némaüzem

Kedves tévénéző gyerekek!

2012-01-31T20:41:00.005+01:00

Napok óta szeretnék a bezzeganya nevű, méltán népszerű site-on kommentelni, de reménytelen - vagy regisztrálni nem tudok, vagy ha az nagy nehezen sikerül, akkor soha többet nem jön be az oldal -, úgyhogy inkább hozzátok beszélek kicsit, de az illető postot, amihez szerettem volna hozzászólni, sajnos nem tudom belinkelni az előbb leírt problémák miatt.

Született ezen a bizonyos oldalon egy (egyértelműen karikatúrának szánt) post arról, hogy az újdonsült anyák élete jajdenagyonnehéz, merhogy szegények lealjasodnak, oszt napokig nem zuhanyoznak, nem sminkelnek, sőt, a szőrtelenítés se nagyon megy nekik, merhogy az első időben a gyerek bőg egyfolytában, újdonsült anyuka nem meri magára hagyni, nem megy zuhanyozni, hanem koszosan-büdösen-leköpve-lehányva gürcöl egész nap a gyerek körül, stbstb...

Nem, a post egyáltalán nem vicces, de egyértelműen látszik, hogy annak szánták, tele van nyilvánvaló túlzással. A kedves anyukák persze azonnal hörögve ráugrottak a postolóra, láthatóan halál komolyan véve az olvasottakat: hogy fúj, de gusztustalan az ilyen koszos és szőrös anya és mi az, hogy az ilyent egyáltalán megdugja a férje, meg egyáltalán, az olyan nő, aki nem hagyja magára egy percre sem a gyerekét, az nyilvánvalóan alkalmatlan a gyereknevelésre, stbstb...hááát.

Én nem nevettem a poston, mer nem túl vicces, csupán ilyen szőrözős-bénázós klisé, amilyeneket a Sandra Bullocks szokott játszani és mondjuk annak idején pont azért zuhanyoztam meg sminkeltem egy csomót, mert az tartott életben, de azér bizony visszagondolva az első idők bénázására, szerettem volna megvédeni a bejegyzés íróját, merhogy bizony, bizony, az ember eleinte állati béna (jójó, tudom, ti mindig nagyon ügyesek voltatok, szóval javítom: egyes emberek eleinte) és bizony, bizony, nem meri magára hagyni a gyereke(i)t, be van szarva, hogy megfullad(nak), lábujjhegyen jár és esetleg nem is fürdik vagy nem mos hajat, merhogy 1, nincs ideje (ikrek mellett valóban nem sok volt, én futva közlekedtem a lakásban, hogy jusson idő a fejésre, a mosogatásra, a sterilizálásra (merhogy szopni, na azt nem tudtak a kismajmok), a minimális alvásra, na meg a kurva hosszú etetésekre, amiket eleinte két és fél óránként nyomtunk (meg mittomén, néha én is akartam enni valamit, sok időm mondjuk nem volt rá, el is ment a tejem hamar) 2) azért se biztos, hogy az ember folyton fürdik meg hajat mos, mert nálunk pl a gyerekszoba a fürdőszoba mellett volt és rettegve zajongtunk ott, mivel örültünk, ha a babák végre elaludtak (eleinte nagyon keveset aludtak, öt perceket mondjuk és hónapokig nem voltak hajlandóak vízszintesben sem tartózkodni, nemhogy aludni).

Meg aztán az is érdekes volt, hogy valaki horrornak merte nevezni az első időszakot és akkor egy másvalaki lehurrogta, hogy jaj, ugyan már, később a mittoménmi sokkal horrorabb - hát, azér napi két órát aludni és folyamatosan a szoptatás miatt cidrizni - nagyon igyekeztünk, hogy szopjanak, de az istennek nem sikerült és a gyakorlás is hihetetlen mennyiségű időt elvett és eleve teljesen kész voltunk -, meg időre etetni (a gyerekorvos nagyon nyomatta, hogy hízniuk kell, koraszülöttek, nagy veszélyben vannak, jajjaj), az bizony tényleg elég horror, szóval szerintem segítség nélkül az eleje tényleg nagyon nehéz, főleg, ha az embernek az első adag gyereke dupla (oké, ezek az egymás torkának ugrók szimpla gyerekes anyák voltak, az nemtom milyen); némi tapasztalattal nyilván ez is más lett volna, de nem volt tapasztalat és még csak kérdezni se nagyon tudtam senkitől: nálunk a családban nincsenek gyerekek egyáltalán, egyik ágon sem, a barátnőimnek nincs gyereke, szóval végül ismerősöktől kérdezgettem, aztán meg kikupálódtam (persze még mindig sok kérdésem van, néha gyötrök is velük embereket), olvasgattam és persze tapasztalatot szereztem.

Hogy mi a konklúzió? Hát, szerintem ilyen világbékés, azaz hogy nem kell mindig pálcát törni mindenki felett, nem kell mindig jobban tudni, nem kell mindig mindenkitől ugyanazt várni.

Van aki büdösen, szőrös lábbal képes túlélni, mások meg full sminkben, báli ruhában tudnak csak szoptatni - baromira nem ezen múlik, hogy kiből milyen anya lesz...

