Marci drills for petrol

CERN last

noreply@blogger.com (Szak1) — Sun, 11 Sep 2011 21:31:00 +0000

Disclaimer: ez a bejegyzés valamiért össze-vissza szét van esve, a sortörések sem jók, de hiába javítom ki, visszaáll ilyen ratyira. Sebaj, most már így marad:

Egy mukahelyen az utolsó nap gyakran olyan, hogy szeretnénk inkább hamar letudni, és inkább gyorsan lelépni. Az utolsó CERNes napomra azonban szívesen emlékszem vissza.

Az elintéznivalók korai letudásának a tíz órás kelés tett keresztbe, így aztán futottam biciklit visszaadni, belépőkártyát és dózismérőt kiolvasni és az utolsó fizetésemet a postán felvenni. Aztán még ebédeltünk egy nagyot közösen a többiekkel, és délután háromkor megnéztük az Innovation Globe nevű, hatalmas gömb alakú látogatóközpontot, ami a CERN előtt áll, és valahogy a két hónap alatt egyszer sem sikerült összehozni, hogy be is menjünk.

Hát kár lett volna kihagyni! Az egész terem egy sci-fi film díszlettárára emlékeztet, és nagyon jó a design: majdnem minden, azaz a székek, információs táblák, de még a lámpák is gömb alakúak, és színes LEDek változtatják lassan a megviágítás színét liláról zöldre, narancssárgára, és egyéb futurisztikus színekre. Az információs táblák pedig úgy tudnak gömb alakúak lenni, hogy egy iszonat ötletes érintőképnyő az egész. Úgy érdemes elképzelni, hogy mondjuk egy három dimenziós kép van az egyik kísérlet helyszínéről, amit megérintve lehet forgatni, és egyes részeire bökve információkat előhívni.

Annyira jól össze van rakva a felület, hogy egyrészt elszégyelltem magam, hogy én csak mérnöki, kocka alakú érintőképernyős felületeket tudtam kigondolni, másrészt ötleteket kezdtünk gyártani egy gömb alakú, érintőképernyős asztali telefonra. Éjjel különböző színekben pulzálna, megérintve pedig lehetne vele telefonálni, lenne benne Skype, működne gömb alakú digitális képkeretként, vennék, mint a cukrot...

Én még bevásároltam a CERN ajándékboltjában (pólók, képeslapok, bögrék egyenletekkel), megnéztem a Microsocosm nevű, kevésbé érdekes kiállíítást, majd este meghívóm volt egy Bellegarde nevű francia városba, egy ismerősöm fotókiállításának megnyitójára. Lívia ausztrál, élt már Los Angelestől Sánghájig mindenhol, most épp Genfben. Télen a fent említett, a CERNtől 30 kilométerre levő kisvárosban volt szállása, és ott látott először havat úgy, hogy csak ki kellett mennie az utcára. Úgyhogy főleg a havas várost fényképezte, és ebből lett most egy kiállítás. Bár a határok már leomlottak, a svájci Meyrinből a francia Bellegardba eljutni nem olyan egyszerű. Végül úgy oldottam meg, hogy a biciklit ne kelljen sehol se hagyni, hogy gyalogoltam egy fél órát a Vernier-Meyrin nevű, óránként egy vonatot és két utast látó megállóhelyre...

...ahol volt ugyan jegyautomata, de a mai napig számomra érthetetlen módon nem tudott jegyet adni Bellegardeig: a végállomás egyszerűen nem volt benne a megállók listájában. Valamii olyasmi lehet a dolog megoldása, hogy a francia szakasz már SNCF-fennhatóság, azaz nem a svájci vasúti rendszer része, de akkor nem értem, hogy Párizsba miért engedett volna jegyet venni. Úgyhogy végül kínomban vettem egy, a térképen közelinek tűnő városba vonatjegyet 5 frankért, amit viszont elfelejtettem kilyukasztani az állomáson... ...úgyhogy a gyönyörű, hegyeken-völgyeken-viaduktokon át vezető, fél órás vonatúton végig vártam, hogy mikor száll fel az ellenőr és vág meg 100 frankra. Ráadásul itt a visszaeső bliccelők kiszűrésére minden büntetés mellé a személyes adatok felírása is jár, és nem hiányzott a magyar hírnév hülyeségemmel való öregbítése.

Aztán persze nem jött ellenőr. Bellegarde tipikus pici, szép francia kisváros, plusz még hegyei és egy folyója is van.

A kiállítást keresve vettem még néhány őszibarackot és csokit, ami később rossz stratégiának bizonyult, mert volt kaja dögivel a megnyitón.

Utóbbit nehéz volt megtalálni, de végül a GPS segített, voila:

Lívia örült, hogy eljöttem, és meg is kért, hogy vegyem vidóra, amint beszédet mond. Beszéltem még röviden az egyik öltönyös úrral, aki talán a művészeti központot vezeti (mindenesetre ő is mondott beszédet), mondta, hogy Magyarországon egy órára járt csak, amikor biciklitúrán Pozsonyból átkerekezett a feleségével és egy magyar étteremben ebédelt, de legközelebb biztos eljön egészen Budapestig.

Ő Lívia

Hazafele vettem egy Kebabot, ez olyan francia szimbólum számomra, Párizsban a kínai étterem (olcsó, nagy adag kaja) megfelelője volt 2 évig. A kebabos török volt, az éttermében sok török nyelvű versike volt kiaggatva, amiből csak a soronként legalább kétszer előforduló Allah szót értettem, és az 4.50 eurós árhoz nem tudott 20 euróból visszadni. Ez a jelenség Indonézától Magyarországig mindenhol felidegesít: ha az árral egyező nagyságrendű címlettel fizetek, akkor tudjon már visszaadni. Vagy, ha annyira szegény, hogy nincs ennyi váltópénze, akkor csökkentse a jelek szerint nagyon magas árait. Akárhányszor Indonéziában ettem valahol, és a számla mondjuk 35.000 rúpiáról szólt, mindig ment a cirkusz, hogy 50.000 rúpiával akarok fizetni. Ha a visszajáró 15.000 olyan nagy pénz, akkor miért is ilyen drága az étterme? Persze ezek a trükkök gyakran arra mennek ki, hogy lemondjak a visszajáróról... Ezt a kebabost végül elintéztem 6 svájci frankkal, ezzel mind a ketten rosszul jártunk, én az árfolyamveszteség miatt, ő meg gondolom nem jár gyakran Genfben pénzt váltani.

Hazafelé már sikerült jó jegyet vennem: Genfet ismeri az automata. Igaz, ez a tipikus, francia, srága SNCF automata volt, ami iszonyat lassú, miden érintésre 2-3 másodperc késéssel reagál. Plusz a "kérek egy jegyet Genfbe" bonyolultságú igényemet a következő procedúrával tudom összenyomkodni:

- Indulás típusa (Mai napon)

- Indulás erről az állomásról, vagy máshonnan? (innen)

- Jegy típusa? Bérlet, előfizetés? (Sima jegy)

- Hova szeretne menni? Párizs? Lyon? Grenoble? Más cél? (más cél)
- Írja be a cél nevét (Genf

- Vasúti kedvezményre jogosult? (nem)
- Van pontgyűjtő kártyája? (nincs - megy a vonatom, adjad már!!)
- Melyik osztályon utazna? (második)
- Szeretne helyfoglalást (nem!!!!)
- Most fizethet, kérem, helyezze be kártyáját (berakom, eltelik 10mp, mire felismeri)
- PIN kód?
- Nyomtatás folyamatban
- Kér számlát (NEM!!!!!)
- Köszönjük a vásárlást! Vegye el a jegyét, és ne felejtse kilyukasztani!

Így laza két perc alatt meg is lett a jegyem, és rohantam a vonatomhoz, ami viszont 30 percet késett, "en raison de difficulté de gestion de traffic". Ezt sose értem: miért nem lehet a késések valódi okát bemondani? Miért kell titokban tartani, hogy leégett a váltó / elaludt a kalauz / lemaradt egy utas / nem záródik az ajtó / hibás a szemafór... A harminc percet váró utas harminc percig anyázza a közlekedési vállalatot, legalább orrára köthetnék, hogy épp mit nem sikerült összehozni aznap.

Végül ez a harminc perc hozzájárult, hogy egy vonaton mentünk haza Líviával, aki elmesélte, hoogy épp egy új állást kapott, mivel nem hívták be interjúra, de ő mégis bement, és végül meg is kapta a vizuális marketinges pozíciót.

Genfbe visszaérve a Le Brasserie nevű sörözőben találkoztam a megmaradt Summer Studentek pici csoportjával, lehetett 5 féle házi sört rendelni egy-egy decis poharakban.

