ECETTEL SAVANYÍTOK

Alább a kötetről készült recenziókat, kritikákat, tévés, rádiós beszélgetéseket gyűjtöttem egybe:

2010-11-05T10:31:00.047+01:00

ÚJ KÖNYVPIAC (Július-augusztus, 17-18. oldal)
Luzsicza István írása: Jelentés a nyomorúság alsó bugyraiból

HITEL (augusztusi szám)

A két részre tagolt kötet gondos szerkesztésének köszönhetően Novák úgy viszi bele az olvasót a kerekesszékesek világába, hogy szép lassan meríti bele a témába, mintha csak először szoktatná a lemerülőt, hogy megbarátkozzon a közeg hőmérsékletével. Aztán egyre mélyebbre és mélyebbre húzza, s amikor már azt érezné a merítkező, hogy elege van, és ki akarna menekülni, akkor a második rész szeretetteljes légköre fogva tartja.

SPANYOLNÁTHA.HU

Az irodalomban alig megjelenő téma felvállalása az Ecettel savanyítok című kötet vitathatatlan, elismerendő erénye. A mozgássérültekről szóló írások megszületését mintha mindezidáig tabuk akadályozták volna, de könnyen lehet, hogy ennek oka inkább a társadalmunkra jellemző szegregáció. Hiszen hiába minden empátia, szociális érzék, ha, a fogyatékkal élők és „egészségesek” egymástól külön, intézményesített keretek között, elzárva élik életüket. Emiatt, ha születtek is ilyen művek, akár sérültek, akár épek tollából, az olvasóközönség hiányos ismeretei, csak ritkán e sajátos világra fókuszáló figyelme miatt csak korlátozott nyilvánosságban reménykedhettek...

IRODALMI JELEN.HU

„Nem gondoltam volna akkoriban... Aztán egyik nap, életem valamelyik szeptember elején, ott álltam a Hermina úti Tisza-villa főbejáratánál, s megpróbáltam nevetséges udvariassággal előre engedni egy bottal sántító amazont. Aztán megláttam szemében a sértettség semmivel össze nem téveszthető villanását. Aztán ott maradtam közöttük évekig...” – a mozgássérültek adta apokaliptikus sámán-rock koncert meghökkentő élményét elbeszélő nyitónovella záróbekezdése Novák Valentin Ecettel savanyítok című kötetének keletkezési hátterét, és egyben a könyv már-már szürreálisba forduló, de mégis kíméletlenül a realitásokból építkező fiktív világát is megalapozza. A könyv témáját tekintve rendkívül rokonszenves a szerző elgondolása, és talán mondható, hogy egyedülálló a magyar irodalomban a mozgássérültek margóra taszított, zárt világának bemutatása.

KORTÁRS

Tizenkét elbeszélés egy sötét, már-már apokaliptikus világról. Tehetetlenség, undor, hiábavalóság, tisztátalanság, zavarodottság: nem újdonság a mai negyvenesek irodalmában sem (vagyis a ’69-es születésű Novák Valentin szűkebben vett nemzedékében), de az ő kötetében a társadalmi és tudati determinációt szinte a végletekig fokozza, hogy történetei középpontjában kitüntetett szerepet kap a test nyomorúsága...

EZREDVÉG

Félelmetes könyvet ajánlok, közhellyel élve: csak az erős idegzetűeknek.

A korábban is figyelemre méltó művekkel jelentkező Novák Valentin (Csipes M@tyi, Biztos fogyás) viszonylag rövid, alig több mint száz oldalas novelláskönyvébe trilógiákra elegendő emberi nyomorúságot, tragédiát zsúfolt be. Témaválasztása önéletrajzi ihletettségből fakad, hosszú évekig dolgozott a súlyos mozgásfogyatékosok között, nevelőként, mentorként, empatikus társként. De ne gondolja senki, hogy valamiféle szociográfiákba, szocio-novellákba mentett helyzetjelentést kap erről a világról. Sokkal többet annál: valódi művészi átiratokat a pokolból, valódi színfalakkal, valódi sorsokkal...

SZEGEDI TÉVÉ (2010. november 3.):

PESTI EST

A történetek…

főhősei (és nem mellékszereplői, mint más történetekben általában) egytől egyig kerekes székben élő fiatalok, akiknek olyan problémákkal is meg kell küzdeniük, amire más, nem fogyatékkal élő ember talán soha életében nem is gondolna...

BÁRKA ONLINE

Novák Valentin már a 2006-os Magyar rulett című kötetében is sokkolta azokat, akik szeretnek sokkolódni. Az efféléknek azonban éppen úgy nem volt érdemes elolvasni a Magyar rulett utolsó ciklusának „tabudöntögető" történeteit, ahogyan nem érdemes az Ecettel savanyítok (Memento Móni) című könyvvel sem bíbelődniük...

***

Beszélgetés az ELSŐ PESTI EGYETEMI RÁDIÓBAN.

Többek között a megjelent kötetről, amelyből részletek hangzanak el:

COOL-CSŐR

(A letöltéshez kattintson a piros szövegre az eper.elte.hu-n!)

2010-10-28T12:16:00.014+02:00

Ecettel, novellával -
Novák Valentin új könyvének bemutatójáról

(Laik Eszter tudósítása a kötetbemutatóról...)

Novák Valentin több évet dolgozott nevelőtanárként a Mozgássérültek Állami Intézetének gimnáziumi kollégiumában. Élményanyaga most novelláskötetté állt össze, aminek bemutatóján jártunk a Magyar Írószövetségben. Kényes téma a feldolgozáshoz? Prózájában ezt azzal a pár csepp ecettel oldotta meg, amivel épp eltalálta a szükséges fanyarságot, és a tökéletes ízt...

Folytatás az Irodalmi Jelen hasábjain...

2010-10-26T13:30:00.007+02:00

KÖTETBEMUTATÓ AZ ÍRÓSZÖVETSÉGBEN

Video1

Video2

2010-10-26T12:34:00.004+02:00

A fotókat zömmel Hegedűs János,
két esetben (utolsó képek) Szász Laura készítette.

Íme, a könyv borítója

2010-09-06T21:25:00.011+02:00

2010-08-10T16:19:00.012+02:00

Novák Valentin:
Szent Balerin

Megjelent: Hitel, 2010

Még hallotta a tapsdübörgést. Borzalmas volt a parkett. Azt hazudják, a legjobb Közép-Európában… S mégis, mintha – stílszerűen – hullámzó tavon táncolnád a Hattyúk tavát. Könnyedség, könnyedség – odafönn: ta-ta-tam. Fájdalom, fájdalom – odalenn: pam-pam-pamm… Ficam- és törés közeli állapot… Ahogy a rüszt megfeszül a spiccbeérkezéskor, aztán a szalagok feladják. Feladják ezt a másfélórát, feladják ezt a másfél évtizedet. Feladják a tudat és becsvágy hajcsárkodásának való megfelelést. Mosolyogva szállni a levegőben, s remegve rettegni a földetérést. Minden mozdulatmorzsával meghazudtolni azt, hogy ember vagy. Egy emberidegen mozdulatsorral elhitetni, te hattyú vagy, te hópihe vagy, te pitypangként bukfencezel, mint a levegő hercege… Széthullasz, s ha kell, poraidból újra testesülsz. Na, mi vagyunk a legjobb főnix-hasonlat. Tényleg porainkból állunk össze napról napra, hétről hétre.

Még hallotta a tapsdübörgést. Agya visszhangozta. Micsoda siker! Virágcsokor-zuhatag. Kétszer kellett elhajolnia a vehemens elragadtatottsággal színpadra hajított csokrok elől… Letépte ruháját. Pucéran ült. Még jócskán zihált. Dűlt róla az izzadtság. Koponyaboltozatát Adrenalin-tenger nyaldosta. Cipőjét hagyta a végére. Sem vádliját, sem lábfejét nem érezte. Teltek a percek. Nem mozdult. Kénytelen mozgásviharát mindig akaratlan katatónia követte. Finoman remegett a kimerültségtől, akár ha többtucat cickány rettegné életét 1000 szívdobbanás/perc bizonytalansággal a bőre alatt. Aztán odanyúlt csűdjéhez. Lefagyott volna? Érzéketlenül meredezett a zenétlen űrbe. A cipőbe, fagyossága ellenére, beledagadt a lába. Mintha szurokkal rögzítették volna. Öt percig küzdött, míg levette szakmája kecsességének jelképeit. Ha lenne Szent Balerin, biztosan egy balett-topánnal ábrázolnák a freskókon, kódexekben. Őt ezzel sanyargatta szentté az élet-inkvizíció. Ahogy kicsúszott sarka e végtagsatuból, láthatta az összegyűlt vértócsát, vértavat, mely a lábbeli belsejében lötyögött. Négy ujjáról szakadt le a bőr körömtöveinél, minden vízhólyagja kilyukadva, bőrkeményedései felpuhultak. Lábfeje elráncosodott, szederjessé vált, mint a vízi hullák utolsó öltözete. A kezeletlen tyúkszemek és egyéb bütykök, a légiesség tartozékai, a könnyedség stigmái, némán és kérdően lesték, miközben kérlelhetetlenül pulzáltak. Annyi ereje sem maradt, hogy a csaphoz menjen. Ültő helyében öntötte ki vérét a „cipellőből”.

