagyunk, más gondolatokkal, más érzelmekkel, más értékrenddel, mint sok-sok évvel ezelőtt.

Ti emlékeztek még rá, hogy hogyan éltétek meg a '99-es napfogyatkozást? Nektek is van ilyen titkos naplótok, ami segít újra idevarázsolni a múltat?

Az az áldásos bürokrácia...

2011-01-03T16:58:00.002+01:00

Sakk-matt helyzetbe kerültünk azt hiszem, és nem is kicsit.

A történet ott kezdődött, hogy mivel lassan 2 éve Ausztriában élünk, és viszonylag ritkán is járunk haza, a jövőről nem is beszélve, elhatároztuk, hogy meg kellene kötni nekem is itt kint az Egészségügyi biztosítást (Robinak ugye a munkahelye által már 2 éve él az itteni biztosítása, viszont mivel én itthonról dolgozok a saját vállalkozásunkon belül, és ugye kontrollra is Magyarországra kellett mennem, ezért eddig nekem otthonra fizettük az egészségügyi biztosítást).
Októberben aztán fogtuk magunkat és ellátogattunk a Bécsi Egészség Pénztárhoz (WGKK), hogy megkössük nekem is Ausztriában a biztosítást.
Nem is volt semmi probléma ott helyben, felvették az adatokat, és mondták, hogy akkor majd kiszámolják, hogy havonta mennyit kell fizetnünk, és az e-card-ommal együtt kiküldik az értesítést.
Az e-card meg is érkezett postán alig pár napon belül, viszont a kiszámolt összegről való értesítés nem szerepelt a levélben.

Következő héten éppen hazamentünk Füredre, ahol Robiék postaládájában egy levél fogadott minket a WGKK-tól. Oda küldték ki a kiszámolt összegről való tájékoztatást.
Amikor felbontottuk a levelet és megláttuk az összeget, hát, majdnem leestünk a székről. Na nem azért, mert az itteni szolgáltatás annyira iszonyatosan drága lenne, csakhogy a bécsi Egészség Pénztár úgy számolta ki valamiért, hogy nekem az esküvő időpontjától kellene befizetnünk a biztosítást ahhoz, hogy a jelenlegi biztosításomat meg tudjuk kezdeni.
Kis mérgelődés, fejtörés után, fogtuk magunkat és bementünk a veszprémi OEP-hez, mivel amúgy is otthon voltunk, és hétköznap is volt.
Ott elsírtuk a bánatunkat, és próbáltunk kérni egy igazolást arról, hogy én egészen 2010. november végéig Magyarországon voltam biztosítva. Ugyanis, mint ahogy az kiderült, minden ember csak egy országban lehet biztosított, így ha én otthonra fizettem novemberig, a WGKK csak 2010. decemberétől kérheti, hogy az osztrák biztosítást fizessük.

Na de itt jön egy nagy DE a történetben:
ugyanis ahhoz, hogy a WGKK elfogadja, hogy csak decembertől kell fizetnünk és meg tudjuk kezdeni az itteni biztosítást, kell egy igazolás arról, hogy a magyar biztosításom lezárult.
Az Oep küldött is ki egy igazolást, ami viszont csak arról az időszakról ad igazolást, amíg én Magyarországon dolgoztam, és a munkahelyem fizette utánam a TB-t.
Ezután egyénileg fizettük a TB-met havonta, netbank-os átutalással. Erről viszont az OEP nem tud nekünk igazolást adni, erről csak az APEH tudna, viszont az APEH csak akkor ad ki nekünk erről és egyben a magyar biztosításom lezárásáról igazolást, ha az osztrák WGKK-tól viszünk az APEH-nak egy igazolást arról, hogy már Ausztriában vagyok biztosítva.
Viszont a WGKK csak akkor ad ki nekem az osztrák biztosításom megkezdéséről igazolást, ha a APEH-tól viszem nekik az igazolást a magyar biztosításom lezárásáról. Szóval eléggé sakk-matt.

Már telefonáltunk mindenfele, bementünk mindenhova, ahova kellett, de mégsem jutottunk egyről a kettőre.
A következő utunk megint az APEH-hoz lesz, de van egy olyan érzésem, hogy ezt a helyzetet csakis az ügyintéző jóindulatával tudjuk majd megoldani, különben nem tudom, hogyan lehetne máshogy.
(Pedig muszáj lenne minél hamarabb sikerrel járnunk.)

Az azért számomra mégis érthetetlen, hogy a mai modern világban, EU-n belül ráadásul, két szomszédos ország között ilyen nehézkes lehet az ügyintézés.

B.Ú.É.K.!

2010-12-31T23:44:00.001+01:00

Alig fél óra és vége van a 2010-es évnek. Hihetetlen, milyen gyorsan eltelt ez az év is.
Most itthon ülünk a lakásban és hallgatjuk a bécsi éjszaka pattogó, durrogó hangjait (jól sikerült lebetegednem karácsonyra, azóta is kínlódok vele, így nem tudtunk elmenni sehova sem szilveszterezni).
Itt Ausztriában ugyanis a petárda, és a tűzijáték is megengedett, így már napok óta hallani az utcáról a petárdák zaját.
Ma pedig, ahogy besötétedett elkezdődtek a tűzijátékok, de úgy, hogy akármelyik irányba nézek az ablakból, mindenhol kisebb-nagyobb fényjátékot látni az égen.
Kíváncsian várom, hogy éjfélkor mi fog történni kint az utcán (még sosem töltöttük itthon a Szilvesztert Bécsben).

A 2010-es év összességében egy nyugodt év volt nekünk, szerencsére semmi rossz nem történt, sőt nagyon szép élményekkel zárjuk az idei évet:
Januárban: a kórházi kontrollomon minden eredmény tökéletes lett, így majd csak 2013-ban kell újra ellátogatnom Pécsre Hudák Professzorhoz.
Tavasszal elkezdtük tervezgetni a nászutunkat, amit nyáron, egészen pontosan júniusban meg is tudtunk valósítani.
Június 25-én életemben először repültem utasszállító repülővel, június 27-én pedig az első Házassági Évfordulónkat Máltán, a pálmafák alatt, a tengerparton ünnepelhettük.
Augusztusban búcsút mondtunk öreg kis Lanos/Lajoska autónknak és egy Mondeo új gazdái lettünk, ami azóta is nagyon jól szuperál.
Ezenkívül augusztusban végre több időt tudtunk otthon tölteni Füreden, így ellátogathattunk többször a Füredi Borhetekre, ahol rengeteg régi baráttal találkoztunk újra. Nagyon jó volt, úgy örültem! :)
Ősszel többször kirándultunk, dolgoztunk sokat, pihentünk is, készült velem egy interjú, aminek köszönhetően sok új embert ismerhettem meg, megünnepeltük apukám 50. születésnapját, és viszonylag sűrűn haza tudtunk látogatni a családhoz.
A decembert szerencsére megint sok munkával töltöttük, és készültünk a karácsonyra.
Karácsony előtt meglátogatott minket az öcsém, és az egyik barátnőm Bécsben, karácsonyi vásároztunk, főzőcskéztünk, kicsit várost néztünk. Nagyon jó volt, annak ellenére, hogy azokat a heteket már betegen, fájó torokkal, hang nélkül, sokat köhögve töltöttem.
Aztán szentestére, már otthon a családdal, meg is lett a böjtje, hiszen a karácsonyt már ágyban fekve, 39 fokos lázzal együtt ünnepeltem.
Most az új évet is így köszöntöm, de ez nem veszi el a kedvem, azt hiszem, szép volt a 2010-es évünk, és bízom benne, hogy az új év is sok szépet, és jót tartogat a számunkra!

Ezúton kívánok Minden kedves olvasónknak nagyon boldog, békés, sikerekben és örömben gazdag új Évet!

B.Ú.É.K.!

Christmas is coming!

2010-12-10T14:03:00.000+01:00

Karácsony előtti helyzetjelentés Rólunk, innen Bécsből (és egy kis kirohanás). Már egy ideje nem írtam új bejegyzést, pedig azért lett volna mit. Most pótolom:

Először is elkezdődött a tél, de úgy Isten igazából. Múlt héten szinte megállás nélkül havazott.
Megnyitottak a karácsonyi vásárok is. Itt Bécsben, ahogy már tavaly írtam róla, van egy pár. A fő vásárokon kívül szinte minden kerületben találni kisebb vásárokat is. Hatalmas a tömeg mindenhol és főleg hétvégén. Hétköznap azért elviselhető.

Imádom a karácsonyt, a készülődést, a dekorációk kiválogatását, a lakás felöltöztetését, az egész ünnep hangulatát, az illatokat, hogy együtt van a család.