Aztán kikísértük Lillit az állomásra, a csapat egy része kocsival, mi pedig villamossal visszamentünk a CERNbe, ahol még legalább három embernek volt az utolsó estéje, úgyhogy kiültünk a teraszra iszogatni. Ennek az estének ez lett az eredménye:

Az emelvényt a következő nap négy CERNes tűzoltó bontotta le, beöltözve, sisakban.

Ma pedig már szombat van, amikor még utoljára bementem Genfbe megnézni a Patek Philippe múzeumot, most pedig mindezt a repülőn írom, ablak mellett ülve, csodálva a tiszta időt. A gép tett egy kört a CERN körül: minden épületet tisztán ki lehetett venni, és annyira nincs pára, hogy még most, 9000m magasan is minden ház látszik. A telefonom szerint épp Graz fölött járunk - egy óra múlva Budapesten!

That's why I use Gmail

noreply@blogger.com (Szak1) — Wed, 07 Sep 2011 13:01:00 +0000

For a long time ago, I wanted to secure my emails. Because for the last six years, Gmail keeps them neatly organised, in a searchable database. But what if I lose my access for any reason, or Google bans me... ...I didn't want to rely solely on one company. So let's create an online backup by forwarding all my mails to a secondary account!

FIRST ATTEMPT

So I created an AOL Mail address, and auto-forwarded all my mail there.

First bug: there's a feature to transfer mails and contacts from GMail. I did everything as I should have, I got a happy confirmation saying my mail will get imported in 24 hours. It did not happen. I wrote an email to the helpdesk, they didn't even reply.

More errors: from the beginning, I received error messages stating that mail delivery is impossible, but it happened about once a week so I didn't care much.

Until very recently, when I receive about ten messages a day, since their unreliable server rejects some of my messages:

Honestly, would you like to have an email address that rejects mails randomly, and sends similar replies to people writing to you? CERTAINLY NOT.

SECOND ATTEMPT

I created a Yahoo address with the same intention: to auto-forward all my Gmail messages to it.

Yahoo offers an option to log in with my Google credentials - in theory. In practice, it simply doesn't work:

How the hell can Yahoo permit itself to have a basic function not working?

Then I registered as an average user. There's an option to import my contacts from Gmail. It doesn't work either:

Whatever I do, I got stuck at a "CONNECTION_RESET" error screen. It sucks, I gave up.

THIRD ATTEMPT

Hotmail is the winner: you can't even register. The whole fucking service is down:

Later, I could register, so I tried to send my first messsage to myself, as a test. Result:

and a bit later:

I can't believe it! Every email service sucks!

Seriously, GMAIL ROCKS.

Szombat délutáni kivonat

noreply@blogger.com (Szak1) — Sat, 03 Sep 2011 13:32:00 +0000

Ha valaki a blogom alapján ítéli meg a svájci napjaimat, akkor jogosan mondja, hogy itt csend és hullaszag van, pedig történik itt minden, csak a nagy része a Facebookon köt ki. Mivel szüleimet is biztosan érdekli, hogy mi a pálya, annak ellenére, hogy egyikük soha nem volt a fenti oldalon, a másikat meg én töröltem le onnan, ezért álljon itt egy kis összefoglaló az augusztusi eseményekről.

A fenti képen a fizikusok táncosabb lábú egyedei ünneplik egy csoportképpel az utolsó táncórát. Bizony, minden hétfőn a pump hall a mienk volt, és ezen a héten épp az azerbajdzsáni Aziza tartott swing órát. De általában a tánc és vele együtt az oktató hétről hétre változott.

Még a hónap elején elmentünk a négy nagy CERN kísérlet közül a legtávolabbit, a Compact Muon Solenoid (CMS)-t meglátogatni. Matek: ha 27km hosszú a Cern alagút (kör alakú), és a detektor a lehető legtávolabb van, akkor milyen messze van? :)

Ez a detektor a titokzatos Higgs-bozont próbálja megtalálni, és bár ottlétünk alatt ez épp nem sikerült, azért jót szórakoztunk a mindenféle veszélyeket jelző táblák és a tonnányi high-tech közepette:

Voltunk még Chamonix-ban is, erről van egy Picasa album, de most álljon itt egy pici videó az egy helyben ebegő madarakról:

Ezek a madarak hozzászoktak a nekik kenyérdarabot hajigáló turistákhoz, és bámulatos ügyességgel navigálnak a hegy felé fújó áramlatokon. Talán a videón nem jön ki annyira, de elég meglepő egy, a fejed felett egy helyben lebegő madarat látni.

Még egy kirándulásos videó, ez a Colomby de Gex megmászása, amikor eltévedtünk:

És így néz ki a táj reggel, biciklivel munkába menet:

Mot pedig lépek Genfbe, Patek Philippe múzeumot nézni, még a pizzázás előtt. Aztán egy hét és megyek haza palacsintázni. Nyami

Vigyázat! Fizikusok!

noreply@blogger.com (Szak1) — Fri, 12 Aug 2011 10:31:00 +0000

Poster session

noreply@blogger.com (Szak1) — Thu, 11 Aug 2011 15:15:00 +0000

Tegnap délután poster session volt, ahol húszan kinyomtathattak egy A0-s posztert arról, hogy mit dolgoztak eddig. Nekem két dolog miatt is kapóra jött az alkalom: egyrészt épp befejeztem a munkámat, legalábbis az eredeti célkitűzés szerintit. Másrészt egy számítógépes felületen dolgoztam, ami jellegéből adódóan látványos, vagy legalábbis bemutatható egy poszteren.

Aztán a főnököm ötlete volt, hogy vigyem már el magát az érintőképernyőt is, hogy lehessen tapizni. Úgyhogy csináltam egy demó változatot a programból, ami nem kommunikál az igazi hardverrel, azaz lehet kedvünkre nyomkodni, és egy zsúrkocsin betoltam az ebédlőbe, ahol a kiállítás volt. Egész sokan eljöttek végül, talán az ingyen süti miatt is, kábé két órán keresztül magyaráztam a betévedőknek, hogy mi hogy van, de főleg hagytam őket játszani a képernyővel, ami a japán diákoknak tetszett a legjobban.

Ma pedig hivatalosan se volt semmi teendőm se. Tetszik ez az átmeneti állapot, az egyik meló kész, a másikat meg még ki kell találni. Tegnap hullócsillagokat néztünk, ma délig aludtam. Este tűzijáték. Halleluja.

Meló!

noreply@blogger.com (Szak1) — Sun, 07 Aug 2011 21:34:00 +0000

Miután kellő részletességgel írtam eddig bejegyzéseken át, hogy a munka befejeztével miket csinálnak a nyári diákok, egy rövid említést az is érdemel, amiért végül is itt vagyunk: a projektünről.

Szóval reggel kilenctől három negyvenöt perces előadás van, ezek annyira publikusak, hogy letölthetőek a slideok, sőt, még élőben is nézhetők. Holnap például kezdődik a kozmológiáról szóló sorozat, úgyhogy kivételesen fel is fogok kelni nyolckor.

Az utolsó előadásnak délben van vége, ekkor kezdődik a discussion session, ahol egy kb. fél órás keretben lehet kérdéseket feltenni az előadónak, én ilyenkor mindig rácsodálkozom, hogy a többiek nem csak követni tudták, hogy miről volt szó, hanem még hozzá is tudnak szólni... Igaz, a kétszáz hallgató közül mintegy húsz marad ott ezen a részen, és gondolom épp az a húsz, akinek valami köze van a témához.

Ebéd után vagy az irodában dolgozom, vagy mostanában inkább elbiciklizem az LHCb-hez, a kísérlet helyszínére, ahol dolgozom. Ehhez felpattanok a CERN-es biciklimre:

Majd nekivágok a svájci... ...mezőknek:

Némi biciklizés után...

...kezd rosszabbul állni a helyzet, ugyanis már szénakazlakat kerülgetek.

Aztán már napraforgókat.

Ilyen forgalmas kereszteződések is jönnek szembe

Itt már közeledem a civilizációhoz...

ööö... szóval ez a civilizáció

a keményen őrzött svájci-francia határ

ezek már francia tehenek

na itt már visszaértem a térképre

Az utolsó szakasz, éles szeműek kiszúrhatják középen az LHCb feliratot.

és akkor megérkezem a munkahelyemre.

A teljes út egyébként öt és fél kilométer, úgyhogy legalább alapszinten edzésben tart. Mint a főnökömet is, akin télen-nyáron hóban-fagyban mindenhova bicikilivel jár.

A munkámat egyébként elég röviden össze tudom foglalni. Vannak ilyen power supply-ok (most komolyan, hogyan mondod magyarul? tápegység? még akkor is, ha több tonnás?), ezeket lehet ki-be kapcsolni, meg újraindítani, meg állítgatni, és erre van egy külön gép a vezérlőteremben. Ez így nézett ki, mielőtt megérkeztem:

Kinagyítva látszik, hogy egy jó hosszú listával van dolgunk, amit görgetni kell ahhoz, hogy lássuk, minden led zölden világít-e.

