Mi ’a már sok mindent megélt, tapasztalt búvárok’ cinkosságával kacsintottunk össze és arra gondoltunk: „ugyan már Feri, láttunk mi már bazi nagy áramlást, mit kell ennek ekkora feneket keríteni…”. Ez bizony öreg hiba volt, ami rögtön az első merülés után beláttuk! No de sebaj, a két hét alatt volt gyakorlási lehetőségünk bőven, így profin megtanulhattuk a kampó használatát,. ☺ Ezen az úton rájöttünk, mi az igazi áramlás és el kellett ismernünk, hogy az eddig tapasztalataink e téren még nagyon gyerekcipőben jártak. A túránk ettől függetlenül – vagy tán emiatt is – mesés volt, ezért a hazatérésünk után azonnal el is határoztuk, hogy ezt meg kell ismételnünk valamikor!

A „depis”, hideg és sötét itthoni január éppen arra való, hogy itt hagyja az ember. Így aztán idén, egy barátokból álló remek kis csapattal felkerekedtünk, hogy ígéretünkhöz híven visszatérjünk. Emlékezve saját hitetlenségünkre (butaságunkra?), igyekeztünk kellően felkészíteni társainkat a várható meglepetésekre (azt csak remélhetem, hogy ők komolyabban vettek minket, mind mi tettük azt anno), de természetesen nekik is kellett egy első, (második, harmadik, …) megtapasztalás, hogy megértsék mire gondoltunk. Na de ne vágjak a dolgok elébe, hisz még el sem indultunk.

Az utazás elég macerásra sikeredett, mivel az árban legkedvezőbb lehetőséget, a British Air-t választottuk a repüléshez. Így aztán a Bp. – London – Male és Male – London – Bp. útvonalon kétszer is úgy haladtunk el kis országunk felett a levegőben, hogy az addigi és az azt követő utazási idő totál felesleges volt. De ki törődik ilyen aprósággal, nyaralunk, időnk, mint a tenger, irány Óz birodalma!

Malé-ba, a csöppnyi alapterületű, ámde magasra törő (csak arra tudnak terjeszkedni az építkezések) sziget fővárosba reggel érkezünk meg. A repülőtér a szomszédos szigetet ill., a még hozzá toldott kifutópályát foglalja el. Itt nem taxi várja az utazót, ha kilép a terminál épületéből, hanem vízibusz. Aki pedig egy távolabbi szigetre készül, az hidroplánnal folytathatja útját. Ránk a 2 hétig szállodánkként szolgáló szafari hajónk dhoni-ja, azaz kísérő búvárhajója vár.

A dhoni erre a vidékre jellemző, egy szinte széltében-hosszában egyforma, alacsony merülésű hajó, saját személyzettel, akiknek „csak” annyi a dolguk, hogy a merüléseket rendben lebonyolítsák. Ezen van elhelyezve a teljes búvárfelszerelésünk, a palackok és a kompresszor is. Nagyon kényelmes megoldás, mivel minden cuccunk ezen van. Itt a merülések előtt át kell szállni a („búvárdeck-re”) a dhonira, és miközben beöltözünk, az a merülőhelyre visz bennünket. Napközben tisztes távolságból követi a „gazdit” (lakóhajót), és csak akkor jön oda, ha hívják. A csapatból ezért valaki el is nevezi kutyinak. Ha kell, csak egy füttyentés és már meg is érkezik, beáll a nagy hajó oldalához, átszállunk rá, elvisz a merülőhelyre, a merülés végén összeszed bennünket, visszavisz a hajóra, majd ismét eltávolodik attól, hogy a kompresszor hangjával ne zavarja a nagy munkából megtért, pihenni vágyó búvárokat.

A lakóhajó csak a kényelmet szolgálja, azon lakunk, eszünk, napozunk, azzal utazunk a szigetek között, amikor a szafari útvonalát járjuk. A mi lakóhajónk egy szép, 14 fős kis fahajó, minden kényelemmel felszerelve. Megtalálható rajta a szalon a bárral, napozófedélzet, társalgó rész, étkező és klímás, fürdős kabinok. Barátságos személyzet figyeli minden gondolatunkat, semmi más teendőnk, mint nagyokat pihenni, enni, inni. Apropó, enni. Fantasztikus szakácsunk és kuktája nap, mint nap fergeteges étkekkel lep meg bennünket. Reggelire rendszeresen megsütik nekünk a tenger valamelyik élőlényét. Szerencsére ez így nem igaz, nem a tekit, cápát, mantát, csak annak kicsinyített mását, kenyér formájában. Ebédre, vacsorára mindig többféle finomságból válogathatunk, amit gyümölcs és sütemény kísér. Csak az a francos somlói galuska nem kerül soha az asztalra, bármennyire is hiányolja egyik útitársunk. Napközbeni gyümölcséhségünket a frissen pucolt és minden merülés után feltálalt kókusszal és a hajó végébe fellógatott banánfürt dézsmálásával csillapítjuk. Ez az élet Babolcsai néni !!!

De ha búvártúra, akkor essen néhány szó a merülésekről is. Szerintem jó volt! Bővebben? Nagyon jó volt! Sokszor igen küzdelmes, de látnivalóktól hemzsegő két hetet töltöttünk el itt. A merüléseinket két csoportra osztanám: kőkemény, áramlásos merülésekre az atoll széleinél, és a viszonylag nyugodtabbakra, a belső részeken. Mindjárt az elején tisztázzuk a legfontosabb helyi szabályt. Az áramlásos merüléseknél nem csoportos merülés van, hanem budy system. Ezekkel a merülésekkel kezdő búvároknak nem túl okos dolog próbálkozni. Bár itt is együtt indul víz alá a csapat, mindenki a társára figyelve, vele merüli meg a helyet, majd együtt jönnek fel valahol. Ez így kicsit furán hangzik, de amint leírom, hogy zajlik egy ilyen merülés, mindjárt értelmet nyer majd ez a mondatom.

És jöjjön néhány – nem túl tudományos – gondolat arról, hogyan alakul ki itt a nagybetűs Á R A M L Á S.
Körben, az atoll szélén a víz egy-egy viszonylag szűk csatornán keresztül talál csak utat magának a belső területekre, majd sok-sok kilométerrel arrébb a másik oldalon, vissza ki a nyílt óceánba. El tudjátok képzelni, milyen elemi erővel zúdul be az ár egy – egy ilyen beszűkített helyen? A képen látható beömlőnyílások külső szélein történnek a merülések.

Kedves Olvasóm! Van még türelmed a firkálmányom olvasásához? Megoszthatom veled, én miként élem meg az itteni merüléseket? Ha nem vagy kíváncsi egy lány küzdelmeire az elemekkel, új benyomásaira az állatvilág viselkedéséről, akkor inkább hagyd abba az olvasást itt!

Akkor vágjunk is mindjárt a közepébe, lássuk, hogy vészelek át egy áramlásos merülést! A dhoni kivisz a tervezett merülőhelyre, és kb. az atoll szélétől 100 méterre, kint a nyílt óceánon áll meg. A vezető beugrik, hogy leellenőrizze az áramlást. Ezt errefele 4 lépcsőben jelölik. Lehet gyenge, közepes (ilyeneket itt nem tapasztaltam), erős és „nagoobalha current”. Ez a felsőfok helyi szlengje, pontos fordítása nem igazán szalonképes, így borzasztóerősnek fordítom inkább. ☺ Általában ezt a fokozatot hallom, mikor vezetőnk az áramlás ellenőrzése után visszajön a hajóra. Én ilyenkor gyorsan biztos helyre teszem a kezem ügyébe készített fényképezőgépemet, hogy még véletlenül se jusson eszembe magammal vinni. Kemény ’legény’ vagyok én, de azért mindennek van határa. Az előző évben még egy kompakttal csak-csak megpróbálkoztam, de most nem kísérletezek azzal, hogy egyben felhozom-e a dómportomat. Legalább jókat merülök és nem lesz olyan érzésem, hogy csak az LCD-n át látom a világot. (Aztán úgy megtetszett a dolog, hogy ezt követően is csak alig néhány merülésre vittem le a masinát.)

