KÖNYVMOLYOK

Michelle Richmond: A köd éve

2012-02-24T10:20:00.000+01:00

Vannak könyvek, amikről ha előre tudnám, hogy mennyire ledöntenek a lábamról, akkor nem várakoztatnám őket hónapokig, évekig. Ez a könyv is ott állt már jó ideje a polcomon, de mindig megelőzte valami. Csenga barátném is hiába mondogatta, hogy nagyon jó, ráadásul kicsit olyan Picoultos is, ami szintén a szívem csücske. Mindegy, most jött el az ideje, és nagyon élveztem mindvégig.

Abby és Emma idillikus hangulatban sétálgatnak a San Franciscó-i tengerparton. Abby Emma apjának a menyasszonya, az esküvői időpont is ki van már tűzve. Abby keresett fényképész, így minden pillanatot megragad, hogy újabb fotókat készítsen akár a kislányról, akár a környezetről, ahol sétálnak. Amikor egy halott fókakölyöknél elidőzik egy pillanatra, nem is gondolja, hogy az az egyetlen egy perc lesz mindennek a vége, hiszen mire felnéz, Emma már nincs sehol. Persze a szíve megáll hirtelen (kinek ne állna meg???), de eszébe sem jut a legrosszabb. Egyre csak abban bízik, hogy a kislány újabb viccelődéséről van szó, és a parkolóban, az autó mellett újból összetalálkoznak. De nem! Emma szőrén-szálán eltűnt!

Természetesen annak rendje és módja szerint értesítik a rendőrséget, nyomokat keresnek. Semmi. Leginkább mindenki arra az álláspontra jut, hogy a kislány a vízbe veszett, kár minden fáradtságért. Apró emlékfoszlányai ugyan vannak a nőnek, de egyik sem vezet sehova sem. Ő viszont érzi, tudja, hogy van valami az emlékeiben, ami a kislányhoz elvezet, de ezeket az emlékképeket képtelen előhívni, illetve ha elő is jön valamelyik, nagyon szórványosan, homályosan, így nem sokra jut velük. Mindent kipróbál, a hipnózistól kezdve az emlékezést segítő filozófiai könyveken keresztül, de ezek sem vezetnek semmiféle eredményre.

Aztán előkerül Emma fél pár cipője, úgyhogy az apa ezzel fel is adja a harcot, a keresést, a reményt. Temetést rendez a lányának, és a továbbiakban hallani sem akar más eshetőségről, viszont Abby továbbra is kitart amellett, hogy a kislány él. Önmagával való vívódása szívszorító, viszont emlékei segítségével eljut arra az elhatározásra, hogy Costa Ricába kell mennie. A feladás határán, utolsó esélyként állítja maga elé ezt a célt! Csak még ezt az egy esélyt meg kell adnia, aztán vége.

Abby (érthető okokból) mindvégig magát hibáztatja, illetve azt a pillanatot átkozza, amikor egy fotó kedvéért levette a figyelmét a kislányról. Fantasztikus módon ábrázolja annak az egy pillanatnak a másfajta eshetőségeit, elmélkedéseit az időről, térről, azok kölcsönhatásait.

Annak ellenére, hogy én el nem tudom képzelni, hogy egy néptelen tengerparton eltűnjön a rám bízott gyermek, szenzációs volt a könyv, mindvégig nagyon sajnáltam a lányt, ugyanakkor csodáltam kitartásáért. Én biztos beleőrültem volna...

Lassú folyású, szépen kibontakozó, nagyon mély részletekbe menő jellemrajzokkal, leírásokkal tarkított, izgalmas krimi.

Másik regénye, az Úgysem ismered nem fog ennyit várni, ígérem!

Ruth Rendell: Lopott élet

2012-02-24T10:19:00.001+01:00

Úgy néz ki, most üldöz a téma, mármint a gyermekrablással, -eltűnéssel kapcsolatos történetek. Az előző olvasmányom is hasonló volt a lényegét tekintve, így most jól ki vagyok művelve.

Hű, azért hátborzongató volt sok tekintetben ez a könyv. Azon túl, hogy a központi téma a gyermekrablás, ami önmagában sem egyszerű eset, itt a különböző kapcsolatok, akár pár-, akár szülői viszonylatban is elég bonyolultak, problémásak voltak, külön-külön megérnének egy saját történetet. Főszereplőt sem tudok kiválasztani, mert párhuzamosan több fontos szál fut, ide-oda ugrálunk a helyszínek, családok között.

Az egyik helyszínen sem rózsás helyzetet igencsak bebonyolítja, és így a gépezetet beindítja, hogy a híres írónő, Benet anyja látogatóba érkezik. Az anyáról egy dolgot fontos tudni, mégpedig azt, hogy súlyos ön- és közveszélyes pszichiátriai eset. Benet egyedül neveli kisfiát, aki a nagymama ott tartózkodása alatt megbetegszik. Anya és lánya kapcsolata rémes, Benet folyamatosan az anyja elleni utálattal küzd, illetve annak elkerülésével. Anyja ténykedéseit, nyomulását egyszerűen nem tudja kikerülni, pszichikai nyomással rákényszeríti a legszörnyűbb dolgokat is.

A másik szál Carolék zűrzavaros élete. A fiatal anyának három gyermeke van, kettő nevelőintézetben, egy picit pedig "élettársával" "nevel". Hát az itteni élet sem szívderítő. A központi helyen az alkohol, a cigaretta, a pénz áll, amelyből nincs túl sok. A kapcsolatuk sem túl stabil, így simán beférkőzhet egy tragédia az életükbe, tárva-nyitva van előtte a kapu.

Aztán akad még itt néhány apróbbnak tűnő szál, amelyek utólag végül is fontosnak bizonyulnak. Egy aranyifjú, aki idősödő özvegyasszonyokra les temetők közelében, hogy aztán elcsábítsa őket busás haszon reményében. Itt van Benet gyermekének apja is, aki időről-időre felbukkan, szeretne együtt élni a nővel és közös gyermekükkel, de a másik erről hallani sem akar. És ezek a szálak szép apránként összekapcsolódnak, és tisztul előttünk is a kép, hogy ki miért hova?

Nagyon érdekes volt az anya-gyermek kapcsolatot vizsgálni mindkét családnál. Annak különbözősége, egészséges-beteges mivolta szerintem nagyon sok fontos kérdést vet fel, legalábbis bennem mindenképpen.

Tudom, hogy van a költői szabadság, meg a képzelet hatalma, de sokszor vájtam a tenyerembe a körmömet, hogy ilyen bizony nincs, nem létezik. Miért nem csinál már valaki valamit? Dühítettek bizonyos esetekben a reakciók, ill. a reakciók hiánya. Ugyanakkor a végén sok helyütt elvarratlannak éreztem szálakat, kis hiányérzetem maradt a befejezésnél. Alapvetően izgalmas kis krimi volt.

Rebecca James: Gyönyörű bajkeverő

2012-02-24T10:18:00.000+01:00

Már az első soroktól kezdve érezhető volt a felfokozott izgalom, és ez majdnem a végéig ki is tartott.

Katherine Patterson emlékezésével kezdődik, amely emlékek nem túl kellemesek. A fiatal lány egyedül neveli kislányát. Az erőt próbáló viszontagságai pár évvel előbbre nyúlnak vissza, amikor a névtelenségbe burkolózás reményében egy idegen középiskolába megy tanulmányait elvégezni, ahol nem ismerik családja múltját.

Egy ideig jó a háttérben, láthatatlanságban tengődni, de talán épp jókor jön Alice nyomulása. Az iskola legjobb csaja próbál vele barátkozni, ez már önmagában hízelgő Katherinere nézve, és be kell látnia, hogy jól esik valakivel beszélgetni, egyre jobban belefolyni a buliéletbe is, azaz végre normális életet élni.

Ahogy mindjobban összebarátkoznak, szinte már elválaszthatatlanok, a bizalom is egyre inkább mélyül, így Katherine nem látja okát, miért ne mondhatná el titkát, ami annyira nyomasztja. Alice eleinte megértőnek, segítőkésznek tűnik, de ahogy telik az idő, Katherine valami mást is meglát barátnőjében. Eleinte nem vele, de baráti társaságban, bizonyos időközönként kimutatja foga fehérjét a másik, ami igencsak rémisztő, bár Katherine ezt csak a lány túlfűtött személyiségének tudja be. Aztán rá kell döbbennie, hogy másról van szó. A dolgok a menekülésig fajulnak, hiszen egyértelművé válik, hogy egy szó szerinti pszichopatáról van szó. Vagy elképzelhető, hogy akár még más is lehet a háttérben!?

Személyesen is megérintett a dolog, így Alice személye sokszorosan is rémisztő volt számomra. Volt egy pontosan ugyanilyen "barátnőm". Persze nem volt pszichopata, de nagyon sok személyiségjegye egyezett a történetben szereplő lányéval. Hihetetlen vonzereje volt, szép és nagyon okos volt, és minden szégyenérzet nélkül használt használt ki bárkit bármikor, ott ahol csak tudott. Egy közös barátnőnktől esküvő előtt szedte el a vőlegényét, engem az éjszaka kellős közepén is képes volt ugráltatni, hogy hova furikázzam el azon nyomban, és még sorolhatnám. Szóval ismerem ezt a típusú embert, és Isten mentsen meg tőle.

