Leon blogja 2.0

Ajánló: A Halo sorozat tíz éve

2011-11-08T09:07:00.002+01:00

Egy kis olvasnivalót ajánlanék figyelmetekbe szerényen: a Halo univerzum múltját és jelenét taglaló cikkemet.

Készítettem egy elég hosszú és (szerintem) alapos cikket a Halo sorozatról, amit figyelmetekbe ajánlanék. Szóba kerülnek a sorozat előzményei, az ellenálló felek bemutatása, az egyes részek külön-külön taglalása (beleértve az ODST-t és a Halo Warst is), próbálom bemutatni, mit szeretek/szeretünk a Halókban, illetve kicsit boncolgatom, PC-n miért nem lett akkora siker, mint Xboxon, végül egy rövid kitérő erejéig még az egyéb médiákban való megjelenésről is szót ejtek (könyvek, anime, képregény).

Ennyi bevezető után, ha felkeltettem az érdeklődésed, kattints a következő linkre:
A Halo sorozat tíz éve

Jó olvasást kívánok!

Tomb Raider: Legend

2011-07-27T09:17:00.000+02:00

Elmesélem, én miért szeretem a Tomb Raidereket: Hatalmas, ősi romok között járunk, letűnt civilizációk nyomán. Körülöttünk egyszerre érződik az elmúlás és az örökkévalóság, ahogy a többezer éves romok megkopva bár, de még ma is állnak. Lara Croft egy rendkívüli akrobata által akár a valóságban is végrehajtható, hihető, és gyönyörűen animált mozdulatokkal, kecsesen, elegánsan, lenyűgözően mozog a környezetben, öröm ránézni, míg nekünk, játékosoknak nem rágják a szánkba az irányt, nem fordul automatikusan arra, amerre menni kell, és bizony leesik ott, ahol le lehet esni, a láthatatlan falak gagyi intézményét itt nem használják. A helyszínek hihetőek, még ha a fejtörők kicsit ki is lógnak a környezetből (hisz melyik civilizáció közlekedne ilyen módon?), mégis az összhatás elhiteti velünk, hogy itt tényleg valaha létező társadalmak által épített és használt helyszíneken járunk (vesd össze: 2008-as Prince of Persia teljesen irreális, zavaróan hihetetlen pályái). Emellett minimális akciórészekkel találkozunk, mikor néha-néha egy-egy kósza, betévedt állat támad ránk, vagy még ennél is ritkábban valamilyen mitikus lények, akikről legendák szólnak, de mégis élőben találkozhatunk velük. Épp csak annyira van jelen ez az akció, hogy egy kicsit megmozgasson, és kikapcsolódást nyújtson két kőkemény, grandiózus fejtörő között. De az időnk jelentős részében szinte teljes némaságban, a romok közelségétől emelkedett, ihletett hangulatban keressük az utat, amely tovább vezet. Számomra erről szól a Tomb Raider.

Ehhez képest a Legendben mit kaptam? Nagyon erősen felhígított TR-hangulatot, ahol sok-sok pálya még csak nem is romok között játszódik, hanem mindenféle modern helyszínen. Ráadásul a fejtörők is sokkal, de sokkal könnyebbek lettek, a pályák zöme pedig fájóan zárt, hiányoznak a grandiózus, több termet is betöltő fejtörők és helyszínek. Ehelyett egy viszonylag zárt úton haladunk előre, szinte nulla elakadási lehetőséggel, és minimális leágazással, ami legtöbbször egy-egy kis jutalommal jár csupán. Az ősi romok kihalt hangulatát ráadásul eléggé megtöri a gyakori rádiós csevegés, ami végülis néha szórakoztató, társaink viccelődései kicsit oldják a feszültséget, viszont kissé kommersz, és túl sokszor láttunk már ilyet. Állatok és túlvilági lények helyett ezúttal halomra ölhetünk egy nagycsomó embert, mint egy közönséges tömeggyilkos. Ráadásul még nem is igazán szórakoztatóak az akciórészek, hisz ennél sokkal jobbakat is láttunk már máshol, Tomb Raiderbe meg aztán végképp nem illenek. Ennek aztán az abszolút csimborasszója a motoros akciórészek. Lara korábban is használt motort, dögös csaj, ezzel nincs is gond. Nade motoron száguldozni, miközben egyszerre 2-3 másik motoros lövöldöz ránk, mi meg ugyanígy visszalövöldözünk, mint egy B-kategóriás akciófilmben? Sőt, még ennél is rosszabb, mikor nem is motorról, hanem konkrétan dzsipből, egyszerre akár 2-3 autóból lőnek ránk, ami valami leírhatatlanul gagyi hatást kelt. Mindezt tök monoton, kihalt területeken. Tragikus. A főellenségek is nagyon idétlenek lettek: két ellenség is ember, akik ellen egy nagyon ostoba akciórészben kell helytállni, emellett meg van egy idegen izé, ami ellen megint csak egy nagyon ostoba akciórészben kell helytállni. A kígyó volt az egyedüli, említésre méltó főellenség, mert őt legalább nem csak lőni kellett.

Hogy ne csak rosszat írjak: némely pályán azért úgy-ahogy sikerült eltalálni az elvárt hangulatot. Bár a romos pályáknál mindenhol kissé szembetűnő a már említett bezártság, és linearitás, azért nem egyszer sikerült eltalálni a látvánnyal és a pályadesignnal azt az érzést, hogy mi most tényleg Tomb Raidert játszunk. Az is tetszett, ahogy Lara ruhatárával eljátszottak, és szinte minden pályán más és más jellegű ruciban mászkál. Ennek az abszolút csúcsa a japán pálya, annak is a legeleje. Lara kisestélyiben, kiengedett hajjal, hmmmm, szexi, és az arányt is nagyon eltalálták: pár perc csupán, de mégis kellemesen felráz. Aztán pedig jöhet a klasszikus ugrabugra játékmenet, csak vagány módon felcsatolt pisztolyokkal, estélyiben, mezítláb. Dögös!!! Az is tetszett, hogy a történetre kicsit jobban ráfeküdtek, és Lara motivációja is átérződik. A kissé kezdetleges QTE-k, gombnyomogatós részek is tetszettek, ha már nagyon akciót akartak, akkor inkább ilyen, látványos módon kellett volna belerakni.

Mindent összevetve azonban a legnagyobb bajom a játékkal, hogy a korábbi (és későbbi), jellegzetes Tomb Raider játékmenetet és hangulatot erősen felhígítva kapjuk meg, és így Lara akció-kalandjai helyett kaptunk egy "nyomokban kalandokat is tartalmazó" akciójátékot, míg Larából egy tizenkettő-egy-tucat akcióhőst próbáltak faragni, ami nekem nagyon nem fekszik...

Röviden:

Pro:

+ néhol eltalált TR-hangulat

+ szórakoztató beszélgetések, beszólások

+ Lara ruhatárával jól elszórakoztak (plusz japán pálya)

+ valamivel erősebb történet, és karakterábrázolás

+ QTE-k, gombnyomogatós részek

+ az elrejtett ereklyéket megtalálni azért kellemes kihívást jelent

Kontra:
- nagyon sok modern pálya

- sok helyszínnek semmi köze a Tomb Raiderekhez

- túlságosan sokat kell harcolni, ráadásul emberek ellen (Lara gépágyú mögött, meg gránátokat dobálva? kérlek ne...)

- lineáris, zárt, szűk pályák, nagyon egyszerű fejtörők

- gagyi főellenfelek (egy kivételével)

- borzasztó motoros részek

- a nextgen grafika sokszor fagy, kidob a játékból

Mint Tomb Raider: 5/10

Mint játék: 7/10

Dragon Age összegzés

2011-07-12T09:37:00.000+02:00

Teljes mértékben végigjátszottam a Dragon Age első részét, pontosabban az Ultimate kiadást. Minden DLC-t, kieget, előtörténetet, és persze az alapjátékot is többször. Hosszú gyűjtemény jön, ha már egyébként elég régen írtam ide.

Dragon Age: Origins (X360, második végigjátszás)

Egyszer régen már írtam róla, akkor PC-n. Mindenesetre most csak a konzol kontra PC-s változatról, a különbségekről pár gondolat erejéig hadd ejtsek szót, Nemes Olvasóim.

Az első, és legszembetűnőbb különbség a grafika. A konzolos változat csúnyább. Sokkal. Az egy dolog, hogy csak 720p-ben fut, attól még lehetne szép. Viszont teli van olyan mosott textúrákkal, mintha minimumon játszottam volna. De legalábbis AF nélkül, a távolabbi textúrák csúnyán egybeolvadnak. Közelről még nem vészes a dolog, párbeszédeknél például nincs gond, de mondjuk Denerim főtere, és az ehhez hasonló nagy, nyílt terek, ahol mondjuk köves mintázat lenne, na azok nagyon csúnyák.

A kameranézet mindvégig közeli marad, nem lehet kizoomolni, BG-s madártávlatba. Ez - amellett, hogy még láthatóbbá teszi a grafikai hiányosságokat - egyrészt jó dolog, mert így sokkal jobban bele lehet élni magunkat a világba (én PC-n is nagyon sokszor használtam ezt), másrészt viszont nagyobb csaták esetében, pláne szűk helyeken kissé átláthatatlanná válik.

A játékélmény viszont... furcsa, de szerintem konzolon jobb. Roppant egyszerű oka van: már normál fokozaton sincsen baráti tűz, azaz lehet szórni a tűzlabdákat nyugodtan, nagyüzemben irtani a tömegeket. Ettől a játékélmény sokkal pergősebb, a játékra oly jellemző milliónyi unalmas, semmitmondó töltelékharc a nagy tömegekben támadó ellenfelek ellen sokkal gyorsabban, lendületesebben zajlik, mint PC-n, ahol az ember rá volt kényszerülve a folyamatos helyezkedésre, megállításra. De ettől függetlenül mégse volt PC-n sem nehéz a játék, inkább néha kicsit frusztrálóan szöszölős, ezzel szemben konzolon könnyed dara van, csak főbb ellenségeknél kell jobban figyelni. Szóval egyrészről úgy tűnhet, hogy ettől primitívebb lett a játék, de más szempontból nézve meg - szerintem - az egyik idegesítő hibája lett ezzel kevésbé idegesítő. Az irányítás is alkalmazkodik ehhez a "felhasználóbarátabb" élményhez: kontrollert kézben tartva, kényelmesen hátradőlve darálni az ellenfeleket másabb (szerintem egyértelműen jobb) érzés, mint billentyűzet+egér kombót használni. Az irányítás egyébként teljesen kézre áll, kényelmes, gyors, bár természetesen más elven működik, mint az egérre optimalizált PC-s változat: az alsó számsor helyett körmenüből lehet választani varázslatokat/képességeket/tárgyakat, illetve 6 helynyi gyorssávot is kapunk. Az ellenfelek közül meg automatikusan kijelöli a legközelebbit, de persze egy mozdulattal lehet másikat keresni. A társak tökéletes testreszabhatósága meg itt is ugyanolyan profin működik, mint PC-n, csak itt talán még nagyobb a jelentősége, mivel egyszerre egy karaktert tudunk irányítani.

Szóval, bár eredetileg PC-re készült a játék, a végére sikerült úgy "megdesignolni", hogy a végeredmény egy fokkal tán élvezetesebb lett konzolon.

Dragon Age: Origins (harmadik végigjátszás)

Ha jól számolom, harmadjára játszottam végig, konzolon másodjára. Jellemző a monumentális tartalomra, hogy casual (értsd: ész nélküli, taktikától mentes dara) fokozaton, a legtöbb bejátszást és párbeszédet átugorva, minimális mellékküldetésekkel és kevés társas beszélgetéssel is valami cirka 20 óra körül volt, mire végeztem. Emellett megcsináltam külön az összes eredetküldetést, némelyik kifejezetten szórakoztató (dalish elf, törpe nemes), mások kifejezetten irritálóak (törpe közember), de mindegyiknél érdekes volt látni, ahogy az alapjátékban megismert, esetleg kevésbé fontos karakterekkel találkoztunk. Most gyökeresen más megközelítést alkalmaztam, mint korábban: agresszív, gyilkolós, "gonosz" voltam legtöbbször, és meglepően jól támogatta is a játék ezen irányú hajlamaimat is.

Pro:

+ kifejezetten sok elágazás, másként viselkedő karakterek, megoldható feladatok (Bioware-hez képest meg aztán pláne)

+ ehhez kapcsolódóan néhol kifejezetten szövevényes sztorialakulás (a Landsmeet végkifejletei például még egy Alpha Protocolhoz mérten is megállnák helyüket)

+ sok-sok felfedeznivaló, tennivaló

+ némelyik társ kifejezetten jól sikerült (Morrigan), mások meg hihetően utálnivalóak (Alistair). Szóval közel sem mindenki szimpatikus, de megint sikerült alaposan kidolgozott jellemet adni mindenkinek.

+ társak véletlen beszélgetései

+ gördülékeny, könnyed játékmenet

+ jól eltalált szinthezigazodás

+ szerethető látvány (összhatásra)

+ maximálisan részletesen testre szabható viselkedés a társainknak

+ a karakterünk nem beszél (akárki akármit mond, én az ilyet (RPG-ben) sokkal jobban szeretem, sokkal nagyobb teret ad a saját fantáziámnak)

+ alapvetően klasszikus, sokrétű, összetett játékélmény

Kontra:

- jellegtelen ellenségek

- lélektelen pályatervezés

- kevés karakterfejlesztési lehetőség

- gagyi "erőszak", véresség

- kevés titok, rejtett felfedeznivaló

- túlzásba vitték a barna színt

- túl sok töltelékharc, bár könnyebb fokozatra váltva ez kevésbé zavaró

- konzolon nagyon randa, főleg a nyílt helyeken

- kevés társ, és ráadásul kicsit nehezebb fokozaton kevés variálási lehetőség (kell gyógyító, akiből NPC-ben csak egy van, kell tank, akiből talán kettő van, kéne tolvaj, akiből megint csak kettő van, és akkor már csak egy hely maradt. Kevés a négy hely, kivéve, ha könnyebb fokozaton játszunk, ahol igazából lényegtelen az összeállítás.)

Alapvetően klasszikus, sokrétű, összetett játékélmény, aminek legfőbb hibája a lélektelen pályatervezés, és a túl sok töltelékharc. Ennek ellenére azért simán szerethető, sok-sok órát bele lehet ölni.

Dragon Age: Origins - Return to Ostagar

Na ilyen egy tipikus lehúzós, gagyi DLC: cirka egy óra játék, csont lineáris, nulla történettel, nulla szerepjáték-érzéssel, de azért 400 pontot kérnének érte önmagában (cirka 1000 forintot).

A sztori szerint visszamegyünk Ostagarba (na ez a meglepő, a cím után, mi? :) ), aztán összeszedjük a király cuccait, meg valami levelet. Aztán leöljük az őt megölő ogrét, mégegyszer, merthogy feltámasztják. És ennyi. Pár darkspawn, a korábban már látott helyszín kicsit átdolgozva, és kész.

Önmagában, az alapjáték részeként (meg az Ultimate kiadás részeként) nem lenne kiemelkedően rossz, egy sima küldetés. De hogy ezért eredetileg volt pofájuk ezer forintot elkérni...

Dragon Age: Origins - Leliana's Song

Na kérem, valahogy így kéne kinéznie egy DLC-nek: a játék fő sztorijához nem kapcsolódó történet, új karakterekkel, korrekt játékidővel (nekem cirka két óra volt), viszonylag változatos játékmenettel, normális mennyiségű töltelékharccal, és egy kevés érdekes újítással (a Mass Effectes párbeszédrendszer, ami ide illik, tekintve, hogy nem a szótlan Grey Wardent játsszuk, hanem Lelianát). Leliana előtörténetét ismerjük meg, az összezördülését Marjoleine-nel, még a korábbi, bárd korszakából. Kevés, de véleményem szerint valamivel nehezebb harc van, amennyi pont elég is. Ha DLC, akkor én ezt valahogy így képzelném el, a játéktól elkülönült, önálló "minisztori", pár kis módosítással.

Dragon Age: Golems of Amgarrak

Ehh... szóval volt az a borzalmasan gáz rész az alapjátékban, ahol a törpéknél próbáltak valami rém ócska horror-sztorit illeszteni a monoton hentelés végére. A játék leggyengébb része volt az ott szerintem, erre most egy ahhoz igen nagyon hasonló, fárasztó "horror"-szerű DLC-t is kiadtak még. Törpék kutatnak, hatalom, korrupció, és egy véres-gusztustalan főellenség. Gááááááz. Mentségére legyen mondva, hogy a játékmenet legalább valamivel érdekesebb, mint a fentebb említett részben volt, még egy minimális logikai elemet is beleraktak, a fejleszthető gólem meg egész érdekes. Ettől függetlenül külön pénzt ez sem ért volna, de Ultimate kiadásban egyszer talán végig lehet szaladni rajta. És legalább a helyszín nem újrahasznosított, ez is valami. (Utólagos szerkesztés: de, újrahasznosított, csak az Awakeningből.)

Dragon Age: Darkspawn Chronicles

Egy jópofa "mi lett volna, ha?" ötlet, főszerepben az éjfattyakkal. Idő és helyszín az Origins végjátéka, ezúttal egy Darkspawnt irányítva kell randalíroznunk, és ledarálni az ellenünk érkező főbb szereplőket, az alapjátékból ismert "jófiúkat és jólányokat". Dinamikus csapatkezelés, fogyó/cserélhető "társak", szóval egy jópofa alapötletre épül. Ettől függetlenül az egész modul egy vég nélküli hentelés, bunyó, bunyó, nulla szöveg, mészárlás, szóval még a rövidke játékidő is hajlamos unalomba fulladni. Mégis, az alapötlet elviszi a hátán, és külön öröm a befejezéskor vérbe fagyva látni korábbi barátainkat.

Dragon Age: Witch Hunt

Morrigan volt a játék valószínűleg legjobb karaktere, és a sztorija se zárult le teljesen. Ez a modul az ő szálát hivatott tovább vinni, de nagy csalódással kellett tudomásul vennem, hogy a befejezés legalább annyira semmitmondó, mint az előző volt, sőt talán még annál is inkább. Nem tudom, mennyire számított a korábbi kapcsolatom vele, de semmit, abszolút semmit nem sikerült megtudnom, csak bedobtak egy alibi-misztikumot, és újra elváltak útjaink. Nem ezt vártam, ez így kevés, nagyon kevés, és másodjára eljátszva még a lelépés sem éppen hatásos. Többet érdemelt volna egy ilyen semmiből előhúzott misztikumnál a karakter, és nagyon remélem, hogy egyszer valamilyen formában még fogják folytatni a karakterét, mert így elválni sokkal rosszabb volt, mint az alapjáték váratlan, de tulajdonképpen alaposan előkészített, megindokolt búcsúzása.

A végét leszámítva egyébként maga a modul kifejezetten jól sikerült. Kapunk három új társat, akik szórakoztatóak, sokat beszélgetnek, ezúttal már hármasban is, és viccesek, érdekesek. A helyszínek változatosak (az a kevés, ami van), a sztorinak sikerül érdeklődést fenntartania, a főellenség is elég érdekes alak, szóval szórakoztató 1-2 óra vezet a csalódást okozó végkifejlethez.

Dragon Age: Awakening

Ezt hagytam a Dragon Age-etap végére, ami talán nem volt a legjobb ötlet, mert így kicsit illúzióromboló volt látni, hogy amiket új helyszíneknek hittem pl a Witch Huntban, azok valójában innen lettek átemelve... Lusta Bioware, nagyon.

Egyébként meg a kieg kicsit olyan, mintha a DA2 előszele lenne (bár ezzel még nem játszottam, de leírások alapján): társakkal nem lehet bármikor beszélni és némely helyszínt újrahasználtak (a városon kívüli farm volt a legfeltűnőbb, sőt talán az egyetlen).

A történet...hát, furcsa, néhol érdekes, de valahogy szerintem még korán jött a... másik oldal emberibbé tétele, erre szerintem inkább teljes játékot kellett volna áldozni, nem egy kieget. Azért nem volt rossz, a főellenség meg elég emlékezetesre sikerült. Gusztustalan, a legkevésbé sem fantasy, de emlékezetes ("Hell, I'd still hit it.", mondaná szöszi hercegünk :) )

A játékmenetben viszont egyértelműen tetszett a vár fejlesztése. Oké, hogy az NwN 2-ből vették át (kissé egyszerűsítve, megjegyzem), de attól még szórakoztató. Csak kár, hogy igazán jelentősége szerintem nincsen, legfeljebb a végén kapunk pár extra eszközt, ha megfelelően döntünk.

Ja ha már döntések: kevés választási lehetőséget láttam, és igazából egyiknek se láttam közvetlen hatását, csak a végén említették meg esetleg. Az alapjátékban érezhetően nagyobb súlya van a döntéseinknek, itt ezt nem igazán éreztem.

Ami még nem tetszett, az ennek a véres-gusztustalan vonalnak az erősítése, az egész broodmother-koncepció továbbgondolása, ami áthatotta a játékot. Az új ellenfelek, az egész játék kicsit mocskosabb hangulata, nem igazán nyerő számomra.

Ugyanakkor voltak kifejezetten szórakoztató, érdekes történeti részek, a mocsár és a falu sztorija tök jó volt, de még az erdőben az elf csaj esete is egész érdekes lett.

Volt két küldetésszál, ami viszont külön kiemelést érdemel: a városban az "árvák" sztorija eleinte még érdekes volt, de aztán már rövid úton fárasztó ide-oda rohangálássá vált, és ráadásul nem is lett semmi érdemi lezárása (békítésül virágot adtak, és ennyi?). A mocsárban a szerelmespár története alapvetően egész érdekes, különösen úgy, hogy az egész hely halott háttere milyen keserédes kontrasztot alkot a romantikus szállal, csak kár, hogy mindez egy nagyon unalmas fel-alá rohangálásban testesül meg, aminek ráadásul megintcsak nincs igazán érdemi jutalma.

A karakterek. Hát, láttunk már jobbat, Bioware-től is, mástól is. Látszólag érdekesnek kellene lennie mindegyiknek, de valahogy... valahogy mégsem. Nem ismerjük meg őket eléggé, kicsit olyan érzés, hogy pár vonallal felfestették őket, megvolt az elképzelésük róluk, a hátterükről, de mintha nem lett volna elég tér, vagy elég idő a kifejtésükre. Van pár mókás beszélgetés most is, különösen feltűnő, hogy a város egy fix pontján mindig elkezdtek beszélni, de igazán nem sikerült emlékezeteset alkotni, legalábbis hozzám nem nőttek hozzám.

Szóval kicsit olyan suta ez a kiegészítő. Vannak jó pillanatai, játszatja magát, meg szórakoztató, jó móka a kastélymenedzselés, a felfedezés, néhány rejtett jutalom is vár minket, de úgy összességében nem érződik annyira nagyléptékűnek, mint az alapjáték, kevés emlékezetes pillanatot nyújt.

