Összes műve

Mese, mese, mátka, pillangós határba:
Volt egyszer egy király Nekeresd országba.
Nevenincs királynak nagy volt a bánata,
Csupa siralom volt éjjele, nappala.
Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába.
Sűrű könnye pergett fehér szakállába:
“Akármit csinálok, reszketek és fázom,
Hiába takargat aranyos palástom!
Aki segít rajtam: koronám, kenyerem
Tőle nem sajnálom, véle megfelezem!”

Százegy kengyelfutó százkét felé szaladt,
Tökszárdudát fújtak minden ablak alatt:
“Ki tud orvosságot a király bajáról,
Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?”
Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot.
De együtt se ért az egy falat kalácsot.
Didergő királynak csak nem lett melege,
Majd megvette szegényt az Isten hidege.
Körmét fúvogatta, keserűn köhintett,
Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett:
“Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom,
Hívjátok elő az udvari bolondom!”

“Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed,
Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed.”
“Teli van énnálam ésszel a szelence:
Hideg ellen legjobb a meleg kemence.
Gyújtass be csak, komám” - nevetett a bolond,
S nevetett köntösén a sok arany kolomp.

Kergeti a király ki a sok léhűtőt:
Hozzák fülönfogva az udvari fűtőt!
“Hamar cédrusfával a kandallót tele,
Urunk-királyunknak attól lesz melege!”
Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya,
El is égett benne vagy száz cédrusmáglya.
Sergett is a király előtte, megette,
Utoljára mégis csak azt dideregte:
“Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Már a szakállam is csak úgy reszket bele!”

Nyöszörög a fűtő: “Felséges királyom,
Életem-halálom kezedbe ajánlom,
Most dobtam bele az utolsó forgácsot,
Jó lenne hívatni az udvari, ácsot!”

Nekibúsult erre a didergő király,
Szigorú paranccsal a kapuba kiáll:
“Vágjátok ki kertem minden ékességét,
A szóló szőlőnek arany venyigéjét,
A mosolygó almát, a csengő barackot,
Hányjatok a tűzre minden kis harasztot!
Széles ez országban amíg erdőt láttok,
Kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok.
Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege,
Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!”

Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek,
Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek.
Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta,
Fészkit ezer madár jajgatva siratta.
A rengeteg fákból egy szál se maradt ott,
Aranyos kandallón mind elparazsallott.
Didergő királynak de minden hiába,
Nyögve gubódzik be farkasbőr bundába:
“Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Csak egy fogam van már, az is vacog bele!”

Nekeresdországban van is nagy kopogás,
Ripegés-ropogás, siralom, zokogás.
Dolgozik a csákány, fűrész, balta, horog -
A király ajtaja egyszer csak csikorog.
Betipeg egy lányka, icike-picike,
Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe.
Az ajaka kláris, a foga rizskása,
Csacsog, mint az erdő zengő muzsikása:

“Ejnye, de rossz bácsi vagy te, király bácsi!”
Megfordul a király: “Ácsi, kislány, ácsi!
Azt se tudom, ki vagy, soha se láttalak,
Mért haragszol reám? Sohse bántottalak!” -
Kerekre nyitotta a csöppség a szemét:
“Minek szedetted le a házunk tetejét?
Hó is hullongázik, eső is szemezik,
A mi padlásunkra az most mind beesik;
Elázik a bábum kimosott ruhája,
Vasárnap délután mit adok reája?”

Mint amikor nap süt a jeges ereszre,
A király jégszive harmatot ereszte.
Szemében buggyan ki szívének harmatja,
Szöghaját a lánynak végigsimogatja:
“Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom,
Bíborköntösömet feldaraboltatom.
Bársonyrokolyája, selyem főkötője,
Lesz ezüstkötője, aranycipellője!”

Most már meg a kislány mondta azt, hogy “ácsi!
Mégiscsak jó bácsi vagy, te király bácsi!”
Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett -
S didergő királynak nyomban melege lett!
A tükörablakot sarokra nyitotta,
Városa lakóit összekurjantotta:
“Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak,
Juttatok belőle, aki fázik, annak!”

Tódult is be nyomban a sok szegény ember,
A márvány-téglákon nyüzsgött, mint a tenger.
Ki is szorult tőlük király a konyhára,
Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra:
“Asztalt terigetni, ökröt sütögetni,
Fussatok a hordót csapra ütögetni,
Ily kedves vendég még nem járt soha nálam,
Mint a saját népem - nagy Meseországban...”

Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések

Móra Ferenc - Mi van a talicskán?

noreply@blogger.com (RSS) — Sun, 30 Apr 2017 21:07:00 -0700

Nagyon öreg ember már nagyapó. Haja, bajusza, szemöldöke fehér, mint a hó, hanem a képe piros, a mozdulata fürge, a járása sebes. Ha kérdezik tőle, hogy ugyan mennyi idős már, akkor azt mondja rá:

- Két hetes.

Mikor aztán ezen nevetnek, akkor nagyapó is elmosolyodik.

- Ejnye, ejnye, hogy énnekem nem akarnak hinni. Pedig én sosem hazudtam életemben.

Arra fölteszi a pápaszemet, s fölírja krétával az asztalra ezt a számot: 77.

- Hát igaz-e, hogy ez két hetes, gyerekek?

Amire a Pista gyerek azt mondja, hogy mégis hetvenhétnek kell ezt olvasni. Ő úgy tanulta az iskolában.

- De már látom, hogy csakugyan tudós lesz belőled - kötődik tovább nagyapó -, hanem azt mégse tudnád megmondani, hogy hívják Dorozsmán a talicskát. Nem hívják azt, öcskös, sehogy se, hanem tolják.

Hát ilyen tréfás ember nagyapó, mikor ráér. Csakhogy nemigen ér rá. Világéletében mindig sokdolgú ember volt, most is az. Még nem száradt föl a harmat, mikor már ő tolja a talicskát kifelé a szőlőúton. Hej, nem lehetne azt elmondani, hányszor fordul meg egy esztendő alatt a szőlőben az az öreg talicska!

Azon szokta kihordani a szőlőbe a szerszámokat, a csöbröket, az eleséget, azon szokta hazahordani a nyári piros almát, a nagy szemű szilvát, a korán érő szagos szőlőt.

Vízzel főz, borral ránt a szegény ember, s talicskával kocsikázik, akinek lóra nem telik.

Ehol most is csikorog már a talicska a homokon, pedig még csak most ébredt föl a napocska is. Csakhogy most nincs a talicskán se a nyitókapa, se a csíkos tarisznya. Csak egy nagy kosár van rajta, az is le van takarva vékony fehér lepedővel.

- Ugyan, mi van a talicskán, nagyapó? - kérdezi a veréb, ahogy ott ugrál az út mentén a fűzfabokrok közt.

- Kis madár - feleli nagyapó -, csakhogy nincs olyan fülemüle a világon, amelyik olyan szépen tudna énekelni, mint ez!

- De siet, nagyapó - mondják az emberek, akik szintén kifelé igyekeznek -, mindenkit beér, akit meglát.

- De még el is hagyok mindenkit.

- Pedig talicskát is tol, nagyapó.

- Inkább a talicska húz engem.

- Mit visz a talicskán, nagyapó?

- Kincset viszek, jó emberek, kincset. Nem is láttatok még ilyet.

- Mi van a talicskán, nagyapó? - csörög a szarka is, ahogy billegeti a farkát a mezsgyeszélen.

- Vendég, te csacska madár, olyan vendég, amilyen még sose járt a szőlőben. Gyere ki, nézd meg, ha szépet akarsz látni.

- Mi van a talicskán, nagyapó? - zümmög a méhecske a nagyapó feje körül.

- Piros rózsabimbó, fehér liliomszál.

A méhecskének se kellett több. Odarepült döngicsélve a kosár fölé: már csak megnézi azt a piros rózsabimbót, fehér liliomszálat.

- Hess, hess, méhecske - kiáltott nagyapó -, ez a virág nem a te számodra termett.

Ahogy beértek a nagy fásközbe, nagyapó letette a talicskát addig, míg rágyújtott a pipájára. Úgy füstölt a pipa, hogy a méhecske arra se mert többet repülni.

- No, most már úgy megyünk, mint a gőzös - mondta nagyapó -, sebesen és füstölve.

Csak egy szempillanatig tartott a pipáragyújtás, de azalatt a szellő föllebbentette egy kicsit a lepedő szélét, s a piros szárnyú pille bekukucskált alá. Nem mondta, hogy mit látott a kosárban, de valami nagyon szépet láthatott, mert táncolni kezdett örömében. Nem is maradt el a kosár mellől többet, míg ki nem értek a szőlőbe.

De mire kiértek, akkorára kint volt ám a veréb is. Ott csipogott a lugaskarón:

- Lássuk hát azt a szépen szóló madarat!

A méhecske is ott döngicsélt a fodormenták közt:

- Hát hol az a piros rózsabimbó, fehér liliomszál?