Na, szóval merülés. A hajó egyik kijáratán át, negatív BCD-vel ugrás a vízbe, és mint a balta, eszeveszett sebességgel süllyedni és megpróbálni eljutni az elemi erővel zúgó vízben a tőlem 100 méterre és kb. 30 méteres mélységben fekvő csatornaperemre. Hááát, ez nem mindig és mindenkinek sikerül elsőre, ezt is tanulni, szokni kell. A kampót már menetközben a kezembe fogom, mert ha sikerül elvitorlázni a peremre, ott a megállás egyetlen lehetősége, ha azt azonnal kiakasztom. Ennek hiányában úgy visz el a befele dübörgő víz, mint egy pihét a szél. Ha nem tudom elkapni közvetlenül a peremet és hátrébb érek feneket, akkor már nem sok esélyem van rá, hogy visszajussak oda. Az áramlattal szemben küzdeni nem egyszerű. Kőről kőre húzhatom magam, és míg odaérek, annyi levegőt elhasználok, hogy már indulni is kellene! Ezért aztán még lefele menet mindent bevetek, hogy a tervezett helyre érjek. Gyorsan kikampózok, és csak eztán jöhetnek a szokásos dolgok, a buddy és felszerelés ellenőrzése. Mindenki és minden a helyén van? Nem vitt el senkit a víz? Nem szedett le rólam semmit az áramlat? Buddym rendben, bár nem közvetlenül mellettem, de látótávolságon belül van, oktopuszom visszaakasztom a helyére, maszkom megigazítom, levegőm rendben, ellenőrzöm jól tart-e a kampóm. Még néhány perc és lassan a légzésem és a szívritmusom is helyreáll, lehet végre nézelődni, hisz ezért jöttünk ide. Mivel közvetlenül a peremen vagyok, az orrom előtt zajlik a cápák aznapi rendes úszóleckéje. Igazából nem is tudom lehet-e ezt úszásnak nevezni? Az áramlatra derékszögben, szinte vitorláznak. Hogy csinálják ezt?

Míg én a kampómhoz rögzített kötél végén lobogok, mint egy zászló az erős szélben, addig ők minden látható mozdulat nélkül oda-vissza, oda-vissza köröznek. Szürkék, és fehérúszójúak, néha egy-egy sasrája, halrajok. Csak ámulok és gyönyörködöm a látványban. Utánuk fordítanám a fejem, de még azt sem célszerű, hisz ha csak egy kicsit is oldalra fordulok, a víz kitépi a számból az automatámat és leszedi a maszkomat. Ezekre pedig most mindennél nagyobb szükségem van. De minek is néznék utánuk, hisz már itt is vannak ismét, az ellenkező irányból. Néha azért rápillantok a társamra, és látom, hogy a kilélegzett buborékai vízszintesen vágtatnak el a háta mögé, majd egy szempillantás alatt eltűnnek. Lefelé! Brrrr… Ez komoly? Ebbe kell majd beleeresztenünk magunkat? Inkább előre nézek, ott szebb a látvány. Sajnos azonban az élvezetnek az idő kemény határt szab. Bámészkodás közben innen is, onnan is hallom a kompjúterek dekó jelzését. De jó, hogy nekem és a társamnak is Aladinja van, ez kicsit engedékenyebb, mi még maradhatunk! Így is történik. Szép lassan, párosával, elfogy körülünk a csapat nagy része, már csak négyen vagyunk. Megpróbálunk minimális erőfeszítéssel egymás közelébe kerülni a társammal, és tovább élvezzük a show-t. Ekkor megsokszorozódik a cápalétszám! A félősebb egyedek is előkerülnek, akik a sok búvár keltette zaj miatt eddig távol tartották magukat. Fergeteges, szavakkal le nem írható, amit érzek. Karnyújtásnyira tőlem, hemzsegnek ezek a gyönyörű teremtmények.

Én aztán nem megyek innen sehova, addig nézem őket, míg kopoltyúm nem nő nekem is! Ebből az áhítatból egyszer csak a saját dekóm sípolása rángat ki. A csudába, indulni kellene. Társamra nézek és látom, neki sem akaródzik menni. Gyors levegő ellenőrzés, és mivel mindketten remekül állunk, egyöntetű a döntés, ráhúzunk még néhány percet. De hiába, ez is túl hamar eltelik, büntetlenül pedig már nincs további kibúvó. Szép lassan, a kelleténél sokkal hosszabb időt igénybe véve, elkezdem behúzni magam a kötélen a kampómig. Ez akkor sem lenne gyors művelet, ha teljes erőbedobással tenném, hiszen ha közben szinte meg is feledkeztem róla, most újra feltűnik, hogyan ömlik a víz velem szembe. Meg-meglapulva, egy kicsit mindig közelítek a kampóhoz, de a szemem igazából még mindig a nyílt vízben parádézó állatokat figyeli. De ez már csak önámítás, ha tetszik, ha nem, tényleg el kell repülnünk innen, és ez szó szerint értendő. Mikor mindketten a kampót fogjuk már, újra összenézünk, megnézem nincs-e a hátunk mögött valami akadály, bólintok, kiakasztunk és indul a nagy utazás. Játszi könnyedséggel kap fel a víz bennünket és rohanva visz is már befele, el a csatorna bejáratától. Sietve visszanézek még, elköszönök a cápiktól és megígérem nekik, nemsokára újból találkozunk. Lehet, ők ennek nem annyira örülnek, mint én?

A következő jó negyed óra mozizással telik. Semmi egyéb dolgom, mint a társamat és a körülöttünk elsuhanó világot figyelni. Arra, hogy egy pillanatra is lelassítsak valahol, semmi esély. Itt nincs olyan hely, ami mögé be lehet bújni az áramlás elől, ez maga az áradat sugárút. Szerencsés esetben a tervezett magasságban, kicsit mindig feljebb és feljebb lopakodva haladunk, de nemegyszer egy keresztirányú aljzati képződmény mögött a mosógép újra csak lejjebb nyom bennünket. Ha van elég levegő, és nem ijedsz halálra, még jópofa is a dolog, ellenkező esetben nem annyira. Megfontolt, öreg búvárok lévén természetesen annyi levegővel jöttünk el a zátony szélétől, hogy még egy-egy ilyen kis extra szórakozás is beleférjen. Utazás közben az aljzaton pihenő, hatalmas ráják fölött suhanunk el, néha cápák keresztezik utunkat, később egy vitorláshalban gyönyörködünk, aki szemből érkezik és az ellenáramlással mit sem törődve egy pillanat alatt tűnik el a hátunk mögött. Jó ez a mozgófilm, tetszik! Aztán nemsokára annak is eljön az ideje, hogy fellőjem a bóját és azon lógva sodródjunk tovább a biztonsági megálló ideje alatt. Eközben a felszínen a dhoni folyamatosan keresi és szedi össze a kibójázott párosokat. Mivel elég nagy területre szóródik a csapat, nem egyszer előfordul, hogy kibukkanva a vízből, csak egy kis távoli pont a búvárhajónk. Ez először olyan „Open water”-es érzést ad az embernek, de ez idővel elmúlik, mert a hajó sasszemű személyzete sosem téved. Mindig kiszúrják hol vagyunk és amint tudnak (ha végeznek az ott feljövő búvárok összeszedésével), azonnal indulnak értünk. Aztán irány a nagy hajó, ahol már valami finomsággal várnak ránk és jól kipihenjük azt a valóban nem kis fizikai erőfeszítést, amit a merülés eleje jelentett.

