PaPe blogja.

2014-01-21T17:26:00.001+01:00

Nyugodj békében, Mama!

Első Pride-om.

2013-07-07T10:42:00.001+02:00

És valószínűleg nem az utolsó.
Aki ismer, vagy a blogomat olvasgatja már egy ideje, tudhatja, hogy én eddig abszolút nem voltam Pride-párti. Nem értettem a célját, inkább provokálásnak tartottam, mint hatékony eszköznek.
De tegnap mégis kimentem, hiszen addig nem véleményezhetem, amíg részt nem vettem rajta.

Forrás: hvg.huHáttérben a kamionon Kardigán nagyon élvezi a partit. (:

És egyszerűen zseniális volt!

Igaz, az indulás előtti tökölődést annyira nem bírtam, de nagyon feldobott, hogy annyi, de annyi ember ott volt, az egész nagyon színes volt (pun!), nagyon sokféle ember jött el. Leginkább az fogott meg, mikor megláttunk egy fiatal párt, ahol a terhes anyuka mellett sétált a hároméves kisfia, a kocsiban meg tolták a második gyereküket. És mivel fiatalok, valószínű, hogy nincs olyan gyerekük, aki már kimondhatná, hogy ő bizony meleg. Tehát valószínűleg semmi közük nincs a melegekhez. Csak szimplán nyíltak.

Forrás: origo.hu

Szeretném, ha Magyarország folytatná azt az utat, amit tegnap sikerült együtt megmutatnunk, és végül egy teljesen toleráns, nyitott, vidám országban élhetnénk!

És a díj nyertese…

2013-06-18T16:37:00.001+02:00

“Hiányzol mááár… […] Szeretlek titeket!” – mondta apám Skype-on, majd azt is hozzátette, hogy látogassam meg.
Mennyire édes már, hogy azt mondja, hogy titeket? Tehát engem és Tomit. Ő ilyet még senkiről és senkinek… Sosem csalódtam még ennyire kellemesen az apukámban.
Aztán mikor tegnap meglátogattam, mosóporral, öblítővel, mézzel meg saját maga által készített lekvárokkal és pirosarannyal küldött haza. Mondván, amennyit tud, segít nekünk.

Úgyhogy ezennel megszavazom neki a Legcukibb apa címet. Megérdemli, igazán.

Én meg most vigyorgok bele a világba egy kicsit.

Apu és a Skype.

2013-05-26T16:26:00.001+02:00

Történt az, hogy összeköltözünk Tomival. Ebből adódóan az eddiginél is kevesebbet látom aput, így kitaláltam azt, hogy megtanítom skype-olni.

Még tavaly, mikor az új gépemet vettem, odaadtam neki a régit és nagyjából megtanítottam facebookozni. Egész jól megy neki mostanra, mondjuk leginkább csak játékokra használja. (De azt sikerült megjegyeznie, hogy meghívókat nem illik küldeni. Ámen.) Gondoltam, nagyobb falat lesz neki a Skype, de nem.

Ma volt az első videohívásunk. Felhívtam és azonnal tudta, mire kell kattintani a hívás fogadásához, még a kamerát is magától igazította be úgy, hogy láthassam az arcát. Ennél cukibb dolgot nagyon rég nem láttam.

Most pedig boldogság.

(Ui.: most elgondolkoztam azon, hogy vajon a skype-olni vagy a skype-ozni a helyes átirat. Nem jutottam eredményre.)

Péter, a mágikus csodalény.

2013-05-19T15:06:00.001+02:00

Mostanában sokat gondolkozom azon, hogy miért változik meg valaki, miután megismerte a másikat.

Engem gyakran kezelnek úgy az emberek, mielőtt ténylegesen találkoznánk, mintha valami mágikus csodalény (egy igazi, szájbavert unikornis) lennék. Olvassák a blogom, látnak kommentelni valamelyik ismerősüknél, egyetem látják, mennyire nagyon élvezem az előadásokat (haha, ha ezt látják, ott mondjuk alapból probléma van), vagy valaki mesélt nekik rólam. És akkor kirajzolódik a fejükben egy minta, egy felturbózott szuperhősről. Érdeklem őket. Izgatottak. (Némelyek még írnak is nekem.)