Viszont azt az őrületet amit a boltok, kereskedők rászabadítanak ilyenkor az emberekre, azt sajnos ki nem állhatom.
Tavaly augusztusban például a Bécs melletti Vösendorf-ban található hatalmas bevásárló-városrészben (Shopping City Center) történt, hogy sétálgattunk nézelődtünk, mániámhoz hűen bevonszoltam Robit a kedvenc lakáskultúrás boltjaimban, és akkor, ott, augusztus kellős közepén, azt hittem, hogy rosszul látok: a bolt tele volt karácsonyfadíszekkel és karácsonyi dekorációkkal.... na jó, ezt még meg bírtam emészteni idővel, bár tényleg idő kellett hozzá.
Aztán most november közepén hazalátogattunk apum 50. születésnapjára.
Ilyenkor mindig otthon intézzük a nagy-bevásárlást is. Így történt, hogy betévedtünk a veszprémi Tesco-ba (erről a bevásárlóláncról és konkrétan erről a veszprémi egyedéről majd még később hozok egy sztorit). Szóval betévedtünk a Tesco-ba, és a bejáratnál, és azután minden sorban egy-egy hatalmas piros molino fogadott, Mikulással, angyalkákkal, karácsonyfával díszítve, és a következő szöveggel: "Boldog Karácsonyt Kívánunk!". Ez rendben is van, szép tőlük, de november közepén? miért? Még több, mint egy hónap volt karácsonyig!
Arról nem is beszélve, hogy körülbelül szeptember végétől őrület van a boltokban mind Bécsben, mind Veszprémben, mindenhol: óriási embertömeg, egymást lökdösve, tolakodva, megőrülve, polcok lefosztva stb. És ez tényleg már szeptember végétől így van.

Nem szeretem, nagyon nem. A boltok persze jól csinálják, ha az ő szemszögükből nézzük, mert ezzel azt sulykolják már akár augusztusban az emberekbe, hogy "Mindjárt itt a Karácsony, siess, vásárolj, mert lekésed!".

A kereskedőknek ez persze jó, minél előbb elkezdődik ez az őrület, ők annál többet keresnek, az emberek annál többet költenek.
De jó ez nekünk, vásárlóknak? Én személy szerint megőrülök attól, ami ilyenkor a boltokban van, és szó szerint már idegesen megy az ember boltba, és előbb-utóbb benne lesz az az idegfeszítő érzés, hogy csatlakozzon a tömeghez, mert lemarad, és talán emiatt nem lesz szép a karácsony.
Pedig ez hülyeség (bocsánat a szóért, mással nem tudom érzékeltetni). Ezzel a viselkedéssel szerintem éppen az Ünnep hangulatát veszik el Tőlünk, azt amitől olyan szép lesz, az értelmét.
A karácsony szerintem nem a pénzről kellene, hogy szóljon. Sablon szöveg, de ajándékozni lehet szívből is, akár egy saját kezűleg készített kis valamit, akár egy általunk írt versecskét, egy általunk készített házi lekvárt, akár csak kis ígéret-kártyákat (ahogy ezt tavaly a családomban mi is tettük), amivel csak egy szép ígéretet teszel a szerettednek, esetleg egy mosolyt csalsz az arcára.

Hát nekem inkább erről szólna a karácsony, hogy ilyenkor együtt a család, élvezzük egymás társaságát, finomakat eszünk, beszélgetünk, karácsonyi filmeket nézünk és igen, mellette ajándékokat bontunk. DE én személy szerint mindig is a legjobban a kézzel készült, személyre szóló ajándékoknak örültem, még ha ez csak egy kis kártya is, mert a készítője dolgozott vele, amíg leírta amit rajta olvashatok, gondolkozott rajta, törődött vele, és nem utolsó sorban, gondolt rám közben, de nem úgy, hogy "jaj, mi a fenét lehetne venni a Kingának is, hogy örüljön, meg hasznos is legyen, és jaj még ezt is be kell szerezni...", hanem úgy, hogy "mit is írhatnék a Kingának, amivel örömet szerezhetnék neki". Mindeközben pedig az ember inkább bensőséges, szívmelengető érzéseket érez, és nem idegbajt, feszültséget, nyomást.
Szerintem.

Inkább készüljünk az Ünnepekre szeretettel, nyugalomban, dekoráljuk szépen ki a lakást, már, aki szeret dekorálni, és töltsünk együtt több időt, minőségi időt a szeretteinkkel, mert ilyenkor van rá általában igazán lehetőség és idő.

2011-es naptár - Kiko Art Studio

2010-12-10T14:02:00.000+01:00

Elkészült az új, 2011-es naptáram... végre (már szeptember óta dolgoztam rajta, de csak az utóbbi pár hétben sikerült teljes erőbedobással nekifeküdnöm és elkészíteni). :)

A naptárat a képre kattintva nézhetitek meg teljes egészében, részletek is ott találhatóak meg, megrendelni pedig a kingakohanszky@yahoo.com email címen lehet.

Gyerekkori nosztalgia

2010-11-15T17:47:00.003+01:00

Amikor ma felléptem a facebook-ra, néhány ismerősömnél a következő bejegyzés fogadott:

November 14-től 17-ig cseréld le a facebook-os profilképedet a kedvenc gyerekkori rajzfilmhősödre és biztasd erre a többieket is! Cél: ne legyenek emberi arcok facebook-on, csak a gyermekkor emlékei szerdáig!:) Mert gyereknek lenni jó!;)

Hihetetlenül megtetszett az ötlet és egyből elkezdett járni az agyam, hogy melyik kedvenc mesehősöm legyen most a profilképem.
Nehéz volt a választás, mert sorban ugrottak be a jobbnál jobb figurák és a mesék, akiket egyszer mind nagyon szerettem:
Süsü, a sárkány; Pumukli, Kisvakond; Szaffi; Lúdas Matyi; Kalánka néni; Vili, a veréb; Vuk; Vizipók-Csodapók; A macskafogó; Pom Pom; A nagy Ho-ho-ho horgász, Nils Holgersson ... és így tovább, még felsorolni is sok. :)

Ma kicsit laza napot tartottam - (valami úgyis bujkál bennem szerintem, nem is voltam a legjobban egész nap) - és délelőtt kikerestem pár régi, kedvenc mesét a youtube-on, egy-kettőt megnéztem, hallgattam a zenéiket és egész nap megint kisgyereknek éreztem magam.
Ahogy időnként visszanéztem a facebook-ra, láttam, hogy nem csak belőlem váltott ki ilyen reakciót a felhívás, szép sorban ellepték a mesefigurák a közösségi oldalt :)
Nem tudom, hogy ki volt az alapötlet szülőanyja/apja, de hatalmas gratula érte, szerintem sok emberkének vidámabbá tette napját!

Ti melyik mesefigurát választanátok profilképnek? Vagy csak simán: kik a nagy kedvencek?

(Én végül Vuk lettem a facebook-on) :)

Ágytortúra

2010-10-29T00:13:00.000+02:00

A történet ott kezdődött, hogy amikor Robival anno összeköltöztünk Veszprémben egy albérletbe, ezt olyan albérletbe tettük, ami nem volt teljesen berendezve.
Sok bútorunkat akkor szereztük be, és többek között, egy idő után, akkor örököltünk meg apuéktól egy régi ágyat.
Volt addigra már egy jó kis ággyá alakítható kanapénk, addig azon aludtunk, de mivel apuék akkor adták el a házat és költöztek házból lakásba, így a bútorok számát is csökkenteniük kellett és megkaptuk ezt az ágyat, hogy ne a kanapénkat aludjuk már ki.
Nem nagyon rajongtam az ötletért, sokkal kényelmesebbnek éreztem a kanapét, meg hát sokszor ragaszkodok a bevett/bevált dolgokhoz.

Az ágyat nem is nagyon sikerült megszeretnem, főleg, hogy a matracából már akkor, évekkel ezelőtt is szinte beleálltak a rugók a hátamba. Ez a dolog az évek során csak durvult, de annyira, hogy nyáron már szinte minden nap fájó háttal ébredtünk, és nem igazán tudtuk kipihenni magunkat.
Akárhogy forgattuk a matracokat, a probléma nem oldódott meg, így elhatároztuk, hogy nincs mit tenni, le kell cserélni őket.

Milyen jó ilyenkor, hogy közel van hozzánk az Ikea, ahol be is sikerült szerezni két szuper matracot, amin végre elégedetten, kényelmesen, és fájdalommentesen aludhattunk. Egészen egy hónappal ezelőttig.
Kiderült ugyanis, hogy az új matracaink súlyát nem bírják el a régi ágyrácsok, azok előbb megrogytak alatta, aztán szépen el is törtek, mi pedig szinte lyukban aludtunk.

Jöhetett a következő projekt: be kell szerezni az új matrachoz hozzá való ágyrácsot.
Irány megint az Ikea, két ágyrács felkutatása, megvétele, hazacipelése, összerakása, régi ágyrácsok újakra cserélése... és akkor volt a nagy kopp, nem fért bele az ágyrács az ágykeretbe.
Vásárlás előtt meg is mértük pedig direkt, valahogy nem gondoltuk volna, hogy mégsem szabványméret az ágyunk, aminek a hossza pontosan 2 méter, nem 2 méter és 6-7-8-10 cm, pont 2 méter.
Abba pedig a 2 méteres ágyrács akárhogy is nézzük, nem fér bele.

Addigra körülbelül mindketten a felrobbanás szélén álltunk, próbáltuk menteni a menthetőt gyors ötleteléssel, de egyik verzió se működött.
Utánanéztünk, és rájöttünk, hogy tényleg az ágyunkban van a hiba, valószínűleg az előző tulajdonosa úgy csináltatta, és ebbe az ágykeretbe nem fogunk beleillő ágyrácsot kapni....

Hosszas gondolkodás, számolgatás után eldöntöttük, másnap irány megint az Ikea (lassan oda is költözhetnénk, azt hiszem) és beszereztük az új ágykeretünket is.
Ami a végén a legviccesebb volt, hogy az egész ágykeret egy dobozban elfért, egészen pontosan ekkorában:

Most jelenleg úgy tűnik, hogy megoldottuk a problémát, már talán sikerült kifogni az ágyon, ami végül is már kicsit sem az az ágy, amiből a problémák kiindultak.

