Médiageci

3 év, 100 bejegyzés

Médiageci — Tue, 16 Feb 2010 23:59:00 +0100

2006. november 19-edikén regisztráltam eme blogot, és 2007. február 16-odikán, vagyis pontosan három éve bocsátottam hivatalosan az útjára. Mivel már kezdetben sem folyt itt az kontentnak az felelősségteljes s buzgalommal teli tolása, az egyre ritkább és emészthetetlenebb körmölvények pedig hamar elrettentették az legkitartóbb s legrátermettebb idevetődő szénalapú entitásokat is, én Betonpandával ellentétben inkább nem szerveztem harmadik évfordulós pulcsipartit, mert törzsközönség híján nagyon egyedül lettem volna rajta.

Tehát három éve blogolok itt, ez volt a leghosszabb állomás a most már több mint kilencéves bloggeri pályafutásom során. Ebből az alkalomból megpróbáltam újraolvasni az egészet ától cettig, de sajnos időben nem értem a végére. Mindenesetre, amit olvastam, az nem tetszett, nagyon nem. Az emlékek szépítették a múltat, és amikor frissen írtam a posztokat, nem volt meg ez az objektív távolság sem, de innen újraolvasva az idehányt közel másfélmillió karakter nem szórakoztató, nem olvasmányos, nem informatív, nem kerek, nem emészthető, ergo abszolút nem frankó. A kísérlet kudarcot vallott...
[...] Bővebben!

Találmány

Médiageci — Sun, 31 Jan 2010 23:41:00 +0100

Shane Carruth, egy felettébb titokzatos fiatal matematikus néhány éve, egy félkész regénye feladása után határozta el, hogy belevág a független (a főként belőle és rokonaiból álló stáb és az autodidakta filmes tanulmányai alapján a fél-amatőr jelzőt is megkockáztatnám) filmezésbe. 2001-ben, Robert Rodriguez első nagyjátékfilmjéhez hasonlóan 7000 dollárból (közel 1.4 millió forintból, mely szinte kizárólag a szándékosan nem digitális filmekre ment el) leforgatta, 2004-ben pedig letette az asztalra a Primert, azaz a Találmányt, amivel elvitte a Sundance legfőbb díját, és az óta sem igazán hallatott magáról. Noha a fogadtatás után bizonyára sok lehetőséget kapott nagyobb, drágább filmek forgatására, vagy nyugodtan megfejhette volna a témát folytatással, előzménnyel, mellékszállal, esetleg ha filmesként ennyi volt benne, egy regénnyel, az óta sem jelentkezett semmi újjal, bár további tervei voltak, vannak, állítólag nagyok, a Primer univerzumtól valószínűleg távoliak.

Noha a Primer is csak egy időutazásos film a sok közül, mint ilyen nem elsőként foglalkozik a múlt megváltoztatásából és a több személy egy időben tartózkodásából eredő paradoxonokkal, mégis sok tekintetben tartom mérföldkőnek önmagában, a különös keletkezésén túl is. Carruth mellesleg nem csak abszolút elsőfilmes íróként és rendezőként jegyezte az alkotást, de ő szerezte a misztikus zenéjét, ő játszotta az egyik főszerepet, és persze a vágás, a hang, a szereplőválogatás és még jó pár dolog az ő munkáját dicséri.

A Primer rövid, még a Once (Egyszer) és Cloverfield nyúlfarknyi hosszát sem éri el, ettől függetlenül úgy érzem, hogy elég anyag van benne. Sőt az első nézés után napokig töri az ember a kobakját rajta, megnézi újra és újra, és a teljes kép szinte senkinek nem áll össze soha. Számomra több újranézés után sem kerek, de a nagy vonalak is lenyűgöznek. Szinte biztosan van "megoldása", azaz a maga időutazást megengedő világában hibátlan az ok-okozati összefüggés, és magából a filmből rengeteg újranézés, agyalás, jegyzetelés és kombinálás után kirakható a teljes puzzle, de szándékosan túl kevés segítséget kapunk (a Granger esetből szinte semmit), így a saját kútfőből vett hézagpótlással végtelen megoldásra is juthatunk. Éppen ezért, mint a Lost esetében, a rajongók fórumokat nyomtak tele teóriákkal, megoldásokkal, valaki még egy magánkiadású kis könyvet is árult a neten, vagyis a film remek gondolatébresztő, amilyenből sajnos kevés születik.
[...] Bővebben!

Céline és Julie csónakázik

Médiageci — Sat, 12 Dec 2009 23:23:00 +0100

Jacques Rivette. Minden cinefilkó ismeri e nevet, ahogy azt is, hogy a szintén kritikusból lett rendező, François Truffaut szerint vele kezdődött a francia új hullám. Ezzel együtt mégsem túl közismertek a művei, ezt a kevés - igaz jellemzően nagyon magas - IMDb szavazatból is le lehet mérni. Nekem sem volt minden filmjéhez szerencsém, és ezek az élmények is többnyire a múlt ködébe vesznek. A kosztümös, klasszikus adaptációi emlékeim szerint unalmasak voltak, a magnum opusa, a Sátántangót leiskolázó, közel 13 órás Out 1, noli me tangere nem volt meg, a La belle Noiseuse (A szép bajkeverő) is csak halványan dereng, hogy eléggé bejött. Bennem a legmélyebb nyomot az 1974-es, Céline et Julie vont en bateau - Phantom Ladies Over Paris (Céline és Julie csónakázik) című filmje hagyta, és jelenleg még csak ez figyel a gyűjteményemben, így ma ezt vesszük górcső alá.