Itt motorozom - pályára állva - a világegyetem atomjaként, elektronjaként, korántsem egyként és oszthatatlanul. Motorozom az Ős Bumm és a Nagy Reccs közötti, fizikusok által is felfogható engedmény-óceánban, nevezzük térnek és időnek, s akkor ezek itt alánk gyújtanak a tudomány nevében. Kerengtetnek atomot, elektront, protont. Antianyagot akarnak, az isteni részecskét akarják, közben nyugtatnak, nem lesz baj. Pedig nem tapasztalták meg a dolgok végét, csak számsorokban és képletekben hisznek. Képleteiket pedig csak egyetlen helyen és dimenzió-összefüggésben ellenőriztek, a Földön, a sárteke viszonyai között. Most azonban Föld-fizika-idegen közeget teremtenek. Múltkor csillagász barátommal diskuráltunk. Ő is nyugtatott. Csak modellezés. Minden kicsiben, gyöngítve zajlik. Olyan ez, bicegő hasonlattal, mint a vakcina, gyöngített mivoltában gyógyítja a bajt. Tévhiteket, tudományos meg köznapi babonákat mulaszt. Nagyon meggyőző ember csillagász barátom. Lecsillapított be nem avatottaknak szánt, gyöngített okfejtésével. Szinte bizonyos, folyamatosan be van tépve. Az egész akkor kezdődhetett nála, mikor először az űrbe kémlelt. Azóta rásegített a flash-re, ahogy ők mondják. Minimum fű, maximum lyserg-sav, lehet, még ópiumot is pipál… A szemén látszik, hogy retteg az ismeretlentől, ami nap mint nap megkísérti. Az exploráló állatnak is felgyorsul a szívverése, megfeszülnek idegei, izmai, felfokozott állapotban érik az ismeretlen ingerek, a fel nem derített szoba, kamra. Mindig talál új szögleteket ez a rettegő szívű házi kedvenc, de lesz egy zug, ahová biztonsággal visszatérhet, ahol összegömbölyödhet, s ahol félálomban, ismerős illatok nyugtatójától bódulva fél éberen alhat. Élete javában az ismerősben merítkezik. Néha téved új helyiségek, új kertek árnyai közé. Határait illatával jelöli. Csillagászom azonban tudatosan hajhássza a végtelent, amitől tulajdonképp retteg. Az obszervatóriumból hazatérve összegömbölyödik ágyán, s nagy sokára - három altatóval - eloltja tudatát. Álmában is ködökben forgolódik. Csillagkoronával ül a Nobel-díjasok trónusa alatt, egy durván tákolt lócán. Élete javát az ismeretlenben merítkezve tölti. Pánikrohammal ébred, vagy finom remegésekkel, akár ha többtucat cickány rettegné életét 1000 szívdobbanás/perc bizonytalansággal a bőre alatt...

A folytatást a HITEL folyóirat augusztusi számában olvashatják...

Novák Valentin: Röhögünk

2010-01-13T19:18:00.005+01:00

Megjelent: Hitel, 2005

Kirándultunk. Pontosabban legurultunk a hegyről. Zó ezerrel, mert neki sportkocsija van. Úgy tép, mint egy állat. A kesztyűje szarrá ment, mire leért a sorompóig. Az én gépem ócska csotrogány, az első százon kiborultam, mikor megkóstoltam egy kátyút. Röhögtem. A nevelők is. Mit tehetnénk? Röhögünk. Ez egy ilyen élet! Nyugodtan röhöghetünk, rosszabb már nem lehet. Gyusz is mindent megúsz. Múltkor nekifutott egy egri lejtőnek. Zuhant vagy öt métert, hiszen szakadéknak bizonyult a lejtő, aztán röhögve visszaszaladt az úton. Nem normális! A nevtanok röhögtek. Gyusz röhögött. A többiek röhögtek. Gyusznak, annak idején, leégett mindkét keze, mikor a fán belemarkolt a magasfeszültségbe, s rövidre zárta önmagát. Azóta viccet csinál a műkezéből. Ha biciklizik, a kormányon hagyja, vagy kiteszi az ablakba, mindenki elszörnyülködhessen. Ezt is röhögve meséli. Azóta kíméli az Isten, mert minden hülyeségét túléli. Ezen a túrán is rosszul vette a kanyart. A szederbokrok aljáról kiabált, húzzuk ki. Röhögött, mikor végre kikecmergett a tropára ment bringával. Csak egy karcolás volt a szeme fölött. Biztos Isten is úgy gondolkodik, minek szívassa tovább, neki már mindegy, az élete el van cseszve. De nem erről akartam mesélni…

Szomorkás délután volt. A nap bilincsbe verve támolygott a felhők között. Kisubul ötéves lehetett akkoriban. A kertben mászkált. Vödrében homokot szállított egy nagyszabású vállalkozáshoz. Várat kellett építeni a betolakodó hangyák ellenében. A papája mindig azt mondta: a hangyák büntiben lévő emberek. Rosszak voltak, ezért parányivá, jelentéktelenné, eltaposhatóvá varázsolta őket a Jóisten. De meghagyta nekik azt az örömet, hogy gürizhessenek valami kézzel avagy ízelt lábbal foghatatlan-érinthetetlen célért. Látszólag a királynőért, a királynő petéiért. Aztán egy érzékeiken túli távlatért: a boly továbbéléséért, a hangyák tökéletesedéséért, aminek semmi, de semmi értelme. Mert minek az erdőbe tökéletesebb hangya, mikor a világ egyszer úgyis összeroskad. Persze ezt nem tudhatta a dolgozó vagy a katona, de maga a legszentebb várbéli lény, a királynő sem. Ezt már Kisubul sem tudta, csak annyit tudott, hogy a hangyák büntiben vannak. Ennek megfelelően büntette őket. Hogy büntibb legyen a bünti. Az egész vödörnyi homokot a hangyákra borította. Azt hitte, ezzel mindennek vége. Összeomlott a hangya-világegyetem, ő a Dolgok Bevégzője (ezeket persze már megint nem hitte!), s lepergetheti tenyeréről az idegesítően odaragadt szilíciummorzsalékot, mint aki jól végezte dolgát. Lapátjával elpaskolgatta a buckát, keményebb kérget vonva a rovarok fölé. Nem sejtette, a hangyák tulajdonképp boldogok és röhögnek odalenn, mert végre úgy élhetnek, ahogy szeretnek. Rejtve… Délután a nap felhőhabok közé merült. Mikor Kisubul fölegyenesedett volna, furcsa fájdalom tépte meg inait. Talán ráborult egy vödörnyi homok az égből… Mindenesetre nem lett boldog ettől. Állt a homokozóban, és keservesen sírt. Mikor lépni próbált, felvisított fájdalmában, s a homokba huppant. Térdre. Beletenyerelt az imént elegyengetett kupacba. Azonnal megmászták a méltatlankodva előbújt hangyák. A bátrabbak bele is martak finom húsába. A vérmes katonák fejüket tekergetve rágták a fiú kezét, hogy savval kezdjék ki a rózsás bőrt. Moccanni sem tudott. Zokogva nézte, miképp emésztik a dühös, elvarázsolt lovagok. Könnyeibe ragadt egy-egy potrohos vitéz. Negyedóra telhetett el, mikorra észrevették. Apja ölben vitte be a házba, ahol bátyja épp a kocsijából mászott át az ágyra. Őt már rágni kezdte a halál…

Fél éve eszmélt, tehetsége van a festéshez. Kezével ugyan tudott fogni, például a sakkbábukat némi bűvészkedéssel, szögletes mozdulatokkal odább tolta a szabályoknak megfelelően, rövidebb szövegeket is képes volt leírni, de percek alatt elfáradt az erőfeszítéstől. Mit tehetett? Szájjal kezdett pingálni. Csak pingálásnak nevezte. Gimiben furcsállta a művészetekkel foglalkozó tárgyakat. Nem nagyon érdekelte se az irodalom, se a rajz. Fölösleges nyűgnek tartotta mindkettőt. A matek meg a logika vonzotta. Mintha ezekkel kikockázhatta volna a kocsiba vezető útját, ami ellentmond az emberi logikának, ellenben sokkal több benne a misztikum, az emberfeletti döntés. Ez pedig képletekkel fel nem fogható. Mindegy. Sokszor sóhajtozott: mit nekem Hölderlin vagy Gogol, Csáth vagy Juhász Gyula, mikor nagyobb nyomorok is vannak az írók elborulásánál. Itt vagyunk mi, akik soha, semmi nyomot nem hagyunk, és nyomorultul tűnünk el a földről. Azok legalább tettek valamit, nyugodtan megkattanhattak. Logikus. Isten adott és elvett. Tőlünk csak elvesz. Miért? Mikor ez a bűvös miért, amin egész logikácskája bukfencet vetett, elhangzott, mindig messze tekintett. Pedig tulajdonképp a szemembe nézett. Tudtam is én a választ? Engem egy tantárgy sem érdekelt. A filozófiai órákon – állítólag – néha megcsillant az elmém, ahogy tanaram fogalmazott (ennek ellenére elmecsillogásaimat ketteskékkel jutalmazta), ám rendszerekben soha nem gondolkodtam. Mikor Kisubul nagy festő lett, már kiállították, azóta mélyültem magamba, nehogy lemaradjak… Egy sikeres vagy műveltebb barát hatalmas húzóerő. Akkoriban, a logikabucskáztató miértek idején, sokkal inkább lekötöttek a szexlapok. Több kötegnyi volt nálam. Azzal bizniszeltem. Tudtam az összes csaj meg skac vonzódását. Tudtam, ki izgul a másik nemre, pontosabban ki izgulna a másik nemre, ki gerjed, ki gerjedne a saját térfelére. Ennek megfelelően árultam a lapokat, őriztem, s adtam tovább a titkokat, melyek nem is voltak akkora titkok, ha megosztották velem, akiről tudván tudható: nem egy bizalmi ember a bizalmi állásban. „Némi identitás” dolgában nekem is zavaraim voltak. Hol a gay-magazinok izmos pasijaira matyiztam, hol a pucérra vetkőzött fitnesskirálynők izgattak föl a végletekig. Lényeg az izom volt. Egy nyolclábút az izom ingerli pattanásig. Ja, nem sejtik, mi a nyolclábú. Egy magamfajta rovarnak van két természetes kinövése, amit úgy vonszol, mint esküvői uszályt az ara, s két botja, három-három lábbal. Valami stabilitásérzetünk hadd maradjon az alólunk kirántott földön. Mire ezt a naplót papírra verítékezem, már elég irodalmi a stílusom, még gondolatok is meglepnek. Ezen aztán annyira meglepődünk, mármint én meg a gondolatok, hogy kölcsönösen faképnél hagyjuk egymást. A tollamról meg egy pacatócsa ázik az árkusra. Milyen szépen mondtam ezt is… De korántsem annyira, mint ahogy Kisubul festett… Bridzs volt az első, akit lerajzolt Kisubul. Bridzset furcsa szerzetnek tervezte a Főépítész, aki selejtet is álmodik. Százhúsz kiló, száznegyven centi, állami gondozott cigánylány, aki valamelyest járóképes, de valami ősbánat annyira kikezdte a lelkét, zabálásba fojtotta „legkisebbségi” létét. Egyszer két hét alatt „elmekdonalcozott” százezer forintot, amit vadiúj számítógépéért kapott. Abban az időben sokat vitáztunk Kisubullal a másságról. Napokig sértődötten kerültük a másikat. Mert zsidó vagyok, ő meg nem, s ez elég jogalapnak számított, hogy egymást csepüljük. Pedig másságunk fundamentuma közös: nyomoroncok lettünk mindketten. Mindig azzal jött, ha nem születek rokinak, biztos bankár lennék, aki zsebre vágja a világot. Erre így replikáztam: nem lettem bankár, s lehet, inkább elevenen elégnék, minthogy így éljem le az életem. Persze ezt csak akkor mondtam, ha rám tört a depresszió. Az életfogytosok is nyilatkoznak ilyet: Inkább kötél, mint négy fal között rohadni! Az interjú végén azért odasúgják a riporternek: Mindent leírhat, csak ezt az egyet nem, mert még megszavazzák, ha már mi is azt akarjuk… Szóval jómagam sokszor leelőítéleteseztem Kisubult, hű de szép szó, ő lebuzizott, mert egyszer megtalálta a gay-újságjaimat, aztán lenáciztam, ő gettószökevényezett… De azért szerettük egymást, hiszen mindketten mások voltunk. Teljesen mások, mint a mások, azok a mások, akikkel tele minden híradás. Csak mi tudtuk, hogy a másság az más. A másság nem jogalap. A másság állapot. Nem túl jó. Viszont lehet röhögni is rajta…