A pontlevonás pedig azért, mert a végére még egy kis borzongásra vágytam. Úgy éreztem, hogy az izgalom nagyját megkaptuk a közepéig, utána már csendes vizeken folydogált a történet, de az eleje... ott van!

Victoria Hislop:A sziget

2012-02-21T16:09:00.000+01:00

"Szpinalonga szigetén csak a halál miatt üresedett meg bármi."

Egy remek családregényt írt Hislop egy kis történelemmel.nehéz bármit is írnom róla..voltak benne megrázó részek.Én is akárcsak a Görögök többsége tudatlan vagyok.Mi az első reakció ha a lepra szót halljuk??Viszolygás,félelem,undor..
Egy Görög család életének szerves,gyászos része volt ez a betegség...Alexis a fiatal nő szeretné az őseit a családja múltját kicsit jobban megismerni,egyetlen segítsége hallgatag anyja és egy régi fénykép egy házaspárról...
Tetszett,hogy a bevezetés rövid volt,Alexis hipp-hopp Görögországban terem és elindul a történet,nincs megszakítva,nem ugrálunk az időben.
A régi szokások,tradíciók,ünnepek,a mindennapi élet megismerése nekem mindig nagy élményt jelent.Most sem volt ez másképp,minden sorát élveztem ennek a remek családregénynek.Két lánytestvér Anna és Maria életét követhetjük nyomon gyermekkoruktól kezdve.
A regény bővelkedik fordulatokban szerelem,árulás,ármány,betegségek bukkannak fel a könyv lapjain.
A történet vége felé már kezdtem kicsit besokallni a sok sorscsapástól ami az egyik testvért érte,de ettől függetlenül a könyv a végéig elvarázsolt.

Olvasás közben végig Görögországba vágytam.

Catherine Ryan Hyde: Számíthatsz rám!

2012-02-17T09:13:00.000+01:00

Ki számíthat kire? a fülszöveg alapján fel voltam készülve, hogy ez a történet Grace-ről és a drogos mamájáról fog szólni. Pedig nem. Itt sérült emberekről szól. Mindenki egytől-egyig sérült, érzékenyek, maguknak valók, akik Grace segítségével közelebb kerülnek egymáshoz, ismerőseik lesznek egymásnak, és képesek lesznek egymás igazi szomszédai lenni.

Akár Rayleenre tekintek, akár Felipére, vagy Billyre…. Sőt még Grace is itt van.

Akkor mégis mondhatom, hogy Grace-ről szól, de sok, háttérben meghúzódó problémával megtűzdelve. Grace-ről a 10 éves kislányról, aki nem is olyan kicsi, akinek muszáj tisztán látnia, fejlődnie, felnőnie.

Természetesen sajnálom Grace-t, borzasztó lehet így élni, ő egy kis túlélő. Sajnálom a gyerekeket, akikkel nem törődnek, akiknek szülei isznak vagy ilyen, rosszabb helyzetben vannak. Sokszor elgondolkodom azon, amikor olyan helyzetek adódnak, hogy tényleg nem lenne-e jobb nekik, ha elválasztják őket a szülőtől. Soha nem tudom megválaszolni. Épen azért, mert ugyanúgy gondolkodom, mint Jesse (aki szerint: „mindig nehéz az embernek elveszteni az anyját, akár szeretted, akár gyűlölted. Akár kényeztetett, akár lepattintott. Nem számít. Ő az anyád. A te anyád. És ez egy nagyon erős kötelék, amit nem lehet elszakítani.”) és azért sem, mert egyáltalán nem vagyok tisztában az érem másik oldalával, a gyermekotthonokban található viszonyokkal, a hálózattal.

Egyik oldalon ott a kislány, akinek nincs normális élete a mamája mellett, aki bajba kerül, de a lakóház többi tagja nem tudja tétlenül nézni, és segíteni szeretnének. Összefognak, és megoldásokat keresnek. Grace -nek támad egy korszakalkotó ötlete..... és az életük pereg tovább.

Grace problémája ott volt Billy problémája mellett. Nem tűnt kisebbnek a 37 éves férfi problémájánál. Az, hogy az agorafóbiás, pánikbeteg férfi mit tett, és miken ment keresztül, a könnyek az arcán sok esetben sokkal jobban fájtak nekem, mint Grace problémája. Nem vagyok szőrösszívű, borzasztó lehet egy drogos anya mellett élni. De az olvasás közben nem a jövőt néztem, hanem az „itt és most” problémáit. Amíg drukkoltam Eileen és Grace kapcsolatáért, addig drukkoltam Billyért is. Minden tekintetben. A bekövetkező változások miatt, amik újabb dolgokat hoztak magukkal. Az olyan változások miatt, amik az emberek életében bármikor bekövetkezhetnek.

Láthatatlanság, aminek sokan érezhetjük magunkat olykor. Láthatatlanság, amibe Billy is került... Én annyira sajnáltam, és el is érzékenyültem…, hogy telt el neki az az egy év ott, az egyre változó lakóközösségben.

A könyv nem tér ki az édesanya Eileen életére, alvással töltött napjaira, az ő drogos dolgaira. Számomra egy központi témája volt: majdnem minden lakó kimondta, hogy Számíthatsz rám!

(Nem tudom, hogy megtörténhet-e így ez a történet a mai USA-ban?- a mondanivalója tetszett.)

Janne Teller: Semmi

2012-02-17T09:07:00.000+01:00

Keressük az élet értelmét! Ti mit adnátok be a közösbe? Mit vetnétek oda a Fontos Dolgok Halmára?

Be kell bizonyítani, hogy vannak dolgok, amik igenis számítanak.
Vagy mindenhol a semmi van? azaz sehol sincsen semmi érdemesre méltó? sem bennünk, sem rajtunk kívül?

Érdekes ez a adolog a könyvekkel kapcsolatban: az aktuális érzések, állapotok velünk történtek határozzák meg, hogy mit emelünk vagyis emelek ki az aktuális olvasmányból? Ebből mit? Tegnap voltunk felvételizni, vidámságból letörtség lett, számít ez valamit? vagy semmit nem jelent? Most azt érzem, hogy semmit! Az élet megy tovább, haladunk előre, aztán lehet, hogy minden összejön úgy, ahogy szeretnénk. Semmi is minden.

Ami egyszer a mindent jelentette, válhat-e később semmi-vé?Az egykori Réka-babám, a nagyon vágyott Moncsicsim-hol lehet?- egykor minden, most semmi.

Ismét egy könyv, aminek kapcsán elgondolkodom a fiatalságról (ha már az enyémre annyira nem emlékszem), itt vannak ezek a 8. osztályosok, és meg szeretnék győzni az osztálytársukat (azaz volt osztálytársukat), hogy sok mindennek van értelme. Hogy van egy felnőtté-válás, ami zökkenőmentes is lehet. Így le kell mondaniuk 13-14 évesen a legkedvesebb dolgukról, legyen szó kedvenc könyvről, horgászbotról, szandálról vagy éppen egy hörcsögről. Mit tud Pierre Anthon, amit ők nem tudnak? Amit én esetleg nem tudtam?

Mi 7.-8-ban még a kocsik rendszmát néztük, és a babonák beteljesülését vártuk.
Mi sima divattalan gatyákban coffokkal a fejünkön (amik nem kékek voltak) jártunk és tanultunk.
Ma ugyanez a korosztály, legalábbis egy részük már melírozott hajjal és piercingekkel jár, hülyeségeket és szexuális tartalmakat nyom fel a fb-ra magáról, amit a szülők nem is ellenőriznek. A könyvbeli gyerekek pedig felelősségük teljes tudatában teszik meg áldozataikat, amiket a többiek kérnek találnak ki, és nem is értem, hogy mi az a felsőbbrendű dolog, aminek hatására ezeket teljesítik. Ki kéri számon tőlük? Ez által bizonyítanak maguknak, ezek által lesz a semmiből-minden? Ezek által lépnek ki a gyerekkor biztonságos kapuján? Honnan veszik ezeket az ötleteket? és ki nem tesz rá nagy ívből, hogy Pierre Anthon szerint semmi sincs, semmi nem lényeg, és a szilvafáján sincs semmi. A francba, kiborultam, elsírtam magam olykor.

..és mi volt az értelme? "Az élet értelméért folytatott harcunkat a hazai és a világsajtóban is megnyertük. Csak az volt a furcsa, hogy a győzelmet vereségnek éreztük."

A győzelemből lett a vereség.. A büntetésből csodálat, majd Pierre Anton.... A fészer, a halom, a szandál, bicikli, focilabda........ és a többi dolog, mind-mind a múlté lett. ugyanúgy, mint a barátságok és a gyermekkoruk.... no és az a bizonyos szilvafa.