De még a szarka is ott csörgött az eperfa hegyiben:

- Gyere ki a kosárból, te híres vendég!

A lepedő elkezdett mozogni, s megszólalt alóla valaki:

- Vegyél ki, nagyapó!

A veréb odaröppent a kosár szélére.

- Még ilyen szép csicsergést csakugyan nem hallottam.

Nagyapó lekapta a kosárról a lepedőt, hát egy kislány volt alatta, fehér, mint a liliom, piros, mint a rózsa.

- Jaj, de csudaszép virágszál! - zümmögött a méhike.

Akkorára odaérkeztek az emberek is, akiket nagyapó elhagyott az úton. Benéztek ők is: mi volt a talicskán, s mosolyogva mondták egymásnak:

- Hiszen ez Panka, a nagyapó unokája. Legnagyobb kincse nagyapónak a kerek világon.

Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések

Móra Ferenc - A pártfogók

noreply@blogger.com (RSS) — Sun, 30 Apr 2017 21:06:00 -0700

Nagyon megharagudtam a nyáron arra a vadalmafára, amelyik az ablakom alatt ágaskodik. Nagy bolond ágával mind elfogta előlem a reggeli napot, a délit meg mind beeregette.

- No, öreg vadalmafa - ütöttem rá bosszúsan a derekára -, még egy nap az életed. Nekem útban vagy, haszna senkinek sincs belőled, holnap reggel fejszét fogok a tövedre.

Az öreg fa megrázkódott, levelei lassú reszketéssel zúgtak-zörögtek a fülembe.

- Nono, én is ott leszek akkor - mondta az öreg fa öreges nyugalommal. - Majd beszélünk még efelől egymással. Elküldöm hozzád a pártfogóimat.

Nem mondom, hogy szorul szóra ezt mondta az öreg fa, de az értelme ez lehetett, mert egy óra múlva már csakugyan előbújt a tövéből az első pártfogó.

- Mit a-karsz, mit a-karsz, mit a-karsz? - vartyogta mérgesen. Biz ez csak egy istenadta béka volt, a békáknak is csak a szegényebbjéből való. Folt hátán folt a szürke gúnyája, ijedt a szeme pislogása.

- Nini, hát te itt zsellérkedel? - léptem közelebb a szegény papucsoshoz. De annyi pirinyó békácska rezzent arra föl a fűből, hogy szinte elsikoltottam magam. Hanyatt-homlok ugráltak be a fa tövén levő lyukakba.

Megesett a szívem a papucsos famílián, s föltettem magamban, hogy csak a derekán vágom el a fát. A tövének megkegyelmezek, hadd nevelje föl az öreg a kis békáit békességben.

Az ám, csakhogy délután a másik pártfogó is bemutatkozott. Egyszer csak látom, hogy az íróasztalomon a tollszár fölemelkedik, és úgy mozog, mintha valami láthatatlan kéz integetne vele:

- Gyere csak, gyere csak!

Csodálkozva futok oda: hát egy finom ezüstfonál van ráhurkolva a tollszár végére. Mindjárt ráismertem, hogy ezt a pókocska remekelte. No most már nézzük meg, hová visz.

A nyitott ablakon át a vadalmafához vezetett ki. Ott volt a takácsműhely, ahol a fa dereka háromfelé ágazott. Csakhogy nem legyecskék voltak a hálóban: egy kis zacskó fityegett benne, tele aranykölessel. A zacskó akkora volt, mint egy borsószem, a kölesszemek aprók, mint a mákszem.

- Nini - mondom -, nyilván rossz idő jár a takácsiparra. A mester mezei munkára adta magát. Nézzük, no, milyen volt a termés.

Ahogy megérintettem a zacskóját, odaugrik ám haragosan a pókocska, s nagy motollával eltakarja testével a zacskót. “Megeszlek, ha hozzányúlsz!” - bizonyosan azt akarta mondani a kaszáló lábaival.

Én meg egyszerre rájöttem, hogy nem köles van abban a zacskóban, hanem póktojás. Itt akarja őket kikölteni a pókocska. Jó hely ez erre nagyon. A fa oldalán a sűrű mohában csak úgy hemzseg a milliom apró bogárka. Valóságos vadon erdő ez, lehet benne vadászni.

No, mondom, megkegyelmezek a fa derekának is. Nem teszem földönfutóvá a takácsokat. Én úgyis csak a koronára haragszom.

A fa megrázta koronáját, s a levelek olyan vidáman verődtek össze, mintha csak kacagnának.

Napáldozatkor azt is megtudtam, mit kacagtak. A fa sűrű hegyében rigófészek volt; akkor szálltak haza. Aranyos dolmányuk átcsillogott a zöld lombokon, ahogy a fahegyben ugráltak. A kicsinyeiket tanították fuvolázni.

Gonosz ember, aki a madarat bántani tudja. Jaj, dehogy tenném szerencsétlenné ezt a boldog muzsikás családot! Megfenyegettem a botommal a fát:

- Megmenekültél, öreg fa. Nem bántom a koronádat se. Aki annyi teremtésnek tanyát ad, azt én el nem pusztíthatom. Hanem azt az egy ágadat levágom, amelyik az ablak előtt hajlong.

Reggel aztán még egyszer szemügyre vettem a fát, és odakiáltottam Pankának:

- Hozd ki, lelkecském, a kis fűrészt!

- Hát nem a fejszét, apu? - szaladt Panka a fűrésszel.

- Nem, szívecském, csak egy ágat vágok le a fáról.

Már rá is fogtam a fűrészt az ágra, mikor Panka megszólalt:

- Ugye, apu, ha kivágod a fát, nem volna helyette másik, mert a fának nincs gyereke?

- Nincsen, lelkem, csak termése. Ha azt elültetik, abból lesz a kis fa.

A halálra szánt ágat megrázta a szél a fejem fölött. A sárguló almácskák halkan ütődtek össze a panaszosan csikorgó ágon.

- Nézd, nézd - tekintettem körül a fán -, ezen az egyetlen ágon van termés, a többin egy szem se.

S azzal elhajítottam a fűrészt, és az ölembe kaptam Pankát.

Csak hadd nevelje meg a termését az a szegény öreg fa!

Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések

Móra Ferenc - A fűzfáról, aki szépet álmodott

noreply@blogger.com (RSS) — Sun, 30 Apr 2017 21:06:00 -0700

Mikor a Tisza-parti füzesben télire vetkőződtek a fák, a legfiatalabb fűzfa sehogy se akart nyugovóra térni. Mindig akaratosan csóválta meg a fejét, valahányszor a szellő lesodort róla egy levelet.

- Velem ne úgy bánj, mint a többi fűzfával! Én nem olyan fűzfa vagyok, mint a többi.

A többi fűzfák csúfolódva nevettek össze, s ahogy suttogtak, csak úgy omlott róluk a száraz levél.

- Ó, ó, szegény jámbor! Ismerjük a szülődet. Becsületes öreg fűzfa volt.

- Én nem akarok százesztendőskoromban szétporladni - feleselt a fiatal fűzfa -, én nem akarok itt köztetek megvénülni. Én különb akarok lenni, mint a többi fűzfa.

- Csitt, csitt! - zúgták haragosan a szakállas öreg füzek. - Jobb lesz, ha alszol, szegény kis ostoba. Nem hallod, hogy toporzékolnak már Tél király szélparipái?

“Mi közöm hozzájuk?” - akarta mondani a fűzfa, de ebben a percben keresztülrobogtak rajta a szélparipák, s lerázták róla az utolsó levelet is. Egyszerre meglepte az álom, s éppen úgy megdermedt, mint a többi fűzfa.

Arról se tudott semmit, hogy mikor a hó lehullott, favágók jártak a füzesben, s kivágtak egy-két veszni tért fát. Az egyik favágó a fácska tövébe is belevágta a fejszét, de a többiek azt mondták neki:

- Ne bántsd, hadd vastagodjon még.

A fácska olyan mélyen aludt, hogy ebből se érzett semmit, az öreg fák azonban mindjárt észrevették a tövén a sebet, mikor fölébredtek a téli álomból, összesúgtak kilevelesedett ágaikkal:

- Nini, hát ezt mi lelte?

Biz azt nem tudták kitalálni az öreg fűzfák se, hiába van olyan nagy szakálluk. Alig várták, hogy kivallathassák a fácskát. Hanem az éppen nem sietett a fölébredéssel. Semmiben sem akart olyan lenni, mint a többi fűzfa.

Mikor nagy sokára kipattant a szeme, az volt első kérdése a többi fákhoz:

- Halljátok-e, fűzfák, ki mit álmodott a télen?

- Én azt álmodtam, tele vagyok ezüstös barkával - zizegte szelíden az egyik fa. - Méhek döngicséltek körülöttem, és gyűjtögették rólam a mézet.

- Én még szebbet álmodtam - susogta a másik. - Ágakat szedtek rólam az emberek, és földíszítették velem az oltárt. Aranyhajú angyalok nevettek rám az égből.