Az ilyen típusú merülések teszik ki az első 3-4 napunkat, és az utolsó néhányat. Bevallom, én nagyon élvezem a dolgot, imádok cápázni, de nem mindenki osztozik velem ebben. Maximálisan megértem, hogy többen nincsnek elragadtatva a merülés elejének küzdelmeitől. Van, aki levegőfogyasztása miatt, van aki erőnléte miatt, és van aki a testalkatánál fogva nem díjazza ezeket a „kommandós bevetéseket”. Azért abban mindannyian egyetértünk, ha már lejutottunk és kipihegtük magunkat, a látvány kárpótol bennünket. Azonban a harmadik nap után a csapat nagy része már nagyon ráizgul a mantázásra és cetcápázásra. Hiába mondjuk nekik, higgyék el, minden csoda 3 napig tart, abba is bele lehet majd unni, nem hisznek nekünk. Még egy napot kihúzunk valahogy, aztán Mantaország fele vesszük az irányt.

Utunkat innentől az áramlásoktól védettebb, nyugodtabb belső részeken folytatjuk. Itt már a kevésbé sportos társak is jobban élvezik a merüléseket, hisz lényegesen kevesebb munkával, változatosabb élővilág tárul elénk. Újra visszaáll a megszokott rend, merülőpárokban ugyan, de nagyjából együtt halad a csapat. Merülünk cápatisztító állomáson, ahol a nagyfiúk között egy sasrája is vár a sorára. Rövid idő alatt kiürítünk egy palack levegőt egy cetcápával, aki szinte alig mozdul, míg mi lihegve, fújtatva tudunk csak vele tartani. Többször összefutunk mobula rajokkal, akik úgy szárnyalnak a vízben, mint egy nagy madárcsapat.

Látogatást teszünk lakott és lakatlan szigeteken, sőt az utóbbin piknikezünk is. És természetesen sokat merülünk a hőn áhított mantákkal is. Őket általában a tisztítóállomásaikon sikerül becserkésznünk, de van, hogy éppen egy úton lévő példánnyal találkozunk.

És itt kanyarodnék vissza az írásom elején említett, fél pár kesztyűre. Itt az ideje, hogy elmeséljem, hogy lesz egy kesztyű a mantás merülések elengedhetetlen kelléke. Az alább leírt történet nem a képzeletem szülötte, valós megtapasztaláson alapszik, hisz többünkkel is megesett.

A mantalesek helyszínein általában elvárják, hogy az aljzathoz lapuljunk, egy kőbe kapaszkodva. Ez a nagyvilág vizeiben eddig még sehol nem okoz gondot, errefele azonban ez kesztyű nélkül nem ajánlott. Itt a mit sem sejtő búvár, aki gyanútlanul hasal és fogódzkodik – miközben a mantákat kémleli maga fölött – veszélyes támadásoknak van kitéve alulról. Egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy valaki rángatja az uszonyát. Lenéz, de mivel senki és semmi nincs a környéken, azt hiszi, csak érzéki csalódás volt. A rángatás rövidesen megismétlődik. Másodjára már nem hagyja magát, jobban körülnéz, vajon melyik búvártársa szórakozik vele? Vagy csak a nitrogén tréfálkozik? Most már sokkal bizalmatlanabbul nézi a vizet maga előtt, lehet ott akármilyen manta tánc, fél szemmel folyton az uszonyára sandít. Ekkor a változatosság kedvéért valami belecsíp / beleharap a kezébe. Ennek már a fele sem tréfa! Ebből elég, mantás film kikapcsolva, innentől már csak a kopár sziklára koncentrál, amit fog, és ez a figyelem el is nyeri jutalmát. A föld alól óvatosan előbukkan egy icike-picike kis muréna feje és talán mintha még vicsorogna is? Áááá, ez lehetetlen, ez egy aranyos kis állatka, csak káprázik a szemem, gondolja magában. Aztán a másodperc törtrésze alatt kinyúlik a kis fej, és újabb éles fájdalom nyilall az egyik ujjába, majd fekete színű valami kezd terjengeni körülötte. És lőn a megvilágosodás. Ez a kis szörnyeteg kiharapott egy darabot a kezemből, és most dől belőle a vér. A muréna pedig huss, eltűnt az aljzatban. Mikor újból kezdődik az uszonyrángatás, már komoly kísértést érez, hogy pofán rúgja a kicsikét, de úgyis hiábavaló lenne a mozdulat, hisz már sehol senki. Ekkor döntésre jut és a következő merülésen a kapaszkodó kezén már kesztyűt visel!

Ennyi bevezető után, essen néhány szó a lényegről is. Az igazi mantás merüléseink a tisztítóállomásokon zajlanak. Itt tényleg semmi más dolgunk nincs, mint fotózni és videózni ezeket a le és fel vitorlázó nagymadarakat.

Érdekes megállapítást teszek nézelődés közben: az itteni mantákat az sem zavarja, ha nem hasal a csapat. Először azért én is megpróbálok lelapulni, és mikor egy állat éppen fölöttem áll meg, még a lélegzetem is visszatartom. 10 másodperc…, 20 másodperc…, de jóóóó, maradj méééég. 30 – 40 másodperc, ok, valahogy még bírom, de nem akarnál mégis egy kicsit inkább arrébb menni? Úgysem tudlak fotózni, hisz annyira közel vagy hozzám, nem bírom a kezemben lévő gépet úgy kinyújtani feléd, hogy hozzád ne érjen. Jó-jó, a hasad is nagyon érdekes, de most már tényleg megfulladok. Aztán kész, nincs tovább! Kirobban belőlem a használt levegő buboréközöne. Erről ennyit, szevasz manta.

Aztán látom, a buborékomban pezsgőfürdőző gyönyörűség kicsit riszálja is magát, hogy még élvezetesebbé tegye a dolgot. Ilyen nincs, már megint képzelődöm! (Ezen a helyen már nem először érzek így.) Rápróbálok ismét, a hatás ugyanaz. Egy tapodtat sem mozdul fölülem, csak ismét hullámzik kicsit a bubikban. Sakk-matt! Nincs más választásom, ha más látószögből is szeretném megörökíteni őkelmét, nekem kell helyet változtatnom. Mire kikászálódom alóla, naná, hogy ő is elindul és kinézi magának a következő jacuzzit. Én is megpróbálok egy másik helyet keresni magamnak. Közben rájövök, még ha függőlegesen állok a vízben, sem zavarom őket. Ugyanúgy röpködnek körülöttem, nem menekülnek el. Aztán látom, erre már a csapat videósai is rájöttek, innentől aztán nincs hasalás, mindenki zsizseg, hogy a legjobb pozícióból tudjon dolgozni.