A mozit nyilván mindenki látta, aki fogékony az ilyesmi iránt, és hajlandó volt utánanyúlni, vagy elcsípte a tévében. Egy újszülöttnek (fiatalnak) persze minden régi film új, közülük a dicséretem és a magas pontszám ellenére is csak keveseknek ajánlom. Aki csak a közönségfilmekért lelkesedik, annak nem való, ugyanakkor annak sem, aki bár falja a művészfilmeket, de igényli a mondanivalót, üzenetet, moralizálást, bölcsességet, kemény emberi drámákat, szenvedést, bármilyen hagyományos mélységet. A Céline et Julie vont en bateau egy nagyon bátor, szinte korlátok nélküli, kísérleti, slipstream fantáziafilm, rengeteg improvizációval, nem kevés untató (és ebből önmagában gúnyt is űző) önismétléssel és több mint három órás hosszal. Az improvizációban nem vagyok biztos, de a legtöbb jeleneten ez érződött, meg a sok íróból (Juliet Berto, Eduardo de Gregorio, Dominique Labourier, Bulle Ogier, Marie-France Pisier, Jacques Rivette - valószínűleg ABC és nem fontossági sorrendben) is erre következetek. Bár számos tanulmány jelent meg róla, gondolom tanítják is filmszakon, én szándékosan nem olvastam utána. Szerintem egy kísérleti filmnél nem jó, ha egy tanár, kritikus vagy teoretikus megmondja, hogy "mire gondolt a költő", még ha jól ismerve a hátterét és szimbólumrendszerét el is találja. A film a nézőhöz szól, és egy ilyen jellegű, nagy csapat által megálmodott és alakított experimentális film különösen sok eltérő gondolatot plántálhat a különböző nézőkbe. Tehát szerény véleményem szerint a legjobb nyitott elmével, előzetes felkészülés nélkül leülni elé, a hossza miatt a legnagyobb zacskó pattogatott kukoricával.
[...] Bővebben!

Lick the Star

Médiageci — Sun, 29 Nov 2009 04:17:00 +0100

Újabb rendezőportrénk alkalmával figyelmünket Sofia Coppola munkásságára irányítjuk. Ugyan ő teljesen más tészta, mint a már érintett, továbbá a még betárazott, alulról jött, autodidakta rendezők többsége, ráadásul nem is a neme miatt került fel a listámra (vannak még rajta hölgyek, még trash rendező is), csak szimplán érdekesnek találtam, írhatnékom támadt róla.

Mint ismeretes, a szinte hercegnőként élő Sofia számára minden adott volt, hiszen korunk egyik legnagyobb és legbefolyásosabb filmrendezőjének, Francis Ford Coppolának egy szem lányaként, ahogy az angolok mondanák, ezüstkanállal a szájában látta meg a napvilágot 1971-ben. Az elismert művészcsaládba született apja egyike volt a filmipart az 1960-as és korai 1970-es években feje tetejére állító szakállas fenegyerekeknek (sokukat a pár napja életmű Oscarral jutalmazott trash pápa, Roger Corman fedezte fel és támogatta, őt is), akik közül többen gigászi birodalmakat építettek. Így tett a ma már ritkán rendező Francis Ford is, a George Lucas-szal alapított, ma Sofia és a bátyja tulajdonában levő produkciós cég, az American Zoetrope rendületlenül gyártja a filmeket, emellett több vasat is tart a tűzben, számos egyéb vállalkozás mellett borászkodik is, ráadásul a leghíresebb hozzá köthető karakterhez, a Keresztapához hasonlóan ő is egyengeti a roppant népes pereputtya karrierjét.
[...] Bővebben!

Cloverfield

Médiageci — Sat, 24 Oct 2009 22:38:00 +0200

Ahogy a mellékelt ábra is mutatja, meglehetősen rá vagyok gyógyulva az áldokumentumfilmekre. Mivel nincs sok ilyen jellegű alkotás, viszonylag későn tudatosult bennem, hogy nálam minden ilyesmi mennyire betalál. Két éve írtam a Cannibal Holocaustról, több alkalommal emlegettem a The Blair Witch Projectet (Ideglelés - The Blair Witch Project) és a [Rec]-et, a blogon szintén kivesézett District 9 is sok ilyen elemet tartalmazott, és többször leírtam már, hogy a Cloverfield valahogy kimaradt nálam, hát itt volt az ideje, hogy pótoljam.

Pár napja végre beszereztem egy fémdobozos példányt, hozzáteszem, itt a sztori is indokolja a fémdobozt. Mint ismeretes, az anyag a film világában egy katasztrófa archivált dokumentuma, jól elzárva, hogy a további katasztrófákban se semmisüljön meg. A pofás, viharvert, katonai fémdoboz tehát nem pusztán árfelhajtó tényező, de ez esetben jól működik, kicsit tesz hozzá alkotáshoz. A már nem friss, és csak egy lemezes kiadványért mondjuk soknak tartottam a majdnem 4 rugót, de hozzá kell tennem, mivel a film elég rövid, rengeteg extra fért az egy lemezre is, igényes a produktum.

A mozit egy nem túlságosan ismert, főleg tévés rendező dirigálta, Matt Reeves. Feltehetően a kis neve miatt is praktikusabb reklám volt, hogy a Cloverfieldet elsősorban inkább a Lost (Lost - Eltűntek) producere, J.J. Abrams filmjeként emlegették. Ez persze részben igaz is, Abrams ötlete volt az egész, a werkfilmek szerint is rendesen belefolyt a kreatív munkába, és végig aktív volt a forgatáson.
[...] Bővebben!

Egyszer

Médiageci — Sat, 26 Sep 2009 05:15:00 +0200

Először a 2008-as Oscar-gálán figyeltem fel és kattantam rá a Once, azaz Egyszer című mozira, ahol a két teljesen ismeretlen zeneszerző, zenész, énekes és egyben főszereplő a Falling Slowly című nótájával (most itt azt tolja a Flash player, ki tudja meddig) megnyerte a legjobb betétdalért járó aranyszobrot. A film megvásárlását és megnézését azért nem siettem el, csak a közelmúltban pótoltam az anyagot - az utóbbi években jellemző lett rám ez a komótosság és az általános lag, de abszolút nem zavar, hogy nem vagyok teljesen up to date, lassan úgyis minden sorra kerül.

A korábban számomra (és nyilván sokak számára) ismeretlen John Carney író-rendező (és szintén zenész) filmje mellesleg már nem volt új, amikor a világ reflektorai úgy igazán rávilágítottak, 2006-ban forgatták, akkor be is mutatták erre-arra, 2007-ben pedig már játszották az ír mozik. Az évek során rendesen körözött különféle filmszemléken és fesztiválokon, melyeken egy zsák díjat és jelölést nyert. A 2007-es Sundance-en Carney közönségdíjat is kapott, tehát a nálam jóval nagyobb film buffok valószínűleg már tavalyelőtt is ismerték. A lényeg, ha valakinek kimaradt volna, soha nem késő megnézni.