Lehet, hogy inkább az ágy fogott ki rajtunk végül.

De egyezzünk meg szerintem 1:1-ben. :)

Múzeumozás és Bécs ősszel

2010-10-28T23:26:00.000+02:00

Mostanában csak úgy tobzódik Bécs a jobbnál jobb kiállításokban, művészeti eseményekben. Nem olyan régen volt design hét is, emellett pedig olyan kiállítások, amiket ki nem hagytam volna (Robi a "szenvedő" alanya a mániámnak, hiszen mindig elkísér, de szerencsére élvezi is, legalábbis remélem).

Frida Kahlo Retrospective:
Az első, ahová pár hete ellátogattunk, egy Frida Kahlo kiállítás volt a Bank Austria Kunstforum szervezésében.

Frida Kahlo Mexikó talán leghíresebb festőnője, életéről film is készült, amiben Fridát Salma Hayek játszotta:

Hatalmas érdeklődés fogadta ezt a tárlatot Bécsben, ez abból is megmutatkozott, hogy pár hete szombaton egy órát álltunk sorban, hogy bejussunk, és vasárnap megint ugyanennyit, ha nem többet.

És hogy miért is álltunk kétszer, két egymás utáni napon sorba, és miért mentünk el kétszer a kiállításra? No nem azért, mert annyira nagyon meg voltunk érte őrülve, hogy kétszer egymás után is meg kellett volna néznünk (mondjuk én még egyszer simán megnézném), csupán azért, mert Robi olyan nagyon ügyes volt. :D
Történt ugyanis, hogy szombaton, ebéd után elindultunk a múzeumba. Leparkoltunk egy mélygarázsba, mivel sehol máshol nem volt hely, beálltunk szépen a sorba, és már majdnem bejutottunk, amikor Robi rájött, hogy a pénztárcáját a pénzével, jogsijával, mindennel együtt szépen itthon felejtette. Én előző nap költöttem el a boltban a pénztárcám tartalmát, csak egy kis apró volt nálam, ami pont elég volt a parkolás kifizetésére... úgyhogy sokak örömére kiálltunk a sorból, és irány haza. Hú, de nagyon boldog voltam! :)

Na de másnap már mindenre felkészülve vágtunk neki a dolognak, viszont megint jókora sor fogadott, még talán nagyobb, mint előző nap.
Sorban állás közben jobbról-balról magyar szavakat is hallottunk, én ilyenkor mindig meglepődök, és megörülök, hogy jéé, vannak még azért itt magyarok rajtunk kívül is (nem mintha ez Bécsben olyan furcsa dolog lenne). :)
Maga a kiállítás nem okozott csalódást, sőt, inkább pozitív csalódás volt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen "nagy" lesz, ennyire átfogó (szinte a festőnő egész életművét megtekinthetik az oda látogatók).
Az egyetlen, ami nem tetszett, az pont a hatalmas érdeklődés volt: nagyon sok ember volt egyszerre a termekben, ami sokszor pont annak kárára ment, hogy rendesen meg lehessen nézni az alkotásokat. Sőt, újabban úgy látszik, divat lett belebújni a képekbe, értsd ezt úgy, hogy nem egy ember nézi úgy a kiállított műveket, hogy azoktól konkrétan 5 cm-re tartja a fejét, az orra épp csak meg nem érinti a vásznat. Erről inkább nem osztom meg a véleményem, legyen annyi elég, hogy dühít a dolog, na.
Viszont a képek kárpótoltak. Csaknem 3 órát töltöttünk bent a Kunstforum-on és én nagyon élveztem az egészet, egyszerre kaptam élményeket, inspirálódtam, tanultam, okosodtam.

Kifelé a parkoló bejárata előtt még muszáj volt fotóznom párat, (ha már bent a kiállításon nem lehetett) és főleg azért, mert körülálltak minket a dundi, kunyerálós kis verebek: :)

Akit érdekel a Frida Kahlo tárlat, az még december 5-éig megtekintheti, további részletek itt.

Michelangelo és Picasso:
A következő múzeum-célpont az Albertina volt két héttel ezelőtt. Itt most két géniusz kiállítása is megtekinthető év végéig: az egyik Michelangelo Buonarroti (a reneszánsz "nagyok" egyike), a másik pedig Pablo Picasso.
Ebben az esetben jól megosztottuk a dolgokat, engem Michelangelo érdekelt nagyon, Robit pedig Picasso.

Sorban állás itt is megvolt, bár talán kisebb sorral, mint az előző esetben, viszont rosszabb körülmények között. Szakadó eső, a bejárat a mozgólépcső teteje mellett található, az emberek pedig egyrészt úgy álltak meg a sorban, hogy elzárták az utat a mozgólépcső végén, másrészt kb. 3 részre osztódott a sor, a kordon mindegyik oldalán, és csak találgatni lehetett, hogy melyik az eredeti sor.
Végül bejutottunk, és hiába volt jellemző a nézelődőkre ugyanaz a viselkedés, mint a Frida kiállításon (orr festménybe nyomása), az egész délutánt ott töltöttük, és jól el is fáradtunk, mire a végére értünk.
Mindkét kiállítás hatalmas volt, minden értelemben, és kihagyhatatlan. Nagyon örülök, hogy eljutottunk rá, főként Michelangelo miatt. El sem tudom mondani, hogy milyen régi álmom a reneszánsz nagymesterek legalább egyikének kiállítására eljutni. Most végre sikerült, és iszonyat boldogan jöttem haza. Hihetetlen érzés testközelből megcsodálni egy több mint 500 éves festményt vagy tanulmányrajzot. Jó, én kicsit talán fanatikus is vagyok, de mit csináljak magammal? Ez van. :)
A dologhoz hozzátartozik, hogy aznap egész nap szakadt az eső, igazi hideg, nyirkos, sötét őszi nap volt, amikor is így néz ki Bécs belvárosa, vagy legalábbis a Múzeum Negyed:

A két kiállításról további részletek itt.

Interjú

2010-10-11T19:02:00.002+02:00

Pár hete találtam rá a Hungarian Provence blogra és ismerkedtem meg Krisztinával, a blog írójával. A blogot egyből mentettem a kedvencek közé, Krisztinával pedig, akiben azt hiszem, kicsit rokonlélekre találtam, jókat beszélgettünk és végül megszületett ez az interjú, amit a blogján, ide kattintva, olvashattok el.

Remélem, tetszik majd, én nagyon örülök neki!

Jó olvasást! :)

Már 2 éve történt, ezen az októberi napon - október 2-3.

2010-10-03T10:52:00.000+02:00

Már két éve történt.
Tulajdonképpen most van a 2. szülinapom, igen, nekem azóta már két szülinapom van minden évben.

Már gondolkoztam rajta, hogy leírnám, hogyan is történt, mit éreztem akkor, min mentem keresztül (itt bent, magamban), amikor viszonylag magamhoz tértem a kórházban és az azt követő három hónapban. Eddig még nem éreztem hozzá erőt, de valahol úgy érzem, hogy ha kiírom magamból, akkor elengedem, és azzal végleg lezárom és nem fog kísérteni. Mert igaz, hogy már csak egyre ritkábban, de bennem van a félelem, rettegés, hogy talán mégse lehet igaz, hogy én ezt ennyivel megúsztam, hogy visszatérhet, és akkor már nem lesz ekkora szerencsém...

Ezért most kiírom magamból, elmesélem az akkori érzéseim, a történetem.
Mivel Robit akkor is nagyon megviselte a dolog, és azóta is, ha szóba hozom, mindig leszúr, hogy azonnal fejezzem be, mert nem akar erről beszélni, ezért egy külön oldalra írtam az egész agyvérzéses dolgot.
Így aki szeretné, ide kattintva olvashatja el, de Robit és a családomat, akit érzékenyen érint, kérem, hogy ne kattintsanak rá, nem akarom újból feltépni az akkori érzéseket, elég volt nekik akkor...

Hétvégi kollégalátogatás Burgenland-ban

2010-09-29T13:47:00.000+02:00

Múlt szombaton Robi egyik kollégájához voltunk hivatalosak Unterwart-ba, Burgenland-ba. Az apropó tulajdonképpen házavató volt, hiszen Hubert és Sarah építkeztek és nem is akármilyen házat építettek maguknak, de erről majd később.

Szombat reggel viszonylag korán indultunk itthonról, felvettük Robi két másik kollégáját is és célba vettük a tőlünk kb. 150 km-re lévő Unterwart-ot.
Szép idő volt, igaz kicsit hűvös, de gyengén sütött a napocska, itt-ott feltűnt egy-két felhő. Az utunk Bécset elhagyva Niederösterreich-en és Steiermark-on keresztül vezetett lefelé. Még sosem jártunk arrafelé, úgyhogy most sikerült felfedeznünk, hogy milyen csodálatos tájon haladunk át: gyönyörű erdős részek, dombok, hegyoldalak, rajtuk legelésző tehenek, felhők szegte kisebb hegycsúcsok... egyszóval engem elvarázsolt. Azt hiszem, párszor még el fogunk kirándulni erre a tájra, ha már egyszer nincs is annyira messze tőlünk.

(ezek a képek az internetről vannak, nem sajátok)

Unterwart-ba (Alsóőr) érve ismét kellemesen csalódtam. Ez a takaros falucska kb. 35 km-re fekszik Szombathelytől, és mivel ilyen közel van Magyarország, rengeteg magyar él itt és a környező településeken.