És innentől szinte nincs is olyan képem, amin ne lenne a mantán kívül senki. Ha harc, hát legyen harc, én is rákerülök néhány videofelvételre. Viccet félretéve, megpróbálok kicsit eltávolodni a csoporttól (igen tudom, ezt nem lenne szabad, de hát a fotós egy érdekes …faj). Az egész fennsíkon – ahol vagyunk – manták köröznek, keresek hát egy sajátot magamnak. Szóval balra el, és már hasalok is az éppen felém közelítő szépség előtt. Jön, jön, jön, fotógép bekészít, de még mielőtt kellő közelségbe érne, kb. előttem 3 méterrel kitér. No, de sebaj, mert már fordul is vissza. A jelenet azonban megismétlődik. Hmmmm… miért nem jön közelebb és repül el fölöttem? Rosszat sejtve magam mögé és fölé nézek és igen! Egy kedves búvártársam (persze hogy nem a buddym) magaslik közvetlenül mögöttem, áll mint a cövek, teljes életnagyságban. Így lépjek meg én kis naiv a csapattól… Eléggé félre nem érthető jelekkel mutogatom el neki, hogy mit is gondolok éppen, és menjen már el mögülem, míg finom vagyok és nőies. Úgy tűnik, nem érti mi a bajom, elhatározom hát, ezt majd a hajón, verbálisan folytatjuk. Talán arra kicsit meg is nyugszom majd. Mire végére érek a jelbeszédnek, a teljes csapat megjelenik körülöttünk. Eh, feladom. Hagyom a csudába az egészet, nem küzdök tovább, megadom magam a sorsnak. Mérgemben ’csakazértis’ hátulról, utána lövök két távolodó vadászgépnek és így maradok le ismét a díjnyertes fotóm elkészítéséről

Néhány napig ismételjük még a mantázást, majd érezhetően alábbhagy a kedv. Ugye, mi megmondtuk előre… Akkor dől el végleg a dolog, hogy odébb kellene állnunk, mikor egy merülés előtt egyik barátunk már a következővel viccel: „ugyanmár, nem gondoljátok, hogy három mantáért vizezem össze magam?”. Így hát elbúcsúzunk tőlük és felkerekedünk. Utolsó napjainkat ismét a cápáknak áldozzuk, és úgy fejezzük be a túrát, ahogy azt kezdtük. Kőkemény áramlásban.

Még két emlékezetes élményemet szeretném megosztani veled.

Egyik nap, mikor éppen két merülőhely között hajózunk, a kapitány közli velem, hogy delfinek vannak előttünk. Bár percekig erőltetem a szemem, semmit nem látok Nem túlzok, kb. 5 percig haladunk még a mutatott irányba, mire halványan feldereng, tényleg van ott valami. Aztán egyszer csak kitisztul a kép és mintha forrna az óceán körülöttünk. Száz meg száz fénylő testen csillan meg a napfény, amikor újra meg újra feltűnnek a víz tetején. A hajókürt jelzésére már valamennyien az orrban tolongunk. Néhányan hasalva gyönyörködünk a sodorvonalban ugráló delfinekben és gyermeki vigyorral az arcunkon gügyögünk nekik, míg mások a környéket teljesen ellepő állatok látványával vannak eltelve. Úristen, rengetegen vannak! Aztán egyszer csak elunják a játékot, de még hosszú percekig tart, mire a közben irányt váltó csapat teljesen eltűnik a szemünk elől. Mi még sokáig őrizzük bárgyú vigyorunkat, majd megegyezünk, nincs olyan köztünk, aki csak megközelítő méretű csapatot is látott valaha.

És befejezésül egy kis adrenalin bomba. Errefele nem igazán jellemző a szafarin az éjszakai merülés. Ennek oka, hogy nem sok olyan hely van a szafari útvonalán, ahol lehet és érdemes is merülni. A mi útvonalunkba egy thila esett bele. Ez egy olyan víz alatti hegy féle, aminek a teteje is kb. 15 méter mélyen van. Mivel itt is elég rendesen áramlik a víz, komoly az esély arra, hogy a sötétedés beálltával komoly vadászatnak legyünk szemtanúi. Szürkületkor indulunk le, hogy még a teljes sötétség beállta előtt tegyünk néhány kört a hegy körül, feltérképezve azt. Már ekkor látszik, nem jöttünk hiába, zajlik itt az élet. A halak megpróbálnak nyugovóra térni és elrejtőzni mindenféle üregben, míg a közelben már ólálkodnak a cápák és barrakudák, hogy elköltsék vacsorájukat. Lassan ránk sötétedik, az áramlás pedig egy centit sem hagy alább. Most valahogy sokkal jobban ragaszkodom a merülőpáromhoz. Lámpáink fényében egyre gyakrabban villannak fel az ezüstös testek, amint rácsapnak egy rosszul rejtőzködő ínyenc falatra. Azonban, ha hosszabban rájuk világítunk, igyekeznek kikerülni a fényből. Budymmal összenézünk és döntünk. Keresünk egy búvármentes helyet a tető egyik szélén és mivel itt az áramlás már nagyon erős, kikampózzuk magunkat. Aztán ismét szabályt szegünk, de nagyon. Lekapcsoljuk a lámpáinkat. Néhány másodperc és a szemünk megszokja annyira a sötétet, hogy a sejtelmes holdfényben is mindent látunk. És ekkor indul az igazi parádé. Bár nem kristálytisztán, de annál több vadászt látunk cikázni magunk körül mindenütt. Ez valami frenetikus. Néha úgy érzem, bokáig állunk a cápákban. Nappal már nem félek tőlük, most mégis a torkomban dobog a szívem, és persze az éjszakai áramlás sem ’segít’ jobban megnyugodnom. Mindentől függetlenül, semmi nem tudna rávenni, hogy bekapcsoljam a lámpámat. A következő fél órát így töltjük el, néha rásandítva a nyomásmérőre és a kompjúterre, ami mind jobban szembesít az idő múlásával. Lejárt az időnk, mennünk kell…

És ez sajnos rövidesen a szafarinkkal is bekövetkezett. Két nagyszerű hét után elhagytuk a fedélzetet és ezt a csodákban gazdag szigetvilágot, hogy visszarepüljünk a januári hétköznapokba. De hazatértünk után, még nagyon sokáig sütött a Maldív nap nekünk!

Írta: Némethné Mánfai Éva

További képek és videók: stefi.hu

ATOMIC SZÉLES LÁTÓSZÖGŰ MASZK

Mint minden termékük, ez az új maszk is egy régi koncepció továbbfejlesztett változata, amelyben tovább tökéletesítették az innovatív design-t.

Az ATOMIC Széles Látószögű Maszk tervezésénél elsősorban  a kényelemre, a funkcionalitásra és a minél nagyobb látószög kialakítására koncentráltak a tervezők. A nagy lencsék és az arcunkhoz símuló szilikon tökéletes harmónája teremti meg az egyik legnagyobb látószöget ebben a kategóriában. A lencsék kialakításánál a tervezők célja az volt, hogy maximalizálják víz alatt a jobbra-balra-felfelé-lefelé látást egyaránt. Mivel a külső keretből elvettek, így a lencsét tökéletesen optimalizálták. És a külső csatt segítségével könnyedén a fejed méretére igazíthatod.

Megjegyzésünk: az Atomic kifejezetten csajos színekkel is előrukkolt, így a fenti termék megvásárolható lila, rózsaszín és türkíz színekben online.

ZIPTAG

Ahhoz, hogy simán felismerd a saját búvár, vagy szörfruhádat, egyszerűen szereld fel a neoprénedre ezt az egyszerű zippzárt, amire akár a nevedet is felírhatod.

A zippzárokon lévő stílusos névcímkék segítségével könnyedén beazonosíthatod a ruhádat. A legjobb mínőségű polypropylen anyagból készült és akár több színből is válogathatsz. A legjobb módja annak, hogy egyszerűen megkülönböztesd a neoprénedet is a többiekétől! Nézd meg az ajánlatokat!

Sellő medál tengerkék gyöngyös nyakláncon

Kézzel készült ezüst Miss Scuba sellőmedál, apró kis kék gyöngyökkel díszített nyakláncon.