PS.: Jó, tudom, az előző írásomban én is pálcát törtem a pocilakózó agyhalottak felett, hát igen...bevallom, a gügyögő hamisságot világbékés hangulataimban is nehezen viselem

A pelus, a pocilakó, az apa meg a tolvaj és a felesége

2012-01-31T17:55:00.006+01:00

Az vajon kinek a számlájára írandó, hogy nagyon sokan úgy képzelik, hogy a gyerekszülést-gyereknevelést csak agyhalott, gügyögő, pocilakózó üzemmódban lehet csinálni? (Szerintem egyébként hosszú távon képtelenség megtartani ezt a romantikus-cukros attitűdöt, mert az ember egyszerűen szembesül a gyereknevelés nagyon is profán voltával - és most nemcsak a kakis pelenkákra gondolok).

Régen egyébként én is pont így - ilyen cukros-gügyögő-szerelmemet apának szólító borzalomnak - képzeltem a dolgot, ki is rázott a hideg a gyerek gondolatától is.

Ha ez a gondolat éppen az agyhalott, gügyögő, pocilakózó anyáktól származik, akkor a nem agyhalottak miért nem hallatják jobban a hangjukat?

Persze nem akarok én propagandát csinálni itt, nem akarom, hogy azért szüljetek/legyen gyereketek, mert az úgy szokás, vagy hogy nehogy elfogyjon a magyar (fogyjon csak el, nem jött össze ennek a népnek, jobb lenne beletörődni - próbálkoztunk, nem megy, hát istenem), sőt, nem kell szülni egyáltalán, tőlem nyugodtan éljetek egyedül, pár és gyerek nélkül, szerintem az is teljesen oké, csináltam én is, tetszett; viszont ha valakit mégis gyerekezésre biztatok, azt csak azért teszem, mert a gyerekezés (minden felelősséggel és nehézséggel együtt) egyszerűen jó móka.

Feljegyzések a dagadtak házából vol.9548221

2012-01-30T19:17:00.006+01:00

Úgy szoktam fogyókúrázni, hogy minden fogyókúra (egész életemben fogyókúráztam, gondolom sokan ismeritek a problémát) elején tartok egy brutalizált két hetet, akkor gyorsan ledobok pár kilót, ezzel megvan a motiváció és jöhet a fogyókúra hosszú és szelídebb változata.

Valószínűleg nem ez a legegészségesebb megoldás (mert gyorsan fogyni nem jó), de nekem ez eddig bejött; ha az eleje nagyon lassan megy, akkor elmegy a kedvem az egésztől.

Eddig bejött, eddig jól ment. Eddig. Most viszont sajnos valami megváltozott: hiába próbáltam az eddig jól bevált (és nagyon kemény) rövid diétámat, egy dekát se fogytam (szerencsére a nyáron ledobott hat kilóm nem jött vissza karácsonykor, nem is értem), pedig azért nem éhezésről szól a dolog (olyankor a szervezet elkezd ugye raktározni), csak nagyon kevés evésről.

Tegnap kínomban beiratkoztam a pontszámolgatós Weightwatchersbe*, mert mint mondtam, idén lefogyok, ha belepusztulok is.

*csak egy érdekesség: a Weightwatchers egyik reklámarca egy Jennifer Hudson nevű énekesnő, aki tényleg nagyon szépen és látványosan lefogyott ezzel a módszerrel.

Nagyon meglepődtem, mikor megtudtam, hogy 2008-ban a sógora kiirtotta majdnem az egész családot: megölte az anyját, a bátyját és az unokaöccsét (JH szerencséje az volt, hogy épp elutazott valahová). Mikor elmeséltem Marcinak a történetet, akkor az adekvát reakciója az volt, hogy és ennek a nőnek most a legnagyobb problémája az, hogy lefogyjon?

Hát igen, jó kérdés...

Marcika különkiadás

2012-01-30T16:45:00.003+01:00

Remélem, a jövőre nézve nem jelent rosszat, hogy Marcikának alvós maci vagy kutyuska helyett alvós patkánya van, Ottília (van neki kisgyereke is, egy szürke patkány, Géza).

Egyébként az a véleményünk, hogy tulajdonképpen nincs is szüksége szavakra: olyan elbűvölően huncut mosolya van, hogy valószínűleg bármit elér majd pusztán azzal.

"I bore myself to sleep at night, I bore myself in broad daylight""

2012-01-30T06:17:00.004+01:00

Elnézem a gyerekeimet, akik izgatottan, elmélyült figyelemmel kockákkal pakolnak tele egy hengert, majd boldogan kiszórják és az egészet újrakezdik. Vagy könyveket nézegetnek, lapozgatnak, elölről-hátulra, hátulról-előre, újra meg újra. Vagy a kis dobot vagy a zongorát verik vadul. Vagy ruhákat dobálnak szét. Vagy csak járkálnak fel-alá, mint valami sétálóutcában.

Soha nem unják meg a felfedezést, minden izgalmas, minden vicces, mindennel lehet játszani. Tiszta röhej, egy ikres nő azt a tanácsot adta nekem itt, hogy minden szobában alakítsunk ki nekik játszó részleget, mert milyen könnyen elunják magukat...ez mekkora butaság!

Csak a felnőtt ember unatkozik és én azt a pillanatot szeretném tetten érni, amikor az unalom kialakul bennünk, amikor először unatkozunk. Miért unjuk el magunkat a világban? Honnan jön hirtelen az az érzés, hogy már mindent felfedeztünk és amit meg esetleg még nem, az már nem is olyan érdekes?