Elena Ferrante: Nő a sötétben

2012-02-17T08:58:00.000+01:00

Én most nem tudok itt az anyaságról írni. Sőt nem tudom elemezni sem ezt a történetet. Szóval alig tudok írni.

Van ez a nő, akire végig haragudtam, aztán ki tudja, hogy miért? Azért mert magamra is ismertem benne, vagy azért mert gyökeresen ellentétes, mint én, és haragszom rá.

Passz, remélem a másodikat, szóval van egy tengerparti történet (i love), napozás nyár, meg sár, meg kukacok, na de ne fussak előre, minden napos, heppi, vidám, aztán nem is tudom, hogy ez a 48 éves nő, aki elhagyta a gyerekeit, majd visszatáncolt, majd a gyerekek hagyták el őt, na ő most mit is akar az életétől? Mit szeretne Ginotól, mit szeretne Elenától, a babájától, a családtól? Mit szeretne bárkitől is, ha még önmagával sincsen tisztában- vagy éppen nagyon is tisztában van?

Utáltam őt...brrrrrr... sötétben tapogatózom vele együtt.

Azt írja: "Jól csináltam. Milyen boldog voltam, amikor Bianca kiszakadt belőlem, néhány percig a karomba tarthattam, és ráébredtem, hogy ez életem legintenzívebb örömszerzése."

Igen, én is így gondolom.. éppen ezért haragszom. Nagyon haragszom. Hogy mit vállal fel ebben a könyvben? Hát az egész életét. S bár vaciláltam, a 4,5 – 5 csillag között, mert utáltam, mert gyűlöltem, mert kegyetlenül őszinte, mert igen, vannak ott gondolatok, bár szerencsére tőlem még? távol állnak, de az írásmód miatt, a történet miatt mindenképpen 5. De kedvenc nem, soha… Az nem lehet. Nekem fájnak a tettei. Nagyon.

Remélem én különb vagyok-leszek.

John Steinbeck: Egerek és emberek

2012-02-16T15:02:00.001+01:00

1937-ben írta ezt a művét Steinbeck, és olyan gondolatokat ébresztett bennem, amelyek szinte minden nap ott mozgolódnak belül barátságról, szerelemről, gondviselésről, egyéb személyes, belső értékekről. Steinbeck rémisztően realista, teljesen letisztult, érthető, feldolgozható az írása, annak ellenére, hogy drámáról van szó.

A két főszereplő George és Lennie. Hogy kik ők? Barátok talán? Testvérek? Ki tudja. George eszes, bár nagy termettel nem áldotta meg az ég, ellenben Lennienek igencsak erős, férfias testet osztottak, viszont észért sokat nem állt sorba. Együgyű, ostoba, egyértelműen szellemi sérült, akinek a legnagyobb megnyugvást az okozza, ha picike egereket simogat a zsebében, azok kimúlásáig és még azután is... Másik biztonságot adó dolog számára George közelsége.

Egy nap leszállnak a buszról a kaliforniai Soledadban, hogy szerencsét próbáljanak, hiszen ők vándormunkások. Egy közeli tanyán munkát ajánlottak nekik, oda tartanak. Céljuk, hogy annyi pénzt gyűjtsenek össze, amiből egy saját darabka földet meg tudnak vásárolni, és ahol saját álmaikat meg tudják valósítani.

Már a tanyára megérkezésük napján kisebb konfliktushelyzetbe kerülnek a gazda fiával, de valahogy mégis sikerül túllendülni a kezdeti nehézségeken. Egyébként nincs sok szereplő, de a könyv kis terjedelme ellenére nagyon alaposan ki vannak dolgozva a jellemek, szinte izzásig feszülten jellemzi az ellentéteket egymás között.

Furcsa egy kapcsolat az övék. Barátságnak nem mondanám, bár sok jegyét magán viseli kapcsolatuk. Inkább amolyan testvéri a viszony, hiszen George úgy óvja, védi a másikat, mint valami rakoncátlan kistestvért, aki folyton és akaratlanul nagy bajba keveredik.

A történet drámaiságát az elejétől kezdve sejteni lehet, de George féltő gondviselésében én mégis nagyon bíztam.

Nem értek az irodalomhoz, csakis amatőr élvezője vagyok, de meggyőződésem, hogy művei elemzésért kiáltanak az irodalom tanszékeken. Érdeklődéstől, nemtől, kortól teljesen függetlenül ajánlom mindenkinek! Alapmű! Annyira Steinbeck, és annyira szeretem!!!

Tóth Krisztina: Pixel

2012-02-16T15:01:00.001+01:00

Leültem Tóth Krisztával egy havas, téli napon egy jó meleg, kandallóval befűtött szobában, és elkezdtünk beszélgetni egy pohár forró tea mellett. És csak mondta és mondta, én meg ittam a szavait. Sorra vettük majdnem az összes testrészt, felvázolt nekem egy-egy történetet, érintve mindig az adott részünket, aztán a végén valami csodás úton haladva egy szép teljes egésszé állt össze. Szóval valami ilyesmit éltem át olvasás közben, és annyira kellemes volt, csak kevés... A kis novellák önmagukban is megállták a helyüket, de persze tényleg a korona a végén került fel a FEJ-re. A történetek szereplői között pedig sokszor magunkra ismerünk, ami azért eléggé elgondolkodtató. Tényleg olyasmi volt, mint amikor a fényképezővel játszunk, próbáljuk a képet hol közelre, hol távolra beállítani, s így váltakozik a látásmódunk is.

Én mindig megtorpanok a kortárs magyar irodalom ajtaja előtt, sőt, rettegés fog el, hogy én ebből úgysem fogok semmit érteni, túl buta vagyok hozzá. Az utóbbi években viszont nagyon kellemes élmények értek, így már sokkal bátrabban próbálkozom. Most is nagy öröm ért, sajnálnám, ha nem "ismertem" volna meg az írónő egy munkáját. Aztán majd szép lassan a többit is.

"Egy-két méter közelségből az ember csak pixeleket, kiszáradt teafiltereket lát, távolabbról azonban mindez egyetlen testté mosódik össze."

Ó, én nagyon büszke vagyok, hogy van nekünk egy Tóth Krisztinánk!

Fabio Geda: A tengerben élnek krokodilok : Enaiatollah Akbari igaz története

2012-02-16T15:00:00.002+01:00

Mint ahogyan a címe is utal rá, ez a történet egy kényszerűségből magára maradt kisfiú kalandokkal, nehézségekkel teli útjáról, meneküléséről szól Afganisztánból egészen Olaszországig, érintve sok más országot is közben. Azt írtam kisfiú, de mire "megérkezik", addigra már sem testileg, sem lelkileg nem gyermek. A gyermekkort eleve meg sem élte, sosem élhette át kortársai korlátlan örömét, gyermeki naivságát.

A 10 éves kisfiút édesanyja egyik este csókokkal árasztja el, betakargatja és jó tanácsokkal látja el, mi módon boldoguljon az életben. Másnap egyedül ébred, innentől egyedül kell helytállnia a nagyvilágban. Csak 8 év múlva hall újból anyja felől. Félreértés ne essék, az anyának muszáj volt ezt tennie, Afganisztánban nem könnyű a helyzet.

A könyv annak ellenére, hogy rémségekkel van teli, hiszen ez a kisfiú hihetetlen, min ment keresztül, nem drámázik, nem próbál a média által sokszor használt rémületkeltéssel dolgozni, hanem egyszerűen, higgadtan tárja elénk a tényeket. Szimpatikus volt, hogy nem akar minden percben "ó"-t formálni az ajkamra, ami persze így is megvolt, de nem direkt és nem erőszakkal, csak egyszerűen átéreztem, amennyire tudtam a kisfiú viszontagságait. És még humora is van, és ezt használták is ketten együtt a szerzővel.

Nem szégyell semmiféle munkát, bármibe belemegy, mindenféle alkalmi lehetőséget elvállal, csak jusson előrébb. Közben méterről méterre halad Európa felé, különböző embercsempészek, drogkereskedők segítségét véve igénybe. Vagyis amolyan egyet előre, kettőt hátra módon, de mégiscsak halad.

Kora ellenére hihetetlen bölcsességgel, életösztönnel rendelkezik ez a fiú, és kitartása meghozza a várva várt eredményt, végre szabadnak mondhatja magát.

Margaux Fragoso: Csak ha te is akarod

2012-02-08T18:51:00.002+01:00

A borítón ez olvasható: „az év legfelkavaróbb vallomása”. Engem nem sikerült felkavarnia, annál inkább untatott és értetlenül bámultam, amikor a végére értem.

Margaux-t kb. 3 évesen ismerhetjük meg. Apjával és anyjával él egy igen rossz környéken. Anyja mentálisan beteg, de hogy konkrétan milyen betegségben szenved, erről csak a történet előre haladtával hullik le a lepel. Annyira zavart, hogy nem tudom mi baja van. Egyszer teljesen normálisan viselkedett, máskor pedig nagyon furcsa dolgai voltak.