A mozi rövid, könnyed, egyszerű, nagyjából azt nyújtja, amit a trailer, poszter és egyebek után várhatunk tőle. Nem valami epikus mű, Mariana-ároknál is mélyebb drámákkal és fordulatokkal, de mint tudjuk, a jó filmek nem csak Hollywoodból jönnek, nem 100 millió dolláros költségvetésnél kezdődnek, és nem kötelezően 2-3 órásak. Hozzáteszem, újabban egyre jobban a falat kaparom, ha egy mozi nem fér bele a 2 órába, leszámítva ama egyre ritkább eseteket, amikor van elég mondanivaló, és az idő hamar tovaszáll. Pár éve sajnos újra divatba jött az, hogy a nagy stúdiók azon versengenek, hogy kinek hosszabb - tisztára, mint a Golden Age-ben, amikor ez a verseny rendesen meg is roppantotta az öt nagy stúdiót. A röpke 100 ezer euróból (kevesebb, mint 28 millió forintból) három hét alatt összeütött Once szerintem jól kitölti a maga nem egészen 83 percét, nyújtani nem is szabadott volna.
[...] Bővebben!

District 9

Médiageci — Wed, 26 Aug 2009 11:41:00 +0200

Miután napok óta ezzel untatok mindenkit, úgy döntöttem, egy blogposztot is szentelek a District 9-nak (a pletykák szerint ez lesz a magyar címe is, megjegyzem, a sokak által elsütött Kilencker, mint alternatíva határozottan jó poén volt), ami egyben a második nem szakállas, ósdi filmről íródott posztom. Először a film elhíresült plakátjával találkoztam, amit egy biccentéssel nyugtáztam. Nem mozgatott, hogy kik forgatják, nem vártam túl sokat tőle, a plakát számomra azt üzente: ez egy Tremors (Tremors - Ahová lépek, szörny terem) és Return of the Killer Tomatoes! (A gyilkos paradicsomok) közötti sci-fi paródia lesz idegenekkel, talán közepes, talán annál jobb.

Maga a mozi eddig számomra az év meglepetése volt, ahogy tavaly a [Rec], amit nem véletlenül említek. A mellékelt ábra szerint vonzanak az áldokumentumfilmek, a The Blair Witch Projectet (Ideglelés - The Blair Witch Project) is mérföldkőnek tartom, noha nem kapott iszonyatosan magas pontot tőlem az IMDb-n, a Cloverfieldet pedig azért nem emelem ki, mert még mindig nem láttam, amit már nem először említek a blogon, vagyis lassan pótolnom kellene.

A napokban megtudtam, hogy a mozit egy Neill Blomkamp nevű, nagyjátékfilmeket tekintve elsőfilmes srác rendezte, akinek nevét a legtöbben akkor hallottuk először, amikor felröppent, hogy Peter Jackson rá akarja bízni a nagy Halo mozit (ez ma már nem áll, valami stúdiós kavarás miatt változott). A dél-afrikai Blomkamp mellesleg 14 vagy 16 évesen (az eltérő források mást és mást írnak) került a filmszakmába, egy hozzá hasonlóan mostanáig szinte teljesen ismeretlen földije, a mindenes Sharlto Copley fedezte fel és alkalmazta. Mindketten leginkább a digitális vizuális effektusok terén vitézkedtek, így kaptak néhány komolyabb kreditet, gyaníthatóan sok kisebb tévés és reklámos munkájuk is volt. Copley első nagyjátékfilmje a 2008-as Spoon, amit a jelenlegi 17 IMDb szavazata szerint legfeljebb néhány fesztiválon láthatott párszáz ember, bár a District 9 sikere biztosan ad majd neki egy lökést. Blomkamp feltehetően a Landfall című Halo rövidfilmjeivel kerülhetett Jackson mester látókörébe, bár a legelső ismert, rendezőként jegyzett alkotása, a szintén rövid Alive in Joburg is állkiakasztó volt. (Mellesleg a legtöbb kisebb munkája ingyen megtekinthető a Spy Films oldalán, ajánlom még a Tempbotot is.)
[...] Bővebben!

Sony KDL-32V5500

Médiageci — Fri, 31 Jul 2009 23:21:00 +0200

Hogy divatosan fogalmazzak, az előző posztomban valójában nem bontottam ki az igazság minden részletét. Konkrétan a "most sincs még Full HD-s tévém, erre a buzzwordre nem pattanok" dolog a poszt írásakor még állt, de az élesítésekor már pont nem, ugyanis június legvégén beújítottam egy Sony KDL-32V5500 HDTV-t. A vásárlást a július elsejei ÁFA-emelés rémképe miatt hirtelen felindulásból követtem el, ugyanis tartottam tőle, hogy nagyon felmegy a tévék ára. Valójában így jártam, a fent nevezett eszköz nemhogy nem drágult az eltelt egy hónap alatt, hanem combosan "olcsult", amiért akkor 182 ezer jó magyar forintot (plusz borravalót) perkáltam, az ma a magasabb adó ellenére is beszerezhető 170 alatt, és nyilván ez a trend folytatódik.

A feljebb idézett szöveg második fele persze most is áll, már nem vagyok a minőség keményvonalas megszállottja, engem a filmekben ma elsősorban a rendezés, a történet, a szöveg, az innováció, a filmnyelv és a színészi játék érdekel, a jó operatőri munka pedig - bár kétségtelenül jobban fest a lehető legjobb minőségben - azért átjön a nagyon gagyi YouTube FLV-ken is, ahogy a régi, kopott, restaurálatlan filmkópiákon és az agyonmásolt VHS-eken is. A minőség jó, de a minőség nem minden. No meg eléggé csóró is vagyok, és számos posztban kifejtettem, hogy kütyükben kivárós taktikát játszom. Nem vettem meg az első, pocsék LCD monitort sem csillagászati áron, addig halogattam a dolgot, amíg a nekem megfelelő színhűségű, sebességű, méretű és árú cuccok megjelentek. Elégedett is vagyok a két éve használt Samsung SyncMaster 971P-vel, amiről külön posztot is írtam, melynek eme írás valójában a folytatása (ott vettem például végig az összes általam vásárolt tévét és monitort, tömörítésként kihagyva azokat, amiknek nem én voltam a tulajdonosuk).
[...] Bővebben!

Helló DIGI!