Azt, hogy mi van a panelen, az egy PVSS nevű programban lehet létrehozni, amiről egyszer már beraktam egy screenshotot. Szóval ezt a panelt alakítottam át úgy, hogy érintőképernyőn is lehessen kezelni. Ehhez meg kellett nagyobbítani a gombokat, megoldani a billentyűzet nélküli szövegbevitelt, és kitalálni, hogy a nagyobb gombok ellenére hogyan férjen el minden egyszerre a képernyőn. Ilyesmi lett az eredmény (linuxon kicsit szebben néz ki):

A hét közepén pedig ki is cseréltük a két monitort, így most már az én képernyőm kapcsolja a tápokat az LHCb-ben:

Itt pedig egy poszter minderről.

Egy hét!

noreply@blogger.com (Szak1) — Tue, 19 Jul 2011 22:10:00 +0000

Ha valakit furdal a kiváncsiság, hogy mégis hogyan telik egy hét a Cernben summer studentként, akkor most kimerítően, napról napra leírom!

Ugye ott tartottunk, hogy múlt szombaton utcabál volt, ahonnan jó későn keveredtünk haza.

Vasárnap sok időm nem volt aludni, mert fél tízkor már a szakadó esőben tanakodtunk azon, hogy akkor megyünk-e Annecyba. Annecy Franciországban van, tőlünk olyan negyven kilométerre, a baj csak az, hogy vonattal vagy három óra odérni a rossz átszállás miatt. Szerencsére a cseh Martin és a német Sarah kocsival jöttek a nyárra, úgyhogy egy óra múlva már Annecy közepében egy spirál alakú parkolóházban hagytuk a kocsit, és nekiugrottunk a vasárnap reggeli piacnak.

Bagettel és kolbásszal feltankolva vígan állapítottuk meg, hogy az időjárás megadta magát: annyira kisütött a nap, hogy vizibiciklit béreltünk, majd piknikeztünk és aludtunk egyet.

Hétfőn is volt valami extra, mármint az órákon és a munkán kívül, de már nem emlékszem, úgyhogy inkább a keddi Summer Student partiról mesélek: van a hírhedt 216-os CERN épület, becenevén a Pump Hall, na ez régen biztos tényleg szivattyúknak adott helyet, de ma már egy üres terem, ahol ennek megfelelően nem lehet kárt tenni, így még mi, diákok is szervezhetünk partit.

A szervezést a mintegy hat fős olasz csapat vállalta magára, és minden érkező fiú kapott egy részecskét, a lányok meg egy antirészecskét. Ha egy részecske és egy antirészecske találkozik, kioltják egymást, hatalmas energiát szétsugározva, na ezt úgy modelleztük, hogy ha megtaláltad a párodat, akkor kaptatok egy vodkát :) Imádok kockának lenni. Mára egyébként már közel teljes a létszám, olyan 250-en lehetünk, ebből 150-en el is jöttek a bulira, és nem gondoltam volna, hogy csupa fizikussal ennyire fasza lesz a buli.

Itt, a margón hadd írjak egy óvatos sort arról, hogy egy hónap alatt a fizikusokról alkotott véleményem hogy állt a feje tetejére. Szóval arról van szó, hogy az itteni, nyugat-európai banda úgy pont egy kategóriával fantasztikusabb, mint a BME TTK túlnyomó része. A dolgok működnek, az emberek érdeklődőek, tudnak angolul, vidámak, a lányok tök csinosak, és ha csak ezeket összeadjuk, akkor már le is előzték a magyar mezőny négyötödét. Tanárok dettó. Kivételek persze vannak. Mindenesetre itt büszke vagyok kockának lenni.

Szerdán volt egy workshop, ez azt jelenti, hogy délután egy csapat diák közösen dolgozik valamin a munka helyett. Nem tetszett. Túl hosszú volt, meg mivel nem tanultam részecskefizikát, ezért köpnyi-nyelni nem tudtam a témát illetően, például ott láttam először Feynmann-diagramot, ami kábé a szorzótábla megfelelője a részecskéknél.

Viszont fél hatkor szabadulva hamar jókedvre derített az utolsó Harry Potter rész, amit potom 23 frankért néztünk meg vagy ötvenen, viszont legalább 3D-ben. Nem filmkritikus, hanem HP-rajongóként azt mondom, hogy jó lett, tetszett és feldobott mindannyiunkat. Hazafelé pedig az összes fizikus tudományos szempontból vizsgálta hogy melyik varázslat melyikre tud hatni és mi hogy van a könyv szerint :)

Csütörtökön ugyebár quatorze juillet, azaz a nagy francia nemzti ünnep volt, de ne szaladjunk előre, munka után a főnököm meghívta az LHCb csapatot egy barbecuera, mivel több leállás is volt az előző héten, és most, hogy a problémák elhárultak, van mit ünnepelni. Tény, hogy az egyik nap hajnali ötig szerelték a rendszert...

Utána elbicikliztem a diákokkal találkozni a közeli Ferney-Voltaire nevű francia városkába, aminek már van chateauja, tehát július tizennegyedikén tűzijátékot is rendez. Fasza volt, nem volt olyan nagy, cserébe a tömeghez nagyon közelről indították a rakétákat, így tök nagyot szóltak a robbanások. A tűzijáték után pedig egy helyi banda meglepően színvonalasan játszott meglepően széles választékú, egytől-egyig jól táncolható számokat, úgyhogy az egy helyben totyogó nyugdíjas tömeget mi dobtuk fel - első sorban táncoltunk meg csápoltunk, amíg éjfél körül haza nem indultunk. Mivel közbejött valami, ezért az orosz Tatiananák egyedül kellett volna valami isten háta mögötti városba hazabicikliznie, ahova még az utat sem tudta, ezért felajánlottam, hogy elkisérem - ez úgy nézett ki, hogy bal kézben a telefonomat tartva (gps), jobb kézzel kormányozva fedeztem őt a vaksötét francia országutakon, mivel csak nekem volt hátsó lámpám. Meg bíztam benne, hogy a 20%-on levő akksim kibírja a megérkezésig. Végül a manőver úgy tizenöt kilométeres kitérőt jelentett, és úgy fél kettőre már otthon is voltam... Ezek után talán érthető, hogy pénteken hulla fáradt voltam, úgyhogy sok érdemit az órákra járáson kívül nem csináltam.

Bezzeg szombaton túrázni mentünk, a francia oldalon levő Jura hegységbe. Némi gondot jelentett, hogy a szervező végül nem jött, így én nyomtattam az irodámba belógva térképet, ami később használhatatlannak bizonyult, de még így is, nyolc óra túrázás árán megmásztuk a két csúcs közül az egyiket. 1200m szintkülönbséggel, haha!

Itt a többi kép.

A vasárnapnak némileg betett a délután egyig alvás, ez olyan idei rekord lehet, de mondjuk egy szintén idei rekord hegymászás után belefér. Szóval délután beültem Lilli irodájába, kábé az egyetlen wifimentes helyre a Cernben, és ott tanultam egy kicsit, ugyebár kvantummechanika khm.

Hétfőn táncolni tanultunk, a két summer student versenytáncos jóvoltából, akik puszta jófejségből lefoglalták a pump hallt és táncórát tartottak - kábé tizenöt pár jött el, és egész jól sikerült, meg örültem is neki, mert lassan három éve hagytam abba a táncra járást. Mostantól minden hétfőn lesz óra, megyünk is újra!

Kedden, azaz ma megnéztük az Angels&Demons című, tudományosan szörnyen pontatlan filmet, aminek az eleje a Cernben játszódik, na röhögtünk is rendesen az antianyagot gyártó részeknél. Hihetetlen, hogy Tom Hanks még egy ilyen rossz filmet is hogy meg tud menteni!

Egyébként szintén ma történt, hogy az osztrák főnököm alaposan megdícsért, amiért - idézem - very gifted vagyok a számítógépes rendszerek gyors megértésében és fejlesztésében. Én meg megköszöntem az irodámban dolgozó Gregoire-nak az ötletét, amit az egyik kávészünetben javasolt, és ami leprogramozva annyira tetszett a főnöknek :)

Holnap egy francia ismerős meghívott a házába gyilkosozni, pénteken-szombaton kezdődik a Hardronic, azaz a Cern rock-fesztiválja, ahol besegítek pakolni ezt-azt, vasárnap pedig elmegyünk LHC hike-ra, azaz a huszonhét kilométeres LHC gyűrűt a felszínen bejárni vagy bebiciklizni:

Ha elfáradunk, az egyik Cern busz majd hazahoz: menetrendszerűen viszi a dolgozókat a helyszínek között, vasárnap is.