Apjáról is azt gondoltam, hogy beteg, majd csodálkoztam, hogy mégsem az. A családból csak ő beszél spanyolul és előszeretettel használja a nyelvet, hogy ne tudják meg miről beszélget pl. a boltban, telefonon. Nagy mártírnak állatja be magát, aki ápolja a feleségét, rengeteget dolgozik, háztartást vezet, még el is sikerül költözniük és ez persze csak az ő érdeme. Naná, hogy ezeket minden áldott nap el kellett mondania. Közben Margaux-ot okolja, hogy miatta beteg az anyja. Apukát sikerült megutálnom az első megszólalása után.

Na, de térjünk az úgynevezett lényegre. Peterrel a strandon ismerkednek meg, aki 2 fiával játszik a medencében. Margaux persze nagyon irigyli a fiúkat, figyeli a játékot. Peter őt is bevonja a játékba, majd meghívja anyjával együtt magukhoz. A házuk fantasztikus, Margaux helyében én is szívesen jártam volna oda. Minden hétfőn és pénteken történt a látogatás, anyuka kísérte el. Ilyenkor anya leült egy fotelba és írogatott vagy telefonálgatott, Margaux az állatokkal vagy a fiúkkal játszott. Majd Peter –ből előlépett a pedofíl oldal, de csak óvatosan, alkalmanként. Először megkérte a kislányt, hogy vetközzőn le, de nem nyúlt hozzá. Margaux 8 éves születésnapján megkérte, hogy fogja meg a nemi szervét. Ez volt a legmesszibb pont, amíg eljutottak. Ezután 4 évig nem találkoztak.

Mikor ismételten egymás mellé sodorta őket az élet, akkor kezdődtek az érdekes dolgok, de ezt már mindenki olvassa el maga.

Ok, Peter nem volt egy normális ember, de (és ezt félve mondom ki) Margaux sem az. Azért tizenévesen már lehetne annyi esze, hogy ilyen dolgokat nem engedünk meg egy idős embernek. Vagy ha megengedünk, akkor viszont szeretnie kellett azt a férfit. Szerintem nem lett kihasználva, tudatosan csinálta amit csinált. Persze most lehet mondani: „te nem kerültél ilyen helyzetbe”, „te is így tettél volna, ha te vagy ott”. Szerencsére nem én voltam ott, de azt hiszem eszem is több lett volna.

5/10

Stieg Larsson: A tetovált lány

2012-02-08T11:33:00.008+01:00

Hát én nem tudom, hogy mit művelnek ezek a skandinávok, de krimit azt nagyon jól tudnak írni. Eddig is ennyire tudtak? Csak mi nem tudtuk róluk? Idézhetném most itt a velős Molyos értékelésemet, de viráglelkű blogomat nem akarnám csúnya beszéddel tarkítani, úgyhogy inkább csak úgy diszkréten idebiggyesztem.

Az tény, hogy az első 50 oldal környékén én bizony kivettem a könyvjelzőt, és visszatettem a könyvet a polcra, hogy na ne, hiába itt a tömeghisztéria a könyv körül, ez borzalmasan unalmas, meg kit érdekelnek itt holmi gazdasági elemzések. Aztán győzött a józan ész, erőt vettem magamon és nekiduráltam magam újból. És milyen jól tettem. Úgyhogy én is hisztérikus nőszemély lettem, csápolok a rajongók között. Ez a könyv eszméletlen izgalmas, de ez már tényleg nem újdonság ezektől az északiaktól.

A történet nagyon összetett. Sok minden történik, sok szálon, és külön-külön a szereplők jelleme, háttere sem elhanyagolható. Van miből mazsolázni, és aztán a végén összerakosgatni a puzzle darabkáit. Jó kis játék.

Eleinte három főszálon fut az esemény. Mikael Blomkvist, a Millenium című lap újságírója. Épp elveszít egy nagyszabású pert rágalmazásért egy nagymenő pénzmosó ellen. Bár Mikael tudja az igazságot a gazemberről, mégsem tudta azokat kellőképpen bizonyítékokkal alátámasztani a bíróságon. Szavahihetősége, ezzel egy időben a lap hitelessége is meginog.

A másik szálon ott van Lisbeth Salander, a számomra igencsak rémisztő, anorexiásnak tűnő (de csak tűnő), egész testén tetkókkal varrt, millió piercinggel felékszerezett lány, aki 15-nek tűnik, pedig jóval több. Egyszóval elsőre elég hátrányos helyzetűnek tűnik, másodszorra pedig kiderül, hogy tényleg az. Viszont bitang jó tényfeltáró, adatgyűjtő képességekkel rendelkezik, ezért nem véletlenül alkalmazza egy nagynevű magánnyomozó iroda. Mindemellett pedig az egyik leghatékonyabb hacker.

És itt van a harmadik szál. Egy Isten háta mögötti kis helyen él egy nagyszámú család apraja-nagyja, akiket valami furcsa misztikum vesz körül. Az egyik ezek közül, hogy több évtizeddel azelőtt minden nyom nélkül eltűnt az egyik nagy konszern vezetőjének a hőn szeretett unokahúga. A mai napig nem tudta feldolgozni a lány vélt halálát, azt meg végképp nem, hogy mi módon történt ez a gyilkosság.

No és akkor hogy kapcsolódik össze ez a három szál? Először elkezdtem itt bőszen írni, hogy miként is, de kitöröltem az egészet, mert bár a végét nyilván nem írnám le, de annyira izgalmas a szálak összetalálkozása is, hogy spoilernek ítéltem, úgyhogy rábízom a kíváncsiságra. Mindenesetre annyit, hogy mindenki szeretne valamit. Mikael a hitelességét szeretné visszaszerezni, és újabb, erős bizonyítékokkal ismét felvenni a versenyt régi ellenfelével. Lisbeth figyelemre, szeretetre, elismerésre vágyik. A nagybácsi pedig az unokahúgával kapcsolatos rejtély megoldását szeretné végre kézhez kapni.

Mikaelről még annyit, hogy röptében a legyet is... Ami az egyébként sem unalmas befejezést még jobban megbonyolítja, de a "legrosszabb" az volt a befejezésben, hogy olyan kapukat hagyott nyitva, annyi kérdést vetett fel bennem, hogy én nagyon dühös voltam az íróra. Bár nem véletlenül sorozatról van szó, aminek a folytatását azonnal ide nekem!!!

És most irány a mozi, mert már vetítik a könyv alapján készült filmet! És kitartás az első 50 oldalig!!!! Megéri!

C. W. Gortner: Medici Katalin vallomásai

2012-02-06T18:20:00.003+01:00

Hiába, imádom a történelmet. Pedig anno a suliban utáltam. Ehhez persze kellettek a rettenetesen száraz tankönyvek és a még szárazabb tanár…

Pedig a mai fejemmel gondolkodva nem tudok izgalmasabb dolgot elképzelni a múltban lezajlott események megismerésénél. Ehhez persze kellenek ilyen írók, mint pl. Gortner, aki rettentően lebilincselően, eseménydúsan tudja tálalni nekünk a valaha történteket. Gortner ráadásul egyetemi tanár, kutató, a reneszánsz szakértője, tehát a regényében foglaltaknak még megalapozott háttere is van, azaz nagyjából hitelesek, ami nagyon fontos számomra.

Ezen a könyvön nem lehet unatkozni. Az első laptól, attól a perctől fogva, hogy megismerkedünk a kb. 10 éves Katalinnal, aki Firenze legnevesebb uralkodójának és a művészetek legnagyobb támogatójának, Lorenzo de Medicinek a dédunokája, filmként peregnek előttünk e lány, majd asszony életének legfontosabb eseményei. És habár Medici Katalint kora egyik legveszedelmesebb és leggonoszabb uralkodójának tartották, ez a regény próbált a felszín alá ásni és könyvtárnyi levelezés, naplófeljegyzés és egyéb jegyzetek alapján elénk tárni Katalin valódi személyét, amely egy nagyon erős és határozott asszonyt mutat, aki tűzön-vízen keresztül védte egy olyan ország, Franciaország érdekeit és stabilitását, mely nem is a szülőhazája… A birodalmán kívül a családja, annak további boldogulása és a királyi cím megtartása volt az, amiért tíz körömmel küzdött. Viszont azt is megmutatja ez a regény, hogy ez az asszony hogyan vált sokszor a körülmények és a sajátjain kívül a mások intrikáinak áldozatává.

Számomra az olvasottak alapján közel sem volt ő egy vérengző és okkult dolgokkal foglalkozó őrült, sokkal inkább egy bátor és erős nő, aki nem volt lusta tenni. Én sokszor sajnáltam, mert nem igazán volt választása: belekerült a királynéi pozícióba, gyermekeket szült (a 10 világra hozott gyermeke közül 8-at túlélt…) és próbálta a feladatát a lehető legjobban elvégezni. Persze követett el hibákat, de az a kép, ami a sors fintora és a körülmények furcsa játéka során a közvélemény szemében kialakult róla, nem tűnik igazságosnak. Illetve ennek a könyvnek az alapján én remélem, hogy nem is igaz.