Nem tudom, hogy fért rá Bridzs a félfamentes rajzlapra, de a végén széle is maradt a papírnak. „Nagy művész vagy, Kisubul” – dicsértem amúgy is sértődött barátom. „Aki egy ekkora múzsát rárak egy ilyen kicsi felületre, az nagy művész…” Naiv megjegyzésemet gúnyolódásnak vette, s rásértődött a sértődöttségre. El sem mondom, miknek titulált. Igaz, osztottam én is. Az első kiállításán békültünk ki. Addigra már több képet pingált. Főleg tropára tört Meyrákról, akkumulátor-temetőkről, hová deformált csontok is kitétettek. Szürrealistává lett, ha jól értettem. Csonkolt kezű szeretők a strandon, amely egy elektromos batár ülésén terült el… Sivatagi homokfúvások takarta Velorexek, botok, nyomorultak… Vitustáncot járó, összekapaszkodott féllábúak. Lespórolt ujjakkal megáldott zenészek groteszk koncertje, és sorolhatnám a magamfajta, egyszerű figuráknak nehezen befogadható élményeket, témákat. Sikere bőven túlnőtt az intézet hospitális falain… Sikere kiburjánzott a képtárakba, a művészvilágba eresztett léggyökereket, sőt akadt középiskola, ahol művészettörténet-tétellé avanzsált az érettségin. Pedig akkor még jelen időnek számított… Tisztelői gyakorta zarándokoltak el az intézetbe. Ilyenkor a cikornyás arabszobában fogadta a látogatókat. A vitrines szekrényekre ragasztott kartonokra applikálta képeit. És szerényen mosolygott, mikor arról kérdezték: honnan… Csak mosolygott… Honnan? Biztos lelkiismeret-furdalásos az Isten, hiszen van miből törlesztenie… De ezt nem mondta. Akkoriban már unta a szövegelést. Mindent lefestett, miről órákig lehetne csevegni. Nem sértett meg senkit, s ha már elege volt a tömjénezésből, a barom kérdésekből, azt hazudta, nagyon elfáradt, inkább visszavonul, nehogy rohama legyen. Könnyes megilletődöttséggel engedték útjára rajongói…

Szomorkás délután volt. A nap bilincsbe verve támolygott a felhők között. Kisubul betöltötte a tizenkilencet. A téli fellegek hasukat dörzsölgették a fejünkhöz, amitől már délelőtt megderesedtünk. Kitettünk magunkért. Baráti tűzszünetet kötöttünk. Ő nem zsidózott, én nem náciztam. Békésen iddogáltunk a Pántlikában. Stílszerűen felpántlikáztuk ezt a napot néhány pálinkával s öblítő rundóval. Kisubul akkor kezdett lerészegedni, mikor hirtelen átmenettel egy értelmes beszélgetést zaklatott töredékekkel tett élvezhetetlenné. Épp arról diskuráltunk, hogy hol kellene egy téli tárlaton bemutatkoznia, mikor a hangyákkal hozakodott elő. „Hangyák vagyunk magunk is, s bárhogy küzdünk, törtetünk, hangyák maradunk. Jelentéktelen dolgokért lelkesedő, semmilyen célokat hajkurászó pontok a végtelen vibrálásban. Valójában semmi értelme a tetteknek, s a legjobb, ha az ember életre tisztulásától, azaz önálló akarata első megnyilvánulásától halála pillanatáig csak sodródik. Az akarat egyedül a sodródás állapotának fenntartására fordítható, mert minden más akarati kísérlet eredménytelen, tehát reménytelen…” Még ásításom sem törte meg lendületét. Lehúzott egy újabb felest, nyelt rá egy korty sört, és… „A hangyák akaratnélküliségükkel is fenntartják a fajt, márpedig egy fajtól több el sem várható. Az akarat a széthúzás alapja, s a faj ellenében hat. Ahol felüti fejét az egyén akarata, pusztulásra ítéltetett a faj. Tekints az emberiségre! Nekünk rokkantaknak kötelességünk ezt bebizonyítanunk az önbizalomterhes emberegyedeknek…” E szavaknál véletlenül leverte a poharát, s a méltatlankodó, lusta pincérnő akaratos szavai megakadályoztak minden párbeszédet. Kirúgott minket, s megfenyegetett, beköp a nevelőknél, ha még egyszer ennyire becsókolunk. „Hülye szipirtyó, hangyavelejű némber!” Kiabálta magából kikelten Kisubul. „Belefestem egy Meyrába, s majd meglátja, bekövetkezik, amit ecsetemmel jósolok!!!” „Agyadra ment a sörrel spékelt siker…” Próbáltam csitítani. Nyomban visszatért a régi kerékvágásba: Mit ugatsz, te, kis buzi?! Jobbnak láttam, ha a születésnapján nem replikázok. Csöndben botorkáltam mellette mind a nyolc lábammal, s azon járattam az eszem, mi még akarat nélküli hangyának is rosszak lennénk…

Másnap már kora délután megérkeztek az Ubul-szülők. Mindkét fiukat hazaviszik a hosszú hétvégére. A furgon bekanyarodott a Tisza-villa parkjába, s a gesztenyefa recsegő avarján állt meg. A rozsdás levelek lejárt lemezként csikorogtak, sercegtek. Ubul és Kisubul egymás után gördült le a rámpán. Az egyik nevelő hatalmas rajzlaptartóban hozta Kisubul munkáit, amit be akarnak mutatni otthon, a községi művelődési házban. Nem beszéltünk este óta. Kisubul nem tudta, fogadalmat tettem, lemondok minden szexuális élvezetről, s titokban elégettem az összes pornólapomat a kert hátsó fertályában. Majdnem az összest… Erősen szuggeráltam Kisubult, hátha megfordul, s legalább odaint vagy odabiccent marakodótársa felé, de konokul elfordította fejét. Még szüleitől is ódzkodott mozdulataiban. Minden közeledést hárított. „Hülye mártír, pozőr faszkalap…” – gondoltam. Magam sem forszíroztam az elköszönést, jövő héten úgyis folytatódik minden elölről… Először Kisubul görrent be a mobil rámpán az autó hatalmas béltraktusába, utána bátyja, aki az utóbbi időben egyre rosszabbul volt. Aludni sem lehetett tőle, mert bár teljesen magatehetetlenné facsarta a disztrófia, mindenáron forgolódni akart az ágyban. Addig nyöszörgött, míg vagy egy mozgásképesebb szobatárs vagy az ügyeletes ápoló segített neki. De mindenkinek vészesen fogyott a türelme. Apja behúzta a furgonajtót, s elviharzottak. A gesztenyelevelek nyugtalanul billegtek az udvar homokján, mint parányi halászhajók a tajtékos tengeren, de rövidesen ez a nyugtalanság is elült. A villa szinte teljesen kiürült délutánra. Csöndes sóhaj volt a társalgó. Bementem az arabszobába a könyveimért, mert úgy gondoltam, ha itt felejtettek három napra, s úgyis változóban vagyok, legjobb, ha tanulok, hisz biológiából és matekból is gyatrán álltam így, a gimi utolsó félévében… Közben eszembe jutott, a hét teljesen szomorúan telt. Nem is röhögtünk egy jóízűt sem. Pedig a legvidámabb barakknak mondanak minket is, akik csak felületesen ismernek. Rosszullétek, szerelmi csalódások sokkolták a társaságot, persze, vizsgázni is kellett, s egy zabszem sem fért meg legtöbbünk seggében… Kisubul melankolikussá lett mióta fest. Biztos valaki súgott neki – egy festő ne legyen önfeledt… Régen mennyit ugrattuk egymást. Mióta fontossá vált, mióta karrierről kezdett beszélni, mióta feladta az általa dicsőített, öntudatlan hangyalétet, nevetni is elfelejtett… A teremben ott gömbölyödött Bridzs. Hová is mehetne? Az ő anyja a gyorsbüfé, apja a közért csemegepultja. Most is evett. Boldogan teregette ki szendvicseit az egyenzacskóra, mely alól kilátszott Kisubul rajza, amire épphogy, de ráfért Bridzs, teljes valójában. Nem zavartam. Az evés extázisában talán észre sem vett. Az extázisból nem a valóságra szokott riadni, hanem álomba zuhan. Főleg, ha jól belakott, és unalmas irodalomórákon ücsörög az első padban. Ilyenkor gőzgépként hortyog. Aztán a csittegésekre bocsánatkérőleg fölriad… És röhög az osztály… A tanár is elnézően mosolyog. Olyan „nincs senkije, csak az álmai” mosoly ez. De Bridzsnek nem bántó, mert annyira naiv, hogy a bántást ugyanúgy nem veszi észre, mint pénze apadását. Az asztalunkig zörögtem botjaimmal, ahol Kisubullal pallérozódunk, meg amőbázunk, ha már nagyon elegünk van a közoktatásból, s nagy lendülettel rázuhantam a székemre. Botjaim jobbra, balra eldőltek. A könyvkupacból előtúrtam – persze legalul pimaszkodtak – az említett két tantárgy bibliáit. Közben kezembe került a pornólap, amit felmentettem az azonnali máglyahalál alól, gondolva a hosszú és ingerszegény hétvégére. Mikor távoztam volna, s kétfelé hullt botjaim után kepeszkedtem, a tolltartóm mellett találtam egy borítékot. Miniatűr rajz díszítette. Kisubul összetéveszthetetlen kézvonásai. Mi a fene ez? Úgy gondoltam, fönn az ágyon bontom ki. Intimebb dolgok lehetnek benne, minthogy a csámcsogásból, nyelésből, szuszogásból álló örömszimfónia megfelelő kíséret volna hozzá. Fölfelé indulva összefutottam a másik állandó bentlakóval, Lámával, aki a kaszinóból érkezett jól megtollasodva. Már várta puha „pamlaga”, amit kivételesen elhagyott, hisz rátört a rulettfüggés, egyetlen boldogsága, amiért az ágyát, mi több, az intézet falait is képes órákra elhanyagolni. Váltottunk egy-két felszínes mondatot. Megígértem, este lejövök a sakkedzésre. Ez minden pénteki szórakozásunk Kisubullal. Aztán el a lift felé… Hasra az ágyban… Először a megmaradt pornólapra sandítottam, lévén, igencsak bizsergett az ágyékom, de legyőztem egyszerű-magamat, s Kisubul üzenetét téptem föl…
Nagy hó esett a felhők kéjesen pöffedő hasából. Egész délután rendületlenül szitált, akárha egy műanyag szita lyukain hullana a finom, mindent megülő, mindenhová beférkőző homok. A konok kitartás meghozta az eredményét. A furgon többször elakadt a hazafelé úton. Ám mindannyiszor kiküzdötte magát az átfújások, hóbuckák, jégbordák csapdáiból, s meleg, mozgó kuckóként tört a célnak. Csak a töltésen kellett végighaladnia. A töltés végén ott szerénykedtek a falu épületei. A sárgás fényű utcalámpák kísérteties fénybe vonták a település szélét. Hófüggöny borult a láthatárral, mint fátyol egy aggszűz könnypárás szemére… A furgon fölnyögdécselt a töltés tetejére. Nyugatról bősz szélöklelések taszajtgatták…