Unterwart-ban például olyan sokan, hogy az ott élő osztrákok közül is szinte mindenki beszél magyarul. A helyi Általános Iskola kétnyelvű (magyar-német), a középületeken az osztrák felíratok, jelzések alatt vagy mellett ott szerepel a magyar megfelelője is.
Az egész falu egyébként egy nagyon hangulatos kis hely, amihez a házikók mellett a természet közelsége, a mezők, az erdők is hozzájárulnak.

(ezek a képek is az internetről vannak, nem sajátok)

Amikor megérkeztünk Hubertékhoz, nagyon kedvesen fogadtak, sőt, mivel én akkor találkoztam velük először, Hubert magyarul köszöntött és mutatkozott be.
Ez annyira jól esett, örült a pici szívem, hogy Ausztriában, osztrák embertől magyar szavakat hallhatok. Persze tudtam, hogy ő beszél magyarul, Robi már sokat mesélt róla, de arra nem számítottam, hogy ilyen jól.
Sarah, a barátnője szintén egy nagyon kedves lány, és mivel ő nem Unterwart-ban nőtt fel, csak picit beszél magyarul, pár szót, de tanulja a nyelvet. Ennek megint nagyon örültem, és egyből sorstársaknak is éreztük magunkat, hiszen ő magyarul tanul, én meg a némettel vagyok ugyanígy. :)

Körbevezettek a házukban, közben megérkeztek a többiek is.
A házuk hatalmas, gyönyörű, az utca végén a domboldalba épült. Az egész ház nagyon környezetbarát megoldásokkal készült, kívül-belül fa borítja, a fűtést pedig úgy oldották meg, hogy a földbe mélyen lehelyeztek csöveket, és ezeken a csöveken keresztül ún. geotermikus energia segítségével fűti fel magát a ház.

Nekem nagyon tetszett az otthonuk már kívülről is, amikor körbevezettek, akkor viszont teljesen beleszerelmesedtem. Ennek a fő oka az óriási ablakok, az ezeken beáramló sok fény voltak, amihez az egybenyitott konyha-nappali hangulata csak hab volt a tortán.
Itt a falak natúr fából készültek, előttük fehér, rusztikus stílusú konyhabútor és polcok, rajtuk hozzá illő díszekkel, iszonyat okos megoldásokkal elkészített konyhasziget (munkalapba beépített főzőlap, beépített és nyomásra kiemelkedő elosztórész, rengeteg hely, fiók), a nappaliban kandalló, stílusos dekoráció és egy gyönyörű, szintén rusztikus stílusú komód. A hatalmas ablakokon kitekintve pedig valami hihetetlen kilátás nyílik a tájra.
Már régen is tudtam, de most végérvényesen elhatároztam, hogyha majd egyszer lesz egy saját házikónk, én is hasonló nagy ablakokat szeretnék, sok fénnyel, gyönyörű kilátással, ha nem is az egész házon keresztül, mint Hubertéknél, de legalább az én műhelyembe/festőszobámba mindenképp ilyen megoldást szeretnék. Merthogy az az álmom, hogy egyszer majd a házikónkban legyen egy festőszobám, ahol elférnek a kellékeim, a sok dolog, amikre "alkotás" közben szükségem van, és ahol sok-sok fény van, természetes fény, és az ablakon kinézve pedig a gyönyörű és inspiráló táj... na jó, nem álmodozom tovább.

Szóval a tárgyhoz visszatérve, a ház megcsodálása után a társaság kocsiba ült, és elindultunk ebédelni a közeli erdőben található Koi nevű étterembe.
Itt megint csak ámultunk a tájon: az étterem az erdő közepén, hatalmas fenyőfák között, egy kis tó partján fekszik.

Fényképezőgépet sajnos nem vittünk magunkkal aznap, úgyhogy nagyrészt csak az internetről talált képekkel, vagy a többi kollégától kapott képekkel tudom csak illusztrálni a történetet.

Nagyon finomat ettünk ebben a családias hangulatú vendégházban, közben jót beszélgettünk, a gyerekek pedig sikeresen agyonsarazták magukat az udvaron. :)
Innen az út megint Huberték házába vezetett vissza, ahol kávéztunk egyet, és hozzá desszertnek pedig a vendégek által hozott süteményeket fogyasztottuk (én szilvás pitét vittem, amit előző este készítettem otthon, szerencsére nagy sikere volt, Sarah többször is megdicsérte és el is fogyott - ennek külön örültem) :)

Ezután körbejártuk a birtokot, megmutatták az állataikat: vannak libáik, tyúkjaik, pulykáik, nyulaik, tengeri malacaik, kacsáik, egy nagyon mókás kutyájuk, aki végig produkálta magát, és egy aranyos kiscicájuk, aki persze a házban él.
Mivel Hubert lovaskocsizik, Sarah pedig lovagol, ezért van egy lovuk is, de őt nem a háznál, hanem egy nem messze lévő lovardában tartják. Így a következő program a lovarda meglátogatása volt, aztán pedig lovaskocsikázás jött volna, de sajnos az időjárás közbeszólt. Ahogy elindult a társaság gyalog a lovardába kb. félúton eleredt az eső, jól meg is áztunk.
Útközben elmentünk egy épület mellett, ami talán a Közösségi ház lehetett. Én még oda se értem a közelébe, Sarah már mosolyogva jött hátra hozzám, hogy "Kinga hallod? Magyar zene!", és tényleg, magyar muzsikaszó szűrődött ki az ablakokon. Valószínűleg a helyi magyarok tartottak épp összejövetelt.
Amikor a lovardába értünk, már csurom vizek voltunk, Robit pedig még az allergia is elkapta közben, szóval jól esett fedél alá kerülni. Amerre néztünk, szebbnél-szebb, hatalmas lovak voltak. Aztán előhozták Huberték lovát, akire fel is lehetett ülni. Én nem mertem, de a lányok közül páran, és a gyerekek egy fotó erejéig felültek. Mi eközben összebarátkoztunk egy Cora nevű lóval, aki igen jófej paci volt. :) Először fura hangokat adott ki azzal, hogy összecsapdosta a száját (várta az etetést), aztán ásítozott nagyokat és megmutatta a fogát is. Közben persze röhögtünk, és egyfolytában beszéltem hozzá, kérdéseket tettem fel neki, mintha tudna válaszolni, és a legviccesebb, hogy háromszor is, pont mindig egy kérdés után elkezdett bólogatni. :)
Nagyon tetszett mindkettőnknek a dolog. Közben meghozták a szénáját, és nekiállt lakmározni, persze fel-fel nézett közben, hogy ott vagyunk-e még. Sokszor teli pofával szaglászott minket, aztán a végén, csakhogy örüljünk mi is az ebédjének, jól képen prüszkölt minket. Persze ennek annyira azért nem örültünk, mint ahogy azt ő gondolta. Na de sebaj, akkor is jó fej paci ez a Cora. :)

(Pár képet itt azért készítettem a mobilommal.)

Mivel az eső nemhogy nem enyhült, hanem még inkább szakadt, visszafelé még jobban megáztunk. Robi allergiája pedig egyre jobban bedurvult, mire a házhoz értünk, már be is fulladt, így nekünk eddig tartott a nap. Elköszöntünk a többiektől, megköszöntük a vendéglátást és elindultunk haza, ők pedig nekiálltak grillezni a fedett teraszrészen.

Az időjárást leszámítva nagyon jó nap volt, nagyon élveztük és élményekkel jöttünk haza. Én pedig nagyon örülök, hogy megismerhettem Hubert-et és Sarah-t.

Az új autó

2010-09-29T11:26:00.000+02:00

És akkor a bejegyzés és képek az új autónkról (még ha nem is kezdünk "és"-sel mondatot).

Tehát a történet a következőképpen zajlott:
A kis Lanos-t már évek óta terveztük lecserélni, mivel öregecske is volt már szegény (idén töltötte a 12-t), és a korából meg persze a jócskán belehajtott kilométerekből adódóan már nagyon nem bírta a strapát. Kb. évente előjött egy-egy nagyobb probléma, aminek a szervizelése sokszor nem volt túl pénztárcakímélő sem, pl.: csak az idei évben eljátszott ügyei között volt egy teljes "benemindulás", aminek akkumulátorcsere lett a vége, aztán tönkrement a fékrendszere, utazás közben persze, éppen hogy kiértünk vele Bécsbe. Itt el is vittük a tőlünk egy utcányira lévő szerelőműhelybe, ahol a javításra azt mondták, hogy drágább lenne, mint amennyit maga az autó ér...
A magyar szerelőnk, akihez mindig vittük a kocsit szervizre, persze tudott olcsóbb és jobb megoldást, csak ehhez fék nélkül, kézifékkel kellett leautókáznunk Bécsből egészen a Balatonig. Hát nem volt egy leányálom a dolog, Robi végig feszülten koncentrált, én meg kapaszkodtam, de úgy, hogy a kezem is belefájdult.
Ezenkívül az elmúlt években is volt jó pár problémája, bizonyos időközönként szinte kötelezőnek érezte, hogy megörvendeztessen minket valamivel. Ennek ellenére mégis szerettük azt a kicsi kocsit, de már tényleg pici volt.
Így idén nyáron, a fékrendszeres-ügy után elhatároztuk, hogy itt az ideje, most már tényleg túl kell adni rajta.