Amikor megkaptam az értesítést, hogy jöhetek a Cernbe, beindult a levelezés a Facebookon: "guys, prepare for your best summer ever" - írta az egyik olasz diák. Nekem eddig a legjobb nyaram Vichyben volt, és előre mosolyogtam, hogy na majd pont kétszáz kockafej között lesz a legjobb nyaram, ráadásul még dolgozni is kell. Aztán itt vagyok négy hete, és kezd úgy kinézni a dolog, hogy az olasz srácnak volt igaza.

Geneva Lake Parade

noreply@blogger.com (Szak1) — Mon, 11 Jul 2011 20:02:00 +0000

Szombaton Genf-parádé és techno-parti volt a városban. Mivel az előző napi kerti sütögetésről hajnalban értünk haza, az eredetileg kora délutánra tervezett indulásból kora este lett, de legalább egész szép csapat verődött össze a villamosmegállóban, amire elindultunk.

Egy ilyen parádét ugyanúgy kell elképzelni Genfben, mint Budapesten: a nagyobb szponzorok kamionjairól szól a zene, ezek között lehet a várost bejáró úton végigmenni egy-két óra alatt, minél színesebb ruhában, vagy akár a nélkül:

francia fizikusok

Mi azért egy fokkal szolidabban küldtük, bár igazunk valószínűleg nem nekünk volt - a meleg és a festékes poén őket biztos kevésbé zavarta :)

A menet végén a kamionok sorba állnak, aztán vagy őket, vagy a main stage-t lehet hallgatni, és a zenéhez saját véleményem szerint kellően részegnek kell lenni.

Will talán már kellően részeg?

Három óra ugrálás után megcéloztuk az utolsó, éjfél előtti villamost, amit háromnegyed óra tömegen át csörtetés után épp, hogy elértünk. A fél órás hazaút alatt a német Lilli aludt, a svéd Olef pedig kártyatrükkökkel szórakoztatott engem meg még a fél villamost.

Másnap fél tízkor pedig már úton voltunk Franciaországba, folyt köv.

LHCb visit!

noreply@blogger.com (Szak1) — Thu, 07 Jul 2011 21:56:00 +0000

Most jutott eszembe, hogy nem minden ismerősöm kattint és lájkol és share-el és twittel, úgyhogy például a szüleim kedvéért álljon itt is a vigyorgó fiuk, száz méterrel a svájci-francia határ alatt, egy hatalmas szörnyeteg mellett:

És legyen itt egy videó is az eseményről:

PS Ha jobban érdekel, hogy mi is az LHCb kísérlet, akkor a CERN TV egy tök izgi videójából kiderül.

Esti bicaj

noreply@blogger.com (Szak1) — Mon, 04 Jul 2011 20:56:00 +0000

Ma elbicikliztem a közeli duzzasztógáthoz.
Ez volt az útvonal:

És ilyen biciklizni Svájcban:

Marci tőzsdézik

noreply@blogger.com (Szak1) — Fri, 01 Jul 2011 18:13:00 +0000

És veszít 4500 forintot.

Történt ugyanis, hogy a hazai sajtó másról sem siránkozik, mint hogy milyen erős a svájci frank. Én meg ugye abban kapom az ösztöndíjamat, de egy részét nyilván majd otthon, forintban fogom elkölteni. Na gondoltam, gyerünk, utaljunk egy kis zsozsót haza.

Kiadtam a megbízást szerdán, amit két nap múlva jóvá is írtak otthon. Csak közben az árfolyam kicsit mozdult...

...méghozzá így:

EZT BENÉZTEM

Na, akkor ebből tanulva, mostantól hagyom, amihez nem értek (pénz), és foglalkozom azzal, amihez meg igen (fizika). Jó hétvégét :)

Cern este

noreply@blogger.com (Szak1) — Wed, 29 Jun 2011 21:27:00 +0000

Ma nincs rendes poszt, kárpótlásul két kép, csak úgy. Itt lakom.

Meló

noreply@blogger.com (Szak1) — Mon, 27 Jun 2011 11:43:00 +0000

Persze a két monitornak az a haszna is megvan, hogy mindenféle tudományos cuccot felpakolok a nagy képernyőre, amit a többiek is látnak, és közben vígan lógok a Facebookon laptopon.

Kilátás

noreply@blogger.com (Szak1) — Sun, 26 Jun 2011 21:19:00 +0000

...Genfre a katedrálisból:

...az LHCb-re az irányítóteremből:

Gondolom, egyetértünk, hogy mindkettő könnyfakasztóan szép.

Bónusz: Jet D'Eau:

Első!

noreply@blogger.com (Szak1) — Tue, 21 Jun 2011 20:57:00 +0000

Annak idején sokat játszottam a Simcityvel, aminek a negyedik része már egész realisztikus lett. Várost kellett építeni, de persze, ahogy épült a város, jöttek a bajok: közlekedés, szemétszállítás, túlnépesedés, pénzügyek, metró építése, stb. Mivel vagy negyven tényezőre kellett egyszerre figyelni, mindig volt hol javítani: ha elég pénz volt, gyorsan iskolát kellett építeni, ha felépült a bevásárlónegyed, akkor a dugót kellett magasvasúttal felszámolni, ha az is rendbe lett téve, akkor jöhettek a parkok, stb. Ritkán, mondjuk minden tizedik városnál, főként az addigi hibákból tanulva, minden összejött: volt pénz, nem volt dugó, volt turizmus, a népesség nőtt, a tüzeket eloltották a tűzoltóim - gyakorlatilag nem volt más hátra, mint az időt felgyorsítva unatkozni a tökéletes város előtt. Röviden úgy is mondhatnám, hogy nem volt miért küzdeni, mivel megnyertem a játékot.

Nos, Genf megnyerte a játékot. Dögunalom! Pénz? Dögivel. Közlekedés? Autók száműzve a városból, ultramodern, biodízel buszok, de főleg hangtalan elektromos járművek és villamosok. Bicikilin ingázás? Alap. Parkok? Az utolsó centiig rendbentartva, virágokkal, napozókkal. Turizmus? Ha a hegyek nem lennének elegek, még van egy bazi nagy tó is. Vitorlással, yachttal, gőzhajóval. Összeköttetés? Öt perc alatt Franciaország, egy óra alatt Olaszország, vonat, repülőtér. Multikulti? Naná. Egyetem? Pipa. Hi-tech? Hát mondjuk ott a CERN!

A CERN kampusza olyan, mint a Google-é lehet. Tudniillik, itt vannak a világ legszerencsésebb országainak talán legnagyobb koponyái. Vagy ha nincsenek is itt, már tuti megfordultak erre. Itt komolyan veszik, hogy húsz ország, köztük Magyarország tudósai és mérnökei csapatban dolgozzanak: a mintegy ötezer (!) dolgozó nemzetközibb, mint egy repülőtér közönsége. És amikor csodálom az itteni tarkabarka, kivétel nélkül farmerban és pólóban járó kavalkádot, akkor újra meg tudom fogalmazni, hogy miben más ez, mint Magyarország: benne van a sodrásban. Az egyik diák walesi, de Kanadában élt, Svédországban volt szakmai gyakorlaton és most vették fel Phd-re Oxfordba. A spanyol lány Japánban tanult, most itt dolgozik egy évet, és négy nyelven beszél, többek között brazil apjának köszönhetően. Csupa ilyen sztori, ha nem lettem volna itt-ott az elmúlt három évben, a legunalmasabb fószer lennék. Szóval rohadt nagy a nyüzsgés, mindenki karattyol angolul, és aki már legalább egy évet itt töltött, az franciául is. Tényleg lenyűgöző.

Ami engem illet, ugye péntek este hatkor szállt le a gépem - nos, a pénzkivételt, az ingyen buszjegy beszerzését, a busz megtalálását, a becsekkolást és a szobám átvételét annyira zökkenőmentesen tudtam lenyomni, hogy hétkor már a szobámban ültem. Nyolckor meg Genfben sétáltam. Aznapi hőstetteim közé a bérletvásárlás tartozik, amihez még igazolványképet is kellett szereznem, mindezt pénzváltással megspékelve, vasárnap este - sikerült, de én voltam az utolsó, akit kiszolgáltak a pénztárban :) Szóval most szabadon villamosozhatok, buszozhatok fel-alá a határ innenső részén. Apropó, villamos: három hete készült el az új, 18-as vonal, ami nyíl egyenesen a főpályaudvartól a CERN-be hoz minket. Mivel itt van a végállomás, ezért amikor felszállunk a villamosra, aminek a kijelzőjen marha nagy betűkkel ott, hogy direction CERN, akkor kicsit olyan, mint ha egy privát vonalunk lenne :)

Ma megvolt az első munkanapom, olyan ötvenen érkeztek ezen a héten, fele a projektben részt vevő, főleg európai országokból, a másik fele pedig Pakisztánból-Madagaszkárról-Kínából-mindenhonnan. Munka után elmentünk közösen bevásárolni, és össze is ütöttünk egy vacsorára való bolognai makarónit meg egy szülinapi tortát, ugyanis két srácnak is épp ma volt a szülinapja. A projektem izgi, az internet végre működik a szobámban is, a tegnap este befutott szobatársam, Alex Kanadából pedig jó arc, szóval jobb nem is lehetne. Itt fenékig tejfel, kérem alássan.