Szia Fric!
Azt hiszem, bekövetkezik lassan, ami egy megtévedt, öntudatra ébredt hangya életében a legnagyobb dolog, agyonnyomja a teher, amit cipel. Kérlek, gondozd, amit az ember-hangyák éléstárába küzdöttem, mindazt a lomot, ami lelkemből felszínre tört. Azt a tudást, hogy tilos másnak lenni, mert csak tilalomfa lehetsz egy megvakult, elvakult árral szemben. Rám tenyerelt a világ, ha tetszik Isten, s elveszek e nagy nyomás alatt. Mindössze annyit ért el, kisajtolta belőlem a megmaradt, jobb részt – képek formájában. Gondolatsav formájában, ami ráborul a képeket nézők felhős tudatára, s ott örök hieroglifákat váj a szürkeállományba… És kikezdi a gondolkodásukat… Rájönnek, jobb lesz, ha visszaállnak a sorba, a főmederbe, mely az emberiség nevű hangyaboly építőinek alázatútja, hogy az egész hasznos részei legyenek, szemlélődő, de nem gondolkodó sodródók…

A szélátfújás tükörsimára csiszolta a havas jeget. A furgon bizonytalanul tolt fakutyaként csusszant a szűk utacska szélei között. Alant ötméteres mélység, nád, susnya, ahogy arrafelé mondják. Kisubul aludt. Bátyja csöndesen könnyezett, miközben magatehetetlen törzse előredőlve, lábával hegyesszöget bezárva, meg-megrándult. Már nem mert szólni az apjának, hisz legalább ötször megálltak miatta, hogy kiegyenesítsék az izomtámasz nélküli, „megtört” gerincet. A furgon reflektorai reménytelenül hasogatták a hódrapériát. Hirtelen fene öklelés dobta meg a furgont. Az apa ellentartott a kormánnyal, de hasztalan, minél jobban tekert a szél ellenében, annál megállíthatatlanabbul csúszott a semmibe. Kisubul aludt. Bátyja könnyezett, s azon volt, elcsavarja a fejét az ablak felé, de mindhiába. Az apa elkeseredetten káromkodott. Aztán…

Mert az ember sem több a hangyánál. Erre épp a mi sorsunk bizonyíték. Ne akarjunk többek lenni a kozmosz jelentéktelen porszeménél… Tudod mit? Más feladatot kapsz. Ne gondozd a képeket, inkább égesd el őket, mert kizökkentik a jó úton haladókat… Égesd el mind! Semmi szükség tudatébresztésre. Az emberiség maga egy tudat, agy, ha úgy tetszik, amiben az egyén egy neuron legfeljebb. Mi csak továbbítunk, nem alakítunk. Nevetséges áltatás azt hazudni, hogy kiemelkedtünk az állatvilág öntudatlanságából… Most vagyunk benne igazán, mikor az ellenkezőjéről papolunk… Ennyi… Szia Fric! Örültem, hogy a barátod lehettem. Tudom, nem vagy buzi. Bocsáss meg! Nagyon kedveltelek…
Kisubul

Megzavarodva mentem sakkozni. A végjátékot gyakoroltuk jóindulatú tanárunkkal. Sokadik nekigyürkőzésre sem tudtunk rájönni a megoldásra. Nehéz feladványokat hozott az öreg. Láma még kapizsgált valamit, de én koncentrálni sem voltam képes. Kisubul ákombákomai szaggatták a fejem. Egy egyszerű gyaloglépés néha meghaladja a fantáziát. Ráadásul valami furcsa dolog történt. A király kétszer is feldőlt, mintha erős szélfúvás sodorná el. Kikerekedett szemmel néztünk egymásra. Aztán elütöttük valami marháskodással e túlvilági legyintést. – Biztos Botvinik kísértete… – tódította nevetve falábú mesterünk. – Nem bírja a mai töketlenkedésteket… Röhögtünk, ha kissé fásultan is…

Egy árny kapaszkodott vissza a töltésre. Odalenn oldalára dőlt, horpadt vaskaszni. Szabadon futó kereke még pörög. Benne két test. Köröttük csupafém vázak, keretek. Hideg, gyilkos szorítás. A nagyobb korpusz összecsavarodva, könnyezve nyögdécsel. A kisebbik nyaka ott szakadt a két kocsi karfája között. Szájából egyenletesen szivárog a vér…

Lehettünk vagy százan a falusi temetőben. Az intézetből négyen utaztunk le: Döni, Ungcsi, én, meg a kissé pityókos igazgató. Hárman szobatársai voltunk Kisubulnak. Persze Nagyubul is eljött, miután összefércelték, drótozták, gyógytornálták a kórházban. A sír szélénél állt a kocsija. Mi vele szemben sorakoztunk. Döni és Ungcsi a Meyrákban. Nekem hoztak egy lócát. Az igi mögöttünk dülöngélt, s árasztotta nyakunkba a cefreszagot. Néha, imbolygása közepette, stabil pontot talált satnya vállainkon. A pap szomorú beszédet mondott, a kántor Istennek csikorogta dalait. A búcsúzó hangyanép ámenei pecsétekként döndültek. Nagyubul hegyesszögben előredőlt. Bepárásodott szemüvegével úgy festett, mint egy szomorú ufó. Széltől kusza hajára egyenletesen hullott a hó. Kis fehér sipka kerekedett rajta, csipkés, akár egy ünnepi sábeszdekli. A lapátolás előtt volt egy feladatom. Játékvödörnyi hamut öntöttem a koporsóra. A fekete pernye megmintázta a tölgyfára rátelepedő havat. A mélyben – vibráló szememnek legalábbis úgy tűnt – apró hangyakatonák kezdtek rohangászni, és testükkel óvón fedték a koporsó felszínét. Csattogtak a göröngyök. Ubulmama elájult. Bele a hóba. Döni és Ungcsi elröhögte magát. Vinnyogtak az úgy-ahogy visszanyelt gurguláktól. Tulajdonképp be voltak tépve, csak eddig jól tartották magukat. A gyásznép megvetően bámult ránk. Az igi vállainkat veregette, induljunk, szégyenletes ez a viselkedés…

Két héttel a temetés után odagördült hozzám Bridzs:
– Ajánlok egy jó bizniszt! Megint szar volt a táp, a húst meg ellopta a konyhás. Maradt egy képe a Kisubulnak, tudod, ami engem ábrázol… (Itt ásított egyet.) Eladnám neked, te voltál a legjobb barátja. Kaptál már nyugdíjat?
– Utalták. Mennyit kérsz?
– Két pizza ára. Oké? Tenger gyümölcseis…
– Sima sajtos…
– Ne már, tök éhes vagyok! A sajttól még kajásabb szoktam lenni!
– Sajtos!
– Na, jó!
– Itt van ezerhárom!
– Ezerötbe kerül.
– Fene a beledet… – röhögtem, s megtoldottam a pénzt két százassal.