Ha valóban egyedi és színes egyéniség vagy, aki él-hal az a víz alatti élővilágért és igazi sellő vagy a vízben, akkor ezzel a nyaklánccal tökéletesen harmónikus lenne a megjelenésed a felszínen!

A terméket weboldalunkon keresztül is meg tudod rendelni és amíg a készlet tart, 10 napon belül szállítani is tudjuk!

CSINOS SELYEM ÚTI ÁGYNEMŰ

A Salt Design tervezte “Design Selyem Ágynemű” tökéletes útitársa lehet minden sokat utazó nőnek. Ha tökéletes komfortra és zavartalan mély álomra vágysz útjaid során, akkor Neked tervezték ezt a hálózsákot! Miután felébredtél, olyan picire tudod összecsomagolni, hogy szinte nem is foglal helyet a bőröndödben. Dupla varrás, megerősített sarokmerevítések és tépőzár szolgálja a teljes komfortérzetedet. Búvárszafarikon a fedélzeten alváshoz, vagy hostelekben tökéletes útitársa minden nőnek! Rendeld meg most!

NONE OF YOUR BEESWAX ajakbalzsam

Ezt az ajakbalzsamot a szigorú vegetáriánusok is használhatják, mert nem tartalmaz méhviaszt!

A természetes citrom, mandarin és vanília a mumuru – egy dél-amerikai vízililiom – vajával és a karnauba pálmából kivont viasszal együtt rendkívül ízletes balzsamot alkot, mely etikus voltával is mosolyra készteti az ajkakat.

A rendkívüli lágyító hatásáról ismert extraszűz kókuszolaj igen jót tesz a száraz bőrnek, s az ajkakat puhává és rugalmassá varázsolja.

Javaslatunk: próbáld ki a csokoládésat is! Rendelj online!

BELLASOLE- a kényelmes cipő

Leginkább búvárszafarikon vehetjük hasznát ezeknek a vékony talpú, kis helyet foglaló kis balettcipőknek, amelyek több színben kaphatóak, praktikusak, kényelmesek és nagyon-nagyon nőiesek! De nem utolsó sorban az otthoni garderobe-ban is elfér, hiszen könnyedén félbe hajtható és egy magassarkúban végigbulizott éjszakát követően másnap majd biztosan a lakásban tipegve is nagyon díjazod!

Vigyél stílust a búvárszafaridra! Itt meg is rendheted!

SeaLife Aquarium Gardaland, a Garda-tónál (Olaszország)

A Vörös-tenger és az Indiai óceán élőlényeinek megismerési lehetőségét kínálja a prospektus, interaktív játékokkal nem csak gyerekeknek. Meg kell mondjam, nagyon csalódást jelentett, pedig már nagyon vártam, hogy láthassam, mert sok jót hallottam róla.

Az első három helyiség után, gondoltam magamban, hogy biztos én vagyok túl elfogult, hisz aki már “megízlelte” a Vörös-tenger csodáit, az már nem tud gyönyörködni egy ilyen helyen. Aztán rá kellett jönnöm hogy többről van itt szó, hisz a magyar Tropikáriumban ennyire nem éreztem rosszul magam.

Az itteni körülmények elkeserítőek. Kicsi sötét folyosókon vezetik végig az embereket tömeg számban, akik a kis akváriumok előtt tobzódnak, mert nem látnak semmit. A halak rejtőzködnek, amennyire tudnak, a nagy zajtól. Minden teremben “No flash” felirattal és a termek bujaságával teszik lehetetlenné egy-két emlékkép megörökítését.

Ekkor még csak elmerengtem, ugyanis ezeket az apró teremtményeket én a Vörös-tengerben a felszínhez közel, a napsütötte részben ismertem meg. Akkor itt miért is vannak egész éjjel és nappal sötétségben?

Majd a fő attrakció, (az ötven centis) cápák után egy teremben egy fiatal csajszi kínálja simogatásra a cápa tojásokat egy tengeri csillaggal egyetemben. Azt hiszem, ekkor ábrándultam ki leginkább, hisz jó búvár létemre megtanultam, hogy mindent a szemnek és semmit a kéznek.

Ez után rögtön véget is ér a show egy étteremben, ahol 8 EUR-ért kapsz egy “menü”-t, ami száraz zsömi kis husi cafattal és egy csepp majonézzel a közepén, plusz vizes kóla ízlés szerint. Minek ide minőség, hisz úgy is csak egyszer jön az ember és akkor is a nap nagy részét a mellette lévő vidámparkban tölti, hisz így gazdaságosabb a belépőjegy.

Hivatalos weboldal: Gardaland

ó, ó, ma közölte a tulaj, hogy anyagilag nem olyan jól jövedelmező a mi bázisunk, így hát bezárja hónap végén. (kár, hogy nem elsejét írunk, hanem huszonkettedikét, cseszd meg). Kösz, hogy szóltál!!! Ez milyen már???

Szegény főnököm, 3,5 éve bázisvezető, átküldték a másik bázisról ide októberben, most meg közlik vele, hogy egy hét és viszlát??? Ez mi??? Mondta, hogyha mást nem, visszamegy oktatni, mit csináljon, családja van. Remélem talál bázisvezetői munkát és akkor mehetek (fő a pozitív hozzáállás).

Francba, pedig most indult be a karrierem, és a francba, már elterveztem, mihez kezdek a következő fizummal, meg a rákövetkezővel, MSDT (master scuba diver trainer) befizetése, mert még az sincs, de az kell az IDC staff instructor tanfolyamhoz (leegyszerűsítve az az oktató, aki részt vehet az oktatók oktatásában), amin feltehetőleg nem veszek részt ősszel, és megint kereshetek munkát és megint ugráltatni fognak, amit utálok. Fffff….habár ki tudja, hátha találok valami jót??? És menni akarunk Franciaországba, hozzá, meg Magyarországra, hozzánk, de évvégén és én előtte, nyár végén még haza akartam látogatni.

Állítólag Safagában kellenék, az ottani bázisvezető elment, és a helyettese lett a bázisvezető, szóval lenne hely, de napi 2 x 55 kilométert utazni???? az kurva sok. jó, nézhetek Lostot a kocsiban, haha, de miből fizetem a kocsit, sofőrrel (nincs jogsim, ha lenne sem vezetnék itt, és ez nem sznobság, hanem errefelé nincs ám busz, meg bkv meg volán, csak taxi), 3000font az durván 350 euró :-I havonta. jó, ha ötig dolgoznék hat helyett, talán….akkor hatra hazaérek. Haha jó kis feltételeket támasztok, valószínűleg bele se mennek.

A jó hír, hogy ma volt az ötszázadik merülésem!!! És megtaláltam a Clown Frogfish-t, ez ám itt ritkaság, a Fülöp-szigeteken bezzeg egy roncson volt három egymáson, jó nagyok, ez kicsi, a tanulóimnak viszont hiába mutogattam, nem látták.

Aztán nem tudtam egyenlíteni, a fülem teljesen bedugult, nem csoda, reggel 2 vészhelyzeti felúszás, a második merülés előtt, amit csak egyesével lehet, utálok fel-le merülni, ha egyszer már feljebb mentem, képtelenség lesüllyedni és újra kiegyenlíteni a fülben a nyomást, (kollégáim is így vannak vele)

…próbáltam nem erőltetni, és akkor jött a furcsa sivító hang a fülemben, vííííííí, aztán megfordult a világ, fejjel lefelé, majdnem kidobam a taccsot, össze vissza láttam, megfordult a zátony, meg vissza, gondolkoztam hogy felúszok sikoltozva, de ezt sajnos nehéz lett volna úgy kivitelezni, hogy a tanulóim ne vegyék észre/ne essenek pánikba, így úgy csinátam mintha minden nagyon fasza lenne ( pont a 200.merülésemen volt ugyanez), és mutogattam tovább a halakat, és mivel a tiltás miatt 3 napos késében vagyunk, muszáj volt merülni, hármat, (ez a harmadikon történt)… szóval 12 méteren találtam homokos részt, leültünk, gyakorlatok, mondom csak ne akkor legyek rosszul vagy ájuljak el, amikor leveszi a maszkot, mert csukva a szeme, mert kontaktlencsét visel, de szerencsér emire odáig jutottunk jobban lettem, így nem kellett törölni a merülést. Ez is valami.