Médiageci — Sat, 27 Jun 2009 02:51:00 +0200

Már nem tudom felidézni, hogy az átkosban mi módon ment a tévé jele, pontosabban akkor nem mozgatott, nem jártam utána. Faluhelyen természetesen csak antenna volt, panelban meg a falból jött az adás, de hogy oda egy központból rézkábeleken ért-e el, avagy a háztetőkön elhelyezett antennákból, az már nem dereng. Ha felidézem a korabeli városképeket (a háztetőkön sok-sok antennával), valószínűleg az antennás tipp a befutó, de lehetett mellette hálózat is, főleg menőbb városokban. Így biztosan azt sem tudom, hogy a UPC privatizálta-e az állami (esetleg megyei, városi) kézben levő monopol tévéhálózatot (és ezt országosan tette-e, vagy csak bizonyos városokban), esetleg csak idejött, és kiépítette a maga rendszerét. Arra ugyanakkor még jól emlékszem, hogy az átkosban tévédíjat kellett havonta fizetni, mindenkinek, akinek bejelentett tévéje volt, és ha valaki stikában tévézett, azt hazudva még a 70-es és 80-as években is, hogy nincs pénze ilyen - akkor már korántsem luxusnak számító - eszközre, az biztosra vehette, hogy egy rosszakarója előbb-utóbb felnyomja.

Szóval itt a UPC lett a tévéhálózat szinonimája. Persze voltak és vannak alternatívák, én nagyjából az első hullámban, a nyolcvanas évek első felében szereltem fel a műholdvevőt (ami persze nem váltotta ki a drótot, csak kiegészítette), és még ma is vannak, főleg kispénzűek, akik inkább antennáznak. Azt sem tudom, hogy mikor lett itt többszereplős a meccs. Mivel a Deutsche Telekom (törzsolvasóim tudják, hogy csak így hívom, nem tudom követni a hazai leányvállalat névváltásait, most T-Home-nak, Magyar Telekomnak, T-Kábelnek, T-Systemsnek és T-Mobile-nak hívja magát egyszerre, korábban, ha a mobilrészt nem számítjuk, Axelero, Matávnet, Matáv és Magyar Posta volt, legalábbis így változott sok-sok hűséges év alatt az internet és kábeles telefon előfizetésem) is egyre nagyobb és stabilabb hálót épített ki, pár éve már kínál itt is alternatív kábeltévét. Ugyan nem rémlik, hogy egy lokális ismerősömnek is lenne T-s tévéje, de ha más nem, az egy-másfél éve felpörgött digitális versenyben már egész biztosan megjelent a T is tévés alternatívaként.

Akkoriban (amikor a Le Boulet-vel, azaz A tökös, a török, az őr meg a nővel, a T4xival és más efféle teljes promófilmekkel bombázták az előfizetőiket) elgondolkodtam a váltáson, bár túl sok értelmét nem láttam, a set top boxuk csak egy videó meg pár netes funkció (filmkölcsönzés, műsorújság), kezelni is kényelmetlen lehet, ráadásul árban, ha jól emlékszem, a UPC-s csomagom felett volt. Akkor még a HD lemez sem pörgött, és most sincs még Full HD-s tévém, erre a buzzwordre nem pattanok (frissítve: bezzeg a következő posztban már a HDTV-met fényezem - LOL).
[...] Bővebben!

Angolosodunk már?

Médiageci — Fri, 29 May 2009 03:10:00 +0200

Egészen más posztot terveztem ide, ontopikot, ráadásul figyel a blog.txt-ben még egy kész tech poszt, egy fél Once (Egyszer) poszt, egy fél kultúrán kérődzős poszt és egy fél Twitter poszt is. (Nem számítva a rengeteg további kezdeményt, továbbá még érett egy Moleskine írás is, de addig halogattam a rendelést, amíg a Moleskine az utolsó magyar boltból is elfogyott, így a poszt okafogyottá vált.) Sajnos a blog.txt "vázlatfüzethez" most elég nehezen férek hozzá, így más tematikájú alibiposzt következik, hogy a májusi archívum ne maradjon üresen.

Leginkább a Twitter és a kulturális trendek kapcsán, még messze a Twitter-láz előtt morfondíroztam az alábbiakon, amiket a Twitter-poszt egyik zárójelébe is szántam, de úgy érzem, megszaladhat, így kap egy külön posztot. A nap témái: a nyelvápolás, az idegen nyelvek, a nyelvtani náculás (grammar nazi kérdés, ha valaki erőltetettnek érzi a fordítást, ahogy én is) és más effélék, amennyire lehet, politikamentesen.

Mivel már nem tartozom a fiatalnak mondható generációkhoz, természetesen én a magyar mellett még igazán csak oroszt tanultam (és voltam őrsvezető is, de amennyire emlékszem, csak egy napig, ami egy másik történet), és irigykedve láttam, hogy a felszabadulás (rendszerváltás, rendszerváltozás, rendszerváltoztatás, gengszterváltás, befejezetlen rendszerváltás - pártpreferencia alapján a kívánt rész aláhúzandó) környékén beficcentek a tananyagba a nyugati nyelvek is (hasonlóképp irigylem azokat az ifjoncokat, akik médiaismeretet tanulhatnak). Na - mondtam magamnak - nagy változások lesznek itt, egy-két év múlva ideér Amerika, és aki nem fiatal, nem tanult, vagy ez után nem tanul meg angolul, az bizony kimarad a buliból, nem fogja érteni azt, amit a többség beszél. Akkor, több évtizede még vakon hittem, hogy a magyar nyelv ki fog halni mint a dinoszauruszok, és ez nekünk jó lesz. (Akinél ezzel kihúztam a gyufát, még ne fikázzon, ez egy több évtizeddel ezelőtti gondolat, amit a gazdagabb angol nyelvű filmes és irodalmi kultúra csodálata, meg a még itt állomásozó szovjet katonák utálata váltott ki.)
[...] Bővebben!