Bridzs úgy gördült ki az ajtón, mint egy győztes hadvezér, mint egy szagot kapott dolgozó, ami a tetem felé lódul. A hamburgerfoltos képet a rajzzal díszített boríték mellé tettem egy dossziéba. Jól megfért abban Bridzs mindent betöltő, félfamentes mása és egy koporsóforma elektromos kocsi, amelynek kereszt volt a dzsojsztikje…

Novák Valentin: A lélekző csomó

2010-01-13T19:08:00.004+01:00

Megjelent: Az év novellái 2007 [Árgus, 2006]

Hogy mi nem voltam eddig? Artista, badibilder, kubikos… He-he! Mióta összecsomózott az isteni akarat, még a mátrix-lét legjavában, sőt, mikor génjeim sodorták az EZT NEKED Company szövőszékén, azóta determinált borsószemnyi és kicsinyes valóságom. Nézze meg a végtagjaim! Egy szétnyomott kaszáspók nyúlványai nagyobb egyetértésben vonaglanak, mint kezem-lábam. A Mindenható elkent az élet vásznán, akár valamely minimál-artos produkciót a művészi szándékolatlanság. Ideböffentett a felületre, idekent engem hanyag eleganciával, nemtörődömséggel – teremtve árvának, s adva egy huszadrangú címet hozzám: Láz Ottó. Az Állami Gondviseldében, ahol félrenevelők és eltévelyítők szorgoskodtak, hasonszőrű társaimnak tanári petrencék szabtak identitást. A mozgássérült- és lelencstátusz mellé felvehették a rózsaszín buziplecsnit a gyöngébbek vagy a hajlamosíthatók… Az életpályát egyengető tanerők azért nem nyúltak a testemhez, mert nem tudhatták, hol kezdődöm, hol végződöm. Egy biztos pontom volt – a fejem, amiből kíméletlenül és kiapadhatatlanul áradt a tiltakozás. A sors és az „ártatlan” tapizások miatti. Ám ez a szó- és szitoközön valójában a méltóságteljesen felelőtlen és vak Isten hasaalját célozta…

Életem első harmada, tizennégy esztendőig, e helyt folydogált. Egyetlen vigaszom a tanulás lehetett, amit viszont untam. Deja vu érzésem támadt az új tananyagok kezdetén. Mindenkit lepipáltam. Formázásban, agyaggyúrásban meg oly kimagasló tehetségnek számítottam a sok terápiás művészke között, hogy a tanár ösztökélt, ha lett volna ösztökéje, azzal, menjek tovább a Kisképzőre. Ennek két akadályát láttam: magamat. Közlekedésképtelenségem és egyre halványuló fizikumom házi őrizetre ítélt. Úgyhogy letettem az efféle ábrándokról. Maradt a verbális pályák távlata: tanár, ügyvéd, mittudomén… Ezeknek is két akadálya volt: én. Tekintélymentes kinézetem és csapongó gondolkodásom, beszédem. Lehettem volna tudós, de a kitartás, az egy-dologra koncentrálás idegesít. Tíz könyvet olvasok párhuzamosan… Mihez fogjak? Fizikai előrenyomulás… Ez az! Egyszer a hétvégi kimenőn, már a ligeti otthonban történt, gimnazistaként, eltekergőztem a legközelebbi pályaudvarig. Tartott három óra hosszat, lévén kocsim kerekét hajtva juthattam előre… A kezeimet meg látta… Mikor odaértem, nyomban jelentkeztem rakodónak. Most min csodálkozik? Igen, trógernek! Először szépen kértek, ne vicceljek, aztán borogatást ajánlottak, utána a jó büdös francba küldtek, amint az akkor egyáltalán nem divatos diszkrimináció varázsszót és szinonimáit (hogy ők is értsék!) emlegettem. Utóbb meg, midőn előkaptam megélezett, porcot is vágó menzakésem, amivel erőtlenül hadonásztam, rám hívták a rendőrt, aki visszakísért az intézetbe. Hogy mire volt jó ez a hűhó, ez a kivagyiskodás? Bebizonyítsam magamnak tapasztalati úton, az alja munkára sem vagyok alkalmas…

Mit tehetek? Kolduljak? Ezt akkoriban nem szívelték, nem propagálták, mint most… Mi több, elveim szerint előbb loptam volna, minthogy tett nélkül legyen enyém valami. Ebben a felfogásomban nemcsak a többi nyomoréktól, de kivált az egészségesektől különböztem… A beszédes koldus, Párizst járt ismerőseim mesélték, gyakorta hoppon marad. Nehéz megható, igaznak tűnő szöveget hazudni-rögtönözni. A lenyomott horror-dumát nem bírják a járókelők, a dajkameséktől röhögő görcsöt kapnak az utasok, a valóság meg unalmas. Így a színjeles érettségi után, átvéve sodrából számtalanszor kihozott, vaskalpagos igazgatóm kezéből a bizonyítványt, várt rám az édes semmittevés. A hobbilét. Néhány évente újabb és újabb hobbikat találtam szánalmas testem feledtetésére…

A nemi élet nem lett hobbimmá… Tizenkilenc körül jártam, mikor összevakartam egy barátnőt, aki ott mankózott mellettem a liget százados fái alá rejtett randevúkon, de csóknál közelebb nem jutottunk. Szerelmes persze nem voltam. Két emberi érzéssel vértezett föl a Lord: irigységgel és önutálattal, amit már majdnem önsajnálatként, már majdnem önszeretetként lehetett fölfogni. Szóval őt zavarta a testemben és főleg a fejemben uralkodó káosz, engem meg „épphogynem” tökéletessége irritált. Ő kereste az Istent, én menekültem előle, ott tagadtam, ahol lehet, elsősorban mindennapi káromlásaimban. Amint rájött, tulajdonképp ez volt érzelmeinek mozgatórugója, képtelen megtéríteni, sőt, antikrisztusi megnyilatkozásaim őt is megingatják, faképnél hagyott, s tovabicegett a neki szánt ösvényen. Maradt a néhanapi maszturbáció. De nem esett jól. Csak összekoszoltam magam, magom rám száradt, s ondószagú lettem. A mosdás kínos, hosszú előkészületeket igénylő kivégzésként szerepelt heti kötelességeim közepette. Amikor grafikus haverom aktokat készített rólam, végre kicsikarjon valami elismerésfélécskét a gőgös csendéletfestő és absztraktmázoló szakmától (magam egyszerre voltam a félresikerültség csendélete és absztrakciója!), ahogy ott pózoltam ágyon és kocsiban, a sakk-kockás konyhakövezet egy gyékényszigetén tekergődzve, mint kígyóbűvölő összekuszálódó majd kiegyenesedő hüllője, vagy a fürdőkád zománc-sivárságában egy zuhanyrózsával dideregve, néha fölállt a farkam. Talán a kiszolgáltatottság kéje miatt. Nyomorult testben burjánoznak hisz a legnyomorultabb vágyak. Megkértem piktorom, aki szint’ bóca volt, s köztudottan homokos, segítsen kínjaimon… A harmadik alkalom után elmaradt, így adva föl a karriert… A képeit is itt hagyta… Nézze! Bizarr, nem?! Szóval buzinak sem vagyok elég jó! Egy rokkant „más” is undorodhat tőlem! Pedig a testiség ezen vállfajában fölsejlett valami halvány élvezeti érték, vélhetőleg a tilosba tévedés öröme. Szex nélkül is van élet! – tódítottam. Hol is találnék egy olyan figurát, legyen nő avagy férfi akár, aki háromszor is megérinti a testem, főleg ezt a szegletét! – toldottam meg lemondás-filozófiám. Pedig farkam tökéletes anatómiájú, de az összkép elrontja a hatást. Én is inkább nézegettem csinos arcú, jó alakú, mint a náluk is csinosabb roki csajokat, mikor még érdekelt a téma. A szexből tehát hamar „kinőttem”, pont addigra, mikorra a normálisok beleszédülnek a vermébe… Istennek más tervei voltak velem, a lázadozó görccsel...

Az idő tájt eljárogattam egy keresztényszerű szervezetbe, egy olyanba, mely mézesmázos köszönettel teszi zsebre adónk egy százalékát. Talán az exnő késleltetett hatására, talán az ördög motoszkálására, vagy talán a nyomorultan is mindent kipróbálni késztetésére. Csak a kereszt tény náluk, jól el tudnak bújni mögé… Egyrészt lerítt róluk az álszentség. Fajankó ábrázatukat legszívesebben ikonosztázokra festették volna. Világmegváltó szenvelgésükben Istent nem a szeretet felől, hanem a bűnök bocsánatládájaként értelmezték. Hinni azért, legyen, ki megbocsásson… Cinikus, nem? Modern búcsúcédula-elv – a’la carte farizeus mosolykrémmel leöntve. Az sem tetszett nekik, mikor ez ügyben ellenérzéseimet fejeztem ki, hát még, mikor az isteni bűn felől faggatództam. Sátán, távozz-t harsogott mű-bigott szájuk, mert vitaképtelenek voltak. Eldöntött sajátigazságuk mellől gondosan kigyomláltak minden kételygyomot. Egy valódi pap legalább dogmatudományokkal felvértezett, de ezek tíz rosszul citált Biblia-idézettel gyalázták az urat, amit térítésnek meg szabadításnak neveztek egyébként. Tulajdonképp nem is akartam mást kérdezni – Isten, ha már tapasztalta Krisztus, létbe vetett önrésze által a földi teremtmények korlátolt, gyalázatos mivoltát, nem bűnös-e abban, hogy kétezer éve tovább tűri tökéletlen teremtése vadhajtásait? Háborúk, nyomorultak, pedofilok… Vagy csak egyszerűen mazochista? Érti, nemde? Kérdésfeltevésem – szerintük – annyira orv volt, annyira tőrszúrásszerű, hogy az „apage”-t harsogóknak „agape”-t kiáltottam, persze nem meggyőződésből, csak pózból, és úgy gördültem ki az imaháznak kinevezett sufniból, mint mikor diadalittas császár parádézik ünnepi szekerén… Istennel, pontosabban egy rakás eltévelyedettel történt találkozásom így esett…

Istenből azonban egyenesen következik a politika. Az istentagadásból pedig az irányultság. A pártocska, amely felkarolt, mint „nyomorultat”, aki ugyanolyan, akár ők, csak kicsit nem egészen, aprócskát egyéb, de épp azért érdekes, mert csöppet kilóg, de benne van, s így kiváltképp érdemes arra, hogy zászlóra hímezzék, magyarán a pártocska, amelynek az öndefiníciója is téves, hamar kihozott a sodromból. Míg Isten igéi, főleg, ha félremekegték őket, leperegtek szánalmas szerpentin-valómról, addig a politikusi kijelentések receptoraim felszínét sem érhették el. Vad ateizmusom tetszett nekik. Hát még istenkáromlásaim, s kirohanásaim a papság ellenében. Szócsövet akartak hajtogatni belőlem, szócsövet, mely azt hajtogatja – nekünk mindent lehet… Mikor ez az egyetlen, de ezer köpenyegbe csavart lózung magamutogatva, magakelletve, ember-kábítva megállt előttem, mint a Jelenések könyvebeli fenevad, hogy imádjam isten helyett, tegyem magamévá, úgy istenítsem, összerezzentem, ahogy egy kijózanodott próféta, nyasgemet kiáltottam, ez ott belefért a vitaszínvonalba, s kiviharzottam a legnagyobb sebességgel, amit kocsimból, áttételesen a karomból ki lehetett csiholni… „Nekem semmit sem lehet, miképp állíthatnám az ellenkezőjét! Ha önigazolás kell nektek, keressétek önmagatokban… De legbelül csak egy kikelésre váró Alien-szörnyet találtok… A kapzsiságotokat!” – méltatlankodtam magamból kivetkezve, mialatt a kerületi székház empatikusan rámpátlan kijáratának lépcsőin lecígölt két segítőkész seggfej.

