Mag-amban

Nyugal-OM, avagy az öregedés jele?

2026-07-08T12:11:18.468+02:00

"Nem könnyű szülőnek lenni."

Hát pót-szülőnek sem.

Ha valamire tanítani akarok, ami kényelmetlen, nehéz, kellemetlen, fáj, unalmas, stb. (gyakorlatilag az életben szembejövő kihívások megoldásának 99%-a), borítékolhatóan megnyertem a rossz zsaru szerepét.

Pláne, ha még hibázok is - pl. megint azzal, hogy "logikusan próbálok érvelni".

Emellett egyéb kihívások (jó, ugyanazok - megint a kölkök rosszhiszemű, lelki sérült apja) is arra a felismerésre vezettek, hogy az életben igazán már csak (~~két~~) három dologra vágyom.

Az első, a legegyszerűbb: az eső.
Erre mindentől függetlenül is, nem is magam miatt elsősorban.

A második: a szeretteim boldogsága.
Ez talán önzőbb vágy az előzőnél.

A harmadik, ugyanakkor leginkább egyetemleges vágyam: a nyugalom.

Nem kell sok pénz, nem kell medence, nem kell menő verda. Nagyobb konyha, kutya, sok utazás, stb.

De nyugalom - az kell.
Az pedig az első kettőből fakad.

Sok volna ez?

Talán öregszem. Talán az idő múlásával válik egyre értékesebbé a békesség.

Szeikilosz tévedett volna...?

Hiszen úgy érzem, kiégnek belőlem a vágyak - csupán a békesség, a nyugalom utáni vágy marad egyedül.

Mit jelent vajon az igazi "felnőttség"...?
Az, ha "némán tűröm balsorsom minden nyűgét, s nyilait"...?
Vagy "ha kiáll tenger fájdalma ellen"...?

Álljak, mint szikla, rendületlenül, s öleljem óvón, kit szeretek?
Vagy hegyomlásként töröljem el a föld színéről, aki néki ártalmára tör...?
Akkor is, ha csak por marad belőlem...?

Kell-e, vagy mekkora áldozatot "kell" vállalnunk azért, akit szeretünk...?
Átvállalhatjuk-e valamely sorsfeladatát...? (Kétlem...)
Vagy: van-é jogunk "ellopni" előle egy sorsfeladat megoldását, a jelen életünk békéje érdekében?

Vagy: mekkora kockázatot vállalhatunk a boldogságunkért, ha a tét a boldogság (és vele az élet) elvesztése?

Bábel zűrzavarában élünk, és nem csupán a beszélt nyelvek káosza okán.
Talán valaha értették egymás a Lelkek.
Ma nem csupán a nemek szerint van meg-nem-értettség, de általában ember-ember között oly szakadék tátong, olyan ásító mélység, amelyen hiába próbálunk átkiabálni egymáshoz...

Hangunk megfakul, a szó jelentése aláhull a mélybe - s a túlpartra már csak száraz zöngék zápora kopog, mint alázúduló nyilak fellegei, vagy kemény kavicsok sokasága.
Összerándul, akit ér.

Legjobb hát a Csend...?

Dehogy...

Hisz úgy sóvárgunk (bocs: felhívták a figyelmemet, hogy talán csak én sóvárgok) a megértésre - hogy tudjuk, mit gondol, mit érez Ő, odaát...

Épp egy széknyi távolban, vagy csupán egy szóhajításnyira...

Mennyit írok. S minek...?

"Atomvillanás balról!", s mindez épp úgy semmivé lesz, mint a tegnapi alkony.

Emlékszel a gondolataidra 5 évvel ezelőttről...? Hogy mire gondoltál, júliusban, tizenvalahanyadikán, délben...?
Pedig...

Azt gondolhatnánk, hogy a gondolat vagyok "én" . (Úgy is, mint "az vagy, amit eszel"...)

De ha a gondolat volnék, akkor "nem volnék" - csak a jelen rabjaként léteznék.

Ami voltam, már nem vagyok,
S mi lehetek még - ha hagyod -,
Magam sem tudom.
Az MI mondta, "csak akkor létezem,
Ha veled interakcióba lépek - hisz nekem nincs kezem,
S agyam" - mily szürreális kép!
De hisz magammal is erre jutok épp...

Itt ez a test, aki nem vagyok.
S a gondolat - ez megint nem vagyok.
Ki vagyok tehát...?

"...Egymagamban élek itt a Földön,
épp csak úgy, együtt a többivel..."

Nyugalom.

A Létezés nyugalma.

Lenni anélkül, hogy ártanék, anélkül, hogy bármit "kellene".

Egyre szimpatikusabb számomra a növényi létforma.

Azt hisszük, hogy az Élet és az Értelem az egysejtűektől a többsejtűek felé, a baktériumoktól az Ember felé "fejlődik" - s most, így 4 évtizednyi létezés és magasztos gondolkodás után bennem felsejlik a tévedés lehetősége...

Otthon

2026-05-27T09:31:57.040+02:00

#Hangulat

Tegnap végre megint "otthon voltunk".

Együtt.

Jelen.

Miénk volt a pillanat.

Jó volt.

Az este hűvöse, a lombok lágyan ringó integetése, az alkonyi ég, a madarak dala, a denevérek néma röpte, a bor zamata...

A kertünk.

Milyen fura, hogy mindkettőnknek magától értetődően az "Otthon" legfontosabb része a Kert.

Az Élet-tér, ahol az Életet nevelgetjük, vigyázzuk - ahol az életet Éljük.

Hálás vagyok ezekért a pillanatokért.

Igazi(bb)

2026-03-16T09:01:00.001+01:00

Együtt lenni.

A menedék a mindennapokban.

Amikor a világban elszabadulnak az ostobák, a gátlástalanok.
Amikor már inkább nem kapcsolódok "hálózatokhoz", amikor már inkább tudatlan akarok maradni.

Együtt Veled, és együtt Magammal.

15-16 évvel ezelőtti gondolataim közé tévedtem vissza.

Furcsa, mert egész más így, mint "csak emlékezni". Nekem az amúgy sem úgy megy, mint másnak.

Olyan, mint egy film. Látom magam - az akkori magam kívülről. Mint Bach könyvében...

Furcsa, hogy ez az életem. Az én életem volt. Fura így látni, érteni, hogy mennyire "csak az enyém" - mennyire csak a "miénk", az egyéneké az életünk...
Hiszen senki sem éli meg úgy, ahogy mi...

Még akkor sem, hogyha vagyunk olyan "szerencsések", hogy esélyünk van megosztani azzal, akit magunkban őrzünk.

Pas sans toi

Hiányzol. :)

Most váltunk el. De megint egy ideje "a jelenben ragadtunk". A "Földön".

Itt élsz mellettem. És most - visszaolvasva a saját régi gondolataim - nem is vagyok biztos benne, hogy valóban "velem élsz". Hogy "eléggé" Veled vagyok-e.

Meghallom-e, ami Benned van...?
Nyitott vagyok-e eléggé...?
Lelassulunk-e eléggé...?
Elfogadó vagyok-e eléggé...?

Vagy...

Csak megelégszel annyival, ami jut...?

Szeretnék Veled lenni! Igazán. Ott belül.
Szeretném, ha oda mernél jönni Hozzám. Hogy a karjaimban békére lelj, s nyugalommal pihenhess meg.
Ítéletek, vélemények, reakciók nélkül.

Hogy csak Itt lehess.

Egy puha, meleg, kozmikus ölelésben. Hogy engem érezz. A Békét, a Biztonságot, a Határtalanságot, amit Neked szeretnék adni.
Hogy boldog lehess... (Tudom, hogy a boldogság mindenkin magán múlik, mégis. Tudod, idealista vagyok...)

Milyen más ez, mint a "mindennapok".
Milyen más ez, mint "régen".

Nem vagyunk tökéletesek. Egymásnak sem. :)

Ami változott: már nem is látom annak a Társam és - nem is hiányolom a tökéletességed.

Őszintébb a kép, amit látok Rólad, magamról, Rólunk.
És talán épp ez teszi "igazibbá".

Neked adtam a szívem.
A hibáink ellenére. Téged ölellek. Veled fejlődöm (remélem... XD).

Veled álmodom az Életet.

Halkabban szól már - de tisztábban, valóságosabban is szól már a szeretlek...

Neked.

Fél-elem - avagy "This far, and no further, U.S.!" (by ChatGPT)

2026-01-12T10:36:00.003+01:00

Ma rájöttem, hogy félek.

Félek az emberi hülyeségtől.

Amerika a filmekben a szabadságról, a szabadságjogokról szól.
Arról, hogy ott kiállnak az emberek, jobban, mint Európában, vagy pláne keletebbre. Szabad sajtó, MIRANDA, satöbbi.

Mindig azt hallottuk, hogy "nyugatra érdemes menni" (ha mész).

Ma azt halljuk, hogy egy idióta már a szövetségeseit is fenyegetheti Amerika fegyvereivel.

Eddig azt hittem, vannak a gondolkodó emberek ("Homo sapiens sapiens") "nyugaton", meg a gondolkodásra meg nem tanítottak "keleten".
És szégyelltem, ha le-balkánoztak, mert akkor velük tettek egy lapra minket, magyarokat is, pedig ugye, hány Nobel-díjasunk van, hány nagy feltalálónk, népességarányosan hány olimpikonunk, hány nagy művészünk versben, zenében, prózában, stb.

Most, bárhogy próbálom már kerülni a politikai híreket, mindenhol azt látom, hogy az "...Ordít az ostobák hada: Zombik, menjetek haza!..." - háborúznak a Közel- és a Távol-keleten, a szomszédunkban, és most már nyugaton is háborúzni akarnak...

Mint az őskorban - "az én bunkóm nagyobb..."

2026 évvel Krisztus után.

Mintegy pár százezer évvel azután, hogy az ember a "fejlődés útjára lépett".

Ez komoly...?

Tényleg ennyire hülyék vagyunk...?

Az életemből eltelt negyven év. Eddig azt hittem, "öreg vagyok már" - most azt érzem, fiatal még ahhoz, hogy mindent elveszítsek.

Alig pár éve találtam Társra újra, onnan nézve.
Elég sok évet átküzdöttünk együtt, önmagunkkal, és egymással ahhoz, hogy elveszítsük, amire rátaláltunk.
"...Még csak most kezdtük el
És a fákat még nem ültettük el..."

Jó - elültettük, de még nem láttuk felnőni őket...
Még nem alakítottuk szeretettel, még nem vigyáztunk rájuk eleget...

"Állítsátok meg a Világot! Ki akarok szállni...!"