Carousel

Médiageci — Sat, 25 Apr 2009 03:47:00 +0200

Gyűlölöm a reklámokat, ahogy szinte mindenki. Hazudnak, manipulálnak, csúsztatnak, bizonyos korban addiktívak (gyermekkoromban, mint szinte minden ismétlésekre fogékony, világot tanuló gyermek, persze imádtam őket, vártam, hogy nagy ritkán jöjjenek, velük együtt nyomtam a betanult szlogeneket, de "amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat"), rendszerint unalmasak, rabolják az ember drága idejét és tönkreteszik a tévézést. Miattuk szoktam le teljesen a doboz bámulásáról is (mármint a kábeles adásról, izzad helyette a DVD lejátszó), ma már csak napi 1-2 hírblokk meg időjárás-jelentés figyel be nálam, esetleg 3-4 havonta egy művészfilm, amit más módon nem tudok megnézni (rendszerint reklámmentesen, m1-en, m2-n, Dunán vagy Zone Europán - utóbbi sajnos egyre több csomagból kerül ki, úgy tudom, teljesen kivonul az országból). Persze néha még elcsípek egy-két reklámot az említett műsorok előtt és után, másoknál "nyitva felejtett" tévékben, kocsmákban, de kifejlesztettem az immunitást, rendszerint kizárom őket, ahogy az óriásplakátokat, netes bannereket és egyebeket is megtanultuk ignorálni.

Akadnak persze kivételek, hatalmas költségvetésből és / vagy zseniális ötletekből forgatott igazán jó, vagy legalábbis jelentős reklámok, amiket hajlandó vagyok megnézni, sőt én nyúlok utánuk a neten. Sok általam bálványozott mozis rendező is forgatott reklámfilmet, ezek között is vannak ütősek, meg persze kevésbé ismert emberek (nagynevű ügynökségeknél) is forgatnak időnként jó reklámokat (ők később talán betörnek a videoklipek és mozifilmek világába is, volt rá precedens), szóval elismerem, hogy a reklámok nem mindegyike híg fos, csak úgy a 99 százalékuk. Az igazán értékelhető reklámokra úgy tekintek, mint rövidfilmekre (mert ugye ez Amerikán kívül elég tág fogalom). Már az elején is terveztem, hogy kitérek néhány reklámra (leginkább fikaposztokban: Noni, Prolong, The 700 Club és Vidám vasárnap - utóbbi kettő persze showba bújtatott reklám), de csak most jött el az ideje, tehát a rövidfilmekhez hasonlóan "rövidrevágva" taget kapnak az ilyen témájú posztok is.
[...] Bővebben!

Véletlenül szándékos

Médiageci — Mon, 06 Apr 2009 23:56:00 +0200

Valamiért mostanában egyre jobban kedvelem a szar filmeket, sőt látom, hogy sokan vagyunk ezzel így, lásd például a ZSkategória blog sikerét. Mostanra egész szubkultúrák szerveződnek cinkes zsánerfilmek köré. Ennek mélységeit és miértjeit külön posztban tervezem boncolgatni, tehát később, bővebben.

A Véletlenül szándékos című alkotásról pár napja olvastam először a Geekblogon, egyből kedvet is kaptam hozzá, mert egy olyan gyenge eresztésnek ígérkezett, ami lehet akár rejtett gyöngyszem, esetleg olyan rossz, hogy az már jó. Általában nem olvasok olyan filmekről, amiket még nem láttam (kerülök minden spoilert, ami tudom, hülyén hangzik egy ilyen spoileres blogon, sőt mások véleményét is megpróbálom így kikerülni, mielőtt sajátot alakítanék ki), de úgy tűnt, hogy ez is egy olyan film, amit csak szakmabeliek láthatnak fesztiválokon, soha nem kerül a nagyközönség elé, így átfutottam Bob Saint-Clair kritikáját. Remélem azért nagyon nem hatott a véleményemre, a Guy Ritchie párhuzam meg biztosan magamtól is beugrott volna.

A poszt végén aztán kiderült, hogy a filmet bárki megnézheti majd online, így bevéstem a dátumot, vártam, megnéztem, és ím az írás. Hozzáteszem, a Filmklik oldalán máig ingyenesen is megtekinthető volt a film, mától sajnos már 750-ért kölcsönözthető, és 1590-ért vásárolható meg. Ennyit semmiképp nem ér meg, és nem nagyon hiszem, hogy kiadnák DVD-n (annyira nem erős), legfeljebb valamelyik tévé éjszakai holtsávjában pörgethetik majd (erre kis esélyt látok, de mivel nincsenek ilyen összefonódások, erre sem mernék fogadni). Találtam olyan utalást is, hogy talán valamelyik tévé tavaly októberben leadta, bár az is lehet, hogy csak foglalkozott vele, konkrét nyomokra nem bukkantam. Mellesleg az alkotók és a forgalmazó olyan nagyon nem reklámozták, kevés cikk született a filmről, leginkább az ingyenes online megjelenése és a hozzá kötődő nyereményjáték sajtóanyagát hozta le mindenki, még filmes adatbázisok közül is kevésbe került be (egyelőre az IMDb-be sem), pedig azért akciódús nagyjátékfilm, amiből nem sok készül idehaza.
[...] Bővebben!

A játékipar utolsó fázisa?

Médiageci — Wed, 25 Mar 2009 08:28:00 +0100

Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki sok-sok éve megálmodta az alább vázolt modellt, és elhatározta, hogy ebből lesz dollármilliárdos. :) Sőt jobban belegondolva, biztosan több tízmillió ember fejében járhatott ugyanez, csak nem volt ehhez szükséges csillagászati tőkéje, és a világ sem érett még meg a dologra.

A modell lényege annyi, hogy a videojátékok futtatását (beleértve a renderelést is) bízzuk teljes egészében nagy szerverekre, a számítógépeket és játékkonzolokat pedig butítsuk és "olcsítsuk" le pár ezer forintos ultraprimitív konzolokká, amik lényegében csak inputot (billentyűzet, gamepad, egér) továbbítanak az interneten a szerverek felé, és outputot (mozgóképet) streamelnek vissza, amit monitoron vagy tévén meg is jelenítenek. Röviden: cloud computed gaming.

A dolog számos előnnyel járna. Teljesen megoldódna a játékipart megnyomorító kalózkodás kérdése, a céleszközt is szinte mindenki megengedhetné magának, a kütyü fogyasztása is nyilván nagyon alacsony lenne (nem lenne energiapazarlás, magas villanyszámla stb.), ráadásul a fejlesztés is egyszerűbb lenne rá (nem kellene sok platformmal foglalkozni, különféle konfigurációkon tesztelni, patcheket szedegetni). A projekt, ami nem is kérdéses, hogy a játékipar jövője, számos dolog miatt nem valósulhatott meg mostanáig.
[...] Bővebben!