Fanni a rocksztár

2012-01-29T00:34:00.003+01:00

A macska úgy viselkedik a babákkal, mint valami undok rocksztár, vagy finnyás kis celeb: ha meglátják, mindig lelkesen sikoltoznak, kurjongatnak, meg akarják simogatni - teljesen oda vannak érte -, Fanni meg egy darabig tekereg a szőnyegen, kelleti magát, illetve néha csak méltóságteljesen ül és rezzenéstelen tekintettel viseli a megjelenésével keltett hatalmas ovációt, majd egy kis idő elteltével unott képpel távozik, hatalmas űrt hagyva maga után.

Midnight in Paris

2012-01-29T00:27:00.003+01:00

Ti, ott Európában el sem tudjátok képzelni mekkora mázlitok van, hogy nap mint nap láthattok szép dolgokat. Tudom, otthon nehéz az élet, de legalább nem raktárépületeket kell látnotok körös-körül, hanem vannak szép épületek, templomok, terek, utcácskák, kávézók, romkocsmák, van a helyeknek hangulata, színe, szaga.

Az új Woody Allen filmnek nem sok értelme van, csakis az isteni Párizs képekért érdemes megnézni.

Európa vágyam van.

Feljegyzések a dagadtak házából vol.9548220

2012-01-28T01:05:00.004+01:00

Szerintem direkt a nyomorult fogyókúrázó anyákat akarják bosszantani a rengeteg kajás mondókával, verssel, dallal.

Hogy a fenébe fogyókúrázzak higgadtan, ha egyszer minden harmadik versikétől összefut a nyál a számban?

Mer a mondókákban/dalokban/versikékben folyton cipót sütnek, megzsíroznak, megvajaznak, nagy karéj kenyeret kennek, tejjel leöblítik, lisztből legyen kerekes, töltelékes, jó édes, süti, süti pogácsát, éhenhalok odaérünk délre, libapecsenyére, jó a ropogó, piri mogyoró, erre csörög a éhenhalok dió, kiugrott a gombóc a fazékbúl, lipi-lopi szőlő, rajzolok egy kezecskét, éhenhalok gömbölyűre, mint a zsemlét, kolbászol éhenhalok a hentes bácsi, sütöttem pampuskát, kevertem éhenhalok babocskát, kapsz tejet-vajat, csörge-fánk, éhenhalok kis falánk, porcukor halmocska, csukd be szemed, nyisd ki szád, adok bele husikát/cukorkát/pogácsát, gyerekek, éhenhalok gyerekek, szeretik a perecet, aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére, éhenhalok egy tál dödöle, kisült-e a cipó éhenhalok dejóadió, éhenhalok é_h_e_n_h_a_l_o_k

"elmúlik, meggyógyít"

2012-01-27T18:28:00.005+01:00

Az az álmom, hogy egyszer ötkor hazajössz...

Hú, te, dugjuk be a telefont, hogy gyorsan tudjuk hívni a 911-et.

Ó, baszki, de akkor az a barom fog ébreszteni, aki electric wheelchair-eket árul...

Egyelőre nem pontosan értem, hogy mért nem kaptam tegnap este agyvérzést: Léna körülbelül fél órát üvöltött torkaszakadtából, míg a vacsorájukat főztem (mostanában nehezen viseli, ha nem lóghat rajtam), majd amikor kész lett a kaja, akkor undorral, teljes egyetértésben köpdösték ki, amit olyan gondosan főzőcskéztem - pocsékul esznek, mióta betegek és bevallom, olyan rosszul esett, hogy bőgni kezdtem (túlérzékeny vagyok, hát igen), aztán hirtelen teljesen összeomlottam és nagyon szerettem volna elmenekülni, hogy sose találjanak meg többet.

Végül csak gyorsan ágyba dugtam őket - annyira elegem volt belőlük, hogy még mesét se olvastam; ilyenkor persze öt perc után állatira hiányoznak, ki érti ezt?

Mire Marci hazajött, már nyakig voltam az önsajnálatban, bőgtem, meg panaszkodtam és azt hajtogattam, hogy de mindegy, mert nincs megoldás erre.

Szegény Marci tök jó fej volt, kicsit nyugtatgatott, aztán pezsgőztünk a kádban (az antidepresszáns fürdést még akkor találta ki nekem, mikor sírógörcseim voltak, nagyjából egy éve), aztán megnyugodtam, filmet néztünk, elaludtunk.

Negyed ötkor valami ijesztő döndülésre ébredtünk, átnéztük mindenfelé a lakást, hogy nincs-e valahol unsub (aka unknown subject, azaz gyilkos, betörő, gonosz bűnöző; ezt a szakkifejezést az FBI-tól tanultuk), majd visszafeküdtünk, persze órákig nem tudtam aludni ismét, egy darabig féltem, aztán meguntam és egy csomó mindent végiggondoltam, például rájöttem, hogy nekem nemcsak honvágyam, de Trieszt-vágyam is van (így jár az, aki éveket él mindenféle országokban), meg aztán valamitől hirtelen bevillant a Váci úti lakásom hangulata és ezzel együtt az akkori életem színe-szaga-hangja is és ismét megállapítottam, hogy mindent összevetve sokkal-sokkal jobb ez az életem, mint a szingli életem volt.