Mortal Kombat (2011)

2011-04-24T11:56:00.000+02:00

Cirka 10 év telt el, mióta utoljára játszottam Mortal Kombatot. Az első három résszel rengeteget játszottam, főleg talán a hárommal. Aztán a negyedik rész a kezdetleges 3D-vel már nem igazán nyerte el a tetszésemet, majd a további részek már nem jelentek meg PC-re. Tavaly vettem egy Xbox 360-at, és akkor sejtettem, hogy kell egy verekedős játék is. Akkor a Tekken 6 mellett döntöttem, egész egyszerűen azért, mert a Mortal vs DCU-féle "kiherélt" Mortal valahogy nem volt az igazi. Nem vagyok egy szadista állat, de Mortal Kombatot kb nulla vérrel kiadni olyan, mint virslit enni ketchup/mustár nélkül, mint meccset nézni sör/üdítő nélkül, mint rockzenét hallgatni letekert basszussal: lehet ugyan, de nem érdemes, nem az igazi. Másrészt akkor már lehetett hallani az "új" Mortalról, ami újraindítja a sorozatot, visszanyúl a gyökerekhez, és akkor már megvártam. Mit ne mondjak: érdemes volt. Az új Mortal Kombat minden MK-rajongó szívét el fogja nyerni, egy közel tökéletes élmény.

Kezdjük a karakterekkel: már itt is visszatértek az igazi, klasszikus karakterekhez, akiknek túlnyomó többsége már szerepelt az első három felvonásban is: a teljesség igénye nélkül lesz itt Sub-Zero, Scorpion, Kano, Kabal, Stryker, Reptile, Raiden, Kung Lao, Liu Kang, Sindel, Sonya, Kitana, Mileena, Jade, Noob-Saibot, Smoke, Cyrax, Sektor, Sheeva, Shang-Tsung, Nightwolf, de a későbbi részekből is megjelenik azért Quan-Chi és Ermac, akik talán az MK4 idején léptek be az univerzumba - és akkor talán fel is soroltam mindenkit. A főellenfél pedig ki más lehetne, mint Shao Kahn, de előtte persze Goro, sőt Mutaroo is feltűnik, a két négykarú.

Ha már itt tartunk, essünk is túl a játék két említésre érdemes hiányosságán: az egyik, hogy Kintaroo, a kentaur sajnos csak a sztori mód egyik átvezetőjében jelenik meg, ellenfélként nem találkozunk vele. Ennél nagyobb szívás az, hogy Shao Kahn a sztori módban irreálisan aljas főellenség lett: a legtöbb támadása alatt egyszerűen automatikusan blokkol anélkül, hogy megakadna az ő támadása. Ez pedig hihetetlen ócska húzás: nem elég, hogy iszonyat nagyot sebez, és sok az élete, még sokszor gyakorlatilag halhatatlan is... Így aztán nem marad más hátra, mint hogy mindenféle ócska, szívszorítóan aljas trükkel próbáljuk meg lenyomni. A furcsa az egészben, hogy árkád módban sokkal könnyebb, sokkal ritkábban blokkol, csak a sztoriban lett ilyen aljas.

Na és akkor ezzel kábé ki is fogytunk a hiányosságokból, a hibákból. Minden más: perfekt. Kezdjük a grafikával. A hátterek gyönyörűek, élettel teliek, és sok-sok régi pálya visszaköszön: elátkozott erdő, híd, aréna... Egy csomó régi, jó ismerős, ezúttal gyönyörű 3D-s megjelenítésben - de a játékmenet szerencsére maradt 2D. Nincs félrelépés, vetődés, meg hasonló 3D-s húzások, minden olyan, mint régen, a 3D-s mánia előtt, és ez így van jól. A karakterek is gyönyörűek, mind desingban, mind részletességben, az meg külön látványos, ahogy harc közben sérül a ruházatuk, illetve ők maguk is. Véresen, ahogy az kell.

Ja igen, a játék véres lett. Nagyon, morbid, irreális, eltúlzott módon, ahogy azt a Mortaltól el is várhatjuk. A kivégzések sokszor már-már nevetségesek, épp ezért nem is lehet igazán komolyan venni őket. Viszont eszméletlenül királyak, erre nincs jobb szó.

A brutalitás ezúttal játék közben is megjelenik, az X-Ray mozdulatoknak köszönhetően. Harc közben töltődik egy sáv, ami maxra érve lehetővé teszi a különleges, röntgen-támadások bevetését, amelyek különösen brutális belső sérüléseket mutatnak, masszívan belassítva, röntgenkép-szerűen. Ezek is minden karakternél másképp néznek ki természetesen, és még az aktiválásuk is másképp lehet: van, akinek távolsági támadás, másnak közelharci, de olyan is van, hogy levegőből kell indítani, vagy épp az ellenfélnek meg kell támadnia a karaktert, hogy elindulhasson a brutalitás.

A harcrendszerbe annyira nem mennék bele, legyen elég annyi, hogy a korábbi részekkel nagyjából összhangban van, aki ott emlékszik a mozdulatokra, az itt is nagyjából otthon lesz. Egy dolgot meg kell azért említeni: a 2v2 harcokat, a "Tag Teameket". Ekkor két karaktert irányíthatunk, felváltva, és amíg az egyikkel éppen bunyózunk, a másikat akár egy-egy támadás erejéig is behívhatjuk. Sok taktikázásra ad lehetőséget ez a mód, én még nem is nagyon merültem bele, először 1-1 karaktert is elég kitanulni.

Amiben a játék alaposan kitett magáért, az a tartalom: adott egy sztori mód, egy klasszikus játéktermi torony, többféle online mód, sima 1v1 harcok, gyakorló mód, különféle minijátékok: Test Your Might (MK1 gombnyomogatós, tárgytörős módja), Test Your Strike (kb mint az előző, csak itt egy sávban kell tartani egy ideig csapás előtt a mérőt), Test Your Sight (Itt-a-Piros játék), Test Your Luck (véletlenszerű harci körülmények), és a Challenge Tower. Ez utóbbi egy 300 szintes torony, telinyomva mindenféle agyament minijátékkal, különleges harci helyzettel, ami sokszor még a játékmotort is másképp használja, mint a sima bunyó esetében. Ölj meg egy zombit, mielőtt kiszorít a képernyő szélére, csak a fénysávban támadhatod az ellenfeled, ölj meg 25 ellenfelet távolsági támadással, stb, stb. Olyan agyament marhaságok is vannak, mint amikor Mileena ellen kell küzdenünk, aki csak egy játékmackót akarna odaadni nekünk, ami végig a kezében van harc közben. Komolyan, néhol nagyon elgurult a fejlesztők gyógyszere, mókás, változatos, addiktív játékmódokat találtak ki.

A sztori mód is megér egy misét: kifejezetten hosszú, változatos, és a korábbi MK-részek történetét lehet benne bejátszásokkal sűrűn tűzdelve végigküzdeni. Meglepően szórakoztató, és MK-rajongók számára még a történet is érdekes lesz, ahogy az egyes karakterek rövid elősztoriját is megismerjük, és olyan régi eseményeket élünk át, amit az MK2-3 környékén csak itt-ott olvashattunk. Mintha csak egy interaktív MK-filmet néznénk, 8-10 órán keresztül. A harcok és a bejátszások között a kamera folyamatosan vált, csata után beközelít a karakterekre, csata előtt kizoomol a normál harci nézetre, teljesen profi módon. A karaktereket folyamatosan váltogatja a történet, egy-egy harcossal olyan 4-5 csatát kell lenyomnunk, mielőtt jön a következő.

Szóval mind a sztori mód, mind a torony hosszú időre ad kihívást, emellett még kreditet is gyűjthetünk, amivel különböző extrákat, alternatív jelmezeket, kivégzéskódokat nyithatunk meg. De még itt se elégedtek meg egy mezei kis menüvel, nem, ehelyett kaptunk egy bazinagy kriptát, amiben FPS-nézetben járkálva lehet a holttesteket mindenféle morbid módon megnyitni, és akkor kapjuk (véletlenszerűen) az extrákat. Emellett egy toronyba bemászva nézhetjük meg a harcosok kinézetét, történetét, statisztikáit. Nagyon profi az egész, süt belőle az igényesség.

Ahogy a játék egészéből is: egy maximálisan profin kivitelezett, iszonyat sok tartalommal megpakolt, a régi időkre emlékeztető Mortal-játék született, amire megérte várni. A grafika, a hangok, a zenék, az extrák, a játékmódok, a sok-sok kis apróság egyszerűen fantasztikus egyveleget ad. Mortal-rajongóknak kötelező, verekedős játékok szerelmeseinek erősen ajánlott.

Évzárás - 2010.

2010-12-24T18:41:00.000+01:00

Az utóbbi pár napban pótoltam néhány lemaradást (tessék visszanézni!), most pedig ideje megejteni a 2010-es év zárását. Személyes és játékos szemmel nézve egyaránt. Ha van kedved, nézz be!

Csakúgy, mint tavaly, idén is személyes összefoglalóval szeretném kezdeni. Érzésem szerint nem szoktam túlzásba vinni a magánügyek kitárgyalását a blogon, de évente egy alkalommal jólesik összefoglalni. Akit csak a játékok érdekelnek, az ugorjon pár bekezdéssel lentebb, a szaggatott vonal alá!

2010 számomra a változások éve volt. Sok dolog történt, szerencsére túlnyomórészt olyanok, amikre elégedetten gondolok vissza.

Kezdődött minden januárban, amikor is megkerestek az iPontól egy ajánlattal: lenne-e kedvem az oldalra írni játékteszteket. Mivel egy ideje már írtam pályázatokra cikkeket, így ez egy nagyon kedves meglepetés volt, iszonyú jó érzés volt, hogy az írásomat egy elég ismert oldal szerkesztője kikerülésre érdemesnek tartotta, így természetesen nem utasítottam el a lehetőséget (ezúton is köszönet egyik olvasómnak, aki közbenjárt ügyemben! :) ). Azóta már jópár cikket sikerült leadnom, és bár az ingyenes MMORPG-k nem számítanak kimondottan a szívem csücskének (sok a szenny, na, mit tagadjam?), az év második felében pedig megcsappantak a megbízások, azért az nagyon jó érzés, hogy elindultam azon az úton, ami talán komoly(abb) cikkíráshoz is vezethet.

Április környékén jött a következő nagy változás: vettem egy Xbox 360-at, ezzel csatlakoztam a konzolosok "családjához". Ezt a döntésemet azóta sem bántam meg, a kényelem, a megbízhatóság, az egyszerűség és a nagyobb játékkínálat ellensúlyozza az esetlegesen gyengébb grafikát. Azóta a legtöbb, számomra érdekes konzol-címet bepótoltam már (Fable II, Brütal Legend, Gears of War 2, Tekken 6...), bár leírást nem mindegyikről készítettem.

Május környékén egy mások számára unalmas, számomra viszont fontos eseményen sikerült végre túlesnem: letettem a közigazgatási szakvizsgát, ami cirka egy hónap intenzív tanulást, és ennek ellenére masszív szívásokat jelentett... A végeredmény azonban sikeres lett, végre eltűnt ez a régóta fenyegető árny a fejem fölül...

A szakvizsga környékére datálható mégegy nagy változás: levágattam a hajam. :) Az olvasók közül csak kevesen ismernek személyesen, így nem sokan tudják, hogy hosszú, nagyjából vállig érő hajam volt, amitől aztán komoly elszántsággal megszabadultam - ideje volt, azt hiszem, kellett már a változás. A fodrásztanuló lányka zavarodottan szabadított meg tincseimtől, amik utána a fodrásztanodában maradtak kelléknek. Hogy a gyakorlati oktató tanárt idézzem: "Majd gyakoroltok rajta hajfestést, melírt, meg ilyeneket." ...... Szóval azóta festem a hajam, távolról. :)

Az év hátralévő része relatíve eseménytelenül telt: a kormányváltás meg a szerkezeti átalakításokról szóló pletykák miatt a kollégáim egy része nyártól kezdődően szépen elvonult nyugdíjba, aki csak tehette, én meg maradtam itt. Év végére jött a java, és anélkül, hogy sok érdemi információt elárulnék ország-világ előtt megjegyezném, hogy a közigazgatás átszervezését átélni nem tartozik azon dolgok közé, amiket jó szívvel ajánlanék bárkinek...

Őszre jutott még egy újabb játékos témájú esemény: miután a tőlem kb 10 percre lakó haveromnál kipróbáltam a Guitar Hero valamelyik részét (gitárral, természetesen), nem tudtam megállni, hogy ne ruházzak be én is egyre, egész pontosan egy Guitar Hero Metallicára (gitárral, természetesen). Az évek óta élő őrülettel szemben kétkedőket én is csak meggyőzni próbálhatom: ez bizony tényleg akkora móka, mint ahogy azt sokan mondják! Főleg - természetesen - többen, egymás mellett játszva. Nem, közel sem olyan reális, mint egy gitár, ezt fel lehetne hozni ellene. De itt nem is ezen, hanem a nagybetűs SZÓRAKOZÁSON van a hangsúly, mikor első nekifutásra el lehet játszani pl a Metallicától a Master of Puppets-t, és nem kell ehhez hónapokat gyakorlással tölteni. Jó móka, higgyétek el, én csak ajánlani tudom.

És akkor az év végére még kapcsolatok terén is rámmosolygott a szerencse. :) Jelenleg korai lenne még bármit is írni, meg különbenis. Így csak remélni tudom, hogy az a mosoly nem csak egy udvarias fogvillantás volt - de ez még a jövő zenéje. :)

Zárjam hát optimistán az évet: ennél rosszabb sose legyen!

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ideje hát rátérni a játékokra, ha már alapvetően egy játékos blogról van szó, nemde?

Az idei évet nálam két dolog határozta meg játékok terén: egyrészt sikerült kicsit utolérnem magam érdekes/fontosabb játékok terén, és relatíve sok idei játékkal is tudtam játszani, nem halasztottam mindent el. Annyira... Másrészt pedig a konzolból adódóan ki tudtam próbálni néhány olyan címet is, amikhez eddig PC-s játékosként nem volt, nem lehetett szerencsém. Kezdjük is ez utóbbiakkal, gyártási évtől függetlenül:

Régebbi konzol-exkluzív címek

Fable II - Sokat fejlődött az elődhöz képest, több a lehetőség, kényelmesen bele lehet feledkezni hosszú-hosszú órákra, de azért alapvetően megmaradt Fable-nek. Egyszerűsödött a harcrendszer (nem mintha az előd olyan iszonyú bonyolult lett volna), és méginkább eltolódott a hangsúly a hangulatteremtés, a mesélés felé. Kár, hogy pont a sztori olyan gyenge lett, amilyen.

Too Human - A Too Human egy erősen kétarcú, igen egyedi játék. Nem teszi könnyűvé, hogy megszeressük: eleinte iszonyat nehéz, emellett frusztráló hülyeségekből is jutott (átugorhatatlan, hosszú halálanimációk, semmi lehetőség manuális gyógyulásra). A különleges, germán mitológia/scifi-keverék hangulat és történetmesélés, az iszonyatosan eltalált, összetett karaktertápolás azonban egy idő után könnyen magával ragad - én legalábbis imádtam minden tagadhatatlan baklövése ellenére is.

Tekken 6 - Végre, annyi év után újra tudtam verekedős játékkal játszani, ami még szimpatikus is (a Street Fighter IV nem az PC-n). A Tekken 6-ot áthidaló megoldásnak szántam az új Mortal Kombat megjelenéséig, de meglepő módon magába szippantott, és újra előhozta a régóta bennem szunnyadó verekedős játék-rajongót. Azért az új Mortalt még nagyon várom.

Brütal Legend - Metáááál!!! A játékipar egyik legkülönlegesebb játékmenet-evolúcióját bemutató program, frenetikus 70-es, 80-as évekbeli metál és hardrock-hangulattal, gyönyörűen stílusos látványvilággal, és Tim Schaeferes humorral. Kihagyhatatlan darab, ha megbizserget a fémhúrok rezdülése. Nem tökéletes, mint a Psychonauts volt, nade melyik másik játékban találsz ilyen formában tálalt tömény zeneimádatot?

Gears of War 2 - Jobb, szebb, változatosabb, sztoriban sokkal erősebb, mi kell még? Ha az előd nem is tetszett, X360 tulajként erősen ajánlott kipróbálni. Tökéletesítette az előd által lefektetett alapokat, ha így folytatódik a trend, akkor a harmadik rész valami eszméletlen tökéletes akciójáték lesz.

Régebbi játékok, amikkel idén játszottam

Dragon Age - Be kell vallanom, a megjelenéshez közelítve, és utána az első véleményeket olvasva nem fűztem nagy reményeket a játékhoz. Talán pont az alacsony elvárások miatt, de a végeredménnyel összességében elégedett voltam. Az utóbbi évek valószínűleg legnagyobb tartalommal ellátott, számtalan aprósággal, ötlettel telipakolt játékát hozta a Bioware, ami talán - le merem írni - a legjobb játéka a Baldur's Gate 2 óta. Sajnos közel sem tökéletes, lehetne kevesebb a harc, meg kicsit komolyabb a szerepjáték-érzet, nameg ötletesebb a felépített világ, de azért így is élveztem szinte minden percét annak a cirka 70 órának, amit egy végigjátszással beleöltöttem. Sok-sok apróságra odafigyeltek, emberesen megpakolták a játékot tartalommal, a társak hálózata is érdekes lett, egyszóval kifejezetten jó játék. Ha tavaly játszom vele, akkor jó eséllyel év RPG-je lehetett volna.

Need for Speed SHIFT - Erről nemrég írtam lelkendezve, egy számomra iszonyatosan eltalált játékélményű, vad, erőteljes autóverseny. Várom a folytatást!

Dirt 2 - Szintén nemrég írtam róla. Bár határeset a kategória, tudtommal 2009. végén jelent meg. Ha több pályát raknak bele, ha több a rally-szerű verseny, ha kihagyják ezt a deszkás-szarságot, akkor sokkal de sokkal jobb játék lehett volna. Így azonban felejtős.

Borderlands - Emlékeim szerint ez sem idei játék. Az FPS és a cuccgyűjtős akció-RPG-k keverékét már a Hellgate London óta szeretem, itt nyakon öntötték mindezt egy nyílt világgal és enyhe Fallout-beütéssel (bár annál jóval őrültebb, ami azért nagy szó!). Kicsit monoton tud lenni, nade melyik akció-RPG nem? Nagyobb gond, hogy néhol eléggé kiegyensúlyozatlan, könnyen lehet olyan helyzetbe kerülni, hogy továbbjutni nem tudunk, meghalni annál inkább, visszamenni megint nem, és akkor szívás van, de nagy. Kár, mert egyébként nagyon jó móka.

Puzzle Quest - Látszatra egyszerű, valójában meglepően összetett kikapcsolódós játék, ami előtt simán el lehet tölteni órákat úgy, hogy észre sem vesszük. Vigyázzatok vele!

Flatout: Ultimate Carnage - Flatout 2, feljavított grafikus motorral, enyhén kibővített tartalommal Kell ennél többet mondani? Abszolút roncsderbi, autós törés-zúzás, gőzkieresztés bosszantó napokon.

Magic - The Gathering: Duels of the Planewalkers - Xboxon játszottam, bár PC-n is megjelent idén. A népszerű Magic kártyajáték egyik legjobban sikerült adaptációja, masszív agyalások hosszú óráit nyújta a műfaj szerelmeseinek. Csak kár, hogy saját pakligyártás nincsen.

Tomb Raider Underworld - Egy kifejezetten jól sikerült Tomb Raider-rész. Többszörösen összetett fejtörők, még éppen jól belőtt nehézség, a kelleténél kicsit több harc, de bátran felvállalható, igényesen kidolgozott Lara Croft-kaland. Kíváncsi leszek az újraindított sorozatra!

Lego Batman - Tipikus Lego-játék: bájos humor, enyhe platform-részek, ötletes pályafelépítés, könnyed szórakozás 20-30 órára.

Pure - Időnként bosszantóan nehéz, máskor irreálisan látványos quad-futam, amit ha nem mellékelnek az Xboxhoz, valószínűleg ki sem próbálok, így azonban jó szórakozás volt, amíg a "nagyobb" játékok megérkeztek.

..plusz még biztosan kihagytam valami(ke)t, de a fontosabbakról talán írtam.

2010-es játékok

És akkor elérkeztünk az idei játékokhoz. 2010 nem volt a legerősebb év, de azért jött pár olyan cím, amire évek múlva is emlékezni fogunk.

Alan Wake - Rögtön az első ilyen az Alan Wake. Tipikus Remedy-játék: a játékmenet tulajdonképpen rém egyszerű (lásd még: Max Payne), a körítés, a sztori, az elrejtett apróságok, az igényes kivitelezés azonban bőven kárpótol ezért (lásd még: Max Paxne 2). Aki szereti Stephen King írásait, az különösen élvezheti, hisz nagyon sok hasonlóságot lehet felfedezni az író munkássága és az Alan Wake története, helyszíne, szereplői, világa között. Szomorú, hogy a pénztáraknál nem fogyott jól, az ilyesmi, rejtett mélyebb tartalommal, igényességgel ellátott játékok a kritikai sikerek mellett jó lenne, ha a változatosság kedvéért néha eladásokban is jól szerepelnének...

Alpha Protocol - Többször is írtam az Obsidian kicsit sutára sikerült gyerekéről, ami szerintem igazi kultjáték lesz. Teli van hibákkal (ócska pályatervezés, bugok, csúnya grafika, animációk), ugyanakkor ezért bőven kárpótol a zseniális C&C-rendszer, a döntések és hatásai. Egyetlen játékot sem láttam még, ahol ennyire szerteágazó lehet minden döntésünk hatása, ilyen iszonyatosan szövevényesen építették fel a játék vázát. Csak ehhez persze kicsit is el kell mélyedni a játékban, nem elég egyszer ímmel-ámmal végigszaladni rajta... Három teljes végigjátszás és egy negyedik folyamatban lévő után elmondhatom, hogy egy ilyen játéknak helye van minden komoly szerepjátékos gyűjteményében, nálam pedig stabilan befészkelte magát legalább a Top 10-be, vagy még föntebb is. Zseniális.

Fable III - Tökéletesített Fable II. A legfőbb hibát, a bugyután tálalt történetet javították, technológiailag is kicsit helyrerázták (értsd: szebb és jobban fut), egy picit alakítottak a karakterfejlesztésen, egy picit komolyabbra vették a hangulatot, előre lökték még párszáz évvel a kort, ahol járunk, adtak hangot a főszereplőnek (ideje volt már!), de alapjában véve ez még mindig ugyanaz, mint az előző etapban. Akinek az tetszett, ezt se hagyja ki - én meg már előre várom, mennyien fogják lebutított konzolszarnak tituálni, ha megjelenik PC-re (HA egyáltalán).

