cso-oyu-s történet

2011-04-19T20:00:00.000-07:00

04.19.

Sükivel (Sükös József) délelőtt 11 kor indultunk Udvarhelyről Sepsiszentgyörgyre. Megvolt a búcsúzkodás, úgy éreztem sikerült mindenkitől elbúcsúzni, aki fontos nekem és elindulni életem egyik nagyon fontos célja felé. Azt mondják, mindig annak könnyebb, aki megy, viszont felelősséggel tartozik azokért, akik várják. Mikor megérkeztünk Sepsiszentgyörgyre Zsombor (Tulit Zsombor) már összepakolva várt. Még elintéztünk pár dolgot, bepakoltuk az utólag érkezett magashegyi kajákat és elindultunk Bukarest felé. A reptérre idejében érkeztünk és kezdődött a harc a kilókkal. Mire végre minden elrendeződött és felárat fizettünk a plussz kilókért végre sikerült elindulni a gép fele. Természetesen mivel én voltam egyedül bidonnal, így mindenki ebben kereste a bombát. Többszöri extra ellenőrzés után, vérge feladhattam csomagjaimat, én is elindultam a többiek után. Este 11 körük érkeztünk Qatarba, hatalmas reptér és valóban gyönyörű kilenc órás várakozás következett és volt időnk végig nézni a világ egyik legmodernebb repterét.

Másnap érkezés Kathmanduba a reptéren találkoztunk más nemzetiségű hegymászókkal, s elkezdtük a sok papír kitöltését, ami szükséges a Nepálba való belépésre. Miután mindent elvégeztünk és kifizettünk, felvehettük a csomagjainkat és belevághattunk Katmandu dzsungelébe. A reptéren már vártak a szervező iroda munkatársai és elszállítottak az előre lefoglalt szállodába. Aki azt mondja, hogy Bukarest a dudaszó városa, akkor Katmandu a teljes káoszé, legalábbis elsőre így tűnt. Mindenki megy amerre akar, aki előrébb van, annak van elsőbbsége. A nagyon szűk utcákban motorosok és autósok egyaránt dudaszóval közlekednek, néha úgy tűnik, mintha egy alternatív koncerten lennék. Aztán később rájövök, hogy van ennek is egy rendszere, csak meg kell érteni. Délutánra érkeztünk a szállodába, Kobra már ott volt és várt. Nagyon sok infóval ellátott és egy kicsit irigyeltem is, hogy neki ennyi ideje van a saját hobbijára. Este vacsora és ismerkedés a csapat többi tagjaival, a sok féle nemzetiség és a sok csiri-csáré közben azt éreztem, hogy már mikor indulunk el, mert annyira untam a sok egyéniség fitogtatást. Úgy éreztem nem ezért jöttem. Nem akartam senkivel sem beszélni, sem a sok okosságot hallgatni csak azt vártam, hogy mikor indulunk.

04.20.

Felderítő munkát végeztünk, hogy meg tudjuk vásárolni a legjobb áron a hiányzó felszereléseket és végre net elé tudtam ülni, hogy valami infóval szolgáljak az otthoniaknak. Aztán sikerült egy pár e-mailt váltani pár emberrel, bár ez egy idő után kicsit egyoldalú lett. Nem tudtam miért.

04.21.

A nap kisebb vásárlásokkal és nagyobb evésekkel telt, próbáljuk felhizlalni magunkat, amennyire lehet.

04.22.

Reggel nyolckor találkoztunk a csapat többi tagjaival és megbeszéltük, hogy bizonyos helyzetekben mit kell tenni. Felhívták a figyelmünket, hogy a Tibetbe való belépéskor nehogy egy Dalai Láma fotót vagy Free Tibet feliratú pólót vagy könyveket kapjanak a kínai vámnál, mert akár akkor ugorhat az egész mászás. Délután három órakor le kellett adjuk a csomagjainkat, amit teherautóval szállítottak. Miután sikerült mindent elintézni, este vacsora után mindenki vett be Diamox-ot (akklimatizálódást elősegítő, vízhajtó hatású gyógyszer) kivéve Kobrát, Zsombort és engem. Lefekvés után arra gondoltam, hogy másnap eléindulunk életünk egyik legnagyobb kalandjára.

04.23.