Mi legyen hát az ember, ha a makrokozmosz és több földi szféra is bezárul előtte? Legyen zeneszerző! Ne vak, ne süket, nyomorék! Egy önkormányzati, földszinti, sötét, bogaras bérluk mélyén eltemetkező, a világteljességet onnan ostromló aktor. (Mai napig sem világos számomra, hogy ezt a teljességet érteni, részemmé tenni vagy lerombolni kívántam-e jobban…) Kitűnő tenor hangom volt a gimiben… Hallásom abszolút, megmondtam azt is, milyen hangnemben nyekereg a buszok kardántengelye… Hangszeres zenére képtelennek születtem. Viszont rengeteg klasszikus muzsikát hallgattam, a kottázásnál meg mi sem egyszerűbb… Mindeme predesztinációt megfejelve elolvastam egy-két zeneelméleti szakkönyvet, s begubódzásom melléktermékeként komponáltam két vonósnégyest, egy kórusművet Apokalipszis széljegyzettel, s egy fél szimfóniát Laokoón munkacímmel (57 perc nyitánnyal együtt), melynek közepén ízületeim beleuntak a kottafej gömbölyítésbe. Művészi korszakomban, ez négy évig tartott, firkáltam közel száz ceruza- és szénrajzot, s belevágtam életrajzi regényembe. Mondanom sem kell. ez utóbbi kísérlet is megfeneklett a 241. kézzel írt oldalon. A világtágításnak ágyam volt a terepe. Ágyam, azaz az íróasztalom, a festőállványom, a zenekari árkom… Micsoda ágy! Mennyi, küszködés és veríték temetője!

A félkész szimfóniát megmutattam egy zeneértő cimborának, aki szerint kevés változtatással bemutatható, bár hangszerelési kérdésekben éles vita kerekedett köztünk. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy az ötvonalak üresen maradtak a kottakönyv hátralévő oldalain. A „profik”, az úgynevezett tudósok, a „képzetlen” zsenit, minden érában lesajnálják. Ez az igazság, mely most engem vágott képem, elkedvetlenített. Hogyan is lehetnék tudósa, doktora, akadémikusa valaminek? Hacsak nem a szívásnak! A múzsai kísérletek után, mikor is megsajdítottam Euterpé fülét, és sírba hajszoltam Kliót, amennyiben történelmet írtam történetemmel (a rajznak nem okoskodtak ki nőpatrónust a görögök), könyvhalmok alá temetkeztem. Lehet, erre korábban lett volna szükség. Válogatás nélkül olvastam. Habzsoltam a szót. Antikváriumok rémeként emlegetettek a könyvszakmában. Százkilós, minden könyvodúba bekívánkozó bénakocsim miatt leizzadtak a satnya, bibliofil palik. Volt, lévén a kocsifülre akasztott rafiaszatyrom dugig telt poros kötetekkel, hogy ölemben is kiadványok tornyosodtak hazafelé utamon. Rokkantnyugdíjamat a Pallas alias Bölcs bagoly fémjelezte boltokban hagytam… Egy kedvenc témám akadt csak a lektűr–Homérosz–krimi–Verne–lávsztori–Tolsztoj őskáoszon túl. Históriai idolok életrajzát előszeretettel forgattam. Megszereztem a teljes Így élt sorozatot, de komolyabb biográfiai műveket is vásároltam. Kiváló hőseim: Kolumbusz, Nagy Sándor, Napoleon, Cortez, elkápráztatták a szobakonzervbe zárt, viszont tágulékony lufi-elmém. Vágyaimnak, akkor még nem zabálta föl őket a cinizmus, megtestesítői lettek e nagyformátumú alakok. Az irodalom szánalmas, idegroncs bohócaitól ellenben irtóztam. Gutenbergi gutaütős érám öt évet lopott el életemből. Gutaütős, mert lábadozó szélhűdöttként támolyogtam könyvbirodalmam polcai között. De ismeri, milyen érzés, amikor kurva okosnak érzi magát az ember, aztán a következő pillanatban összeomlik, mint a pharoszi világítótorony, ha megrendülnek a föld támpillérei, ha meginog Atlasz lába, ha megrogynak az eget tartó oszlopok... Tudás! Nevetséges! Tudás! Fájdalmas! Tudás?! Brrr…

Van nekem tévém, videóm is, porseprűm szintúgy! Sorozattenger… Hajdani, nem létező bölcsőm újabb pótléka. Ringatódzás a sorozattenger hullámain. Leselkedés. Távoli családok életét kukkolni, mi több, egy család szenvtelen árny-tagjának lenni. Ez nekem való szórakozás! Háromszáznegyvennyolc videókazetta. Négy tévéeposzt rögzítettem mindenre kiterjedő odafigyeléssel. Címkéztem, regisztráltam. Füzetet vezettem a szereplők viszonyairól, szokásairól, szinte szociometrikus aprólékossággal. Tizennyolc órát tévéztem naponta három és fél éven át. A szemem két dioptriát romlott. Az IQ-m, házi méréseim alapján, ötven pontot zuhant. Valamivel jobb maradtam az imbecil szintnél. Viszont kívülről vágtam a dél-amerikai keresztneveket, s az épp menő reklámok szövegét. Egyetlen egyszer késtem le egy epizódról. Már régen pótoltam az ismétlésből, mégis hetekig depressziós voltam. Úgy gondolhattam, megcsaltam kedves családomat, vagy valami hasonló állhatott a kedélyzuhanás mögött. Kedvencem, Brazília nyomulása ellenére, mégis a Startrek lett. Híd köztem és a kozmosz között. A levegő atomjait, a kazetta szalagját, a videómagnót, a tévékészülék képcsövét, az étert, később az üvegszálkábelt, a stúdiót, a műholdvevőt, a műholdat és a sztori-teremtő fantáziát elhanyagolva köztem és a kozmosz között csak a szaruhártyám, a csarnokvíz, a szemlencse, a recehártya, a pálcikák, az ingerülettovábbító idegpályák, a neurotranszmitterek, s a szürkeállomány megfelelő szigetei álltak. A képfeldolgozó agydarabka és köztem viszont nem tudom, mi állt... A belső végtelen?! Mielőtt Istenről kezdene itt nekem beszélni, ugorjunk tovább életrajz-zanzámban…

Tulajdonképp ez az utolsó, jelentős önkorszakom. Szakács lettem. Egy gyorsan eltüntethető, pepecs világ alakító és pusztító istene. Bár renyhe bélműködésem miatt elsősorban vacsoravendégeknek kotyvasztok. Mit kotyvasztok?! Ételtökély-piramist emelek. Mártások, húslevesek, sültek, köret-orgiák, sütemény-költemények száradnak a lelkemen. Egy főzés bütykös, makacskodó ujjaimat, rozoga, alig vonszolható testemet, és szűk konyhámhoz képest bumfordi kocsimat tekintetbe véve, még a fürdés macerájánál is többet kíván tőlem. Egész napot, hétvégét. Hajnalban kelek. Délig előkészítek. Koraestéig összeállítok. Este sütök, főzök. Aztán jönnek a vendégek, s küszködésem látványos nyomait, mind megeszik, amit elégedett mosollyal nyugtázok. Életemben nem volt olyan elégedett a mosolyom, mint mikor az utolsó tál is kiürül. Se egy jó helyre húzott szénvonást, se egy izgalmas dallammenetet, egy plasztikus mondatot nem nyugtáztam úgy, mint midőn pusztulni látom, amit naiv odaadással, izzadva, kacska mozdulatokkal, de kikezdhetetlen hittel teremtek. Ez perverzió. Perverz öröm… Elégettem egy-két rajzom. Hátha a hamvadás látványa hasonló a tunkolás, szájnyalogatás, tányérkinyalás látványához. De képeim veszte közönnyel töltött el. Ezek szerint lelketlen fércelmények! – dühödtem fel, s néhány kivételével mind elporlasztottam. Akkor nem sajnáltam. Most már igen. Miért?! Mert a főzéssel párhuzamos kedvtelésemmé lett lenyomataim összegyűjtése, rendszerezése. Negyven év nem idő, főleg egy efféle nímand görcs esetében. Vagy éppen egy ilyen féregnek jelentős idő, kinek behatárolt a létezése, örökös cselekvéskorlátok között mutatványozik, mert „istenileg” eltiltatott egy raklapnyi Kronosz-csalató időtöltéstől? Mindegy… Negyven év önmagában –
sokként és kevésként is negyven év. Vettem egy ládát. Elhozattam ide a hórukkokkal. Tudja, mi a tervem? Perverz kis disznóságaim, örömeim koronája! A végrendeletemben, melynek lassan nekilátok, mert vészesen szakad az ín, sorvad az izom, és lágyul az agy, főleg, hogy gyógyszereim ellenére vedelni kezdtem, rövidezek, szóval végrendeletemben a hullámat ebbe a ládafia koporsóba rakatom, tárgyaim, műveim, botorságaim mellé. Most minden fillérem félreteszem, nehogy pénz híján normálisan temessenek el. S ha már benne vagyok, zárják le, alakítsák vízhatlanná önmagamat megmentő bárkám, s dobjanak egy óceánjáró fedélzetéről a hullám-végtelenbe. Legalább holtomban ringhassak bölcsőben. Az élet bölcsőjének színén. Ennyi. Ne higgye, elmúlás utáni hírnévre vágynék, arra, hogy burjánzó létezés kerekedjen a halálomból, ha megtalálnak kéretlen kezek. Nem! Egyszerűen orcán akarom vágni az Istent, aki ennyi gyalázatot elművelt velem. Emberarcon akarom csapni, s ez bőven belefér a földi blaszfémiák láncolatába, nem kiugróan szemét cselekedet, sőt, még a létét sem tagadom, megbecsülöm e pofonnal, e fricskával. A szoftver gyöngeségeire hívom föl a figyelmét. Ott ringatózok majd ég és víz határán. (Hasonlatosan egy végtelenbe kilőtt szondához, melyet megpakoltak emberiség-ikonokkal.) Ám magam, aki bevégeztetett s mégis létező, csak a végtelen és a véges végtelen határára juthatok el, hogy az isteni teremtés örök kérdőjeleként lebegjek halál-bölcsőmben. Képzelje csak! Egy összegömbölyödött emberkupac, gordiuszi csomó embermaradékból. Riadalmára a ponttá zsugorodott Semmihatónak. A kiterjedéstelen kiteljesedésnek… Az első, könnyen felszáradó könny helyett a gyönggyé szilárdult utolsóban tekintheti meg elbutult ábrázatát...