Robi akkor már kiokoskodta, hogy milyen típusú autó lenne a megfelelő számunkra, és ahogy elintéztük a banki ügyeket itt, már mentünk is autónézőbe.
Mindenképpen olyan helyen akartunk új autót venni, ahol a Lanos-t is beszámítják, hogy ne kelljen Bécsből még az autó eladással is bajlódnunk (nem is nagyon tudtuk volna kivitelezni a dolgot). Bejártuk és körbetelefonáltuk a fél Dunántúlt az új kocsi után kutatva: voltunk Mosonmagyaróváron, Győrben, Veszprémben, Székesfehérváron, Bándon, Füreden...
Az utóbbi négy helyre Robi a szerelőnkkel is visszament átnézetni az addigra már kiszemelt autókat, és a végére összesen 2 autó maradt versenyben. A többi vagy agyon-vissza volt törve, vagy a kilométerórája volt elég szépen visszatekerve, amiről persze a kereskedésekben mélyen hallgattak, de a tapasztalt szerelőt nem tudták megtéveszteni. Ezek után nagyon tanácsolom Mindenkinek aki éppen autóvásárlás előtt áll, hogy a szerződés aláírása előtt mindenképp nézesse át a kiszemelt autót egy megbízható szerelővel!

Végül Bándon találtunk rá az új autónkra, ami eléggé ellentéte régi Lanos-unknak: fekete színű - Lanos fehér, nagy - Lanos kicsi 3 ajtós, 3 és fél éves - Lanos 12, tökéletes állapotban van - Lanos már annyira nem, éééés végre ebben az autóban van klíma!!!
Akármilyen vicces, de az utóbbi évek dög melegei után nagyon is fontos szempont volt. Elmondani nem tudom, hogy mit össze tudtunk szenvedni nyaranta, amikor 30-35 fokok voltak, kocsiban semmi klíma, amit városon belül még orvosolni tudtunk a leengedett ablakokkal, de az autópályán már igencsak le akarta vinni a fejünket a szél, nem is beszélve a jó kis szaruhártya-gyulladásokról, amiket én igen könnyen össze tudtam szedni olyankor.
Tehát az új autónk végül egy Ford Mondeo lett (lsd.: kép). Eddig tökéletesen szuperál, nagyon élvezzük. Parkolással azért néha vannak gondok a mérete miatt, vagy inkább a "parkolóhelyek" mérete miatt, de ez a legkevesebb.

Reméljük, sok évig hű társunk lesz, és legalább annyi élmény, és jó emlék fog hozzá is fűződni, mint a kis Lanos-hoz, mert ahogy azt az "Így jártam anyátokkal" című sorozatban is mondták: igaz, hogy az volt az első autónk, és ezért rengeteg emlék fűz hozzá, viszont ez lesz az az autó, amiben először szállítjuk majd a gyerkőcöket, ha már lesznek, és olyan emlékek fognak hozzá kötni, amiket már családként élünk meg együtt. :)

2010-09-15T21:32:00.000+02:00

Már egy hónapja, hogy elbúcsúztunk egymástól... Még emlékszem rá, hogy milyen hosszan hallgattam azt a jellegzetes hangodat, ahogy az új tulajoddal a volán mögött egyre messzebbre kerültél tőlünk.

Mivel te voltál az első autónk, így hát jár neked a búcsú, és ez a búcsúlevél.

Arról nem írhatok, hogy Robi mekkora izgalommal és csillogó szemekkel vett meg téged, hiszen én csak az első hetektől ismerlek, de arról beszámolhatok, hogy mennyire féltett mindig, és mennyire a gondodat viselte. Persze meg is hajtott rendesen, hiszen rajtad élte ki az "első-autó"-tulajdonosok minden izgalmát:

Az első sebességmámort, az első biztosítást, az első sok-nullás kilométereket, az első autócsinosítgatásokat, az első megpördülést, az első törést... hát igen, sok mindent átéltünk, kibírtunk együtt.

Annak az évekkel ezelőtti pünkösd délutánnak az emlékei azt hiszem, megmaradnak ugyanúgy benned is, bennünk is (épp, hogy nem lettél totálkáros, én pedig azóta érzem a hidegfrontokat a jobb térdemmel).

Mi is okoztunk neked bosszúságot, és viszont. Makacs egy kocsi voltál mindig, az biztos.

Hat hosszú évet "szolgáltál" minket, és hiába játszottad néha a sértődöttet, aki "csak azért se hajlandó beindulni", mi nagyon élveztük veled ezt a 6 kalandos évet.

Sok emlék köt össze, végiggondolni is hosszú lenne, de mégis eljött az idő, hogy megváljunk tőled... sajnos a három ajtó, az csak három ajtó marad és a kevés hely sem lesz nagyobb, kinőttünk...

Mi mindig mosolyogva fogunk rád emlékezni, és remélem, hogy jó kezekbe kerülsz, ahol tovább folytathatod a kalandjaidat... és ha a közelünkben leszel majd valamikor a jövőben, csak hallasd azt a nagy hangodat, hogy észrevegyünk és integethessünk neked. :)

Ahogy Robi mondaná: Viszlát Lajoska!

Utólagos nászút Máltán

2010-08-19T18:48:00.002+02:00

A beszámolóírásban leváltom Robit, mert szegényem nagyon megakadt. :)
Még ezzel együtt 2 bejegyzést szeretnék a nászútnak és egyben Máltának szentelni, nehogy a kedvcsinálás helyett valakit már előre agyonuntassunk ezzel a szép szigettel.
Ebben a bejegyzésben, folytatva a sort, leírnám a maradék egy hetet, amit még Robi nem osztott meg:

Tehát, hogy is írta? :)
Utólagos nászút Máltán - 6. nap
A szokásos reggelizés és pihizés után felkerekedtünk, hogy meglátogassuk a Wignacourt Tower-t, amiről 2 nappal azelőtt lecsúsztunk. Most sikerült is időben odaérni. Közben a fényképezőgéppel a híres máltai gyíkokra vadásztunk, amik csak ezen a szigeten találhatóak meg a világon. Sikerrel is jártunk, volt, aki egész profin pózolt a kamerának. :)

A torony maga őrtoronyként szolgált, érdekessége (legalábbis nekem érdekes volt), hogy az eredeti bejárata a felső bejárat volt, amit csak létrával, illetve kötélen lehetett megközelíteni. Ezt átalakították szerencsére, hogy a fáradt turistának ne kelljen még egy elé gördülő akadállyal szembetalálkoznia.

Az őrtorony belsejében egy nagyon kedves néni fogadott minket. Kiderült, hogy mi vagyunk az első magyarok, akikkel ő az őrtoronyban töltött pályafutása alatt találkozott, és nagyon örült neki, hogy ezzel is bővült a repertoárja.
Tartott egy kis előadást a toronyról nekünk, aztán utunkra bocsátott, hogy megnézhessük alaposabban a tornyot.
Ez az út egy jó szűk csigalépcsőn vezetett felfelé, ajánlatos tehát ide a megfelelő cipőben, papucsban, de nem magassarkúban ellátogatni.
Az első szintre érve egy korabeli bútorokkal, használati tárgyakkal berendezett őrszoba látható, de ezt annyira hangulatosra sikerült megcsinálniuk, hogy egyből egy korabeli kalózfilmben éreztem magam, bár a mindenhova kirakott papírcetlik (miszerint ne érjünk hozzá semmihez, és ne üljünk rá semmire) néha azért kicsit megtörték ezt az illúziót.
Volt itt minden: ágy, íróasztal, tűzhely, fegyverek, ágyúgolyók, étkező, korabeli pottyantós. :)

Miután kinézelődtük magunkat, folytattuk az utat felfelé a következő és egyben utolsó szintre.
Ez a szint már maga a torony teteje, ahonnan elképesztően szép kilátás nyílik Saint Paul's Bay-re. El lehet itt is tölteni egy kis időt, az biztos.
Nekünk is sikerült, és csak akkor vettük észre magunkat, mikor a nénike munkatársa vagy férje (nem derült ki) feljött utánunk és látványosan tipródni kezdett, hogy ő már azért szívesen zárná ám a tornyot.
Így hát búcsút vettünk a kilátástól és elindultunk, hogy bezárhasson az öreg, viszont a toronyból nem jutottunk ki egyből, még a nénivel lent muszáj volt trécselni egyet. Egyébként tényleg tündéri kedves volt.

Innen egy helyi turistautakat szervező irodához vezetett az utunk, ahol már előző nap érdeklődtünk egy Gozo-t és Comino-t (a két kisebb sziget Málta mellett, híresen szép látnivalókkal) magában foglaló útról. Volt is nekik egy ilyen egész napos túrájuk, amihez ajándékba kaptunk aznapra egy ún. Underwater Safari-t (ez egy kb. 1 órás hajókázást jelentett a Szent Pál öbölben, egy olyan kisebb fajta sétahajón, aminek az alsó szinte a víz alatt, tengeralattjárószerűen van kialakítva és az ablakokon keresztül láthatjuk a víz alatti élővilágot).
Így meg is volt a délutáni programunk egy része, fél óra múlva már indultunk is a hajóval a vízalatti szafarinkra.

Láttunk jó pár halat, tengerfeneket, sziklákat víz felett és víz alatt, és bár reménykedtem, hogy közelebbről is láthatunk majd esetleg nagyobb tengeri halakat, élőlényeket is, mégis nagy élmény volt ez az 1 óra.

A nap hátralévő részében pedig útba vettük ezt a strandot és snorkingolás közben folytattuk a vízalatti élővilág felfedezését.