Oszigála 2009

Médiageci — Mon, 23 Feb 2009 09:25:00 +0100

Az előző évek hagyományait követve (lásd a 2008-ast és 2007-est) ismét összefoglalom az Oscar Díjkiosztó Gálát magamnak, meg a néhány olvasómnak, bár akit érdekelt, bizonyára már olvasta az eredményeket máshol. A filmszakma legtöbbre becsült jellegzetes aranyszobrát mellesleg 81-egyszer osztották ki az éjjel. A sztorit, hogy mióta és mennyire fanatikusan figyelem a gálákat, ezúttal megspórolom, az előző ilyen posztokban már leírtam.

Idén még korábban kapcsolódtam be a közvetítésbe. Ahogy előzőleg írtam, tavalyig kihagytam a vörös szőnyeges puccparádékat. Most már jó előre a Pro 7-re kapcsoltam (továbbra is hálás vagyok ennek a német csatornának, hogy eredeti hanggal, problémáktól mentesen elhozza nekünk az ilyen eseményeket), és olyan 0 óra 57 körül bele is csaptak a lecsóba. Ahogy szokták, először a csatorna saját emberei tudósítottak németül a vörös szőnyegről, közben alaposabban bemutatták az érintett német filmeket és azok alkotóit. Aztán következett a sztárok leszólítása, itt is főleg a németekre koncentráltak, meg persze néhány nagyágyúra, a német tudósító jól láthatóan Danny Boyle-nak és Penélope Cruznak szurkolt, hozzám hasonlóan. Egy idő után ennek vége lett, és az amerikai vörös szőnyeges közvetítés ment tovább, abban már elég sok ember beszélgetett sztárokkal, szokás szerint felületesen. Hozzáteszem, ezúttal sem maradt el a divatbemutató, a színésznők mind elmondták, hogy Gucci vagy Prada van rajtuk, egy kis ablakban pedig bemutatták, hogy a korábbi években miket viseltek. A ruhákban nem láttam sok fantáziát, néhány fodros volt, néhány hímzett, de nem volt semmi emlékezetes, extrém vagy merész, amilyenekből egy-kettő minden évre jutott. Mélyebb dekoltázs sem nagyon akadt, és minden szoknya a földön gyűjtötte a port, így amikor cipőkről volt szó, akkor nem láttunk egy cipőt sem. Ez a konzervatív visszafogottság meglepett, de később jött rá magyarázat. Mellesleg Penélope Cruz, akinek én is nagy rajongója vagyok, most nem festett annyira jól, ráadásul előnytelenül varrták a ruhája mellrészét is. Angelina Jolie sem tündökölt annyira, a normálisnál soványabb volt, de azért egészségesebbnek tűnt, mint néhány korábbi fellépésén.
[...] Bővebben!

Betty Blue

Médiageci — Thu, 19 Feb 2009 06:49:00 +0100

Miután a napokban jól láthatóan kibújt belőlem a Béatrice Dalle fanboy, eljött az idő, hogy leszedjem a polcról a napokban befutott 37°2 le matint, avagy magyar címén a Betty Blue-t, abból is a rendezői változatot. Hozzáteszem, a film borítóján és egykori plakátján látható fénykép az egyik legnagyobb kedvencem Herb Ritts True Blue-s Madonnája mellett (a reklámokért cserébe a repiposztereket a szerkesztőségbe várjuk - hehe).

Mivel az auteur író-rendezőkre nézek fel legjobban, kicsit utánajártam a film eredetének, amiről korábban tévesen úgy hittem, hogy Jean-Jacques Beineix forgatókönyvíró és rendező fejéből pattant ki. Az eredeti regényt egy Philippe Djian nevű pofa írta, aki Franciaország határain túl nem különösebben ismert, pontosabban csak az írás tárgyát képező mozi sikere után fordították le az annak alapjául szolgáló regényét több nyelvre, így magyarra is, 37,2° reggel [Betty Blue] címmel (sajnos szinte beszerezhetetlennek tűnik). Mellesleg felfedezhető némi hasonlóság Djian, Charles Bukowski és a film / regény főhőse között, mindhárman alantas alkalmi munkák mellett írogattak, amíg be nem futottak. Djian, bár a világ legrégebbi újságíró iskolájában diplomázott, nem magasztalja fel az írást (ahogy a hőse sem, ami éles kontrasztot alkot azzal, hogy a hősnő számára meg ez a legszentebb, legfontosabb dolog), így fogalmaz: "írónak lenni pont olyan, mint péknek vagy szerelőnek - csak más eszközöket használsz, és más eredményeket kapsz, ez minden". Szintén tőle: "Ne beszélj a munkádról, nincs mit mondanod róla. Ne kérdezd magadtól, hogy miért írsz vagy kinek írsz, helyette írj úgy, mintha bármelyik mondatod az utolsó lehetne." Egy róla szóló cikkben találtam az eredeti cím megfejtését is: egy átlagos terhes nő reggeli testhőmérséklete 37.2 fok.

Magát a mozit eredetileg eszméletlenül régen láttam a tévében, nyilván az eredeti kétórás változatot. Már kevés rémlett belőle, Dalle, a regény, az őrület (durvább jelenetek derengtek), a falfestés és az, hogy tipikus francia művészcucc volt, ami eléggé bejött, így régóta a bevásárló listámon figyelt. A combos, háromórás rendezői változatot csak most láttam először. Hozzáteszem, eléggé megoszlanak róla a vélemények, sokan tartják nagy romantikus filmek, de legalább ennyien, köztük nagynevű kritikusok címkézték fel unalmas, fél-pornó szemétnek már az eredetit is.
[...] Bővebben!

Két éves lettem én...

Médiageci — Mon, 16 Feb 2009 23:58:00 +0100

Pontosan két éve élesítettem az első publikus posztomat e blogon (érdekességként: az első teszt 2006. november 19-edikén ment ki, ami a még mindig meg nem írt Regina Spektor posztom kezdeménye volt, a blogolást pedig nyolc éve, egy hónapja és öt napja kezdtem), ez tehát ismét egy pezsgőbontós, évértékelős anyag lesz, a buliba, mint oldalt látható, meghívtam Jenna Jameson úrhölgyet is (hehe, persze nem, most amúgy is akkora, mint egy bálna, pár hét múlva születnek az ikrei). Az ilyeneket mindig azzal kezdem, hogy átolvasom a korábbi évértékelőket (itt az első technikai, amiből végül nem csináltam hagyományt, meg az első igazi), és magamban elemzem a változásokat, fontolgatom a további terveket.