Még nem igazán kiforrott az idea, csak a végrehajtás módja biztos… Újra könyvekhez kell nyúlnom, misztikus porülte kötetekhez, vagy az egyetlen könyvhöz. Kódfejtő leszek! Ki kell főznöm, sütnöm, le kell kottáznom temetkezésem teozófiáját, a rekviem és eggyéválás aktusának teóriáját…

De maga nem is figyel… Jó, hogy kész a vacsora… Segíthetne a tálalásban. Pulykában sült galambbal töltött csirke… Mézzel leöntve… Mire minden kelléke előpompázik egy lakomának, addigra lemerít a gondolkodás, s csak mosolyogni tudok rajta, miképp tűnik semmivé, amit a látszólagosan értelem-determinált tetterő kerekít, legyen az, bár szóalapú zagyvalék vagy zabálni való. Egyen csak a mosolyomért! Jó étvágyat! Vegyen ebből a savanyúságból is. Ecettel savanyítok… Vegyen, ne kéresse magát…

Novák Valentin: Plázatekergő

2010-01-13T19:05:00.000+01:00

Megjelent: Új Forrás, 2008

Az én utcám a pláza. Ezt jól bejárhatom, beláthatom megfelelő kiszögellési, kukucskálási helyeket keresve. Van egy-két kedvenc magaslesem. Furcsa, a fogyasztás érdekében még a fogyikkal is törődnek... A rámpán csak a tűsarkú bokák ficamodnak. Mindegy, nem kell moralizálni, inkább örüljek, hogy van egy hely, egy fedett utca, ahol eljuthatok mindenüvé, ahol szabadon bámészkodhatok, s a kedélyesen villogó, szörcsögő automaták jóvoltából (hetente egyszer) még gőzölgő kapucsínóra is futja. Azért is nagyszerű terep ez a rámpásított, tetővel koronázott világ, mert érdekes megfigyeléseket tehetek a két lábon járók köldök- vagy ágyékmagasságából, olyan szintről, ahonnan észre sem veszik, hogy figyelik őket. Élő kandi kamera vagyok. Igaz, nem szembesülhetnek a lelepleződés utáni minutumban hülyeségükkel, csak a jegyzeteim révén tehetnék. Azonban azokat nem bocsátom közre. Így sosem fognak ráeszmélni, mennyire szánalmasak. Ha véletlenül valami jogutód mégis publikálná róluk írt feljegyzéseimet… Ezek, itt? Úgysem vetnének rá egy pillantást sem, ha mégis, nem értenék meg, hogy róluk van szó. Jól működik ez a hármas szűrő? Nemde bár? Ez ebben a trükk. A teljes érdektelenség és közöny posványában nyugodtan érdeklődhetek mások dolgai felől. (A „tett és cselekedet” szavakat azért nem használom, mert ezekhez valamiféle fennkölt jelentéstartalom társul, legalábbis számomra.) Valójában azt vizsgálom, mivé is lehettem volna, ha nem lettem volna azzá, ami vagyok. Ez a közhelyes nyakatekertség jelenti jelenleg életem értelmét.

Mára újfent megszokták az emberek, hogy figyelik őket. Tévé–sóban pácolt, utcai kamerákkal óvott közkatonáink együgyűen futkorásznak a napok féregjáratain ide s tova… Itt a műverőfény, művi páratartalom és hőmérséklet, no meg óra nélküli időtlenség dobozában, valahogy modernebbek a kétlábonjárók. A plázához huszonegyedik századian öltözködnek, és a plázához mérten bunkósodnak, fogalmazzunk finomabban – lazulnak el. Akiket az utcán lehet „dolgaikon érni” hasonló módiban, hasonló széteső, flegma nyegleségben, azok valószínűleg épp most igyekeznek a plázába, vagy épp most jöttek ki onnan. Mit értek mégis időtlenségen? Láttak már bevásárlóközpontban órát? Esetleg az órásnál! Ám ott is csára járnak, nehogy megtudják halandóink, a pénzköltés hányadik percét kezdik. Személyes idő van csak. Á, nem a megéltség fokán, hanem a karórák, de inkább mobilok szanaszét kalimpáló perceiben.

Fáraszthatom önöket, akik egy bővérű forgatag–leírásra készültek, nem pedig az eszme unalmas vesszőfuttatásra. Nincs más dolgom, mint helyet foglalni, helyemre gurulni egy plázasugárút korlátja mellé, két bumfordi virágcserép oltalmába, ahol nem vagyok útjában a géppel műmárványt súrolóknak, de még a plázacicáknak és plázakandúroknak sem, s innen lesni a szintemet, a felső szintet, ahol szintén moziznak, csak másképp, meg az alsóbb szintet, ahol a szökőkút is szárba szökken. Kicsit olyan ez a figyelőpont, mint a béka távlata. Kíváncsian pislog fölfelé és a mélybe… Igaz, ő az életért les győző és túlélő értelemben, magam pedig kedvtelésből… Megint elkalandoztam…

Igen, elkapott a fősodor, a mobiltabló fősodra. Ott jönnek! Vagy tízen is egy nagyobb áramlat részeként. Ők a plázamaszájok. Jelentősebb csoportokban vándorló, manöken deszkaságú, magas, harci díszbe fintorodott arcú nők, akik a maszáj hagyományoknak megfelelően addig cserkésznek, míg vadra nem akadnak. (De a vad – esetükben – elvont fogalom! Egyfajta lelki telítődés külső hatásra!) Harci díszeiket a bőrön kell kezdeni. Már maga a bőr is. A szoláriumban aszalódott álnéger árnyalat. A gyorsabban hamvadó szépség záloga. A jelenkultusz bőrszíne… Ebben a kultuszban a legfontosabb, hogy a bozót szellemét nap nap után kielégítsék. S ki vagy mi lenne a bozót szelleme? A férfitekintetek megragadhatatlan összessége, mely a plázamaszájok vonulását követi. Ha ebből megfelelő mennyiséget levadásztak, akkor elégedetten hazatérnek külkerületi panelkunyhóikba, ahol bekapcsolják a vibrátort… Igaz, ez csak a magam következtetése, hiszen sosem követtem egyet sem a plázamaszájok közül, főleg nem az ágyba. Még mindig a bőrnél maradva, szinte biztos, hogy egy-két piercing ott díszlik fejtető és talp között, ha már nem jutottak természetes szépségpöttyök az isteni osztásnál. S nem feledkezhetünk meg a legtöbbször köldök alá, fenékvájat fölé, néha karra, esetleg nyakra tetovált törzsi jelképekről… Hajuk festett – a szavannai mimikrinek megfelelő színekre. Ruháik ellenben tiritarkák, a bugyirózsaszíntől a hupililán át a szeplős szűzfehérig minden megtalálható rajtuk. Egyben azonban azonosak, felső gönceik mélyen dekoltáltak, mint egy völgyhasadék, s köldök fölött vagy alatt egy-két centivel hirtelen véget érnek. A tekintetek gyűjtésben ez a hirtelen véget érés a leghatásosabb fegyverük. Alsótestre tapadó nadrágjuk bokájukat legyezi. Lábfejüket pedig lehetetlen, újabban a reneszánsz cipőbohózatait idéző tűsarkúkölteményekbe nyomorítják, mióta a magaslati talpak kilépdeltek a divatból az ortopéd klinikák felé.

De nem is a plázamaszájokkal kellett volna kezdenem e tragi–tablót, hanem a szökőkutazók szektájával. A szökőkutazók vagy szökőkutasok nem is sejtik, hogy egyazon páholyban ülnek. A hiányt szenvedők páholyában. A hiány elszenvedésében hasonlítanak is a plázamaszájokra, de semmi több. Ők nem csapatokban bóklásznak tekintetet gyűjtendő, hanem magányosan lesik a szökőkút hol nagyobb, hol kisebb, de mindenképp ritmusos spricceit. Egy-egy nagyobb szökkenésnél meg is rándulnak „ott”, s visszamerengenek azokra az időkre, amikor nem voltak plázák, de voltak szerelmeik… A szökőkutazók ugyan néha egymásra is feltekintenek, de eszükbe sem jut, hogy megismerkedjenek a másikkal, sokkal fontosabb számukra a föl-föltörő delej… Ők mélységesen lenézik a plázamaszájokat, bár „egy plázában járnak”, nem másért, mint izgágaságuk miatt. Leginkább akkor gyűlölik őket, mikor csoportosan megállnak – eltakarva a szökőkutat – diétás fagyitól ragacsos kezüket megmosni…

Most egy csoport plázacica avagy plázabusman sodródik plázaplanktonként, hogy teljes legyen a huszonegyedik századi képzavar. Igen a plázacicák avagy plázabusmanok nem azonosak a plázamaszájokkal. Termetben és célokban is alantasabbak. Kinézetük ugyan hasonló, gondolok itt a ruhákra, cipőkre, kösöntyűkre, de alkatuk roppant nevetséges. Százhetvennél egyik sem magasabb, mondhatni törpék, fejem a mellük alját verné, ha megengednék, hogy odatolassak hozzájuk. Szintén sokat láttatnak magukból, de amit a férfiszem kitapogathat – az hájfodor, narancsbőrcsipke, hízásicsík–hímzés szolár–színezetben. Általában semmitmondó, a szépség halvány leheletnyomát sem viselő arcukon a törzsi festés eluralkodik. Púder–centik tűntetik el a ragyákat, pattanásokat, s teszik fejeiket zombi szerűvé, fejszínűket teljesen elütővé a testkolortól, amitől úgy festenek, mintha kölcsönburákkal röpdösnének a plázavilágegyetemben. Céljaikban viszont messze lehajrázzák a plázamaszájokat. Őket nem elégíti ki a begyűjtött férfitekintet, nekik olcsó férfibókok, megpördített slusszkulcsok, elővillanó húszezresek hozzák el az üdvözülést. Ennek ellenére gyakran egyedül térnek meg külkerületi panelkunyhóikba, ahol magukhoz nyúlnak… Igaz, ez csak a magam következtetése, hiszen sosem követtem egyet sem a plázabusmanok közül, főleg nem az ágyba…