- Én a szegény emberek öröme voltam - mesélte a harmadik. - Hajlós vesszeimből kosarat fontak, s engem áldottak, mikor a munkájuk árán kenyeret vettek.

A negyedik fűzfa szinte kopasz volt már az öregségtől. De azért ő is álmodott.

- Vadkacsák raktak fészket az odvamban. Öröm volt hallgatni, hogy hálálkodtak a csipogó porontyok a jóságomért.

- Mit fecsegtek összevissza? - hallgattatta el őket bosszúsan a fácska. - Hallgassátok meg az én álmomat! Maga a király jött el hozzám, annak kellett lenni, mert korona volt a fején. Ragyogó piros ruhába öltöztetett, úgy világítottam benne, mint a nap. Utoljára pedig fölrepültem az égbe, és onnan néztem le rátok!

Halk zizegés futott át a füzek során. Ilyen furcsát még soha senki sem álmodott közülük.

- Hát ez a seb mitől van a lábadon? - kérdezte fejcsóválva az egyik görnyedt öreg fűz.

- Micsoda seb? Ez itt? Észre se vettem. Bizonyosan akkor botlottam meg, mikor itt akartalak hagyni benneteket. A királyom elé indultam, mikor ez a szeles tavasz erővel felébresztett. Pedig úgyse megy velem semmire. Én nem akarok a méheknek virágozni, a kosárkötőknek ágazni, a vadkacsáknak odvasodni. Én csak a királyt várom.

S csakugyan hiába nevetett rá a tavasz, a fiatal fűz nem hozott több levelet. Szellő cirógatta, napsugár csókolgatta, oda se nézett nekik. Úgy mereszkedett ott a kizöldült lejtőben, mint valami kiszáradt karó.

Jöttek a vidám gyerekek, és vitték a barkát az Isten házába. Jöttek a szegény emberek, és szedték a kosárnak való vesszőt. Jöttek az ég madarai, és kiköltötték pelyhes magzataikat a fák odvában. Áldották a fákat, és a fák boldogan bólogattak: úgy, úgy, segítesz bennünket! De a leveletlen fát nem látta meg senki, és nem áldotta meg senki.

Hanem egy este a parti halász kötött ki fiával a füzesben. A halász öreg ember volt és haragudott, mert egész nap nem fogott egyebet egy hitvány keszegnél. De a gyerek, akinek szederindából font korona volt a fején, tapsolt és nevetett.

- Tudod mit, apám? - ugrott oda a leveletlen fácskához. - Nagy tűzön süssük meg ezt a kis halat. Ez a kiszáradt fűzfa már úgyis csak tűzre való, egyéb hasznát nem lehet venni.

S mire a csillagok feltünedeztek, a nagyravágyó fácska már ragyogó piros tűzruhába öltözködött. Világított, mint a nap, de recsegett, sistergett fájdalmában.

- Micsoda lárma ez? - riadtak fel bosszúsan éjszakai álmukból a füzek.

A szederindás király pedig álmosan verte szét a parazsat az evező nyelével.

- Nem sokat ér ennek a tüze se.

- Nyers fának hideg a parazsa - mondta az öreg halász.

A kihűlt hamut fölkapta a szél, és sodorta, kavarta föl a magasba. Onnan aztán lassan, csöndes zizegéssel hulladozott le az alvó füzek levelére.

Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések

Móra Ferenc - Szellőcske, szelecske, szél

noreply@blogger.com (RSS) — Sun, 30 Apr 2017 21:06:00 -0700

Gáborka kint hevert a vadszőlőlugasban. Szagos fodormentavirágokból volt a derékalja, puha gyepből a vánkosa. Szellőcske pedig ott ringatta magát fölötte az ágakon, s nagy dudorászva megcirógatta a lombokat. Nagyon szép nótákat dúdolgatott, bizonyosan mindnyájan hallottátok már tőle:

Álom, álom, édes álom,
Szállj le rája könnyű szárnyon,
Szempilláit fogd le lágyon,
Álom, álom, édes álom.

- Ki dalolgat itten? - kérdezte Gabika, mikor már nagyon sokáig hallgatta az altatgatót. - Ki cirógatja az arcomat?

Szellőcske nagyot kacagott.

- Lirum-lárum, pajtikám, nem ismertél, ugye, rám? Szellőcske az én nevem, vidám az én életem. Hipp-hopp, ide-oda lebegek, hűsítem a meleget, enyhítem a hideget, virágokat ringatok, pilléket csókolgatok, kergetőzöm a madárral, rétek, erdők illatával a levegőt frissítem. Aki engem nem szeretne, nincsen olyan senki sem.

- Ejnye, de csak jó is teneked, kedves Szellőcske! Egész nap futkározol, bújócskázol, hintázol, danolgatsz. De hát iskolába nem kell neked járnod?

- Nem ám, mert én még kicsike vagyok, de ha akkora leszek, mint a bátyám, akkor majd én is megpróbálkozom vele. Tudom, hogy örülnek majd a gyerekek, ha letörülgetem az arcukról a verejtéket, mikor nehéz lesz a számtani feladat.

- Hát bátyád is van, Szellőcske?

- Van bizony, az csak a mulatságos fickó.

- Ej, de szeretném megismerni!

- No, megállj, majd előhívom, hogy mulattasson. Nekem úgyis másfelé van dolgom. A szegény föld népét kell megnéznem, azokra nagyon ráfér egy kis hűs fuvalom.

Szellőcske megrázkódott, egyszer-kétszer belefújt az arany sípjába, hát, uram teremtőm, egyszerre táncolni kezdtek a falevelek, s fönt az égen szép lassan ballagni kezdtek a bárányfelhők. Megérkezett Szellőcske bátyja, ő táncoltatta a leveleket, ő terelgette a fellegnyájakat. Gabika örömmel kiáltott elébe:

- Nini, te híres, hiszen én téged ismerlek! Te vagy a Szelecske, te szoktad olyan magasra felvinni az én sárkányomat. Hát mi jóban fáradsz?

- Ss, sss, sss, sóhajtok, szélmalmokat hajtok; sss, sss, a vízen a hajót repítem; sss, sss, sss, segítek a búzát szelelni; sss, sss, sss, madárnak tengeren átkelni; sss, sss, sss, a harangszót szétvinni messzire; sss, sss, sss, az Istennek ő dicsőségire.

- Hát még mit tudsz, Szelecske?

- Borbélytányért táncoltatni, kalapot lekapogatni, homokhegyet rakosgatni - de jaj nekem, sietek, bátyámuram közeleg!

A kék szemű fodormenta virágok ijedten lapultak a földre, a vadszőlőágak jajgatva verődtek össze, recsegett-ropogott Gabika feje fölött az egész lugas. Olyan sűrűn hullott a homok, mint az apró szemű eső, s valami ijesztő bömbölés hallatszott a levegőben.

Böm-böm-böm, aki tud,
Jól teszi, hogyha fut
Sebesen elülem.
Aki nem tud, elviszem,
Hihihi, hahaha,
Senkinek sincs kegyelem.
Villámostort forgatok,
Mennydörög, ha pattogok,
Rázkódik a föld bele,
Hühühü, hehehe.

Ha dobog a lovam lába,
Por kavarog a nyomába,
S a fejemmel elérem
A felhőket az égen.
Hahó, hahó, hahó!
Ki robog, ki sivít, mi dörög?
Lábam alatt a mező dübörög.
Huj, huj, mi ropog?
Erdő csikorog.
Akire én ráfújok,
Elszalad, meg nem áll,
Én vagyok a Szélkirály!
Jaj, jaj, jaj!
A Szélkirály.

Gabikának ijedtében elállt a szíve verése. Szeretett volna elszaladni, de meg se bírt mozdulni. Sikoltani akart, de egy hang nem jött ki a száján. Jaj, istenem, mindjárt elviszi a Szélkirály. Már érezte a hideg leheletét a homlokán, már a kezét is megfogta, hát mikor a szemét kinyitja, akkor látja, hogy apuka keltegeti, az fogja a kezét.

- Szaladjunk, öcskös, mert mindjárt elkap bennünket a Szélkirály. Hadd tegyelek a zsebembe, hogy meg ne találjon.

Alig értek be a tornácra, mindjárt kitört a nyári zivatar. Lángolt az ég, rengett a föld, sírtak a felhők, csikorogtak a fák, amerre a hatalmas Szélkirály vágtatott.

De Gabika már nem félt tőle. Ott ült az ablaknál édesanyja ölében.

Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések

Móra Ferenc - A kíváncsi hópelyhek

noreply@blogger.com (RSS) — Sun, 30 Apr 2017 21:05:00 -0700

A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.

- No, anyó - mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben -, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.

Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.

- Gyertek, gyertek - csalogatták őket a szántóföldek -, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.

A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.

- No, ezt a falut megtréfáljuk - mondták a hópelyhek. - Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük még a háztetőket is.

Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak, s ezek a kíváncsi hópelyhek a várost akarták látni.

- Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket - mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. - Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.

Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.

De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból.

Lekotorták a havat a tetőkről is, és elsárosodva vitték a többi után. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból, így járták meg a kíváncsi hópelyhek! Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.

Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések

Móra Ferenc - A világ vándora

noreply@blogger.com (RSS) — Sun, 30 Apr 2017 21:05:00 -0700

Zuhog odakint a zápor. Az eresz alól nézem az esőt. Egy csöppecske a tenyerembe is hullott. Beszélgetek vele.

- Nini, csöppike! Nézd, mennyi testvéred van odakint! Kieresszelek-e közéjük?

- Ha hívnak, megyek, hiába marasztalsz. Ha nem hívnak, maradok, hiába küldesz.

- Összeszorítom a markomat. Akkor meg se bírsz mozdulni.

- Úgy eltűnök, hogy észre se veszed.

- Hogy csinálod azt, csöppecske?

- Szállok szárny nélkül, járok láb nélkül. Én vagyok a világ vándora.

- Hol jártál már, csöppikém?

- Patak elvitt a folyóba, folyó elvitt a tengerbe. Tengerből a nap fölkapott, szelek szárnya hordozgatott. Égen szálló felhő voltam, tenyeredbe onnan hulltam.

- Öreg is lehetsz te akkor, mint az országút.

- De megfiatalodom minden percben. Ma vízcsepp vagyok, holnap pára, holnapután harmat a patakparti nefelejcsen.

- Fáradt lehetsz, cseppecském. Tudod mit? Maradj itt nálunk.

- Nem lehet. Már hívnak, mennem kell.

- Hova mennél? Ki parancsol neked?

- A nap az én uram, parancsolóm. Akárhonnan fölszippanthat, ha akarom, ha nem.

- No, én megvédelmezlek, csöppikém. Belebújtatlak egy pohárkába. Leviszlek a méhesbe. Ott ugyan meg nem talál a nap.

Erre már nem felelt a csöppecske. Nézem a tenyeremet: hát már nincs ott. Fölszippantotta a hirtelen kisütő nap. A világ vándora már az égen van aranyszélű felhőben.

Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések

Móra Ferenc - Szeretem én nagyon

noreply@blogger.com (RSS) — Sun, 30 Apr 2017 21:04:00 -0700

Szeretem én nagyon
A bárányfelhőket,
Csendes alkonyaton
El-elnézem őket,
Ahogy legelésznek
Mezején az égnek.

Mikor a nap hunytát
Siratja a harmat,
Terelgetik őket
Friss, fürge fuvalmak
Le a szemhatárba,
A kerek karámba.

Lassan ezüstgyapjuk
Violásra válik,
Néha egy-egy villám
Közibük cikázik,
Mintha ostor volna,
Sugarakból fonva.

Mire besötétül,
Elalusznak szépen,
Álmuk a hű pásztor
Virrasztja az égen:
Teli hold világa,
Aranyos subába.

Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések

Móra Ferenc - Soshsevolt király bánata

noreply@blogger.com (RSS) — Sun, 30 Apr 2017 21:03:00 -0700

Seholsincs országnak Sohsevolt királya egyszer azt álmodta, hogy kilenc borbély kergeti árkon át, bokron át nagy ollócsattogással, s egyre azt kiabálják a fülébe:

- Megállj csak, hadd borotváljuk le azt a három szál bajuszodat!

De vitte is ám a Sohsevolt király a ritka szép bajuszt, úgy, hogy szinte elakadt bele a lélegzete. A verejték meg úgy szakadt róla, hogy száz feneketlen vödröt meg lehetett volna vele tölteni.

Nem ért az semmit, az egyik borbély azért csak megkapta már a palástja szélét, a második már verte a habot, a harmadik már fente a borotvát, mikor a Sohsevolt király olyan nagyot rúgott magán, hogy az aranyos ágyról egyszerre elszálltak ijedtükben a ráfestett angyalok.

- Ejnye, de jó, hogy fölébredtem - dörzsölgette Sohsevolt király a szemét, s ahogy körülnéz a szobában, látja ám, hogy éppen akkor repül föl a piros bársonypaplanról egy icike-picike legyecske.

- Hopp, te üldöztél engem kilenc borbély képében! - horkant föl mérgesen Sohsevolt király, s úgy odavágta a legyecskéhez a koronáját, hogy a korona menten kétfelé repedt. A legyecske meg fölszállt az elefántcsont gerendára, s onnan pislogott lefelé a három szál bajuszra.

- No, ezért meglakolsz! - illesztgette össze a király a koronáját, de hogy össze nem ragadt, kiadta megdrótoztatni, aztán maga elé parancsolta az udvarmestert:

- Hallod-e, nekem azt a legyecskét élve-halva megkerítsd, mert máskülönben a lábadhoz tétetem a fejedet!

Az udvarmester hozta a nagy létrát, fölkapaszkodott a gerendára, de akkorára a legyecske átröpült a gerendának a másik oldalára.

Hej, Sohsevolt király mérgében hatfelé sodorta a három szál bajuszát, de azért az udvarmester egy nap, egy éjszaka hasztalan kergette a legyecskét a nagy létrával. Mit volt mit tenni, utoljára azt mondta a királynak:

- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom: létrával nem lehet legyet fogni.

Sohsevolt király négyfelé rúgta mérgében a két papucsát, s maga elé parancsolta az udvari fővadászt:

- Fél koronám neked adom, ha azt a haszontalan legyet lelövöd!

Az udvari vadász elővette az íját, s egy nap, egy éjszaka lövöldözött a legyecskére. Olyan volt már a szoba a sok nyílvesszőtől, mint valami óriási sündisznó, amelyiknek befelé nőttek a tüskéi, de azért a legyecskének annyi baja se volt, mint egy leesett mákszem.

Utoljára az udvari vadász is odaállt a király elé, s azt vallotta szégyenszemre:

- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom: nyíllal nem lehet legyet fogni!

Sohsevolt király bújában tövig rágta a három szál bajuszát, s maga elé rendelte az udvari parittyamestert:

- Fél koronám, fél országom a tied, ha azt a hitvány legyet agyonparittyázod!

Az udvari főparittyás elővette a parittyáját, s egy nap, egy éjszaka hányta vele a kavicsot, úgy, hogy annyi volt már a kavics a szobában, mint az országúton. Jutott belőle még Sohsevolt király orrára is. Akkorára dagadt tőle, mint a magnak való uborka, de a legyecskének kutyabaja sem esett. Olyan vígan pödörgette a bajuszát a feje búbján, mintha lakodalomba készülne. Utoljára az udvari parittyamester is hétrét görnyedt a király előtt:

- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom: parittyával nem lehet legyet ütni.

Sohsevolt királynak megeredt a könnye bánatában, s olyan patak lett belőle, hogy az árvíz majd elöntötte Seholsincs országot. De még tán el is öntötte volna, ha a negyedik nap az udvari bolond be nem állít a király elé hívás nélkül is. Nem volt pedig annak a kezében se létra, se nyíl, se parittya, csak egy csorba cserépbögre.

- Légyfogni jöttem, hékás! - szólt a királynak. Az meg úgy ugrott föl a trónusáról, mint a labda.

- Neked adom a fél fejem, ha megfogod a legyet.

- Kell is nekem olyanféle, ugyan mit csinálnék véle? - nevetett az udvari bolond, s azzal belenyúlt a bögrébe: úgy bekente édes mézzel a király fájós orrát, hogy az egyszerre szeretett volna szájjá változni.

“Inkább a számba, édes fiam” - akarta is mondani Sohsevolt király, de abban a percben leröppent a legyecske a gerendáról, körüldongta háromszor a király fejét, s odaült a mézes orrának a leghegyébe. De bele is ragadt a mézbe úgy, hogy két udvari szakács mire lekapargatta a tortavágó késsel, annak nyélig elkopott a vasa.

- Így van ez, uram király - mondta az udvari bolond -, jobban meg lehet a legyet fogni egy csöpp mézzel, mint egy hordó ecettel!

Sohsevolt király ezt a bölcs mondást mindjárt felíratta a kéménybe korommal, az udvari bolondot pedig megtette udvari bölcsnek, hogy tanuljon tőle bölcsességet az egész királyi udvar. Ha az udvari bolond ilyen nagyra nem vitte volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések

Móra Ferenc - Mosolygós alma

noreply@blogger.com (RSS) — Sun, 30 Apr 2017 21:03:00 -0700

Fél esztendeje, hogy szegény Adorján szűcsöt magához vette a jó Isten.

- Szeressétek egymást, gyerekeim! Nincs a szeretetnél nagyobb kincs a világon.

Nem hagyott a jó ember gyermekeire egyebet ennél a jó tanácsnál. A szegény fiúk apjuk halála után kereset után láttak. Ki lakatosinas, ki asztalosinas lett, a legkisebbik pedig, Péterke, akit valamennyien legjobban szerettek, beszegődött kanásznak.