Aztán gondolkodtam még a blogon is, meg azon, hogy miért nem szeretem a kommenteket és arra jöttem rá, hogy én nem beszélgetni akarok itt, hanem beszélni...a kapcsolataim (és még a munkám is!) amúgy is mindig úgy alakultak, hogy nem engem hallgattak, hanem én hallgattam az embereket (talán ezért is van ennyi mondanivalóm), sokaknak én voltam a panaszláda, a tanácsadó, a megmondóember...ezt nem panaszképpen mondom, én akartam így, mert annyira nem szeretek magamról beszélni, hogy ha beszélgetek valakivel, akkor mindig inkább saját magáról kérdezgetem a beszélgetőpartneremet, azt meg az emberek szeretik - valahogy olyan banálisnak tartom ezt a magamról beszélést, meg mindig azt gondolom, hogy végül is olyan nagyon egyformák vagyunk, ugyan kit érdekelne, hogy mi történik éppen velem?

Innen aztán már csak egy ugrás volt az a gondolat, hogy ezt a blogot egyre kevesebb ismerős olvassa, egyre több viszont az újonnan szerzett ismeretlen ismerős, amiért nem tudok elég hálás lenni.

Szeretem a blogomat. Na meg titeket is.

morog

2012-01-26T20:26:00.003+01:00

Most, hogy ilyen szépen elmeséltem nektek, hogy mekkora királyság minden estém a sok olvasással, hát naná, hogy tegnap éjfélig főztem, aztán éjjel meg kínlódtam (mostanában pocsékul alszom), folyton felébredtem, reggel kómában voltam, most futás helyett meg csak morgok itt.

Ráadásul a babák már megint személyiséget cseréltek és sok a hiszti meg a nyavalygás: Marcika lett megint a drága, szelíd jófiú, Léna meg az erőszakos, agresszív (pelenkázás közben szegény Marcikát pofozza, rémes; a büntetésen meg csak vihog) kis fúria.

És, bár ők nem egypetéjűek, szerintem igenis van valami telepátia közöttük: mindig mindent ugyanakkor és ugyanúgy csinálnak (csak időnként az egyikük agresszívabb és dominánsabb) és ez elég idegesítő, amikor például a kaja kiköpködésről van szó.

Amúgy meg a legjobban az bánt, hogy már megint annyira hiányzik az anyám (szerintem ezért alszom olyan rosszul egyébként) és olyan rettenetesen fáj, hogy nem ismerheti az unokáit, pedig annyira nagyon szeretné őket.

Ez a kurva gyász, ez sosem múlik el?

PS..: Ja és ígérem, hogy az összes levélre válaszolni fogok, csak pocsék levélíró vagyok, most meg még hisztis is...

"Hazátlanabb az én szavam a szónál"

2012-01-26T06:42:00.003+01:00

A költő: a szavai. Az alvószegek, a plakátmagány, a maontják, egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy magyarnak lenni főként nem más, mint az "ilyen" szavak ismerete. Öröme. A mitnekemtezordon, a kiterítenekúgyis, a márvénülőkezemmel. Nagy dolog ez, nagy dolog valahol otthon lehetni. *

Fene a műveletlen pofámat. Ha ismertem volna, a hosszú, bonyolultan magyarázós post helyett csak idézem szépen. Ajándékba kaptam a blog egyik olvasójától és nagyon tetszik, nagyon örülök, köszönöm.

*Esterházy Péter

"És akkor zuhogott, csattogott, villámlott" rewind

2012-01-26T06:03:00.002+01:00

Nem mondod! De mit írtál?

Á, semmi érdekeset, csak gondoltam, már épp ideje lenne...

Hú, akkor én is írok majd a kaja agyonsózásról meg a túróról egy gyalázót.

(s)iker vol.93287185

2012-01-26T00:33:00.003+01:00

Arról már rég akarok írni, hogy egy csomó flessem van a terhességem idejéből (szerintem nekem tényleg igazi trauma volt az a nyolc hónap, azért is beszélek annyit róla, mert azóta se tértem magamhoz), meg van egy csomó vicces meg tanulságos dolog, ami néha eszembe jut, meg amiket egymás között mondogatunk viccelődve.

Ilyen például az, amikor kiderült, hogy ikreink lesznek és az első ultrahang vizsgálat után - tudjátok, amikor a doki aszonta, hogy világosan látszik, hogy ketten vannak, nekünk meg elkezdett kimenni a vér a fejünkből - a nőgyógyász (akivel azóta már összevesztünk; pontosabban ő veszett össze velünk, ez is egy jó sztori, majd esetleg elmesélem) szinte vigasztalgatni(?) kezdett, hogy ó, az egyik majd még úgyis elmegy...

Aztán ugyanez a nőgyógyász folyamatosan azon sápítozott, hogy mi az, hogy én harminc hetes terhesen Amerikába költözöm, tessék otthon szülni (mi igazából azt gondoljuk, hogy nem annyira a gyerekek iránti aggodalom vezérelte, sokkal inkább a pénzünkre fájt a foga, nagyon mohó doki néni volt) és időnként, a vizsgálat után, gondterhelten felsóhajtott, hogy hát, kettő. Na, ezt azóta is mondogatjuk sóhajtozva, mikor épp kiborulunk valami hisztin, vagy épp állati bonyolult beülni a kocsiba.

Meg az is egy ilyen kedves emlék, amikor elmentünk genetikai szűrővizsgálatra és a genetikus ultrahangos doki (akit mindketten imádtunk, nagyon cuki volt) kedvesen kérdezte, hogy a nagyszülők között voltak ikrek, ugye? Én meg mondtam neki, hogy igen, a nagypapám iker volt, mire azt mondta csillogó szemmel, hogy csodálatos dolog a genetika...