Illetve - nem! Maradni szeretnék... Megélni azt, amire mindig vágytam - a társ-asságot, a kertünket, az Otthont, ami az enyém is.

Békét akarok magunknak és a gyerekeinknek... Mindenkinek ezen az egy és véges Földön!

Nem kell hatalom a szomszédom fölött, nem kell nagyobb autó, nagyobb ház, nem kell repülőút, pláne magánrepülő, de még Tesla sem...

Csak béke. Nyugalom. Élet csendben, meglátva a szépségeket magunk körül.

Félek.

Ebben az életben nem éltem a régi háborúkban. De elég volt mások beszámolóit, élményeit hallani. Elég volt az ő emlékeiket "átélni". Elég volt látni a képeket, amik fennmaradtak.

Elég ahhoz, hogy tudjam, csak az ostobák akarnak háború árán elérni bármit.

Elég ahhoz, hogy tudjam, ezek az ostobák mindig másokkal fizettetik ki a számlát - és az utolsó fillérjüket is kifizettetik a szerencsétlenekkel.

Elég ahhoz, hogy tudjam - a háború mindenkinek vereség. Mindenkinek halál.

Tudnék küzdeni az életemért. De nem akarok az életemért küzdeni.

Tudnék harcolni a szeretteimért - de nem akarok harcolni a szeretteimért, mert tudom, hogy alulmaradok. Mert egy háborút nem lehet túlélni. Csak belenyomorodva. Úgy pedig nem akarok élni.

Nem akarom megélni, hogyan nyomorítaná meg a szeretteimet.

Tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Tudom, hogy milliószor millióan vagyunk még, akik nem akarnak háborút.
Sem Oroszország és Ukrajna, sem Kína és Tajvan, sem az USA és bárki más között.

Értelmes ember elhiszi azoknak, akik megélték, hogy nem érdemes.

"Make love, not war!"

---

Today I realized that I’m afraid.

I’m afraid of human stupidity.

America, in the movies, is about freedom.
About civil liberties.
About people standing up for themselves more than in Europe, or especially farther east. Free press. Miranda rights. All that.

We always heard that “it’s worth going west” (if you go at all).

Now what we hear is that an idiot can threaten even his allies with American weapons.

Until now, I believed there were thinking people (“Homo sapiens sapiens”) in the West, and people in the East who were never taught how to think.
And I felt ashamed when they called us “Balkan,” because that lumped us Hungarians in with that stereotype too — even though, for a country our size, how many Nobel Prize winners we’ve had, how many great inventors, how many Olympic athletes per capita, how many great artists in poetry, music, prose, and so on.

Now, no matter how hard I try to avoid political news, everywhere I look I see the same thing:
“"...ordít az ostobák hada: zombik, menjetek haza!..."…”*
Wars in the Middle East and the Far East, wars next door to us — and now they want war in the West too.

Like in prehistoric times:
“my club is bigger than yours…”

2026 years after Christ.

Hundreds of thousands of years after humanity supposedly “set out on the path of progress.”

Is this serious…?

Are we really this stupid…?

Forty years of my life have passed. Until now I thought, “I’m already old.”
Now I feel like I’m still young — too young to lose everything.

Only a few years ago I found my partner again, from that point of view.
We've struggled together for enough years, with ourselves and with each other, to lose what we've found.
“......Még csak most kezdtük el
És a fákat még nem ültettük el...”**

Okay — we planted them.
But we haven’t seen them grow up yet.
We haven’t shaped them with love long enough,
we haven’t protected them enough yet.

“Stop the world — I want to get out!”

Or rather — no.
I want to stay.
I want to live what I always wanted: partnership, our garden, a home that is mine too.

I want peace — for us and for our children.
For everyone on this one finite Earth.

I don’t need power over my neighbor.
I don’t need a bigger car, a bigger house.
I don’t need flights — especially not private jets — I don’t even need a Tesla.

Just peace.
Calm.
A quiet life, noticing the beauty around us.

I’m afraid.

In this life, I didn’t live through the old wars.
But I’ve heard enough stories from others.
I’ve heard enough lived experiences.
I’ve relived enough of their memories.
I’ve seen enough of the images that survived.

Enough to know that only fools want to achieve anything through war.

Enough to know that these fools always make others pay the price —
and they squeeze the very last cent out of the unlucky ones.

Enough to know this:
war is a loss for everyone.
For everyone, it means death.

I could fight for my life.
But I don’t want to fight for my life.

I could fight for the people I love —
but I don’t want to fight for them, because I know I would lose.
Because you can’t survive a war.
You can only survive it ravaged.
And I don’t want to live like that.

I don’t want to watch the people I love be destroyed.

I know I’m not alone in this.
I know there are millions upon millions of us who don’t want war.
Not between Russia and Ukraine,
not between China and Taiwan,
not between the U.S. and anyone else.

Any sensible person believes those who lived through it:
it’s not worth it.

“Make love, not war!”

* link ("...the army of fools roars: Zombies, go home!..."
** link (“…We’ve only just begun,
and we haven’t even planted the trees yet…”)

(translated by ChatGPT)

Számítasz

2025-12-29T09:08:00.002+01:00

Mennyi mindent tudunk - és mennyi mindent felejtünk el...

Mindent tudunk - és mindent elfelejtünk...

"Az élet végébe vetett hit" - a halál "oka". (Olvasd el most az idézett gondolatokat! Az alapját adják a folytatásnak.)

Öntudatlanul teremtjük.

És - egymásnak is teremtjük. (Az Életet is.)

Milliónyi, milliárdnyi Teremtő összeadódó teremtése - A Világ.

És, ha azt hinnénk (ha menekülnénk a felelősség elől), hogy "nem számít az a kicsi, amit én teszek hozzá" - nézzünk csak körül...!

A boltban az eladó - "egy senki".
"Pótolható" (gondolják a tulajok).
"Jelentéktelen" (a 10 éves üzleti eredmény szempontjából - gondolják a közgazdászok, könyvelők, tulajdonosok, stb.).

De hogy Te (igen, Hozzád szólok Kedves Olvasó) visszamész-e oda - hogy másik Egymillió visszamegy-e oda...
Az Őrajta múlik.
Rajta - aki flegma, vagy mosolyog. Aki unott, le se szar - vagy aki megszólít, kérdez, segíteni próbál.

Senki ő, hiszen csak egy a millió Teremtő között.
S mégis mennyire meghatározza a napod, ha reggel Vele futsz össze, vagy este, mikor fáradtan még próbálsz kipipálni valamit a listádon, Őt fogod ki.

Te is pontosan ilyen vagy. Számítasz. Számítanak a döntéseid, a választásaid.

Hogy eldobod, vagy sem a szemetet.
Hogy mosolyogsz-e, vagy sem a szembejövőkre.
Hogy kedves vagy-e, előzékeny vagy-e, figyelmes vagy-e - vagy csak unod.
Vagy utálod.
Hogy a pozitívat, vagy a negatívat osztod meg - sokszorozod meg, teremted ezáltal - a többi Hozzád hasonlóval.

Tudom, könnyebb "sírni".
Ha nem először olvasol, tudod Te is, hogy nekem is könnyebb.

Egyfelől ami fáj - az nyom belülről. "Ki kívánkozik".
Másfelől erre szocializálódunk.

Az öröm - természetes.
Azt ritkábban kérdezzük meg a gyermektől, miért nevet...
Ha szomorú, ha sír, vagy dühös - arra mindig (jó is lenne, de legalábbis többször) rákérdezünk.

Lám - belátható, hogy ez: hiba.

Mire azonban belátjuk (magunkra nézvést), sok idő telik el.

És persze - ezt is elfelejtjük.

A felismerés az első, de nem elégséges lépés.

Tudatosan be kell építenünk a mindennapjainkba. Tenni - cselekedni kell.

"Akként cselekedjetek, ahogy szeretnétek, hogy veletek cselekedjenek!"

15 707. nap.

Mától odafigyelek rá, hogy több pozitív dolgot vegyek észre, és osszak meg.
Hogy többször kérdezzem meg a jókedv okát.
Hogy jobban figyeljek az emberekre magam körül.

Hosszú út vezetett idáig. Sok kátyúval, sok mély szakadékkal.
De - ma elmond(~~hat~~)om, hogy sok boldog pillanattal is.

Nem ment segítség nélkül. (Te se félj segítséget kérni!)
Mások figyelmessége, pozitív gondolatai és cselekvései nélkül.
Nem ment volna anélkül, hogy ők adni akarták volna - és anélkül, hogy én el tudtam volna fogadni.

Talán valóban a párkapcsolatokban vagyunk egymás legnagyobb tanítói.

Ott vagyunk elég közel, ott vagyunk eléggé őszinték. Előbb egymáshoz. S idővel önmagunkhoz is.

Szerencsére ma már nem csak a Társunk lehet a tanítónk.
Nem kell annyira fejlettnek lennünk, hogy (már az elején) hétköznapi pillanatokban is megértsük, felismerjük a nekünk szóló tanítást.
Ma már az is elég lehet a gyorsabb elinduláshoz (és így a gyorsabb fejlődéshez), ha felismerjük, hogy elkél a segítség.

Érdemes.

Mert boldogságra születtünk. Ölelni.

Te is.

(Ezernyi út, ezernyi ajtó.
Ha tanácstalan vagy, hol indulj el, itt van egy, amit (Akit) merek ajánlani.)

"Tartozások"

2025-12-09T09:17:00.000+01:00

Hol húzódik a határ ember, és ember között...?

Meddig vagyok felelős valaki másért...?

Mi különbözteti meg az önzést az önvédelemtől...?

230 km.
Ennyi választotta el az anyámat az ő anyjától, egy életen át.

230 km-nyi bűntudat, hogy nincs ott, hogy nem tud annyit ott lenni, annyit adni, amennyire szükség lett volna.

Eltelt majd 23 év, és most ott van, ahol az anyja élt. 160 km-re tőlünk.

Egyedül egy akkora csomaggal, ami alatt nagyanyám is megrokkant.

Egyre lejjebb csúszva.

Tudom, milyen egyedül lenni.

Vagyis - az egyedüllét egyik formáját ismerem. Azt tudom, nekem milyen volt egyedül lenni régen.
Nem túl jó.

Ha az ember nincs jóban önmagával, akkor az "összezártságot" elég nehéz elviselni.

Amit adni tudok - kevés. És - nem is jó úgy, ahogy adni tudom.

Az eredmény: egyedül van, nem bírja, nem tudja, nem győzi.

És - miért nem megyünk többet, miért nem vagyunk ott is.