Vittünk magunkkal víz alatti, egyszer használatos kamerát is, de az azzal készült képeket még nem sikerült előhívatni, így most azok közül még nem tudok megosztani sajnos.
Egy biztos: Málta vízalatti élővilága nagyon gazdag, már egy egyszerű snorkingolás közben is gyönyörű, színes halakat, növényeket, rákokat láthatunk.
Búvárkodás közben valószínűleg még több érdekes dologgal találkozhatunk, de ezt sajnos nem volt alkalmunk kipróbálni, mivel egyrészt nem fért volna bele az időnkbe sem az 1 hetes búvártanfolyam, másrészt az agyvérzésem miatt valószínűleg nekem nem is szabadna alámerülnöm. (Pedig egyszer nagyon szeretném majd kipróbálni és talán évek múlva már engedélyt is kapok rá az orvosomtól.)
Mindent összevetve, ez is egy jó nap volt, hát még a következő! :)

Utólagos nászút Máltán - 7. nap
A 7. nap reggelén nagyon korán kellett kelnünk, hiszen 7:15-re jött értünk a Jeep, amivel Gozora indultunk útnak.
A sofőrünk egy nagyon barátságos, vicces, közvetlen nő volt. Minket vett fel először a 6 személyes Jeep-pel és míg összeszedtük a többi utast, nagyon jól elcseverésztünk vele.

Még 3 utast vettünk fel, egy német nőt és egy fiatal belga párt. A belga páros lány tagját kivéve mindenki beszélt angolul, így egész jó társaság alakult ki, megosztottuk az addigi élményeinket, tapasztalatainkat, és persze hallgattuk a sofőrünk életének történetét, amit ő előszeretettel osztott meg velünk. Mi a belga párral a Jeep platóján ültünk, a német hölgy pedig a sofőr mellett az anyósülésen... ő sutyiban többször próbált egyezkedni, hogy nem akar-e valamelyikünk helyet cserélni vele, szívesen átadná a megtisztelő anyósülést (kicsit túl nagy dózist kapott azt hiszem a sofőrünk életútjából) :)

A Jeep-pel csatlakoztunk a többi Jeep-hez (összesen 5 volt, és egy kivételével az összeset nő vezette) és úgy szálltunk fel a kompra, ami Gozo szigetére szállított át minket.
A kompon felmehettünk a felső szintre, hogy élvezzük a kilátást, de pontos utasítást kaptunk a sofőrünktől, hogy mikor kell visszatérni a kocsihoz, hogy ne sodorjon el minket a nagy embertömeg, és ne kavarodjunk el.
Ezt mind az öten be is tartottunk, a sofőrünk pedig ujjongva fogadott minket: " Oooh, I have five good babies!" :)

Kikötöttünk Gozo szigetén és kezdetét vette a Jeep Safari (szeretik a safari kifejezést), az öt Jeep egymás után libasorban közlekedve bejárta velünk a szigetet, közben a sofőrtől tájékoztatást kaptunk mindenről.

Nagy élmény volt: száguldozás, kapaszkodás, dudaszó, gyönyörű táj, tűző napsütés, citromfák, kaktuszok, hibiszkusz bokrok, olajfák, türkiz színű tenger.
Közben rövid pihenőket tartottunk a főbb nevezetességeknél, vagy éppen a legszebb helyeken (sólepárlók, régi kikötő, Calypso barlangja, Inner Sea, Azure Window stb).

Gozo a három sziget közül méretben középen helyezkedik el. Kisebb, nyugodtabb, csendesebb, mint Málta, itt még buszjáratok sincsenek, nyüzsgés csak a turisták által ellepett üdülőfalvaiban van. Bájos kicsi sziget, magával ragadó épületekkel és tájjal. Ha Máltán vagyunk, vétek lenne kihagyni az idelátogatást.

Miután végéhez tért a túránk Gozo-n, a Jeep-ek a kikötőhöz szállítottak minket, ahol elbúcsúztunk a sofőrünktől és felszálltunk arra a speedboat-ra, ami elvitt minket Comino-ra a híres Kék Lagúnához.
Ott egy Spirit of Malta nevezetű bulihajó várt minket, ebéddel, itallal, zenével. A délután további részét ezen a bulihajón töltöttük, és közben ettünk, ittunk és úszkáltunk az eszméletlen szépségű Kék Lagúna kristálytiszta vízében.

Erről a helyről nem tudok elfogulatlanul nyilatkozni, nekem személy szerint ez a hely tette fel az egész nyaralásra a koronát. Elmondhatatlanul gyönyörű, mintha tényleg a Kék Lagúna című filmben lenne az ember (bár nem tudom, hogy a comino-i Kék Lagúna és a film között, a nevén kívül, van-e valami összefüggés).
Comino egyébként, ahol a Kék Lagúna megtalálható, a máltai szigetegyüttes közül a legkisebb sziget, alig páran lakják (útikönyvünk szerint 2006-ban az ott élők száma összesen 8 személy volt). Comino és a mellette található még kisebb szigetecske, Cominotto, nevét a rajtuk termő, fehér virágú köményről kapta. A Kék Lagúna pedig, hát miről másról, mint a szemkápráztatóan kék vízéről kaphatta nevét. Na de beszéljenek helyettem a képek:

A történethez hozzá tartozik, hogy a Jeep Safari közben sikerült szokásomhoz híven olyan jól leégnem, hogy a Kék Lagúnában napoznom már nem nagyon kellett, így is egy rákra hasonlítottam leginkább... és persze mindig az orrom ég le a legjobban (a képen azért takarom ki a kezemmel, nehogy valaki piros orrú bohócnak nézzen miatta). :)
Egyébként a víz isteni volt, és tényleg kristálytiszta, de annyira, hogy a hajó fedélzetéről a bulihajó 5 méter mélységben lévő horgonyán lévő feliratot simán le tudtuk olvasni.
A fürdésnek és snorkingolásnak egyébként a medúzák vetettek véget, ugyanis kötelezőnek érezték a kis mocskok, hogy megjelenjenek a lagúnában. Máltán pedig a medúzáktól nagyon tartanak, mindenhol elmondják, hogy mire kell figyelni, mit kell csinálni, ha mégis megcsíp, és az összes strandon megtalálható egy ilyen tájékoztató tábla róluk:

Tehát drága medúzáink miatt búcsút kellett vennünk a csodaszép Kék Lagúnától (szerencsére csak fél órával előbb az eredetileg tervezett indulástól), és elindultunk vissza Málta felé. Egy másik strandon még kikötöttünk egy kb. 1 órás fürdésre, ezután pedig irány Sliemma-i kikötő, ahol már kisbuszok vártak mindenkit, hogy visszavigyék őket a hoteljaikba.
Este 7 körül értünk vissza a hotelhoz, ahol fáradtan, de nagyon elégedetten zártuk a napot, azt hiszem egy kis vb-nézéssel. :)

Utólagos nászút Máltán - 8. nap
Másnap reggeli után megint Vallettát vettük célba, mivel az előző látogatásunk az ünnepnap miatt nem volt túl sikeres, jó pár látnivalót nem tudtunk megnézni. Engem főleg a Szent János Társkatedrális, azon belül is az útikönyvünk szerint ott található Caravaggio-múzeum érdekelt.
A járást már ismertük így második alkalommal, sőt kész menetrendünk volt, hogy miket szeretnénk megnézni.
Először a máltai Nemzeti Művészeti Múzeumot (National Art Museum) látogattuk meg, aztán visszamentünk a díszágyúkhoz (Saluting Batteries), a Szent János Társkatedrálisba, a Palotába, a National War múzeumba és persze a Cafe Caravaggio-ba.

A Nemzeti Művészeti Múzeum egy egész kicsi múzeum, körülbelül fél/háromnegyed óra alatt bejártuk. Helyi művészek, főként vallásos képei és szobrai láthatók is.
A díszágyúknál épp becsúsztunk egy csoporthoz, így az ágyúk mellé "valódi" máltai katonai előadást is kaptunk. :) Viccesen beszélt a katonánk, olyan igazi, angol, katonás hangsúllyal, de persze a végén bevallotta, hogy ő valójában nem katona, csak a máltai Hagyományőrző Társaság tagja.

Innen mentünk a Szent János Társkatedrálisba. Útközben megállapítottam, hogy ez a szép város, ami pár napja nekem annyira tetszett, egész másmilyen, mikor az utcái tömve vannak emberekkel. Persze még mindig nagyon szép volt a város így is, csak az a báj, ami pár nappal azelőtt úgy megfogott, az hiányzott valahogy...

Na de mindegy is, várt a Caravaggio-múzeum és a Katedrális.

A bejáratnál kaptunk audioguide-ot, ami végigvezetett minket a katedrális termei között. Maga az épület egy gyönyörű, hatalmas, barokk katedrális olyan díszességgel, amilyet még sehol nem láttunk.

Ahogy Máltán minden, itt is a lovagok, nagymesterek köré épült minden. A külön termek róluk szólnak, és a márványpadlózat alatt is ők nyugszanak.
Ahogy körbejártuk a katedrálist, elérkeztünk a teremajtóhoz, amin Caravaggio Gallery felírat díszelgett. Gondoltam ez lesz az útikönyvünk szerinti Carvaggio-múzeum.
Persze a teremben nem lehetett fényképezni, valószínűleg a képek védelmében. A múzeum helyett azonban (ami nekem egy minimum 6, de inkább több képből álló gyűjteményt jelent) itt összesen két Caravaggio képet találtunk (amik nem értek meglepetésként, erről a kettőről tudtam, hogy itt található).
Az egyik ez a festmény (a kép nem a mi fotónk, a neten találtam):

Caravaggio: Keresztelő Szent János lefejezése

Egy 361 cm × 520 cm-es hatalmas festmény, gyönyörű fény-árnyék kidolgozással. Már ezért megérte eljönni a Katedrálisba, terveztem is már évek óta, hogyha egyszer eljutunk Máltára, akkor ezt meg szeretném nézni, és nem csalódtam, valami hihetetlen élmény volt ezt a képet élőben látni.