Azért is tetszett a regény, mert elsősorban a katolikusok és protestánsok/hugenották között dúló vallási háború köré fonódott és ezek a vallási dolgok engem mindig érdekeltek. Minden intrika, amit akár Katalin, akár vetélytársai szőttek, azon kérdés körül keringett, hogy a mindaddig katolikus Franciaország engedje-e a szabad vallásgyakorlást a kálvinista tanok követői számára. És miközben Katalin az első uralkodók között volt, akik toleranciát hirdettek az ügyben, az a fonák helyzet állt elő, hogy a vallásháború legvéresebb eseményének tartott Szent Bertalan-éji mészárlást az ő nevével pecsételték meg, amikor is a katolikusok több ezer hugenottát mészároltak le Párizs szerte…

Egy csillagot azért vontam le, mert a tökéletesen szőtt események és a világosan ábrázolt ok-okozati viszonyok mellett kevésnek találtam a hangulati elemet a regényben, illetve a mellékszereplők ábrázolása is lehetett volna mélyrehatóbb, pl. Katalin gyermekeié.

Ettől függetlenül nagyon ajánlom a könyvet annak, akit érdekel a kor és a téma, de annak is, akit nem, mert ezek után garantáltan érdekelni fogja :)

Nalini Singh: Angyaltánc - Angyali vadász 3.

2012-02-03T19:11:00.000+01:00

Na kérem szépen ez a sorozat is megvolt.

Az első résznél nem voltak elvárásaim. Reménykedtem, hogy végre a fantasy műfaj kicsit öregedett és gondoltak a felnőttekre is, az angyalokról nem beszélve, akik valamiért eddig minden hasonló könyvből kimaradtak.

A főszereplők a régiek Elena és Raphael.

Aki elolvasta az első két részt tudja, hogy mi történt Elenával, na de ugye ebbe az új szerepbe is bele kell szokni, csakhogy mint mindig annyi bonyodalom, gyilkosság, meghülyült vámpír, éledező öreg vámpír-bonyolítja a szálakat, hogy szegényeknek nem sok ideje marad élvezni az angyalságot.

Kissé csalódtam ebben a részben mert bár az előző részekben is volt úgynevezett felnőtt tartalom, itt ez most nagyon nagy teret kapott és a lehető legtöbb alkalommal nyúlt az írónő ehhez az eszközhöz, ami nekem túlzásnak tűnt, ráadásul két felnőtt ember - szerintem - ha angyal, ha nem, nem szoktak ilyen dedós civakodásba, hogy "Az enyém vagy! nem, nem vagyok a tied" -jááááj.

Azért akcióban, izgalomban sincs hiány de tény, hogy sokszor lett megzavarva az izgalom.

Összességében mindenképpen érdemes elolvasni, ha valami újra, másra vagyunk a fantasy kategóriában, ha meg rajongunk az angyalokért akkor meg pláne. Szerencsére van elég szerethető mellékszereplő angyal, akik már az előző részekben is erősítették Raphael csapatát.

A borítók szépek lettek, misztikusak és végre nincs rajta félmeztelen, kigyúrt lény. Sejtelmes és elegáns.

Hans Keilson: Keserédes komédia

2012-02-01T22:06:00.000+01:00

Mindig beleesem abba a hibába, hogy nem írom le azonnal a benyomásaimat. Vagy kényelmi okokból, vagy, hogy nehogy kizökkenjek a történetből, a hangulatból.

Ennél a könyvnél is így jártam, ezért a legjobb, legalapvetőbb gondolataim, az első néhány benyomásaim is elfelejtődtek. Ezt nagyon sajnálom, mert a könyv nagyon tetszett. Azon is elgondolkodtam, hogy miért tetszett, hiszen olyan egyszerűcske történet.

Folyamatos izgalom, ami igazán fel sem tűnik a mondatokban. Csendesen meghúzódik, majd a tetőfokra hág, ott marad, ott már reménykedem a jóban, de hihetetlennek tartom a jót. Aztán egyszer csak vége lett.

Nico egy zsidó. Marie és Wim, a fiatal házaspár egy szobáját "lakja" a 2. világháborús időszakban. Mi mit tettünk volna a helyükben? A könyv olvasása közben sokszor eszembe villant a "Niki titka" c. könyv, amely olvasásakor a "dobozban rejtőzködő férfi" életének kis szakaszába pillanthattam bele egykoron.

A Keserédes komédiában viszont nem a zsidóság története, nem a házon kívüli borzalmak, a haláltáborok jutottak eszembe, hanem a történetben megjelenő, meghúzódó, elrejtőző érzelmek, az összetartó cselekedetek, az egymásrautaltság.- Ami le sincs írva sok esetben.

Mi mit tettünk volna? Én mit tettem volna? Marie és Wim feltétel nélküli szeretete, szerelme ott van a házban, a lakásban. Együtt, egymásért. A közös döntésük 100%-ossága megható. Hogy egyik sem beszélte le a másikat. Hogy a hibáztatások, az esetleges szemrehányások elmaradtak, nem torkollottak drámába.

Együtt. Egymással. Egymásért.

A történet fogy, a lapok száma csökkent. A következmény és az odáig vezető út egybemosódik a fejezetek között, míg végül a jelenben leszünk. Csak ott. Izgulunk-vagy nem. Kit, hogyan érint.

Tetszett. Így egyszerűen. Pedig máskor lehet, hogy kevés lett volna.

Nagyon kíváncsi lennék a folytatásra, s bár van sejtésem, akkor is szívesen olvastam volna tovább.

(Nekem nem komédia, de ez lényegtelen.)

Walter Lord: A Titanic pusztulása

2012-01-27T16:32:00.000+01:00

"Egyetlen csónak maradt, 47 férőhellyel 1600 ember számára!"

2012. április 15-én lesz a Titanic 100. évfordulója,hihetetlen ez a 100 év, felfoghatatlan távolság.
A 2002-ben elhunyt történész könyve a harmadik kiadását érte meg. A szerző több mint 60 túlélő segítségével számol be a csodahajó tragédiájáról és a sok véletlenről, amely következménye, hogy egy gyönyörű, gigantikus elsüllyeszthetetlen hajónak kikiáltott csoda a mélybe merült magával rántva több mint 1500 embert.

A könyv nemcsak a tényeket közli, de a mai szemmel is felháborító dolgokról számol be többek között a gazdag utasok ostoba viselkedéséről akik csak a kutyájuk miatt aggódtak vagy éppen a mentőcsónakban azon veszekedtek, hogy egyes férfiak káromkodnak a hölgyek előtt-jesszusom!!!

A prominens személyek között volt gyógyszerész, ügyvéd, katona, áruházlánc tulajdonos és mikor már biztos volt, hogy a jéghegy végzetes sebet ejtett a hajón bosszankodni kezdetek a várható késés miatt!!!

A tragédiát hanyagságok sora idézte elő - a jéghegy jelentések semmibe vétele, a tétlenkedés az ütközés után, majd a kapkodás aminek következménye, hogy egyetlenegy mentőcsónak sem volt tele!!!
Hiába ennyi év már akkor is ugyan úgy működött a bulvársajtó mint manapság, egyik marhaság után írták a másikat a tragédia után.

Elképzelhetetlen pompa és felszereltség jellemezte a hajót, gondoljunk bele 100 évvel ezelőtt már volt ha hajón, könyvtár! posta, pálmakert, istálló (friss tej miatt) tenisz szoba és rengeteg étterem, szalon, minden új volt a fényes porcelánok és a sok száz bútor is.
Rengeteg újdonságot is megemlít a könyv, de persze nem szeretnék mindent elárulni, ami meglepő, hogy a Titanic volt az első hajó ami leadta a nemzetközi S.O.S jelzést, előtte a CQD kód volt érvényben, ez volt az általános segélykérő, mikor Smith parancsnok kiadta a rádiósnak, hogy váltson S.O.S jelzésre el sem akarta hinni...

Mindent összevetve egy remek tényfeltáró, őszinte könyv amely nemcsak ennek a csodálatos építménynek állít emléket hanem minden olyan embernek aki akár névvel akár névtelenül áldozata lett a jégheggyel való találkozásnak.
(A szobalányok, inasok, harmadosztályú utasok nem szerepeltek az utaslistán!! nem számítottak sem akkor, sem a mentés közben)

A Titanic című film hitelessége most derült ki számomra. A könyvet olvasva sok filmkocka elevenedett meg előttem. Rose és Jack szerelme ugyan nem szerepel a könyvben de a sok rejtélyhez ezt is hozzáadhatjuk.

Fazekas Anna: Mackó, mókus, malacka

2012-01-25T14:29:00.005+01:00

Róna Emy rajzaival megtűzdelve, egy bűbájos kis verses mesekönyvet mutathattam meg gyermekeimnek. Persze jók is, szépek is a modern mesekönyvek, de nekem az ilyen picit régimódi, igazi állatokhoz hasonlító rajzokkal illusztrált mesék a szívem csücskei.