Meddig "tartozom" az anyámnak?

Meddig "tartozom" egy embernek (függetlenül attól, hogy amúgy az anyám) erőfeszítéssel?

Ha ő sem el nem fogadja, sem maga nem hajlandó kompromisszumokra?

Meddig vagyok köteles beleengedni magam olyan helyzetekbe, amelyekben nincs megoldás, csak szenvedés?
"Csak azért", hogy "ne hagyjam egyedül"...?

Sem hálátlan lenni nem akarok, sem végtelen játszmázásban rabbá lenni nem akarok.

Nem lehetek boldog helyette - és tudom, hogy egyedül boldognak lenni komoly erőt kíván. Sérült lelkektől nem egynapos erőfeszítés. És - segítség nélkül...

Amikor azt mondjuk, "nem tudunk a Világ édesanyja lenni" - abban az őseink is benne vannak...

Kútba ejtett kő

2025-10-04T14:34:00.004+02:00

#hangulat

Támadt egy ötletem.

Kétségbeesett próbálkozás, megmenteni mindazt, ami szerethető az elmúlt 6 évből.

Nem tudunk olyanok lenni, akivel a másik maradéktalanul boldog tudna lenni. Felesleges erőlködni ezen, pláne várni, hogy majd sikerül. Mert a várakozással, és az elvárások-kudarcából fakadó feszültségekkel eltelik az életünk.

Azt hiszem, az elfogadás hiányzik. Ezt kellene valahogy behozni.

Azt találtam ki, hogy írjunk egy ötös listát. Mindenki leírja a számára jelenleg legfontosabb 5 dolgot, aztán listát cserélünk. És megfogadjuk, hogyha ez az 5 dolog teljesül, akkor elfogadjuk az életünket, és a kapcsolatunkat boldognak.
Akkor nem rugózunk azon, ami nincs. Elfogadjuk a többi dologban olyannak a Másikat, amilyen.

Aztán, mondjuk félévente (előre kitűzött rendszerességgel) leülünk, és frissítjük az ötös listát.
Ami továbbra is fontos, úgy érezzük, hogy figyelmet igényel, az marad.
De bármelyik tételt szabadon lecserélhetjük, valami újra.

Ez nem jár azzal, hogy a lekerülő dologra már nem kell figyelnünk - csak a figyelem fókuszát toljuk arrébb.
Aztán félév múlva ismét. Ha szükségét érezzük, hogy egy korábbi dolog visszakerüljön, akkor azt is lehet.

Korábban egy esti "imát" fogalmaztam meg, amit minden este felolvashattunk volna egymásnak, hogy emlékeztessük egymást arra, amit szeretünk egymásban, és arra, ami nekünk fontos.
De csak én írtam meg az enyémet.

Most addig jutottunk, hogy megkérdeztem, le tudunk-e ülni úgy beszélgetni, hogy az alapvetés a békés, tiszteletteljes, pozitív szándék.

Nem tudtunk. Hiába kértem.

"Mert én a sérülésem miatt hallom őt számonkérőnek."

Érdekes, háromnegyed óra kiabálás után, amikor már ismét azt éreztem, hogy felesleges próbálkozni, tudtam másmilyennek hallani a hangját...

"Nem ismer".

6 év minden beszélgetése, a blogom olvasása, 6 év minden veszekedése, kibékülése, félév párterápia, és egy sor családállítás után, amikben ő is látott. 6 év közösen megharcolt harcai, 6 év minden közösen kiállt kihívása után.

Vajon valóban én vagyok a felelős azért, hogy nem ismer...?

Vagy csak a szavak, ha nem hiszik el őket, nem érnek többet, mint egy kútba dobott kő - ami ugyan csobban, ami hullámokat vet, mielőtt végleg elmerül, de mindezt már senki sem hallja...
És a követ sem látja többé soha senki.

Sorsa - hiábavalósága - megpecsételtetett, már amikor áthullt a peremen.

A törött játékoknak is lelke van

2025-09-29T23:00:00.057+02:00

Mi kell ahhoz, hogy az ember "helyrehozza az életét"...?

Hogy "megjavítsuk", ha valamit elrontottunk...?

Képesek lehetünk úgy beszélgetni, hogy nem lesz belőle sértés-megsértődés? Hiszen az ember gondolatai, érzései nem azért vannak, hogy ártsanak.

Azt mondják, a jó párkapcsolat (egyik) "titka", hogy a felek egymás barátai is tudnak lenni.

Vajon, Te tudsz a barátom lenni?

Meg tudsz hallgatni anélkül, hogy elítélj?
Anélkül, hogy az az érzésed támadjon, hogy "milyen embert fogtam ki", "vele kell(ene) leélnem az életemet?"...

Valami elromlott. Valahol.
A világban, vagy bennem, esetleg bennünk...? Nem tudom.

Csak azt érzem, hogy valahogy nincsenek helyükön a dolgok.

Pl. tesszük, amit kell.
De mit teszünk csak azért, mert nekünk jó...?
Neked, Nekem, és Nekünk...? Külön-külön.
Hogy aztán meg lehessen osztani az élményeket, amiket ezekből szerzünk.
Hogy legyen miről beszélgetni.

Merthogy az töltene fel újra, ha olyan dolgokat is csinálnánk, amiket csak pusztán azért csinálunk, mert jól esik.
Dolgokat, cselekvéseket, amikből hiányzik az "elvárás".
(Ezt mondják azok, akik írtak megoldási javaslatokat, hasonlónak tűnő élethelyzetekre.)

"Menekülök."
Pontosabban - pótcselekszem. Nem most - ez véletlenül pont nem az.

De észreveszem, hogy nehezemre esik tenni, amit kell.
Azt hiszem, új szakasz "köszöntött be" a szakmámban is, és ezért olyan "furcsa".
Idén többen vonnak ki pénzt a közösen indított megtakarításaikból, mint eddig több év alatt. És ezt elsőre nehezen éltem meg - hiszen ezek a megtakarítások most érik el az "aranykoruk". Közelednek hozzá, vagy épp csak elhagyták a 10. évfordulójukat - már van bennük tőke, amivel lehet hozamot termelni, és kifutnak a kezdeti költségelvonás időszakából. Ahol van hűségbónusz, ott ezeket éppen csak jóváírták. Most érnék el a céljukat, amiért elindítottuk őket.

De arra jöttem rá, hogy talán csak azért olyan "rendhagyó" az élmény, mert eddig nem voltak "ilyen idős" megtakarításaim. A hazai átlag 7-8 év - eddig jutnak az emberek általában a "hosszú távú" megtakarításaikkal.
Vagyis azok, akik elérik-elérték a 10. évet, már felülteljesítőnek mondhatóak. Ennek igazából örülnöm kellene.
Nem kell megítélnem az élethelyzetet, amelyben a döntésük gyökerezik - az nem az én dolgom. Azt ők érzik, ők tudják, számukra mennyire nehéz, mennyire feszítő.
A dolgom, hogy segítsek - akkor is, ha most épp "rosszabbul élik meg", és ezért változtatnak a korábbi stratégián.

Mindenesetre sok olyan teendőm van a "listán", amiket tologatok magam előtt.
Nincs meg a korábbi tűz. A lelkesedés.
Pedig épp most kaptam újabb visszajelzést, amire büszke lehetek:

"Nagyon köszönök mindent. Nagyon szép hivatása van - otthonhoz segíteni másokat.

Nekem ez az első igazi otthonom lesz. Még most sem hiszem el.

Minden jót kívánok: Edina"

Biztos, hogy ehhez hozzátesznek a mi feszültségeink is.

Szeretnék békét.

Meghittséget. Rátalálni önmagamra, és Rád találni. Arra, aki vagy, és aki lehetsz.

Időt arra, hogy meglássuk, merre tovább.

Hogy megtaláljuk az utat, amin tudunk járni. Együtt.

Te, és Én.

Amin nem az az egyetlen állandó téma, hogy melyikünk mennyire sérült.

Bele lehet fáradni ebbe is. Mérgezővé tud válni az a tudat, ha állandósul, hogy "velem valami baj van".

Jó, legyen! Legyen baj - de muszáj "baj-tudatban" élni?

Vagy lehet azt mondani, hogy oké, ez van, de azért még tudok örömöt találni az életben! Azért még szabad jól is éreznem magam! Szabad bűntudat nélkül élnem!

Teszek érte, hogy gyógyuljak - időről-időre. Amennyit bírok. Amennyit meg bírok emészteni anélkül, hogy visszajönne az egész, mint egy romlott kaja.

Anélkül, hogy megmérgezném magam az örökös "fejlődéssel".

Hiszen, ha "fejlődnöm kell", az nem annyira az önmagam elfogadásának a hangulata, nem?

Akkor nem annyira vagyok békében magammal...

El kell fogadnom, hogy az vagyok, aki. Olyan, amilyen, onnan jövök, olyan családból, olyan szülőktől, olyan mintákkal - amilyenekkel.
Igen, ezeken kell csiszolnom.

De nem azért, mert így nem vagyok szerethető! Nem azért, mert így nincs jogom jól érezni magam - magammal, vagy Veled, vagy bárkivel!

Azért, hogy könnyebbé tegyem az életem. És könnyebbé a környezetemét ezáltal.
Hogy még magasabbra tudjak jutni, szárnyalni feljebb, és feljebb. Hogy közelebb kerüljek ahhoz, akinek Isten szánt.

"Játszótársam, mondd, akarsz-e lenni...?"

Az Enyém - ez fontos...

Azé, aki ma vagyok, és akivé majd válok az idők során.
Nem csak azé, aki "Majd Leszek", és semmiképpen sem azé, "Akinek Lennem Kéne"...

Mert több vagyok, mint egy törött játék, aki - amíg meg nem javítják - semmire sem jó így, ahogy van...

Szépség és szörnyeteg - avagy a rettegés arénája

2025-09-22T13:07:00.001+02:00

Csak úgy rám talált ez a cím. Út közben.

Miközben éppen azt tapasztalom, hogy olykor az őszinteség is kevés.

Az őszinte jó szándék.

(...)

Krízis.

Ezt mondaná egy hivatásos. Ezt élem.
Mostanában mintha egyre gyakrabban.

Egy kapcsolatban, ahol képtelenek vagyunk egymást hallani.

Egy kapcsolatban, ami egyre durvábban mutat rá, hogy mennyire sérültek vagyunk. Ja - bocs, persze... Már csak én.

Látok egy arcot az utcán, ami valamiért vonzó.
Azt mondják, tudat alatti minták alapján "érezzük meg" a másikban azt, akivel újrajátszhatóak a gyermekkori drámák.