Csak kitakarítanak innen is! Már szemlélődni sem lehet nyugodtan! Pedig amott… Jó, jól van már, odább megyek. Megéheztem. A lift itt bújik a közelben. Leemel az alagsorig, s a pályaudvari olcsó–büfében falok valamit. Az ottani lényekről inkább nem beszélek. Különben is az a körülbelül egy óra, amíg otthonról beérek a plázába, s a plázából hazavergődöm, plusz az a húsz perc, amíg a büfében nyámnyogok, szinte elviselhetetlen számomra. Olyan kínnal tölt el, mint aminőt az űrhajósok érezhetnek, ha földi parancsra kizavarják őket teleszkópot javítani a semmibe, s ott furcsa objektumokkal találkoznak, amik hol föl-, hol meg eltűnnek. A pláza olyan számomra, mint egy többgenerációs csillaghajó. Száguldok a hétköznapok véges űrpályáján, mivel kisigényű vagyok, tulajdonképp gondtalanul, s nézem az előttem felcseperedő vagy továbböregedő vagy kihaló, de mindenképp elcseszett nemzedékeket. Többször elgondolkodtam azon, ha működnének a lábaim, ha a gerincemből nem facsarta volna ki az erőt a születés, milyen ember lettem volna… Ilyen? Pláz–a–sztronauta. Vagy a semmiben röpködő büfécsöves, azaz SZDO – személyazonosíthatatlan dülöngélő objektum. Mi lettem volna? Balesetem, azaz születésem előtt voltak-e plázakihívások a kényelmes semmiben, ahol „ideaként” kavarogtam. Volt-e a plázáknak ideája, ami ott örvénylett-bukfencezett velünk a termékeny őskáoszban. Mikor Gaia kivált, az a pillanat megszülte a plázát és engem is? Végül is lényegtelen kérdések ezek, ám akinek van ideje másokkal törődni, annak talán gondolkodni is van. Még az étkezéssel sem pazarlom a drága, televény–perceket. Bekapom a langyos hot-dogot vagy pszeudohamburgert, iszom hozzá egy pohár mértékkel, az aranymetszés szabályai szerint vizezett, csapolt kőbányait, s igyekszem vissza a világomba. Menümből (ami a kukázásnál egy fokkal jobb, de sok forinttal drágább) látható, számomra az evés a létezés–minimum megtartására szolgál. Persze nem is nagyon ugrálhatok. Ezek a félig kihűlt, avagy félig melegített undergrund ételkülönlegességek is leapasztják a bukszám három hét alatt. A rokkantnyugdíj előtti napokban megesik, meglátogatok néhány számomra is kényelmesen elérhető kukát…

Már megint elkalandoztam… Mint látják, a pláza az én világom is. Hiába vetem meg a benne tülekedő bolondokat, magam is része vagyok. Talán a gondolkodásközpontja, s a négy keréken gördülő lelkiismerete. Mert látom az arcukat. Hiába a make up, az amerikás álca–mosoly, ha észrevesznek, megrettennek. Igaz, ez csak egy fél pillanatig tart, s általam nem a halálra kell emlékezniük, csak arra, hogy bármi megtörténhet… Mégis megrettennek! Talán nem volt még olyan plázázó, aki ne találkozott volna velem, s akit ne döfött volna át izzó, kicsit talán őrültnek ható tekintetem. Szinte tudom, ha látom a régről ismerős arcokat, amint kisgyermekeiket tolják, kézen fogva vagy karra ültetve hozzák, szinte tudom, hozzám hozzák, megmutassanak nekik, hogy puszta látványommal beavassam őket a sterilségen túli világba, amit hiába magyaráznának. Mert a mai gyerekek azt hiszik, kicsit tovább cseperedvén (számítógépet bambulva, tévét kapcsolgatva), hogy a háború végén felkelnek a hősök és hazamennek, hogy a cápa nevetgél a képernyőn, hogy a nők élvezik a pornófilmben. De ha időben megmutatnak nekik, legalábbis úgy gondolom, egy csapásra s már jó előre elmúlnak a tévképzeteik. Nyugodt–bölcs pláz–a–sztronautákká válnak, akik általam nyertek beavatást a nagybetűs plázaéletbe, a számukra is kimért sorsba…

Aztán akadnak itt még kisebb, hogy úgy mondjam, kasztok. Például ilyenek a bizniszbeduinok s a play–koptok. A bizniszbeduin minimum száznyolcvanas, kigyúrt, férfi létére felékszerezett, a sivatagi szoláriumban pirosba sült, ápolt üzleturaság, aki beül valamelyik kafé hiperdizájnos foteljébe, hív egy seftpartnert fedezéknek, és a műnövények leple alól, a tárgyalóképesen naiv balek válla fölött a vonuló plázamaszájokat és plázabusmanokat kémleli. Ha már tényleg nem bírja tovább, és a nyomukba szegődne, mint gepárd az antilopnak, százhúszezer hang per óra beszédsebességgel, mely tempóra csak fél percig futja hangszálerejéből, s nemkülönben ötleteiből, lévén séma–király, és whiskyszaggal elegy fogpasztalehelettel megindul, akkor elnézést kér sebtiben, odaadja dombornyomott, bézsszín, az Amerikai pszichóból lopott küllemű névjegykártyáját, amin több, már rég nem működő telefonszám és hamis cím is található, majd a délibábosan vibráló láthatárba tűnik, messze feledve leesett állú, s álla után bőszen kotorászó ál–seftpartnerét… Ez a mondat azért kerekedett ily terebélyessé s leleplezővé, mivel a bizniszbeduinokat utálom a legjobban, s az utálat hőfokának leginkább kijáró mondat–azbesztet akartam rájuk tekerni. Gyűlöletem oka egyszerű, az irigyelt flegmaság, a magabiztos öntudat, mely plázabusmanról plázabusmanra röpteti őket, s ha szerencsés napjuk van, még egy plázamaszájt is elkísérhetnek a külkerületi panelkunyhó liftjéig.

Kevésbé érdekelnek a play–koptok, az újszentháromság szektásai. Velük nincs különösebb lelki afférom. Nyitásra jönnek, megtöltik villogó templomaikat, zárásig áldoznak az elhülyülés oltárán, aztán hazamennek, hogy továbbálmodják az életnagyságú lövöldözést. Vallásuk alapja a szentháromság: a „három dés” hologramjáték, mint főisten, a megkérdőjelezhetetlen entitásokkal – melyből a ciber–öröklét elfogadása misztériumuk fundamentuma. Az elavult, térhatású szimulátor egyfajta halványodó messiás–kép, ha elromlik a HOLO–3D, akkor jó az is alapon, s marad a félkarú rabló, mint szentlélek, amely minden játékost elönt még fiatalkorában néha százforintosokkal, többször adósságokkal…

Ki ne hagyjam a szavannabóklászókat! Ők süvölvények, összetekeredett fiúk és lányok, néha tévedésből nemazonosság is fennforog az összetekeredést illetően. Lényeg, hogy megmutatják egymásnak, milyen volt egymás nélkül, milyen volt egymás nélkül plázázni. Megmutatják, mely plázasarkokat jelölték már meg feromonjaikkal territoriális indíttatásból, hol szívták szürcsögve az első száz százalékos narancslevüket, s hol balfaszkodtak, mikor fizetniük kellett volna, de a pincérek nem hitték el „az otthon hagytam a bankkártyámat” dumát…

Aztán van itt még egy furcsa társaság. Jól láthatóan magasan hordják az orrukat. Mélyen megvetik ezt az egészet. Nem úgy, mint én, aki csak neveti, hanem zsigerből hánynak a plázától, mégis újra és újra elmerülnek benne. Ők a Kalahári Jánosok, a nagyot mondás, hetvenkedés apostolai. Akik mindent fikáznak, mégis mindenbe beleütik az orrukat. Akik lenézik a plázarágcsálókat, a tévésót nyaldosókat, de maguk is plázarágcsáló, tévésónyaldosó, negyvenes, cinikus, öregedő bakkecskék. Ismerik ezt a típust? Fennhangon kiabálják, hogy ők soha, mert ők aztán tudják, mit és hogyan… Közben meg itt téblábolnak életük sivatagában, amit cinizmusnak is nevezhetünk, de ezzel megbántunk néhány, a cinikus jelzőt sokkal jobban megérdemlő bölcselőt. Legszebb példányaik a plázakivetítőn nézik a tévéshow-kat, miközben azt fogalmazgatják, másnap hogyan szapulhatják e létformát a munkahelyi kávészünetben.

Nem szóltam még a magamfélékről, merthogy nem egyedül száguldok a végítélet űrhajóján, mint roki–horror–kabaré. A többiek, kerekesek, nem ennyire tudatosak, mint én. Ők igazából vásárlók, kirakat–nézegetők, épségcsodálók. Megfeledkezni jönnek ide. Az otthon dohából a légkondicionált csillogásba. Ide, ahol összecsúsznak a dolgok, ahol híres emberek körútjain eljuthatunk Ázsia haragos–jádeszemű–buddha–bizsu–kavalkádján keresztül Afrika kofa–far–ringású–fétisszobrain és a térítői cédétartók tornyain át a pénzérmékkel termékennyé hintett egyenlítői Mekongóig, ahol az esőerdői klóros vízesés átmossa szennyesünket – a lelkünket. Nekünk ez a világ. Ez a pár ezer négyzetméterbe oltott teljesség. Amit még megbírnak akkumulátoraink, amit még megbír a képzeletünk. Hogy a többieket is ide ette a fene? Arról nem mi tehetünk, hanem a tervező, aki lépcsőt álmodott ebbe az űrhajóba…