Aztán jön a találkozó. Mondjuk beszéljünk egy előre fixált találkozásról, nem pedig buliban történő összefutásról, mert a kettő között azért mérföldes a különbség. Tehát jön a találkozó és PUFF!, Péterünk mágiája tovatűnik, egyszerű mugliként szerepel továbbá a másik személy gondolataiban.

A dolog egyik felét sem értem igazán. Hogy mivel ragadom meg őket, az rejtély. Nem vagyok sem vonzó, sem pedig igazán feltűnő (még online sem). És hogy mivel “üldözöm” el őket személyesen, az meg szintén kérdéses. A pixelek között sem vagyok más, mint élőben, vagy az egyetemen sem viselkedem másként, mint a barátaim között.

Igazából semmi célom nem volt ezzel a kis bejegyzéssel most, csak néha elgondolkozom ilyen jelenségeken.

(Múltkor az ablakban álltam, és a felettünk lévő ablakból valaki buborékokat fújt. Először megijedtem, aztán rájöttem, hogy ez egy kis hétköznapi csoda. Ha két perccel előbb vagy később állok oda, nem pattan szét a fejemen egy kis buborék sem. És ekkor elkezdtem gondolkozni azon, hogy vajon ha nem lenne ablakom a fényt vagy a levegőt hiányolnám jobban. Mindkettőnek megvan a maga előnye, de nem tudom elképzelni egyiket sem a másik nélkül. És megint túl sok semmit írok. Szokás szerint.)

Szoba kilátással.

2013-05-07T13:17:00.001+02:00

Vagy kilátástalansággal?

Szóval az van most, hogy az utóbbi egy-két hétben jelentkeztem 34 állásra. De nem látom úgy, hogy nekem lenne belőle mégis munkám. (Az eddigi, ami a legközelebb volt a szerződés aláírásához, egy gyakorlati hely volt, hogy “végül két aspiránsra szorították le a választást, én voltam az egyik, de végül a másikat választották, mert neki van tapasztalata”. Tehát már a gyakorlathoz is gyakorlat kell.) A legtöbb problémát az okozza, hogy még nincs tapasztalatom. (Itt eszembe jutott, hogy meglepő, hogy már a junior pozíciókhoz is azt írják, hogy 2-3 éves tapasztalat elvárt.) A másik, ami felmerült, az a nyelvismeret hiánya. (Angollal, szerintem, nincs nagyon gondom. Viszont a német. Igaz, hogy mikor öt éve utoljára beszéltem, akkor szinte tökéletesen ment, szóban alig, írásban egyáltalán nem hibáztam. Viszont azért ez a kihagyás akkor hatással volt a tudásomra, hogy mára egyetlen mondatot sem tudok összerakni ezen a nyelven.) A harmadik a jogosítvány hiánya. (Ez úgy van, hogy nekünk sosem volt autónk, így nem éreztem szükségét.) Persze az is előfordulhat, hogy azért nem válaszolnak/küldenek negatív választ, mert látják, hogy még nem végeztem el az egyetemet. (A helyzet az, hogy a következő félévemen csak gyakorlatoznom kéne, januárban pedig diplomázom. De valószínűleg a munkáltatók nem tudják kezelni ezt a köztes állapotot.)
Én most ettől függetlenül rajta vagyok, jelentkezem, mindenhova, ahova a tudásom megfelel. Csak úgy érzem, ha rövid időn belül nem oldódik meg ez a helyzet, kicsit bekattanok. (Kicsit kezd tavaly augusztus hangulatom lenni.)

Amíg meg nincs állásom, addig meg edzem és ráfekszem a német visszahozására.

Ha meg lesz, akkor meg összeköltözünk Tomival. És akkor lesz szoba is, meg kilátás.

X-faktor. WTF?

2013-04-04T18:30:00.001+02:00

Ma kaptam egy kedves telefonhívást az RTL klubtól, miszerint továbbjutottunk a következő fordulóba. Az X-faktorban. (insert my creepy face here.)

Történt ugyanis, hogy Tomival múlt héten szokásosan elmentünk a Könyvtár Klubba karaokezni és elénekeltük Amy Winehouse Rehabjét, majd két fiatalember felállt egy közeli asztaltól és közölte, hogy felvették az előadásunkat és majd várnak minket az X-faktorba. Mi zavarunkban (és az alkoholgőzben) megadtuk az elérhetőségeinket, mondván úgysem hívnak minket. (Nem is értem, hogy a gyönyörű, bájos és _egyedi_ interpretációnk miért ragadta meg őket, főleg, hogy végül kiderült, hogy az én mikrofonom valószínűleg ki is volt kapcsolva. Jó, mondjuk Tomi tényleg tud énekelni…)

Úgyhogy este megbeszéljük, hogy mennyire nem akar egyikünk sem elmenni cikiskedni (úgy érzem, a magyar faktorral kapcsolatban nem kell elmagyaráznom, hogy miért ezt a szót használtam itt) és hogy csak nevetünk egyet és lesz egy kissé kellemetlen hívásom a televízió-csatornához VAGY elmegyünk és mi leszünk a kedves, danolászó meleg párocska, akik egymás vállán sírják ki fájdalmukat, miszerint nem sikerült továbbjutniuk a következő körbe. (Miközben még azt sem tudtuk, hogy az “első kör” létezett.)

Ezért most mély lélegzet, este meg nevetünk sokat.

engedd meg magadnak, hogy senki se értsen.

2013-03-04T14:49:00.001+01:00

a körút zajában, cigaretta- és autóbűzben sétálva úgy éreztem, ragyogok. belül. (kívül csak évente szoktam, azt is nagy titokban, nehogy összezavarjak vele valakit.)
vettem egy virágot. nemnekem. cserepeset. a vágottak lekaszabolt hullák, döglött szépségek. meglepetés lesz. illata is van, sárga.
egy fiú mikor lesz férfi? én – gondolom – sosem. mondjuk nem is baj. persze mikor az önkormányzatnál is azt mondják, hogy sziamibensegíthetek az kicsit ront az önbecsülésemen, de talán _még_ hízelgő kicsit. na majd később.
szakdolgozat hereicome. aztán persze örök szürkeség. ami ellen lehet tenni. saját tévképzeteink teszik ilyen sznyomorúvá az életünk; ha magunk vagyunk magunk, és adódik az a ritka és természetfeletti dolog, hogy jóban is vagyunk magunkkal, akkor persze a tévképzetek előtagja eltűnik, a képzetek pedig ábrándokká szelídülnek.
mostanában ábrándos hangulatomban vagyok. egészen.
ennek persze csak kis részét köszönhetem patakipéternek, de mikor éppen hallgat rám, ő is megkönnyíti a létezést. vesz virágot, ragyog odabent, mosolyog a sánta, arab árusra.

egyik nap szembe jött velem egy lány. mosolygott. nem rám, hanem csak úgy magának. ragyogott. ő kívül is. ilyenkor egy pillanatra mindig irigy leszek az ilyen emberekre, aztán rájövök, hogy én is lehetek ilyen, persze csak úgy péteresen.
mikor egy negatív gondolat után nemrég elbotlottam az utcán, eszembe jutott, hogy a ~~nemlétező~~ isten nem ver bottal, meg a karma és barátaik. úgyhogy a gondolatokat rendszerezni kell, miközben ugyanúgy kóborolhatnak szabadon.

kávé, boldogság, lófasz és napfény. jelszavak márciusra.

Képeslap.

2013-03-01T13:40:00.001+01:00

Nem gyakran kapok levelet vagy bármilyen más postai küldeményt, de most nem ezért örültem.
Egyetlen mondat állt a lapon:

“Mindig is csodáltam, milyen különleges módon nézel a világra.”

Hirtelen boldogság töltött el. Nemcsak a mondat szépsége és kedvessége miatt, hanem mert pont a legjobbkor érkezett. (Nem azt mondom, hogy rossz a kedvem, vagy hasonló, csak az önbizalmam sosem volt a helyén. Most oda került.)

Köszönöm! (:

Szakdolgozat.

2013-02-22T12:39:00.001+01:00

Én nem szoktam ilyet kérni, de most kivételt kell tennem, mert szakdolgozatot nem sokat ír egy ember az életében.

Ezért szeretném megkérni az erre tévedő kedves olvasókat, hogy töltsék ki az alábbi, két perc alatt elvégezhető kérdőívet:

Nonprofit szektor Magyarországon

A válaszokat előre is köszönöm!

Egyszerű.

2013-02-20T12:33:00.001+01:00

Mindig, mikor visszaolvasom magam (persze csupán önellenőrzés céljából, semmi nárcizmus vagy hasonlók, ugyebár), meglepődöm, hogy mennyire buta voltam, mikor ezt vagy azt a bejegyzést megírtam. És most nem az évekkel ezelőttiekre gondolok, hanem akár az egy hónapja megírtakra is. (Mert az természetes, hogy az évek alatt érik az ember, de én akár egy hónap távlatából is buta(ság)nak gondolom, amit leírtam.)

Sem a stílus, sem a tartalom, sem pedig a világkép nem változik. Mindegyik gyerekes, átgondolatlan.

Borzalmas tudni, hogy igazán egyszerű kis lény vagyok (a szó minden értelmében), de legalább tisztában vagyok magammal és igyekszem ezen változtatni. (Mondjuk ha racionális akarok lenni és visszaolvasás után sem látom a fejlődést, akkor lehet, hogy erre tulajdonképpen nincs is lehetőség, de ezen majd elgondolkozom egy újabb hónap múlva.)

Venezia.

2013-01-25T17:41:00.001+01:00

Hazaértem.

Igaz, csak két éjszakát töltöttem ott, de egy csomó első dologban volt részem. Első repülés, első tenger, első saját szobafoglalás és még rengeteg másik első. Nagyon sok élménnyel és tapasztalattal gazdagodtam ezalatt a rövidke idő alatt és úgy érzem, végre sikerült teljesen feltöltődnöm.

(És ott a kiflit meg a zsömlét kilóra adják, nem darabra. Ez mennyire nyugat... Bárcsak itt is…)

Mindenki hazudik mindenkinek.

2013-01-07T16:06:00.001+01:00

Még önmagának is.

Önvédelem?

Lennék Szatír.

2012-12-17T16:22:00.001+01:00

Lennék szatír, nimfákat kergető, dévaj, perverz, szerető, ölelő, részeg. Bortól ittasan táncolnék Szilénosszal vagy a múzsákkal a Helikon-hegyen. Dionüszoszra vágyom. Hangos kacagásra, Krotoszra, zenére. Ugrándozásra a Parnasszoszon. Tivornyákra Ardalosszal. Méthé ölelésére. Életre.

Lennék Pégaszosz. Anyám talán tényleg Medusza volt. Szárnyalnék az égen, vágtatnék a földön és a vízen. Messze, messze el. Szabadon. Kötetlenül. Euphroszünével a hátamon és magamban.

Lennék Szalmakisz, ki annyira szeret, hogy egyesülni akar; egyesülnék Hermaphroditosszal hát, egy lenne a test és a lélek. Aphroszűné és Philotész lengne körül, forognék az avaron, az éjben, a napban, a fényben, a sötétben, lüktetve, örökké.

Lennék Narkisszosz, hogy önmagamnak legyek magam. Ki magával foglalkozhat, egyedül lehet. S tükörképembe nézve nárcisszá változnék a parton.

Te Ókeánosz vagy, nyugodt, s megfontolt, Oknosszal kötöttél barátságot most. Amíg ez fennáll, én nem tudlak szeretni. Hiszen akkor együtt sem lehet tovább. De majd egyszer, egyszer lennék Téthüszöd, hű társad és szerelmed, kivel háromezer gyermeket nemzhetsz, boldog lehetsz, s lehetek. Együtt.

De most az életre van szükségem, szatírságra, szárnyas ló-létre, vad lélek-szeretkezésre, felfedezésre, Héliosz fényére, önismerésre.

Egyszer volt…

2012-12-10T16:28:00.001+01:00

aztán egyszer meg már nem.

Sokat gondolkoztam azon, hogy mi történik épp velem. Hogy vagyok. Én magam. Néha egész jó ezen elgondolkozni, mert így a későbbi sérülések vagy nem várt mélyrepülések elkerülhetők.
Most is ez történt… Már nyár óta nem éreztem magam igazán jól. Úgy éreztem, hogy csak két test vagyunk, akkor köszönnek egymásnak, ha találkoznak. Hogy nem igazán történik semmi velünk. Miközben egy csomó mindent csináltunk.

Elszürkültünk.

Én már nem érzem a szerelmet. És úgy éreztem, el kell mondanom neki, mert nem akartam, hogy addig fajuljon bennem ez az egész, amíg valamelyikünknek fájni nem kezd. Úgyhogy elmondtam és úgy döntöttünk, hogy jobb lesz külön.
Szeretem őt, csak hiányzik valami. Ő még mindig szerelmes. Nem akarom, hogy rossz legyen neki, de igenis önzőnek kell lennem. Részben. És persze rá is figyelek.

És a szakításkor elgondolkoztam a blog lezárásán is, mert nem tudok újat mutatni. Most kicsit úgy érzem, hogy felszabadultam. De azt már nem, hogy írni is tudnék az egészről. Ami bennem van. Mert történnek dolgok, azok folyton történnek. De hogy érdemben be is tudjak itt számolni róluk, azt már nem érzem.

Viszont annyit adott nekem ez a blog; hogy leírhattam mindent, ami bármikor bennem megjelent (most eszembe jutott, hogy egy nem sokkal ezelőtti bejegyzés alapján értelmezhetjük a kifejezést szó szerint is); hogy végül nem fogom. Hátha egyszer visszatér. Visszatérek én.

2012-12-02T23:44:00.001+01:00

vége.

2012-11-26T12:00:00.001+01:00

minden. összeomlott.

minden. összeomlik.

minden. össze. fog. omlani.

Megint.

2012-11-12T12:12:00.001+01:00

Megint úgy érzem, hogy nem jó semmi sem. Nem. történik. semmi.

Miközben sok minden történik, én meg mégis inkább semmit sem veszek észre belőle. Miért történik ez? A semmi?

Ugyanitt szeretnék elnézést kérni az olvasóktól, hogy elvesztettem az érzékemet az írás iránt (már ha volt bármikor egyáltalán). Nem igazán tudok már írni. Semmiről. Úgy érzem, lassan én is olyanná válok, mint egy másik blogtulaj, aki nagyjából azt írja mindig, hogy “Felkeltem, s elmentem szarni. Utána reggeliztem, majdan elindultam dolgozni. A munkahelyemre érkezvén dolgozni kezdtem.” Köszönöm szépen, inkább nem kérek magamból.

Semmi. sem. történik.

pokolinkább.

Huszonkettő!.

2012-11-03T23:01:00.000+01:00

most egy évig a csapdádban élek.

Persze…

2012-10-27T11:32:00.001+02:00

… a rosszidővel együtt megjön a rosszkedv is.

Tizennyolcplusz.

2012-10-15T10:18:00.001+02:00

Érdekes, hogy mikor ő dug engem, akkor gyakran nyúl a farkamhoz (aminek persze én is örülök), viszont fordított helyzetben én inkább a hátának ívét nézem vagy az arcán az érzéseket (pozíciótól függően).

Egyébként mostanában nem nagyon vagyok jóban az írásjelekkel.

Napi pozitív.

2012-09-26T09:48:00.001+02:00

Szóval a hétfői ~~kiborulásom~~ kirohanásom után úgy döntöttem, hogy tulajdonképpen jót tett nekem ez az egész. Lenulláztam a testemet meg a bankszámlámat, úgyhogy mindent kezdhetek elölről. De ezzel semmi baj, legalább van, mi motiváljon.

Egy hét vakság, három hét bébitáp.

2012-09-24T15:39:00.001+02:00

Történt ugyanis, hogy pénteken bulizni mentünk, aminek hevében leesett a szemüvegem és nyomban el is tört a szára. Ekkor szomorú lettem (bár inkább ideges) és elindultunk hazafelé. Hazaérve egy rossz harapás közepette letört a jobb felső hetes fogamból egy pici darab.
Úgy gondoltam, hogy jó, akkor majd hétfőn mindent elintézek és lesz egy tartalmas és hasznos napom. Csináltatok szemüveget, meg kérek egy tömést a fogamra, hogy ne törjön tovább.
Elmentem tehát a SOTE Mária utcai fogklinikájára, mert úgy gondoltam, hogy ott ugye frissdiplomás vagy diplomához már közel álló fogorvosok látnak majd el, és az biztos jó nekem. Beadtam a papírjaimat, majd félóra várakozás után kaptam egy kartont, amit később beadtam az ambulancián. Vártam. Újabb fél óra után behívtak, kérdezték, hogy mi a probléma, én meg előadtam a helyzetem (szemüveget nem említve, mondjuk ez evidens). Megnézte a nagyon fiatal doktornő, majd mondta, hogy mivel ez tulajdonképpen egy szájsebészet, ezért ők nem tudnak ellátni, de menjek fel a másodikra és a _biztonság kedvéért_ csináltassak egy röntgent. Felballagtam, beadtam ismét a kartont, várakoztam egy újabb fél órát, majd megcsinálták a röntgent, ahol megtudtam, hogy ha akarnám sem tudnák betömni a fogam, mert ebben az intézetben nincsenek meg a megfelelő eszközök. (Mondjuk én picsahülye is vagyok a kérdéshez, valahogy nekem mindig összefolyt a szájsebészet meg a fogászat, de most már tudom, hogy míg előbbi a fogakat eltávolítja, utóbbi a megmaradást segíti.) Visszamentem hát a doktornőmhöz, megmutattam neki a röntgent, aki mondta, hogy menjek vele fogorvoshoz. Erre visszakérdeztem, hogy a Szentkirályiba menjek-e (mivel nyolcadik kerületi lakos vagyok, papíron oda tartozom), erre ő azt felelte, hogy:

“Ne! A Szentkirályiba ne! Saját fogorvoshoz!”

Itt erősen elgondolkoztam, hogy ugyan miért szólja le a kerületi fogászatot, hiszen oda vagyok beosztva, így ott látnak el ingyenesen (mármint a társadalombiztosítás ott fizeti a kezelést). Mivel _jelenleg_ nem tudok megfizetni egy saját fogorvost, én mégis elmentem oda.
A regisztráció után felmentem a megadott szobához, beadtam a lapomat, majd öt perc múlva kijött egy asszisztens, hogy

“a doktornő most már nem tudja fogadni (fél kettő volt. 13:30), de ha vissza tudnék jönni délután (kérdeztem, ez hány órát jelent, azt mondta, három), akkor _esetleg_ el tudnak látni, ha beférek az időpontosok közé, de ha nem (nem tudtam visszamenni, mert ugye mennem kellett az optikushoz), akkor adnék egy időpontot.”.

Na, kaptam is az alkalmon, mondtam, hogy akkor kérek szépen időpontot. Kaptam is. Október 15-ére. (Jelezném, hogy ma van szeptember 24., azaz három hétig várjak.) Ekkor megkérdeztem, hogy miért csak akkor, ha ide tartozom és addig máshova, ahol a TB-m támogatna, nem tudok menni, azt felelte, hogy ide az ország egész területéről jönnek és azokat részesítik előnyben, akiknek be van gyulladva és csapolni kell.

Tehát amíg nem rohad a szám, addig ne is merjek fogorvoshoz menni.

Eléggé elszomorodtam, de beletörődtem, hogy akkor ez van, megyek tovább, vár a szemüveges. Bementem az első üzletbe, ami szembe jött. Ott ma nincs szemvizsgálat, így szemüveget sem tudnak készíteni. (Mondjuk az ilyen akkor mifaszomnak van nyitva? Vagy azt várják, hogy szeptember végén elözönlik őket az emberek napszemüvegért?) Ezen a ponton elsírtam magam, természetesen az üzleten kívül. Mert nem elég, hogy három hétig nem merek enni, legfeljebb csak bébitápot, még vaksi is maradok.
Inkább továbbmentem és benéztem a következő üzletbe, ahol azonnal kiválaszthattam a keretet és máris megvizsgáltak, majd hívnak egy hét múlva, mikor végre kész a brillém.

Nevetséges.

Mármint az, hogy mindig ilyen problémáim vannak; meg az egész rendszer, úgy, ahogy van.

Vacsora.

2012-09-01T20:13:00.001+02:00

Mikor egyedül vagyok, nem szeretek a konyhában enni, inkább beülök a szobába és valami film mellett elcsipegetem a vacsorám. De most nem… Most mégis inkább kiültem a konyhába. Ő a szüleinél van, ott eszik, ott tölti a napot. Én meg itthon.
A hűtőben szépen sorakoznak egymás mellett a pármai meg prágai sonkák, a francia, svájci és holland sajtok, az egzotikus gyümölcsök, a finom aszúk, a különfélek vajak és vajkrémek HELYETT az egy tasaknyi felvágott, a kisdarab sajt, az olcsó bor, meg egy flakon majonéz. Ez jutott most. Hónap vége van. Már másfél hete hónap vége van. És még másfél hét van hátra a hónap végéig. Ő azt mondta, hogy ez van, kibírjuk, meg persze megoldjuk mi. Ő odahaza eszik. Én is odahaza eszem, ha épp otthon alszom.
Szemben lakik egy néni meg a macskája. A nénit minden áldott nap azon kapjuk, hogy valamit kidob az ablakon, talán ételmaradék a környék macskáinak. A macska pedig kénye(lme)sen kiül a párkányra, körbenéz, majd büszkén kihúzza magát, hogy milyen jó dolga van neki. Biztosan Whiskason él. Ha macska lennék, házikoszton akarnék élni, a Whiskast meg egyék a macskavilág luxuskurvái. Van bácsi is, csak ő ritkábban tűnik fel. De mindig látjuk a karját, ami nem lehet a nénié, mert míg utóbbié a tésztagyúrás utáni sütizabálástól vastagodott, a bácsié már a munkától vált izmossá.
Én meg most itt ülök és látnak. Látnak, mert idebent fel van kapcsolva a villany, kint pedig szürkül. Az ablakban a fejem, a fejemen a szám, a számban a kenyér. Magos. Egyetlen rossz harapás és búcsút mondhatok a metszőfogamnak. Mindig félek ettől a kenyértől.
Ahogyan Ő fél mindig attól, hogy meglátnak. Mert ég a villany, kint sötétedik, én meg megcsókolom. A néni meg ott van szemben és dobálózik. És lát. Bár látás és érdek között tengernyi különbség van, Ő ettől még fél. Én meg továbbra is adom neki a csókokat. Ha éppen itt van.
A mosogatást meg egyre jobban megszeretem, mert szórakoztató. Ahogy a mosogatószeres flakonból szállnak kifelé a buborékok, aztán meg hogy épp mi akad a kezembe. A lakótársnak már százszor elmondtam, hogy azt a drága kést ne tegye a többi közé, hanem törölje el, mert ha már élezni sem tudja, legalább így vigyázzon rá, hogy ne csorbuljon. Persze most is itt szárad a kanalak meg a villák között. A szám hiába jár.
A szám állandóan jár. A héten végre éltem, virultam, mint egy frissen összerakott bokréta, tettem-vettem, jártam-keltem. A lábam meg nem állt. A szám pedig be nem állt. De muszáj volt. Csak hogy megnyugodjak kicsit.
Az olcsó bort persze ők fogják meginni. Mert ma jön Sam. Ezért én gondos házi~~asszonyként~~kislegényként kitakarítottam a lakást (ami tulajdonképpen a héten elhullajtott bőrcafatjaim felporszívózását foglalta magába, de ezt most le sem írtam, hátha más is épp eszik), most pedig várok. És hogy miért ők? Mert én nem iszom alkoholt. Mert alkohol nélkül is jól lehet magunkat érezni. (Ez pedig az önámítás helye, kérem szépen. Mert miért iszik a magyar nyáron sört meg fröccsöt, ha nem azért, mert alkohol? Ugyanígy ihatna alkoholmenteset vagy szőlőlevet, de ezeket inkább kineveti. Ahogy én is ki szoktam.)
61/94 frissítés telepítése, mondja a másik gép. Hihetetlen, hogy telepítem valaki gépét, erre négy órával később, hogy átadtam, felhív, hogy nem működik. Hi-he-tet-len. Az ilyen ember nyomogasson inkább tamagocsit, azt legalább nem lehet elrontani.
Inkább megyek mosogatni, meg persze várom az urakat.