Halo Reach - Sose játszottam Halóval, sose vonzott a világa, ennek ellenére a Reach magával ragadott. Ezt pedig egy dolognak köszönheti: a fergetegesen eltalált harcainak. Iszonyú élvezetes tűzpárbajok, okos ellenfelek, apró, nüansznyi taktikák, sok-sok mozgás - legutoljára talán valahol a Quake 1 környékén élveztem ennyire harcot FPS-ben. A Halo alternatívát mutat a modern FPS-műfajba belefásultaknak: így kell minimális scripteléssel igazán élvezetes játékot gyártani, ami nem a kacsalövészetre, a bemagolt pályákra és ellenfél-pozíciókra épít, hanem az igazi, adrenalinpumpáló, változatos, kiszámíthatatlan csatákra. És akkor még a változatos, addiktív multiról nem is beszéltem... Szóval lehet szidni, meg a felhajtással magyarázni a sikereit, de az igazság az, hogy a Halo (Reach) igenis szuper játék, amit nem csak a név meg a hype adott el. De a páncélos űrkatonák akkor is bénák. :P

Alien Swarm - Meg kell emlékezni legalább pár sor erejéig erről az ingyenes apróságról, ami tulajdonképpen egy felülnézetes lövöldébe oltott Left4Dead. És ugyebár ingyen van, megjelenéskor jópár órát könnyedén beleöltöttem annak ellenére, hogy nem vagyok egy nagy multis.

Mass Effect 2 - Az első részt sokat támadtam, fájóan otromba hibái, átgondolatlan designeri döntései miatt. A második rész tanult az előd hibáiból, és sikerült egy élvezetes TPS-t gyártani, minimális RPG-elemekkel. Változatos mellékküldetések, érdekes szereplők, a végefelé érdekesen visszaütő döntések jellemezték. Tulajdonképpen olyasmi volt, mintha egy kevés szerepjátékot adtak volna a Gears of Warhoz: egy korrekt fedezékharcos lövölde. Szerepjátéknak csak erős fenntartásokkal nevezhető, játéknak viszont legalább jó.

És akkor következzék a 2010-es Év Játéka, (számomra) aaaaaa.....:

Lara Croft and the Guardian of Light

Bizony, ez a játék ennyire levett engem a lábamról. Egy tökéletes formában tálalt, iszonyúan szórakoztató Tomb Raider-mellékág, zseniálisan összetett, változatos, ötletes pályatervezéssel. Kár, hogy a történetre nem feküdtek rá kicsit jobban, mert ezt leszámítva a játék fergetegesen jó móka, akár szólóban, akár párosban. Nade lelkesedtem már miatta eleget korábban, tessék kipróbálni, ha még nem tettétek!

+Ráadás, avagy ami kimaradt:

Fallout New Vegas - Ezt a játékot még nem próbáltam, de leírások alapján simán jobb, mint a sima Fallout 3. Az Obsidian-védjegy fagyásokat, bugokat illetve a manapság divatos DLC-hegyeket figyelembe véve azonban halasztást kap tőlem, majd talán jövő ilyenkorra begyűjtöm a kikalapált-kibővített Év játéka kiadást, addig is még az elődöt is rendesen be kellene pótolnom. Mindenesetre mások véleménye alapján sikerült egy olyan játékot alkotni, amit az igazi szerepjátékosok is jobban élvezhetnek, egy komolyabb, érettebb, intelligensebb Falloutot. Mindenképpen ki fogom próbálni idővel...

OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO

Nem maradt más hátra, mint hogy megköszönjem éves látogatásaitokat, hozzászólásaitokat, kattintásaitokat! :) Kívánom, hogy legyen Boldog Karácsonyotok, és mivel idén már nem fogok írni, ezért a 2011-es év hozzon számotokra sok-sok játékkal és kikapcsolódással töltött, boldog órát! :) Remélem jövőre is megtiszteltek engem figyelmetekkel, én itt leszek!

Leon

Puzzle Quest

2010-12-24T09:34:00.000+01:00

Kőcserélgetős, színpárosítós játék. Izgalmasnak hangzik? Nem, mi? És ha megdobjuk kis RPG-elemekkel, párbajokkal, küldetésekkel, ostromokkal, szörnyharcokkal? A Puzzle Quest ezt kínálja, irtó addiktív formában.

Biztosan ismeritek a Bejeweled-szerű játékokat. Adott egy nagy tábla, rajta egy halom színes kaviccsal, amiket felcserélgetve kell csoportokat alkotni, hogy azok eltűnjenek. Leggyakrabban édesanyák vagy lánytestvérek/barátnők kedvencei ezek, egy "hardcore gamer" nem alacsonyodna le idáig (peersze, te sose próbáltad még, mi? :) ). Na de mi van akkor, ha az alap játékmenetet alaposan kibővítjük, összetettebbé tesszük? A Puzzle Quest pontosan ezt csinálja.

Adott egy világtérkép, adott egy hős, várak, küldetések, feladatok, szörnyek. Kutathatunk varázslatokat, befoghatunk hátasokat, ostromolhatunk várakat, gyárthatunk tárgyakat, vehetünk/kaphatunk kincseket, tápolhatjuk karakterünket, összeállíthatjuk varázslatlistánkat, és így tovább... A lehetőségek nagy részét azonban szokásos "reális" harcrendszer helyett ezúttal kőcserélgetős módon oldhatjuk meg.

Nade hogyan lehet összehozni a szörnyek ölését és a sima kőcserélgetős játékmenetet? Roppant egyszerűen: az ellenféllel felváltva "léptek" a pályán. A színes kövek különböző típusú manákat jelölnek, amelyekből varázslatokat süthetsz el: támadásokat, gyógyításokat, tápolásokat, stb. A harctéren elszórt koponyák párosításával pedig közvetlenül is sebezheted az ellenfelet, ahogy ő is téged. Amelyikőtöknek előbb fogy el az élete, az veszített. Persze ha te veszítettél, még nincs vége mindennek, lehet újra próbálkozni, a begyűjtött tapasztalati pontot (lila csillag) és pénzt (aranykupac) megtartod.

És ennyi, erre az egyszerű ötletre épül az egész játékmenet, ezek variációiból állnak a különféle kihívások. Az ostromok például nagyobb életerejű ellenfél ellen szólnak. A varázslatok kutatásához tekercseket és manapontokat kell gyűjteni (itt nincs ellenfél). A tárgyak gyártásához kalapácsokat és üllőket kell szedni. A szörnyek befogásához fix logikai feladványt kell megoldani.

A dolog nagyszerűsége egyszerűségében rejlik: egy-egy csata pár perc alatt lerendezhető, emiatt könnyen esünk a "csak még ezt gyorsan lenyomom"-kijelentések csapdájába. A játékmenet pedig kellően sok lehetőséget tartogat ahhoz, hogy többnek érezzük egyszerű kőcserélgetős játéknál, hisz minden megnyert csata, minden szerzett zsákmány, minden meglépett szint a fejlődés érzetét nyújtja, és nem csupán "öncélú kikapcsolódás".

A Puzzle Quest pont emiatt olyan addiktív: egyszerű, ám mégis összetett játék.

Too Human

2010-12-23T08:04:00.000+01:00

A Too Human a kettősség tökéletes megtestesítője: nagyon könnyű utálni, nagyon könnyű imádni, sőt akár egyszerre érezni mindkét érzést.

Ezt a kettősséget igyekeztem visszaadni, mikor az alábbi szösszenetet írtam. Nézzétek el a slendrián stílust, eredetileg nem ide szántam az írást. A játék iránti érzéseket viszont elég jól visszaadja.

Ez a játék szar. Négy, egyenként kb két-háromórás pálya, ami végig szinte ugyanúgy néz ki. Kb fél tucat ellenféltípus, meg esetleg színesített változatuk. Zavaros történet, ami ráadásul (mivel trilógiának készült) be sincs rendesen fejezve, az északi mitológiák ismerete nélkül alig élvezhető. A harc nehéz, elsősorban amiatt, mert nincsenek gyógyitalok, sem automatikus gyógyulás - ehelyett az ellenfelekből és tereptárgyakból véletlenszerűen eső gyógyító izéket kell felszedni. A halál utáni jelenet (leereszkedik egy valkűr, hogy felvigyen minket a Valhallába) jó fél percig tart, átugorhatatlan, majd folytathatjuk, mintha mi sem történt volna.

Ez a játék zseniális. A harcrendszer egyszerűnek tűnik, de még órákkal később is rájöhetünk apró nüanszokra, technikákra, amik segíthetnek. A duálkaros irányítás eleinte nehezen szokható, de rövid idő alatt rá lehet érezni, és onnantól hihetetlen kényelmes. A tárgyak és karakterek tápolása sokszínű, jól összetett, sok variálásra van lehetőség (gyűjtögetés, rúnák, charmok miniküldetései, tervrajzok, képességfa két oldalon keresztül). A világ high-tech környezetbe öntött északi mitológia (Baldur, Tyr, Loki, Odin stb), a sztorit pedig profin megrendezett, hangulatos, nem szájbarágós jelenetek mutatják be. A kamera gyakran valamilyen filmszerű pozícióból mutatja az eseményeket. A nagy kihívás miatt folyamatosan más-más módszereket próbálgat az ember, skillpontokat oszt újra, más kasztok indításán agyal. A tápolás, az egyedi környezet, a kihívás nagyon könnyen függővé teszi az erre fogékonyakat.

Szóval... Lehetett volna zseniális klasszikus, ha a pályákat kisebb és változatosabb részekre szedik, ha többféle ellenfelet raknak be, akik jobban váltogatják egymást, ha a nehézséget kicsit lentebb veszik, vagy normális gyógyítási lehetőségeket adnak, és nem csak a szerencsére bízzák. Így azonban inkább csak egy elveszett lehetőség a játék...

Asszem indítok egy másik karaktert, csak amíg kipróbálom. Talán öngyógyító Bioengineert. Vagy kiegyensúlyozott Championt. Vagy lőfegyveres Commandót. Azt hiszem mindet ki kellene próbálni. Aztán eldöntöm melyiket viszem ötvenig, és melyikkel próbálok elit páncélszettet farmolni.

Picsába, de utálom ezt a játékot. :)

70% (+/-20%)

Mass Effect 2 + Mass Effect 1

2010-12-22T14:25:00.007+01:00

Na kérem szépen, ilyesminek kellett volna lennie az első résznek és akkor nem morogtam volna (annyit). A Mass Effect 2 egy korrektül összerakott, átgondolt, minden téren igényesen kidolgozott akciójáték minimális szerepjáték elemekkel.

(Figyelem! A napokban egy halom játékírás fog felkerülni az oldalra, régebbiek-újabbak, hosszabbak-rövidebbek vegyesen, majd valamikor Karácsony környékén jön az évértékelés! Érdemes gyakran visszanézni, és előző bejegyzéseket is átfutni!)

A játék felépítése engem teljesen magával ragadott. Elég hamar megtudjuk, mi a célunk, és onnantól igazi profi módjára módszeresen felkészülünk:

- elintézzük társaink elvarratlan szálait (marha jól sikerült minisztorikkal, amik többet adnak a karakter jellemrajzához, mint két óra beszélgetés szerintem, ráadásul maguk a karakterek is talán egy kicsit árnyaltabbak, mint korábban)
- felfejlesztjük a hajónkat, fegyverzetünket
- kicsit nyomozgatunk, összeszedjük, amit tudunk az ellenfélről, majd mi döntjük el, mikor indítunk támadást.

Aztán jöhet is a végkifejlet. A fősztori rém egyszerű, de nekem ez a felépítés sokkal jobban tetszett, mintha megint csak úgy sodródtunk volna az eseményekkel, mint a legtöbb játékban. Itt adott egy feladat, és nekünk gyakorlatilag "csak" fel kell készülnünk rá. Kicsit olyasmi, mint a Mask of the Betrayer felépítése volt, bár annál kevésbé függnek össze a történeti szálak.

Aztán, technológiailag is javult sokat a játék. Nemcsak, hogy szebb lett, de jobban is fut, textúratöltögetés sincsen, egyszerűen perfekt a kivitelezés. A helyszínek is sokkal érdekesebbek, és messze igényesebben kidolgozottak, mint az elődben, ahol csak a fő szálhoz kapcsolódó helyek voltak értékelhetőek (és itt szerintem még azok is szebbek lettek). És ráadásul nem is csak grafikailag van jobban kidolgozva, hanem pl a városokat is jobban megtöltötték élettel: egy csomó kisebb-nagyobb beszélgetésbe hallgathatunk bele, amik sokszor kifejezetten szórakoztatóak (a quarian nő és a belé szerelmes, óvatosan puhatolódzó turian, vagy a legénybúcsút tartó haverok, esetleg a bárpultosként szolgáló asari matriárka).

A játék sokkal filmszerűbb lett, a karakterek még az elődnél is többet mászkálnak, gesztikulálnak. Néha már kissé túlzásba is viszik, mikor például beszélek valakivel, egy kérdésnél feláll a székből, sétál egy kört, majd visszaül, aztán a következő kérdésnél ugyanez mégegyszer. De ezekkel együtt is igazán filmszerű lett, amitől a párbeszédek is izgalmasabbak lettek.

Párbeszédből amúgy talán kicsit sok is van - legalábbis akkor, ha maximalistaként az ember mindent végigkérdez, amit csak lehet, ahogy én tettem néhány elszórt informorzsa reményében. Legfeltűnőbb ez pl a quarian hűségküldetésénél volt, ahol négy illetőtől is ugyanazokat végigkérdezhettük, ami elég sok időbe telt. Tetszett ugyanakkor, hogy a párbeszédeket meg is szakíthattuk időnként, paragon/renegade pontokért hirtelen félbeszakítva az eseményeket.

A harc is fejlődött, a fedezékrendszer sokkal kényelmesebben használható, Shephard végre felfogja, hogy mit akarunk, és nem annyira kiszámíthatatlan, mint az elődben. Furcsa volt ugyanakkor, mikor valamit át kellett ugrani vagy fel kellett mászni valahol, és ehhez először a hátát nekidöntötte, majd utána tudott csak visszafordulva átjutni. Kicsit körülményes.

A játék sokkal inkább akciójáték, mint az elődje volt, még a kevés szerepjáték-elemet is kivették: nincs cuccgyűjtés, amit sajnálok, még ha kaptunk is helyette egy kevéske tárgyfejlesztést. Így a harcokkal tömött küldetéseket legfeljebb a megújult hackelés és zártörés színesítheti, amik azonban, mivel már csak harci skillek vannak, így semmilyen skilltől nem függnek, és jutalmul is csak pénzt kapunk az esetek döntő többségében. Zavart kissé, hogy a küldetéseket teljesen elkülönülten kezeli, zömük külön helyszínen játszódik, utána pedig még összefoglaló képernyőt is kapunk, ami kissé megtöri az illúziót, hogy mi itt most egy nagy világban járunk, viszonylag kötetlenül (visszamenni se lehet). A csont lineáris küldetésfelépítéssel tulajdonképpen nem volt bajom, mivel szerepjáték elemek lényegében nincsenek, így olyan nagyon sokat nem is lehetett volna variálni a többféleképpen megoldható feladatokkal.

Sokan szidták a bolygók szondázását, hogy mennyire unalmas. Nekem olyan nagy gondom nem volt vele, mivel küldetések szerencsére nem kapcsolódnak hozzá, így tulajdonképpen elég volt csak időnként egy-két bolygót áttúrni, mikor épp kedvem volt hozzá, és így is meg tudtam venni a fontosabb fejlesztéseket. Jobb ez, mint a Makó, amit kötelező volt használni, ha a mellékküldetésekkel is szerettél volna végezni.

A végjáték megér még egy említést: elvileg itt sok minden hatása érződik, elsősorban annak, hogy melyik társunk hűségét szereztük meg, meg milyen fejlesztéseket pakoltunk a hajóra. Mivel első végigjátszásra természetesen igyekeztem mindent végigvinni, összes társam küldetését megoldani, így olyan sokat ebből nem láttam, minden a legnagyobb rendben haladt. De hallottam olyanokat, hogy itt rengeteg dolog visszaüthet, sokféle végjáték lehetséges. Ki fogom ezt is próbálni, de legalábbis utánaolvasgatok majd, mindenesetre ígéretesnek hangzik. Az első részben hozott döntések hatását se tudtam igazán megállapítani, nem éreztem, hogy annyira jelentős dolgokat változtattak volna tetteim, viszont volt sok apróság, ami azért követte a döntéseimet, még ha valódi jelentősége nem is volt. Azért remélem a harmadik részben ennél kicsit radikálisabb változásokat okoznak majd a döntéseim.

Mindent összevetve a Mass Effect 2 egy jól sikerült, jól játszható, szórakoztató akciójáték, enyhe RPG-elemekkel és sok-sok párbeszéddel tarkítva.

+Röviden az első részről:

Mass Effect

Pro:
+ szép
+ jó zenék és szinkronhangok
+ jól eltalált sci-fi hangulat
+ sok olvasnivaló, kidolgozott világ
+ szimpatikus karakterek
+ renegátnak lenni király, nem a klasszikus "húdegonosz vagyok, mindenkit leölök" módszer, hanem a jó cél érdekében kb mindent és mindenkit feláldoz, semmi mással nem törődik cool.gif
+ akciójátéknak jó, kényelmesen kezelhető, szórakoztató harcrendszerrel

Kontra:
- igénytelen mellékküldetések
- igénytelen bejárható bolygók
- igénytelen tárgyrendszer (ugyanolyan külső, csak más szín...)
- szaggat! hóviharos tájakon, meg nagyobb csatáknál. Nagyon ciki ezt látni konzolon... Ráadásul a textúrák is sokszor a szemem előtt töltődtek be.
- néhány borzalmasan hatásvadász fordulat, jelenet
- Makó... bár egyszer sikerült tartósan felborítanom!
- szerepjátéknak gyenge, kevés választási lehetőség, lineáris feladatmegoldás, harcon kívül érdemben nincs sok lehetőség, és minden nagyon le van egyszerűsítve

NfS: Shift és Colin McRae Dirt 2

2010-12-15T15:02:00.000+01:00

Autó-mánia: két játékról jön most leírás egy bejegyzésben. A Need for Speed SHIFT az aszfaltot szaggatja, míg a Dirt 2 a poros mellékutakon köhögcsél.

Egy pillanatra nem figyelek oda, és máris több mint egy hónapja nincs új bejegyzés az oldalon. Ez tarthatatlan! Ideje a gázra taposni, ha szeretném tartani magam a tervhez, és írni 1-2 idei játékról - lehetőleg még az idén.

PC Guru galéria

A Need for Speed SHIFT-ben az ősöreg, többször megújult NfS-sorozat egy kissé különc mellékágát köszönthetjük: az évek óta szilárdan árkád játékmenetet nyújtó NfS-ek (jó, talán a Pro Street kivétel) ezúttal kicsit komolyabb szimuláció felé hajlottak. A padlógázzal nekivágom a kocsi farát az út szélének életérzést felváltotta a kifinomultabb gáz-fék adagolás, a menőző tizenéveseket megcélzó éjszakai életet felváltotta a zárt pályás, komoly versenykörítés, az önfeledt száguldozást felváltotta egy igazi adrenalinpumpáló vezetési élmény.

A Shiftről tudni kell, hogy eredetileg nem is NfS-nek készült, hisz egy félkész játékot vásárolt fel az EA, és így lett a végeredmény egy olyan játék, ami közelebb áll a GTR-ekhez, mint az Undercoverhez. Azt azonban nem lehet teljesen kijelenteni, hogy a Shift szimulátor lenne. Közelebb áll ugyan hozzájuk, mint az árkád mókához, azonban messze nem a legélethűbb vezetési élményű játék. Cserébe viszont iszonyat szórakoztató.

Ezt pedig véleményem szerint két dolognak köszönheti: az egyik, kevésbé fontos, bár nem elhanyagolható ilyen a különféle érmek és pontok gyűjtögetése. Nem újdonság a vezetésért kapott XP az autóversenyekben, de a Shiftben ezt igen okosan és egyedien oldották meg: agresszív és precíz pontokat kaphatunk a különféle vezetési manővereinkért. Folyamatosan az ideális íven mész? Perfekten veszed be a kanyart? Tisztán előzöl le másokat? Kapsz értük precíz pontokat! Draftolsz mások mögött kétszázas sebességnél? Kidobod a kocsi farát a kanyarokban? Félrelököd az ellenfelet, hogy csak úgy csattan a falon? Agresszív pont lesz a jutalmad! Ha pedig eleget szedsz össze (mindegy, melyikből, összeadódnak), akkor szintet lépsz, amiért pénzt , autókat, festéseket kaphatsz.

De nem is a pontszámgyűjtés a legjobb, hanem az érmek vadászata. Fuss tiszta versenyt, indulj tökéletes időzítéssel, előzz tisztán, előzz koccanással, tökéletesen vedd be a kanyarokat, maradj hű valamelyik (európai, amerikai vagy japán) gyártóhoz! Ezekért mindegyikért különféle érmeket kapsz, amikből ha eleget/mindet összeszedsz, akkor bronz/ezüst/arany/epic érmet szerezhetsz. Emellett pedig minden (kampány módban) lévő versenyben legfeljebb hat csillagot szedhetsz össze: három jár a három dobogós helyért, kettő az elegendő pontszám összegyűjtéséért, az utolsó pedig általában különleges, versenyspecifikus cselekedetért jár. Ilyenek lehetnek: lökj ki 3 ellenfelet, dönts meg valamilyen időrekordot, vezess egy teljes körön keresztül, stb. A csillagokból eleget összeszedve lehet a bajnokság magasabb szintjeit megnyitni. Az a jó ezekben a gyűjtögetős kis hülyeségekben, hogy egyfajta plusz célt adnak a sima vezetés mellé, színesítik a játékmenetet.

A másik nagyon eltalált eleme a Shiftnek maga a vezetési élmény, elsősorban a belső nézetben. A világsajtót olvasva nagyjából mindenki egyetért abban, hogy talán a valaha készült legélethűbb belső nézetet kaptuk. És az élethűség nem (csak) az egyébként igen pofás grafikai megjelenítésnek köszönhető, hanem a vezető fejmozgásának, és a maximális beleélhetőségnek. Gyorsuláskor hátracsapódik a fejünk, kanyarban oldalra, fékezésnél előre, nagy sebességnél a látótér folyamatosan elhomályosodik, ütközéskor elszürkül (extrém esetekben szinte semmit nem lehet látni pár másodpercig, csak a szívdobogásunkat halljuk a fülünkben), stb. Lehet, hogy hatásvadász, túlzó ez a fajta megjelenítés - ilyen véleményeket is olvastam, mindenkinek szíve joga ezt eldönteni. Szerintem azonban hihetetlen sokat ad a játékélményhez, ettől teljesen úgy érzi az ember, mintha ott ülne egy iszonyat erős verdában, és például a Nordschleife néhány kilométeres nyílegyenes szakaszán 300 körül száguldva az ember csak azon izgul, hogy nehogy megdobja a járgányt valami bucka, mert akkor iszonyat durva elszállás lehet a végeredmény, minden idők legkegyetlenebb ütközéseffektjeivel kísérve.