Hajnali négykor indultunk az alaptábor fele, elég rozoga busszal indultunk Katmanduból az egész társaság és egy North Col –os csapat. Itt is volt mindenféle ember, nyűgös, nyugodt és kíváncsi. Katmandu és a kínai határ közt 150 km a távolság, amit két megállóval teljesítettünk is és megérkeztünk a „barátság hídjához”, azaz a Nepál – Kína határához. Egy pisilés és egy reggeli után rögtön belevágtuk magunkat a tömény kommunizmusba, vagyis Kínába. Régi romániai határátkelésekre emlékeztető fogadtatás, mindent átnéznek, éppen a bugyimba nem néznek bele, pedig ott lett volna mit látni… Határátkelés után letámadtak a valutások , természetesen mindenki azt szerette volna, hogy nála váltsunk. Furcsa volt, hogy itt csak a nők foglalkoznak vele. Másik furcsa látvány az volt, amikor a nők követ törtek kalapácsokkal az út egyik szélén, másik szélén a férfiak cigivel álltak és kommentálták, melyik nője ügyesebb. Átérve Tibetbe tipikus határzóna, a határtól 15 km-re is elkérték az útleveleinket. Természetesen itt sem kímélik a nőket. Nagyon furcsa érzelmeket keltett bennem, mikor nőket láttunk betonozni, s felváltva lisztes és homokos zsákokat cipelni.

Első város Zhangmu, ahol ebédeltünk, ez a város arról híres, hogy városon belül 400 m a színt különbség. Ebéd után indultunk volna, de egy nagy forgalmi dugó kellős közepén találtuk magunkat. Több órába került, míg kikerültünk belőle, így közben még volt időnk segíteni a betonozó csajoknak. Aztán késő estére megérkeztünk Nyalamba (Niálám), 3400 m tengerszinti magasságba. Itt már nagy hegyek vettek körül, az időjárás is már magashegyi. Kezdtem úgy érezni, hogy végre valami kis kóstoló abból, amiért jöttünk. Kicsit féltem, hogy egybőé ilyen magasra mentünk, nehogy fejfájás vagy valami utolérjen. Egy kis nyomást éreztem a fejemben estére, de ez természetes dolog. Természetesen itt is mindenki bevette a Diamox-ot, kivéve Zsombort, aki allergiás volt rá; Kobra, mert már akklimatizálódott és én, aki reménykedtem. Lefekvés előtt hiányzott egy kis társasági élet. Drága jó semmittevés állapotában elég sokat gondoltam az otthoniakra. Többi időmet a heggyel foglalkozva töltöttem, gyakorlatilag mindig, ha ettem, ha túráztam, ha beszélgettem.

04.24.

Jól betakarózva, melegben aludtunk, sikerült jól kialudni magunkat. Reggel gyönyörű napsütés fogadott, reggeli után elmentünk túrázni. Megnéztük, hogyan néz ki a város fentről. Ebéd után újra beiktattunk egy kis túrát. Reggeliben éreztem egy kis nyomást a fejemben, de délutánra ez is megszűnt. Zuhanyoztam és mióta otthonról eljöttünk először hajat is mostam, nagyon jól esett. Vacsoránál egy kis meglepetés ért, mivel nem számítottam arra, hogy az emberek ennyire meglepődnek a fokhagyma - fogyasztásunkon. Később el is neveztek minket gharlic team-nek, mivel minden nap megettünk két három cikk fokhagymát. Vacsora után nagyon jól éreztem magam, semmi bajom nem volt, csak a sok semmittevés egy kicsit nyomasztóvá vált. Kobra még mindig jól érezte magát, mivel ő már akklimatizálódva volt ehhez a magassághoz. Sokat beszélgettünk mindenféléről, hiszen vele könnyű. Sükivel sikerült jól összebarátkozni és jól el tudtunk beszélgetni. Zsombor már régi ismerős volt, neki már minden mozdulatát ismertem.

04.25.