Szép éjszakát, igyatok ti is 3,5%-os tejet, mert az egészséges!

Nyári összefoglaló.

2012-08-29T16:15:00.001+02:00

persze ez kaphatná a gyufagyári összefoglaló címet is, mivel ezen kívül mást nem nagyon csináltam, de azért hátha bekerül még más is. (imádom, mikor egy bejegyzés elkezdésekor még gőzöm sincs, hogy tulajdonképpen miről akarok írni.)
a gyufagyári napló befuccsolt. azt hittem, hogy sok mindent tudok majd ide lejegyezni, persze az ötletek meg is voltak, csak egyszerűen meguntam, hogy le kell ülni, szépen egymás mellé rendezni a szavakat, hogy így értelmet is nyerjenek, aztán formázni, átolvasni, ellenőrizni, címet kitalálni, címkék hozzáfűzni, feltölteni, satöbbi, satöbbi, satöbbi.
volt azért pozitív is ebben a kis munkában. a testem kicsit megváltozott és most már látom a testedzés lehetőségét és értelmét. eddig bármikor próbálkoztam egy kis izommozgatással és –növeléssel, pár nap/hét után meguntam, mivel nem éreztem/láttam változást a fejem alatti kis hitványságon, amit porhüvelyként cibálok magammal nap mint nap, viszont most nyáron a sok üdítő-sör-bor-macskaalom emelgetése közben megindult a fejlődés. mikor észrevettem az első változásokat, úgy éreztem magam, mint harmadikos koromban, mikor nedvesített vattán kellett babot csíráztatni és megláttam az első sziklevélkéket.
más pozitívum hirtelen nem jut eszembe. elbutultam, elfáradtam, elfásultam.
mondjuk ez utóbbi talán alapból bekövetkezett volna a nyáron. aki folyamatosan és régóta olvas, észrevehette, hogy nem ugyanolyanok a bejegyzések. régebben tele volt álmokkal, tervekkel, gyakran mások számára érthetetlen tartalommal, (amik számomra viszont teljesen értelmezhető és fontos posztok voltak), most pedig csupán tényközlés az egész. semmi ötlet, semmi érzelem, csak a puszta tények. nem tudom, miért alakult így. lehet, hogy mert úgy érzem, bizonyos szempontból minden rendben. (jó, persze tudható, hogy _most_ semmi sincs rendben bennem, de ez valószínűleg átmeneti.) de az írásomon nem próbálok változtatni. ha próbálnék, még inkább erőltetetté válna az egész. (bár lehet, hogy ez így a 22-es csapdája, tudja fene.)
most pedig libbenek tova, mert próbáltam a gyufagyár és az egyetem közötti hétre belezsúfolni mindent, ami kimaradt nyáron, így most úgy érzem magam, mint valami sztár, akinek még az evést meg a szarást is bele kell zsúfolnia a naptárába.

ezt pedig küldeném az álszenteknek (és azoknak, akik szeretik):