Maga a vezetés amúgy szerintem korrektül be van lőve a szimulátorok és az árkád játékok közé. Igazán szerintem az élvezheti, aki mondjuk a korábbi NfS-ekből szeretne kicsit komolyabb vezetés felé kacsintgatni, de azért nem akar rögtön a mélyvízbe ugrani, és rFactor meg LFS-szintű szimulációkkal "szívni" tapasztalatlanként. A sokféle segítséget bekapcsolva egy teljesen hozzá nem értő egyén is normálisan tudja kezelni a keményebb járgányokat is, az ideális ívet és sebességet jelző vonal pedig a pályák betanulását könnyíti meg. Persze ehhez a billentyűzet már kevés, minimum egy kontroller illik a játékhoz, de persze a kormány a legjobb megoldás.

Ki kell még térni a zenére és a hangokra. Előbbiek számomra idáig a legjobb autós játékzenék: míg más játékokban általában hip-hop vagy modern műmetál szól, addig itt mindenféle stílust összeválogattak, de egy a közös: eszméletlenül hangulatos, "cool" számok egytől-egyig. A hangok pedig erőteljesek. Nagyon. A motorok brutális zúgása, a gumik fülbemaró csikorgása tovább erősítik azt az érzést, hogy ott ülünk az autóban.

Erőteljes. Talán ezzel a szóval lehetne leginkább összefoglalni a Need for Speed: Shiftet. Lendületes, erőteljes, brutális vezetési élmény, szinte minden porcikájából süt az erő, az agresszió, a vad, elsöprő száguldás. Biztos, hogy nem a legjobb szimulátor, néhány designeri baki is becsúszott (a csillagokból például iszonyú hamar összejön a legutolsó bajnokság is, én még Tier 2 felénél jártam, mikor már a Tier 4 és a végső bajnokság is megnyílt), de a játékélmény, a hangulat engem magával ragadott, és le merem írni, hogy jelenleg a kedvenc autós játékommá lépett elő a Shift, ami a legjobb NfS-rész számomra - igen, a Porsche Unleashed-et és a még korábbi részeket is beleértve.

PC Guru galéria

És akkor jöjjön egy rossz példa. A Dirt 2 ugyan nem ugyanez a műfaj (hisz itt rally-szerű játékot kapunk, sok-sok farolással és csúszással a Shift aszfaltutas versenyeivel szemben), mégis egyértelműen kijelenthető, hogy egy sajnos jóval gyengébb próbálkozóhoz van szerencsénk.

Pedig látszatra minden szép: gyönyörű, színes grafika, sokféle autó, némely pályákon (főleg a tényleges rallykon) iszonyat jól eltalált játékélmény, kezdők számára is tökéletesen tanulható irányítás... Eleinte minden nagyon szép és nagyon jó. Aztán úgy 5-10 óra után jön elő a játék rákfenéje: szegényes.

Nagyon kevés pálya van. Összesen valami 8-10 helyszínen járunk, ahol különféle vonalvezetésű pályák várnak. Csakhogy a helyszínek között is vannak eléggé hasonló jellegűek, másrészt a különféle vonalvezetés sokszor nagyon hasonló végeredményt hoz. Hiába van 1-2 kanyar másképp, ha a helyszín, a környezet szinte csontra ugyanolyan, a pályák maguk pedig jellegtelenek, ötlettelenek. De még ezeket is el lehetne ügyesen felépített, változatos kampánnyal úgy-ahogy tussolni, de sajnos nem erről van szó: a második, majd végül a harmadik osztályban sokszor két-három alkalommal kell ugyanazon a helyszínen, ugyanolyan jellegű futamokat futnunk, ami nagyon hamar fel fog tűnni, és végeredményben valami hihetetlen monoton játékmenetet eredményez. Komolyan, az All-star szinten már volt olyan, hogy teljesen ugyanazon a pályán kellett egymás után két futamot letudnom, majd harmadjára ugyanazon a helyszínen egy érzésre kb két kanyarban különböző pályán végigmennem. Unalmas? De még mennyire!

Pedig mint mondtam, maga a vezetés, a játékélmény nem rossz, nekem főleg a rally-futamok tetszettek, ott igazán jókat lehetett száguldozni. De a kevés helyszín, és az ezt teljesen figyelmen kívül hagyó, bután felépített kampány egyszerűen ledarálta minden lelkesedésemet, jóindulatomat. Hiába vannak itt is "missziók", amikért tapasztalati pontot lehet szerezni, ez sem sikerült olyan szórakoztatóra, mint a Shiftben, és nem ösztönöztek játékra.

Ja és még nem beszéltem a körítésről. A grafika ugyan tényleg nagyon szép, de az egész játékot áthatja egy buta "deszkás-feeling", mint mikor tizenéves (és itt inkább tízhez közelire gondolok) srácok lent a grundon menőznek egymás előtt. A hatásvadász pályadesign (ugratásnál robbanó petárdák, most komolyan?), meg az egymással primitív, ötlettelen félmondatokat beszélő csapattársak teljesen komolytalan hatást váltanak ki, és nem a jó értelemben. A csapattársak szövegével kapcsolatban még meg kell jegyeznem, mennyire borzalmasan irritáló volt, hogy minden megnyert verseny után jött telefonon a gratuláció, hogy "Hey Chief, mennyire király voltál már!", vagy épp ha verseny közben kétszázzal szándékosan belerongyoltam valakibe, akkoris egy "Hé, Chief, jól vagy?"... Tisztára olyan érzésem volt, mintha egy szellemi fogyatékos lennék, akinek állandóan simogatják a buksiját, hogy "Jól van, Zolika, bekakiltál, de legalább szóltál utána, ügyes vagy!". Röhej.

A Dirt 2 számomra egy dologra volt jó: egyszer-egyszer leülni elé max 20 percre, lenyomni 1-2 futamot (lehetőleg rallyt, a zártpályás részek sokkal kevésbé érdekesek), majd elfelejteni napokig. A borzasztóan kevés pálya, a monoton, lélektelen karrier-mód, a bugyuta körítés sajnos nagyon elnyomták a korrekt vezetési élményt, szép grafikát, jó hangokat. Remélem a készülő harmadik részt már okosabban oldják meg...

Alpha Protocol - Első menet vége

2010-11-09T14:36:00.001+01:00

Alpha Protocol. Három napja, hogy befejeztem, és mindent összevetve nem csalódtam. Az viszont biztos, hogy még párszor végig kell játszani, hogy igazán értékelni lehessen.

1. rész

2. rész

Egy végigjátszás 18 óra volt, ami nem sok (bár még így is kétszer-háromszor hosszabb, mint egy mezei TPS/FPS). Viszont annyiféle elágazás, döntési helyzet volt a játékban, hogy csak úgy kapkodtam a fejem. Az egyszerűbb dolgoktól (kivel hogy beszélsz) a komolyabbakon át (kit hagysz életben), az egész befejezést befolyásoló döntésekig. Elképesztően sok elágazás van a játékban, de mindez tökéletesen áll össze egy egésszé. Folyamatosan, feltűnésmentesen épülnek be döntéseink a játékba, és későbbre is visszahatnak, egészen apró megjegyzések szintjéig. Szóval nem úgy van, mint a Witchernél, hogy még külön bejátszással mutatják, melyik döntésed hatását láthatod most. Nem, itt sokszor apró mondatfoszlányok utalnak csak vissza akár például arra, hogy egy órákkal korábbi küldetésben véletlenül civileket is megöltél akció közben. Nem is úgy, mint egy átlag Bioware-játékban, hogy mindegy mit választasz, semmi lényegi jelentősége nem lesz. Nem, itt nagyon kemény eltérések lehetnek, amik végigkísérhetnek a játékon.

A sztori is a döntések hálójához hasonlóan szövevényes. Ritkán van, hogy végig ennyire érdekel, mi fog történni, tényleg végig hajtott a kíváncsiság, hogy mi lesz ebből az egész kulimászból. Izgatottan vártam, hova fogunk kilyukadni, és elképzelésem sem volt, mi lesz a befejezés. Maga a vége így visszagondolva annyira nem is lett nagy szám, még ha sikerült meglepetéseket is okoznia. De játék közben, amíg eljutottam odáig, addig folyamatosan villogtak a kérdések a fejemben. Ráadásul egy végigjátszás alatt gyanítom nem is sikerült teljesen kideríteni mindent.

Ami a karaktereket illeti: bár mindegyikük egyedi, jól sikerült alak, amin végül meglepődtem, hogy többüket csak nagyon rövid ideig láttam. Szinte biztos vagyok benne, hogy másfajta végigjátszással másképp alakultak volna a dolgok, vagy legalábbis más szereplőkkel lettem volna együtt hosszabb ideig.

Hogy valami rosszat is mondjak: a pályatervezés nagyon szegényes lett. Lélektelenül egymáshoz pakolt helyszínek, sajnos túlságosan is csőszerű felépítéssel, és a reméltnél kevesebb megoldási lehetőséggel. Szóval ha valaki netán Deus Exet várna, az csalódni fog. Bár magukat a harcokat többféleképpen is meg lehet oldani (lopakodva, lőfegyvert használva, netán közelharccal, vagy csapdákkal), azért kicsit keveselltem például a technikai megközelítést (lőtornyok hackelése, vagy kamerák kikapcsolása), illetve a titkos járatok, zárak is hiányoztak. Nem rossz, ami van, csak kicsit többet, többféle megközelítést reméltem.

A másik főbb gond a béna főellenfelek kérdése. De komolyan, miért kell olyat kitalálni, hogy shotgunnal is vagy hússzor bele kell lőni egy nyomorult ballonkabátos emberbe? Totál irreális ez így, és bár maguk a harcok végülis nem rosszak játékmenet szempontjából, de annyira földtől elrugaszkodottak, hogy nehéz komolyan venni őket. A főellenfeleken kívül a többi harc már "reálisabb", bár ott is nagyon szembetűnő az ellenfelek béna animációja. Ráadásul kicsit kiegyensúlyozatlannak érzem, mert hiába vágtam be a tömegbe gránátot (explosive grenade, Mark II-es), az alig sebezte őket maxra gyúrt kapcsolódó képességgel. Így aztán maradtam végig a Shotgunnál, ami fedezékharc esetén nem éppen ideális megoldás - persze választhattam volna másik fegyvert, erről már nem a játék tehet. Rambózva, berohanva igen hasznos eszköz volt.

Szóval mindent összevetve az Alpha Protocol nekem leginkább a Vampire: Bloodlines-t juttatta eszembe. Ugyanazok a hibák (technológiai hiányosságok, animáció, gyenge pályatervezés, kicsit sántító harc) és hasonlók az erősségek (szövevényes sztori, sok-sok döntési lehetőség, jól megírt karakterek és szövegek). Ha egy dolgot kellene kiemelnem, az mindenképpen a rengeteg döntési helyzet lenne, az irgalmatlanul szövevényes C&C-rendszer (Choices & Consequences, azaz döntések és következmények). Ilyen téren ennél a játéknál fejlettebb jelenleg nincs a piacon, és a trendeket elnézve valószínűleg nem is lesz. Emiatt aztán minden RPG-rajongónak kötelező kipróbálni, és meg kell próbálni elvonatkoztatni a kissé gyenge körítéstől.

Ja és minimum két végigjátszással kell számolni!

(Vége - egyelőre)

Alpha Protocol - A hálózat csapdájában

2010-11-05T16:58:00.001+01:00

Alpha Protocol. Bonyolódik a sztori, osztódva szaporodnak a karakterek, én meg kezdem elveszteni a fonalat. Kémjáték a javából.

(előző rész)

Bevallom, sose szerettem igazán a kémtörténeteket. Mindig sikerül megkavarni a szálakat a töménytelen árulással, hazugsággal, ilyen-olyan hátsó indíttatású szereplővel, folyamatosan záporozó új nevekkel, amiket alig tudok megjegyezni, már jön is a következő. Én meg csak kapkodom a fejem. Na ugyanez van az Alpha Protocolnál is, tehát jól hozza a kötelező kémfilmes elemeket.

Moszkvában járok (nem fogok spoilerezni), de már volt árulás, hazugság, hátsó indíttatások, "ellenségem ellensége a barátom", stb. A sztori még elég zavaros, csak remélni merem, hogy a végére azért majd csak összeáll a kép. Addig is szorgalmasan bővítgetem a dossziékat, megpróbálok mindenkiről mindent megtudni, küldetések előtt minden információt megvenni a feketepiacon, amit csak tudok, illetve menet közben is minden számítógépet feltörni infóért (nameg pénzért, hehe).

Megismerkedtem egy halom karakterrel, akiknek a sorsát többször is én döntöttem el (igen, élet-halál ura voltam, de első végigjátszásra még mindenkinek megkegyelmezek). Ezek közül is ki kell emelnem Sis-t, aki az alatt az öt perc alatt, amennyit vele töltöttem, máris felugrott a legemlékezetesebb játékkarakterek toplistájára. Aki játszott a játékkal, tudja mire gondolok, a többiek előtt viszont nem szeretném lelőni a poént. Azért mekkora húzás már ilyet meglépni egy RPG-ben? Nem is emlékszem, volt-e már ilyen valaha (esetleg a szöveges korszakban 1-1 mellékes NPC).

(Az esetleges kommentekben is kéretik elkerülni a spoilerezést! Saját magam és mások érdekében is. Köszönöm!)

(folyt. köv.)

Alpha Protocol - Első benyomások

2010-11-04T15:40:00.000+01:00

Elkezdtem az Alpha Protocolt, amiről kissé rendhagyó módon rövid, pársoros bejegyzéseket szeretnék írni pár napig. Véletlenül sem teszt, csupán pár kesze-kusza gondolat. Kezdem is.

Miután pár napja az egyik külföldi oldalon az elfogadhatónak tartott 5000 forint környékére csökkent az Xbox 360-as játék ára, úgy gondoltam ideje belekezdenem ebbe a sokakat megosztó játékba. Azért 360-ra vettem, mert a PC-s irányításról és optimalizációról hallottam pár nem túl dícsérő véleményt, ezért inkább biztosra mentem.

Megjelenés előtt megfordult a fejemben, hogy rögtön megjelenés napján megvegyem, de aztán halasztódott akkor, majd a kissé lelombozó kritikák után inkább megvártam, míg lecsökken az ára. Nem tartott sokáig, szerencsére.

Most két, fórumról bevágott hozzászólással nyitok, aztán a jövőben majd meglátom, hogy alakul. Az biztos, hogy fogok még róla írni.

Az első benyomások nagyjából megfelelnek az elvártnak: a játék tényleg nem túl szép, hosszú évek kitartó munkájával valakinek sikerült végre alulmúlnia a Bethesdát animációk terén, hurrá! A főhős mozgása normál futás/gyaloglás közben még épphogy elfogadható, de a lopakodás már elég gáz, ráadásul eléggé kitakarja a képet sokszor. Nade ez sejthető volt, nem is Obsidian-játék lenne, ha technológiailag rendben lenne.

A lényegi dolgokat még épp csak kezdem megismerni, ahhoz ennél még több idő kell. A szövegek már most jók, még az is tetszik, hogy sietni kell a stílus kiválasztásával, nincs idő megállni tökölni: agresszív/behízelgő/professzionális, és kész. A karakterfejlesztésben van potenciál, és gyanítom már most annyi lényegesen eltérő párbeszédlehetőségem volt, mint egy teljes Mass Effect-főküldetésben. Nagy volt a kísértés, hogy rögtön belecsapjak a lecsóba, Hard fokozaton, lopakodós, gyilkosságmentes karakterrel, de inkább úgy döntöttem, először kiismerem valamelyest a játékot, így egy technikust indítottam, Shotgunnal, hackeléssel, kütyükkel. Menet közben meg ahogy sikerül, nem töltök vissza, ha valami máshogy alakul, mint elterveztem. Kíváncsi leszek.

(másnap)

Na kérem, ez a párbeszédrendszer zseniális dolog. Kezdek ráérezni, hogy hogyan kell használni. Találkoztam SIE-vel, aztán miután először az őszinte, professzionális (B gomb, jobb oldal) módot választottam, kapásból csökkentem a szemében (repu mínusz), aztán agresszív, mindentszétlövő természetére építve megpróbáltam én is határozottan válaszolni neki (agresszív, Y, felső), amit aztán már annál inkább értékelt. Vagy mikor a repülőn mellém ült a vörös csajszi, elsőre humorizálgattam, amit akkor értékelt is, de aztán látszott rajta, hogy komolyra akarja fordítani a szót, ezért én se folytattam a viccelődést, és ez megint bejött neki. Meg ilyenek, de ugyanígy a szálláson a kontakttal először lezser bevezető csevej, majd áttérés a komoly stílusra, és működik. Szóval mindig meg kell tippelni, ki mit értékel, milyen a személyisége, és úgy reagálni rá (már ha jóba akarok vele lenni, és nem akarom direkt felbosszantani). És a legszebb az egészben, hogy annyira folyamatos, tökéletes a váltás, és ehhez igazodó a válasz, hogy fel se tűnik, hogy nem egy előre megírt párbeszédet hallgatok épp egy videót nézve. Egyszerűen zseniális. Az intelligensen megírt szöveg meg már ugye természetes dolog egy Obsidian játéknál.

(folyt. köv.)

Need for Speed: Hot Pursuit (demó)

2010-10-27T08:22:00.000+02:00

A világon először! Csak itt! Csak most! Need for Speed Hot Pursuit demó bemutató!

...elnézést kérek a hatásvadász bevezetőért, de nem bírtam kihagyni a lehetőséget. :)

Szóval, mint bizonyára sokan tudják, tegnap (26-a) óta elérhető a Hot Pursuit, az új NfS-rész demója, kizárólag konzolon, sőt, 26-án még csak Xbox360-on, azon belül is csak Gold felhasználóknak. Mivel én ebbe a szerencsés körbe tartozom, gondoltam visszaélek helyzetemmel, és jól bemutatom a játékot.

...aztán hasra kellett esnem, ugyanis a demó a megszokottnál is sokkal (SOKKAL) rövidebb, így aztán szinte semmit nem mutat. Összesen két pályát kapunk, abból az egyikhez az kell, hogy valamelyik barátunk kipróbálja a demót, anélkül nem érhető el. Hogy ez miért jó, nem tudom, mindenesetre ha valamelyik 360-as barátom kipróbálná, és jelezne nekem, azt megköszönném (vagy ha valaki felvenne: Leon121X néven vagyok).

Mint azt talán már mindenki hallotta: az új Need for Speedet a Burnout-sorozatért felelős Criterion fejleszti, akik terveik szerint szeretnének visszanyúlni a régi NfS-részekhez: lesznek itt rendőrök, csodás verdák, gyönyörű tájak.

Ehhez képest a demóban kapott két pálya egyike (amit ki lehetett próbálni) éjszaka játszódik, a változatosság kedvéért... Bár a környék tényleg elég szép, az utak hosszúak, és elágazások is vannak benne, nem teljesen lineáris a pálya - bár nem is annyira kötetlen, mint a Burnout Paradise-ban. Hozzáteszem, lehet közrejátszott, hogy eléggé vidéken, városon kívül száguldottunk.

A játékban két karriert fejleszthetünk: lehetünk illegális versenyzők, és rendőrök. A demóban a kipróbálható pálya csak rendőrökkel volt elérhető, a másik pálya lett volna az autóversenyzős-menekülős. A zsaruval annyi volt a dolgom, hogy az ámokfutókat leállítsam, akár extrém eszközökkel is. Extrém alatt ilyen alacsony szinten a Burnout-féle kilökést, vagy ütögetést értem: a kocsik életerejét a felettük lévő kijelző mutatja, ez pár bökéstől elég könnyen elfogy, ami után jön egy látványos törésjelenet. Igen, az autók törnek, bár nem annyira extrém módon, mint a már sokszor emlegetett Burnout Paradise-ban, de azért elég látványosan.

Ha sikerült a verseny vége (a célvonal) előtt elkapni az összes illegális száguldozót, akkor lehetett örülni, de ha csak párat kaptunk el, már akkor is járt érte "tapasztalati pont". Hogy ez pontosan mire lesz jó, még nem tudni, egy pálya után még persze nem léptem szintet. Ha jól emlékszem, a szintlépésekből lehet új "fegyvereket" megnyitni rendőrként, de ezt nem tudom megerősíteni.

A vezetési modell valahol félúton van a Burnout és az utóbbi évek NfS-ei között (kivéve Shift, természetesen). Szóval nagyon nem reális, féktelen száguldás, elmosott kamerával, nitróval (amit pl a forgalom elkerüléséért, vagy oldalazásért, csúszásért kapunk). Az utak viszonylag szűkek, a falról nyugodtan lepattanhatunk, nem lesz bajunk. Azonban mi is összetörhetünk, ha például frontálisan ütközünk a forgalommal (ami hálistennek elég ritkás volt, talán az éjszakai pálya miatt is, de nem sok vizet zavartak a szembejövő autók - szerencsére ).

Járműből kettőt kaptunk rendőrként, mindkettőhöz járt egy kis bemutató szöveg (lásd ismét Burnout), amit egy kellemes női hang olvasott fel. Tuning jelét nem láttam, ha jól rémlik, akkor cikkekben írták is, hogy ilyen most nem nagyon lesz, maradnak a "hétköznapi" sportautók, nem lehet agyonig átmódosítani őket.

A látvány elég korrekt volt, bár elcseszett ötletnek tartom pont egy kevésbé látványos éjszakai, vidéki pálya kiválasztását a demóhoz. A gépigényről nem tudok nyilatkozni, de az Xboxon folyamatosan, gyorsan futott, belassulásnak jelét sem láttam. Ha sikerül jól portolni a játékot (márpedig szerintem a PC-s Burnout is korrektül futott), akkor nem hiszem, hogy gond lesz a gépigénnyel.

Nagyon erős lesz a közösségi oldala a játéknak, ezt csak egy videóban tudta megmutatni: barátaink idejét látjhatjuk, versenyezhetünk velük, megdönthetjük rekordjukat, stb. Erről túl sokat nem írnék, mert a demóban ebből semmit nem láthattam.

Sokat mond el az, hogy tovább tartott letölteni a játékot, mint végigvinni azt az egy pályácskát, így aztán érdemben nem sokat tudtam meg a játékról. Szépen néz ki, nagyon irreális, nagyon pergős, a törésmodell kevésbé drasztikus, mint a Burnoutban, a zene is okés, de ebből még bármi lehet. Jó játék, vagy nagy bukás is.

Lara Croft and the Guardian of Light (teljes)

2010-10-14T12:54:00.001+02:00

Írtam már az új Lara Croft kalandról (pár bejegyzéssel lejjebb, lustábbaknak itt), de mivel tegnap sikerült befejeznem a teljes játékot, és teljesen lenyűgözött (plusz azóta már PC-n és PSN-en is elérhető), ezért írok újra: ki ne hagyjátok!