Az a fura, hogy a fülem most teljesen rendben van, gondolom, nincs eldugulva, nem fáj, ha nyomkodom, akkor se.

Éppen 14 hónap telt el azóta, hogy víz alatt jártam. Közben megszületett a kislányom, így egyáltalán nem bánom a kimaradt időt, tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis bepótolom. Már alig vártam, hogy nagy pocak nélkül ismét fel tudjam húzni a neoprén cipzárát és végre semlegesen lebegjek abban a közegben amit annyira szeretek!

14 hónap elillant, leányzó közben fél éves lett, így felkerekedtünk és nekivágtunk egy újabb egyiptomi szafari kalandnak az Andromeda fedélzetén Honeymoon suite-ból igazi Family room-ot avanzsálva. Olyan érzés volt, mintha rég nem látott barátaimat láttam volna viszont. Rég nem cuccoltam már össze ilyen lelkesen! Gyorsan megtartott breefing és irány a zodiac. Hogy hol jártunk? St. John’s Big Gotta, így békés merülésre számítottam.

Szerencsére megvoltak a súly-zsebeim és a palackom is nyitva volt, az uszonyomat sem hagytam a hajón és a maszkpántommal sem volt gond, így 5 méteren nyomtunk egy okét és süllyedtünk lefelé.

Közel 3000 merüléssel a hátam mögött az érzés nem volt ismeretlen, mintha csak tegnap lett volna: hagytam, hogy érvényesüljenek a fizika törvényei és egyre gyorsabb ütemben ereszkedjek lefelé. 20 méter körül jártam amikor előszőr kezdtem levegőt pumpálni a jacketbe, hogy kicsit lassítsam az iramot és bevárjam a többiket. Nem vártam semmit sem ettől a merüléstől. 30 méteren közvetlenül a zátony mellett belőttem a semleges lebegést és nyolc búvárral a hátam mögött élveztem a súlytalanságot és a csendet, miközben figyeltem a zátonylakók minden apró rezdülését.

Úgy nagyjából 10-15 percet úsztunk a védett zátony mellett, ahol igazából semmi kirívó nem történt. Tekintettel a hajnali időpontra, már éppen visszaaludni készültem víz alatt, amikoris jobbra a kékség felé fordultam és a halak egy izgalmasabb összetételét fedeztem fel. Annyira lázba jöttem, hogy ki is navigáltam a kékbe a csapatot egy kicsit lejjebb ereszkedve. Ismerős volt az egyes halfajok felsorakozása és viselkedése. Bár egy idő után már csak a zátony sziluettjét láttam a hátam mögött halványan, nem volt semmi áramlat és egyre kijjebb merészkedtem, mert éreztem, hogy valami olyan látvány vár, amit nem szabad elmulasztani.

Két percet úsztam a kékben mögöttem 8 búvárral, amikor 10 méterrel alattam megpillantottam 6 pörölycápát. Ez az!!! Megvagytok! Közben beért mindenki, amit a hátba vágásokból is simán kivettem, plussz a pacsisorból és a hitetlenkedő tekintetekből.

Otthon éreztem magam és annyira jó érzés volt, hogy a tengerlakók is mellettem voltak, hogy magam is meglepődtem. Miért szeretem a Vörös Tengert? Hát ezért!

Évtizedeken keresztül látogattuk az Adriát és az Égei-tengert (Z.Vincze György: Ahol a cápa jár…), 1984-ben eljutottam a még érintetlen Maldiv-szigetekre, 1986-ban Ausztráliába a Nagy Korallgáthoz (Násfay B.-Juhász J.: Kalandok a Korall-tengeren), később többször Egyiptomba a Vörös-tengerhez és Indonéziába a Celebes- és a Malukku-tengerekhez, valamint a Fülöp-szigetekre is.

A tenger élővilágának csodálata és valamilyen fényképezőgép elkísért és elkísér a víz alá mind a mai napig. Ennek köszönhetem, hogy a munka, a háztartás, és a gyermeknevelés sokszor nem könnyű terhei mellett a víz alatti, és újabban a szárazföldi természet fényképezése kikapcsolódást és örömet jelent nekem meg talán azoknak is, akik képeimmel kiállításon, nyomtatásban, vagy a világhálón találkoznak.

Az alábbi képeit osztotta meg Veletek:

View Photo Album

Ő már Búvárlány a Miss Scuba-n, olvasd el a bemutatkozóját!
Te is csatlakoznál? Tedd meg most!

Hiába bizonygattam, vagy mutattam be a gyakorlatot, mégis akadtak olyanok, akiknél megállt a tudomány, sehogy sem jött össze és hiába hoztam fel “számtalan” példát az életből amikor mi lányok, ezt a feladatot igenis megoldjuk.

Hogy ne szegjük a kedvét a kizárólag orron át lélegző finomabbik nem képviselőinek sem, így bemutatjuk azt az eszközt, amivel ők is majdnem ugyan azt a látványt élhetik át, mint mi búvárlányok. Csak a lábuk közé kell nézni, nincsen pipa, vagy hallátó szemüveg, ergo kizárva minden nehezítő feltétel.

A felszínközeli búvárkodás élményét forradalmasíthatja az átlátszó pelxiből épített kajak, ami szükségtelenné teszi a maszkkal és légzőcsővel történő bénázást. Előszenzonos tengerparti nyaraláshoz is kiváló utitárs, így akkor sem fagy be az ember segge búvárkodás közben, ha előtte három hétig esett. Viszont 1500 dollárt kérnek érte, ami nem kimondottan a last minute utak célcsoportjának kedvez…

Utolsó nap már nem sokat búvárkodhattunk, mert repülés előtt 24 órával már nem tanácsos merülni. A legutolsó helyszín az indulási kikötőhöz visszatérve Gotta Marsa Alam zátonyánál történt.

Annak rendje és módja szerint megtartották a részletes tájékoztatót a tervezett útvonalról. Csalódottan vettem tudomásul, hogy már megint mély lesz, áramlatos és marha sokat kell majd úszni, mert a vezető úgy tervezte, hogy zodiákkal elvisz minket a zátony túloldalára és bármerre is visz az áramlat (szóval totál szívás is lehet, ha szembe jön), körbeússzuk a szigetet a hajóig.

Beöltözés közben egyszer csak egy delfinrajt pillantottunk meg a félköríves zátony lagúnaszerű vizében lubickolni. Lassúnak tűnt a mozgásuk nem száguldottak tova, inkább szépen lassan villantották ki a hátúszójukat , hogy aztán újra elmerüljenek. Piszok gyorsan felöltöztem és közöltem Ahmeddel, hogy én nem megyek vele hanem meg szeretném nézni a delfineket.