Na majd írok a munkáról meg a helyről is, egyelőre ennyi. Á plus!

Babel

noreply@blogger.com (Szak1) — Tue, 21 Jun 2011 20:14:00 +0000

3 days in Singapore

noreply@blogger.com (Szak1) — Tue, 22 Feb 2011 23:59:00 +0000

In fact, it was rather five, but this way the title is more in contrast with the previous one :)

I woke up in my hostel, I was still amazed by things such as drinkable tap water, and after the free peanut butter breakfast I set out to explore the city. It wouldn’t be interesting to enumerate all the places I’ve visited – in fact, in five days I tend to think that I’ve seen it all, so let’s focus on what I’ve found interesting.

For example, I went to the Ministry of Urban Planning (~Földhivatal). It’s a ministry where you manage your affairs like getting a license to construct a new house, etc. And instead of counters with long queues, you first see an interactive museum, with…

a model of Singapore

brochures and posters about the know-how of urban planning

and an interactive game, which is like a TV quiz

In fact, reading this the place doesn’t necessarily seem amazing, but for me it was. It’s an institute of bureaucracy, a public building of the government, and visitors are welcome to play around, explore it for themselves, watch videos about the (really amazing) métier of urban planning in Singapore – it’s FUN. And you get the same feeling here as in any clean, large and efficient metro station, museum, highway…: the government is doing things for you.

Singapore is the world’s most business-friendly country.
Singapore is the world’s least corrupt country.
Singapore has the best judicial system in Asia.
The VAT is 7% in Singapore, and was 0% until 1994.
Singapore has the best and most accessible healthcare system in Asia.
Singapore is the world’s second busiest port.
99.9% of Singapore’s households have broadband internet.
Singapore has an unemployment rate of 1.6%.
Singapore has the lowest fertility rate in the world.
If Singapore would let all immigrants in, its population would triple to 13 million.

Source: Wikipedia

I met Daniel at the Centrale Library of the NUS Campus, along with his Belgian friend from Ecole Centrale, currently on a transfer from Australia. We spent the day strolling around in the city, making a big circle touching Marina Bay, the most-photographed, signature landmark of SIngapore. The Marina Sands casino was just before the opening state, and I remarked that compared to the view I saw six months earlier, it was quite fascinating in the sunset.

That evening we did some shopping as we were invited to a barbecue – I had the chance to see where Daniel lives with two fellow Hungarian and French students. Not bad, I admit:

Around ten other joined the party, including my two Singaporean friends from Ecole Centrale – wow, it was strange to see them on the other side of the world, and even stranger to drink Tokaji Aszú and Pálinka, offered by Daniel on a tropical Singapore night.

I got a promise from Wanying, who I know from Ecole Centrale and who happens to live in Singapore, that she’ll be my guide next day in Chinatown. So after taking a taxi home and recharging with a big sleep, I saw that part of the city too. It’s the most bustling, and the least European district, with awesome colors and awesome foodcourts resulting in awesome smells!

Exactly the opposite is Orchard Road: the Champs Elysées of Singapore is sided with shopping malls and fancy cars. And quite a crowd, being a Saturday afternoon.

However, for me, the most interesting part was the little green Mount Faber over the city. To approach it, I took a bus to the harbour, where I learned that the cable car was under maintenance, so I started climbing. Starting from the harbor, the sights become more and more interesting:

the harbour

some interesting tower apartments
(under construction)

And the bridge!

If I’m not mistaken, this wooden structure is called Henderson Waves, and I just loved its convex curves, which give it a remarkable style.

Crossing it, I got to a lake, and eventually turned back to take the bus down from the hill. Yet, even on my way back, I saw monkeys, an overview of the industrial port, second largest of the world, and decided that Asia in general is so colorful that I’ll work hard to find a way to come back.

I just loved what I saw. If I had to design the perfect country on paper, it would resemble very much to Singapore. With this in my mind, I took a bus to Kuala Lumpur, then a flight to Japan. But once again, four months later, I had the chance to come back.

Arrival to Singapore

noreply@blogger.com (Szak1) — Tue, 08 Feb 2011 22:27:00 +0000

Singapore is the beginning and the end of the story. My port to Asia. 10 months ago I wrote that the city is probably the best place in the world, and now I’d like to go into details.

My first encounter with the city was its Changi airport, the one that is voted in the TOP3 airports of the world very year. It was my second time in Asia, and I only had 3 hours to get into the city, meet Daniel, and get back. That time I thought it’s a way too hot and humid city, which resembles any modern European one, and I didn’t think twice but added “boring”' to my opinion.

I went to Indonesia for six months, came back 6 months later, and I was convinced that Singapore is Heaven on Earth. As always, it’s in the details.

Upon my arrival, I get out of the plane, and immediately it’s a new atmosphere: silence. My baggage is rolling smoothly on the carpet of the airport’s floor. No people around. No crowd. Something as far from an Indonesian airport as it can be. Passing immigration. A stamp. No fees. Entitled to stay for 90 days. Thanks Singapore for letting me in. I get my touchless ticket from a vending machine, and take the metro. Everything is written in four languages: English, Chinese, Malay and Hindi. The waiting rooms are large, clean, and ultra-modern.

I arrive to Lavender street, and take the 300m walk from the metro station to my hostel. 5 minutes later I arrive, and I’m wet like someone after a tropical rain: humid equator weather and 30kg of baggage don’t mix well!

I check in at the receptionist who happens to be a pretty Swedish girl. I turn on the air-con, and connect to the free broadband wi-fi. I write three emails to my friends who live in Singapore, and go on Facebook for the first time in six months. I upload my videos taken in the last days of Balikpapan. I go out to have a dinner on foot: I enjoy the quiet, deserted streets, and arrive to Little India, and order a cheap meal with a beer at a Thai restaurant. The evening’s warm, so I sit outside, I open Lonely Planet, and start to read its pages about Singapore to decide what to do. I’m free. I have arrived. I’m after six months in the third world, and now I’m back in civilization.

to be continued

30 mars 2010

noreply@blogger.com (Szak1) — Thu, 25 Nov 2010 10:06:00 +0000

I remember very well: it was a day with exactly 6 months of Indonesia behind me. My Vespa was already sold, I was over my farewell party (link), I had a to-do list with around 30 items, most of them done. My coach organized a farewell lunch for me at the company: I gave a short speech (“Total is a company with Indonesian and French employees – I wasn't either, yet I was welcome by both bla bla bla”). In fact, that was a special day: the company network was down. I couldn't even log in to my computer. I wanted to print some last tickets, delete my personal files and send a goodbye mail to the department – I couldn't, well, no problem.

Sepinggan airport

Finally I had lunch with some of my French colleagues, then a carpool driver took me to VilaBeta residence to pick up my stuff. I've sent a last email from home, then we went to Sepinggan airport – I had 6 months of stuff with me, and my checked-in baggage was 20.1kg, just at the limit! Impressive, eh? No, it's not: I had another 15kg in my rolling “hand baggage” :) I payed the 100.000Rp airport tax, had a stamp on my passport that I'm not coming back to Indonesia, cleared immigration (where I stated that I was in Balikpapan for my studies with my business visa), then finally got to the waiting room. My heart was pumping: after six months of not being able to go abroad, will I finally fly out of the country?

I was listening to music, eager move, to end the waiting, when an airport worker walked up to me: “Mr Sakac?” “Yes?” “We've found something your bag. Please come with me.”

BANG. My heart sank. What the hell. I'm in a country with basically no law, with capital punishment for drugs, and they have just “found something” in my bag. I didn't cheer up neither when I had to give my passport to the immigration officer who kept it with him while I was back in the airport's public lobby. I was asked to climb over the baggage conveyor belt, then arrived to a loading area, and then I could already smell the problem... ... it turned out that my after shave just leaked out to my bag, which was wet and smelling of perfume – and due to the procedure, the handlers can't open it, so they called me personally to fix it. Shh. Huh. Okay.