Röviden újra: a Lara Croft and the Guardian of Light egy izometrikus nézetű akció-kalandjáték, Lara Crofttal a főszerepben (ki gondolta volna?). A korábbi Tomb Raider részekkel ellentétben egy rendkívül akciódús, pergős tempójú, ugyanakkor a fejtörőket és ügyességi részeket sem nélkülöző alkotásról van szó. Igazi oldschool játék, ahol egy-egy pályát akár 10-15 perc alatt is le lehet rendezni, de számos eldugott apróság, összeszedhető dolog rejlik a kevésbé egyértelműen elérhető helyeken. Életerő-növelés, lőszerkapacitás-emelés, relikviák (tulajdonságokat - sebzést, sebességet, bombákat - javító tárgyak), ereklyék (bizonyos ideig sértetlenül haladással feltölthető tárgyak, melyek masszívan megdobják tulajdonságainkat, regenerálnak vagy lőszert töltenek, amíg nem sérülünk), fegyverek, koponyák és egyéb kihívások vannak elszórva minden pályán, emellett időfutamokban is részt kell venni, ha mindent össze szeretnénk szedni.

A GoL legnagyobb erőssége végig a profi pályatervezés volt: hálistennek sutba dobták a logikát, és helyette olyan pályákat alkottak, amiken szórakoztató játszani. Zsúfolásig van tölve minden pálya kisebb-nagyobb fejtörőkkel, melyek ugyan általában véve nem nehezek (tehát nem egy Anniversary-szintű szadizásra kell gondolni), mégis szinte folyamatosan agyalásra, gondolkozásra késztetnek. Tökéletesen sikerült belőni ezek egyensúlyát, nincs frusztrálóan nehéz fejtörő, helyette lendületesen haladhatunk, ráadásul mind a játék végéig tudnak ötletesebbnél ötletesebb húzásokat alkalmazni. Ez a pálya fő útvonalásra is igaz, de méginkább az úgynevezett Challenge Tomb-okra, azokra az opcionális részekre, melyek fejtörői valamivel nehezebbre (de azért még mindig nem túl keményre) sikerültek a szokásosnál. A fejtörők változatosan építenek a csáklyahasználatra, a fizikára, kőgolyókra és robbantásokra, ugyanúgy fontos szerepe van az időzítésnek, mint a precíz mozdulatoknak. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, mennyire zseniálisra sikerült kb minden pálya, még az egyszerű főellenfelek is. A Crystal Dynamics-nál nagyon értenek a pályatervezéshez, brilliáns lett a végeredmény.

Mint említettem, abszolút oldschool akció/platformjátékról van szó, amit véleményem szerint érdemes eleve úgy játszani, hogy mindent összeszedjünk, amit lehet, és minden bónuszfeladatot elvégezzünk. Így jön ki igazán a játék ereje, így lehet igazán jól szórakozni, és így nyújt közel 20 óra játékidőt.

A körítés csodaszép, a pályák látványosak, a hangok korrektek, a zene lehetne valamivel jobb talán (próbáltak kicsit pörgősíteni a misztikus-különleges Tomb Raideres stíluson, nem igazán vált be szerintem), a történetre pedig nem érdemes szót vesztegetni, ez a játék abszolút nem erről szól.

A koop viszont megér egy misét: a sztoriban társunkká szegődik egy ősi azték (maja?) harcos, Totec, a maga különleges eszköztárával. Vele közösen többféle mozdulatot is végrehajthatunk: ráugorhatunk a felemelt pajzsára (Lost Vikings, valaki?), a falba hajított lándzsáján Lara felmászhat (Totec alatt összetörik), majd kötéllel felhúzhatja őt az emelkedésre. Bizonyos helyeken kifeszített kötélen Totec átegyensúlyozhat, máshol pajzsával fedezhet, míg Lara átjut egy nyilakat lövő csapdán. Hatalmas móka lehet ketten játszani, sajnos azonban az ígéretek ellenére még mindig nem készült el az online multi, egyelőre csak egy gépen lehet ketten játszani. A pályákat egyébként úgy alakították ki, hogy Lara szólóban is át tudjon rajtuk jutni, ilyenkor megkapja Totec lándzsáját, illetve némelyik csapda máshogy épül fel.

Mindent összevetve a GoL egy iszonyú szórakoztató, régi stílusú, a játékélményt maximálisan előtérbe helyező akciójáték, fantasztikus kivitelezésű pályákkal, fejtörőkkel, pörgős, de folyamatosan agyalásra késztető játékmenettel. Az év egyik legnagyobb meglepetése, ráadásul cirka háromezer forintért. Ha a Tomb Raiderekben szeretted a csapdákat, a feladványokat, akkor ez - a megváltozott nézet és a megszaporodott akciórészek ellenére - kihagyhatatlan alkotás!

Alan Wake - Pszichológiai akció-thriller

2010-10-09T11:02:00.000+02:00

Több, mint öt évig készült a Max Payne-ek készítőinek új játéka, de megérte. Az Alan Wake ugyanis jött, látott, és győzött. Pszichológiai akció-thriller, mesterfokon.

"Stephen King egyszer azt írta, hogy a rémálmok a logikán kívül állnak, és a magyarázatok nem szórakoztatnak. A félelem költészetével ellentétesek. Egy horrortörténetben az áldozat folyton kérdezgeti: miért? De nincs válasz, nem is szabad lennie. A megválaszolatlan rejtély marad velünk legtovább, és erre fogunk emlékezni a végén."

Ezekkel a szavakkal indul Alan Wake története, az utóbbi évek valószínűleg legjobb horror-thriller akciójátéka. Ez az ars poeticaként is felfogható idézet tökéletesen áll a játék sztorijára is, amely bátran állítom, az egyik legjobb, amivel találkoztam, ráadásul külön szimpatikus húzás, hogy ezt nem rágják a szánkba, sok dologra magunknak kell rájönnünk.

Pont emiatt nem is akarom túlzásba vinni a történet ecsetelését, csak az alapokat fektetem le, amit már számos más helyen is olvashattatok: Alan Wake egy bestseller-író, aki azonban már évek óta nem tud írni. Emiatt feleségével kirándulni mennek vidékre, egy hegyi falucskába. Itt azonban egycsapásra összeomlik körülöttük a világ: Alan felesége eltűnik, ő pedig egy kézirat elszórt lapjait találja mindenfelé. Egy horror-kéziratét, amit ő írt, és ami látszólag valóra válik...

Stephen King többszöri említése a történet folyamán nem véletlen, az író tipikus helyzete köszön vissza a játékban is: látszólag békés kisváros, melyben azonban felfoghatatlan, misztikus dolgok történnek, ezúttal kizárólag éjszaka. A sötétség a legnagyobb ellenségünk, emiatt aztán a legfőbb fegyverünk a fény: az ellenünk támadó rémségeket először a célkeresztként funkcionáló zseblámpánkkal kell sebezhetővé tennünk, hogy aztán hagyományos fegyverekkel (háromféle puska, és egy pisztoly áll rendelkezésre) tegyük el láb alól. De emellett használhatunk még villanógránátot, fáklyát, jelzőpisztolyt vagy időnként fixen elhelyezett fényforrásokat is.

Az időnk nagyrészét tehát sötétben fogjuk tölteni, méghozzá a sötét erdőben. Ezeknek a részeknek valami iszonyatosan rémisztő hangulata van: amint letérünk a sötétbe, feltámad a szél, elkezd gomolyogni az élő sötétség körülöttünk, és egyre erősebb, túlvilági zajt hallunk, amitől feláll a szőr az ember hátán, és nehéz nem pánikba esni. Ezek a horror-részek csak a Silent Hill 2-vel egy lapon emlegethetőek, ami - aki ismeri a játékot, nyilván egyetért - hatalmas elismerés. Alannel rendkívül kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, esendőek vagyunk, ami harc közben, kitéréskor, vagy épp futásnál is érződik rajtunk. Alan egy egyszerű new yorki, életében nem harcolt még, és mikor rátámadnak, rettegéssel menekülünk a legközelebbi fényforrás felé, hogy aztán egy utcai lámpa alól kinézve próbáljuk összeszedni a bátorságunkat, és kimerészkedjünk a sötét erdőbe. Idővel azért hozzáedződik az egyszeri játékos, majd megértően mosolyog, mikor később egyik társunk hasonlóan ragaszkodni szeretne a fényforráshoz, és nem akar továbbmenni a sötétségbe. Sajnos a játék végefelé túlzásba vitték a harcjeleneteket, szinte félpercenként támadnak meg minket nagy számban, ami nem tesz jót a játékmenetnek.

A játék felépítése epizodikus, minden fejezet végén egy kisebb-nagyobb cliffhangerrel, és az elején egy Ez történt az Alan Wake-ben összefoglalóval. Hangulatos, csakúgy mint az átvezető jelenetek, melyek az epizódokat kötik össze (és néha közben is megjelennek). A filmszerűséget tovább növelik a visszaemlékezések, amikből kicsit többet is el tudtam volna viselni, különösen a játék közepén.

Technológiailag is impresszív kép vár minket: a játék magjaként szolgáló fény-árnyék hatások valami fantasztikusra sikeredtek, ahogy a sötét erdő ágai között átsüt a fény, ahogy az árnyékok játszanak a falakon, ahogy a távolban lévő fényforrás mint valami isteni menedékhely tűnik fel, egyszerűen gyönyörűek. A táj kidolgozása is az egyik legszebb, amit láttam: rengeteg részlettel megpakolták a kisvárosi környezetet, a játéktér minden négyzetméterén érződik az aprólékos odafigyelés. Lehetnének kicsit élesebbek a textúrák, lehetne egy fokkal szebb a karakterek animációja, de összhatás tekintetében bátran veszi fel a versenyt a legszebb programokkal a játék.

Hangok terén is frenetikusat alkottak, a szinkronszínészek profik, a zenék önmagukban is megállják a helyüket (licencelt dalokról van szó többnyire, visszatér a Poets of the Fall is), a hanghatások, a már említett morajlás az erdő mélyén, vagy a kisebb zörejek, kopogások hátborzongató légkört teremtenek.

Gyűjtögethető cuccokkal is el van látva a játék: ezek közül van, ami hagyományos "csak hogy legyen" kategória, ám például az elszórt kéziratpapírok elengedhetetlenek, hogy kicsit jobban megértsük a történetet, a rádióadások szintén mélyítik a sztorit, míg a tévékben látható rövid minihorrorok egyszerre tisztelegnek a műfaj hagyományai előtt, és késztetnek időnként mosolygásra minket. Még pár Max Payne utalásra is futotta, melyek közül némelyik szembeötlő, mások szofisztikáltabbak.

Hangulat, légkör, történet terén hibátlan az Alan Wake, a játékmenet lehetne valamivel változatosabb, vagy akár rövidebb is, a játék 5-6. epizódjában már kissé túlzásba vitték a harcjeleneteket, amik annyira azért nem sikerültek jól. A kissé keserű szájízért azonban kárpótol a befejezés, mely - mint az írás elején az idézet is utal rá - emlékezetes, egy olyan végjáték után, mely valószínűleg sokáig beleég a memóriánkba.

Az Alan Wake megmutatta, hogy lehet egy érdekes, újszerű történetet intelligens körítéssel belerakni egy alapvetően egyszerű akciójátékba. Max Payne, ezúttal thriller-formában, nem kevésbé igényes körítésben. Xbox tulajdonos horror-rajongóknak kötelező vétel!

Dragon Age: Origins

2010-09-20T14:55:00.000+02:00

Lassan egy éve megjelent már a Dragon Age: Origins/Vérvonalak, és még nem írtam róla. Ideje pótolni...

PC Guru galéria

Több, mint 70 óra játék, a mellékküldetések zömének elvégzése, és a játék tartalmának 48%-os teljesítése után elértem a befejezést. Nagyok voltak az elvárások ("a Baldur's Gate szellemi örököse"), és rosszak voltak az előjelek (akciódús, hígított Bioware játékok az utóbbi években, nagyjából a Neverwinter Nights, vagy ha jószívű akarok lenni, akkor a KotOR óta). Összességében azonban le kell írjam: kellemesen csalódtam.

Grafika

Ezt a legegyszerűbb megítélni: technológiailag, részletességét tekintve teljesen rendben van, kizoomolva sokszor tényleg olyan, mintha a BG-t látnám, 3D-ben, de beközelítve sem kell szégyenkeznie. Design szempontjából elsőre lenyűgözőnek tartottam, a színek, az összhatás nagyon rendben volt, de pártucat óra játék után feltűnt a legnagyobb hiba: a helyszínek egyszerűen lélektelenre sikerültek. Nagyon sok unalmas, ötlettelen labirintus-jellegű helyszín van, ahol semmi, de semmi egyedi vonás nincs, csak ugyanazok az elemek ismétlődnek. Ráadásul azért ennyi barna helyszínt...

A grafikához tartozik a dialógusok közötti operatőri munka is. Szerintem itt végre sikerült megtalálni az arany középutat: a Mass Effectekben (főleg a kettőben) már irreálisan sokat járkáltak fel-alá a beszélgetőpartnerek, korábban pedig egyáltalán nem. Ezzel szemben itt pont eleget mozognak: hitelesek, mégsem olyanok, mint akiknek szorulásuk van, és mászkálni kell, hogy elmúljon...

Hangok, zenék

Nem sokat tudok kritizálni: a zenék nagyon szépek (bár egy kicsit lendületesebb menüzenét el tudtam volna képzelni, akármennyire is komor világ), a szinkronszínészekkel pedig sosem volt gond Bioware-éknél. Stílusosak, egyediek, karakteresek - itt emelném ki a Morrigant alakító színésznőt, aki az egyébként is zseniálisra írt karakternek olyan hangot adott, amivel együtt feliratkozott a legkedvencebb játékszereplőim közé.

Karakterek

Ha már szóba kerültek: szinte hihetetlen, hogy minden Bioware játékban sikerül legalább 1-2 zseniálisan kialakított szereplőt alkotniuk. Bár a sablonokat nagyvonalakban minden játékukban fel lehet azért ismerni, hisz nem nehéz párhuzamot vonni pl Aerie, Liara és Leliana, vagy Jaheira, Ashley, Morrigan között, de ugyanígy lehetne említeni akár a Minsc, Wrex, Grunt, Sten-féle "különc idegen" sablont. De ezzel együtt, mindig tudnak annyi egyedi jellemzőt, különleges háttérsztorit, vagy furcsa szokást találni melléjük, hogy egyedi, emlékezetes karakterek legyenek. A szövegek, bár általában nem annyira elmések, mint a Black Isle-Troika-Obsidian vonalon szokás, azért jól megírtak, jellegzetesek. Külön örülök neki, hogy egymással is beszélgetnek, és nem csak a liftben, hanem bárhol, bármikor. (De legalábbis biztonságos helyszíneken.) Sőt, időnként még hozzánk is szólnak, de csak a táborba visszaérve.

Irányítás

Egy pillanatra csak: a kezelés, irányítás tökéletesen átgondolt, a váltás a nézdahátam és a felső nézet között könnyed, a karakter mindkét nézetből tökéletesen irányítható. Egy gondom volt csak: a kamerát nem lehetett elég messzire elcsúsztatni, így elég kis területet tudtam egyszerre belátni, ami sokszor zavart.

Ide tartozik még talán a karakterek viselkedési sablonjainak beállítása, ami egyszerűen frenetikusan jó lett. A lehető legrészletesebben be lehet mindenkinek állítani, milyen szituációban mit csináljon. Morrigannek tanítottam egy gyógyító varázslatot, beállítottam neki, hogy ha Wynne (a fő gyógyító) 50% alá sérülne, akkor gyógyítsa meg, míg ő hasonló sablonokat kapott külön a főhősre. De beállítható az is, hogy ha körbeveszik valamelyik embert, akkor süssön el valami területre ható kábítást. Vagy váltson fegyvert, pakoljon védőmágiát, ha közelharcban támadják a tankot, kapcsolja ki az auráját, ha a manája 25% alá esik, stb, stb, stb. Szinte teljesen önműködőre is be lehetne állítani őket, hogy csak az igazán zűrös szituációkban kelljen közbeszólni. Egyszóval hihetetlen jó lett, ilyet máshol, máskor is szívesen látnék, sok "ostoba MI" hibát megoldana.

Küldetések, történet

A fő történeti szál sajnos rém egyszerű: szedd össze a szövetségeseket, majd menjetek leölni a gonoszt. A váz annyira primitív, mint a Neverwinter Nights-ban, ami sajnos elég szomorú. Míg egy Mass Effect 2-ben, a technokrata, "ez a missziód, oldd meg, parancsnok!" környezetben, és nem mellesleg egy akciójátékban ez jól működött, itt szerettem volna egy kicsit részletesebb, ötletesebb sztorivonalat.

Ennek ellenére, azért a rém egyszerű vázra már jóval szövevényesebb külsőt raktak. Van olyan, hogy valamely főszál normális befejezéséhez egy másikat is fel kell göngyölíteni (bár ebből sajna többet is el tudtam volna viselni), emellett pedig rengeteg döntést kell hozni. De tényleg, impresszív mennyiségű elágazást pakoltak a játékba, ritkán volt olyan, hogy valamit kigondoltam, és nem tudtam volna azt megvalósítani. Bár a fő szálon igazán nem lehet változtatni (nem állunk át az archdemon oldalára, bah! :) ), az odavezető úton sokszor, sokféleképpen kell döntéseket hoznunk. Az annyira beharangozott eredettörténetek is kihatnak valamelyest, és bár radikális eltéréseket nem okoznak, hanem nagyon okosan belesimulnak a fősztoriba, ez tulajdonképpen jól is van így. A sztori a saját medrében folyik, ebben a mederben viszont maximálisan, folyamatosan tudjuk lökdösni.

Meg kell említeni a szinthez igazodást is, amit összességében tulajdonképpen nagyon jól sikerült megoldani. Akármerre mentem, akármelyik küldetést csináltam, sose éreztem, hogy túl nehéz, vagy túl könnyű lett volna. Olvastam, hogyan zajlik ez a háttérben, és bár van 1-2 hibája (a különleges lootok kicsit megkavarhatják a sikerélményt), összességében bőven ki tudnék békülni egy ilyen kompromisszummal a játékegyensúly és a szabadság között.

A mellékküldetésekkel viszont nagyon nem voltam elégedett. Bár van néhány érdekesebb közöttük, túlnyomórészt rém egyszerű hozd el-vidd el küldetések voltak, amik nem is voltak túl hosszúak. Nem értem, minek kellett belerakni ezeket, mikor ezek nélkül is simán meg lett volna vagy 60 óra a játékidő...

Világ

Megint morogni fogok, bár ez már elég szubjektív téma: Ferelden, a Dragon Age világa egyszerűen gyenge. Nem lehet nem észrevenni rajta a Witcher-es vonásokat: sötét, véres, komoly társadalmi problémákkal (nahát, itt is utálják az elfeket), de amíg ott összességében működött a dolog – nem kis mértékben a kelet-európai babonák, hiedelemvilágok beépítése miatt - , addig itt az összhatás egyszerűen szürke, unalmas. (Kis kitérő: tudom, hogy a Witcher megjelenésekor valószínűleg már rég dolgoztak a játékon, de mondjuk az eredeti könyv attól még simán szolgálhatott inspirációs forrásként.) A kidolgozottsággal nyilván most sincs gond: egy Mass Effect-részletességű kódexben lehet olvasni mindenfélét, oké, aláírom, alapos, sok munkát öltek bele. De attól még jellegtelen, szürke, unalmas.

Ott vannak a darkspawnok, amik nagyjából annyira izgalmas ellenfelek, mint a Gyűrűk Ura orkjai, vagy bármely fantasy világ hasonló lényei. A játékidő nagy részében mégis vagy őket öljük, vagy embereket. Emellett valószínűleg egy kezemen meg tudnám számlálni, hányféle ellenféltípussal találkoztam. A reálisnak szánt konfliktusok (száműzött elfek, rabszolgaság, idegengyűlölet) meg bár reálisnak tűnnek, egyszerűen nem illenek egy fantasy játékba. Könyörgőm, én azért játszom fantasyt, hogy ezektől a mindennapi szarságoktól eltávolodjak, nem akarom ugyanezeket a problémákat viszontlátni, csak politikusok helyett nemesekkel, cigányok helyett elfekkel...

Még valami: a véresség. Olvastam egy interjút, amiből kiderült, igazából a fejlesztés végefelé jött az ukáz magasabb helyekről, hogy legyen benne több vér meg szex. Lett. Olyan is lett. Három patkány leölése után nyakig vérpöttyös lett szerencsétlen harcosom – még szerencse, hogy ez az effekt kikapcsolható.

Nehézség, "hardcore-ság", szerepjátékosság

Ígérték, mennyire nehéz, taktikus játék lesz, ehhez képest... Jó, nem mondom, elég gyakran meg kell állítani a harcot, hogy ilyen-olyan parancsokat adjak (amíg nem állítottam be jól a karakterek viselkedését), ezt leszámítva azonban a játék harcainak 99%-a ugyanazzal a taktikával végigvihető, legfeljebb a helyezkedésre kell figyelni. És a szomorú, hogy ez a taktika a sárkányharcokra is áll... Maximum több italt kell inni, ha nehezebb a küzdelem, de mivel abból alapból, vásárlás vagy főzés nélkül is több tucatnyi volt, így nem okozott problémát.

Szóval emiatt a nehézségben kicsit csalódtam eleinte, aztán miután elfogadtam, hogy nem egy BG-szinten taktikus, agyalós játékról van szó, végülis jól szórakoztam. Mert a harcok egyensúlyát tulajdonképpen jól belőtték: oda kell figyelni annyira, hogy ne unatkozzunk, de nem szívunk minden második sarkon, mint a BG2-ben, ha tapasztalatlanok vagyunk. Igaz, évek múlva se fogunk emlékezni olyan harcokra, mint Irenicus, vagy a Throne of Bhaal brutális, epikus befejezése. (Figyelitek? Erre lehet használni az "epikus" szót. A Dragon Age harcaira nem.)

Sajnos több beleélést szolgáló elemet is kivettek: nincs fáradtság, nem kell aludni, egy idő után a táborba is fölösleges visszatérni, mert a harcok végeztével nincsenek maradandó, nehezen gyógyuló sebek. Ha meghalsz, kapsz valamilyen negatívumot, amit aztán pár aranyba kerülő cuccal leszedhetsz, sőt magasabb szinten a spirit healer kaszt egyik aurájával automatikusan elmúlik. A harcok inkább olyanok, mint egy MMO-ban: ölsz, gyógyulsz, sérülsz, gyógyulsz... Ennek nagy hátránya, hogy kimarad az az érzés, mikor egy alig élő csapattal, kimerült, elfogyott varázslatokkal érsz be egy fogadóba, és végre megpihenhetsz... AZ epikus lenne. Ez pörgős.