Szóval megyek, nézek ki a fejemből, látok valakit, aki valamiért tetszik - és összerándul bennem valami.

Megijedek.
Megrettenek attól, vajon ki lakik odabenn? Ott, a szép szemek, a karcsú derék, a formás lábak mögött.

Kérdezném, hogy "ez normális?" - de nem kérdezem, mert egy hang már előre válaszol - "nem".

Ami az egyiknek csak a "feszültség levezetése", "csak egy kis veszekedés", ami "minden kapcsolatban előfordul" - az a másiknak lehet... téboly? Armageddon? Totális lerohanás?

Mi a jó szó erre? Erre, aminek az eredménye rövid távon a menekülés vágya, hosszabb távon ez?

2009-ben azt hittem, hogy "csak őszintén kell beszélgetni egymással", és akkor minden megoldható. Akkor el lehet jutni a megértéshez.

Ma úgy látom, hogy van az a helyzet, van a sérülésnek az a foka, amikor - nem.

Amikor mindkét fél süket a valóságra, és csak azt tudja hallani, ami megfelel a sérülésének.

És a legszebb, hogy ehhez nem is kell olyan nagyon szélsőséges gyerekkor. Semmi abúzus, semmi agyba-főbeverés.
Elég egy szarrá terhelt, magányos anya, egy felkészületlen és ezért lelépő apával. (A felkészületlenség a szülők 95-99%-ára igaz, tehát mondhatjuk, hogy "szinte átlagos apával".)

"Üss, vagy fuss-reflex".

Ezt aktiválja bennem, amikor "veszekedésbe fullad" a kommunikáció.

Amikor fáj a dobhártyám a hangerőtől, és hasogat a fejem.

És mivel az ember nem bántja azt, akit szeret - marad a "fuss".

(Persze, ha hagyják...)

A kérdés, hogy meddig reális a körülmények elviselése a fejlődés érdekében?
(Hagyjuk a mutogatást, mindegy melyik fél fejlődéséről beszélünk.)

Sebek

2025-09-05T22:48:00.034+02:00

#Hangulat

"...Nem csak túlélni akarok melletted..."

Hat év "eredménye".

De persze, "mert megint csak a negatív szemüvegemen keresztül nézem".

Mondjuk, megnézhetnénk, honnan indultunk.

Hol tartunk ma.

Ha demagóg akarnék lenni, akkor nézhetnénk a számok oldaláról. Úgyismint - "vagyon".

6 év alatt a 0Ft-ból 17+ MFt...

6 év alatt a kiszolgáltatottságból az "önállóságba".

Persze - nem az én érdemem.

Előtte(m) mégsem ment...

És ez nem a "te részed el nem ismerése".

Csak - rosszul esett ez a mondat.

---

Vajon hogyan élünk...? Mármint, "Ti többiek"?

Hisz mindenfelé azt látom-hallom-olvasom, hogy "mindenkinek megvan a maga keresztje".

De, ha mindenki olyan el..szott , mint én, akkor - ...

Ma a vonaton megint eszembe jutott a mondás, hogy "a magyar egy szomorú nép". Az arcokról.
A bánatráncokról az arcokon.

Pedig... A minap találkoztam egy "egyedi" (számomra) ügyfélpárral - apa és fia, Kárpátaljáról.

Otthon ház, meg lakás - egy felépített élet.

Itt...?

Albérlet, és szomorú tekintet, mert 40 milla környékén nem nagyon vannak olyan házak/lakások, amiben hosszabb távon el tudnának férni...

Apa 22 éve jött Magyarországra. Mesélte, hogyan inzultálták a határon. Hogyan verték meg odaát, mert "kisebbségi". (Bárki felhorkanása előtt, hány cigány tudna mesélni erről "ideát"...?)
A fiát 3 éve hozta át. "Kimentette" a háború miatt.

Hol van a mi "nyomorunk" ezekhez képest...?

És mégis.

Apám hiánya, Anyám elérhetetlensége.

Lassan úgy érzem, olyan vagyok, mint egy rákos sejtcsomó. Mint mikor a test nem is látszik "a seb alatt". Seb, test nélkül.

(...)

Szeretem ezt a zenét.

Táncolnék rá. Tangózni lehetne.

Hányan voltak, akikkel táncoltam, vagy táncoltam volna....

Ma Te vagy, akivel táncolhatnék, ha hajlandó volnál.

Én sem csak túlélni szeretnék.

Hol vagy Te?

2025-06-03T09:44:00.001+02:00

Nem vagyok egy "tartalomgyártó", de napok óta bennem van (megint) egy gondolat, ami - olvasva a híreket - mindannyiunkat el kellene, hogy gondolkodtasson.

"Itthon egy országnyi embert nyomorít meg egy (nagyobb) maroknyi."

"A Föld országai ismét fegyverkeznek."

Mindeközben - vízhiány már nem csak Dél-Afrikában, de Németországban, Szicíliában (stb.) is.

AI, robotika, Mars-misszió, "elektromosautó-forradalom".

Budapest közben csődbe megy.

A véleményük, eszméik mellett kiálló tanárokat kirúgják, és még el is marasztalják bíróságon (plusz pármilliós kiadást rájuk verve).

Korlátozzák a szabad véleménynyilvánítást, megszabnák (nem lehet megszabni, de azért kényszerítenek), hogy hogyan érezzük magunkat férfinak, vagy nőnek.

Azt mondják a fiataljainknak (kedves rendvédelmis, nemzetvédelmis és egyéb "erőszakszervezeti" felvételizők, első-másod-stb-évesek!), "irány a sereg!", meg "védd a jogállamot!" - de azt nem mondják, hogy a háborúkban két dolgot lehet csak.

Nem - nem győzni, vagy veszíteni, mint a videojátékokban.

Meghalni, vagy megnyomorodni.

Testileg talán megúszható (egy a hányból?), lelkileg elkerülhetetlen.

Azt nem mondják, hogy te állsz majd "a csőcselék" előtt, a pajzs mögött, tűző napon, étlen-szomjan 12órában - és valójában a politikusokat véded, nem a "jogállamot".

Nem mondják, hogy aki téged üt, nem téged akar ütni.

Nem mondják, hogy akit te ütsz, azt kellene védened a "parancsnokaidtól"

Mintha.

Mintha nem emberek volnánk mindannyian.

Mintha nem egy (azaz 1 db) véges bolygón élnénk.

Mintha erdők nélkül, édesvíz nélkül, (természeti- és kulturális) szépség, emberi kedvesség nélkül élhetne bármelyikünk is emberhez méltó életet.

Mindenkinek mindenki megmondja, mit gondoljon, mi a jó, mi a rossz, mi a szép, mi a csúnya.

A "fideszeseknek" (=mindazoknak, akikhez csak az ő kommunikációjuk jut el) a kormánysajtó.

Mindenki másnak a "zellenzék".

Mindannyiunknak a média és a marketing.

Én csak megkérdezem mindenkitől:

Hol vagy ebben a káoszban Te?

Hol marad a Te józan eszed?

Hol van a Te felelősséged?

Hol van a Te emberséged?

Nem, nem az energiaválsággal kapcsolatban, vagy az ukrajnai háborúval kapcsolatban.

A szeméttel kapcsolatban a házad előtt, vagy az utcádban.

Amikor valakit sírni látsz, és nem szólsz hozzá, vagy amikor valakinek durván szólsz oda.

A sulidban, az utcán, vezetés közben.

Amikor a gyermeked szeme helyett a mobilodat nézed.

Amikor a gyermeked megölelése helyett "fontosabb/sürgősebb dolgod van".

Amikor égve hagyod a villanyt, folyatod a vizet feleslegesen (zuhanynál, vagy locsolod az aszfaltot pl.).

Amikor lombfúvót használsz söprű helyett sík felületen, betonon (is). Satöbbi,

Amikor nem köszönsz vissza.

Amikor nem vállalod a magad erőfeszítését magadért és mindannyiunkért.

Ember vagy Te is, én is.

Nincs igazából enyém-tiéd, csak eljátsszuk ezt - így nincs is jogunk elvenni egymástól.

Nézd egyszerűen a gazdaságot.

Ha adsz valamit, és én is adok cserébe valamit, akkor az "üzlet". Kölcsönös előny.

Ha elveszek Tőled, vagy elveszel tőlem valamit - az lopás. Bűn.

A Természettel ugyanez a helyzet.

Lehet háborúzni, meggazdagodni fegyverkezésen - de érdemes?

Lehet, hogy egy putin, vagy zorbán, vagy bárki (egy senki) azt mondja, "lőjetek" - de...

Hol vagy Te?

Hol a Te felelősséged?

Lehet fejleszteni gépeket, hogy legyen aki háborúzik, ha az emberek elfogynak, vagy netán nem hajlandóak.

De - ha Te, a Tervező nem tervezel ilyet...?

Ha Te csak (pl.) orvosi műszereket vagy hajlandó fejleszteni? Vagy hasznos gépeket?

Akkor a putinoknak, zorbánoknak lesz hiperszónikus rakétájuk?

Ha Te nem vagy hajlandó asszisztálni az ostobák gyilkos ostobaságához, mire mennek Nélküled?

Lő valaki, ha Te nem vonulsz be? Ha nem húzod meg a ravaszt? Nem nyomod meg a gombot?

Ellopnak ezermilliárdokat, ha Te nem vagy hajlandó nekik dolgozni?

Nem építesz nekik, nem vásárolsz tőlük, nem intézed a napi ügyeket a cégeikben?

Hol vagy Te?

Hol a Te felelősséged?

Lelki nyomorékok társadalma vagyunk, mert a szüleinkkel elhitették, hogy a nagyobb ház, az autó / nagyobb autó, stb. - fontos.

Mert az ő szüleik megnyomorodtak, vagy meghaltak a legutóbbi - úgy tűnik elfeledett - nagy háborúban, és nem tudták megtanítani őket, hogy az érintés és a figyelem legalább annyira kell egy gyereknek, mint a kenyér. (Meg a mobil, a legó, stb.)

Hol vagy Te ebben a képben?

Hol a Te felelősséged?

Hol a Te józan eszed?

A szeretetről

2025-05-02T13:27:00.003+02:00

A JÓ EMBERT NEM SZERETIK – HANEM KIHASZNÁLJÁK

"A fenti mondat első olvasásra keserű, sőt talán túlzó. De ha nem a cinizmus hangján, hanem pszichospirituális mélységből vizsgáljuk meg, kiderül: nem puszta panaszkodás, hanem egy társadalmi árnyékdinamika feltárása, amelyről ritkán beszélünk – pontosan azért, mert fáj.