Szóval adva van egy nagyon komoly társaság. A mackó, a mókus és a malacka, ki hitte volna...? :-) Egy szép napon malacka és mackó lepihen egy öreg tölgyfa alatt, ámde mialatt...

"Vadmalacka szuszogott,
mackókölyök mormogott,
s felébredt e víg zenére,
az öreg tölgy kis vendége.
Mert nem volt a fa lakatlan,
(odúja nagy, mint a katlan)
s az odúban ott aludt a
hosszúbajszú, rőt mókuska."

Morcos mókus a még morcosabb medvével veszik össze, hogy meri az elfoglalni saját bejáratú tölgyfaodújának legalját.

"Elhallgass, te kis mihaszna,
mert az enyém a vén makkfa!"

Nagy csetepaté keveredik a kis banditák között, megvívnak a tölgyfaodú aljának birtoklásáért.

"Mackó karmol, rúg, harap,
mókuska is mind vadabb,
malacka döf és visít,
mint a füttyös fűzfasíp."

Végén aztán békét kötnek, tölgyfa körül őgyelegnek, bújócskáznak, játszadoznak, barátságuk lankadatlan. :-)

Nagyon kis cuki mese, és valahonnan nagyon ismerős a felvázolt kép! :-)

Tari Annamária: Z generáció

2012-01-25T13:57:00.004+01:00

Itt az Y generáció után a Z. A kőkemény számítógépes, virtuális világban élő korosztály. A gyakorló pszichológusnő a 12-25 év közötti korosztályt titulálja ezzel a jelzővel. Vajon minden rendben van körülöttük? Törődik velük valaki? Leginkább persze a szülők? Vagy jobb homokba dugni a fejet?

Mások most a problémák, mint a „mi időnkben”? Én úgy látom, hogy igencsak megváltozott a világ, és a pszichológusnő is ezt próbálja érzékeltetni, szétbontani a generációk közötti, nagyfokú különbségeket. Anno nekem a színes tv is nagy durranás volt, manapság pedig már nem győzöm kapkodni a fejem a legújabb technikai csodák láttán, hallatán, ami a mai kamaszoknak szinte „kijár”. Ezekkel nőnek fel, természetes kellékei életüknek. Ennek persze vannak előnyei és hátrányai is. Mint majdnem mindennek.

Klinikai tapasztalatait veti be segítségként, hogy rávilágítson a mostani, felgyorsult világ veszélyeire. Felnőttként sem könnyű helytállni, a gyermekeknek még nehezebb feldolgozni a mindennapi történéseket. A megnövekedett közömbösség, agresszió bizony kihat gyermekeinkre, és ez kellő segítség nélkül nagyon rossz hatással lehet rájuk. A régi értékrendek egyre inkább kihalófélben vannak, átadásukra szinte képtelenné válunk szép lassan. Hacsak nem állunk a talpunkra és nem látjuk meg mi magunk is az értékeket gyermekeinkben, mindennapjainkban.

A legfontosabb tanulság, amit talán enélkül is tudtunk, de mégis jó, ha időnként figyelmeztetnek rá, a kommunikáció. Ne hagyjuk eltelni az éveket jó kis beszélgetések nélkül!

Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 4. - Barátok

2012-01-21T14:36:00.003+01:00

Barátságok, szerelmek, jellemfejlődések, zenélések, átalakulások, változások,csalódások, jellemezték ezt a részt, és soha nem gondoltam volna, hogy Harry Potter is visszatér az életembe. Sőt, Voldemort is! :D

Azért kicsit viccesnak hatott, hogy Dorián jeges hóval dobálta meg Virágot a csalódottságában.

Az osztályközösség kialakult, és azt is érzem, hogy keresik magukat. Véleményem szerint, az írónő is egyre jobban érzi és tudja mit is szeretne írni, hogyan is szeretné a szereplők szájába adni a szavakat, a mondatokat.

A szereplőket tekintve érdemes megemlíteni, hogy most már jobban szimpatizálok a szülőkkel. Arnold lecsúszott egy kicsit, nem is értem, hogy ha Renire nem figyel, ha nem érdekli Cortez, ha alig kedvel néhány gyereket az osztályból és a gimiből, akkor mért magyaráz a lánynak? Hogy veszi a bátorságot, hogy felsőbb rendűnek érezze magát?

Kinga mindenképpen nagyot nőtt, mondjuk már a 3. részben is éreztem ezt az irányú "fejlődést", de kicsit visszavehetne Renivel kapcsolatban, a jóindulat utáni szemétkedések még fájnak, de hát... mindegy.

A naplóíró lány egy lúzernek tűnik, de már képes enyhén megcsillantani a büszkeségét. Én abszolút megértem, s bár továbbra is azt mondom, hogy nem voltam stréber és nem voltam ennyire "vesztes", mégis vele izgulok, érte izgulok, mert én benne látom magamat. Szánalmas vagy nem, ez van. Falom a sorokat folyamatosan és tök hihetetlen ciki és wow és LOL, és hűűűűűűű meg minden, de ennyi idősen is képes vagyok ezért a 10B-ért izgulni és drukkolni. Arnold különleges, de mint mondtam veszített, és nekem nem volt ilyen barátom, én a jó csapathoz tartoztam, és azért sem, mert könnyen szerelembe estem $, így ezt nem tudhatom, de főhösünk elveszett lesz. Tuti.

Hogy miért lesz elveszett? Hát.. nem értettem, hogy miért nem mondhatja el ezt a fene nagy titkot, de dramaturgiailag így volt jó, mert konfliktusokat szült, ami nem hagyja ellaposodni a dolgokat. Nekem nem volt ilyen Arnold-féle barátom. Azaz volt, de nem ennyire hosszú távon. Valamelyikünk úgyis a másikba szerelmesedett... , aztán két irányba ment tovább az utunk. Tisztára izgulok, hogy mi is lesz a 11. osztályban...

és fájón kell most várom, míg befejezem a köv. kötetet, hogy mi lesz velük.

Összességében egyre jobb, egyre jobban tetszik, és már "vénülő" eszemmel is izgulok a gyermekekért, a fiatalokért, hogy mindenkinek jó legyen, hogy mindenki belássa, hogy szorgalmasabbnak kellene lenni, hogy a könyvben lévő szereplők pozitív oldalukkal válhassanak "követendő személyekké, példákká" a valós olvasó fiatalok számára, és izgulok, hogy úgy folytatódjon, ahogy én szeretném. :)

Azt hiszem, a "mindenevő" olvasóknak -életkoruktól függetlenül- ajánlom. Jó kis szórakozást nyújt.

Francisco X. Stork: Marcelo és az igazi világ

2012-01-21T14:33:00.000+01:00

Marcelo okos fiú-cölöpházban lakik egy fán, sérült gyermekekkel dolgozik egy lovas farmon, de édesapja kérésére (utasítására) a 17 éves kori nyarát vele kell töltenie. Ez a feltétele annak, hogy utolsó éves tanulmányait a megszokott helyen, a Patterson-ban tölthesse, és ne egy hagyományos gimiben kelljen tanulnia, érettségiznie.

Az apja, aki ragaszkodott mindig ahhoz, hogy fiának nincsen semmi baja. De tudta... hisz nem engedte Gump-nak szólítani (Forest Gump után)

Elvitte őt, mert reménykedett.

Elvitte őt, mert nem ismerte.

Elvitte őt, mert ismerte.

Ha belegondolok, hogy a szülőknek milyen fázisokon kell végigmennie, hogy elfogadják a diagnózist, akkor csak azt tudom mondani, hogy így tizen-akárhány évvel később sem tért napirendre Arturo, az édesapa . A "nagy-könyvekben" előírt sorrend egyes mozzanataihoz még mindig vissza-visszatér a reakciója (sokk, tagadás, harag.....), s nem ezt várnám tőle. Bár nekem könnyű dolgom van, oszthatom az észt, nem én vagyok benne ebben az élethelyzetben. Így csak azt tudom mondani, hogy bármikor olvasok autistákról könyvet, mindig előkerül a sajnálat érzése. Nem is tudom, vajon ez-e megfelelő szó, de amikor Marcelo bekerült abba az ügyvédi irodába, egyszerűen megsajnáltam. Már a vonaton, amikor még át sem érezte a feladatait, csak az apja által említett mondatokat értelmezte a maga nyelvén.

Jó kis történet barátsággal, ami talán több annál, izgalommal, őszinteséggel, a saját hangunk, a saját zenénk keresésével és komponálásával, a saját helyünk/zugunk keresésével. Mit, hogyan, miért? ..Miét nehéz az igazi világban élni?

18 oldallal a vége előtt mérhetetlen szomorúságot éreztem. Megálltam, becsuktam a könyvet. Nem szerettem volna ilyet érezni, mert kilátástalannak láttam a dolgot. Pedig Marcelo csak kicsit "más"..