I thanked them, went back to the waiting area, where I met with the parents of one of my fellow trainees (they were on a visit in Balikpapan). Then – finally – I could board the plane! It was beautifully clean and bright inside, the captain – for the first time – spoke real English, I had magazines from Singapore – I got excited! In “The Straits Times”, I even found a small article related to Hungary: an artist who makes sculptures out of eggs for the easter. There was also a picture of him. Before turning off my cell phone, I've posted “I'm leaving Indonesia in 5 minutes” to

Facebook - and got an almost instant reply from a grammar school friend “Wow! Are you in Indonesia? You're on holiday?” :) Anyway, the big moment came: we took off! It was in the afternoon, the sun already setting, perfect weather, and I watched the rusted roofs, the angkots, the main road, the oil refinery, the port, and everything my last six months were connected to – disappear. I got out of Indonesia.

Two hours, a big lunch and one magazine later I have arrived to another world. To be continued.

Cameron Highlands

noreply@blogger.com (Szak1) — Thu, 28 Oct 2010 22:40:00 +0000

Generally, Southeast Asia is HOT and WET. Therefore, after six months of sweating or catching a cold in the air-conditioned office, it seemed a good idea to visit Cameron Highlands. It's in Malaysia, about 200kms from the capital, Kuala Lumpur. These mountains served as a natural resort for the occupying British, who could escape here from the climate. To make use of the land where temperature won't go over 25 degrees, they esatblished tea plantations around 1920, and they are still being used today!

So after spending a day in the luury of Hilton Kuala Lumpur as the guest of Xavier, I went to the bus terminal to take my cheap bus to the mountains. Arriving in time, the little girl at the platform greeted me with the news that the bus... broke down. So I can get a refund or take a bus to Ipoh, where I can easily change to the bus to the Highlands. I took the second option, and were surprised to have a bus with seats that could actually massage me! Falling asleep in the comfort, I woke up about three hours later ("Ipoh! Ipoh! Ipoh!") I grabbed my belongings, and still half-asleep, I was in the middle of nowhere along the road, with three fellow tourists, none of them having any idea how the easy change is to be done.

As the languge is not too different, I tried to ask in Indonesian, where the bus to Cameron Highlands goes from. (Dari mana pergi bis ke Cameron Highlands? - puzzled looks) Not having too much success (Cameron Highlands is a name for the tourists, the village is actually called Tanah Rata), we figured out somehow that we have to walk around ten minutes to the main bus station of the town - so there I was again, on the sun in thirty degrees, lost and walking.

Having arrived to the station, we learned that the next bus goes in four hours, so we made a group (a British guy of thirty, having worked for ten years and now taking a gap year traveling, two girls from Canada who met along the way and me), paid around five times the bus ticket's price and took the one-hour ride up to the Hihglands.

The road was beautiful. The air getting more chilly by every minute, we could see waterfalls, rice and tea plantations, and I was surprised to see that in fact, Malaysia is a rather developed country, with good roads, good cars and good traffic.

We arrived, and a minibus came down from the mountain hut to fetch the girls, and I went with them - this was basically the first time when I travelled alone and arrived to a place without any accomodation reserved.

But I was lucky, I got a place in a 10-bed hikers' room for the incredible price of 10 ringgits (2 euros), dropped of my stuff, put my laptop on the charger (in Malaysia there's wifi everywhere - including bus stations and restaurants), and set off to see one of the forest trails before the sun set.

Cameron Highlands has around 13 tourist trails - some paved all along, others rather dangerous and not recommended without a guide. I found a tourist office mentioned in my book, and paid for a half-day tour for the next morning, and took a walk to find trail number 8, but didn't find the beginning and got stuck up at a newly-built hospital and residential settlement:

I walked back and this time got the right turn and found the little path, but it was already getting dark and I noticed that everyone is coming the opposite way. Nevertheless I continued, and after forty minutes I saw the power plant that, due to Lonely Planet, marked the end of the trail:

But it was 7PM, the last bus took off an hour before, so I had to take some photos and turn around - so that day I ended my three-hour hike (during which I've met some local hunters in the forest, but were alone most of the time), ate ramen at a restaurant for dinner (a Japanese group had dinner next to me - it was 3 days before my flight to Tokyo, and I sent a text message to Yoko saying that I don't understand anything at all...), and went to sleep early in the mountain hut where it was already getting rather cold.

***

Next day I woke early and the tour minibus came looking for me to the hut just as promised - something that clearly indicated that I'm not in Indonesia anymore! In fact, I opted for the tour since I had so little time for a quite large area which is left without public transport - as I didn't find out how to rent a scooter, this seemed to be the best option. I shared the van with a Malaysian couple who - along with the driver - spoke English.

We visited several places, including a rose garden with beautiful plants and a scenic view over the mountains. Also, a honey farm, a reptile and insect zoo, a strawberry plantation - and the top hit, the tea plants!

In Europe, there are two things that we consume all the time, but we've never seen in the form of a plant:

tea and rice. Both are stunningly beautiful in great masses. Tea leaves get brighter when they are ready to harvest, and even though they use machines to do it nowadays, the transport trucks from the second world war are still in use.

The tour ended in about five hours: I asked the driver to be dropped off at trail number four: it was an hour-long hike to a lookout tower that was marked out of order. Well, I still took a detour to go up, but found out that it is - indeed - out order:

Getting back to the hut, I picked up my bags. At 4PM, I got on the bus to go back to Kuala Lumpur. It took a route different from the one we took up, it had around a thousand curves on the descent. And guess what... ...it broke down.

As my luggage was in a store in Kuala Lumpur's Puduraya bus station, which closed at 22h, time was an important factor for me. I was counting the minutes nervously, when in a bus junkyard, mechanics tried to repair the brakes, and weren't sure that I'll make it until we arrived in KL at 21:45. But I did it: I picked up my stuff of six months from the store, took the monorail to my hostel, checked in and fell asleep rapidly. Being a bit worn yet excited by the adventures, I wrote a rather harsh blog post next day about Indonesian people, and went to explore the city. Two days later, I was in Japan.

Kuala Lumpur

noreply@blogger.com (Szak1) — Sun, 19 Sep 2010 22:26:00 +0000

The capital of Malaysia is aiming to be the big hit of the Southeast Asia region. With more adventure than Singapore, and with an amazing range of culinary mix, it's a transport hub and an excellent tourist destination.

That's what Lonely Planet said about Kuala Lumpur. Having finished my six-month internship in Indonesia, I had a week to travel before heading on to Japan. I've spent four days in Singapore, which was like arriving back to civilisation and heaven: my friendly hostel, meeting with my Hungarian and Ecole Centrale friends, and seeing the ultra-modern city was something I couldn't stop enjoying, and it was hard to get the 20kg+ luggage on my back and head for the bus station to leave in the morning of the fifth day.

My bus had business-class seats with enormous leg space, and I paid half the price for choosing the back seat which was supposed to be less comfortable - it wasn't, and the bus was half empty so I could sit forward right after departure. I have crossed the bridge connecting Singapore to the Malaysian mainland, passed border control and I began my 6-hour trip to the capital.

I knew that I'm close to the city as we got into a heavy traffic jam, and after one hour of delay, we were still waiting in the queue of somewhat 50 buses crawling forward to enter the bus station: the capital's Puduraya bus terminal simply hasn't got enough space so buses wait hours before they can enter. So the driver dropped us off, and I was walking with three bags (my stuff for 6 months!) on the tropical sun, next to buses slowly crawling forward. So much for the first impression.

HILTON!

Xavier, a friend I met through the BEST association, happens to be working in Surabaya, Indonesia. He flew to Kuala Lumpur for the weekend to watch the Formula-1 - and he invited me to share his deluxe room on the 33th floor of Hilton! I was too scared to arrive with all my luggage to the luxurious lobby, so I dropped off the heaviest ones in the bus station for some fee, and headed to the deluxe lounge to get my roomkey. Xavier being out at the racetrack, I killed some time in the pool, then got my laptop to enjoy wifi in the deluxe lounge, where food and drinks were free.

There I sat, eating sushi, drinking wine and green tea and enjoying the view from 33 floors above the city level:

NOT BAD!

Xavier eventually showed up, and as he's an expert in this field, he helped me order quite a lot of booze :) Then we hit the streets, and ended up in Hard Rock Café concert, then caught a taxi back home. Next day I had a memorable breakfast (for example, you pick ingredients and they squeeze your juice on the spot), then thanked it all and left to Cameron Highlands - I'll write about that an other time.

Two days later, back to the city, I checked in to my 5-dollar-a-night hostel which was the other end of the accomodation range... ...and during my three days there, I could observe the Australian-American-West-European hordes of cheapskate backpackers, most of them coming to KL for its clubbing scenes, going out every night to come home in the morning, and they could have been basically everywhere in the world - to be honest they didn't give a fuck of what's in Malaysia, as long as parties were great.