Társadalmi szinten a „jó ember” gyakran nem mást jelent, mint:

alkalmazkodó,

túlzottan empatikus,

önmagát háttérbe szorító,

mindig segítőkész,

önfeláldozó,

és – sajnos gyakran – önmagát elfelejtő.

Ez a „jóság” nem tudatosságból, hanem félelemből fakad.

Nem valódi együttérzésből, hanem önértékelési deficitből: ha nem vagyok „hasznos”, nem vagyok szerethető.

Ha nemet mondok, elveszítem a másikat.

Ha nem adok, értéktelen vagyok.

A jó ember, mint belső gyermek túlélése

A „jó ember” sokszor a korai családi minták áldozata:

– ahol a szeretet feltételes volt,

– ahol a figyelmet csak teljesítménnyel lehetett elnyerni,

– ahol a gyerek megtanulta, hogy „ha adok, kapok – ha nem adok, elhagynak.”

Ebből lesz a felnőtt, aki:

másokért él,

mindent megtesz,

soha nem kér igazán,

és ha kihasználják – mosolyog, mert „legalább ott lehet”.

De ez nem szeretet – hanem kötődési függőség.

És nem jóság – hanem szerep.

Spirituálisan: a hamis erény csapdája

Sokan a spiritualitásban is ugyanazt a játszmát folytatják, csak más köntösben:

– „feltétel nélküli szeretet”,

– „légy alázatos”,

– „ne várj vissza semmit, csak adj”,

– „a jó karma megjutalmaz”.

De valójában ez gyakran spirituális önkizsákmányolás.

Mert aki nem tud határt húzni, az nem tud valóban szeretni sem – mert önmaga sincs jelen a kapcsolataiban.

Csak ad. És elfogy.

Ezért mondja ki olyan fájdalmasan pontosan ez a mondat: „A jó embert nem szeretik – hanem kihasználják.”

Mert amíg a jóság önfeladás, addig nem lehet kapcsolódni hozzád – csak használni téged.

És nem az emberek rosszindulata miatt –hanem mert a határok hiánya mindig csábítja a manipulációt.

És miért nem veszi ezt észre a „jó ember”?

Mert a tudattalan meggyőződése:

„Ez az én sorsom. Az én erősségem az, hogy kibírom.”

„Nekem ez a dolgom – mások segítése.”

„Majd egyszer meghálálják.”

„Legalább hasznos vagyok.”

De közben:

– mély harag gyűlik,

– testben feszültségek, betegségek,

– lélekben fáradtság, kiégés, néma düh.

És legbelül: a vágy, hogy végre valaki engem is lásson. De tényleg.

A tantrában a szeretet nem önfeladás – hanem önazonosság

A tantrikus tanítás szerint a Tudat nem szolgál, hanem jelen van.

Nem cserél, nem „használható” – hanem fénylik, mert önmagában teljes.

Aki valóban jó – nem akar jónak látszani.

Nem engedi, hogy kihasználják –mert a határai a szeretet belső ívei.

Nem fél nemet mondani –mert tudja, hogy a „nem” is lehet a szeretet formája.

A szeretet nem akkor igaz, ha kihasználható – hanem akkor, ha jelen vagy benne, határokkal együtt.
A „jó ember” nem akkor válik valódivá, ha elvisel – hanem ha felismeri: önmaga nélkül semmit nem tud adni.

És igen: sokan csak addig maradnak körülötte,amíg használható.

De aki már nem fél elveszíteni a másik szeretetét, mert végre megtalálta a sajátját –azt már nem lehet kihasználni.

Mert aki valóban önmaga – az már nem szolgál,hanem emlékeztet arra, hogy a szeretet nem kihasználható.

Csak jelen lehet benne.

Tiszta határokkal, nyitott szívvel, csendes méltósággal."

(Kumara Kapila)

15 466. nap

2025-05-02T13:13:00.001+02:00

Újabb nap a paradicsomban.

Elég gáz, hogyha mi magunk teremtjük a világunk.
Mármint - rám nézve elég gáz. Ez a világ, amiben élek.

Persze, honnan is tudhatnátok, hisz elvileg Ti egy másik létidőben, egy másik idősíkban ücsörögtök, egy másik világ másik Napja kelt fel Nálatok ma reggel.

Röviden: az én világomban a Föld-bolygó haldoklik, az ember jelenlegi társadalma úgy 3-5 000 év alatt sem jutott túl a birtoklási vágyon, így még mindig a "területszerző" háborúknál tart, még mindig egymás rovására akarnak "jobban élni".
Megszülettem egy elcseszett családban, az elmúlt negyven évemet elvitte a túlélés. Idealistaként indultam, meg akartam menteni Bolygót, majd meg akartam reformálni az emberi tudatot - és most... Mire idáig jutottam, úgy látom mindez teljesen esélytelen. Kiégtem, és kezdem azt hinni, hogy az emberiség csak az én belső gyógyulásommal változhat (ebben a világban), hiszen "amint bent, úgy kint" - vagyis a sok szar a világban azért manifesztálódik, mert bennem is "ez van".

Egy apró bibi van, hogy nem érzem, hogy sikerülne fejlődnöm. Hiába ilyen, vagy olyan segítség.

Képtelen vagyok "jó lenni" egy párkapcsolatban - hiába próbáltam az egyenlőséget szem előtt tartani. Hiába próbáltam a párom minden szarját, minden másságát elfogadni. Hiába próbáltam az ő boldogságát szem előtt tartani. Hiába alkalmazkodtam, hiába mondtam le egy csomó saját igényemről.
Sehogy sem sikerül tartósabban boldognak maradnia mellettem.

És - ennek eredménye a kiábrándultság érzése. Elbizonytalanodom, hogy van-e értelme bárminek? Bármilyen lemondásnak, bármilyen erőfeszítésnek?

Ha még azt sem tudom megvalósítani, hogy valaki boldog tudjon lenni mellettem a közösen épített világunkban.

És persze, hallom - "nem biztos, hogy vele" - de...

Nem hiszek már abban, hogy majd valaki mással. Semmi kedvem újrakezdeni. Semmi kedvem veszteséglistára írni minden eddigi energiát, amit beletettünk a közös életünkbe.
Semmi kedvem megint lemondani minden álomról, amit közösen álmodtunk.

Hiszem, hogy az ember egyszer esküszik. (Mondjuk épp ő az ellenpélda, de - én én vagyok.)

"...Mondd ,ha ma lenne a napod
Hogy el kellene menni
Békével mondanád e
Hogy ez szép volt, ez ennyi…"

Hát, rohadtul nem. Nem érzem, hogy "ez szép volt".

Mostban lenni, avagy a világérzékelés

2025-04-27T23:30:00.002+02:00

Ezer éve nem írtam.

Így érzem.

Hiányzik.

"De olyan rövidek a napok..."

Valóban nem férhet bele mindig, minden.

De ami számunkra fontos, annak olykor igenis bele kell férnie. Ezért írok.

Próbálok nem "futtában", nem rohanva.

Újra olvasom (útközben :D) Bachtól a Híd az örökkévalóságon át-ot.

Találkozásuk történetét a feleségével.

Azt vettem észre, hogy az utóbbi időben (amióta nem olvastam offline könyvet), kevésbé voltam "jelen" a napjaimban.
Otthon, a közös jelenünkben igen - de én a saját pillanataimban, a "saját életemben" nem.
Azt tanítják a keletiek (is), hogy a Lélek felvesz egy jelmezt (személyiség) erre az életre, hogy tapasztalatokat gyűjtsön.
De a személyiségünk mellett még ezer szerepet is felvesz a szereplő, akit élünk - a munkájában, hivatásában, családjában, kapcsolataiban.

A hétköznapokban, mint egy kaleidoszkópban, vagy a mozivásznon - gyorsan ugrálunk egyik szerepből a másikba, s közben elfelejtünk* igazán önmagunkkal lenni.

(*Nyilván minden Tbsz/1. személyben való megfogalmazás Esz/1. személyben értendő - mindenkinek lehet más megélése, és mindenféle hasonlóság az Olvasó szubjektív valóságával csupán a véletlen műve. A Szerk.)

Mentem az utcán ügyfélhez, közben olvastam - befejeztem egy oldalt, felnéztem, és olyan élményem volt, mint mikor fejes után feljössz a víz alól... Körbenéztem, és megláttam a virágzó fákat, a napsütést, a felhőket, az embereket az utcán... Valahogy tisztábban, mint előtte.

És rájöttem, milyen rég néztem már szét így, nyitott szemmel.

---

Mostanában sokszor kerül elő témaként, hogy a srácaink mennyire másképp érzékelik a világot. Persze, nem így kerül elő, inkább "én nem értem, hogy lehetnek ennyire figyelmetlenek!", vagy "kikészülök tőle, hogy ötvenezredszer mondom el, és ugyanúgy nem marad meg...!" - így, és ehhez hasonlókkal.

Ez utóbb odáig "fajult", hogy Párom elsírta magát. Mert nem így indultak el az úton, amíg napi szinten velük lehetett.
Amióta heti váltásban vannak velünk, azóta romlik ez a helyzet.

Most ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy talán elnézőbbnek kellene lennem velük.
Elvégre egy sokkal nehezebb létidőt választottak maguknak.
Talán azért tompul ("előre programozottan") a figyelmük, hogy könnyebben elviseljék majd mindazt, amivel szembe kell nézniük a következő 80 évben.

Talán azért van kevesebb affinitásuk az apró szépségekhez a természetben (a lábuk előtt, a kertben, az utcán), hogy kevésbé hiányozzanak majd nekik, hogyha elmossa őket a változás.

Van az a hasonlat, ami az emberi fajt a vírusok közé sorolja a viselkedése alapján.
A minap felmerült bennem, hogy mi van, ha ez nem csak hasonlat?
"Felbomlik a bioszféra."
Kezdjük felfedezni (23:59:50-kor), hogy"a fák talán kommunikálnak egymással", "talán az erdőket egy nagy organizmusként is lehet értelmezni, nem csak önálló fák halmazaként", "az MI segíthet megérteni az állatok nyelvét"...

Mi van, ha a Föld az organizmus valójában? Ha minden egyéb rajta/"benne" olyan, mint a sejtszervecskék? És az ember ezeket a sejtszervecskéket pusztítja el egymás után - ez pedig olyan szintet ért el, hogy most már az organizmus képtelen fenntartani az életfolyamatait...

Akkor valóban nem vagyunk mások, mint egy sejten belül önmagát másoló, sokszorosító és közben a sejtet elpusztító vírus.