Átmentünk a Lang pa hágón (5100 m), a világ legmagasabban található aszfaltozott átkelőjén és megérkeztünk Thingribe (4400 m). Az újonnan épült szállodában kaptunk szállást és először megpillanthattuk a nyolcezreseket kicsit elbújva csak sejtetve valamit magukból. Thingriben jól éreztem magam, nem volt fejfájásom, sem semmiféle nyomás a fejemben. A nyolcezresek látványa feldobott, végre megpillanthattam azt a célt, amiért annyit küzdöttem mindennel és mindenkivel. Még nem tudtam, hogyha közelebb kerülök hozzá, milyen érzéseket fog kiváltani, csak azt tudtam, hogy nagyon várom miként fogok viszonyulni a kihívásokhoz. Vacsora után lefekvés, eleget téve egy nagyon udvarias felkérésnek (Go to sleep, NOW!).

04.26.

Reggel nem ébredtem fáradtan, sőt egész jól éreztem magam. Délelőtt egy kis akklimatizációs túrán voltunk a közeli hegyekben. Este vacsora után eltöltöttük utolsó éjszakánkat szállodai szobában. Reggel indultunk a kínai alaptábor (4800 m) felé, ahol már kezdődik a sátorban alvás.

04.27.

Reggel hó fogadott, ami furcsa látvány errefelé, ebben az időszakban, így egy kicsit meg is lepődtünk, aztán a szokásos rizses reggeli és indulás. Mikor megérkeztünk a kínai alaptáborba sűrű köd fogadott és arra gondoltam, hogy itt vagyunk egy hete, és még nem láttuk tisztán azt, amiért jöttünk. Aztán egyszer csak kegyes lesz hozzánk és megmutatja magát nekünk kíváncsiskodóknak és ezzel lélegzetelállító élményben részesít bennünket. Arra gondoltam, hogyha egyszer majd sikerül a tetejére feljutni, talán olyan kérdésekre is választ fogok kapni, amik eddig csak homályosan kavarogtak bennem. Egésznap csodáltuk különböző arcait, hol itt hol ott megvillanó pilléreit. Itt mostmár teljesen tábori életet élünk. Vacsora után megy a szokásos hülyeség a sok náció közt, bár nem értek mindent angolul, mégis egyre jobban értem miről is van szó. Kobra kicsit megerőltette magát és elég rosszul volt egész délután, már-már kezdett elmenni a kedve mindentől.

04.28

Elég jól aludtunk, bár reggelente fájt a torkom a száraz levegőtől, de amúgy teljesen rendben vagyok. Egy kis fürdés és akklimatizációs túra után, üldögéltem a sátorban egyedül és néha hiányoztak az otthoni dolgok. Bár nem szoktam ezekkel a dolgokkal foglalkozni, néha csak eszembe jutnak.

04.29.

Reggel erős torokfájással ébredtem, de elviselhető és reméltem, hogy hamar rendbe jön minden. Reggeli után készülődünk és indulunk az intermediate vagyis a köztes tábor felé (5300 m). A rég nem hordott hátizsák kicsit húzta a vállamat, ami nem esett jól. Az alvás nagyon jól esett és jól is tudtam aludni.

04.30.

Reggeli után elindultunk túrázni, hogy egy kicsi szintkülönbséget bejárjunk, és szoktassuk szervezetünket a magashegyi körülményekhez.

05.01.

Reggel nagyon erős torokfájással ébredtem és kezdtem aggódni, bár erőnlétileg teljesen rendben voltam. Reggeli után csomagoltunk, hisz nagy nap volt, ugyanis ezen a nap el kellett érjük az A.B.C.-t (5700 m), vagyis az előretolt alaptábort. Mire felpakoltuk a yakokra a több mint 2,5t felszerelésünket és elindultunk, már elég késő volt. Gyönyörű szép helyeken haladtunk az alaptábor felé hol mi, hol a yakok elől, szebbnél szebb csúcsok között. Szép időben haladtunk a Nang-pala hágó felé (itt szökött a Dalai Láma Tibetből Nepálba) , amit nagyon szigorúan őriznek a kínai hatóságok.

Mire megérkeztünk az idő kezdett elromlani és mi elkezdtünk sátorhelyet készíteni, ami itt nem egyszerű dolog, ugyanis minden lehajlás után egy enyhe nyomás van az ember fejében. Mire sikerült a nagy havazásban felépíteni a sátrat, már nagyon meg voltunk fázva és a torokfájásom is kezdett előjönni. Végre kaptunk egy kis kóstolót a Türkíz istennő fogadtatásából. Néha az ember elgondolkodik, hogy miért is érdemes vagy nem csinálni, de hát valahol meg kell találnunk az élményeket, érzéseket, szorongásokat, kihívásokat saját határaink kitolására, ameddig csak lehet. Itt most nem gondolok arra, amelyek az otthoni életünk részét képezik: család, barátnő, barátok, akikre sokkal többször gondolok, mint amennyire számítottam. Amikor az ember a saját határait feszegeti, olyan dolgok szabadulnak fel benne, amik a további életét képesek jó irányba meghatározni. Azok az emberek, akik a saját határaik megismerésétől, nemhogy a kitolásától is félnek – bár nincs jogom ítélkezni felettük – mégis úgy érzem, hogy valamiből kimaradnak, ami nem is hiányzik nekik, mert nem ismerik.

05.02.

Szikrázó napsütésre ébredtünk és egy kis szunyókálás után neki fogtunk reggelit készíteni, most már tudatosult bennünk, hogy mostantól saját magunk szakácsai vagyunk. Majdnem minden nap megvitatjuk a világ dolgait, mert hát időnk az van. Ahogy elnézem az expedíció többi tagjait, érdekes látni, hogy köztük is mennyire sokféle egyéniség van, bár mindenki egy célért jött, mégis mennyire másképp közelítik meg. Ez már az a magasság, ahol Kobrának is véget ért az akklimatizációs előnye és kezdi úgy érezni magát, mint mi. Az idő beborul, néha kisüt a nap pont, mint a mi kedvünk. Találkoztunk nagyváradi „barátunkkal” Serbannal, ő is nagyon meg van hűlve és reménykedik a torka és az idő javulásában is.

05.03.

Szikrázó napsütésre ébredtünk, ami nem tartott sokáig, hiszen hamar beborult és elkezdett havazni. Délelőtt a tervek szerint a vizsga (az expedíció tagjai technikai tudásának felmérése) kellett volna kezdődjön, de a rossz idő miatt hamar lefújták. Ha valaki elbukja ezt a vizsgát, nem engedik az alaptábornál magasabbra. Így hát egyéb dolgunk nem maradt csak hogy együnk és igyunk, amennyi csak belénk fér. Kobrában egy nagyon jó hegymászótársra találtam, bár régóta ismerjük egymást, nem gondoltam volna. Valószínű az utóbbi évek különböző életstílusa miatt. Örömmel tanúsíthatom, hogy kirándulási szokásai nem változtak.

05.04.

Ezen a napon volt a Pudzsa, vagyis megáldották felszereléseinket helyi szokások szerint, hogy a fentiek vigyázzák utunkat. A szertartás után következett az elmaradt vizsga. Ezt a helyi gleccserfolyam egyik szép darabján meg is tartottuk. Gondolkodtam, hogy mi a fenének is kell, de aztán beláttam, hogy tévedtem, mert biza voltak olyan tagjai az expedíciónak, akik nem voltak tisztában a dolgokkal.

05.05.

Délelőtt indulás az 1-es táborba (6400 m), ami nem kevesebb, mint 700 m-es szintkülönbséget jelentett. A tervek szerint még aznap vissza kellett térnünk az alaptáborba. Először sikerült megpillantani a nagy monstrumot úgy, hogy ott voltunk rajta és a részesei voltunk. Elég jól teljesítettünk, meg voltunk elégedve magunkkal.

05.06.

Reggelinél mindenki a maga fáradtságával volt elfoglalva és az aznapi pihenésre koncentrált. Tervek szerint másnapra is ez vonatkozott, bár ez utólag megváltozott.

05.07

Erős torokfájással és köhögéssel ébredtem, ami nem volt valami kedvemre való. Emiatt Kobra hamarabb elindult, hogy rakja fel a sátrat az 1-es táborba, én csak dél körül indultam. Normális tempóban haladtunk, ami nem volt gyors, de lassú sem. Egyre gyengébbnek éreztem magam, amit nem tudtam hová tegyek. Egy kis vihar megfűszerezte még a vége előtt az életünket annyira, hogy Süki segített öltözködni. Elég fáradtan ébredtem, szerencsére Kobra már felhúzta a sátrat és így egy kis melegséghez jutottam. Hálával tartozok neki, mert még vacsorát is főzött. Éjszakára megjött a nagy vihar, egész éjjel alig aludtunk valamit, sokszor ránk fektette a sátrat, de elég jól bírta. Reggelre kiderült sok olyan sátrat elvitt, amelyikben nem aludt senki.

05.08.

Reggel egy kicsit pihentebben, de még mindig fáradtan ébredtem, nem tudtam elképzelni mást, csak lefele, de hát ez a lefele a felfele utat jelentette. Számomra meglepően jól ment annyira, hogy még fennebb is mentem volna. Annyira megérintett a jéghegy közelsége és a hegy látványa, hogy szerettem volna még közelebb menni. Visszatérve az 1-es táborba, csomagoltunk és Kobrával elég gyorsan lejöttünk az alaptáborba. A lábamat felsértette a bakancs, elég rondán nézett ki, úgyhogy kötöznöm kellett, de azt mondták nem vészes.

05.09.

Különösebb dolog nem történt, pihenésé volt a főszerep, meg hát a torkom és a lábam ápolgatása, egyik sem volt fényes. Dél körül beszéltem Katával, jól esett hallani a hangját, meg hát kíváncsi voltam mi történt otthon. Délután újabb bejelentés történt, a svájci fickó közölte, hogy ő feladja (ő már a második) és nem csinálja tovább. Nagyon nem lepődtünk meg, mert már tett rá utalást előbb is. Vacsora után elég hideg volt és rám jött egy köhögési roham, amit csak későre tudtam elállítani. Mikor az embernek sok ideje van, elég sok furcsa gondolat átfut a fején, hogy mit érez, meddig mehet el, de hát ki tudja meghúzni ezt a határt.

05.10.

Reggeli után szenvedélyes búcsút vettünk svájci kollegánktól és elindult lefele. Dél körül lementem román kollegánkhoz beszélgetni és pár gyógyszert kérni. Elmondta, hogy nagyon rosszul van és feladta.

05.11.

Váratlanul ért Serban idő előtti távozása, hisz még a 2-es tábort sem sikerült elérnie. Aztán elindultunk azzal a céllal, hogy kiépítsük majd a 2-es tábort. Négy óra körül érkeztünk az 1-es táborba és vacsorát főztünk igazi húskonzerves babfőzeléket szalonnával.

05.12.

Reggeli után felmálháztuk magunkat, ami azt jelenti, hogy minden szükséges cuccot elindítottunk a 2-es tábor felé, fejenként úgy 25-30 kg. Dél körül elértük az első jégfal alját. Itt eléggé összegyűltek az emberek és elég sokat kellett várni. Mire felértünk a jégfal tetejére már három óra volt és még a fele hátra. Eldöntöttük, hogy az 1-es és a 2-es tábor között fogjuk tölteni az éjszakát. Mikor mindennel megvoltunk, vacsoráztunk és egy nagyon „kényelmes” éjszakát töltöttünk.

05.13.

Korán keltünk, némi reggeli, meg tea, meg sátorbontás után elindultunk a 2-es tábor felé. Huszonöt perc gyaloglás után elértük a második jégfalat. A fal közepén találkoztunk bulgár kollegánkkal, aki annyira el volt fáradva, hogy alig ismert meg. Minden második lépés után leült. Miután kétszer is elköszöntünk, mi indultunk tovább felfele. Két óra körül érkeztünk meg a 2-es táborba (7100 m). A társaság többi tagja közben lejött az alaptáborba, velük a második jégfal tetején találkoztunk. Rövid pihenő után neki fogtunk sátrat állítani, keserves csákányozásba kezdtünk, hogy tudjuk kialakítani a sátorhelyet. Két órai kemény munka után, végre sikerült felállítani a sátrat. Nagy megkönnyebbülés volt. Már alig volt időnk sötétedésig és még sehol víz meg kaja. 7100 méteren ez nem is olyan egyszerű dolog. Mire sikerült mindent elkészíteni már sötét volt és súlyos mínuszok.(-35 C) Kobra életében így még nem fázott.

05.14.

Reggel Kobra korán kelt és költött engem is, nagyon gyorsan összeszedtük magunkat és indultunk lefele. Hétkor indultunk lefele, nagyon erős szélvihar kísért az 1-es táborig. Két óra múlva már az 1-es táborban voltunk. Rövid pakolászás és szelektálás után elindultunk az alaptábor fele, tizenkettő előtt már lent voltunk az alaptáborban, mikor először Zsombort megpillantottam láttam, hogy valami nagyon nincs rendben. Nagyon beteg volt. Elmondta, hogy a feles tábortól azelőtt való nap öt órát jöttek lefele, ami a rendes időnek többszöröse.

05.15.

Reggelre már világossá vált minden. Nekem a torkom kezdett kicsit jobban viselkedni, emiatt nagyon örültem. A nap további része pihenéssel beszélgetéssel és tervezgetéssel telt.

05.16.

Délelőtt már mindenki a saját stratégiáját beszélte. Az volt az érzésem, hogy kezd egy „kicsit jó hangulat” lenni. Beiktattam egy Kata által vásárolt nedves kendős fürdést. Folyamatosan az időjárást néztük, hogy melyik nap lenne megfelelő.

05.17.

Reggel elég nagy izgalomban volt mindenki, tíz óra körül Süki és Zsombor elindultak lefele és immáron csak ketten kicsit magunkra hagyatva indultunk a 1-es tábor fele. Nem nagyon siettünk, mert nem akartuk kifárasztani magunkat. Délután három óra körül érkeztünk és berendezkedtünk, eléggé átalakította az időjárás a sátrunkat. Alig tudtunk olyan pozíciót találni, hogy jól tudjunk aludni.

05.18.

Némi kaja és csomagolás, vízmelegítés, evés-ivás után elindultunk a 2-es tábor fele jól haladtunk, nem zavart semmi sem. Időben felértünk a 2-es táborba és berendezkedtünk. Mindenki jól érezte magát és készültünk a másnapi 3-as táborra (7600 m) és a csúcstámadásra.

05.19.

Sokáig alszunk és most már nem is idegesítjük magunkat, mert már úgy is délután indulunk, hogy ne kelljen sok időt fent tölteni a 3-as táborban. Már elég korán kész vagyunk és várjuk az indulást, ami csak nem akar jönni. Az éjszakai szél szépen elsimította a terepet és majdnem térdig érő hóban elindultunk a 3-as tábor felé. Elég nehezen haladtunk a hó mélysége miatt és valószínűleg a magasság is befolyásolta teljesítményünket. Néha még a serpák előtt is mi tapostuk a nyomot, ami ott elég nehéz dolog. Már sötétben érkeztünk a 3-as táborba és neki fogtunk sátrat húzni, ami nem kis erőfeszítésbe került. Miután végeztünk és vizet melegítettünk, vacsorát főztünk igyekeztünk pihenni egy kicsit, mégis másnap volt a csúcstámadás!

05.20.

Hajnali négy órára tervezett indulás eléggé megkésett, és csak hat óra körül indultunk el, ami elég nagy hátrányt jelentett, jól haladtunk és időben elértük a sziklás részt (rock band) ahol kezdődhetett a köteleken való mászás. Tizenegy körül kezdett beborulni és megjelentek a vihar első jelei is. Ekkor még reménykedtünk a további jó időben. Délután egy óra felé nagyon megerősödött a vihar és kényszerpihenőt tartottunk. Közben tanakodtunk, hogy megforduljunk, vagy menjünk tovább. Miután egy kicsit alább hagyott, úgy döntöttünk, hogy tovább megyünk. Elég keservesen, de jó tempóban haladtunk és jó erőben éreztük magunkat. Folyamatosan váltogattuk egymást, a majdnem térdig érő hóban. Nyolcezer méterre érve egyszer csak Kobra megállt és azt mondta: „Ejsze komám, én nem megyek tovább!” Nem tudtam mire vélni, mert én nem erre számítottam. Rövid győzködés után rájöttem, hogy fölösleges: „Van egy lányom fel kell neveljem”. A válaszom „Nekem nincs, én megyek.” És indultam tovább. Bár viharos volt az idő úgy gondoltam, hogy fel tudok menni és lejönni biztonságosan. Kobra még sokáig elidőzött 8000m-en, mikor megfordultam, hogy lássam még ott van-e, akkor intett és elindult lefele. Gyorsan eltűnt a ködben és egyedül maradtam. Most már tudtam, hogy csak magamra számíthatok. Teljes erőmmel arra koncentráltam, hogy minél hamarabb feljussak a csúcsra. A vihar egyre erősebb lett és minden felszerelés nélkül (egy fényképezőgép, fél liter víz és egy pár zászló volt nálam) maradtam. Egy nagyobb kőtömb mögül megpillantottam a csúcsplatót. Nagyon közelinek tűnt. Nem tudtam hány méteren vagyok és még mennyi van hátra, de láttam, hogy közel vagyok. Egyszer csak megerősödött a vihar és a köd. Megpróbáltam önkioldós fotót készíteni, de nem sikerült. Megfordultam. Bár közel térdig érő hóban haladtam, de visszanézve már nem láttam a nyomaimat. Mikor az első lépést megtettem lefele, az első gondolatom az volt, ide még vissza kell jönni. Pillanatnyilag hatalmas csalódást éreztem és azt gondoltam valami nagyon befejezetlen maradt. Hatalmas űrt éreztem, mintha valami nagy igazságtalanság történt volna. Úgy éreztem csalódást okozok azoknak, akik végig drukkoltak nekünk és most kurtán furcsán cserben hagytam őket. Bár nem szoktam ilyen dolgokkal foglalkozni, most mégis eszembe jutottak. Talán most előszörl. Visszafele találkoztam finn társunkkal, s megkértem csináljon pár fotót. Nagyon siettem lefele „m