As for me, I did care, and I spent three days walking miles and miles on foot. Above you can see the line for the 1400 daily free tickets distributed from 8AM to the Petronas Towers. I did the queue on the first day, but the line collapsed at one point, and I became pretty much the last. Turned down, I hit the streets in the 30 Celsius heat and tried to see as many sights as possible.

And the problem comes at this point: getting around on foot in KL actually angers you up. Missing sidewalks, millions of stalls, motorbikes and cars parking and blocking your way, huge distances and only a few metro lines and a street structure impossible to map - I was getting lost, getting to dead-ends and walked and walked and walked. I know it's my fault that I can't figure out the bus network, and having a rented bike for example I could have got anywhere easily. Yet slaloming among parked cars and foodstalls on the roadside for hours on the sun simply consumed my patience.

Also, all the things I hated in Indonesia were back - after Singapore, I was dropped to the world of bad faces, loud traffic, funny smells, agressive hawkers and overcrowded streets.

Yet there's one thing that's actually ultra-cool: the zig-zagging monorail line, running above the main roads, turning in the sky among skyscrapers - it's air-conditioned, it's surface-effective, it's fast and silent - a brilliant idea brought to reality - when there's no more space, simply add some supporting columns in the middle of the road, and span a line of monorail:

AWESOME!

Among other things, I succesfully mailed back my business clothes to Hungary, I saw a large, nice park (where religious police fines you if you kiss in the public), a bird park, and orchidea garden, nice and not so nice districts, a few temples and tourist traps.

But of course I couldn't miss the big hit: the last day I woke up even earlier, got my Petronas Towers ticket for the evening, and made it to where Catherina Zeta Jones once stood:

It's funny that while I found Malaysia a surprisingly appealing and developed country with huge tourist potential, the capital itself resembles much more to the Indonesian chaos, which brought back bad memories... So, I've been to Kuala Lumpur, and frankly said, it didn't impress me. But I didn't care too much. Instead, I hurried to the airport and caught a plane to Tokyo.

More photos on my Picasa.

The DMZ

noreply@blogger.com (Szak1) — Sun, 29 Aug 2010 15:31:00 +0000

The DMZ, or the Korean Demilitarized Zone is a strip of land running across the Korean Peninsula that serves as a buffer zone between North and South Korea. The DMZ cuts the Korean Peninsula roughly in half. It is 250 kilometers long, approximately 4 km wide and is the most heavily militarized border in the world.
(Wikipedia)

Having watched complete Flickr albums and Youtube documentaries about North Korea, I wanted to go a bit north to be as close as possible to one of the last communist states of the world. There are several tours to choose from, all quite expensive. As you can gain as much information about the place as you want on the internet, I decided not to take the whole day tour (138 000 won), but to opt only for the JSA visit (77 000 won or 60 euros).

The JSA or Joint Security Area is a military village on the northern side of the border, where officials can meet to arrange matters. And also where they kill each other with an axe, where we run to the southern side while guards shoot, and where we kidnap soldiers guarding their post. Not a friendly place, and a few incidents happen.

On our way from Seoul, which is only 50 km from the border, we stopped at a memorial place that educates South Koreans about the life in the north, and about possible aspects of the reunification. We could have our first spot of North Korea, in the form of a small village with about 30 farmer families – when the weather cleared a bir, we could distinguish houses but not much more:

Nevertheless the border is quite thick, even here:

We watched a short movie about life and living conditions in general, about the crimes of Kim Jong Il, and could see North Korean bank notes, beer brands, a school classroom, and continued to have lunch.

And then we arrived to the final section of the road, bordered by guards, barbed wire, large concrete blocks that fall and block it in case of emergency – and there we were, in the JSA.

We got a soldier on the bus to watch out for us (our tour guide told us that they always send the most handsome), and after a non-responsibility signature, a thorough passport and dress code check, we could enter the blue huts:

me with my new friend

There aren’t a lot of photos because most of the time we were forbidden to take, but still I’m happy that I could see this crazy place and feel the atmosphere. While more and more experts say that the fall of the northern regime is imminent, with the GDP/capita ratio of 13:1 to the south, and neighboring countries fearing the possible wave of refugees, it won’t be a piece of cake to unite the peninsula.

The Bridge of No Return.
Trivia: In which James Bond film did it appear on scene?

In memory of the Axe Murder Incident

A blurry North Korean guard

Seoul

noreply@blogger.com (Szak1) — Wed, 25 Aug 2010 21:57:00 +0000

After the prolonged 3-day stay in Busan, my KTX train flew me to Seoul station in three hours - and I was pouring down with the morning crowd to the subway with my 15kg+ luggage.

Impression one:
In Seoul, soldiers are everywhere - they ride the subway, they ride on bicycles, etc. I'm not sure whether they are on duty or on a leave, yet I had to get used to it. After all, North Korea is sending commandos to kill the president from only 50kms away.

In Seoul, you'll pay a 500 won deposit for a metro ticket - and you'll get a plastic card to pass the gates, that you can refund at the end of your trip. I was proud that despite using it for the first time, I could buy my ticket faster than some old Korean ladies who were apparently lost in the magic of the touchscreen :)

Impression two:
Google Maps is everywhere - even on the street! Large, 1mx0.5m touchscreen displays show the vicinity, businesses and bus transfers near many stations - and they even have Street View! You can navigate it with your hand, and it's simply awesome. I'd say they would last 2 days in Budapest before someone sprayed or broke them just for fun...

Seoul doesn't have many tourist attractions. Well, it does have some, but truth to be told, they are not at all interesting after a total of 6 months in Japan. Never tell it to a Korean! Gardens are less decorated, monuments are less modern, streets are less buzzling.

BUT! We come to Seoul for its people. For its lifestyle. To watch its citizens, to stroll in its modern districts, to eat its spicy food, to use its 160mbps internet, and also for its amazing-scale nightlife.

My hostel was near the Hongdae district, which is just next to the Hongik University. Zillions of young people flood its bars and clubs every night, and there are remarkably more western people than in Tokyo. A pity that the only time I went out in the nigth (to watch the football World Cup final) we chose a Dutch bar, where the expat crowd was supporting Netherlands unanimously, and there were absolutely no Koreans...

Anyway, some of my memorable moments in the Korean capital:

Riding a bicycle along the Han river

There are actual bicycle highways along the Han River, where you can have a clue of how sporty the Koreans are - the riverside is full of skaters, cyclists, kiters, runners, and I was lucky to catch an open-air concert on a floating stage.

Visiting the Imperial Gardens with Hyemi

I met Hyemi on a train from Belgrade to Budapest a year ago, and I invited her for a metro ticket back then... ...in exchange, she guided me all along the traditional Insadong district, showed me the gardens and the business district, and tried to keep up with my long legs along the process!

Strolling near the night-lit Cheonggyecheon canal

Five years ago the major of Seoul decided to uncover and undergorund canal, transforming a noisy road to a pleasant recreational near the City Hall. A popular dating spot, and every two hours there's a laser show.

Finding the N-Tower with Sieun

Meeting a friend from Vichy after 3 years, we got lost on our way up to the mountain, but were finally rewarded by a nice sight of the city and the highest toilet I've ever been to.

Seeing a prison and a shaman

Seodaemun prison is infamous for the horrors committed by the occupying Japanese forces against Korean political leaders and civilians. Having seen the prison with a German group from the hostel, I spent four hours on a relatively easy hike to Inwangsan mountain, a place known for its strange shapes of rocks and the shamans that live there. All Koreans were sporting super-professional hiking equipment, I was wearing sandals. I've seen a shaman, standing on a rock, shouting to a fellow shaman a kilometre away ("BAAAAHHHOOOOUUU!!!"), and saying "thank you" when I gave him back his baseball hat flew off by the wind.

Eating kimchi with Ji-Young

I could see a Korean middle school's classrooms, thanks to Ji-Young whom I've met in Barcelona and who happens to be an English teacher. Thanks to her I know how the Korean red-bean + green-tea dessert tastes, and how the american Itaewon area looks like.

Impression 3:

In Korea, you have to get a good job, so you have to get to a good university, so you have to be good student, so you have to be good at maths and english, so you have to take extra classes after school. The result is the numerous children aged between ten and fourteen, wearing school uniform, going home on the subway at 22:30...

Don't be mistaken, Seoul offers you much-much more, but this time just feel its atmosphere by looking at the photos on Picasa.

to be continued...

Busan

noreply@blogger.com (Szak1) — Fri, 23 Jul 2010 22:58:00 +0000

As I was saying, things just kept going better in Busan. To be mentioned:

THE HOSTEL!