Mellesleg azért tényleg le a kalappal a babák előtt, ezek nagyon ide akartak születni, mert elég sokat kínoztuk őket, aztán mégis hogy kitartottak, még egy darab vérzésem sem volt végig (egyetlen egyszer volt egy kis gond, amikor három napon át nagyon fájt, meg keményedett a hasam, de amilyen hirtelen jött, úgy el is múlt), pedig havonta hazajártunk Triesztből orvoshoz, ha épp nem orvosnál voltunk, akkor folyamatosan rohangáltunk, ügyeket intéztünk (ez az Amerikába költözés azért elég sok szervezést igényelt), aztán elköltöztünk ugye Amerikába (na, az egy szemét dolog volt az a nagyon terhesen repülés), itt lakást kellett találnunk és berendeznünk, ezek miatt is folyton talpon voltam, rohangáltam, pedig közben nagyjából jártányi erőm sem volt, úgy képzeljétek el, hogy a nyolc hónapot átaludtam, mer amikor épp nem ügyintéztem és rohangáltam, akkor ájultan hevertem, amikor meg ébren voltam, akkor hánytam, bárhol voltunk is, jól hangzik, érzem én is...

Na megyek, felébredtek az állatkák, kukucs indul!

"Nem panaszképpen mondom. Csak úgy. Nem tesz semmit."vol.97431762

2012-01-26T00:15:00.005+01:00

Az van, hogy nekem akkor van időm netezni meg blogot írni és kommentelni, mikor az állatkák alszanak. Persze futni is ilyenkor szoktam, úgyhogy néha este netezek olvasás helyett, olyankor mindig nagyon haragszom magamra, mert olvasni szeretek a legjobban ha épp van időm.

Ugyanakkor, ha a babák alszanak, nekem egyáltalán nem a gép előtt kéne ülnöm, merhogy főzni, mosni, takarítani, meg minden egyéb aktuális házimunkát kéne végezni (olyan szörnyű, hogy egy család életének menedzselése ilyen hihetetlen sok időt emészt fel, utálom ezt) - olvasni éjszaka szoktam, rémes, folyton kómában ülök itt napközben, merhogy sosem alszom ki magam az ezer könyvem miatt, amiket egyszerre olvasok -, viszont időnként komolyabb írhatnékom meg vitatkozhatnékom van (általában olyankor, mikor hónapok óta nem találkoztam senki mással a babákon és Marcin kívül), na olyankor rendetlenség és kosz van, meg nincs kaja - rémesen hangzik, valószínűleg ennyire nem is vészes a dolog, de én bűntudattól vezérelve mindig így érzem.

Viszont sajnos azt is érzem, hogy egyszerűen jár nekem ez a kicsi idő, amit valami mással tölthetek, még akkor is, ha ezt is csak itt, a négy fal között csinálom - ez az állandó bezártság elég kiborító, de most új megküzdési technikát fejlesztettem ki.

Mikor már végképp rettenetesen unom a vég nélküli kocka pakolást, meg képre mutogatást meg mondókázást, akkor rendszerint a de végül is mit csinálnál helyette? kérdéssel teszem helyre magam. Mert csak azt csinálnám, amit az eszmélésem óta (legyen ez mondjuk 14 éves korom) csinálok szabadidőmben: filmet néznék, olvasnék, lustálkodnék egy csomót, na meg talán dolgoznék is, bár fene tudja, tudnék-e itt munkát találni, ugye... és amikor ezt végiggondolom, meg végiggondolom azt is, hogy ezeket a dolgokat már annyit csináltam, nos, akkor mindig megnyugszom és vidáman kukucsozok tovább.

nosztalgiáztunk

2012-01-25T20:20:00.002+01:00

Szegény, téged mindenki folyton azzal zaklat, hogy pontosan mi a munkád? Emlékszem, már én is ezt kérdezgettem az első nemrandin...

Én meg elmondtam, hogy számolom a vonalakat és megfogtam a csöcsöd.

"És akkor zuhogott, csattogott, villámlott"*

2012-01-25T19:31:00.003+01:00

Már két napja esik, most épp vadul dörög, villámlik, zuhog, a babák meg mámorosan nézik az ablakból a vihart, még sosem láttak ilyen nagyot.

Kedves édesanyjuk meg fél, de azért hősiesen magyarázza az ablakba könyökölve, hogyaszongya, igen, most dörög az ég, most villámlik, nézd azt a nagy fényt, nahát, esik az eső, igen, igen, az eső kopog az ablakon (Léna ugyanis bármilyen hangot hall, a hang irányába mutat. Azt szokta például, hogy ha mos a mosógép és megy egy repülő az égen, akkor mindkét irányba mutat egyszerre, nagyon vicces, forgalomirányító lesz belőle, én mondom).

Az anyám meteorológus volt, úgyhogy sokszor elmagyarázta, hogy működik a vihar. Egyszer a Balatonon ültünk a teraszon és néztük a csudaszép balatoni vihart, én rettegtem szokás szerint, de ekkor az anyám ellátott egy nagyon praktikus tanáccsal, hogyaszongya amelyik villámot látod kislányom, az nem csapott beléd...