A héten egyszer már láttunk egy kb 40 fős delfinrajt egy másik zátonynál, de viszonylag messzebb voltak a hajótól. Úszva nem tudunk volna odaérni. Éppen a pihenőidőt töltöttük, amikor Ahmed szólt, hogy aki akarja, azt elviszi a zodiák a delfinekhez. Hát persze, hogy mindenki akart! Felkaptuk a ládánkból a maszkot és a légző csövet (pipa) hónunk alá kaptuk az uszonyt és ugráltunk be a gumicsónakokba. Utolértük a delfineket, beugrottunk.

Nem volt nálunk búvárfelszerelés, tehát csak a felszínről szemléltük őket. Néha alattunk húztak el, néha meg mindannyian a felszínen voltak. Hallottuk, hogy utasításra mennek fel és le, nagyjából rendezett halmazban. Úsztunk felettük , de nem bírtuk tartani velük az iramot. Egy némelyik odajött megnézett minket de gyorsan tova is álltak. Kb. 5 percet figyeltük meg őket, de nem voltak játékos kedvükben. Aztán visszafurikáztunk a hajóra.

Mivel én imádok delfinek közelében lenni ezért számomra egyértelmű volt, hogy nem érdekel, hogy ki merre akar menni én a delfinek felé fogok úszni. Aztán egyre többen csatlakoztak hozzánk, úgyhogy a merülés vezetők nélkül elindultunk. Nem is kellett sokat teperni, mert a víz alól is láttuk a körvonalaikat és hallottuk a kis sípoló hangjukat. Ezek közönséges delfinek voltak, ilyeneket a héten láttam először. Ezek kisebbek a palackorrú delfineknél, kb. 1,5 méteresek, sötétebb a hátuk mint a hasuk, ezért olyan csík van az oldalukon és más a hangjuk is.

Ahmed ellátott pár jó tanáccsal: – Először ússz a közelébe, aztán állj meg, várj amíg észrevesz és ő jön oda hozzád. Aztán ha közel jött nézz a szemébe, ha megvan a szemkontaktus, akkor biztosan fog játszani veled. Éééés tényleg működött!!!!

A kis édesek tényleg oda úszkáltak közénk és pörögtem forogtam velük együtt. 3-10 méter között maradt az egész csoportunk és mindenkihez odamentek felváltva elölről hátulról oldalról körbe- körbe táncoltak minket. Néha eltűntek a homályban, majd kisebb csoportokban visszatértek. Engem az egyikük négyszer is meglátogatott, felismertem az oldalán lévő karcolásról. Volt olyan is , hogy éppen előre úsztam és kémleltem a messzeséget, hogy vajon most hol lehetnek, amikor feltűnt 5 delfin közvetlenül előttem és nagy sebességgel vonalba felsorakozva felém úsztak. Kitártam a kezeimet, mint egy Krisztus és üvöltöttem a víz alatt: – Gyertek anyucihoz! Előttem lelassítottak és úgy kerültek ki mint ahogy a patak folyam bukik át az útjába került sziklákon, simán elsiklottak mellettem két oldalról. Néha a szájukba vettek egy-egy medúzát és dobálták. Nagyon jó kedvük volt a delfineknek és hát nekünk is. Folyamatosan nézegettük egymás arcát, mindenkinek a maszk alatt látszott a szemén az elégedett határtalan mosolygás. Néha megkérdeztük egymástól, hogy van-e még levegőnk, de nem fogyasztottunk túl sokat.

Fél órán át játszottunk velük amíg bírtuk szuflával. Azaz nem mi játszottunk velük, helyesebben ők játszottak velünk. Megfigyeltem, ahogy folyamatosan simogatják egymást a víz alatt és hihetetlen élményben volt részünk: Láttunk egy igazi delfinközösülést is!!! Nem akartam elhinni, hogy ez igaz. Visszanéztük a videofelvételeket és még az arab guide-ok is csodálkoztak, hogy így bevettek minket az intim életükbe.

Tudtátok, hogy a delfin olyan emlős állat, amelyik élvezetből is szexel? Szép megkoronázása volt a hétnek. Még most is sokkhatás alatt állok.

Véleményem szerint a Vörös tenger egyik legszebb hajójával futottunk ki. A Cassiopeia magyar hajó, kb. 5 éve épült és 5 csillagosnak számít a búvárkodáshoz használt hajókhoz képest. Minden kabinban saját fürdőszoba és légkondicionáló is van. A hajó 40 méter hosszú és 8 méter széles, tehát a viszontagságos időjárásnál is simán helyt áll. Eddig fele vagy harmad ekkora hajókkal mentem tengerre.

– h i r d e t é s –
Te is szeretnél hasonló élményeket átélni? Vedd fel a kapcsolatot a Red Sea Boats Holidays Kft. munkatársaival és foglalj le egy szafari utat a pároddal! Garantáltan nem fogsz csalódni!

Van külön shisha szoba, vörös drapériával borított fetrengős párnás hely szolgálja a kényelmet a vízipipázáshoz. Csodálatos érzés volt, hogy sétálok a tágas ebédlőben, majd még mindig sétálok tovább a kabinsoron és a hajó orrában a legszebb szoba lett a miénk, a nászutas lakosztály! A legtágasabb szoba kilátással a hajó orra fölött a nyílt vízre. A nagy szoba berendezése nem túl bonyolult, egy sor alacsony szekrény és egy hatalmas kerek ágy sok párnával. Vajon miért mi kaptuk?

Még sosem aludtam ilyen kerek ágyon ezért az első pár éjszakát nem is nagyon alvással töltöttük.

Ha lépésmérőt csatoltak volna ránk, akkor egy hét alatt biztos, hogy nem léptünk 100-at. Csak öltözés, beugrás, úszás, evés és fetrengés volt a szoros program.

Ha nem a napozódecken süttettük magunkat, akkor a légkondis hatalmas társalgóban néztük a Veszélyes vizekent DVD-t vagy a shishaszobában tartottunk vitaestet. A szobák nagyok és kényelmesek voltak, de csak este vonultunk félre, még a délutáni szendergéseket is közösen folytattuk. Valaki mesélt egy történetet, a többiek meg hallgatták vagy szuszókáltak közben.

Mivel korábban már beloptuk a szakács szívébe magunkat, ezért mindennap megkérdezte, hogy mit szeretnénk enni. Mikor rájött, hogy a társaság szereti a halat, onnantól kezdve hanyagolta a kétlábú szárnyast és finomabbnál finomabb tengeri herkentyűs kajakölteményeket állított nekünk elő.

Egyéb beszámolói a szerzőnek a miss-scuba.hu oldalon:
Cápamese St. John’s-ról

Jó kis utazás volt! Nagyon jó csapat verődött össze. Huszonegy búvárral a fedélzeten kifutottunk a Vörös tenger nyílt vízeire egy egyhetes Mélydéli szafarira. Cél a Ráktérítőtől délre található St. John’s zátonyok voltak a Cassiopeia hajóval.

Az időjárás előrejelzés hatással volt az eredeti túratervre, mert a Kapitány egyből nagy sebességgel délnek vettek az irányt, hogy elmeneküljünk a Hurghada felől érkező vihar elől. Kiderült, hogy jó döntés volt, mert így csak 1 napig hullámzott a tenger, a többi napokon tükörsima víz fogadott minket. Szerencsénk volt az időjárással, mert többnyire tükörsima tenger (ezen a környéken ez igen ritka) és 40 °C fok volt napközben. A víz hőmérséklete 27-28 °C fok körül váltakozott. Na ez kifejezetten kellemes volt.

Aki már volt hajós szafarin az nem csodálkozik rajta, hogy szárazföldet napokig nem láttunk és abban a térségben mobil vételünk sem volt. Így mindenki kénytelen volt elengedni az otthon hagyott munka stresszt és kizárólag a vízre és egymásra koncentráltunk. A napi program hajnaltól estig csak merülés- kaja- döglés ciklus szigorú betartása.