As I couldn't leave a review on Hostelworld (I reserved by writing an email and sending a PayPal payment for the deposit), let me write the name of the place in golden letters:

PUSAN HOSTEL

This hostel is a ten-minute taxi ride from the ferry terminal, yet it seemed very hard to flag down a taxi: you have to know that in Korea we don't have street addresses - just like in Japan, houses are numbered in the order they were built: number 4 can be just next to number 117. Therefore flyers and business cards often contain a mini map that shows walking directions tom the nearest train station. We could experience the problem right away as the first taxi driver looked at our address (printed in Korean!), and simply shook his head.

Anyway, after half an hour, we were finally greeted by Inseok, the twenty-something year old manager. He scanned our passports, marked our stay dates in Google Calendars and bought our remaining Japanese Yens based on the rate found on xe.com, and gave us the wifi password.

Technology! Global thinking! For me, it made me like Korea at a glance: in Japan, people still surf the net with Internet Explorer 6, use fax machines, write reservations on a paper, don't speak English, and even Starbucks and McDonalds and internet cafés don't have wifi (!!!). In Japan, we pay 500eur for a mobile phone that's worth 100eur, simply because Japan's mobile phone network is incompatible with the rest of the world, so operators can sell their products for as much as they want. Two years ago, my Japanese host-family, who didn't have a computer, phoned service inquiry for 5 minutes to find out the prefix you have to dial before international phone calls (010). In Japan, if I search Google for "wikipedia laser" or "time tokyo" or something so simple that even my grandmother would know what I'm looking for, you get absolutely irrelevant results - and that is because Google Japan assumes that its clients don't speak English so they are not interested in webpage results in English. And I could tell horror stories told by my French friends who work together with Japanese engineering students who don't have a clue about electronics, nor of how to program a robot in C, but in that case I would get too far from Busan. So what I want to say is that I've felt like I'm back in the age of informatics.

Inseok studied economy for 4 years in Osaka, and her girlfriend is Japanese. Tomoko's story is quite particular: she came to Korea to help Inseok run the hostel, in her spare time she's teaching Japanese, and her dreram is to find a permanent job in Busan and never go back home. She supports Korea to Japan on the World Cup, she's learning the Korean language, she wouldn't like to go back home, and by the way she'd like to visit Budapest which she considers as a romantic town. Not the typical Japanese story.

But why am I so fond of this hostel?

In fact, the business started two months ago, so everything is brand new - and Inseok is treating everyone as his friend. He escorts us to the main road to help us catch a taxi, he takes us to the beach in the afternoon, he goes out every night to bars and karaokes with the guests, teaches them drinking games, invites them for beer, and gets home at 3AM or later sometimes. And the next morning he wakes up, confirms reservations and runs the hostel. Also, sometimes he just cooks us some Korean food and offers it for free… I simply can't imagine how he manages to have so much energy, and whether this business model is viable on the long term or not, anyway I felt more like being an old friend visiting him than a paying client, and I wish him good luck. He's lucky - Busan, and South Korea in general is out of the usual backpacker's path. That's why everyone at the hostel was a great person - they were people exploring a relatively unknown country - I ate out with them, talked a lot, even met some of them on Seoul later: in fact, those who make it here are actually interested in the place they are visiting.

A huge contrast with the Australian-American-British horde of cheapstake backpackers in any hostel of Southeast Asia: my worst experience so far is in Kuala Lumpur where tons of tourists don't even care what's in Malaysia, as far as alcohol and girls are cheap.

THE FOOD!

In Korea, I regret that I can eat only 3 times a day. One of the first differences when you come from Japan is that food is sold on the street - millions on food stalls sell various plates on the spot: and if you're alone, you buy it and eat on the spot, standing. In general, Korean food is spicy and uses a lot of meat - I don't think any Hungarian would have a problem with that! Without presenting Korean cuisine in detail, let's say that the average meal consists of one main plate and various side dishes - these side dishes contain either sour or spicy vegetables - the most famous of them is Kimchi - fermented cabbage in spicy sauce. When you finish a side dish, usually you get a refill - ensuring that you'll leave the restaurant fuller than full. And eating in a restaurant is strictly a social activity - the main dish is often cooked in the middle of the table, and the side-dish system also encourages sharing between 2-4 people: I wouldn't have the courage to enter a Korean restaurant alone :)

Bulgogi - our very first meal in Korea

Frogs, what else

The plastic pig flies by the tiger who is on the phone next to the pretty girl. Normal.

TO SEE

Busan takes advantage of being a seaside town: it has around 6 beaches, so after school or work, it's not uncommon to watch the sea with a beer in the hands. Also, several fish markets, casually dressed people and the hilly terrain all contribute to a certain Mediterranean feeling - well, at least during the summer. In Busan, the streets are all markets - little shops sell virtually everything. I planned to spend only two days here, but after discovering the markets and the centre with Gal on the first day, spending an afternoon with and old friend from Vichy who I've met after three years on the second, I felt that Busan wants me to stay a bit more - so we put our bags in a locker, took the subway (which has 65 stops on some lines!) for an hour to climb the Geumjeong fortress, saw the Gwang-an bridge in the evening, and slept at a jimjilbang (a spa where you can stay overnight in several rooms that are each heated to a different temperature) to take an early train in the morning.

Around the Geumjeong fortress, got lost

The Korea Train Express (KTX) lines became operational in 2004, they are exactly the same as the French TGV, and the train took me to Seoul in 3 hours in the morning. Also, the ticket cost me more than 3 nights in Pusan Hostel, but that way I wasn't late from the 1PM meeting in Seoul with a Korean friend who I've met on a night train from Serbia to Hungary a year ago.

Speeding north

One router for every three train cars

So my 3-year old dream came true - I arrived to Seoul! -> To be continued.

Tokyo -> Busan: 36 hours

noreply@blogger.com (Szak1) — Tue, 13 Jul 2010 15:14:00 +0000

Japan is known for its fast bullets trains - they are on par with the French TGV, the German ICE or the Korean KTX. What we don't talk about is that these trains are way too expensive to take for the backpacker tourists - for example a one-way, standard-class Tokyo - Osaka ticket costs 15000 yens, which is 135 euros os 40000 forints. That's only a two-hour trip!

As such, there's a fierce competition on the market of overnight buses - they connect major cities, they leave late in the night and arrive early in the morning. You can compare their prices on various sites, watch photos of the actual seats (leg space is an important factor for tall gaijins like me), and reserve online if you're satisfied. So, on the 4th of July, I took my 3500 yen night bus, which had blankets for every passenger, provided wall plugs to use computers, stopped twice for "service stops" and arrived to Osaka after 8 hours of - mostly sleepless - travel.

I left my baggage in a locker, and went for a stroll in Osaka - I've seen the Shinsaibashi area, that is extremely crowded every night and was scarily empty this morning. Then - as I was still like a zombie - I simply laid back for two hours in an internet café's comfortable seat, too tired even to eat the free icecream.

The following hours passed by carrying my 20-kg backpack on the sun for long minutes, finding the hidden international ferry terminal, checking in and waiting for the departure.

First impression: the boat was BIG. As my longest sea ride so far is the 3-hour trip to Sado island, I was impressed by a real sea cruiser, carrying 500 passengers and lot of cargo. Waiting for boarding, I met Gal, a fellow backpacker from Israel, on his sixth month of travel. As we were among the somewhat ten westerners (out of 500 passengers!) on the ship, we held together on the way, celebrating the departure by one of our last Japanese Asahi beers on the deck.

I can't imagine how a 20-hour ship ride could have passed better: we were always sailing between the coasts of Honshu and Kyushu, the two largest islands of Japan:

Small, scattered islands were in the proximity all the time. This was particularly beautiful when the sun was setting. As a "bonus", I could sail below the 4 km long Akashi-Kaikyo Bridge, which links Kobe to the Awaji island, and which happens to have the longest central span of all suspension bridges in the world.

There are four things to mention about this trip:

1. The people we met. Korean people are shy to approach foreginers (since that implies speaking in English or Japanese), but once the ice is broken, they prove to have a big heart. I got a green-tea present from my cabin-mate with whom I've talked for only ten minutes or so, I was invited to the house in Busan of someone else. We had an interesting and enlightening conversation between Gal, me, the Lebanese machinist called Tony and a Korean friend we met on board. Finally we played card games until like 1AM, when I went to sleep.

2. Korean food. Those who know me know how important my stomach is for me - and a buffet dinner and breakfast with like 15 plates (it was only the economy class!) definitely leaves a good impression - just like the blond waitresses from Ukraine.

3. Spa! Sauna and hot spa on the ship, with windows looking to the sea.

4. Getting up to the deck in the morning, and having the first glance of KOREA, a moment I've been waiting for since leaving Vichy 3 years ago. Not on Flickr, not on Youtube, not on a blog, but before my eyes.

That's Gal and me - in fact we're both quite scary

And that's Korea!

After 36 hours, we arrived to Busan in high spirit, and from that point things kept getting even better.