Anyjuk mosással kereste meg a betevő falatot. Amint egy este hazafelé ballagott, rámosolyog a kocsiút porából egy nagy piros pogácsaalma. Egész éjjel azon törte a fejét, melyik gyereknek adja azt a szép almát. Végre abban állapodott meg, hogy nem adja az almát sem egyiknek, sem másiknak, hanem adja Lajoskának, a fogadott gyereknek, aki a legárvább mindnyája között.

Lajoska pékinas volt, éppen útra készült a zsemlyéskosárral, amikor a szűcsné ráköszöntötte a jó reggelt:

- Nézd, lelkem gyermekem, micsoda szép almát hoztam neked. Tudom, hogyha ezt a zsebedbe teszed, mindjárt könnyebb lesz a zsemlyéskosár.

Lajoska minden harmadik lépésnél megállt, forgatta, nézegette az almát, nem győzött benne gyönyörködni.

- Ha ezt az almát beviszem István bátyámnak a lakatosműhelybe, tudom, megörül neki.

István föltette az almát a polcra, le sem vette onnan estélig. Akkor aztán elvitte Laci öccsének, de az sem harapott volna bele az almába, akárhogy kínáltatta magát.

Letette maga mellé a szalmazsákra, s álmában is a markában szorongatta. Mikor aztán reggel a kútra szalasztották, lekerült vele Jóska bátyjához az asztalosműhelybe. Jóska nem tudott hová lenni örömében, ahogy az almát meglátta.

“Olyan szép ez, hogy vétek volna megenni” - gondolta Jóska, s eltette az almát a ládafiába. Csak Szilveszter délutánján vette elő, amikor meglátogatta Péterke, a kis kanász.

- Mikor ettél utoljára almát, Péterke?

- Olyan régen volt az, hogy már azt sem tudom, mikor volt.

- Megállj, keresek egyet ebben a ládában! - S ezzel elővette az ajándék almát.

Péterke két marokra fogta az almát, úgy szaladt vele haza.

- Édes szülém, nézze, mit hoztam én magának! - S odatette anyja ölébe a mosolygó almát.

Dehogy volt az már mosolygó alma, dehogy. Polcon, szuszékban, ládafiában összefonnyadt, megráncosodott alma volt.

Adorján szűcsné mégis ráismert. S mikor újesztendőt köszönteni összegyülekeztek gyermekei, együtt ették meg a pogácsaalmát, hanem aztán úgy, hogy a magjából sem maradt.

Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések

Móra Ferenc - Fityók

noreply@blogger.com (RSS) — Sun, 30 Apr 2017 21:02:00 -0700

Hol volt, hol nem volt, Nekeresden túl volt, volt egyszer egy bolondos legény. Úgy hívták, hogy Fityók.

Ez a Fityók hátul hordta az eszét, mint juhász a botját. Darálni akarta az ecetet, kötözni a homokot. Vargához vitte élesíteni az ekeszarvát, szabóhoz patkolni a csizmát.

Mikor az apja megsokallta sok balgaságát, azt mondta neki:

- Kocsiút meg gyalogút, föl is út, meg le is út. Eredj, Fityók, szolgálatot keresni.

El is ment Fityók, talált gazdát is, kapott parancsot is. Ez volt a parancs:

- Eredj, Fityók, fát vágni az erdőre. Amit vágsz, holnap hazahozzuk négylovas szekérrel. Nesze ez az árpacipó, élj vele vígan.

Fityók mindent jóváhagyott, csak az árpacipót kevesellte.

- Ha kevés, tedd a patakba, megdagad benne - mondja neki a a gazda, tréfálkozva.

Egy szó nem sok, Fityók annyit se szólt. Kiment az erdőbe, lenyesett két gallyat, beletette a patakba. Aztán megette az árpacipót, kifeküdt a napra, s így aludt estig. Akkor aztán hazament.

Másnap azt mondja neki a gazda:

- Itt ez a darab szalonna, kend meg vele a szekeret, megyünk az erdőre fáért, amit kivágtál.

Kapja magát Fityók, megkeni a szekeret, de mindenütt, nemcsak a kerekeit, hanem az oldalát is, a rúdját is.

- Ó, te esze fitty! - förmed rá a gazda. - Nem így kellett volna ezt csinálni! No, most már fogd be a négy lovat.

Be is fogta Fityók a négy lovat, de úgy, hogy kettőt előre a rúdhoz, kettőt hátra a saroglyához. Hát ahogy hajtaná, nem megy a két ló, nem bírja egymást húzni.

- Ó, te oktondi! - kiált rá a gazda. - Ezt sem így kell csinálni!

Megmutatta, hogyan kell, aztán megindultak.

- Hanem azt megmondom, hogy az úton meg ne mukkanj, mert megkeserülöd - förmed rá a gazda Fityókra.

Szót is fogadott Fityók. Pedig látta, hogy kiesik a kerékszög, utána a kerék. De azért meg nem szólalt volna a világért sem. Csak amikor az erdőbe beértek, akkor mukkant meg:

- Gazduram, baj van!

- Mi baj, Fityók?

- Kiesett a kerékszög.

- Hej, mézes teringette, mért nem szóltál előbb!

- Meg a kerék is elveszett!

- Hej, jeges teringette, fogj hamar egy lovat, pattanj a hátára, szaladj a kerékért!

Kifogták a nyergest, rápattant Fityók, megy vissza a kerékért. Meg is találja, illegeti a ló hátára, de sehogy se akar megállni rajta. Kapja magát, kiveri belőle a küllőket, a kereket a ló nyakába akasztja, úgy lovagol vissza.

Persze, mire kiért a gazdához, mind véresre verte a kerék vasabroncsa a ló lábát. Lett ebből megint nagy perpatvar. Ahogy kimérgeskedi magát a gazda, fülön fogja Fityókot, s azt mondja neki:

- Hol az a fa, amit tegnap vágtál?

- Itt van a patakban - mutatja Fityók a két szál vesszőt. - Gondoltam, majd megdagad benne.

Erre aztán már a lőcs után kapott a gazda.

- Gyere, Fityók, hadd járassam el veled a kutyakopogóst.

De erre Fityók is nyaka közé kapta a lábát, s úgy meglódult, hogy még most is szalad, ha meg nem állt.

Amelyiktek találkozik vele, fogadja föl cselédnek.

Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések

Móra Ferenc - Csalimese

noreply@blogger.com (RSS) — Sun, 30 Apr 2017 21:02:00 -0700

Jaj, de furcsát álmodtam!
Király voltam álmomban.
A koronám tök hajából,
A paripám lenge nádból
S hajaha!
Répából volt a sarkantyúm taraja.

Jaj, de furcsát álmodtam!
Háborúban is voltam:
Két nagy szúnyog szállt fölöttem,
Mogyoróval lövöldöztem,
S ott maradt
Másfél szúnyog nem egész egy nap alatt.

Jaj, de furcsát álmodtam!
Lábam nélkül táncoltam,
Falu tornyát eltapostam,
Szénaboglyát szétrugdostam,
S belüle
Kilátszott egy kis egérnek a füle.

Jaj, de furcsát álmodtam!
Ijedtemben elbújtam.
Bújtam ebbe, bújtam abba,
Búzaszembe, kendermagba,
S haja hopp!
Kendermagba egy kis csirke bekapott.

Csicseri történet

Móra Ferenc - Zúgó patakon

noreply@blogger.com (RSS) — Sun, 30 Apr 2017 21:02:00 -0700

Zúgó patakon
A vízi malom...
Mikor kelepel,
El-elhallgatom.

Ahogy fut a hab,
Beléje akad,
Kattogva neki
Dölyfös szavakat:

“De nagy hatalom
A vízi malom!
Elállom utad,
Ha én akarom!”

A csacska patak
Azt csobogja csak:
“Addig kelepelsz,
Míg én hajtalak!”

Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések

Móra Ferenc - Böske a telet keresi

noreply@blogger.com (RSS) — Sun, 30 Apr 2017 21:01:00 -0700

Esett a hó sűrűn, nagy pelyhekben, a szél bömbölve szórta szét a csendes pusztaságon. Sem ember, sem állat semerre, ameddig a szem elláthatott. A nagy hófúvások úgy betemették az apró tanyaházakat, hogy csak a kéményük látszott ki, fekete füstfelhőket eregetve a fehér világba.

A nap alighogy kipillantott délfelé az ólomszín felhőkárpitok mögül, megint csak visszabújt aludni. Bágyadt világosságát eltakarta az alkonyat, égre, földre ráborulva lomha szárnyaival. Bent, a tanyaház szűk szobácskájában még hamarabb beesteledett, mint odakint. Kint világított legalább a hó, bent árnyék borult mindenre. A szegényes vacokra, ahol a nagyanyó didergett szellős takaródzója alatt, az öreg búbos kemencére, amelynek padkáján Böske meresztgette csillagszemét a terjedő sötétségbe. Drága a gyertyavilág, nem lehet pazarolni a szegény embernek.