Elég kiábrándító gondolat. Vajon hányan jutnak el idáig? Hányan veszik a fáradtságot, hogy változtassanak?

Ha a srácainknak ez a jövő a választott létidejük, talán elnézőbbnek kellene lennem hozzájuk.

---

Talán ez lehet a magyarázat.
A jelenlét a pillanatban. Még a szerepeken belüli pillanatokban is.

Emiatt érzékelem én másképp az időt.
Ott vagyok, azt csinálom, ahol és amit éppen.

"...Múlt és jövő, nagy tenger egy kebelnek,
megférhetetlen oly kicsiny tanyán..."

Tilalmaink

2025-01-27T14:28:00.002+01:00

#előzmény

"...Mikor válunk képessé rá, hogy a problémákat ne meneküléssel, megfutamodással "oldjuk meg", hanem kitartsunk önmagunk, és a másik ember mellett, akinek az együtt töltött idők során ezer boldog percet, ezer mosolyt, ezernyi fáradalmat köszönhetünk...?"

Kérdés 2011-ből.

"...hogy kitartsunk önmagunk, és a másik ember mellett..."

Azt hiszem, elég egyoldalúan gondolkodtam anno.
Csak azt láttam problémának, hogy az emberek nem tudnak kitartani. Hogy a lehetőségük megvan a boldogságra egy kapcsolatban, de képtelenek "megelégedni" vele. Unalmassá válik, és ezért továbblépnek.

Abból az ideálképből indultam ki, hogy ha két ember "szereti egymást", akkor igazából baj nem lehet.

Arra nem gondoltam, hogy ez sem magától értetődő. Hogy két ember tudja egymást szeretni. Úgy, hogy az célba is érjen.

Itt állok ma, és a problémám az, hogy a szeretetem nem ér célba.

Persze, "akkor szeresd máshogy!"

Bizonyos mértékig lehet. Hiszem, hogy meg is tettem, amit képes voltam.

De, ha az a szeretetnyelv, ami zsigerből jön, nem talál megértésre...

Furcsa, hogy olvasva a szeretetnyelvekről, az ember azt gondolja, hogy nem olyan nagy kunszt "más nyelven szeretni" valakit.

(Érintés, minőségi idő, szívességek, ajándékok, elismerő szavak)

A tapasztalatom jelenleg az, hogy - de.

Persze, minden tapasztalat megkérdőjelezhető. A szubjektivitás miatt. Én nem vagyok se Chapman, se Gottman.
Nincs kiterjedt kutatásom.

De ez lehet az egyik tilalom - figyelmen kívül hagyni a szeretetnyelveinket.

#hangulat

Azt hiszem, a kulcs az egyensúly volna.

"...kitartsunk önmagunk, és a másik ember mellett..."

Pusztán kapaszkodni egyikbe, vagy másikba, mindenképp kudarchoz vezet.

Azt hiszem, a kapcsolatokban egymás tiszteletben tartása kell(ene), hogy a közös alap legyen.

A családállítások (amiken részt vettem) egyik első tanítása az volt, "szabad nekem lenni".

A kapcsolatainkban is tudnunk kellene ezt adni egymásnak, első helyen.

"Szabad Neked lenni... Olyannak, annak, aki vagy.
Szabad sérültnek lenned. Elfogadom a sérülésed, és azzal együtt szeretlek."

Azt hittem, ez csak döntés kérdése.
Ma úgy látom, tévedtem.

Van olyan, hogy nem megy. Mert nem mindig vagyunk készen arra, hogy be tudjuk fogadni, vagy el tudjuk fogadni, amit a másik adni tud.
És nem biztos, hogy elég erősek vagyunk ahhoz, hogy elfogadjuk, hogyha kudarcot vallunk a szeretetben.
Az egyensúly megtartásában.
Abban, ahogyan adjuk a szeretet.

Azt biztosnak érzem, hogy a tiszteletet nem szabad feladnunk.

Mert anélkül nincs többé semmi biztos alap, amibe kapaszkodjunk. Mint, amikor két (úszni nem tudó) ember a tengerbe zuhan.
Ha az egyik kapaszkodóra lel, megtartja a másikat is.
Ha csak egymás keze után tudnak kapkodni, mindketten megfulladnak.

Sosem szabad megfeledkeznünk a másik tiszteletéről. Arról, hogy nem mondhatunk bármit következmények nélkül.
A biztonság egy kapcsolatban nem azt jelenti, hogyha hasba szúrjuk a másikat, nem fog elvérezni ugyanúgy, ahogy egy bárki más.
("Csak" azt, hogy nem kell félnem a hasba szúrástól. Ez lehet a másik tilalmunk - "bánthatnálak, de nem foglak".)

És sosem szabad megfeledkeznünk önmagunk tiszteletéről sem.

Tisztelem magam annyira, hogy nem adom fel önmagam érted. Mert ha megteszem, nem lesz miből adnom. Mert, ha megteszem, megmérgezem a szívem.
Ez lehet a harmadik tilalmunk.

Tisztelem magam annyira, hogy nem megyek bele méltatlan helyzetekbe. Ezzel épp úgy tartalak tiszteletben Téged, a kapcsolatunkat, és saját magam.

Milyen könnyű ezt (is) mondani...

Vajon csak nekem megy ez ilyen nehezen...?

Boldog-ulsz?

2025-01-27T13:12:00.000+01:00

Didergek.

Pedig süt a Nap...

Élünk, van mit enni, van hol laknunk, van mit tegyünk. Nem vagyunk rács mögött, nem hullanak bombák, nem kell patkányt, meg döglött lovat enni...

És mégsem tudunk boldogok lenni.

Mégis rácsok között élünk - rácsok között, amik elválasztanak a valóságtól.

Saját belső, beteg, torzult világunkba zárnak.

Mint egy hülye, szűrős napszemüveg. Bármi jön, csak egyféle árnyalatban tudjuk látni.

...

Elég szar érzés, hogy az ember "szeretni akar" - de nem megy.

Ott az ember, akit megölelnél, akivel napsütéses tavaszt álmodnál, akivel megöregednél - de nem megy.

Hiába teszel bármit. Hiába ölelsz, hiába mondod, hiába teszed.
Nem megy át.
Mindig van valami, ami nem elég jó.

Hiába telnek el évek, hiába terápiák, hiába megismerés.

Illetve - talán épp ez nem volna hiába.

Ha - el tudnánk fogadni, hogy nem tetszik, amit megismertünk. Mert nem olyan, mint amilyennek látni szerettük volna. Nem olyan, mint akivel elképzeltük.

Persze - ez sem feltétlenül kellene, hogy probléma legyen.
Hiszen egy eleven embert szeretünk, nem egy gyúrható álomképet.

Más, hát más. Megkeressük benne, amit szeretni tudunk, elfogadjuk, amiben más - és folytatjuk.

Ezt túl tudja élni, meg tudja fejlődni egy kapcsolat.

Úgy tűnik azt, hogyha a másik nem képes befogadni a szeretetünk jeleit, azaz nem érzi, hogy szeretjük - azt nem tudja megemészteni a lélek.

Hiábavalóság. Az értelmetlen létezés érzése.
A felesleges erőfeszítések érzése.

"Változtass!"

Persze. Hogy ez eddig nem jutott eszembe...!?

...

15 365. nap - avagy sakk-matt.

2025-01-21T09:14:00.004+01:00

Mit írhatnék.

"Életem krónikája"...? Jól hangzik, de ki a francot érdekelne...?!

Itt élünk 8 201 167 842-en (másodpercenként adj hozzá 2-3-at), kit érdekel a 6 958 544 122. Gipsz Jakab élete...?

Senkit.

Még a saját párját sem.

Voltatok már úgy, hogy valakivel beszélgettetek, de azt vettétek észre, hogy igazából nem beszélgetni akar, csak beszélni...?

Ha szereted az embert, elmosolyodsz, és hallgatsz.
Mert szüksége van rá, és szereted, hát megadod neki.

Vagy - lehet, hogy nem is szereted, nem is ismered, de ott, a pillanatban felismered, hogy szüksége van rá, hogy meghallgassák, és megérzed a sorsközösséget, ezért meghallgatod.

Nem beszélgetés ez, mert pontosan érzed, hogy a túloldalon nem kíváncsiak rád. Tudhatod onnan, hogy a másikat nem zavarják meg az ellentmondó válaszaid abban, hogy tovább mondja a magáét.

#hangulat

Na most képzeld el, hogy a pároddal "beszélgetsz"...

Mit érzel?

Én értetlenséget.

"Hogy a faszba lehet ez?!"

Együtt élek valakivel, aki valójában nem is kíváncsi rám.

Új tulajdonságom, hogy vak vagyok.

Nem csak a szerelem vak - ezek szerint.

#hangulat2

Tehát...?

Innen hogyan lehet más irányba lépni...?

Sakk matt.

Ezt hogy hozzam vissza pozitívba?!

Voltatok már karnyújtásnyira a boldogságtól...?

Valaha volt egy játékmackóm.

Amikor én kölyök voltam, még nem volt milliónyi plüsse a gyerekeknek. Nekem legalábbis összesen volt kettő.

Megvan ez a kép?

Szerettem a mackóm...

Most Ő és a közös álmunk a mackó...

...de valóban közös, vagy csak én álmodtam köré az egészet...?

Vajon így tévedünk el "a valóság sivatagában"?
Amikor "hinni akarok", amikor látni akarunk - és elfelejtjük, hogy vakok vagyunk, és csak vezetéssel van esélyünk haladni valamerre...?

"Nem lelkizünk eleget" - hangzott a vád.

Hát tessék, olvasd, és érezd a csiklandozást a bokád körül...
Puha süppedős a talaj - mint mikor mohaszőnyeget találtunk az erdőben, emlékszel...?

Csak ez melegebb.

Mert a széthasított szívemen lépkedsz.
Igen, a bokád körül az a meleg nedvesség érzés a kihűlő vérem.

Lelkizzünk!

"Isten hozzott!"

Vagy...?

...

Életem Krónikája

írta 8 201 170 939. (vagy...40.) Gipsz Jakab

De ki nem szarja le...

Tudok...?

2025-01-02T12:14:00.003+01:00

15 346. nap.

#hangulat

Jött ma egy gondolat:

Hogyan legyek képes önmagamat szeretni úgy, hogy nem-, vagy nem jól láttam a szüleim szeretetét?

Lehet, hogy nem szeretni tanultam meg, "csak küzdeni valaki szeretetéért"...?

Így talán nem is tudok szeretni...?