* és ez egy olyan szép vers, hogy legszívesebben hangosan az arcába ordítanám mindenkinek, aki nem szereti a költészetet (úgy vettem észre, hogy a verseket utálni most szinte divat lett, nagyon szomorú vagyok)

kieg. az előzőhöz (óvatosan olvasd, hosszú és bizonyára unalmas is)

2012-01-25T04:28:00.004+01:00

Amúgy is sokat gondolkodom a témán, úgyhogy most ihletet kaptam, leírom, hogy én hogy látom ezt a más kultúra-kétnyelvűség-Mekk Elek problémakört. Mekk Eleket azért kevertem ide, mert nekem ő fontos kulturális alak, nohát.

Gondolom nem olvastátok a postot meg a kommenteket (hosszú volt, tudom én), röviden elmondom, hogy miről is volt szó: az alaptéma az volt, hogy Marcsiék Angliában élnek és a két lányuk értelemszerűen Angliában jár iskolába, viszont Marcsi úgy érzi, hogy a gyerekeit treníroznia kell a magyar tananyagból is, mivel mi van akkor, ha egyszer hazamennek és a gyerkőcök ott állnak majd minden magyar alap nélkül.

Én ezt a gondolatmenetet önző módon kicsit átalakítottam és azt mondtam, hogy abszolút megértem, hogy próbálja a gyerekeket a magyar kultúrába, földrajzba, életbe bevezetni, hiszen mennyire nagyon furcsa már, ha a gyereked tökéletesen más közegben, más szimbólumok és viselkedésminták által kapja azt a tök mást tudást a világról, amit te otthon sajátítottál el, amiben otthonosan mozogsz és ami olyan nagyon magyar és ami miatt pontosan tudod, hogy ki József Attila, illetve Győzike.

Na, itt szabadult el a pokol (nem, nem volt azér annyira vad vita, csak túlzok), merhogy attól kezdve megkaptam egyrészt, hogy Győzike szar (ezt csak Marcsitól privátban, mert beszéltünk a dologról kommenten kívül is) és nem baj, ha a gyerek majd nem tudja, hogy ki ő (ami oké is, de ettől még a magyarok csoportja az, amelyik ismeri őt, ezáltal egy bizonyos fajta kultúra része és természetesen nem erről akartam beszélni, Győzike egy példa volt arra, hogy mi egy olyan csoporthoz tartozunk, akiknek a tagjai ezekről a személyekről azonnal tudják, hogy kik is ők és miről híresek/hírhedtek. Mondhattam volna Schmitt Pált, Vitray Tamást, Friderikusz Sándort, Kukorit vagy Mekk Eleket is és ugyanígy ötvenhatot, meg a Parlamentet és a bikicsunájt, hogy ne csak személyeket emlegessünk), másrészt, hogy a magyar iskolarendszer egyáltalán nem az életre nevel és felesleges baromságokat tanít, így mennyivel jobb annak, aki külföldön nő fel, ott jár iskolába és tökéletesen megtanul angolul.

Ezzel több ponton egyet is értek - mondjuk szerintem az iskolarendszer azért annyira nem szar, én például sokat köszönhetek minden iskolámnak és állítom, hogy az iskolában tanultam meg gondolkodni és találkoztam egy csomó jó tanárral, sőt, bocsásson meg a világ, én még angolul is a gimnáziumban (meg persze később a főiskolán, egyetemen) tanultam meg JÓL, bár kétségtelen, hogy a magyar oktatási rendszerre, a tananyagra, no meg a tanár anyagra is ráférne némi kipofozás és reform, ugyanakkor szerintem egyáltalán nincs akkora tragédia, mint amennyit nyafognak erről -, mert igen, az például valóban állati hasznos, ha valaki kisgyerekként megtanul egy idegen nyelvet (pláne az angolt, amit manapság már tényleg ciki nem tudni, ne haragudjatok, de ez van), sőt, valószínűleg nagyon jó lehet külföldön iskolába járni, más kultúrákba bepillantást nyerni, stbstb.

Ugyanakkor én azt gondolom, hogy a magyar nyelvtudásra és kulturális hozzáállásra nézve ez igenis veszélyes terep, hogy a fenébe ne lenne az: ha Angliában születsz, angol bölcsibe, oviba, iskolába jársz, angol tévét nézel, angol rádiót hallgatsz, angol könyveket olvasol és angol barátaid vannak, akkor, hiába magyarok a szüleid, a magyar nyelvtudásod óhatatlanul is csorbát szenved majd (mondom ezt a gyerekekre, a felnőtteknél ez már egészen máshogyan működik) és persze fogalmad sem lesz majd a magyar kulturális közegről, nem tudod majd idézni a szerelmednek, hogy és beleborzongok látván, hogy nélküled éltem, vagy nem tudod majd csak úgy elénekelni a Bocibocit, nem tudsz majd együtt undorodni a magyar barátaiddal Kozsó vagy Szikora Róbert láttán - elmagyarázhatják, hogy kik ezek, érteni fogod a szavakat, látni fogod, hogy béna nyomorultak, de nem lesz ott az a mélyről jövő tudás, ami megvan a magyarok összességének -, nem tudod majd mindentudóan azt mondani a haverjaidnak, hogy a dédapámék majdnem disszidáltak 56-ban és egy sereg más dolog lesz, amit nem tudsz majd a magyarokról (hú, de jó, hogy nem lehet kommentelni, nyilván mindenki ráugrana a példákra, de ezek csak példák, értsétek jól), a magyar nyelvről, a szimbólumrendszerről, a csoport sajátosságairól. (Na és asszem e feletti aggodalmamban lettem én vadmagyar és aszonták a kommentelők, hogy de mennyivel jobb lesz neked, ha használható (nyelv)tudásoddal, illetve egyéb, praktikus ismereteiddel - amiket az angol iskola megtanít ellentétben a magyarral - képes leszel eltartani a családodat, ami rendben is van, de...mondom tovább). És persze, lehet élni ezek nélkül, ki nem szarja le ki az a Szikora Robi, mi történt ötvenhatban és milyen finom a túró rudi.