Nincs is miért gyertyát gyújtani. Köhécselni, sóhajtozni, dideregni sötétben is lehet, azt mondja nagyanyó. Egyebet meg mit is lehetne csinálni ilyen cudar időben a tanyán egy beteg öregasszonynak meg egy gyámoltalan kisleánynak, amilyen a csillagszemű Böske?!

- Nem fázol, virágom? - kérdezte fáradtan, szomorúan a nagyanyó. - Nem sokat ért ennek a nagy kemencének az az egy-két marék szalma.

Böske sietett válaszolni:

- Ó, nagyanyó, engem ne féltsen. A kemence is melegít, meg a cirmos is melegít. Ne adjam oda a cirmost nagyanyónak?

Nagyanyó nem bírt szólni, mert a köhögés megint erőt vett rajta. Beletemette a fejét a vánkosba, s csak nagy sokára bírt megszólalni reszkető, fuldokló hangon:

- Jaj, csak ez a tél elmúlna már!

Aztán megint csend lett, csak a cirmos cica barátságos duruzsolása hallatszott. Hosszú hallgatás után szepegve szólamlott meg Böske:

- Nagyanyókám, mikor gyógyulsz már te meg? Főzzek neked bodzateát?

- Ne főzz nekem semmit, galambom. Nem gyógyít engem meg, csak a tavasz. A jó meleg napsugár, az lesz az én orvosságom. Csak hozná már a jó Isten! De sose múlik el ez a goromba tél.

Nagyanyó szavát megint elfojtotta a köhögés, s Böskének majd meghasadt a szíve. Istenkém, hát nem segíthet ő nagyanyón, akit a világon legjobban szeret? Jaj, ha el lehetne űzni ezt a goromba telet!

A szél megint nagyon süvöltött odakint, majd elvitte a tetőt, csikorgatta az ajtót, a hideg lehelete becsapott a törött ablak papírral beragasztott fiókján. Böske megborzongott, de abban a percben hirtelen tűz járta át kicsi testét. Orcája kigyulladt, szeme ragyogott a sötétben, mint a parázs. Elkezdett suttogni:

- Tudom már, hogy kell meggyógyítani nagyanyót. Elmegyek hetedhét ország ellen, megkeresem azt a goromba telet, s elkergetem, hogy helyére jöhessen az áldott szép tavasz. Jó lesz, nagyanyó, jó lesz?

Szeme lecsukódott. Ahogy lázas álmában ledobta magáról vékony kis takaróját, úgy érezte, mintha már menne is hetedhét ország ellen a telet keresni. Úgy, ahogy volt, mezítláb, hajadonfővel. A befagyott pitvarajtó nem akart kinyílni. Mikor nagy erőlködéssel fölszakította, úgy dőlt be rajta a hó, hogy térdig elborította. Nem törődött vele, töprengés nélkül, bátran nekivágott az éjszakának. Belépett apró lábával a hóba, mely szikrázó volt és szúrós, mintha csupa csillagmorzsák hullottak volna az égből. S íme, ahova lépett, elolvadt a hó, lába nyomán rögtön kizöldült a pázsit, s kidugták sárga fejüket a földből a pimpimpárévirágok.

Ment Böske, ment sebesen, s a sárga virágos ösvény, amit a hóban taposott, hosszan kígyózott már mögötte, mint valami pántlika. A tanya, a gémeskút, a szélmalom mind messze elmaradt már, de a téllel még nem találkozott. Kérdezni se tudta kitől, merre menjen, hol keresse, mert senkit se látott a néma pusztaságon.

Ahogy megy, mendegél, egyszerre csak eléfeketéllik egy kis nyárfaerdő. Szomorúan rázták leveletlen ágaikat a szegény fák, amikor Böske közéjük toppant, s átölelve az egyiknek jeges derekát, búsan kérdezte:

- Ó, ti kedves nyárfák, a jó isten áldjon meg benneteket, mondjátok meg nekem, hol találom meg a telet, hogy meggyógyuljon az én jó nagyanyám.

S egyszerre csak leolvadt a fákról a zúzmara, hajtásaik zöldültek, levelet, barkát termettek. Olyan pompás nyárfaliget zúgatta koronáját Böske feje fölött, hogy sose látott szebbet.

- Eredj, kislány, eredj csak - zizegtek a nyárfák -, megleled a telet búzaföldek szélén: hóból koronája, jégcsap a szakálla, kegyetlen nézése, süvöltős beszéde, eredj csak utána!

Ment Böske, mendegélt, egyszer csak el is ért a búzamezők szélére. Arról tudta meg, hol járt, hogy szegény búbos pacsirták siránkoztak a fagyos göröngyökön. Könyörögve szólította meg őket:

- Kedves búbos pacsirtáim, a jó isten áldjon meg benneteket, nem tudnátok megmondani, hol találom meg a telet, hogy meggyógyuljon az én jó nagyanyám?

Uram teremtőm, nagy darab mezőn, ameddig csak a Böske szava elhallatszott, egy szempillantásban elolvadt a hó. Ingott-ringott a zöld vetés, s a vetés tövében megbújó pacsirták vígan fütyörészték:

- Eredj, kislány, eredj csak, megleled a telet csacska patak mentén: hóból koronája, jégcsap a szakálla, kegyetlen nézése, süvöltős beszéde, eredj csak utána!

Ment Böske, mendegélt, kereste a csacska patakot. Meg is találta magas partjai közt, de alva, jégszemfödele, hóterítője alatt. Térdre borulva kiáltott le hozzája:

- Ébredj, patakocska, csörgő patakocska, áldjon meg az isten: mutasd meg az utat a télhez, hogy meggyógyuljon az én jó nagyanyám.

A hóterítő eltakarodott, jégszemfödél kettéhasadt, a csörgő patakocska vígan csörgedezte:

- De jót tettél velem, hogy felébresztettél halálos álmomból. De meg is szolgálom, fuss csak vélem versenyt: elvezetlek a tél királyához. Hatalmas úr ám az, hóból koronája, jégcsap a szakálla, kegyetlen nézése, haragos beszéde. Vigyázz, kisleányom, szépen beszélj vele.

Böske megrázta kibomlott hajtfürtjeit, ökölbe szorította parányi kis kezét, és dacosan toppantott fáradt kis lábával.

- Majd elbánok én vele, csak rátaláljak! Addig cibálom a szakállát, míg el nem szalad, csak hogy nagyanyókám meggyógyuljon.

Jaj, mikor odaértek a tél királyához, úgy megszeppent Böske, azt se tudta, hová legyen. Egy óriás oszlopforma magaslott előtte a hajnali szürkületben, csupa hóból, csupa jégből, a feje a felhők közt veszett el. Nem tudott Böske semmit se szólni, csak odaborult eléje. Átölelte a lábát, és sírt, mint a záporeső. S ahogy forró könnyei hullottak a jégóriásra, az elkezdett összébb-összébb töpörödni; feje, dereka, keze szétolvadt. Ami a Böske karjai közt maradt belőle, az is belecsúszott a kis patakba nagy loccsanással.

Ebben a percben hirtelen fölhasadt a hajnal, piros sugarai virágmezőkre hullottak, ibolyák hajtogatták fejecskéjüket a langyos szellőben, bogár zsongott, pillangó csapongott, sárgarigó vígan fütyörészett. Böske ujjongva kiáltott:

- Istenkém, itt a tavasz, meggyógyul nagyanyó!

Ezzel összeroskadt a virágos patakparton. Hosszú bolyongása közben hideg elgyötörte, fáradság elcsigázta, nem bírta tovább. Meddig feküdt ott, azt csak az Isten tudja, aki bizonyosan angyalokkal őriztette. Mikor fölnyitotta a szemét, otthon találta magát a tanyán szép kis fehér ágyában. A nyitott fehér ablakon át kék ég nevetett be, az eresz alatt gilice turbékolt, s gyöngyvirágillat áradott be a kis kertből. Puha vánkosán ott dorombolt mellette a cirmos cica, s föléje a nagyanyó száz ránccal barázdált, de boldogságtól ragyogó orcája hajolt.

- Megismersz-e, édes virágszálam? Ugye nem vagy már beteg?

- Én, nagyanyó? Nekem nem is volt semmi bajom, nagyanyóka volt beteg.

- Jaj, galambom, engem régen meggyógyított a tavaszi napsugár. Hanem te voltál nagyon beteg. Azon a csúnya téli éjszakán, mikor az a nagy hóförgeteg volt, megfáztál, s olyan beteg lettél, hogy már azt gondoltam, fel se épülsz többet. Éppen ma négy hete, hogy megbetegedtél. Akkor adta ki a mérgét a tél, másnap már elkergette a tavasz.