ajdnem szaladtam”, hogy minél előbb elérjem a hármas tábort. A sziklás rész előtt utolértem Kobrát, aki épp pihent. Annyira örvendtem, hogy egy kicsit kiengedtem, aminek a következtében megcsúsztam és elestem. Kobra rám ugrott és így gyorsan meg is álltam. Ha tovább csúszok nem tudom mi lett volna. Visszaérve a 3-as táborba gyorsan vizet forraltunk, sok teát ittunk, majd később vacsorát főztünk. Rövid pihenő után úgy döntöttünk, lemegyünk a kettes táborba. Mire mindent összepakoltunk, már sötét volt. Koromsötétben, két lámpa fényében elkezdtük az ereszkedést, tíz óra körül érkeztünk meg és neki fogtunk sátrat állítani. Folyamatosan csak az utóbbi órák eseményei jártak a fejemben és nem tudtam szabadulni tőlük. Még mindig magamban kerestem a hibát.

05.21.

Bár keveset aludtam, de azt jól, mert egész éjjel csak az járt a fejemben, hogy ezt kurvára elcsesztem. Reggel felé mély álomba merültem s egyszer csak Kobra költögetett, hogy reggel van és ideje indulni lefele. Gyorsan összepakoltunk és elindultunk. Az éjszakai szélvihar szépen kisimított és betakart mindent. Mivel elsőként ereszkedtünk lefele, nekünk kellett a köteleket kihámozni a hóból. Sokszor majdnem egy méter mélyről. Az első jégfal után nagyon erős köd fogadott és nehezen tudtunk tájékozódni a térdig érő hóban. Sokszor elindultunk rossz irányba, két óra ereszkedés után megérkeztünk az 1-es táborba, ahol már várták a többieket a teherhordók.

05.22.

Már csak a mi sátrunk volt az egész alaptáborban és mi is neki fogtunk bontani, meg üzletelni a helyiekkel. A megmaradt kajának és a felesleges cuccainknak nagy keletje volt, mindenfélét ajánlottak értük. Cseréltünk is bőven, legalább szabadultunk tőlük. Késő délután megérkeztünk a köztes táborba, ahol már várt az autó. Öt órás várakozás után (mire lehozták a hóvakságot szenvedett társunkat) elindultunk Nyalam fele. Késő este megérkeztünk a jól ismert szállodába és végre paplan és párnák közt nagyon kellemes éjszakát töltöttünk.

05.23.

Délelőtt miután mindenki reggelizett és összepakolt, elindultunk Kathmandu felé. Ugyanazt a kommunista szertartást végig kellett csinálni, mint bejövetelkor, de már annyira nem zavart. Délután megérkeztünk Kathmanduba, ahol már várt Zsombor és Süki. Részletes megbeszélés után elmentünk egy étterembe, folyamatosan csak beszéltünk és beszéltünk és én úgy éreztem, hogy ez a kapu nyitva maradt…

Mászós

cso-oyu-s történet