Sok-sok élmény ért bennünket, kezdem egy izgalmas történettel.

Dél körül lehorgonyoztunk Dangerous Reef nevű zátonynál, megalkottuk a csoportokat, a párokat és nekiveselkedtünk a beöltözésnek.

A csajok lettek készen legelőször és már ott toporogtunk a hátsó dekken ugrásra készen. Elméletileg a szabály az, hogy először a merülés vezető megy a vízbe, majd sorban mindenki beugrik. Ha mindenki készen áll, akkor a merülés vezető utasítására egyszerre kezdjük meg a süllyedést. Viccesen megjegyezték, hogy “ladies first” és mi beugrottunk. A hajó a látótávolságnál egy kicsit távolabb kötött ki a zátonytól így a vízbe ugráskor nem észleltük egyből a körbeúszkálni tervezett korallfalat, de tudtuk, hogyha lesüllyedünk 5 métert, akkor már látni fogjuk.

Amíg vártuk , hogy a fiúk is összecihelődjenek, addig a nagylányom megjegyezte, hogy elég kellemetlen itt lóbálni a lábunkat a nagy kékségben, mi van ha jön egy cápa. Letettem a fejem a víz alá, körbenéztem, kb. 20 méter lehetett a látótávolság, utána homályos volt, de nem láttam semmit. – Nincs itt semmi, megnéztem!– nyugtattam meg.

Rá pár másodpercre csapódott be mellénk Robert és és egyből megszólalt: – Egy marha nagy cápa van alattunk!

Teljesen pipa lettem, hogy minek kell itt minket ilyenekkel sokkolni. Épp készültem leüvölteni a fejét : – Hülye Robi! …. (közben lemerítettem a fejem)… Bakker egy hatalmas cápa!

Pár méterre a lábunk alatt megjelent egy 2,5 -3 méteres Óceáni fehér uszonyú cápa (szakértőknek Longimanus) és körözött alattunk.

Tapasztalt búvárok, könyvek és a vezetőink szerint is ha egy cápa felettünk, vagy mellettünk köröz, abból nagy baj nem lehet, de ha alattunk van az a veszélyes, mert ugye alulról támadhat.

A fiúk úgy örültek, hogy sebtében ugráltak be és élesítették a fényképezőgépet. Ellenben én engedélyt kértem, hogy a gyerekkel inkább visszaúsznék a hajóra és dobnám ezt a kis lubickolást. A merülés vezető – jóravaló arab srác, Ahmed- szigorú tekintete ellentmondást nem tűrő volt: – No way, everybody go down, NOW!– és hüvelyk ujját lefelé fordította. Ez búvár nyelven az ereszkedést jelenti, de nekem inkább a gladiátorok halálos ítéletét jelentette.

Kicsit legörbült a szám, bólintottam, megrántottam a jacketem levegő kieresztő szelepét és hagytam, hogy az ólomsúly lehúzzon a mélybe. A hajó alatti mélység 25 méteres volt, egy perc alatt mindenki leért és lebegtünk a fenék felett. Szememmel kerestem a férjem és a gyereket. Láttam, hogy mindenki rendben van. Ott felnéztünk és Longimanus uraság továbbra is fenn körözött a hajó körül. Pár percig csodáltuk a mozgását (már aki, mert én tiszta ideg voltam, és helyette hátat fordítottam neki és számoltam a kishalakat a zátonyon) , aztán megkezdtük az eredeti terv szerint a merülést. Cápa veszély esetén kettes számú szabály, hogy maradj a zátony fala (vagy a fenék ) közelében, mert ez a faj viszonylag rosszul lát és a háttér miatt nem tudja megkülönböztetni a zsákmány körvonalát. Visszanéztem, de a cápa nem követett minket. Azért eszembe jutott, hogy hogyan megyünk majd vissza?

Nem igazán szeretem a 20 méternél mélyebb helyeket, mert a nyomástól “megüt” a nitrogén és megváltozik az ítélőképességem. Normál esetben ha a többiek lemennek 30 méter környékére, akkor én kicsit felettük úszom, ahol érzem, hogy még bírom. Ráadásul a gyereknek meg csak 21 méter mélységig van engedélye. Most viszont nem volt választási lehetőségünk. Cápa veszély esetén a hármas számú szabály, hogy egy csoportban kell maradni. A nagyobb tömegben szintén nem tudja kivenni az egyes elemek körvonalát és nagyobb masszától távol tartja magát.

Azért az ezt követő egy órás merülés a valaha legizgalmasabb volt, mert végig ritkaságszámba menő élőlényeket láttunk, egyszerre jött szembe minden, mi szem szájnak ingere. Csak kapkodtuk a fejünket.

De még hátra volt számomra egy erőpróba . Még egy valamit nem szeretek, a zárt tereket! Az utolsó szakaszon be kellett úsznunk egy barlangos kanyonos bujkálós folyosórendszerbe a sziget egyik oldalán és tudtuk, hogy a kijárata a hajó közelében lesz. Még beugrás előtt azt beszéltük meg, hogy a zárt folyosós részt én kihagyom és kívülről körbeúszok a kijáratig és ott találkozunk. Mondanom sem kell borult a terv a kettes és a hármas szabály miatt.

Jó kislány módjára beálltunk libasorba és végigúszkáltam a kis terem, nagy terem, jobbra-balra csatornás szakaszt is. A szűk kijárat után a falon egy óriási teknős táplálkozott lánykorallokkal és megálltunk fotózni. Itt már nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Balra teki, jobbra a hajó alatt még mindig ott úszkált a nagy szürke árny.

Volt valami külön ritmusa, vagy pályája a cápánknak. Olyan volt mintha kiskör-nagykör, majd hirtelen a hajó alatt vissza koreográfiát úszná meg.

Levegőm fogytán! Döntöttem, kimegyek egyedül! Szóltam Ahmednek, Ő jóváhagyta. Az egyik arab guide a teknősöket fotózó búvárokra ügyelt, míg a másik a hajó létra alatt posztolt. Intett, hogy jöhetek. Elhagytam a zátonyt és beúsztam a hajó alá 5 méter mélyen, figyeltem a komputerem, hogy betartsam a 3 perces biztonsági megállót és ne emelkedjek túl hirtelen. Longi ott volt a közelben, de most nem úszott olyan közel. A létrába kapaszkodva villámgyorsan lecsatoltam az uszonyokat és kimásztam.

Amikor mindenki felért a fedélzetre, akkor izgatottan osztottuk meg egymással az élményeinket. Ugye a víz alatt nem lehet beszélgetni, de bámulatosan találékonyan tudunk mutogatni. Most ismét volt esélyünk bemutatni egymásnak a “kurva nagy cápa van mögötted” jelzést.

Aztán a korlát fölül kezdtük el figyelni Cápalit, újdonsült barátunkat. Még így is tiszteletreméltóan és félelmetesen nagynak tűnt.

Egész késő estig maradt ott velünk és körözött a hajó körül. Az éjszakai merülést természetesen a hajókapitány megtiltotta. Ehelyett elővettük a lámpáinkat (na jó nálunk véletlenül volt egy 5 kg-os víz alatti reflektor is ) és azzal pásztáztuk a vizet. A hajó fényére rengetek kishal szokott odaseregleni és csak úgy habzik tőlük a víz. Érdekes volt látni, hogy néha mintha vezényszóra eliszkolt az összes kishal 1, 2, 3, 4, 5… számoltunk magunkban és már jött is az óriás árny.

Volt bőven mit írni a merülési naplóba.

(A cikkben szereplő képek illusztrációk.)