A második Caravaggio kép egy kisebb festmény volt, amiről a főhajóban egy reprodukció tekinthető meg, az eredeti pedig ebben a teremben van elhelyezve, hogy megvédjék a környezeti hatásoktól (természetesen ez sem a mi fényképünk):

Carvaggio: Szent Jeromos

És ennyi, a teremben nem volt több festmény Caravaggio-tól, reménykedtem, hogyha továbbmegyünk, majd lesz, mert ugye ez elvileg egy Caravaggio-múzeum, de nem lett.

Sajnos kicsit máshogy gondolkodnak az útikönyvünk szerzői a múzeum fogalmáról, mint én, így egy picit csalódottan távoztam erről a helyszínről.

Ezután a palotába mentünk, mivel az előző látogatásunkkor ennek is csak a kertjét tudtuk megnézni:

Aztán a National War Museum-ba vettük az irányt. Ez Valetta másik végében, a Katedrálistól nézve az aljában van, így kellett egy ideig sétálni, hogy odajussunk.
Közben meg is szomjaztunk, és az egyik szűk utcácskában lévő kisboltba tértünk be valami üdítőért. Az ott dolgozó bácsi szintén nagy dumás volt, vagy negyed óráig nem tudtunk elszakadni tőle, kifaggatott minket arról, hogy honnan jöttünk, hova megyünk, poénkodott a bolt akcióival, és örült, hogy végre magyarokkal találkozhatott, mert (a foci vb kapcsán jött szóba) ő bizony nagy rajongója volt Puskás Öcsi bácsinak, és ismerte is, találkozott egyszer vele... :) Mindezt olyan átéléssel és rajongással a szemében osztotta meg velünk, hogy öröm volt nézni.

Végül megérkeztünk a National War Museum-ba (ezért Robi volt legalább annyira oda, mint én a Caravaggio-képekért).
Itt Málta szerepét mutatják be a világháborúkban (ha nem jól mondom, majd Robi javítja), és mindenféle harccal kapcsolatos eszköz látható itt: fegyverek, ruhák, repülőgéproncsok, lövedékek stb.

Robi akkora lelkesedéssel nézett végig minden egyes darabot, hogy csak na. Mindent kommentált is nekem. :) Szóval elvoltunk itt is egy jó darabig.

Innen a Cafe Caravaggioba vettük az irányt, ahol ismét egy jót ebédeltünk, sőt Máltán először hallottunk ott magyar szót, a szomszéd asztalnál ült pont egy fiatal magyar társaság.
Még mielőtt visszamentünk volna a buszpályaudvarra, vettünk ajándéknak a híres máltai kaktuszlikőrből, plusz belefutottunk egy termékbemutatóba is, ahol a Holt-tenger jótékony hatásait mutatta be nekünk egy srác különböző krémeken és bőrradírokon keresztül. Meggyőző volt a minta, a szöveg is, csak majdnem az órám bánta a dolgot, olyan ügyesen spriccelte le aztán a kezemről a sót... de pár óra után már nem volt homályos az órám kijelzője, szóval megúsztuk a dolgot.

(Ennek a kaktusznak a gyümölcséből készül a máltai kaktuszlikőr)

Utólagos nászút Máltán - 9. nap
A 9. napunk már csakis pihenéssel, napozással, strandolással telt. Na jó, azért volt egy kis szuvenírvásárlás is...
és lefoglaltunk egy másik kis helyi irodánál egy délelőtti templomtúrát másnapra.

Utólagos nászút Máltán - 10. nap
És akkor a délelőtti templomtúra:
Hát ez egy vicces délelőtt volt, az biztos!
De kezdem az elejéről: ez a templomtúra elvileg Stonehenge-hez hasonló neolitikus templomromokat tartalmaz magában, de Máltán több ilyet is feltártak. Összesen 3 ilyen helyre szólt a túra.

Reggel, jó fél órás késéssel egy elég rozoga állapotban lévő kisbusz jött értünk.

Megint mi voltunk az elsők, akiket felvettek, azonban ez a sofőr közel sem volt olyan barátságos és közvetlen, mint a Jeep sofőrje. Fél órás késés után leparkolt a hotel előtt ( mi kint vártunk már egy ideje) leállította a motort és várt. Nem szállt ki, nem szólt, hogy kiért jött, melyik irodától, és még az autón sem jelezte ez utóbbit semmi. Végül Robi ment oda hozzá, hogy véletlenül nem ránk vár-e... hát de.
Felszálltunk és elindultunk tovább: a sofőr szótlan volt, viszont magával hozta a kb. 4 éves fiát, aki végig üvöltözte és énekelte az utat, közben élvezhettük a rozoga busz zötykölődését, és néha eléggé úgy éreztük, hogy feltett szándéka még az előző napi ételt is kirázni belőlünk.
Még felszedtünk pár embert, persze velük is ugyanezt játszotta el a sofőr, úgyhogy eltartott egy darabig a művelet, aztán elindultunk a templomokhoz:
Az első megálló a Tarxien-templomromok voltak Tarxien-ben. A fenti kép ennek a parkolójában készült a kisbuszról. Itt is a következőképpen zajlott a dolog: Megérkezünk, sofőr leállítja az autót, és vár, ennyi, egy szót sem szól. Pár perc után nekünk utasoknak kellett megkérdezni, hogy ugyan hol vagyunk, és merre menjünk, mikorra jöjjünk vissza a kisbuszhoz.

Ezek a templomromok ie. 3600-2500-ból valók. A máltaiak nagyon büszkék az ősi templomaikra, a leletekre. Ebben a romban is sok női szobrot fedeztek fel, amelyek nagy részét ma a Máltai Nemzeti Régészeti Múzeumban lehet megtekinteni.

Következő megállónk a Ghar Dalam Barlang és Múzeum volt. Sofőrünk itt is hasonlóan tett, mint előtte, de már számítottunk rá, és az összes utas együttesen mosolygott rajta.
Ez a megálló egy barlangból, a hozzá tartozó kertből és csontmúzeumból állt. A csontmúzeumban a barlangban talált állatok csontjai vannak kiállítva: elefántok, vízilovak, medvék, szarvasok, rókák stb.

Az utolsó megálló volt a legérdekesebb, és egyben a legmesszebb is a szállásunktól, konkrétan a sziget másik végében. Útközben a zötykölődés közben láthattuk Málta másik részét, ahol amúgy addig még nem jártunk, sőt mivel aznap is valamilyen ünnep volt, ezért láttunk tűzijátékot is, fényes nappal. Mondjuk az túlzás, hogy magát a tűzijátékot láttuk, mert ugye nappal volt, de hallottuk a hangját, a durrogtatást és láttuk a füstöt ahonnan durrogtattak.

Végül megérkeztünk a Hagar Quim & Mnajdra Templomokhoz.
Ez egy két hatalmas templomromból és egy múzeumból álló hatalmas komplexum, ami a tengerre és a Filfa szigetre néző hegycsúcs tetején áll, Málta alsó sarkában. A kilátás valami eszméletlen szép innen.
Először, amikor beérünk a kapun, csak a múzeummal találkozunk szembe, a többi részt kitakarja az épület, így mi azt hittük, hogy ez a megálló csak egy múzeum lesz.
Magában a múzeumban levetítettek nekünk egy kb. 10 perces dokumentum filmet ezekről az ősi templomokról, majd a kiállítóteremben megtekinthettük hogyan is mozgatták anno ezeket az óriási kőtömböket, egy-két leletet, amit nem vittek el a Régészeti Múzeumba, és a templomok makettjeit, amiken kis gombbal működtethető spotlámpákkal nagyon okosan bemutatták, hogy melyik évszakban hogyan is világítja meg a nap a templomokat.

Viszonylag hamar végére is értünk a múzeumnak, és azon gondolkodtunk épp, hogy a gyülekezőig maradt fél órában még mit fogunk csinálni, amikor megláttuk a kertben a templomok felé vezető út tábláit. Akkor jöttünk rá, hogy itt bizony van még azért néznivaló, sőt ahogy pár perc múlva felfedeztük, nem is kevés: két óriási, fedett neolitikus templomrom, egymástól nem kis távolságban.

Neki is láttunk, hogy még a fél órába beleférjen mindkettő.

Mindkét templomromot egy sátorszerűség védi az időjárási hatásoktól, így óvják az utókornak. Ahogy írtam, mindkettő hatalmas, szerintem nagyobb Stonehenge-nél, legalábbis területileg biztosan, viszont itt nem éreztem azt a misztikus hangulatot, amit évekkel ezelőtt Stonehenge-nél. Persze lehet ez attól is, hogy amikor ott voltam fekete ruhába öltözött fiatalok éppen szeánszoztak a lezárt területen kívül, és az idő is esőre állt... itt pedig nem volt semmi ilyen.
Ennek ellenére ez a két rom is lenyűgöző, mikor köztük sétál az ember, akkor érzi csak igazán, hogy az ősi történelem részese lehet egy kis időre...
Már kora délután visszaértünk a hotelba, így a délután strandolással töltöttük.