Böske boldogan mosolygott, s büszkén súgta a cica fülébe:

- Cirmos, én kergettem el a telet, de ne mondd meg nagyanyónak!

Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések

Móra Ferenc - A kecskecsősz

noreply@blogger.com (RSS) — Sun, 30 Apr 2017 21:01:00 -0700

Medveországban történt.

Egy ember azt mondta a feleségének:

- Te asszony, nagy a hiba!

- Ugyan már mi volna?

- Hát az, hogy a farkas pusztítja a kecskét.

- Ej no, apjok, arról pedig tenni kell! Eszeljen ki kelmed valamit!

- Kieszeltem már.

- Hadd lám, mi az?

- Farkasvermet ások, és a koma majd beleesik.

- Jó lesz biz az, apjok! De ássa kelmed még ma, azzal is kevesebb kecske vész el.

Az ember kiment az erdőre, és kezdett egy igen nagy vermet ásni. Nagy zajjal, sóhajtozással folyt a nehéz munka. Felverte vele a mackót álmából.

- Már csak megnézem - dörmögte magában Mackó úr -, ki mer ilyen iszonytató nagy lármát csapni.

Kibújt a barlangjából, odacammogott az emberhez, és így köszöntötte:

- Jó reggelt, szomszéd! Mi dologban fáradsz?

- Farkasvermet ások.

- Ugyan ugye? Talán van valami féltős jószágod?

- Volt kilenc szép kecském, megdézsmálta a farkas, csak hat maradt közülök. Ezt a hat gyönyörű kecskét szeretném megmenteni, és a komát ebbe a verembe ejteni.

- Hát csak ásd, szomszéd, ásd! - dörmögte a Mackó, s tovább akart menni, de egyszerre csak megfordult, mint akinek hirtelen jutott valami az eszébe.

- Hé, szomszéd, mondanék én egyet, kettő lesz belőle: nem olyan együgyű ám a farkas, hogy a veremnek szaladjon.

- Nem? Hát akkor hogy essék bele?

- Már azt nem tudom. De jobb lesz másvalamit kitalálni. Én gondoltam egyet. Mivel úgyis abban a járatban vagyok, hogy szolgálatot keresek, fogadj meg engem csősznek, meglásd, túljárok én a farkas eszén!

- Mondasz valamit, Mackó! Igaz biz az! Te erősebb vagy a farkasnál, megbirkózol vele, és legyőzöd. Nem bánom, állj be hozzám csősznek, három nap az esztendő!

- Áll az alku. Fogadom, hogy három nap múlva nem lesz ezen a tájon semmi keresnivalója a farkasnak.

- Mit mondtál?

- Azt, hogy a farkas nem eszi meg a kecskéidet.

- Úgy már értem. Csak jól vigyázz!

A jó ember nagyon örült a szerencsés véletlennek, amely őt Mackó szomszédnak útjába ejtette, és mint aki dolgát jól intézte, széles kedvvel ballagott hazafelé.

Otthon a felesége kérdezte:

- Nos, meg van ásva a verem?

- Meg bizony! Olyat még nem evett a koma!

- Hm. Aztán bele fog-e esni?

- Bele az mindenestül - dicsekedett a gazda nagy fennen. A nagyszerű alkut nem akarta feleségének elárulni, meglepetésnek tartogatta számára.

Másnap szólt az asszony:

- Jó lenne kitekinteni a farkasverem felé, és megszámlálni a kecskéket, nem hiányzik-e vagy egy.

- Ráérünk arra holnap is - volt a rövid felelet.

Másnap újra nógatta a felesége, hogy nézzen a kecskék után.

- Ráérünk arra holnap is - volt újra a felelet.

Harmadnap megint csak nem állhatta az asszony, hogy meg ne szólítsa az urát.

- Bízd csak rám, nem lesz ott semmi hiba, hiszen csőszt fogadtam a kecskék mellé! ‑ kevélykedett az ember

- Csőszt? Ugyan mifélét?

- Hát Mackó szomszédot!

- Mackót? Megbolondultál? Mit fizetsz neki?

- Mit fizetek? Ej, arról nem is beszéltünk, egészen elfelejtkeztem róla.

- Szerencsétlen emberfia! Mért nem mondtad ezt nekem előbb? No, hiszen üthetjük már bottal a nyomát a hat szép kecskének! - szörnyülködött az asszony.

- Hagyd el, anyjok, jobban tudom én azt, mint te.

Ezzel kiballagott az erdő szélére, és még jókor érkezett, mert Mackó szomszéd épp akkor szedte-vette magát, hogy barlangja felé a sűrűbe osonjon.

- Hová, hová, édes csőszöm?

- Megyek pihenni.

- Hát csak nagy dolgot adott az a gonosz farkas? - kellemeskedett az ember.

- A farkas nem adott éppen olyan nagy dolgot, hanem a kecskék egészen kifárasztottak.

- Ugye, fürge, virgonc állatok, sokat lótnak-futnak?

- Már nem.

- Hová tetted őket?

- Megettem. Abba fáradtam bele.

- Megetted? Azért fogadtalak fel csősznek?

- Hát nem azt ígértem én neked, hogy három nap múlva nem lesz a farkasnak ezen a tájon semmi keresnivalója, s hogy nem ő eszi meg a kecskéidet?! Elég baj ez nekem, hogy akár kellett, akár nem, három nap alatt megettem hat kecskét.

A szegény ember csak vakarta a füle tövét, és három napig nem merte magát mutatni otthon. Harmadnap azután a felesége jött utána keresni, mert attól félt, hogy őt is megvacsorálta a furfangos szomszéd ráadásul.

Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések

Móra Ferenc - Az arató ebédje

noreply@blogger.com (RSS) — Sun, 30 Apr 2017 21:00:00 -0700

Örzsike édesanyjának nagy volt a gondja. Elkészült az ebéd, de nem volt, aki kivigye az arató gazdának. Kint volt az egész háznép, nem maradt otthon egy morzsa cseléd se.

- Istenem, istenem, mitévő legyek? - sopánkodott a gazdasszony. - Ha magam szaladok ki az ebéddel, elhalad rajtam az idő, pedig tarhonyát kellene gyúrni délután.

- Ó, csak ne búsuljon, édes szülém - kottyant bele Örzsike a tépelődésbe -, úgy kiviszem én az ételt apámuramnak, hogy el se hűl, mire kiérek vele.

- Te, te csöppség? Hiszen föl se bírod emelni az ételhordót.

Örzsike mindjárt elpityeredett volna, ha az édesanyja be nem kötötte volna a fejét piros babos kendővel, s a kezébe nem adta volna a fehér abroszban az ételhordót.

- No, hát akkor isten hírivel, de hamar ám! Siess, hogy el ne késsél, lassan menj, hogy el ne essél. Az úton meg ne állj, az abroszra vigyázz, hogy be ne levesezd, s mindig a lábad alá nézz a dűlőúton, hogy meg ne szúrja a királydinnye.

- Sose féltsen engem, édesanyám - fogadkozott Örzsike -, tudok én vigyázni magamra.

Édesanyja gyönyörködve nézett utána a kisajtóból, hogy milyen takarosan kocog az ő kislánya. Olyan büszkén ment, akár egy királykisasszony, még csak hátra se fordult, pedig ugyancsak kiabált utána a Bicók Annuska az árokpartról:

- Gyere, Örzsike, együnk papsajtot!

Jaj, dehogy ér ő rá, mikor az édesapja várja az ebédet!

Ahogy a házak közül kiért, elejbe állt a Maros kutya.

- Gyere, Örzsike, fogjunk ürgét!

- Most nem lehet, kutyuskám; látod sietős dolgom van: ételt viszek édesapámnak.

Más jó ösmerősökkel is találkozott az úton. Mentek elébe nagy gágogással a libák, hozzátörleszkedett a kis tarka bárány, rákiabált a kakukk:

- Giá-giá-giá-gá, ne menj, Örzse, világgá, gyere szedni pimpimpárét!

- Me-ee, me-e-e, ne szaladj úgy, Örzsike, gyere, szaladozzunk a gyepen!

- Ka-kukk, ka-kukk, kis babus, gyer, keress meg, hogyha tudsz!

Örzsike rájuk se hallgatott, örült, hogy elmaradtak tőle, mikor bekanyarodott a dűlőútra, a rozstáblák közé. Ha innen kiér, akkor már mindjárt kint lesz a búzaföldön, ahol bizonyosan nagyon nézeget már az édesapja az útra: jön-e már a leveske meg a mákos tésztácska.

Hát ahogy mén sebesen, egyszer csak a szeminek vágódik egy bolondos pillangó. Bizonyosan len virágnak nézte a szemét, olyan kék volt. Hanem szép volt ám a pillangó is, sose látott még olyan szépet. Aranyos szárnyán kék selyempántlika, zöld nyakravalója, pörge bajusza.