Lehet mondani, hogy de jó lesz Marcikának, mert amerikai állampolgár, tök jól megtanulhat angolul ha itt maradunk, járhat a Columbiára, akár amerikai elnök is lehet belőle és persze itt majd az életnek tanul, mer a külföldi oktatási rendszer az mennyivel jobb (én ennek az igazságtartalmáról korántsem vagyok meggyőződve persze, de tegyük fel).

Igen, igen, ezek jó dolgok (vagy inkább úgy mondom, hogy jól is elsülhetnek), ugyanakkor én kicsit tartok tőle, hogy a saját gyerekeim némileg idegenek lesznek a számomra, ha itt nőnek fel és ezt a kultúrát szívják magukba, merhogy én egy összekacsintós, irodalmat idézgetős, private joke-okkal teli családban nőttem fel, amiben folyamatosan jelen volt a közös (magyar) sorsunk és tudásunk (nem, nem kokárdát hordtunk és Himnuszt énekeltünk éjfélkor; valójában annak a fajta magyarságnak, amit ma olyan vadul hangoztatnak, szinte semmi köze az én eszmerendszeremhez) és bevallom, én pontosan ilyen családban szeretném felnevelni a saját gyerekeimet is - de mi van, ha itt maradunk és nem értjük majd egymást? Mi van, ha majd tudnak ugyan magyarul, de a magyar tudásuk nem lesz (mert nem lehet) elég arra, hogy megértsék a szóvicceinket, meg a kulturális utalásainkat? Szerintem akkor baj van...és én pont ugyanezért nem tudnék idegen nyelvűvel sem együtt élni: mert nemcsak a stílus, de a nyelv is maga az ember.

És igen, én tudom, hogy otthon most rossz és nehéz és én magam is mindenkit biztatok, hogy boldoguljon máshol, ez a probléma viszont nagyon aggaszt, mert igenis azt akarom, hogy ha a gyerekeim majd egy szép napon olvasni kezdik a blogom, akkor a csontjaikban érezzék azt a verssort, amit régen olyan sokat idéztem hogyaszongya kirajzolódom végleg a világból.

bréking nyúz

2012-01-24T22:12:00.000+01:00

Marcsi blogján levadmagyaroztak. Ezen most remélem mindannyian hangosan röhögtök.

(s)iker vol.93287184

2012-01-24T20:35:00.004+01:00

Úgy szoktunk trükközni mostanában a havi gyerekorvosozással (itt hála az égnek nincs védőnő, csak havi gyerekorvos vizit, ami amúgy jó drága és különben is az agyunkra megy az egyik doki), hogy mindig megvárjuk a heti egy játszóházas alkalmat, amikor tuti, hogy betegek lesznek, majd bejelentkezünk az orvoshoz és így két legyet ütünk egy csapásra: kicsit megvizsgálják, megmérik őket, meg kapnak gyógyszert a randa köhögésükre is - természetesen most is épp betegek, szombaton ugyanis voltunk a csilingelő hangú néni vezette játszó-mászó foglalkozáson (én időnként meg akarok halni ezeken, mer olyan elviselhetetlen, ahogy a foglalkozást vezető csaj nyivákol, de a babák élvezik és az a lényeg. Hú, később menni kell cirkuszba, meg bábszínházba is, rettenetes lesz, érzem előre...) Persze ilyenkor az a szívás, hogy az oltásokért vissza kell menni később, eh, minden nem lehet tökéletes...

Szóval voltunk megint orvosnál, hihetetlenül idegesítő, hogy mindig ugyanazt mondják el, alkalmanként ötven dollárért: hogy ne kapjanak zsíros tejet (azt kapnak), hogy vegyük el a cumit tőlük (csak alváshoz van, de ahhoz muszáj, különben Léna rikácsolva sikít), hogy ne cumisüvegből egyenek (na ezt már teljesítettük), hogy aludják át az éjszakát és meg ne etessük őket éjjel (négy hónapos koruk óta tizenkét-tizenhárom órát alszanak éjjel, szerencsére eszük ágában sincs enni ilyenkor), hogy ugyanazt egyék, mint mi (no way: én száraz kenyéren és vízen élek - nem pont, de nagyjából -, Marci meg két kézzel tolja a gumimacit), hogy hagyjuk őket szabadon játszani a földön (mér, mit képzelt, hogy a hátamon hurcolom őket egész nap?!), hogy olvassunk, mondókázzunk, énekeljünk (hónapok óta folyamatosan tépem a számat, egyelőre úgy tűnik tök fölöslegesen, mer az összes gyerekem csak halandzsázik)

(s)iker vol.93287183

2012-01-23T21:55:00.004+01:00

Valószínűleg leginkább lányos apák érzik majd át igazán ezt a postot.