Utólagos nászút Máltán - 11. nap
Ahogy a másnapot is, egész nap a strandon voltunk, napoztunk, úszkáltunk és sznorkingoltunk, közben pedig én már csendben sajnáltam magunkat, de nagyon, hogy milyen gyorsan elrepült ez a 11 nap, és másnap reggel már indulunk is haza.

Este még egyszer utoljára vacsoráztunk a kedvenc éttermünkben és sétáltunk egy nagyon St. Paul's Bay partján.

Utólagos nászút Máltán - 12. nap
Másnap korán keltünk, utoljára megreggeliztünk a hotelban, ahol az utolsó előtti napra már megjegyezték a szobaszámunkat, úgyhogy nem hallottuk a szokásos mondatot: "May I have your room number, please?"
Aztán összepakoltunk a maradék dolgokat is a szobánkban, elbúcsúztuk a szobánktól, rendeztük a számlát és elbúcsúztunk a hoteltól is. Mire kimentünk a hotel elé, már ott is volt értünk az Airport-Transfer kisbusza.
A reptér felé vezető úton, ahogy néztük a tájat, még átbeszéltük az elmúlt 12 napot, ami gyönyörű volt és hihetetlenül jó választás. Bárcsak kicsit még tovább tartott volna!

Malta we love you! :)

Utólagos nászút Máltán - 5. nap

2010-07-21T22:23:00.009+02:00

Keddi célpontunk Málta fővárosa, Valetta volt. A város érdekessége, hogy nem a legnépesebb, sőt egyáltalán nem tartozik a nagy települések közé. Jelenleg kb 7000-en lakják, de folyamatosan csökken a lakosság a kiköltözés miatt. A város inkább turistalátványosság és a hivatalok helye.
Az első tervezett város Európában. Még én is kiismertem magam, mikor második alkalommal ott jártunk, az utcák ugyanis viszonylag szabályosak, négyzethálót alkotnak: térkép.
Az oda vezető 20km-es utat busszal tettük meg. Hát, ez élmény volt. Máltán retro buszok szállítják a nagyérdeműt. No nem előre megtervezett turistalátványosságról van szó: egész egyszerűen addig használják a buszokat, amíg el nem kopnak :) Ettől függetlenül nagyon szeretik őket a turisták. Egy jegy egyébként 0.54€, akárhova, egységáras (Hopp, kb 150HUF. Ezt magyarázza el valaki!). Némelyiken nincs ajtó gyárilag, de amelyiken van azt sem csukják menet közben. Minek klíma? Ahányon ültünk mindegyiken másmilyen volt a leszállási jelző: hagyományos gombos-sofőrnek kijelzős, még hagyományosabb zsinóros-csengős (3 zsinór megy a buszon végig, meghúzod és a sofőr felett csilingel egy csengő), vonatról lopott zsinóros-tülkölős... Leginkább egyébként az amerikai régi buszokra hasonlítottak. Ja, és mindegyik teli volt dekorálva a sofőr ízlése szerint.

Buszok

A végállomás szinte mindig Valetta (hacsak nem a másik irányba megy :D). A buszpályaudvar egy hatalmas körforgalom, a közepén egy szökőkúttal.

Az erőd-város kapuja innen kb 30m-re van.

Beérve Valettába kicsit meglepetten tapasztaltuk, hogy csak páran lézengenek az utcákon. Sziesztaidő? Útikönyvünk leírása alapján célba vettük az első templomot. Hopp, zárva. Ok, akkor túristainfó. Zárva. Ja, ünnep van. Nem baj, mert a múzeumok nyitva voltak. 16:30-ig, de csak 16:00-ig lehet bemenni. Hiába, azért itt hatása van az olasz kultúrának :D
Betévedtünk valami nagyon elszállt helyre (A kreativitás központja), ahol elszállt filmeket vetítettek. Innen gyorsan kijöttünk, még mielőtt megkínáltak volna valami anyaggal...
Innen nem messze betértünk a Felső Barakka Kertekbe. Ez a hely a lovagok pihenőhelye volt, egy szép, nagy kert szobrokkal, emléktáblákkal.

Rendezett körforgalom

Felső Barakka Kertek

Innen lehet lejutni a díszsortüzet adó ágyúkhoz. Ide érdemes délben menni, akkor tüzelnek az ágyúkkal. Mi sajnos lekéstük.

Saluting batteries

Ezek után Valetta belseje felé vettük az irányt. Kinga eléggé be volt sózva, mert olvasta az útikönyvben, hogy a Szent János Társkatedrálisban van egy Caravaggio múzeum. De erről később, mivel persze az ünnepre való tekintettel zárva volt.

St. John Co-Cathedral

A nem messze lévő Nagymesterek palotája és Fegyvertárban már szerencsénk volt. Félig. A fegyvertár nyitva volt, de a palota a parlamenti ülések miatt, vagy az ünnep miatt nem. Az irodában mindkettőnknek kombinált jegyet vettem, ami Málta leghíresebb kiállításaira, múzeumaiba érvényes. Ez fejenként 30€ volt, de igen jó vétel, összességében kb 2x ennyit kellett volna az egyes jegyekre kiadni.
A fegyvertárban a Johannita (Máltai) lovagrend fegyverzete és páncélzata van, többek között több, mint 5000 fegyver. A XVI. században az elhalálozott lovagok fegyvere és páncélja a lovagrendet illette, innen az óriási gyűjtemény.

Magyar hivatkozás

Teljes lovagi páncél...volt türelme a díszítőnek

Morcos

Itt már erősen közeledett a 16 órai zárás, gyorsan átugrottunk a Nemzeti Archeológiai Múzeumba. Hiába, Valettában nincs nagy távolság.
A máltaiak rettentő büszkék az i.e.5000-ig visszanyúló történelmükre. Monolitikus, neolitikus templomokat találtak Máltán, 7000-4000 éves női szobrokat, többek között. A múzeum kicsi, kb 45 perc alatt kényelmesen bejárható. A szokásos pattintott kő, obszidián, stb eszközök mellett rengeteg fej nélküli női szobor is ki van állítva. A fejeket is megtalálták, a szobroktól kb 5m-re.

Korai nőideál

A leghíresebb lelet

Megpróbáltunk még a Nemzeti Művészeti Múzeumba is bejutni, de onnan kiraktak minket, hogy már nincs elég idő végigjárni. Elindultunk a város vége felé, a St. Elmo erődhöz. Naná, hogy zárva volt.

Valetta utcáján

Eseménydús, pörgős nap volt, így elég korán vacsiztunk, még Valettában. A Szent János Társkatedrálissal szemben lévő Cafe Caravaggio étteremben ettünk. Meglepő, de viszonylag olcsók, annak ellenére, hogy a hely a templom előtt van, gyönyörű látványt nyújtva. Az ételek nagyon finomak voltak (azért a Huggy Bear jobb). Kinga cannellonit evett (vastag tésztacsőbe töltött spenótos ricotta, nyakonöntve paradicsommal és sajttal), én meg tortellinit, házilag készítve.
Kb 21 órára értünk a szállodába, dög fáradtan és nagyon elégedetten. El is döntöttük, hogy Valetta megér még egy misét.

Utólagos nászút Máltán - 4. nap

2010-07-20T22:26:00.006+02:00

Mivel St.Paul's Bay-t és környékét még nem fedeztük fel rendesen, de 1-2 helyi nevezetességről már hallottunk, így úgy döntöttünk, hogy egy helyi gyalogos túra keretében meglátogatjuk az öbölben található őrtornyot, és a veteránautó múzeumot, és egyúttal kicsit felderítjük mi hol van.
Az első célpont, az őrtorony a Wignacourt Tower-ek (Wignacourt tornyok) csoportjába tartozik. De erről majd később, mivel reggeli után elnyomott a lustaság, és csak 12:30-ra értünk oda. Persze délig volt nyitva :)

Wignacourt Tower

Így hát elindultunk a veteránautók felé.
Picit meleg volt egyébként, de olyan 32-33 fok fölé nem ment a hőmérséklet. Az eső meg nyáron nem esik. Tehát, nyaralásra ideális.
Ja, az öblöt egyébként Szent Pálról nevezték el (ki gondolta volna? :D), mert a legenda szerint az öböllel szemben lévő kis szigeten szenvedett hajótörést. Persze mint apostol jól meg is térítette az itt élőket, így a szigeten lakók nagy része (90% fölött) katolikus, és kb 4% körül van a papok, szerzetesek, apácák aránya. Az egyetlen EUs ország, ahol a válás nem megengedett, és ez ellen nem is igazán küzdenek.

Szóval elindultunk a parton az autók felé. Kb olyan 5km múlva (ami a meleg miatt volt csak annyi, egyébként a valóságban 2km) meg is érkeztünk. Kellemes kis múzeum, kb az amit vártunk. A beugró 7€ egy főre, ez is ok. Volt 1-2 ritkaság no meg a gyakori veteránautók. Ja, meg volt egy Bentley Continental is, aminek az áráért már házat lehetne venni :)

Kinga és a Blues tesók

A "dög", avagy batár

La..., nem, Fiat

Corvette

Már akkor is volt Mini...BMW

Continental

Este megint a Huggyban vacsiztunk. Kinga carbonarat evett, ami nem volt annyira kiemelkedően jó, mint a ravioli, de finom volt ez is, és kiadós. Én bevállaltam a faruk-ot: rákos tészta, curryvel, kókusztejjel, mangóval. Valószínűleg indiai étel. Enyhén csípős, enyhén édes, és nagggggyon finom!

Elöl: Faruk. Hátul: Carbonara

A Huggy Bear éjszaka

Mi éjszaka :)