Az előző egy év kétségtelenül gyenge volt, és eléggé elkanyarodott a fő, filmes témától. Összesen 21 posztot hoztam össze itt, ezek között egyetlen egy volt igazi filmes, az A Clockwork Orange (Mechanikus narancs és Gépnarancs), ami egyben könyves is volt. No és persze a tegnapi The Blackout (Filmszakadás), amivel elkezdtem visszatérni az eredeti kerékvágásba. Természetesen a Razzie, Golden Globe és Oscar posztok, amikből több is született, meg a The Dark Knight (A sötét lovag) IMDb-s első helyével foglalkozó két poszt is filmes volt, de nem az a vonal, aminek elsősorban a blogot szenteltem. Ezek mellett az első év végén felfutott offolás uralta a másodikat is, írtam több hardveremről, browserekről, online szolgáltatásokról meg még kicsit erről és arról, így el is repült az év.
[...] Bővebben!

Filmszakadás

Médiageci — Sun, 15 Feb 2009 05:47:00 +0100

Azon túl, hogy a napokban (pontosabban december végén) vettem és néztem újra, nincs különösebb oka, hogy a The Blackouttal, azaz a Filmszakadással nyitom az Abel Ferrara sorozatot.

Ferrara egyébként is furcsa, beskatulyázhatatlan, de nem is az igazán nagyok közé illő alkotó. Bár nem láttam az egész életművét, sok filmjéhez volt szerencsém, ugyanakkor kevésre emlékszem tisztán belőlük. Igaz a többség, például a The Driller Killer (A fúrógépes gyilkos), a Ms .45, a Fear City (A félelem városa), a China Girl (Kínai lány), a Cat Chaser (Macskafogó kommandó), a King of New York (New York királya), a Dangerous Game (Kockázatos játék), a The Addiction (Menekülés a pokolból) és a The Funeral (A temetés) olyan régen voltak meg, hogy már csak a szinopszisokból dereng, hogy láttam őket. Régen még kevésbé érdekeltek a művészfilmek, így a több-kevesebb művészi próbálkozásai nem mozgattak, azoktól mentesen - bár akad néhány emlékezetesebb vagy sokkolóbb darab - a fickóra az "este egyszer meg lehet nézni, ha nem adnak mást a tévében" címkét ragasztottam. Elképzelhető, hogy a soroltakon túl is láttam tőle ezt-azt, de például a The Gladiator annyira felejthető tucatmozinak tűnik, hogy meg nem tudom mondani, az elmúlt 22 évben volt-e hozzá szerencsém. Az biztos, hogy a New Rose Hotel kimaradt, pedig William Gibson és Willem Dafoe (meg valamennyire Christopher Walken és Asia Argento) rajongóként nagyon kíváncsi vagyok rá, úgy érzem, maga a novella is kellően ferrarás, így akármennyire gyengén szerepelt a mozi, valószínűleg jól ragadta nyakon a hangulatot. Ugyanakkor az 1993-mas Body Snatchers (Testrablók), ami önmagában is remake (és az óta ismét újraforgatták) elég sokszor volt meg az HBO-n, mivel Forest Whitaker jó színész, Gabrielle Anwar meg jó csaj, és alapjában véve, bár különösebb extra nem volt benne, egész nézhető horror volt. A gyűjteményemben egyelőre a Bad Lieutenant (Mocskos zsaru) és a poszt témájává választott The Blackout van meg eddig, VHS-en és DVD-n is, ezeket szintén elég sokszor láttam.

A The Blackout a kritika és közönség által is középszerűnek mért Ferrara munkásságában (ami azért néhány rangos európai díj közelében járt már) is egy jelentéktelenebb darab, egy-egy kép, a jól eltalált lüktető zene, némi művészi önreflexió és a benne röviden bemutatott szubkultúra fogott csak kicsit meg, de én szinte minden gyengébb moziban találok valami jót. Hozzáteszem, a promóképek, amik néhány DVD dobozra is felkerültek (sajnos az én előző posztban említett papírtokomra nem), mellesleg meglehetősen csalókák. Azt nyilván kevesen vitatják, hogy Béatrice Dalle a világ egyik legdögösebb vadmacskája, mellette akkoriban Claudia Schiffert is az egyik leghelyesebb topmodellnek tartottam (mondjuk annak is számított, de ma már az akkori, fiatalabb külsejében sem látok semmi extrát, azért soha nem volt egy Linda Evangelista), így a közös képek érdekes szerelmi háromszöget sejtettek. Ezzel szemben a két nő nem szerepel együtt egy kockán sem, talán a figurák nem is tudnak egymásról.
[...] Bővebben!

A kartontokos filmek inváziója

Médiageci — Fri, 06 Feb 2009 22:29:00 +0100

Kezdetben vala a DVD. (Hogy ennél jobban, a VCD-ig, VHS-ig, Betamaxig és egyebekig ne menjünk vissza az időben.) Kivételesen filmszakadás van nálam, meg nem tudnám mondani, hogy mikor kezdtek el komolyabban terjedni a világban és hazánkban a DVD filmek és lejátszók, de 1997-re vagy 1998-ra tippelném az első fecskéket. A DVD filmek évekig kuriózumok voltak (és szinte mindenki kihagyta a VHS után a rövid életű VCD korszakot), korai árakra nem emlékszem, de az biztos, hogy akkoriban a legnagyobb kedvenceim (például a Blade Runner, azaz Szárnyas fejvadász - BTW, nem tudja valaki, hogy mikor jelenik meg már végre nálunk is a koffer?) megvétele sem fordult meg a fejemben, tehát 8-10 rugó meglehetett egy film. Az asztali lejátszók szintén a csillagokat verdesték, biztosan 100 ezer felett kezdődtek, így sokáig, nagyon sokáig (mint az egy korábbi posztomban olvasható, 2005 végéig) nem vettem ilyet. Hozzáteszem, az ismerőseim többsége ma is PC-n néz filmeket, én a zaj, a fogyasztás és a kopó alkatrészek miatt, mióta 20 alá estek az asztali lejátszók, inkább kímélem a PC-met, és asztalizok. PC alkatrészekben egyébként gyakran voltam early adopter, az első CD íróm úgy 160 körül volt, DVD írót is korán, a második vagy harmadik jelentősebb áresés táján vehettem, még csillagászati áron.