Az van ugyanis, hogy Marci egy ideje halálosan szerelmes Lénába (gondolom ez más lányos apákkal is megesik): Lénát nem lehet megszidni, Léna az ő drágasága, édese, gyönyörűsége, Léna tökéletes, Léna csodaszép és persze Léna a legokosabb kislány a világon. (Mielőtt még aggódni kezdenétek, Marcikát is imádja, csak hát az a csodaszép kislány, az ellenállhatatlan az apai szívnek, jajjaj...) Lénával csak egy baj van: hogy az utóbbi időben rettenetesen anyás lett, Marci meg halálosan féltékeny.

Vicces volt, valamelyik nap Léna vad hisztit csapott és Marci próbálta megnyugtatni, de Léna csak kapálózott és üvöltött és felém nyújtogatta a kis karját, aztán amikor elvettem az apjától, azonnal megnyugodott. Marci mérgesen azt sziszegte, hogy jóvan, akkor engem utáljál.

Mivel én alapvetően nagyon féltékeny természetű vagyok (ez egyébként sokat változott, mióta gyerekeim születtek, valahogy sokkal higgadtabb lettem ilyen téren (is)), amíg terhes voltam, azt képzeltem, hogy folyton féltékenykedni fogok mindenkire, akik itt körülöttem szeretik egymást: Marcira, a gyerekekre, a macskára...de meglepő módon nem így van: állati boldog vagyok, mikor a többiek szeretgetik egymást és nagyon örülök, hogy a babák boldogan sikoltoznak meg nevetnek, mikor este hazaér az apjuk.

Sőt, azt is imádom, mikor Marci vadul dögönyözi a macskát és azt mondogatja neki, hogy utállak, te szar - őőő, igen, meglepő módon ezt kedvességből csinálja. Szegény Fanni már nyilván skizofrén, hiszen ez a sok ellentétes üzenet bizonyára megzavarja egy szegény cica agyát...

PS.: Marcika is jár!

Feljegyzések a dagadtak házából vol.9548219

2012-01-23T21:35:00.003+01:00

Az a mocsokság van a fogyókúrával, hogy mikor már egy hete alig eszel, akkor rögtön eszméletlen karcsúnak érzed magad - szerintem komolyan van egy ilyen átmeneti testképzavar a kevés kaja miatt - és hirtelen elkezdesz mindenféle szexi ruhákra kacsingatni (amik valószínűleg ebben a stádiumban még borzalmasan állnak, hiszen hiába a kevés kaja, fogytál vagy húsz dekát, hosszú folyamat ez, az isten verje meg), meg szeretnél méregdrága kozmetikumokat vásárolni, merhogy most, hogy ilyen állati csinos lettél (mondom, ezt csak a testképzavar mondatja veled, ilyenkor még pont olyan dagadt vagy, mint eddig - na jó, persze, ott van az a mínusz húsz deka), már nem csak egy nagy lebernyegben, csipásan akarsz bóklászni a világban, hanem úgy érzed, hogy új, vékony testeddel bizony adnod kell magadra.

A kis pszichédnek ez valószínűleg nagyszerű, de financiálisan borzalmas következményei lehetnek...

ahogy a dolgok vannak

2012-01-22T06:26:00.003+01:00

Mo: (este az ágyban dúdolgat): Háp, háp, háp, jönnek a kacsák...

Ma: (borzadva néz)

Mo: De most mi bajod, ahhoz képest, hogy tizenöt hónapja egyfolytában csecsemőkkel beszélgetek, még mindig egész értelmes vagyok...

Ma: Igen, tök jól bírod, nem is értem...

furious anger

2012-01-21T23:22:00.003+01:00

És akkor azt még nem is meséltem, hogy valamelyik nap azt rikoltozta egy kis szutyok kölök a boltban ránk mutogatva, hogy I don't like two babies, I don't like two babies, én meg már majdnem mondtam valami csúnyát...az anyjának.

Merhogy az ilyen, az nem volna jó alkalom egy szülőnek a nevelésre? Mert például ilyenkor el lehet magyarázni, hogy 1) nem üvöltözünk a boltban 2) nem üvöltözünk csúnya dolgokat másokról a boltban 3) próbáljunk a pozitív dolgokra koncentrálni más emberek láttán 4) ha mégis csúnyákat gondolunk, azt illik nem kimondani (pláne üvölteni).

A kedves édesanya viszont csak bambán, némán tolta a kosarát, míg a kis szutyok tovább rikoltozott. Tudom, tudom, igyekeznem kell kedveseket gondolni róluk - hát, addig eljutottam, hogy nem kezdtem visszaüvölteni, hogy fogd be, te kis szutyok, hanem inkább elmenekültünk a közelükből. Még hogy minden gyerek aranyos!

(morogva el)

az előző folyománya

2012-01-21T21:31:00.001+01:00

Szerintem egyébként Léna meg Marcika altatót szed. Hát hihetetlen, hogy ekkora üvöltözés közepette egy mukk nélkül aludtak egész éjjel! Léna a matraca alatt tartja az altatót biztos és este kiosztja a kisöcsinek (Léna negyven perccel idősebb).

"I can't get no sleep"

2012-01-21T19:53:00.003+01:00

Igazából nem értem mit csodálkozom a fölöttünk lakókon: ha van olyan ember, aki csecsemőket eszik (és nem, baszki, ilyen nem csak a filmekben van), akkor nyilván simán van olyan is, aki szerint teljesen normális hajnali kettőkor (háromkor, négykor) más emberek ablaka előtt üvöltözni...