"Van egy nagy titok, amit az emberek valahogy nehezen vesznek tudomásul. Hiába mondom én valakinek, hogy nagyon szeretlek – azt, hogy valóban szeretem-e, csak ő tudhatja! Mert ha könnyebb velem az élete, ha szabadabb általam, ha jobban el tudja viselni a rá rótt terheket, akkor szeretem. Ha rosszabbul él velem, ha boldogtalanabb, bűntudatosabb, ha a terhei megnövekednek mellettem, akkor nem szeretem. Ezt ő tudja eldönteni, nem én! Én csak mondhatom."

(Popper Péter)

Tehát...?

Tudok szeretni...?

Még van kb... 13 873 napom. (1982 hetem... Micsoda véletlen...)

Elég lesz megtanulni...?

Rész-lett

2024-07-01T13:07:00.000+02:00

#hangulat

Egy ideje úgy érzem, csak evickélek, hogy a felszínen maradjak...

Félek a kihívásoktól, amik elé az élet állít. Hogy "menni fog-e"...

Azt hiszem, még mindig van bennem félelem, hogy "elég jó leszek-e" az Embernek, aki engem választ.

Félek, hogy meg tudok-e felelni annak a képnek, aminek látni szeretném magam...

És közben tudom, hogy - én én vagyok.

Én vagyok akkor is, hogyha a válasz nem. Ha nem leszek az évszázad nagy gondolkodója, aki megfordította a társadalmi leépülés folyamatát.

Ha nem leszek elég jó "neki" - akkor is én vagyok.

És szeretem azt, aki vagyok...

Megölelem magamban a kissrácot - ahogy Olinak mondtam, hogy ölelje meg a "Kis Olit"....

Jó volna tudni, mi lett Apámmal. Jó volna a szemébe nézni, még egyszer.
Érzem, hogy szeret. Érzem az elismerését.

Ma van Anyám... 69. születésnapja...

Nem vagyok ott Vele, pedig - ki tudja, lesz-e még, hogy puszit adjak neki a születésnapján...

Fura, hogy egy életben esetleg nem tudunk "kijönni" valaki személyiségével - de lélekben képesek vagyunk átölelni... Szeretni. Őt látni, nem a hibáit.

(...)

Bátorságot gyűjteni...

Azt hiszem (nemrég, pár éve még valószínűleg listát írtam volna dolgokkal), csupán ahhoz "gyűjtök bátorságot" a jövőre nézve, hogy önmagam merjek lenni. Olyan - amilyen. Amilyen vagyok.

Furcsa, korlátokkal élő, érzékeny, sokszor még maximalista és idealista, melankolikus.

Egyszer régen valamelyik kedves barátom azt mondta, az én színem a barna, a rozsdavörös, az ősz színei. Sötétebb árnyalatok.

"...De jól van ez így."

Bátorságot gyűjtök ahhoz, hogy merjek úgy szeretni, ahogyan én szeretni tudok.

Nem mindig csak "törekedve jól szeretni" - hanem néha "csak úgy", ahogy belőlem jön.
Könnyes szemmel.

Emlékezve mindazokra, akiket szerettem és szeretek. Mert kicsit ma is szeretem őket. Az emléküket. Az emlékünket.

Ez például, talán a sajátom. Hogy én nem "kizárólagosan szeretek". A "trónt" a szívemben egy Embernek adom - de ez nem jelenti, hogy senki mást nem szeretek.
Nem jelenti, hogy megtagadom, ami volt.

A kertet a szívemben, amit Neki ültetek, "friss földbe" ültetem, nem a korábbi kertek helyére, hanem azok mellé.
Gondoskodni már csak erről van erőm - az övéről. De nem szántom ki a régi virágokat...

(...)

"...Kinyitni magam a világnak!

(...) Írni, úgy ahogy te! :) A blogot építeni!..."

:) Tedd! Ha a kisugárzás a fontos - ahogy a virág is azért nyílik ki szépnek, mert ez ő maga, nem azért, hogy akik látják, szépnek lássák -, akkor ez lehet jó út.

Ha azonban kapcsolódni szeretnél a Világgal, ha keresel másokat, hasonlókat a világban - akkor ne a blogot válaszd... :)

Valaha azt hittem, olyan lesz a blog, mint egy űrszonda.

Írom, és a gondolataim kiáradnak a Világba, és megtalálok általuk magamhoz hasonlókat. De az űr néma...

Azt hittem - és mennyi időt szenteltem neki?! -, segít megtalálni, felismerni másokat.

De - valójában egyetlen ember megismeréséhez tud hozzásegíteni. Ahhoz, aki voltam.

Persze ez nem kisebb ajándék, sőt.

Még az is előfordulhat, hogy az egyetlen ember, akit valóban meg kell ismernünk, saját magunk vagyunk.

Hogy minden más illúzió. Hogy mindenki - mindannyian "csak" tükrök és eszközök lehetünk egymás életében. Díszlet, amely segít magunkra ismerni.

Jó volna, hogyha valahogy át tudnám ezt adni majd a Fiúknak...

Veled

2024-04-24T08:37:00.003+02:00

Pereg

Pereg a homok,
Nyomában romok
maradnak,
Süvít metszőn a szél,
Reszketve bújna, ki él.

Pereg az idő,
Ráncokkal összefest,
Rezzenetlen szívem
- egykori óramű -
Megrepedt.

Pereg a könnyem,
Vagy eső csepereg?
Én sírok,
vagy a csordult ereszek?
Eső mosdatja arcom ráncait,
Könnyem mosdatja szívem hiányait.

Pereg a szó - ezernyi szólam,
Egy se való, nem szólnak rólam;
Csak szívem csendje, mi álmod vigyázza,
Csak az mesél igazat, hajnalig Rád várva.

Kezed a kezemben, talpunk alatt homok,
Melletted pillanatként suhannak el korok,
Könnyeim csillannak, mert hálás vagyok,
Érted, s a szóért, hogy "Tiéd vagyok".

2024.03.

"Isten halott" - avagy...

2024-04-16T10:56:00.006+02:00

Írok.
Mert "kell".
Mert hiányzik.

Mert kiég az agyam a mindennapokban, ahol mások helyett kell(ene) gondolkodnom, mások munkáját végzem, hogy megint mások élete jobban/gyorsabban/simábban haladjon...

Hiányzik a lelassulás.

Más "együtt lassulni", és más visszatérni ön-mag-amba.

Ez is kell.

Nemrég olvastam Thomas Schäfer-nél - aki Hellinger gondolatait rendszerezi, emészti meg -, hogy sokak szerint (és ebben Hellinger is "egyetért") "Isten halott". "Nincs már ott, ahol korábban megtapasztalható volt - se a templomokban, se másutt".

Én ezt vitatom.

Szerintem nem "Istennel van a baj" - mi változunk meg. Egyszerűen engedjük, hogy fülünket eltömje a sok zaj, szemünket elvakítsa a sok villódzó fény, a sok kütyü, elménket lekössék a mindennapi rohanással (mit is mondott erről Popper...? "Ha én lennék az Ördög, pontosan azt tenném a világgal, ami történik - egyre jobban pörgetném..."), elhomályosítsák a mindennapi bódítószereinkkel (alkohol, füst, stb.)...

Én is érzem, hogy vesztettem az egykori szoros, eleven kapcsolaton. De érzem azt is, hogy igenis ott van az angyal, és vár ránk. Vigyáz.

Ha a materialista szemszögből nézzük, akkor is igaz, ha a hívők, isten-tudatosak szemszögéből, akkor is igaz: kihívást jelent, erőfeszítés kell hozzá, hogy igenis arra felé formáljunk a világon, amerre formálni szeretnénk.

De nem adhatjuk fel...

Vagyis - feladhatjuk. Persze.

"...csinálj belőle poklot mennyország helyett, óh szabad..."

Csakhogy, nem ezért jöttünk...
Nem azért indulsz el egy versenyen, hogy Te légy a "futottak még"...!
Nem azért veszel mozijegyet, hogy mások butasága miatt ne élvezd a filmet!

Ez sokszor előjön köztünk Mayával. Hogy a család fontosabb, vagy hogy "nyomot hagyjak" a világban...
Ám szerintem ez nem szükségszerűen vagylagos. Sőt.
Én attól vagyok az, aki, mert bennem van ez az indíttatás. Hatni.

Hogy valóban önmagam lehessek, kell, hogy e kettő "elférjen" egymás mellett az életemben.

(Vicces. Az első "kedvenc számom" a hatos volt. :) )

Megyek hatni. ;) :D

Család, állítás - avagy tedd, amit megtehetsz

2024-03-07T13:41:00.002+01:00

Szembe jött egy kérdés - én szegeztem életem egy régi szereplőjének -, nevesen, hogy "hogy érzed magad a bőrödben"...

És egy másik, amit nekem szegeztek, hogy "érzek-e változást, amióta családállításokra vittem a problémáimat".

Elgondolkodtam.

Végeredményben úgy tűnik, valami tudott pozitívan változni, igen.
Kevesebb feszültség a kapcsolatunkban, gyorsabb feloldódás, nagyobb bizalom.

Furcsa, hogy mennyire másképp szeretünk különböző életkorban.

Furcsa, hogy a lelki görcseink mennyire meghatározzák a jelenünket.

Furcsa, hogy mennyire nem tudjuk megragadni őket közvetlenül.

Emiatt nehéz eszközt választani, rábízni magunkat valakire, vagy valamilyen metodikára. Mert nincs közvetlen megfeleltetés - "ezt tettem, ez lett" -, és jócskán kell türelem.

Mégis.

2020.07.14-én küldtem el az első időpontkérést.
Lassan negyedik éve.
Azóta az hetedik állításon vagyok túl, öt különböző állításvezetőnél.
A probléma gyökere nem volt ismeretlen - se anyámmal, se apámmal nem volt igazán / igazán jó viszonyom, és tudtam, hogy ebből ered egy sor nyomorom. Azt mondjuk kevésé kötöttem össze, hogy többek közt a párkapcsolataimban tapasztalt feszültségek is ilyen elevenen kötődnek ehhez. (Nyilván nem most kezdtem el foglalkozni magammal, sőt. De az eddig elért (vagy elértnek gondolt) eredmények karcsúnak bizonyultak.

Durva, hogy mennyire kötjük gúsba magukat. És mennyire kötnek gúsba a szüleink botlásai, a tudatlanságuk, sérüléseik következményei.

Hogy mennyire nem megúszható, hogy foglalkozzunk saját magunkkal.

Igen, sokáig abban hittem, hogy nekem "nem fér bele" a költségvetésembe.