Az árak mellett sokáig a kínálattal is gondok voltak a DVD piacon. A kölcsönzőkben és könyvesboltokban feltünedezett néhány cím, de évekig nem mozgatott semmi olyan magas áron, kitartottam inkább a VHS mellett, amin egyébként az 1980-as évek első felétől a DVD-re átállásig gigászi (mostanra sajnos haszontalan és meglehetősen rossz minőségű) archívumot építettem, az utóbbi másfél évtizedben főleg HBO-ról, előtte leginkább külföldi csatornákról. A móka nem is volt annyira olcsó, amikor utoljára vettem VHS kazettát, talán 600 körül volt egy darab (nyilván a jogvédő matrica dobta ezt is meg, ami ugyanakkor fel is jogosít a filmek felvételére). Emlékeztetőül, és azok számára, akik ebből zsenge koruk miatt kimaradtak: egy kazettára (180 és 240 percesek voltak leginkább) jellemzően két filmet lehetett felvenni (a végén már voltak duplára tömörítős trükkök is, de ilyesmivel soha nem kísérleteztem, nyilván nagyon komoly minőségromlást eredményezhetett - máig sem tudom, hogy ez hogyan működött, sokáig framerate csökkentésre tippeltem, de a felére zsugorított képes vagy a csökkentett analóg mintavételes is ésszerű trükknek tűnik), vagyis egy film 300 volt. Persze sokat tékáztam és cseréltem is, de mindig megvolt bennem a gyűjtőszenvedély, különösen a legnagyobb mániám, a filmek irányába. Ha valamit bármilyen apró aspektusból (például, mert álomszép volt benne Béatrice Dalle) értékesnek, érdekesnek, újranézhetőnek találtam, az nekem előbb vagy utóbb kellett és kell, persze szép lassan gyűjtögetek, lépésről lépésre.
[...] Bővebben!

Oscar 2009 - jelölések

Médiageci — Sat, 24 Jan 2009 07:53:00 +0100

Az Amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia pár napja nyilvánosságra hozta az idei Oscar-díj várományosok listáját. Természetesen, akit foglalkoztat a dolog, az már látta, így inkább csak a hagyományok követéseként, meg saját magamnak tolom ide be.

Ugyan terveztem, hogy a tavalyihoz hasonlóan ismét összeütök egy kétnégyzetes PDF-et, tehát az egyik oszlopban lehetne tippelni, a másikban pedig a gála alatt a győzteseket pipálni, ráadásul idén nagyon designosat akartam virítani, de mivel nulla visszajelzést kaptam anno a dologgal kapcsolatban (noha megjárta a poszt a Blog.hu címlapját is, elég film buff botolhatott bele), utólag haszontalan ötletnek ítéltem a totót, plusz én sem játszottam végig, hiszen a legtöbb filmet akkor még nem láttam. Meg aztán idén is kiadott az akadémia egy korrekt PDF-et a gála alatti pipáláshoz, az bőven megfelel a célra, totó projekt törölve.

Az előző posztom kapcsán még azon is elgondolkoztam, hogy egyáltalán érdemes-e pipálni, a "loser cam" nézése helyett (amikor mutatják kisablakban a vesztesek több-kevesebb sikerrel leplezett csalódását, és persze a győztes kitörő örömét) a sötétben a kategóriát keresni (mert véletlenül sem tudták átadási sorrendben összeállítani a PDF-et). Ráadásul, amint vége a show-nak, és ülnék neki a szokásos posztnak, már kint van a főbb amcsi oldalakon a győztesek listája, lehet másolni, nincs sok haszna a pipálásnak. Persze megszokásból azért fogok pipálni, hehe.
[...] Bővebben!

Golden Globe 2009

Médiageci — Mon, 12 Jan 2009 07:51:00 +0100

Utoljára a kilencvenes évek elején kukkantottam bele a Golden Globe (Arany Glóbusz) ceremóniába. Bár tudom, hogy az Oscar után az egyik legjelentősebb amerikai filmes elismerés (a filmek meg az én nagy szerelmeim), maga a díjátadó nagyon untatott. Egyrészt nem vonultat fel show elemeket, mint az Oscar gála, másrészt nincs átitatva stand up comedyvel, harmadrészt szinte kizárólag a tévéről szól (ráadásul annak idején csak olyan sorozatokat emlegettek, amikről életemben nem hallottam, és amiket nálunk később sem igen játszottak). Olvasóim számára közismert, hogy én a mozifilmek mellett teszem le a voksomat, a tévét (így a sorozatokat és tévéfilmeket) kevesebbre tartom, ahogy gondolom a film buffok többsége. Nem csak a jellemzően alacsonyabb költségvetés és más megkötések miatt, egyszerűen belém ivódott, hogy "mozi jó, tévé rossz", amire Matty is céloz a The Blackout (Filmszakadás) című moziban, amiről már félig megírtam egy jövőbeli posztomat.

Ugyanakkor, mivel olyan régen néztem Golden Globe díjátadót, gondoltam, idén nem csak az eredményeket olvasom el, meg is nézem a show-t (egyébként a Cannes-i Fesztivál és a Sundance is nagyon érdekelne, többek között, de ezekről tudtommal nem szoktak gálát közvetíteni, ha van egyáltalán), ha sikerül valamelyik csatornán elcsípnem. A Pro7 ismét az élen járt, élőben tolta, zavaró kommentátorok és szinkrontolmácsok nélkül, angolul - a túl gyakori reklámok ellenére is le a kalappal előttük. A show továbbra sincs egy súlycsoportban az Oscarral, de legalább cirka két óra alatt lezavarták (plusz egy óra reklám). A teremben, a pódium előtt a jelöltek és díjátadók (plusz még néhány érintett, de a többség nem a párjával volt) pezsgőztek asztalok körül, feljebb még akadt pár asztal, valószínűleg további fontos embereknek. Nem volt ceremóniamester, a díjátadók és felkonferálók egymást váltották - bár ez utóbbi az Oscarnál sincs másként. Egyébként, aki nem ismerné, ez a Hollywood Foreign Press Association díjátadója, vagyis (gondolom) elsősorban szakújságírók döntenek a díjakról (ami kevésbé tetszik, mint az Oscar rendszere, ahol a díjazottak mind állandó szavazókká válnak), a díj rangját feltehetően a kora is adja, a mai volt a 66-odik.
[...] Bővebben!