Szomorúságot éreztem, hogy ez történt, hogy így történt, pedig örömet is érzek, mert Marcelo beletanult az igazi életbe, megtanulta, megérezte az igazi világ temérdek szennyét.

Nem lett volna jobb neki mindvégig ott, abban a világban ahol eddig volt? Nem lett volna neki jobb mindig a saját fa-házikójában? nem tudhatom, így csak szomorkodom ismét, hogy ezeknek az autizmussal élő személyeknek, legyen szó erről a -legjobbnak mondott- Asperger-szindrómás fiatalemberről, mennyire más az életük, mint nekünk, mennyivel jobban szenvedhetnek, ha mi is szenvedünk, mekkora fáradtságot okozhat nekik az élet, ha már nekünk is fáradtságot okoz...

Még ez a kedves Marcelo is rájött, hogy kevesebb fájdalom van az ő világában, az emberek jobban szeretik és elfogadják egymást.

Így, a nyár vége felé, a események megtörténte után vajon hová fog tartozni Marcelo? Hisz valahova tartoznia kell.. hol van az a hely?

Peter Marshall: Tombol a hold

2012-01-21T14:30:00.003+01:00

Az 1960-as években Angliájában...

Lassan beinduló történet, amelyben megismerjük Bruce-t a pökhendi, édesen szemtelen, nőket-szerető és kedvelő, a bátyját sok mindenben felülmúló fiatal -16 éves- srácot és találkozunk Anette-tel, a fiatal lánnyal, aki okos, orvosnak készül, és úgy tűnik, hogy tudja mit szeretne az életével kezdeni.

Hömpölygés, kapcsolatok, események, majd hirtelen a két egészséges fiatal kerekesszékbe kényszerül gyermekparalízis betegsége miatt (soha, semmilyen körülmények között sem használom a tolókocsi kifejezést-utálom), és életük -véleményük szerinti- megfelelő folytatása miatt otthonba kerülnek.

A könyv bepillantást ad az olvasónak, hogy az élet megy tovább, a homokóránk apró-láthatatlan szemcséi peregnek lefelé, van ami mögöttünk lesz, van ami még előttünk áll. Bruce és Anette élete is más síkon halad, mint ahogy ők ezt régebben elképzelték, de képesek voltak ezt folytatni, majd együtt folytatni.

Problémáik közös problémákká egyesültek, szerelmük, azaz köztük lévő kapcsolat segítségével próbáltak megoldásokat találni az előttük álló akadályok leküzdésében.

Hogy könnyű volt-e ez abban az időben? Hogy sikerült-e nekik? Hogy örült-e velük az egész otthon? Hogyan élték meg a közös perceket? - Érdemes elolvasni vagy azért, hogy tisztán lásson az ember, vagy azért, hogy elmondhassa: Én eddig is kiálltam a mozgássérültek érdekében.

Egyszer azt mondta egy tanárom, hogy nem mindegy, hogy egy kéregetőnek, utcán élőnek mit adunk. Ha tudunk neki adni, ha szeretnénk neki adni valamit, akkor kérdezzük meg, hogy mit szeretne? Ő erre akkor jött rá, amikor egy gyorsétterem ajtajában egy kéregető asszonynak hamburgert adott, aki fogatlan mosolyával megköszönte azt, e nem fogadta el, hanem ezt mondta neki: "Egy kávét kaphatnék?"

Én tudom mit adtam volna ennek a két huszonéves fiatalnak. Egy közös szobát, a barátságomat.... stb. hisz Anette meg is fogalmazta: "Nem is akarok én abba az időbe visszamenni, amikor még használható volt a testem."

Mit adtam volna Anette-nek? ... egy saját ápolót. pl.

Hogy mit adtam volna Bruce-nak?... nehéz kérdés. Annyira megkedveltem, hogy szinte bármit- gondolom. Ha nem megyek bele ebbe a fantáziadús mondatba, akkor azt mondom, hogy odaadtam volna neki az arcomat, amely világ egyik ablaka mögött áll, akit nézhet, akit szerethet, akinek sírhat.

Nézzünk körül, vegyük észre a más embereket! Nézzünk körül, és vegyük észre, hogy lehet segíteni, hisz lehet. Egy képeslap megvásárlásával, telefonszám felhívásával, személyes szeretettel..... bárhogy, akárhogy, mindenhogy.

~~A Hold helyében én is tombolnék dühömben!~~

Catherine Ryan Hyde: Számíthatsz rám!

2012-01-20T09:02:00.003+01:00

Nagyon hamar elolvastam, nagyon megrázott, nagyon sok gondolatot ébresztett bennem. Másrészt pedig rég vitatkoztam ennyit ismerőseimmel egy könyvről.

Szerintem ilyen nem történhet meg, sem itt Magyarországon, és sehol másutt a világon. Ha már megtörténik, nem ilyen következményekkel, vonzásokkal. Nagyon sokszor, jó, bevállalom, szinte végig kerülte az életszerűséget. Véleményem szerint! Mert ezen a ponton vitatkoztunk sokat. Eléggé egyedülálló az álláspontom, de tényleg nem tudom elképzelni, hogy egyrészt egy egész lakóközösség vegyen a vállára akkora terhet, amekkorát egy 10 éves kislány gondozása (beleértve az iskolát, a mindennapi ellátást, amely az élelmet, ruházkodást is tartalmazza, ugye) jelent. Ráadásul az összes többi lakó jóval nagyobb segítségre szorulna. Úgy tűnik, Grace a "legfelnőttebb" köztük. Legtöbbször nem is gyerek a szememben. Másfelől pedig, hogy a megfelelő szervek ezt a helyzetet ne vegyék észre, ne találjanak valami módot arra, hogy biztonságos helyen elhelyezzék a kislányt, még akkor is, ha látszólag egy szerető, gondoskodó közösségbe került is. Ez így igencsak "túlromantizált", naív. Nem találtam helyénvalónak, ami történt!

Akkor nézzünk bele egy kicsit a történetbe. Adott egy kisebb lakóközösség, csupa-csupa sérült emberrel. Egyik-másik magányos, a másik mérhetetlenül utálatos, a harmadik gyerekkorból visszamaradt rossz emlékekkel küzd, és akkor ráadásként még itt van Billy is, aki évek óta nem hagyta el a lakását súlyos komplexusai miatt. Ez volt a ráadás? Nem is, mert a főszereplő Grace, aki fokozottan gyógyszerfüggő anyjával él együtt. Él? Hát inkább éldegél, túlél mellette. Minden nap! Mert csak a szerencsén múlik, hogy nincs semmi baja. Persze egy 10 éves kislánytól már nagyfokú önállóság várható el, de azért mégiscsak gyerek még. Iskolába akkor keveredik el, ha éppen ébren van az anyja, és képes is rá, hogy elvigye őt. Élelemmel, egyéb fontos dolgokkal ugyanez a helyzet. Ha épp úgy adódik...

Aztán egyik nap Billy veszi észre az ablakból, hogy ott kuporog a kislány egymagában. Talán maga sem érti, hogy kerülhetett rá sor, de mégis kinyitja az ablakot és szóba elegyednek. Innentől elindul a "lavina", ugyanis a kislány ahogy figyelmet, szeretetet tapasztal, mint egy kis pióca, tapad rá mindenkire. Merthogy ez a ragaszkodás kiterjed az egész közösségre, és már csak azt veszik észre, hogy egyik napról a másikra ők osztják be, ki mikor, mit csinál a kislánnyal kapcsolatban. Egyik viszi iskolába, másik hozza, harmadik vigyáz rá stb. Aztán egy tervet is kieszelnek, hogyan térítsék észre az anyát, hátha rádöbben, "mit" alszik át!? Küzdelmük kitartó, de vajon elegendő-e arra, hogy megoldják más ember(ek) életét.

Hogy mit is jelentett akkor a könyv? Néhol nagyon felháborított, viszont sokat jelentettek az utána való beszélgetések, jó volt gondolkodni róla, és ezt nem minden könyv után teszi meg az ember, legalábbis nem fajul el idáig.

Tatiana De Rosnay: Sarah kulcsa

2012-01-19T14:50:00.000+01:00

"Párizs, 2002. Julia Jarmond amerikai újságírónőnek cikket kell írnia az 1942-es nagy párizsi razzia évfordulója alkalmából. Ezzel kapcsolatos kutatásai során lassan feltárulnak előtte azoknak a szörnyű júliusi napoknak az eseményei, amikor sok ezer zsidót, köztük több mint négyezer gyermeket hurcoltak el, és zártak be napokra, rettenetes körülmények között a Téli Kerékpárstadionba, hogy onnan vigyék őket tovább a lágerekbe. Döbbenten tapasztalja, hogy még hatvan év elmúltával is milyen mély hallgatás övezi ezt a témát a franciák körében. És rájön, hogy a férje családja is súlyos titkot takargat. Párizs, 1942. július 16. Kora hajnalban francia rendőrök dörömbölnek egy Marais-negyedbeli lakás ajtaján. A kis Michel rémülten bújik el kuckójában, a faliszekrényben. Tízéves nővérkéje, Sarah, úgy hiszi, ott biztonságban lesz, amíg délután vissza nem jön érte. Rázárja öccsére az ajtót és magával viszi a kulcsot. Nem tudja, hogy ahová ő megy, onnan nincs visszatérés."

A fülszöveg elolvasása utána mindenképpen be akartam szerezni a könyvet, mert roppantul érdekelt a francia történelem. Valamikor még az iskolában biztosan tanultam róla valamennyit, de ilyen megvilágításban mint ahogy a regény ábrázolja még soha sem volt hozzá szerencsém. A történelem miatt már megérte olvasni, de arra senki nem készített fel, hogy ennyire meg fog viselni. Először is, mert egy kislányról szólt. Másodszor pedig olyan mélységben ír a háborúról Tatiana De Rosney, amitől még jobban magába szippantja az olvasót.

A történet két különböző időszakban játszódik, így összefonódik a jelen és a múlt. 1942: Saraht és családját a francia rendőrség letartóztatja, de mielőtt engedelmeskedne a rendőröknek, a testvérét bezárja egy kis szekrénybe, hogy majd később visszajöjjön érte.
2002: Julia Jarmond írónőt felkérik arra, hogy írjon az 1942-ben történt eseményekről. Mindeközben a családjával egy másik házba szeretnének költözni, melynek története szorosan összekapcsolódik Sarah múltjával.
Bár a szerző kikötötte, hogy a könyvben szereplő események és szereplők mind csak a fantáziája szülöttei, ezek mind valós történelmi eseményekhez kötődnek. Amikor olvasod nem tudod, hogy hol van a határ a fikció és az igazság között. A fájdalom olyan szinten tárulkozik ki előttünk, hogy a szívünk nekünk is majd meghasad. Legszívesebben eldobtam volna, de valami mindig visszahúzott. A történet egyszerre lebilincselő és borzalmas. A Sarah kulcsa annyi érzelmet mozgatott meg bennem, amit még egyetlen könyv sem tett meg soha. Amúgy volt egy-két dolog ami kicsit szúrta a szememet, de a regény olyan hatással volt rám, hogy simán szemet tudtam hunyni felettük. Annak ellenére, hogy milyen hatást gyakorolt rám és sokszor félve lapoztam a következő oldalra, mégis kedvenc könyv lett. Hogy miért? Mert a Tatiana De Rosnay kiválóan tárja elénk a francia megszállás időszakát, muszáj olvasni és még tovább olvasni. Ennyi.

Meg kell említenem azt az aprócska dolgot, ami szúrta a szememet, hogy teljes képet kapjatok a regényről. Számomra Julia kislánya, Zoé volt a kakukktojás. A korához képest én túlságosan érettnek találtam őt. Még anyja helyett is anyja volt, amivel én nem tudtam azonosulni. Biztos vannak ilyen emberek, csak nem az én környezetemben. Ezért Zoé szerepe számomra egy kicsit hiteltelenné vált.

"Amikor először fedeztem fel Párizst, a kontrasztok varázsoltak el. A póriásabb, kevésbé kifinomult városrészek az én szívemhez közel álltak, mint a pompás haussmanni sugárutak. Mindent tudni szerettem volna ellentmondásairól, titkairól, meglepetéseiről. Huszonöt évembe telt, hogy beleolvadjak ebbe a világba, de sikerült."

Azon pedig egyáltalán nem csodálkozom, hogy a franciák nem beszélnek erről az időszakról. A helyükben én is megpróbálnám magam elásni, mert mások helyett is szégyellném, hogy képesek voltak megtenni ezeket a dolgokat. Képesek voltak csak úgy elmenni a segítségre szorulók mellett még ha parancsot teljesítettek is. Remélem a jövőben ehhez hasonló események nem fognak megismétlődni.

A Sarah kulcsa egy olyan regény, amely egészen biztosan mindenkiből kivált valamit, nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Legalább egyszer érdemes elolvasni.

Értékelés: 5/5***

Palya Bea: Ribizliálom

2012-01-18T13:07:00.002+01:00

Ismét belefutottam egy jó kis felkavarós könyvbe! Mert most meg már aludni sem bírtam. Egyrészt nem hagyott nyugodni, mi lesz ezzel a csajjal, másrészt egy nagyon jól megírt, (nem csak) humorral teli könyvről van szó.

Huh, amit ez a nő átélt, simán megtippelném egy 90 éves idős asszonynak, ha nem tudnám kiről van szó. Mármint az életsűrűsége miatt. Nagyon kíváncsi voltam rá, milyen is Ő!? Bár az sem kevés információ, ami a zenéjén, előadásmódján keresztül átjön, de az érezhető volt számomra már kezdettől fogva, hogy van miből táplálkozni. És étvágya pedig van, minden tekintetben...

Néha gyűlöltem, máskor meg nagyon szerettem. Gyűlöltem, amikor asszonyoktól vette el férjeiket, ugyanakkor szeretem, mert mérhetetlenül őszintének tűnik, és azt hiszem, egy színtiszta ösztönlény, aki nem nagyon akar gátat szabni (legtöbb) vágyainak. Másrészt pedig minden elismerésem azért, hogy bevállalta, és kínos, fájó, öniróniával is teljes kitárulkozást adott a kezünkbe. Én sosem merném...

Azt sem tudom, hogy irigylem-e Őt? Nyilván ehhez a fajta életmódhoz egy felpörgetett, hiperaktív jellem kell, és ezt le is írja, hogy Ő ilyen, szóval ezzel nincs gond. Csak nem tudom, hogy lehet ezt elhordozni, kibírni. Mármint ennyi élményt, érzést. Aztán közben rájövök, hogy hát persze, neki van szócsöve, az éneklés, a tánc, ahol transzformáltan minden átjön, kijön.

Egyszer nagyon megismerném, másszor jaj, ne, hátha elszedi a férjem! :-) De azért jó fej, nagyon bírom! Egy kis kedvcsinálás a zenéjéhez, mert azt hiszem, muszáj, hogy megértse az ember az egészet...

"Még azt mondod, megmondod, hogyan kéne élnem,
Hogyan kéne jónak lennem, s hogyan énekelnem,
De én erre nevetek, megvonom a vállam,
És azt mondom szelíden, hogy csináld utánam."

Kate Morton: Az elfeledett kert

2012-01-18T09:48:00.002+01:00

Rögtön az elején A tizenharmadik történet hangulata rémlett fel. Talán egy picit a történet is emlékeztet rá, ami egyáltalán nem hátrány. Hát igen, ezeket a szentimentális női lelkeket könnyű elvezetni varázslatos, tündérkertes világokba. Engem is be lehet ide skatulyázni, és nagyon szeretem az épp még nem szirupos, de nagyon érzelmes, lelket megérintő, melengető történeteket. Ez olyan!

Családtörténetről van szó, amit szintén nagyon szeretek, hiszen nagyon érdekes, hogy 2-3 generáción keresztül hogy adódnak át hagyományok, emlékek, és akkor a génekről még nem is beszéltünk, amelyek szintén meghatározóak lehetnek akár száz év múlva is. És még csak nem is sejtjük, hogy bizonyos tulajdonságaink - legyen az külső vagy akár belső - honnan erednek.

1913-ban, az Ausztráliába tartó hajón egy kislány utazik teljesen egyedül, egy szál bőrönddel, amiben pár ruhadarab és egy gyönyörű mesekönyv hever. Ő Nell. Az őt megtaláló férfi és családja fogadja őt be, akik felneveléséről is gondoskodnak. Nell mindvégig abban a hitben él, hogy ők a vér szerinti családja. Felnőttkorában árulják el neki a titkot, amely által összeomlik minden benne, és szinte nyilvánvaló és törvényszerű, hogy a rejtély nyomába szegődik. A "nyomozás" során eljut a Cornwall partján álló Blackhurst Udvarházba, és rálel a Mountrachet családra. És arra a bizonyos kertre is.

Évekig tartó kutatás áll Nell háta mögött, ami alatt sok mindenre rá is jön, de a lényegre nem. Ki ő valójában, kik a szülei és ki az a bizonyos Írónő? Merthogy neki nagy szerepe van az egészben, az biztos, de mindvégig valami jelentős, mégis kívülálló személyként jelenik meg.

Halála után unokája, Cassandra folytatja az elkezdett munkát, aki rendkívüli módon hasonlít elődeire, és cseppet sem csökkent az érdeklődés múltjuk iránt. Talán a kert elárul valamit a titkai közül? Hiszen ott nagyon sok minden zajlott, sokan bízták rá titkaikat.

Azon kívül, hogy izgalmas is, tényleg belevesztem, amikor végre volt annyi időm, hogy huzamosabban olvassam, mivel nem egy vékony könyv. Teljesen belesüppedtem a történetbe, nehezemre esett kiszállni belőle.

A borító viszont annyira nem nyerte el a tetszésemet, de ez már másodlagos.