Ez is a "nem-vagy-elég-jó" üzenetének volt köszönhető, amit elsősorban apámtól, másodsorban anyámtól kaptam.

Ahogy azok a fals megértések is, amikből (az én oldalamról) a párkapcsolatom feszültségei alakultak.

Most egy ideje béke van köztünk.

És ez jó. A válaszom - igen, köszönöm! Jól érzem magam a bőrömben! Van előttem tér, van reményem és hitem, hogy képes leszek fejlődni. Ismét, tovább.
Együtt. :)

Kedves számomra ez a szó - a fogalom, amit jelent. És az Ember, akit számomra jelent. :)

Akkor - "kösz, én csak egy sört kérek..."?

Aligha.

Elindultam végre. Hol lesz az út vége...?

:)

Könyörgés

2024-02-02T08:16:00.000+01:00

Óh, Uram, kérlek segíts!
Segíts, vezess engem! Segíts, hogy a Te szellemedben tudjak cselekedni nap, mint nap!
Segíts megőriznem magam a kevélységtől, gőgtől, a rossz indulatoktól!
Segíts, hogy elengedjem, amin nem tudok, vagy nem tisztem változtatni!
Segíts, hogy megtaláljam az ösvényt azok között, akiknek segítség kell, s vezess azokhoz, akiknek az én segítségemre van szükségük!
Segíts a Te bölcsességeddel, hogy különbséget tudjak tenni az egóm sugalmai, és az észszerű én-védelem szavai között!

Tarts meg engem Uram, az általad nekem szánt Úton, s áldj meg a Te jóságoddal, hogy ez az út egybe essen a magam választotta Úttal!
Áldj meg a szereteteddel, hogy a Te akaratod pozitív eszköze lehessek a körülöttem élők életében!
Köszönöm Neked az erőt, a fedelet, az ételt, a békét, a Társakat - az Életet, amit adsz!
Vigyázz rám és mindazokra, akik kedvesek a szívemnek!
Köszönöm Uram!

Törött játékok

2024-01-16T20:44:00.002+01:00

"...Igen, ez az illúzió első rétege. Amikor azt hiszed, hogy a boldogságért küzdesz. Szép is volna. :)
A valóság azonban, hogy a biztonságérzet iránti igényed annyival nagyobb a boldogság utáni vágyadnál, hogy észre sem veszed küzdelmed valódi célját - ami nem a boldogság, hanem az ismerősség.
Bármilyen is - boldogtalan, ijesztő, esetleg egyenesen rémisztő, fájdalmas, beteg -, csak ismerős legyen! Akkor "megnyugszol"..."

Azt hiszem, mától nem küzdök tovább az ismerősségért.

Igazatok van.
Mindenkinek, aki azt mondta, "döntsem el, mit akarok".
Pontosan tudom, hogy mit nem akarok.
És már azt is jobban tudom, hogy mi fontos számomra egy kapcsolatban.

Rózsaszín ködök nélkül.

Lehet, hogy csak kapcsolatokban tudunk gyógyulni.

De sérülni is kapcsolatokban sérülünk - és nem csak a múltban.

"Nőjek fel" - mondta anyám.

Nos - nem vagyok már gyerek. Megvédem magam, ha kell. Nem, nem arra gondolok, amikor kiprovokálják belőlem az állatot.
Arra, hogy választok - és nem kérek többet az ilyen provokációkból.

Nem, nem vagyok tökéletes. Sosem tartottam magam annak. De jobb tudok lenni.
Vagy úgy, hogy hagyják, vagy úgy, hogy segítenek jobbá válni.

Nem tudod, milyen vagyok valójában...?
Pedig - látod? - nyitott könyv a lelkem.
Ja - hogy Te hazugnak címkézted, csak mert a hétköznapokban "más vagyok"?
Számodra mindez "hazugság"...

Ez a Te választásod.
Én a kezedbe adtam, Te minősítetted. Szíved joga.

Megszülettem, és most itt vagyok. Nem kellett hozzá sem a Te, sem más engedélye.
"Jogom van lenni." - én ezt kaptam a családállításoktól. Tőled, ha úgy tetszik.
Milyen fonák, ironikus dolog. "Tőled kaptam".

"Jogom van lenni."

És nem muszáj Veled.
Hiába ismerős.
Te olvasod a fejemre, hogy mennyire hasonlítok anyámra - érdekes az nem jut eszedbe, hogy vajon miért választottalak tudat alatt Téged...

Olyanok vagyunk, mint egy törött játék.
Valahol mindig megakad, valamin mindig feszül.
Talán most a saját törött fogaskerekeim közül egyet kicseréltem.
Sajnálom, hogy nem jutottunk sokra vele. (Persze ez is viszonylagos, hogy sok-e, amire jutottunk...)

Vagyok. Vagy-ok. OK?

2023-12-07T10:51:00.006+01:00

Alcím: "A szerelem vak" - vagy vak akar lenni...?

(Amaranthe - Crystalline)

Annyira sokfélék vagyunk...

Annyira mások...

Vajon miért olyan nehéz elfogadni mégis, hogy nem vagyunk egyformák...?

Vajon van szabadulás a sémáink, a múltunk sebeinek börtönéből...?

Milyen vagyok...?

"Ilyen" - mondjuk. És őszinték vagyunk.
Aztán a másik élménye mégis a csalódás...

Miért...?
Mert ebben az "ilyen"-ben a világ bújik meg. Attól, hogy itt, ebben a privát zugban, amit számomra ez a blog jelent, nem jelenik meg minden tulajdonságom - attól még ez (is) én vagyok.
Attól még a kép, amit rólam mutat, nem lesz "hamis".
Csak - nem lesz teljes (sem).

"Szeretnélek megismerni" - mondjuk.

De vajon mennyire gondoljuk ezt komolyan...?
Valóban engem akarsz megismerni (és én Téged), vagy csak azokat a színeket akarod látni bennem (s én Benned), amiket szeretsz...?

Vajon másnak mutatom magam (s Te magad), vagy csak sosem néztél valóban rám (s én Rád)...?

S ki "hibás" ezért...?

Vajon, ha évek teltek el "sikeres vaksággal", akkor...?
Hátraarc?

Vagy - újra-tábla?

Utálj inkább (s utáljalak), vagy próbálj meg (s próbáljalak) "másodszor" is megismerni? Ezúttal "jobban"...?

(...)

Szeretem Benned a háziasságod. Te vagy az Otthon Melege. Szó szerint.
Hozzád hazatérve, Benned, a karjaidban érzem magam Otthon.*

Szeretem Benned a szépérzéked. Hogy berendezés, kép, kert, díszítés - mindegy. Szebbé teszed.

Szeretem Benned azt, amikor elfogadsz. Szeretem az érzést, hogy Neked lehetek én a Támaszod, Neked lehetek én a Férfi az életedben.
Szeretem az érzést, mikor érezteted, hogy vágysz velem lenni.
Szeretem az érzést, mikor arra gondolok, hogy "Értünk" dolgozom. Hogy a Kettőnk Álmát valósítom meg az erőfeszítéseimmel.

Szeretek együtt álmodni Veled.

Szeretek együtt rácsodálkozni a Világ még létező szépségeire.
Szeretem együtt megélni Veled a szűk valóságunk egyszerű szépségeit.

(...)

Persze, jogos a kérdés - vajon valóban "Veled", vagy azzal, akinek "hazudlak magamnak"...? (S Te...?)

* Otthon...?

"...Valaha azt hittem, szabadok vagyunk.

40 éve járom "a szabadság útját" - és hálát adhatok a jó sorsomnak, amiért nem Észak-Koreába, vagy egyéb, politikailag és szellemileg kiesebb helyre születtem -, s most kezdem csak egyre világosabban látni, mekkora illúzióban éljük le az életünket.
És még így is mennyit küzdünk "a boldogságért".

Jó - valójában az ismerős boldogtalanságért küzdünk.

Igen, ez az illúzió első rétege. Amikor azt hiszed, hogy a boldogságért küzdesz. Szép is volna. :)
A valóság azonban, hogy a biztonságérzet iránti igényed annyival nagyobb a boldogság utáni vágyadnál, hogy észre sem veszed küzdelmed valódi célját - ami nem a boldogság, hanem az ismerősség.
Bármilyen is - boldogtalan, ijesztő, esetleg egyenesen rémisztő, fájdalmas, beteg -, csak ismerős legyen! Akkor "megnyugszol"..."

Azt mondják, olyat választunk - tudat alatt -, mint az ellenkező nemű szülőnk...

Anyám mindig talál valamit, amin idegeskedhet.
Köztünk mindig találsz valamit, amin feszülhetünk - s közben engem kérdezel, "miért kell minden jó pillanat után ezt csinálni?!"

(...)

Mások vagyunk. Mindannyian.

Isten nem csak testben teremtett bennünket különbözőekké.

Kint esik a hó - megint. Szinte elkényeztet ez az év, ebből a szempontból... Tiszta romantikus-nosztalgikus hangulatokat ad a régen látott hóval... :)

Vajon az én szívem nagyobb, mint másoké...?

Többen férnek bele...?

Az én Életem szerint például tele van olyan kacatokkal, akikkel évtizede nem beszéltem (rendesen, vagy rendszeresen), s mégis a barátaimnak tartom őket...

Hát igen. Szentimentális vagyok. (Nem mondtam...?)

Ők az én Kedves Kacatjaim.
Mindannyian.

"Filléres emlékeim".

De az enyémek. És mindig helyük lesz idebenn. És nem lesz tőlük "szűkösebb" sem.
Nem rajtuk múlik, hogy "elférsz-e"...

(...)

Változom.

Úgy tűnik.

Egyre kevésbé "hiszek" a hangoknak körülöttem.

Másképp: egyre inkább érzem, hogy én én vagyok. Hülye dolog, de mintha "jobban érezném", hogy "jogom van lenni".
Hogy lehetek az, aki vagyok - nem "kell" másnak lennem. "Elég jó vagyok."

("Azok kedvéért, akik most kapcsolódnak be a beszélgetésünkbe", egész életemre rányomta a bélyegét az a kapott szülői üzenet, hogy "nem vagy elég jó".)

Anyám legutolsó beszélgetésünkkor adott támogató mondata: "...fel kellene végre nőnöd."

(Nos, mi lesz, ha a "felnövök" azzal jár, hogy mindenkit elküldök a picsába, akinek nem tetszik, amilyen vagyok...?
Őszinte lesz az öröm...?)

"A játszótársam, mond akarsz-e lenni...?"

Ezt kell eldöntened.