Na de hogy ne csak fanyalogjak: a karakterek végre nem egyszerre lépnek szintet! Ez nagy pirospont, elég irritáló, mikor pont egyszerre lép szintet négy ember, és lehet osztani négyszer akárhány pontot, majd utána várhatunk megint egy csomót, mire valaki megint lép. Ugyan nem kezeli elkülönülten a pontokat a játék (szerintem max olyasmi van, hogy mondjuk Morrigan 500 xp-vel később lép, mint a főhős), játék közben külön-külön lépik a szinteket, ami végeredményben jó dolog.

Ideveszem az ajándékozást is: mikor olvastam, hogy ajándékokkal lehet kedveskedni a partitagoknak, már előre féltem, hogy lesz valami "gift"-dolog, amit lehet farmolni, majd elosztogatni mikor-kinek akarom. Ehhez képest szerencsére kellemesen csalódtam: az ajándékok karakterfüggők, így az is változik, ki mennyire értékeli. Egy részeges törpének nem érdemes ékszert adni, mert max a szándékot köszöni meg... Emellett vannak a különleges ajándékok, amik küldetéshez kapcsolódnak, vagy csak párbeszédet indítanak. Meglepően okos, hihető rendszer.

Apróság, de lehet XP-t kapni a csapdákért/zárnyitásért, jó újra ilyet látni.

A karakter nem beszél, ez nálam nagy pirospont! Viszont pontosan láthatjuk előre, mit fog mondani, és elég sok választási lehetőség van, köztük időnként a statisztikáink által módosított is (azért nem egy Fallout, Storm of Zehir vagy Mask of the Betrayer, de Bioware-től nem rossz).

Karakterfejlődés

Soványka. Eleve ott kezdődik a dolog, hogy összesen három faj és három kaszt van, ami édeskevés, még akkor is, ha ezek később két-két szakosodást vehetnek fel, négy új skillért (ha megtalálják az oktatókat). De ha eldöntöd, mire gyúrsz, akkor szinte adott, miket kell felvenned – főleg a nemmágus karaktereknél. A játék végére nagyjából minden érdekes dolgot ki lehet fejleszteni, amiből aztán használsz vagy kettőt-hármat... Legalábbis a nemmágusokkal, a varázslóknál valamivel jobb a helyzet. De megintcsak az van, amit már fentebb írtam: a szituációk 99%-a megoldható ugyanazzal a néhány varázslattal/képességgel. Több köze van a játéknak a Diablo 2-höz, mint a BG2-höz ebből a szempontból. Oké, hogy nem lehet minden D&D, de azért ez a kifejezetten kevés lehetőség eléggé...soványka.

A Baldur's Gate szellemi örököse?

Kicsit keserű lett a vége, talán jobban részleteztem a negatívumokat, mint amennyire zavaróak játék közben. Mert a játék mindent összevetve jó lett. Nagy hibája a sokszor lélektelen pályatervezés, amit aztán számtalan harci jelenettel töltenek meg. Nem az a baj, hogy sok az akció. Az a baj, ha ezt nem töri meg sokáig szinte semmi. Se egy érdekes helyszín, se egy fejtörő, csak a hentelés van. És sajnos a Dragon Age-ben szinte minden történetrészhez tartozott ilyen pályarész (igaz, még ezek is sokkal igényesebbek voltak a Mass Effect bolygóinál). Ugyanakkor a jól belőtt nehézséggel tulajdonképpen jó érzés volt még ezeken is végigverekedni magam, és a sok-sok küldetést jó érzés volt felgöngyölíteni. Mert tartalommal bőven el van látva a játék: küldetések, helyszínek, feladatok, szereplők, párbeszédek, döntések... 70 óra alatt igen ritkán volt, hogy unatkoztam volna. Előfordult, de mindent összevetve inkább egy könnyed, ám nagy léptékű, hatalmas kaland volt ez a játék, amivel már régen találkoztam.

A Baldur's Gate szellemi örököse? Igen. Ha ugyanezt a játékot BG3 néven hozták volna ki, valószínűleg én is ott álltam volna a kritizáló, káromkodó tömegben. Így viszont... A Dragon Age tulajdonképpen egy modern köntösbe bújtatott BG, ami hozta annak monumentalitását, hatalmas, felfedezésre váró világát, emlékezetes szereplőit és mérhetetlen nagy tartalmát, mindezt modernizálva, jól belőtt nehézség, gördülékeny játékélmény mellett. Még olyan utalásokra, régi elemekre is jutott energia, mint a nehezen legyőzhető lich-féle Gaxkangg, (bár közel sem olyan kemény, mint a BG2-es eredeti) vagy a sárkánypikkelyből készített vértek. Ugyan közel sem hagy maga után annyi emléket, mint a BG 2, de amíg játsszuk, addig szórakoztat, akár 70 órán át. Én ezt értékelem, néha ennyi is elég.

Tekken 6

2010-09-08T14:26:00.002+02:00

A Tekken 6 az első Tekkenem, és mellesleg mintegy 10-15 év kihagyás után (a Mortal Kombat 3 óta) az első verekedős játékom. Sokat változott a világ...

PC Guru galéria

Tősgyökeres PC-sként és alapvetően "nyugatias" ízlésvilágú játékosként számomra tulajdonképpen csak a Mortal Kombat létezett, mint verekedős játék. A PC-n hosszú évek óta szinte teljesen halott műfaj mostanában kapott pár új címet is (Street Fighter IV, Blazblue: Calamity Trigger), de a műfaj még mindig igazából konzolon honos. Mikor nemrég beruháztam egy Xbox360-ba, sejtettem, hogy előbb-utóbb egy verekedős játékot is vennem kell. Mivel azonban a rendkívül ígéretes új Mortal Kombat még elég messze van, valamivel ki kellett tölteni addig is az időt. És bár erős ellenérzéseim vannak a japános stílusvilággal szemben, túl sok választásom nem volt: Tekken, Dead or Alive, SoulCalibur, Virtua Fighter, Street Fighter, egytől-egyig keleties csomagolású címek. Oké, adott még a Mortal Kombat vs DC Universe, de ott meg a teljesen kiherélt Mortal-világ taszított, ebből a sorozatból akkor már inkább megvárom az új részt. Sok videónézegetés után végül a Tekken 6 mellett tettem le a voksom.

A Tekken 6 harcrendszere kezdők számára is könnyen tanulható, "könnyű beletanulni, nehéz profinak lenni" - olvasható sok cikkben. Hát én 10-15 év után, Mortal Kombaton "nevelkedett" bunyósként nem igazán így éreztem, cirka 20 óra játék után is alig kapirgálom még a felszínt... Pedig a látszat tényleg egyszerű: adott négy támadógomb, ami a négy végtagot hivatott "mozgatni": ballábas rúgás, jobblábas rúgás, balkezes ütés, jobbkezes ütés - és ennyi. Tényleg nagyon egyszerűnek tűnik, és különösebb koncepció nélküli, átgondolatlan gombnyomkodással is látványos mozdulatokat lehet létrehozni - csakhogy ez még önmagában kevés. Annyira más stílusú a harc, mint a MK3-ban, hogy ha régen nem játszottál bunyós játékkal, akkor sokáig szokni kell.

A Tekken 6 ízig-vérig közelharci játék. Nincsenek távolra ható támadások, nincsenek tűzlabdák, jégtócsák, csáklyák és teleportok. Van viszont alsó-középső és felső támadás: álló helyzetben, ha nem támadsz, vagy közelítesz, akkor a középsőt és a felsőt automatikusan blokkolod (kivéve a védhetetlen támadásokat), az alsó ellen viszont csak guggolva védekezhetsz (ekkor viszont középről vagy védtelen). Némelyik támadás a levegőbe repít, amitől tehetetlen leszel, másik meg a földre lök, ahol nem tudsz védekezni. Tudsz viszont visszarúgni, felugrani vagy arrébbgurulni (ellenfél irányába, vagy visszafelé, illetve a térben is a képernyő felé vagy a távolba - 3D-s játékról van szó). Fal közelében egy-egy erősebb támadás után keményen belecsapódsz a falba (plusz sebzés), de vannak a faltól elrugaszkodó mozdulatok is (elvileg, én még nem tanultam meg ezeket). És természetesen vannak a támadó mozdulatok, karakterenként mintegy 100 darab (nem elírás!). Ezek zöme nagyon egyszerűen előhozható (például átlósan lefelé+ballábas rúgás), de mindegyik külön animációt, külön mozdulatot és ezzel együtt külön hatást eredményez. Némelyik fellök, némelyik elrepít, némelyik blokkolhatatlan, némelyik átdob, némelyik csak utat nyit más mozdulatokhoz. Ezen kívül vannak még bizonyos "alapállások", melyek újabb, másfajta mozdulatokat nyitnak meg. Ez az általam eddig favorizált Lili esetében például azt jelenti, hogy hátat fordít az ellenfélnek, amitől ugyan sebezhetőbb lesz, viszont egészen brutális támadásokat tud indítani. Így aztán szépen össze lehet fűzni például egy olyan támadást, aminek a végén Lili háttal áll, majd ugyanezzel a lendülettel egy újabb láncot indítani a fordított felállásból. Biztos vagyok benne, hogy ez így leírva nagyon zavarosnak tűnhet, vagy esetleg nem tűnik egy nagy etwasnak, de mozgásban hihetetlenül változatos mozdulatokat, támadásokat lehet kicsalni, így aztán könnyen lehet 10-15 ütést úgy megoldani, hogy ne legyen benne ismétlődés. (Javaslom a Youtube-on pl a már említett Lili videóit megnézni.) Tovább színesíti a dolgot a Rage, azaz a düh rendszere: ez azt jelenti, hogy ha nagyon lecsökken az életed, akkor bevadulsz, megnő a sebzésed, amíg csak el nem hullassz végleg. Innen szép fordítani!

A Tekken 6 összesen több mint 40 karaktert tartalmaz. Ez a hatalmas szám mindenféle stílusú és származású karaktert magában foglal: amerikai kövér harcos, japán nyeszlett lányka, iskolai szoknyás fiatal szőkeség, kung-fus és boxoló, taekwondós és utcai harcos, capoeirás és szumó egyaránt megtalálható, aminek köszönhetően mindenkinek más-és-más a harci stílusa, az erőssége és gyengesége. A már említett Lili (azért őt hozom fel állandóan, mert mással még alig játszottam) például gimnasztikai elemeket, cigánykerekeket és kézenállásokat kombinál, ami a magas termetével, és hosszú lábaival messzire ható, erős, de kissé lassú, így kivédhető stílust eredményez. Vannak egészen extrém karakterek is, mint a boxoló kenguru, vagy a nagyra nőtt medve, amiket én fárasztó japán "humornak" tartok - de szerencsére van elég választási lehetőség, hogy még egy hozzám hasonlóan "begyepesedett" nyugati felfogású egyén is találjon magának szimpatikus harcost.

Már csak azért is, mert karakterünket millió módon is személyre szabhatjuk: ruházatát tetőtől talpig egyenként megváltoztathatjuk (fej, szemüveg, nyak, felsőtest, jobb-bal kar, kéz, stb), haját akár több részletből is összeállíthatjuk (alap, elöl, oldalt, hátul), így aztán egészen extrém módon különböző karaktereket is alkothatunk. Kockás szoknyás, szende iskoláslányra rakhatunk elegáns női estélyit, langyos külsejű, tüsihajú japán üzletemberből faraghatunk bőrkabátos-napszemüveges macsót, és így tovább. Csak pár példa a kreativitásra: lehet látni videókat Sub-Zeróról vagy épp Lara Croftról is... Bár a karakter nevét nem változtathatjuk meg, illetve teljesen az alapoktól sem építhetünk fel új harcost (mint a SoulCalibur 4-ben), azért a negyven körüli karakter bőséges alapot kínál szinte bármilyen ember megalkotására.

Játékmódok terén is bőven el van látva a Tekken 6. Bár "csak" egy verekedős játékról van szó, meglepően sokféleképpen élhetjük ki verekedési hajlamainkat:

Gyakorló mód: Mehetünk gépi játékos ellen újratöltődő életerővel, vagy passzívan álló (védekező vagy sem) ellenfélen próbálhatjuk kombóinkat, de még akár azt is megszabhatjuk, hogy milyen támadásokat, milyen gyakorisággal ismételjen, hogy azok ellen ki tudjuk dolgozni a legjobb védekező taktikánkat. Emellett a saját kombóinkat is megnézhetjük egy listába szedve, majd egy kattintással be is mutatja nekünk a gép, kis hangokkal jelölve, mikor kell nyomni az adott gombot. A gombsorozatot jelölő ábrát ki is tehetjük a képernyőre, hogy lássuk, mit kellene nyomnunk, de akár a lenyomott gombokat is kiirathatjuk a képernyő aljára, hogy így kibukjon, mit csináltunk rosszul. Emellett látjatjuk azt is, az adott támadás magas, közepes, vagy alacsony-e. Sajnos nincsen viszont semmilyen toktató mód, ahol legalább az alapokat, az alap mechanizmust elmagyaráznák, így erre marad az egyébként viszonylag részletes kézikönyv.
Árkád mód: a hagyományos játéktermi mód, azaz egymás után újabb és újabb karaktereket kell legyőzni, míg végül elérjük a főellenfelet. Bevallom nekem még nem sikerült végigmennem...
Szellemharc: a program folyamatosan figyeli harci stílusunkat. Milyen mozdulatokat használunk, hogyan játszunk, mire hogyan reagálunk, és melyik karakter a kedvencünk. Ebből folyamatosan alakítja a "szellemünket", a mi stílusunkban játszó karaktert, amit aztán online lépve feltölt a hálózatra. Na ilyen szellemeket másokból is készít, ebben a módban pedig ezek ellen küzdhetünk. De akár a barátaink szellemét is letölthetjük.
Túlélőmód: egykörös menetek egyre nehezebb ellenfelekkel. Ha túléled, egy keveset gyógyulsz, majd jöhet a következő kör. Ha elbuksz, kezdheted elölről.
Időre menő harc: ezt még nem próbáltam, de elvileg arról van szó, hogy minél hamarabb le kell verned a rád törő ellenfeleket.
Csapatos küzdelem: Kiválasztasz több harcost, majd ugyanennyi harcos ellen elkezdesz bunyózni. Ha egy karakter kiesik, jön helyette másik. Aki tovább bírja, az nyer.
Online játék: természetesen ez a játékmódok csúcspontja, hisz nincs is jobb annál, mikor másik játékos ver téged laposra. A program figyeli az eredményeidet, és elvileg egy idő után a rangodnak megfelelő ellenfelet keres neked. Sokan játsszák, 4-5 másodpercnél többet jellemzően nem kellett várnom, míg talált számomra ellenfelet.
Scenario mód: a végére hagytam a legérdekesebb játékmódot. Ez tulajdonképpen egy játék-a-játékban, itt ugyanis afféle Devil May Cry stílusban kell végigverekedni rövid pályák tucatjain, ellenfelek százain. Az ellenfelek pénzt és ruhákat dobnak: előbbi a karakterek testreszabhatóságánál számít, ebből lehet ugyanis megnyitni újabb göncöket. Utóbbiak (tulajdonképpen maguk a "göncök") a karaktered tulajdonságain javítanak: plusz sebzés, fagyasztás, nagyobb életerő, ilyesmik. Tulajdonképpen mint egy hack&slashben, lehet tápolni a karaktered. Persze ez a tápolás kizárólag erre a módra vonatkozik, a hagyományos verekedős játékmódokra semmi hatása nincs, ott a ruha csak dekoratív eszköz! Emellett egyedül itt lehet fegyvereket használni: lángszóró, géppuska és bot eshet ki időnként a széttörhető ládákból. Maga a játékmód egyébként rém igénytelen kidolgozású, csúnya, lineáris, és ócska történetű, ennek ellenére a cuccok gyűjtése engem le tudott kötni, a pénzszerzésnek pedig ez a legjobb módja - bár minden egyéb játékmódban is kapsz valamennyi aranyat, de míg ott olyan 4-5 ezret maximum, addig itt egy ötperces pályán is százezreket lehet szerezni, ami a cuccok szintén legalább hatszámjegyű árait nézve kelleni is fog.
Aréna: ez a scenario mód első két-három pályája után nyílik meg, és tulajdonképpen egy egyszerűsített árkád-mód: a már megnyitott harcosok rövid sztoriját lehet végigvinni, amit egy egyszerű, rajzolt állóképeket mutató intróval és egy gyönyörű, előre renderelt záró animációval foglalnak keretbe. (A karakterek megnyitása csak erre a játékmódra értendő, a többi, scenarión kívüli módban minden karakter kezdetektől elérhető.)

A játék külseje, stílusvilága szerintem nyugatias szemmel nézve is emészthetően keleties. A menü nincs túlcsicsázva, nincsenek mindent betöltő, villogó fényeffektek. Harc közben a karakterek csak nyögnek, szövegeket nem nyomnak - harc előtt (bevonulás) és után (győzelmi egysoros, esetleg pózolás) viszont igen, ezek némelyike angol, némelyik japán, de mintha spanyolt is hallottam volna az egyik karaktertől. A zenék vegyes képet mutatnak: van kifejezetten japános, agyfárasztó prüntyögés, de akadnak jobban sikerült rockzenék, vagy ősi keleti hangszerekkel játszott dallamok is. Hasonlóan változatos a pályák felépítése is: általában a túlzsúfolt, csiricsáré pályákon szól japános zene, míg a visszafogottabb helyszíneken nyugati füllel is élvezhető dallamok.

A grafika nem tartozik a legszebbek közé: a pályák némelyike kifejezetten csúnyácska (a scenario módban meg pláne), mások viszont azért szebben néznek ki. Ráadásul az egész összkép elbírt volna egy alapos élsimítást, elég sok, látványos rece tarkítja a tévéképernyőt. Amiben viszont nem érheti szó a ház elejét, az a karakterek animációja: a száz körüli támadás különféle kombinációi gyönyörűen és folyékonyan néznek ki, egyszerűen élmény látni még akár azt is, ahogy egy nálunk sokkal jobb játékos gyönyörű munkával beveri az arcunkat. És mivel a játék zömében bunyózni fogunk (milyen meglepő), ezért a grafika összhatása is bőven megfelelő, a motor pedig természetesen rendkívül gyors.

A Tekken 6-ot afféle áthidaló megoldásnak vettem a valamikor jövőre megjelenő új Mortal Kombatig. Ennek ellenére a számtalan gyönyörű karaktermozdulat, a hihetetlen látványos, és emellett elképesztően mély harcrendszer, a nyugati ízléssel is befogadható körítés, a sokféle játékmód (még az elég gyenge Scenario mód is) végül a vártnál sokkal szórakoztatóbb játékot eredményezett, amivel valószínűleg nem csak a szóban forgó játék megjelenéséig fogok több tucatnyi órát eltölteni. Nehéz belekezdeni, de nem lehetetlen, és látni, ahogy egyre jobbak vagyunk, és egyre összetettebb mozdulatokat tudunk végigvinni, az fantasztikus érzés.

Lara Croft and the Guardian of Light (trial)

2010-08-24T12:57:00.001+02:00

Kipróbáltam a Lara Croft and the Guardian of Light című játékot, mely amolyan Tomb Raider-mellékhajtásként érkezett XBox 360-ra, majd szeptember végén fog debütálni PC-n és PS3-on. Élménybeszámoló következik.

Talán hallottatok már erről a játékról, talán nem, ezért tisztázzuk az alapokat: a Lara Croft and the Guardian of Light (továbbiakban legyen inkább csak GoL) egy, a szokásos Tomb Raider alapoktól erősen elütő mellékág, amely kizárólag digitális terjesztéssel érhető el, jelenleg egyelőre csak XBox 360-on (Live), de szeptember végén PC-n (Steam) és PS3-on (PSN) is. A szokásos TPS-nézetet egy külső nézetes, izometrikus kameraállás váltja fel, az inkább fejtörőkre és útkeresésre építő játékmenetet pedig akciódúsabb, pergőbb megközelítésre cserélte a Crystal Dinamics (akiknek amúgy a sorozat újjáéledését köszönhetjük, a Tomb Raider Legend-Anniversary-Underworld játékok képében).

A játék, mint említettem, fix állású, izometrikus nézetben játszódik, Larát pedig ennek megfelelően irányítjuk. A konzolos irányításba nagyon nem mennék bele, PC-n billentyűzeten biztos másabb lesz (valószínűleg kevésbé kényelmes), de ugye ez még a jövő zenéje.

Lara mozgástára az új nézet miatt egyszerűsödött: a hagyományos platform-játékokhoz hasonlóan tud ugrani, vetődni, illetve szegélyeken felkapaszkodni. Az eszköztárában megtalálható az új generációkból kihagyhatatlan csáklya (és az ezzel járó falon himbálózás is), emellett bombákat tud rakni, amikkel csapdákat hatástalaníthat, vagy ellenfelet ölhet. Fegyverként az elmaradhatatlan pisztolyok mellett még egy lándzsát is kapott a történet miatt, amit a fegyverként való felhasználáson túl a falakba szúrva afféle lépcsőként, kapaszkodóként használhat.

A játékmenet igazi árkádos stílusú lett, így aztán vannak gyűjthető kincsek, amelyek pontot adnak, illetve pályánként tíz vörös koponya, amelyeket kicsit eldugottabb helyeken kell keresni. Emellett pedig rengeteg ellenfél tör Lara életére, még az egyébként is akciódúsabbra sikerült újabb Tomb Raider részekhez képest is.

Szerencsére a harc mellett néhány fejtörő is maradt, kapcsolólenyomás, óriás kőgolyók tologatása, tűzcsapdák hatástalanítása, és gondolom még sok egyéb várható a későbbi pályákon (a Live-on elérhető ingyenes trial csak az első pályát tartalmazta, ez alapján írok). Bizonyos részeken eldugott termeket is találhatunk, melyek opcionálisan teljesíthetőek, a jutalomért azonban az átlagnál jobban meg kell szenvedni, ugyanis ezek a helyszínek a kötelező pályarészeknél nehezebbek.

Szintén az árkádos vonalat erősítik a pályákra érvényes kihívások is, melyek különböző célok kitűzésével nyújthatják ki a játékidőt. Ilyen lehet az egyre nagyobb pontszámok elérése, vagy a gyorsabb pályateljesítés, esetleg az olyan egzotikusabb feladatok, mint hogy leesés nélkül ugráljunk végig egy-egy szakaszon, vagy találjuk meg az összes koponyát. A normál fegyverek mellett relikviákat is szerezhetünk, melyek különleges tulajdonságokat, vagy ritkán használható támadásokat adhatnak, és kifejezetten sok van belőlük a játék folyamán, összeszedegetésükkel gondolom el lehet majd lenni egy jódarabig.

A sztoriról azért nem beszéltem még, mert gyakorlatilag nincs: Lara egy maja kincset talált, de egy gonosz bandavezér ellopta előle, és közben kiszabadított egy gonosz ellenfelet, Lara meg megy legyőzni, és ennyi.

A játék egyik nagy újítása, hogy lehet multiban is játszani, maximum ketten, kooperatív módban. Ilyenkor a másik játékos a varázstárgy által kiszabadított maja harcost irányítja, és ő kezeli a lándzsát, amit szólóban játszva Lara kapna meg. Elvileg különféle együttes mozdulatokra is képesek, de a játékot úgy tervezték, hogy szólóban is végig lehessen vinni. Sajnos kipróbálni nem tudtam, ugyanis egyelőre csak egy gépen, két kontrollerrel lehet játszani, Live-on keresztül még nem... PC-n és PS3-on tudtommal már megjelenéskor is elérhető lesz a netes játék, az XBox-osokat pedig egy ingyenes DLC-vel fogják majd kárpótolni a kellemetlenségért.

A játék ára kb 15 dollár, azaz nagyjából háromezer forint, amiért 14 pályát kapunk. A trial az első pályát tartalmazta, ami nekem első nekifutásra, alapos felfedezéssel cirka 20-25 perc volt, vagyis mondjuk fél órás átlaggal számolva olyan 7-8 órás játékidőre számíthatunk alap fokozaton, és akkor még ott van a számtalan gyűjtögethető extra, és egyéb kihívás, ha fogékonyak vagyunk rá. Mindez háromezer forintért szerintem igen jó ajánlat, én valószínűleg beruházok majd a Steames változatba (PC-n azért mégiscsak szebb lesz).

A Guardian of Light szórakoztató, ötletes, változatos, szép, egyszóval egy kifejezetten jól sikerült akciójáték. Bár biztos vagyok benne, hogy sok Tomb Raider rajongó fog morogni amiatt, hogy így megváltoztatták a sorozatot, és tény, hogy elég éles fordulat a felfedezős-fejtörős játékmenetből egy akciódús ugrabugrát faragni, azért a végeredmény önmagában nézve rendkívül szórakoztató, frissítő alkotás.

Fable II

2010-08-10T15:38:00.003+02:00

Hagyományt török: XBox 360 exkluzív játékról még sosem írtam. Most a Fable II-vel nyitom a sort, mely ugyan nem hozott forradalmat, az elődnél több, jobb lett nagyjából minden téren.

Sokat lehetne írni a játékról, megpróbálom viszonylag rövidre fogni...

Aki játszott az első résszel, az nem fog sok újdonsággal találkozni: kicsit több, kicsit bővebb, de a lényeg ugyanaz. Te vagy a világ közepe, minden hozzád igazodik, minden tőled függ. Ha úgy tetszik, felvirágoztathatod Albiont, ha úgy tetszik lezüllesztheted. Ha úgy tetszik, félnek tőled, ha úgy tetszik, rajonganak érted. Irreálisan látványosan, de szórakoztatóan.

Az egyik főbb újítás, hogy megváltoztathatjuk (bizonyos korlátok közt) a világot. Nem kell túl sokat remélni azért, de a játék során több olyan döntés van, aminek hatása lesz. Ez úgy működik, hogy több pont van a történetben, ahol hosszabb időre eltűnsz, majd mire visszatérsz, már minden a tetteidnek megfelelően változik. Adsz pénzt egy bolondnak, aki fel akarja virágoztatni a lepukkant bandita-tábort? Évekkel később ragyogóan élettel teli lesz. Megvéded a Fény Templomát? Később kibővül, és meg is vásárolhatod. Vagy inkább a Sötétség oldalára állnál? Később sok-sok falusit vihetsz feláldozni pénzért.

Nincs túl sok ilyen választás sajnos a játékban, sokkal többet is el tudtam volna viselni, ráadásul nagyon egybitesek: jó/rossz, totális végletek. De attól még látványosak, és mégiscsak jó érzés, hogy ez miattad van így.

Ha már moralitás: a jó/rossz oldal mellé választható lett már a romlott/tiszta csúszka is. Előbbi felé akkor csúszol, ha magas bérleti díjat szabsz, vagy élvezed az élet "mocskos oldalát" (k.rvák, alkohol, húsos pite, stb), míg tisztaságot értelemszerűen az ellenkező cselekedetekkel lehet elérni. Így a karakterünk kinézete is négy szélsőség között ingadozhat, ami leginkább a D&D-féle Lawful/Chaotic és Good/Evil pároshoz hasonlít. Plusz még befolyásol a vásárolt skillek összetétele (erőtől izmosabb leszel, ügyességtől nyúlánkabb, mágiától rúnák jelennek meg bőrödön), nameg a kövérség/soványság, és a vásárolt ruházat, tetoválások, haj- és szakállstílusok, és sminkek.

Sok lehetőség van még a játékban: lehet családod, szexelhetsz, ha gumi nélkül teszed, akkor a feleségedtől gyereket, k.rváktól nemi betegséget kaphatsz. Beállhatsz dolgozni, minijátékok keretében: lehetsz kovács, favágó, bérgyilkos, fejvadász, csapos... Szórakozhatsz a játék gazdaságával: felvásárolhatsz és kiadhatsz ingatlanokat, boltokat, amik folyamatosan termelik a bevételt; rendszeres vásárlással és alacsonyra állított árakkal felvirágoztathatod egy város gazdaságát (jutalom: jobb vásárolható dolgok), bűnözéssel lezüllesztheted. Saját otthonodban lecserélheted a bútorokat. Lehetsz király vagy bűnöző (vagy bűnöző király). Indulhatsz aréna-versenyeken, vagy lőtéren. Nyerhetsz vagy veszíthetsz szerencsejátékokon (ha sok az adósságod, behajtót küldenek rád!).

Gyűjtögethetsz dolgokat: ezüst kulcsok az első részből; démon-ajtók, szintén ismerősek; szétlőhető vízköpők (ha megvan mind az 50, a játék kb. legdurvább nyílpuskáját kapod); kutya segítségével felásható "kincsek".

Na igen, az idézőjel jogos, egyik legnagyobb problémám a játékkal a jutalom hiánya: a legendás fegyvereken kívül a legtöbb talált tárgy/fegyver/ruházat alig ér valamit. Fegyverből nagyon hamar összeszedheted a legerősebbet, amin már csak a fegyverbe illeszthető ékkövek javítanak valamelyest. A páncéloknak kb semmi hasznuk, védelmet nem adnak, pusztán a kinézetedet, és a többiek irántad tanúsított viselkedését befolyásolják. Emiatt aztán nagyon hamar kiderül, hogy a felásott kincsek és a kinyitott ládák kb semmit nem érnek, az igazi jutalmakat úgyis különleges feltételek teljesítésével lehet szerezni a játék végefelé, a többi csak időpocsékolás.

Ha már kutya: a játék másik nagy újítása, és ez teljesen jól is sikerült: jelez, ha kincs van a közelben, mutatja, hol kell ásni, a földre került ellenfeleket kivégezheti - de ha épp nincs semmi feladat, akkor is baromi jópofa, ahogy rohangál körülötted, időnként a farkát kergeti, vagy ha épp nem mozogsz, lefekszik, esetleg a különböző pózolásoknál is alkalmazkodik (táncnál ugrál, beintésnél morog, fingásnál orrát takarja...). Ráadásul külseje a jellemedhez igazodva változik: gonosz karakternél bundája fekete lesz, jónál kivilágosodik, és talán a romlottság/tisztaság is megjelenik rajta.

Harcrendszer, fejlődésrendszer kb maradt ugyanaz, mint az elődnél, annyi könnyítéssel, hogy egyáltalán nem lehet meghalni. Ha kiütnek, legrosszabb esetben az épp környéken lévő XP-t veszíted el, semmi más következménnyel nem jár. Ennek megfelelően kihívás sincs sok a játékban - legalábbis ami a túlélést illeti.

A küldetések általában szórakoztatóak, kivéve a főszálat, ami elég sutára sikerült: ötlettelen, kidolgozatlan, a végén egy olyan fordulattal, ami egyszerre elképesztő és kiborító: gyakorlatilag egy poén kedvéért feláldozták a katartikus végjátékot (Spoiler: a főellenfelet nem is mi győzzük le) Az biztos, hogy emlékezetes, az már nem olyan biztos, hogy jobb-e így.

Pro:

+ kutya

+ néhány masszív hatású döntés

+ nagy világ, sok felfedezni és gyűjtenivaló

+ humor!!! a gyermeteg poénkodástól az agyzsibbasztó angol humorig rengeteg röhögnivaló van a játékban

+ könnyed, szórakoztató játék, csodás környezetben, és az első részből továbbfejlesztett "Te vagy a világ közepe" életérzéssel

+ van nemválasztás

+ van koop mód

+ szabadabb világ (lehet úszni, magasabb helyekről leugrani)

+ sok-sok apróság, tennivaló

Kontra:

- kevés kihívás

- gyenge fő történeti szál

- kevés jutalmat oszt a játék

- rá vagy kényszerítve, hogy ne csak valamelyik stílusra koncentrálj (erő/ügyesség/mágia)

- némely klasszikus RPG-elem hiánya (párbeszéd elsősorban, de a tápolás is korlátozott a cuccok hiánya miatt)

Összességében: aki az első részt szerette, az ezt valószínűleg még jobban szeretné. Sokat nem változott, inkább csak bővült, de ezek véleményem szerint jó irányba mutatnak, és egy összetettebb, változatosabb játék lett a végeredmény.

9/10

The Elder Scrolls IV: Oblivion

2010-08-04T13:27:00.002+02:00

Élesszük fel a blogot-akciónk első alanya: The Elder Scrolls IV: Oblivion. Az eddigiektől eltérő, kevésbé kidolgozott, de talán még elfogadható színvonalú bejegyzés egy ma is népszerű RPG-ről.

Grafika:
+ hihetetlen gyönyörű, máig a legszebbek közé tartozó tájak, vidékek, helyszínek. A hatalmas fű, a fák között repkedő lepkék, gyönyörű növényzet, vagy éppen a misztikus-ködös kripták, sötét barlangok, mind-mind hihetetlen aprólékosan kidolgozva a legutolsó eldugott sarokig.
- lehetne kicsivel többféle pályarész. Most van a jeges-kopár, meg egy csomó különféle erdős rész, és ennyi. Nincsenek annyira radikálisan különböző helyszínek, mint a Morrowind vulkáni részei, gombás házai, gyökeres épületei, homokviharai.

+ részletes, relatíve szép és viszonylag reális felszerelés-design. Ráadásul nagyon érezni a fejlődést: a sima vasvérttől a daedric szettekig egyre keményebb kinézetű minden, de úgy, hogy mellette nem érezzük a használhatóság csorbulását (mint pl a keleties stílusnál, ugyebár). Még olyan apróságokra is figyeltek, hogy a kesztyű csak kívülről véd, a fogófelület szabad.
- ocsmány kinézetű karaktermodellek, igénytelen animálás. Komolyan, azok a nevetségesen irreális arcok, meg az a suta helybenfutás, oldalra csúszás, el nem tudom képzelni, ilyen amatőr munkát hogyan adhattak ki a kezük közül?! Bár az animálás javult azért a Morrowind óta, még mindig a legrosszabbak közé tartozik, amit valaha láttam.

Zene, hangok:
+ gyönyörű zenék. Hibátlan, lélekemelő, elszállós nagyzenekari mesterművek, amiket még órák után sem un meg az ember.
- nincs

+ korrekt fegyverhangok és egyéb zörejek, minden szereplő szinkronizált.
- a szinkront kb ugyanaz a két ember mondta föl... Mentségükre legyen mondva, profi munkát végeztek, a fajok, jellemek eléggé eltérőek, de azért ha egyszer feltűnik az embernek, akkor elég gáz ez...

Harcrendszer:
+ sokat bővült a Morrowind óta, új támadások, lefegyverzés, stb. Nem csak nyomom ész nélkül a bal gombot, amíg meg nem hal az ellenfél, hanem lehet taktikázni is. És ide venném azt is, hogy a lopakodás kifejezetten szórakoztatóra sikerült. Már-már Thiefbe illő élmény a sötétben becserkészni áldozatainkat.
- az ellenfelek eléggé ugrálnak, elfutnak, a barátaink sokszor beugranak elénk, így hajlamos nagyon átmenni káoszba a játék.

Mesterséges intelligencia, élő világ:
+ önálló intelligencia, saját elképzelésekkel, célokkal, néha meglepő húzásokkal (volt egy videó, ahol egy khajitot üldözött egy városőr, majd mikor leütötte, kiderült, hogy lopott holmi volt nála smile.gif ). Az emberek beszélgetnek egymással, fel-alá járkálnak, és nem csak scriptelve, mint egy Gothicban, hanem a saját terveiknek megfelelően.
- a technológia időnként elég furcsaságokra képes, sántít itt-ott, a párbeszédek is kissé suták.

Küldetések, történet:
+ a mellékküldetések, a klánok feladatai között vannak igencsak jóra sikerültek. Összességében inkább jók a feladatok, mint ötlettelenek.
- a fősztori inkább csak átlagos (bár a vége epikus). Az Oblivion-kapuk csukogatása unalmas lehet, bár nem kötelező (szövetségesek nélkül is neki lehet menni a nagy csatának).

Fejlődési rendszer:
+ amit használsz, az fejlődik. Ez tetszik, reális.
- kicsit túlságosan megengedő, lehet mindenhez értő karaktert is alkotni akár.

Szinthez igazítás:
Na igen, a játék leginkább kétes húzása. Egyrészről az alapötlet szerintem zseniális: már a kezdetektől megnyílik az egész világ, így sokkal nagyobbnak érzed, míg te sokkal szabadabb vagy. Nincs az, hogy "oké, ide majd visszajövök egyszer, és akkor mindenkit egy ütéssel kinyírok", hanem a játék kezdetekkor is ugyanolyan könnyű/nehéz, mint magasabb szinten (bár magas szinten azért már sokkal kiforrottabbak a karakterek, több a lehetőség, táposabbak a cuccok).
Ugyanakkor jelen formájában nem az igazi: az, hogy ugyanazon a helyen eleinte patkány támad meg, pár órával később már minotaurusz... nos, cseppet sem reális, és bár az erősödést érzem magamban, azért csak ott matat az érzés, hogy ez így nincs rendjén.

Másrészt meg a véletlenszerűen elszórt tárgyak is kissé megölik a játékmenetet, hisz nincs meg az a boldogság, amikor egy eldugott helyet megtalálva valami igazán értékes jutalmat találsz. Ugyanakkor adottak a Daedric oltárok, amik jutalma mindneképp egy tápos, fix varázstárgy, tehát teljesen nem ölték ki a játékból ezt, másrészt meg ugyanúgy örül az ember, ha talál valami értékeset akár egy mezei faládában is - tehát megéri felfedezni végsősoron.

Mindent összevetve azonban, minden tagadhatatlan hiba ellenére az Oblivionnal egyszerűen jó érzés játszani. A számtalan felfedezésre váró rom, a gyönyörű, hangulatos világ, a tápolás, gyűjtögetés érzése, a jól eltalált küldetések könnyedén feledtetik a hiányosságokat, és nagyon könnyen a monitor/tévé elé tudják szegezni a játékost, aki egy kis könnyed kikapcsolódásra vágyik.

85%

X360 vs PC változat:

X360:
+ kontrolleres irányítás: sokkal kényelmesebb
+ viszonylag könnyen begyűjthető achievementek
+ belső tereken semmi gond a látvánnyal
- alacsonyabb felbontás, csúnya távolabbi textúrák (AF hiánya), rövidebb látótáv (mint a maximumra húzott PC-s változatnál, természetesen)
- időnként kicsit lassú

PC:
+ moddolható
+ elég erős gép mellett, látványjavítókkal (AF főleg) sokkal szebb, a látványt tuningoló modokról nem is beszélve
- kontrollert nem kezeli normálisan
- még ma sem elhanyagolható gépigény teljes részletesség és nagyobb felbontás mellett

Összességében itt bizony a PC viszi a prímet, a modolhatóság a játékidőt és/vagy játékélményt növeli, a látvány pedig egyértelműen szebb, ha elég erős hozzá a gépünk.

(Az utóbbi időben láthatóan elhanyagoltam a blogot. Ennek több oka van, elsősorban az, hogy a főállás és a tesztelői mellékmunka mellett nem volt kedvem/energiám a korábban megszokott, sok munkát igénylő bejegyzések szerkesztéséhez. Ez várhatóan a továbbiakban is így lesz, de hogy ne legyen teljesen kihalt a blog, ezért úgy gondoltam, kevesebb munkát igénylő, gyorsabban megírt (nem teljesen összecsapott, de nem is maximális igényességgel megírt) bejegyzéseket fogok ezután hozni. Azért remélem annyi színvonalat sikerül hoznom, ami itt tartja az érdeklődőket, és nem távoznak kiábrándultan. Véleményeket szívesen várok, ha vannak.)

Zene: Emilie Autumn

2010-06-17T15:14:00.017+02:00

Emilie Autumn tehetséges hegedűművész, zeneszerző, szövegíró, énekes - mindez a maga extrém excentrikus módján csinos csomagolásban. Régóta ígért második zenés bejegyzésemben most az ő munkásságát mutatom be. Ha van egy bő fél órád, amit szívesen töltenél új zenék megismerésével, akkor kattints a továbbra!

Nem biztos, hogy férfi olvasóim észreveszik az írást egy ilyen kép mellett, de azért pár szóban érdemes szólni Emilie életéről. A '79-es születésű kaliforniai származású művész négy éves kora óta játszik hegedűn. 15 éves korában egy nagynevű zeneiskolába került, ám két évvel később távozott onnan, nem tudták elfogadni rendkívüli egyéniségét - akkor még lila hajjal menni hegedülni valóban nem mindennapi ötlet volt. Később autodidakta módon tanulta tovább a hegedülést, ami mellé zeneszerzés és éneklés is társult. Saját kiadót alakított, majd összesen öt albumot jelentetett meg (ebből igazából három tekinthető "hagyományos" albumnak, van még egy remix/feldolgozásalbum és egy verses kötet mellé adott versfelolvasást és zenei aláfestést tartalmazó CD). A művésznő mániás depresszió nevű betegségben szenved, talán ez is közrejátszik abban, hogy szerzeményei egészen extrém hangulati szélsőségek között mozognak.

Emilie Autumn első albuma az Enchant nevet kapta, és ha a bipoláris skálát vennénk figyelembe, akkor ez inkább a pozitív végletet jelenti: a dalok általában véve könnyedebb hangzásúak, a hegedű többnyire tiszta szerepet kapott, és maga a művésznő is "fantasy rock" néven illeti a stílust, amit az album képvisel. A dalok ugyanakkor elég változatos stílusok között ugrálnak, és a dalszövegek sem feltétlenül illenének egy Disney-moziba.

Mielőtt belekezdenék konkrét dalok linkelésébe, hadd legyen egy kérésem: az Opeth-es bejegyzéssel ellentétben ezúttal nem a beletekerések ellen szeretnék felszólalni, hisz Emilie dalai ebből a szempontból közelebb állnak a popzenéhez, mint a svéd progmetálosok számai. Emilie életműve viszont igen széles stílusok között ugrál, így ha némelyik nem is nyeri el tetszéseteket, érdemes belenézni más számokba is, hisz hatalmas különbségek lehetnek köztük, ahogy majd ti is megláthatjátok. Nem linkelek ugyan minden dalt, de igyekszem nagyjából a teljes skálát lefedni. Érdemes a videókat is nézni közben, a szöveg szerves részét képezi a daloknak, amik nélkül (szerintem) sokkal kevésbé élvezhetőek - a videókért amúgy külön elismerés illeti a Youtube-os feltöltőt, egytől-egyig igényes munkák, ezek nélkül valószínűleg ma nem lennék Emilie Autumn-rajongó.

Az első album első dala kapásból elvarázsol, gyönyörű lágy énekkel és misztikus hangzásvilággal.

"I'm not living in an ordinary world // 'Cause I'm not your ordinary good girl" - hangzik ebben a.. nem is tudom, talán rythm'n'bass-re emlékeztető dalban. Nehezen tudnám besorolni, az viszont biztos, hogy Emilie éneke itt is fantasztikus.

Szelíd zongorajáték, halk hegedű a háttérben, miközben a művésznő ismét csodálatosat alkot. Gyönyörűen hullámzó, lassuló-gyorsuló ének, mégis hiba nélkül veszi az akadályokat.

Ha eddig nem győztelek meg titeket arról, milyen tehetséges énekes Emilie, remélem ezzel végképp sikerül. Amit itt művel, hát hihetetlen, miközben egy jó kis bárban képzelhetjük magunkat a zenétől.

"If you feel better // Telling me I'm cruel // Saying I'm unfeeling // I don't mind" Leginkább a múlt század második felében érzem magam, valahányszor ezt a számot hallom.

Tulajdonképpen a többi számot is lehetne linkelni, de nagyvonalakban már így is sikerült lefedni az Enchantot. Bár közel sem lett rossz album, a sokszínűség igazán a következő albummal következett be. Az Opheliac a bipoláris skála abszolút sötét oldala, maró gúny, torzított elektronikus hegedű és torzított ének jellemzi. Míg az Enchanton Emilie csodaszép hangját hallhattuk, addig itt ugyanaz a nő a poklot is megjáratja velünk énekével, suttogásával, sikoltásaival - egyszerűen félelmetes, miket művel.

Kezdjük is rögtön a címadó dallal, ami nagyvonalakban össze is foglalja az egész albumot. Szépen indul, de hamar "elgurul a gyógyszer", előkerül a rikoltós ének, a gúnytól csöpögő, maróan lenéző hang, hogy aztán ugyanezen számon belül ismét angyalivá, majd misztikusan suttogóssá váljon. Érdemes odafigyelni a szövegre is, ezen a téren is sokkal sötétebb lett az egész album, hihetetlenül jól eltalált szövegek születtek - már ha fogékony az ember a gúnyra, szarkazmusra. "She speaks in third person so that she can forget that she’s me"

icbabylon.com"

"I'll tell the truth: all of my songs // Are pretty much the fucking same". Azért az Opheliac sem mentes a könnyedebb hangzású számoktól, a letisztult énektől, erre rögtön példa a második dal.

...csak hogy a következő számmal belecsapjon a lecsóba: megjelenik a brutális hangzású, torzított elektronikus hegedű, Depeche Mode-os kísérettel, mély, időnként torz rikoltásba váltó énekkel. "Are you suffering? I want your beautiful suffering I want to see your pain"

Ismét kicsit nyugodtabb vizekre evezünk: a The Art of Suicide egy tökéletes goth-himnusz, a lágyabb fajtából. Gyönyörűen hullámzó ének az öngyilkosság szépségéről, az élet hiábavalóságáról, mindezt barokkos hangzású billentyűzet-kísérettel és természetesen az elmaradhatatlan, tiszta hangzású hegedűvel.

Néhány számot átugorva érdemes meghallgatni ezt a dalt, aminek legfőbb érdekessége, hogy a felétől kb ugyanazt a három szót ismételgeti, perceken át, mégis sikerül a hangjával ugrálgatva, játszadozva eladnia a számot.

Ismét egy Enchant-ra is passzoló dal, ismét csodás énekkel, ismét gunyoros szöveggel. "She looks up to the mirrored glass // She sees a handsome horse and rider pass // She says "that's man gonna be my death // 'Cause he is all I ever wanted in my life"

A másik goth-himnusz, ezúttal azonban sokkal mélyebb, fájósabb énekkel. Muszáj innen is idéznem: "If I am Lolita then you are a criminal // And you should be killed By an army of little girls // The law won't arrest you The world won't detest you // You never did anything Any man wouldn't do"

Az egyik legnagyobb kedvencem, a maró gúny totális megtestesülése, zeneileg és főleg szövegileg, szinte már én érzem kényelmetlenül magam a szövegtől. "I'm wishing you the best of luck - and by the way, your poetry sucks"

Már csak három szám van erről az albumról, de muszáj berakni őket, egyszerűen kihagyhatatlanok. Tudtommal mindhárom csak a lemez Deluxe változaton érhető el, de mindhárom a kedvenceim között van.

A 306 egy hihetetlen sötét érzetű dal, hátborzongató hangzással és ehhez passzoló, suttogásba hajló énekkel, ismét az öngyilkosságról (is) szóló, sejtelmes, morbid dalszöveggel... "Like the story I heard // A lifetime ago // Where a girl (and this is funny) Took her life // And what she didn't know // Is how long it takes for the water to rise // And the breath to stop fighting // And the cold to close her eyes"

A gúnynak ezúttal a burkoltabb formája kerül terítékre: ironikus/szatirikus hálaadás a szépségért, mennyi fantasztikus előnnyel jár Emilie számára. Itt is a szöveg az elsődleges, tessék olvasni közben! "I'm truly privilaged to look this good without clothes on // Which only means that when I sing you're jerking off"

Végül a házasság is megkapja a magáét, egy éteri hangzású, barokk (?) dalban, mely társítva a zseniálisan morbid szöveggel, hát fergeteges. Olvasni, nézni, hallgatni! "Marry me, he said, god, he's ugly, but fortune is ours // Running in the gardens enjoying men, women, and flowers // Then I break a glass and I slit my own innermost thigh // So that I can pretend that I'm menstru...well, unavailable"

Ezzel végére is értünk a "hagyományos" daloknak. Van azonban Emilie Autumnnak még egy teljes albuma, amit legalább röviden meg kell említeni. A Laced/Unlaced albumon hegedűművész énje bontakozik ki teljes pompájában, méghozzá rögtön két CD-n. A rendkívül ötletes felépítés szerint a "Laced" (azaz kb "fűzős", tudjátok, klasszikus női ruhaöltözet, ami embertelen módon össze tudta szorítani a hölgyek derekát, hogy vékonyabbnak tűnjenek) részben hagyományos hegedűn ad elő klasszikus szerzeményeket és saját (!) műveket, míg az Unlaced oldalon torzított elektronikus hegedűn játszik gyökeresen eltérő hangzású (és számomra elég nehezen emészthető) dalokat. (lásd borító itt balra).

Egy-egy példa:

Emilie Autumn a szó legtipikusabb értelmében véve művész: tehetséges, forróvérű, önfejű, a zenéért létező nő, aki nem hajlott meg a tömegízlésnek, hanem mindig is saját útját járja, egyéniségét keresi. Rendkívül színpadias fellépései, saját maga által varrt ruházata és zenéje egyaránt különcről árulkodnak, aki (mint a legtöbb különc) könnyen osztja meg közönségét: lehet nagyon utálni vagy nagyon szeretni. A bejegyzésből talán nem nehéz kitalálni, hogy én melyik táborba tartozom. :)

Köszönöm, hogy végignéztétek a régóta halasztgatott bejegyzést!

Eladó játékok - Frissítve: 06. 22.

2010-04-26T10:59:00.013+02:00

Eladnám jópár PC-s játékomat. Régiek, újabbak, klasszikusok és "egynek jó" játékok vegyesen. A listáért és részletekért kattints a továbbra.

(A listát frissítem, ha valami elkel.)

Első kiadások, kartontok:

Blacksite: Area 51 1500
Legendary 1000
Rise of the Argonauts 1000
Tomb Raider Underworld 3000
X-blades 1000

Első kiadás, sima DVD-tok:

Alien Shooter Vengeance 500
Freedom Force vs The Third Reich 1500
GTA 3 2500
Need for Speed Underground 500
Painkiller 1000
Quake 4 1500
Serious Sam 1000
Unreal Anthology (külföldi kiadás, sima DVD-tok) 2500

Nem első kiadások, budget kategória:

Divine Divinity (cdv legends) 1000
Shadowgrounds (100%) 500
Far Cry (Ubisoft) 500
Beowulf (Ubi) 500
F.E.A.R. (LV) 500
Just Cause (LV) 500
Worms 4 Mayhem (LV) 500
Overlord (TS) 1000
Medal of Honor Allied Assault (EA Classics, régi) 500
Need for Speed Underground 2 (EA Classics, szürke) 500
Need for Speed Most Wanted (EA Classics, szürke) 500

Szemezgessetek! Kép megoldható, mennyiségi kedvezményről alkudhatunk, kérdéseket kommentben, vagy emilen (leon121 kukacc gmail ponty com).

Kontroller - Kell ez nekem?

2010-04-12T21:24:00.005+02:00

Ha gondolkoztál már kontroller vásárlásán PC mellé, de még nem döntöttél, akkor engedd, hogy segítsek!

Hosszú-hosszú ideig gondolkoztam, hogy vegyek-e kontrollert a PC mellé. Világéletemben egér+billentyűzet használó voltam (jó, a C64-es mikrokapcsolós joystickos éveket leszámítva :) ), de a mai világ konzol-túltengése miatt egyre erőteljesebben megtelepedett bennem a gondolat, hogy talán ki kellene próbálni, mire írják a mai játékok túlnyomó részét. Aztán mikor tavaly év végén sikerült vennem egy szép nagy tévét, amire rákötöttem a gépemet, elhatároztam, hogy egyúttal egy kontrollert is beszerzek - egy vezeték nélküli, Xbox 360 típusút. Most, pár hónap használat után arra gondotlam, megosztom tapasztalataimat, hátha mások is játszadoznak a gondolattal, de még nem tudtak dönteni.

Eredetileg több részes sorozatot akartam indítani, leírva melyik játék hogyan kezelhető ezzel a "megszokottól" (értsd: egér+billentyűzettől) eltérő eszközzel, de aztán rájöttem, hogy fölösleges - egyben több haszna van, és esetleg linkelhető is a bejegyzés mások számára.

Roppant egyszerű oka van, miért döntöttem az Xbox 360-as kontroller mellett: a legtöbb PC-s játék ezt alapból támogatja, sokszor már a gombok feltüntetésénél is. Persze biztos egy másik márkát is rá lehet kötni a gépre, és talán kevesebből is kijön az ember, azonban én úgy gondoltam, a maximális kompatibilitás inkább megér nekem ennyit - kontrollert úgysem gyakran vesz az ember, ideális esetben évekig is kihúzza eggyel.

Alapok

Kezdjük az alapoknál: Xbox 360 kontrollert talán nem mindenki látott még, főleg a megrögzött PC-sek. Róla van szó:

A gombkiosztás rendkívül kényelmes, rögtön kézre áll:

(lásd kép alant)

1-2.: Két "ravasz", azaz két analóg gomb (értsd: érzékeli a benyomás erejét is, nem csak két állása van)

3-4.: Két "ütköző", normál gombok

5.: Back gomb, leggyakrabban térkép előhozására, vagy szüneteltetésre használt gomb, mivel nem esik közvetlenül útba

6.: Start gomb, általában a menübe lehet vele lépni

7. és 9.: Két analóg joy, azaz bármely irányba forgatható kar. Kicsit besüpped és recés a tetejük, ami azért fontos, mert be is lehet őket nyomni, kattintani lehet velük.

8.: Ennek nem tudom, mi a pontos neve, négyirányú tárcsa-szerűség: le-föl és jobbra-balra mozgatható. Leggyakrabban a menüben navigálásra használatos, illetve játékon belül például fegyverváltásra, ideális esetben olyan funckiókra, amik nem ütköznek a bal joy-jal, hisz hüvelykujjal használható.

10.: Négy fő gomb: a zöld A általában az elfogadás, a piros B a mégse, a kék X és a sárga Y pedig változó funkciójú gombok.

Nincs bejelölve a zöld Xbox logójú gomb középen, ez szolgál a kontroller bekapcsolására, illetve PC-n a Live menü előhozására, továbbá itt mutatja a négy led, hogy hányas irányító van épp a kezünkben (elméletileg, nekem ugye csak egy van). Az elöl/fent látható hosszúkás gomb az akkumulátort/elemtartót nyitja, míg a csatlakozó akkor szükséges, ha pl. Play & Charge kit-et használunk.

Csatlakoztatás, ellátás

A kontroller önmagában nem csatlakoztatható a PC-hez, ehhez még egy Wireless Receiver szükséges, de lehet olyat is kapni, amiben egyben van a kontroller és a vevő is. Természetesen jár hozzá egy telepítőlemez is, a részletekbe azt hiszem felesleges belemenni.

Alapból elemekkel kapjuk a kontrollert, ezt lehet ceruzaakksira is cserélni, elméletileg - nekem elég régi , de még működőképes akksijaim vannak, és hiába voltak feltöltve, a kontroller nem érzékelte őket. Ha beruházunk egy vezeték nélküli változatba, akkor talán érdemes elgondolkozni egy Play & Charge kit beszerzésén is, ami tulajdonképpen egy, a kontrollerhez való akksi, és egy USB-s töltőkábel, amivel elméletileg akár játék közben is tölthetjük az akksit a számítógép USB-csatlakozójáról. Az adatforgalom azonban továbbra is a vezeték nélküli kapcsolaton keresztül zajlik.

Fontos! Ha Play & Charge kit-et vásárolsz, és azt rendeltetésszerűen használva nem megy a töltés, mert folyton ki-be kapcsol a töltő, akkor ne ess kétségbe, van körbejárós megoldás. Vedd ki az akksit, dugd be félig a kábelt a kontrollerbe (és teljesen a gépbe), amíg el nem kezd világítani, ezután az akksit még óvatosan be tudod helyezni a helyére, amitől már elvileg menni fog a töltés tovább, nem fog ugrálni. Kicsit ciki, hogy ilyen probléma létezhet, és elég gyakori is, de ezzel a módszerrel lényegében teljesen kiküszöbölhető a gond, ez ne tartson vissza senkit a vásárlástól!

Játékok típusokra bontva

Kategóriákba bontva összevetem az irányítást az egér+billentyűzet párossal. Melyik jobb, hogyan működik a kontroller.

Autóverseny

Itt egyértelmű a kontroller fölénye: a két analóg ravasz adja a gázt és a féket, míg a bal analóg kar irányítja a járművet, a jobbal pedig körbe lehet nézni (ha van ilyen opció a játékban). A két analóg irányítással egyszerűen nem versenyezhet a billentyűzet nyomogatós módszere, sokkal precízebben lehet adagolni a gázt, kisebb a kipörgés esélye, a kanyarokat is sokkal szebben lehet bevenni, egyszóval ég és föld a kettő a kontroller javára. Nem annyira jó nyilván, mint egy kormány, viszont nem is kell a felszerelésével kínlódni minden alkalommal.

Külső nézetű akció

Ennek több fajtája van: amikor szükség van pontos célzásra (TPS-ek), illetve amikor nincs igazán (hack & slash akciók). Az alapfelállás általában a két kar használatára épít: a ballal irányítjuk a karaktert, a jobbal pedig a kameranézetet, és ezzel a célzást, ha van, a többi gomb pedig játéktól függő (általában a négy gomb az ugrás, mászás, ütés, a két ütköző egyike, vagy a ravasz pedig a lövés). Mivel a legtöbb újgenerációs játékban van már valamiféle célratartás, ezért ezzel általában nem szokott gond lenni. A kontroller ugyan nem egyértelműen kezelhető pontosabban ebben a kategóriában, de teljesen megszokható, használható.

Belső nézetű játékok

Azaz lényegében az FPS-ek. Na ez az a műfaj, ahol természetesen az egér verhetetlen volt, és az is marad. Ugyan valamelyest meg lehet szokni az irányítást, illetve a célra segítés itt is sokat segíthet, azonban az egér gyors és precíz reagálását a kontrollerrel való lassabb forgás nem tudja teljesen kiváltani, különösen, ha precíz mozdulatokra van szükség, és nem sok ellenfél közé való vak lövöldözésre. Nem mondom, hogy teljesen használhatatlan, mert meg lehet szokni, és az eleve erre írt újgenerációs FPS-ekkel el lehet boldogulni, de olyan jó valószínűleg sosem lesz, mint az egérrel. Az irányítás maga általában itt is a TPS-ekre emlékeztet, azaz a bal karral tudunk haladni, a jobbal pedig a fejünket (a kamerát) forgatni.

Stratégia

Nem próbáltam újgenerációs stratégiát, a hagyományos stílusú játékoknál azonban azt hiszem szóba sem jöhet a kontrolleres vezérlés, pláne, ha sok gyorsgombot is kellene használni.

Ugyan úgy tűnhet, hogy a műfajok többségében nem éri meg egyértelműen váltani kontrollerre, azért egy fontos tényező még kimaradt: a kényelem. Hiába minden ergonómikus egér és/vagy billentyűzet (nekem is ilyen van), azt nem tudják pótolni, hogy kényelmesen kézbe veszem a teljesen kézre igazított alakú, tervezésű kontrollert, és kényelmesen, lazán elhelyezkedek vele. A gombok abszolút kézreállnak, 2-3 gomb egyidejű lenyomása sem okoz nehézséget, ráadásul a legtöbb játékot eleve úgy tervezik, hogy a gyakrabban használtat a közelebbi gombokra tegyék - egyszóval a kényelem miatt hajlik az ember arra, hogy az esetleg kevésbé precíz irányítást is bevállalja.

Példák:

GTA IV: a TPS-rész a célratartás miatt szokható, és viszonylag könnyen kezelhető, a legfontosabb tényező azonban az autóvezetés, amiből ugye rengeteg van a játékban. Mivel ez kontrollerrel messze jobb, mint billentyűzettel, ezért az egész játék jobban kezelhető vele. A bal ravaszt félig benyomva veszi elő a fegyvert, teljes benyomással pedig célra tart, amikor jobbra-balra tudunk ugrálni a célpontok között. Befogásnál is lehet a jobb kar feltolásával például fejre célozni.

Devil May Cry 4/X-Blades stb.: Hentelős TPS, eleve kontrollerre írva. Mikor körbevesznek, az analóg karral kifejezetten egyszerű félrevetődni a szabadon hagyott irányba, vagy épp a 9 irányból támadó 9 ellenfél közül kiválasztani azt, amit támadni szeretnénk. Jól kezelhető vele. A gombok kézreállása miatt a kombók, gyors mozdulatok valamelyest könnyebbek, mint billentyűzeten.

Legendary, UT3: Két FPS, amit kipróbáltam vele, de nagyon hamar feladtam. Biztos jobb lehet, ha gyakorlok vele, de olyan gyorsan és precízen nem lehet mozgatni a kamerát, mint ahogy egérrel tehetjük.

Megszokás

Van egy tényező, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni: a megszokás. Garantálni tudom, hogy eleinte az egérhez szokott agyunk/ujjaink nagyon nehezen fognak átállni, a sok gomb kezelése pedig nem lesz egyszerű. Ugyanakkor azt is garantálni tudom, hogy idővel ez csak egyre jobb és jobb lesz. Emiatt nem szabad elkeseredni, és megbánni, hogy kontrollerre költöttük megspórolt pénzünket, hanem játszani kell, sokat. Akár könnyebb fokozaton, hogy a bénázásunk ellenére is legyen azért még sikerélményünk. Türelem, kitartás, és minden rendben lesz.

Konklúzió

Azaz vegyünk-e. A kontroller előnyei: hihetetlenül kényelmes, minden kézre áll, a legtöbb műfaj legalább olyan jól kezelhető, mint egérrel. Hátrányai: szokni kell, FPS-ekhez pedig még mindig nem az igazi. Ha szinte csak FPS-sel, vagy csak stratégiával (és most ide lehet érteni a stratégia-szerű, kurzoros irányítású RPG-ket is) játszol, akkor talán nincs sok értelme kontrollert venned. Azonban ha időnként játszol autóversenyt, vagy TPS-akciójátékot, platformjátékot, netán ezek keverékét, akkor érdemes lehet beruháznod egy ilyen kis masinába. Meg fogja hálálni az árát, és a befektetett türelmet idővel. Lehet, hogy nem fogod minden játékhoz használni, dehát ez a szép a PC-ben: nem is muszáj. Elég azokhoz, amik jobbak vele.

Tavaszi megújulás - FRISSÍTVE!

2010-04-08T11:03:00.002+02:00

Mint nyilván észrevettétek, megújult a blog. Pár új funkció került bele (felső menüsáv, Twitter), illetve lecseréltem a kinézetét is.

A felső menüsáv blogger újítás, és rá is fért. Oda olyan elemek kerültek, amik fixen, bármikor elérhetőek - nyilván. Egyelőre a korábban oldalsávban lévő cikkgyűjteményem és az elérhetőségeim kerültek oda, ha lesz még valami, majd bővítem.

Feliratkoztam a Twitterre is. A fő célja elsősorban olyan linkek (írások, videók, előzetesek, stb.) megosztása lenne, amik egy-egy bejegyzést nem érnek meg, de esetleg mások is hasznosnak, vagy érdekesnek találhatják. Az is lehet, hogy összekötöm a Raptr-os azonosítómmal, legalább meglátom, hogyan működik. Majd meglátjuk, mennyire lesz értelmes a dolog, legfeljebb megszüntetem, ha nem látom hasznát.

A skinváltás ugyebár nyilvánvaló, ezúttal egy fokkal világosabb változatra tértem át. Remélem elég olvasható lesz így minden fényviszony mellett.

Lentre kipakoltam egy Raptr-os aláírást, bár nem a legszebb ott, de egyelőre marad. Pár funkcióval még lehet bővülni fog az oldal idővel (például látogatottságmérővel), de ezek már csak apróságok lesznek.

Ha kérdés, észrevétel, megjegyzés van, akkor ne tartsátok magatokban!

FRISSÍTÉS!
Az egyszerűség gyönyörködtet? Ehhez a kékeshez mit szóltok? Tudom, nem sötét alapon világos, de szerintem ez olvashatóbb, még fényben is, mint egy feketén szürkés alapú. Alapsablon, tehát remélhetőleg kompatibilitási problémák se lesznek vele, és szerintem korrektül néz ki. Egyelőre. :)

Raptr - Gyűjtőprogram kockáknak

2010-03-31T11:20:00.005+02:00

Szeretnéd, ha a Steames, XFire-ös, Live-os, PS3-as stb. játékaidat és statisztikáidat egy program követné nyomon? Akkor kattints a továbbra...

Aki hosszabb ideje játszik, és mondjuk nem veti meg az eredeti játékokat sem, az jó eséllyel rendelkezik már többféle, a játékokat nyilvántartó, követő accounttal. Ilyenekre gondolok, mint például a Steam, a Games for Windows Live (vagy ugyanennek Xboxos változata), esetleg a PS3 és a Wii hasonló megoldásai. Sokak biztosan rendelkeznek XFire, MSN, AIM stb. hozzáféréssel, és/vagy akár World of Warcraft karakter(ek)kel. A legtöbb ilyen programhoz létezik egy-egy "kijelző" kis programocska, amivel például a WoW-os karaktereket, a különböző játékokkal töltött időt, vagy az azokban szerzett achievementeket lehet nyomon követni. Azonban ezek mind-mind elkülönültek egymástól... idáig.

Pontosabban lassan három évvel ezelőttig, akkortájt indult ugyanis a Raptr nevű program, mely jelenleg is még béta változatban él. Röviden és tömören fogalmazva a Raptr összefogja nagyjából az összes, eddig említett keretprogramot egy közös felhasználói fiókba. És még többet is tud...

A rendszer beüzemeléséhez először is szükség van egy aprócska Raptr kliensre. Ezt letöltve, telepítve és regisztrálva máris megadhatjuk néhány adatunkat, például kapásból bevonhatjuk MSN-azonosítónkat, ezzel lecserélve a programot. Regisztrálás és indítás után a kliens kapásból begyűjti, milyen játékaink vannak telepítve, és hozzáadja az adatbázishoz. De ez még csak a kezdet, sok-sok dolgot tehetünk még:

importálhatjuk a Steam, Xbox Live, Wii, PS3, Xfire profilunkat. Ekkor onnan átveszi a program a rendelkezésre álló adatokat: a játékokban megnyitott achievementeket és a lejátszott órákat.
manuálisan is hozzáadhatjuk a játékainkat a saját listánkhoz. PC-n több mint hatezer, XBoxon és a többi konzolon is többezer játékból áll az adatbázis. Ezek mindegyikéhez egyedi adatlap tartozik, a játék főbb adataival, játékosok értékeléseivel, játszott órák számával, a játék dobozképével, hasonló játékokkal, főbb hírekkel (IGN, Gamespot hírek alapján, ha jól veszem ki).
az előző ponthoz megfelelően mi is értékelhetjük a meglévő játékainkat, pár sorral, és pontokkal.
amíg fut a kliens, automatikusan jegyzi, mennyit játszottunk, illetve milyen achievementeket szereztünk - ha az achievement játékon kívül is elérhető, mint pl. a Live az a Steam esetében.
barátokat vehetünk föl, láthatjuk, milyen játékaik vannak, mivel játszanak épp, vagy akár a kliensen keresztül tudunk velük csevegni. Nem tiszta még számomra, hogy akár platformokon keresztül is lehet-e, tehát pl MSN-ből Steambe, de nem tartom kizártnak, ki kell próbálni. Összehasonlíthatjuk velük achievemenjteinket, rangsorolhatjuk, baráti körünkből hányadik helyen állunk öcsiszámban az adott játékban.
statisztikákat nézhetünk meg a Raptr-t használó játékosokról: melyik játékkal játszanak a legtöbben, milyen achievementeket nyitottak meg, stb.
megadhatjuk a WoW-os karakterünket, ekkor annak achievementjei is megjelennek. De más játékban használt nevünket is megadhatjuk, ha azt szeretnénk, hogy el tudjanak érni.
megoszthatjuk a játékkal töltött adatainkat Facebookon vagy Twitteren, de csinálhatunk többféle kisképet is fórumokra, oldalakra:

Emellett természetesen nevet, képet, mottót adhatunk meg, az oldalon pedig többféle (játékos) skin közül választhatunk. Mint látható tehát, igen sokféle funkcióval rendelkezik a program, és a legjobb tulajdonsága, hogy a sok különféle klienst egybefogja. Hogy a népszerű kifejezéssel éljek: nem hiányozhat egyetlen, valamirevaló kocka programjai közül sem. :)

Ha feltelepítitek, vegyetek fel barátnak bátran, meglepő módon (ha még nem derült volna ki a fenti képekből) Leon121 néven szerepelek. :)