De ezt már meg kell fogni, mert ilyen pilléje még egy lánynak se volt. Letette az ételhordót az útszélre, s utánakapott a pillének, amelyik leült egy rozskalászra. De abban a pillanatban már egy tüskerózsa körül karikázott. Nagy vigyázva terjesztette ki Örzsike a tenyerét, de hogy összecsukta, nem maradt benne egyéb, csak egy csúnya hegyes tüske. Úgy a tenyerébe fúródott, hogy alig bírta kihúzni. A pille elröpült, és csúfolódva libegtette a szárnyát, ő pedig leült az útszélre útilevélfüvet keresni a tenyerére.

Talált is egy szép nagy levelet, de ahogy le akarta szakítani, észrevette, hogy egy csigabigácska legelészget rajta. Úgy mozgott a szájacskája, hogy öröm volt nézni. S Örzsike addig nézte, addig nézte, míg egyszer csak lehanyatlott a feje a puha fűbe, és lecsukódott a szeme. Elaludt.

Isten tudja, mit álmodott, bizonyára megfogta álmában az aranyos pillét, mert nagyon mosolygósra állt a szájacskája. Feje fölött altatót zizegtek a kalászok, a pipacsok bársony szirmukkal legyezgették, s a búzavirágok lehajolva a fülébe sugdostak.

Még tán most is ott aludna, ha a kakukk arra nem repült volna, s röptében rá nem kiált:

- Ka-kukk, ka-kukk, a híres elaludt. Megeszi a csigabiga a mákos csíkot, hátrakötik a sarkát Örzsikének.

Ijedten ugrott föl Örzsike, s még csak az álmot se dörzsölte ki a szeméből, úgy sietett az étellel. Mégis elkésett vele. Jól túljárt az idő a délen, a juhász régen átlépett az árnyéka felett, mire odaért. Hanem azért az édesapja nem haragudott Örzsikére. Dehogy is haragudott, inkább azt se tudta, mit csináljon örömiben, hogy ő hozta ki az ebédet.

- Nézd, Örzsikém, mit fogtam, én neked idekint - mondta mosolyogva, s azzal fölvette a kereszt töviből a kalapját.

Egy nagy pillangó volt alatta. Aranyos szárnyán kék selyempántlika, zöld nyakravalója, pörge bajusza. Tulajdon az a pajkos pillangó, amelyik miatt elaludt Örzsike a rozsok közt.

Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések

Móra Ferenc - Csicseri történet

noreply@blogger.com (RSS) — Sun, 30 Apr 2017 21:00:00 -0700

Nevenincsen túl, Nekeresden innen, a kettőnek éppen a fele útján esik Csicser. Nagyon csinos falu annak, aki sohase látott másikat. Télen sáros ugyan, de nyáron poros: igaz, hogy a házak teteje csak szalmából van, de azt legalább könnyebb elhordani a szélnek.

Amilyen szemrevaló a falu, olyan beleillők a lakói. Mezítláb járnak, hogy a csizmájuk ne kopogjon, csurgásba állnak az eső elől, rostával mérik a vizet, megaszalják a havat. Fát nem ültetnek az udvarra, hogy le ne essen róla a gyerek, aratáskor pedig megállítják a toronyórát, hogy mentől tovább tartson a nap.

Ezekből is látni való, hogy milyen okos emberek a csicseriek. De legjobban megtetszik a következő történetből, amelyik örök emlékezet okáért föl van írva a csicseri bíróék kéményébe korommal. Ott olvastam én is, s ahogy én elolvastam, elolvashatja más is.

Mikor, mikor se, ha nem tegnap, tegnapelőtt, egyszer a csicseri bíróné nagyot sikoltott, hogy elhallatszott a hetedik határba. A csicseri harangozó ijedtében belekapaszkodott a harangkötélbe, s akkorát lódított rajta, hogy még most is szólna a csicseri harang, ha a csicseriek haza nem szaladnak a mezőről, s ki nem veszik az ütőjét. Nyelve nélkül nem is tud szólni azóta a csicseri harang.

- Hol a tűz, hol a tűz? - kérdezték ijedten a csicseriek a harangozót.

- Bíró uram házában - felelte a harangozó, s a megrémült csicseriek egymáson ugráltak keresztül, hogy minél előbb a bíró házához érjenek.

- Hol a tűz, asszony? - kiáltotta a bíró a feleségének, aki még akkor is úgy csapkodta össze a két kezét, hogy két embernek kellett a két karját megállítani.

- Hol a tűz, hol a tűz? Na, csak kelmed is okos embernek ad kenyeret. Hát hol volna a tűz, ha nem a katlanban? Azóta tán el is főtt a drága jó lebbencsleves.

- Hát miért sikítottál akkorát, hogy a kaszanyél is kiesett a kezünkből?

Most meg éppenséggel akkorát rikkantott a csicseri bíróné, hogy azt csak a csicseriek füle dobja bírta ki megrepedés nélkül.

- Hát már hogyne sikoltottam volna, mikor a kendermagos tyúkom akkora tojást tojt, mint egy borsószem!

Csakugyan kicsi volt a tojás - úgy láttam, mint most látom - még borsószemnek is.

Csudálták is a csicseriek étlen-szomjan egész naplementig, hanem akkor megszólalt a bíró:

- Emberek, ilyen csuda még nem esett Csicseren. Most már szóljanak kelmetek, mitévők legyünk a tojással?

A csicseriek a kezükre támasztották az állukat, s még jobban kimeresztették a szemüket a tojásra. A nagy csendességben újra megszólalt a bíró:

- Ne beszéljenek annyian egyszerre, mert nem értjük meg egymást a nagy lármában. Van talán még ezen a híres Csicseren énrajtam kívül is okos ember?

De ez a csúfolódás már csakugyan felvágta a csicseriek nyelvét.

- Ültessük el a tojást: mi kel ki belőle?

- Építsünk neki házat: ott mutogassuk!

- Üssük dobra: ki ad többet érte?

- Süssük meg rántottának, s hívjuk meg rá az egész falut!

- Figyelem, emberek, most én beszélek! Nálam van a falu esze. Én pedig azt javallom, hogy vigyük el ezt a csudatojást ajándékba a szolgabíró úrnak. Aki jobbat tud, tartsa meg a tanácsát magának.

- Éljen a csicseri bíró! - kiáltották a csicseriek, a bíró pedig kevélyen folytatta:

- Holnap hajnalban indulunk. Velem jön a kisbíró, ő hozza a tojást fele úton. Velem jön a harangozó, ő hozza a tojást a másik fele úton. Én pedig átadom a szolgabíró úrnak.

Azon az éjszakán nem tudtak aludni a csicseriek. Hiába, csak nincs párja ész dolgában az ő bírójuknak! Ugyan mit szól majd a szolgabíró úr az ajándékhoz? Ugyan mit küld a falunak cserébe? Csak már ott ne fogná a csicseri bírót maga helyett szolgabírónak!

Másnap a hajnali harmat útban találta a bölcseket, s a kelő nap is elbámult rajta, hogy a csicseri bíró oktatta társait:

- Ahogy a szolgabíró úr elé érünk, én állok legelöl, utánam a kisbíró koma, utána a harangozó sógor. Én a markomba fogom a tojást, s azt mondom: “Isten éltesse a szolgabíró urat!” Kisbíró koma azt mondja rá: “De még a kedves feleségét is!” Harangozó sógor is megszólal erre: “Drága gyermekeikkel együtt!” Megértették-e kendtek?

Meg is értették, meg is tanulták. Kisbíró koma egész úton azt hajtogatta: “De még a kedves feleségét is!” Amire a harangozó sógor mindjárt utánamondta: “Drága gyermekeikkel együtt!” Még a sárgarigó is eltanulta már tőlük, s még a fák is a fejüket csóválgatták: Na, csak okos ember ez a csicseri bíró!

Ment is a dolog rendben, ahogy a szolgabíró úr elé értek. Elöl állott az öregbíró, markában a csudatojás, öregbíró mögött a kisbíró koma, a kisbíró koma mögött a harangozó sógor. Az öregbíró éppen meg akart szólalni, mikor a harangozó sógor hirtelen akkorát prüsszentett, hogy a kisbíró koma ijedtében ráesett az öregbíróra. Ez hirtelen kiejtette a kezéből a csudatojást, a tojás egyszerre szétloccsant a márványtéglán, öregbíró uram pedig haragosan elkiáltotta magát:

- Üsse a kő az ilyen embert!

- De a kedves feleségét is! - sietett a kisbíró a mondókájával.

- Drága gyerekeikkel együtt! - mondotta utána gyorsan a harangozó, hogy valahogy szégyent ne hozzon a falujára.

A szolgabírót elfutotta a pulykaméreg, s dühösen vágta a taplósipkáját a csicseriek közé.

- Szedte-vedte népei, hát ilyeneket kívántok ti a szolgabírótoknak?

Úgy elszaladtak a csicseri bölcsek, hogy máig se álltak meg. Nem is állnak, míg nem találják a párját a kendermagos tyúk csudatojásának.

Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések