Elsőképpen a MBP-t tárgyaljuk, mert meglepett valamivel, amire igazából nem számítottam. Alapjában be vagyok oltva marketing ellen, a kreténebb megjelenéseitől lábrázást kapok (vitustánc) és laptopvásárláskor meglehetősen pici jelentőséggel bírt az apple állítása/ígérete az igen hosszú akkuidőről.

Ha el is tekintünk attól, hogy a fenti kis képen a zöld terület inkább nyolc, mint hét óra, akkor is szép teljesítmény, már ha igaz. Aszondja az appli, hogy a 17 collos modellek akár nyolc, a kisebbek meg hét órát képesek üzemelni, amire ugye csak legyint az ember, mert persze súlytalanságban és vákuumban a laborban akármit kimér az ember, amit csak akar, erről megboldogult beadási naplóim is tanúskodhatnak. De a hosszú akkuidő az jó.

Én a 13 collos mezőnyben vagyok, (az 33 centi, hölgyeim :) tehát nekem a 7 óra van megajánlva. Az első hónap után az átlagos használható akkuidőtartam még lassan kúszik felfele, a használat módja pedig az, hogy egész nap a töltőn legelészik a jószág, aztán ha hazaérek, akkor magsafe ki, egészen estig. Nem végeztem gyakorlati teszteket, pedig nyilván az adna valós eredményt, viszont így a mbp saját állítására és a saccolásomra vagyok kénytelen hagyatkozni. Alapból megy a Mail, a Firefox, a Skype, WiFi, DropBox. Ha tehát felnyitom a vasat, akkor a rendszer észheztérése után a wifi kapcsolódik, a szkájp bezöldül, a mail pedig lecsekkolja a leveleimet.Ha a DB frissült akkor azt is elkezdi intézni.

A legvadabb akkuélettartamot az indulás utáni első negyedóra után szoktam kapni, amikor átfutom a tumblrt, a felső sarokban ott az óra az akku ikonja mellett, ami mondja, hogy az aktuális pillanatnyi fogyasztás mellett mennyi órát/percet tudok még. Az első napokban nem ment öt óra fölé, mára azért jobb a helyzet.

A fenti screenshotot is hasonló alkalommal készítettem. Eszerint, ha délután hatkor leveszem a töltőről, akkor hajnali fél kettőig mennie kéne. Ezt egyébként nagyjából tudja is, viszont nem folyamatos üzemben, hiszen gyereket is fürdetek, főzök, futok, mittomén, ilyenkor általában elvan kis laptop magában, nem sokat fogyaszt. Az továbbra is jól látszik, hogy a flash-es oldalak (a ragya verje ki mindet) zabálják a procit, megnő a fogyasztás, akár 1-2 órával rövidebbet is mutathat nekünk, ami szépen visszaáll, ha a flasht lecsukjuk. Összességében, ha sima böngészéssel, emilezéssel, szkájp cseteléssel elbír öt órát az ígért hétből, akkor én elégedett vevő vagyok.

A másik történet a blue-ray, ahogy van. Amióta megvan a PS3, még csak játék volt benne, meg muzsika, szóval a blue-ray mint technológia, kevésbé látványos részével találkoztam. A játékok meg látványosak amúgy is. Egyszer már megtekintettünk Csanádnál egy BD filmet, megünneplendő a formátum győzelmét a HD DVD felett, szép is volt, de a technológiai előnyök nem jöttek át annyira. Ellenben a minap kibéreltük a Body of Lies c. filmalkotást, (amiről Body Sylvy is kapta a nevét, hehe) és meg is tekintettük.

Mivel én már láttam korábban a filmet, ráértem alaposan megnézni magamnak azt a bődületes információmennyiséget, amelyet a korong tartogat. A hanggal nem foglalkozom, mert a tévéből jön, nincs semmi varázsdoboz, n+1.y csatorna, annyi hangszóró van, ahány fülem. A kép viszont!

Egy szimpla BD lemezre is fér vagy 25 giga adat, egy duflára meg 50. Egészen elképesztően részletgazdag a kép, mindenhol. Érdemes nem csak a cselekményt formáló karaktereket figyelni, hanem a háttérben fellelhető mindenfélét, finom részletek bújnak meg ott, ráadásul ha van ami lerajzolja a 1920×1080 képpontot, akkor tényleg fantasztikus moziélményt kapunk. Itt most nem az az ugrás, ami az “egyfejes” meg a “négyfejes” video között volt, nem az van, hogy szebb az állókép, hanem SŐT. Látszik a gap a dvd és a BD között, nagyon is.

2008 novemberében a blue-ray lemezek eladása meghaladta a hagyományos DVD-két, és most kezdem érteni, hogy miért. Ijesztően gyorsan meg lehet szokni, hogy ennyi részlet van, anélkül, hogy az ember észrevenné, hogy mitől is ennyivel jobb a kép. Van nekünk HD tévéadásunk (na jó, vevésünk) azután is elég durván néz ki a hagyományos tévé képe, de ez a hálivúd-kompatibilisság ez kemény. Be fogok iratkozni a tékába és a belezős-szemezős filmeken kivül mindet kiveszem, ami megvan BD-n.

A BD-ben megjelenő filmekről itt, a zátonylakóknak pedig itt.

Guy Fawkes 1570 április 13-án született Yorkban, katolikus családban. Ez még nem lett volna baj, később a katolikus iskolában számos pajtásra tett szert, akik azért erősen befolyásolták a fiatal Guyt. Ne feledjük, hogy a vallásháborúk korában járunk, amelyek nem csak a kontinensen okoztak mindenfélét, hanem bizony angolországban is, ahol éppen terjeszkedett a meglehetősen friss anglikán egyház.

Fiatalon Fawkes harcol is a spanyol katolicizmusért, katonaként szerzi meg puskaporügyi tapasztalatait, amelyet később igen hasznosnak ítélnek összeesküvő cimborái. A spanyol ügyért tíz évig harcol, a sok közös élmény spanyol bajtársaival odáig fajul, hogy a ranglétrán való felkapaszkodás mellett felveszi a Guido nevet is.

Miután I. Jakab király finoman szólva sem volt nyitott a katolicizmusra, a spanyolokkal vívott háborúk után nem volt kellemes katolikusnak lenni arrafelé, még a katolikus főrangokra is rossz idők jártak. 1604-ben a Hampton Court-i konferencián Jakab nem sokat vacakolt, miután a protestánsok is és a katolikusok is támadták az anglicizálás miatt, kerekperec megmondta, hogy aki nem igazodik, az ráfázik, itt az anglikán egyház, tessék szépen besorjázni. Az áttérni nem szándékozók előtt ekkor lett teljesen nyilvánvaló, hogy itt a jövőben nem lesz nagy bolt katolikusnak vagy protestánsnak maradni, legalábbis amíg Jakab lélegzik.

Ekkor született meg a királyt khm, eltávolító összeesküvés gondolata. Az értelmi szerző nem a lánglelkű Fawkes, hanem egy Robert Catesby nevű illető volt. Catesby igen rangos család sarja volt, katolikus hitükhöz mereven ragaszkodó felmenői között volt III. Richard tanácsadója is, a család pedig szoros szálakkal kötődött a jezsuitákhoz. Robert 1601-ben már megégette magát összeeskövésügyben, amikor Erzsébet királynőt próbálták eltávolítani a hatalomból, de akkor vagyonelkobzással megúszta a dolgot, mert nem volt túl nagy szerepe a kalandban.

Négy évvel később viszont azt eszelte ki, hogy nem csak Jakab királyt kell megölni, hanem szimplán fel kell robbantani az egész parlamentet és kész. A terv nem volt túl bonyolult, és később sokat egyszerűsödött is, amikor kiderült, hogy a katolikus hit elszánt védelmezői nem tudnak alagutat ásni a parlament alá, úgyhogy ravasz megoldásképpen, egyszerűen pincéket vettek bérbe ott. Catesby, élve a remek lehetőséggel, amelyet Guido katonai tapasztalata jelentett, Fawkesra bízta a kivitelezést, akinek szakmai irányítása mellett, 1605 márciusában, elrejtettek vagy nyolcszáz kiló lőport, harminchat hordóban, ezeket a fokozott habzás érdekében aprófával és szénnel takarták be, ha már szól, szóljon rendesen, ugyebár.

Az összeesküvésben résztvevők nem mind voltak annyira elkötelezettek, mint Catesby vagy Fawkes, meglehetősen komolyan aggódtak a merénylet idején a parlamentben megjelenő katolikusok életéért. Catesby nem tartotta megfizethetetlen árnak, ha pár katolikus is odavész, a nem katolikusok felrobbantása meg ugye alapból nem túlzottan hatotta meg.

Október 26-án Lord Monteagle kapott is egy névtelen, figyelmeztető levelet, hogy gondolja meg, hogy részt akar-e venni a parlamentben, ami jó eséllyel a levegőbe fog repülni? Ezt az egyik összeesküvő, Francis Tresham írta, ám látszólag senki nem vette komolyan. A lord azért nem volt teljesen biztos abban, hogy ez beugratás volt-e, úgyhogy  november ötödikén lepasszolta a levelet valami királyi tanácsosnak, aki viszont nem volt ilyen határozatlan, legott elrendelte az egész parlament átkutatását.

Rövid úton meg is találták a rengeteg lőport és gyúanyagot, ezen felül pedig magát Guy Fawkest is, személyesen, akit letartóztattak. Jakab ugyan úgy rendelkezett, hogy eleinte lehetőleg ne nagyon kínozzák meg a jóembert, ha beszél, ha viszont nem, akkor mindent bele. Fawkes szemrebbenés nélkül közölte, hogy őt John Johnsonnak hívják, ettől a nézőponttól később hajlandó volt eltávolodni, ahogy a kínzások keményebbé váltak. Pár nappal később végül vallomást tett, ám neveket csak olyanokat mondott, amiket a hatóság már úgyis tudott. Mindenesetre bűnösnek találták és halálra ítélték, az akkoriban divatos felkasztjuk-kerékbetörjük-felnégyeljük kezeléssel. Miután a kínvallatás után eléggé le volt gyengülve, ő mászott fel az akasztófa létráján utolsónak, ám a legfelső fokról leugrott (leesett?) és az oly kívánatos, drámai elrettentő elemek nélkül, szanzsén kitörte a nyakát, ügyesen kibújva a kivégzés további maceratúrája alól.

A terv leleplezésének napján a király megmenekülése miatt, a londoniakat az udvar bátorította (ez a bátorítás is milyen finom, mint amikor a király javasol), hogy gyújtsanak örömtüzeket, úgy ünnepeljenek. Ez az örömtüzes megemlékezés azóta is évente megesik, bár jóval kevésbé a király megmenekülésének ünneplésére, hanem Guy Fawkes ürügyén. Számtalan mondóka, vers, dalocska született Fawkessel és az összeesküvéssel kapcsolatban, némelyik erősen vallásos tartalommal, mások inkább csínyorientált megközelítésűek.

Guy hatása meglepően hosszan él, nem csak az irodalomban és a képzőművészetekben és a dalocskákban lelhetjük fel alakját, más jellegű változásokat is hagyott az őt követő nemzedékekre. A XVIII. században kezdett hagyománnyá válni, hogy az örömtüzek estéjén, Guy képmásával felszerelt gyerekek kéregettek pénzt az utcasarkokon, kiabálva, hogy “a penny for the guy”, a képmásokat pedig éjszaka elégették az örömtüzeken. Ez a guy lassan beszivárgott a nyelvbe is, a fura alak szinonimájaként kezdték a guy-t használni. Az amerikai angolba már a pejoratív értelmezést levetkőzve került a szó, egyszerűen fickót jelentve, amely mára általános jelentése az angolban.

Fawkest 2002-ben harmincadik helyre szavazták a “száz legnagyobb brit” listán, számtalan földrajzi név utal rá, sőt, a huszadik század közepén, anarchista politikai mozgalmak is érveltek vele. A Guy Fawkes éj, viszont azóta is minden évben eljön, és bár jobbára már nem örömtüzeket gyújtanak az emberek, hanem tüzijátékot durrogtatnak, a hagyomány él tovább.

Angliában nem kunszt, 1859-ig kötelező volt örömtüzekkel megünnepelni a király megmenekülését, de a gyarmati területeken is megtartották, elterjesztették a szokást, Új-Zélandon, Újfoundlandban, a brit karib szigeteken és Ausztráliában is. Viszont Ausztráliában a hetvenes évek végén betiltották a magán és közterületi petárdázást és tüzijátékozást, és az ilyen eszközök kereskedelmét, ami gyakorlatilag kiherélte az egész örömtüzesdit, így a megemlékezést is jobbára megszüntették, bár saját magának mindenki ünnepelheti, ha akarja. Délafrikában az esemény inkább a tüzijátékról szól, alaposan eltávolodva Fawkestől, ráadásul a kilencvenes években az állatok jogaiért küzdők sikeresen gyakoroltak nyomást a kormányra, hogy szigorítsa a tüzijáték és petárdakereskedelmet.

A zátonyon az elmúlt években többször is változott a petárdákat és tüzijátékot érintő szabályozás, először 1991-ben,  majd három évvel később ismét szigorodott. 2007-ben a durrogós cucc eladását redukálták a Guy Fawkes nap előtti négy napra, és csak 18 éven felülieknek engedélyezték a vásárlást. (Persze ez nem szabályozta a felhasználás idejét, csak a beszerzését.) A teljes betiltásról is volt szó, ez újra és újra terítékre kerül, egy friss felmérés szerint a felnőtt lakosság többsége támogatná a teljes tiltást. Mindenesetre a Progressive (Foodtown, Woolworth, Countdown boltok tulaja) nem árul idén már tüzijátékot a boltjaiban. Az biztos, hogy a sok szigorítás után radikálisan csökkent a Guy Fawkes éjszakáján bekövetkező balesetek száma.

A leghangosabb ellenzők persze az állatvédők, akiknek nem tetszik, hogy szinte az összes háziállat retteg ezen az éjszakán, a madarak pedig akár napokig is zavartan viselkednek a durrogtatás után. Mellettük közvetlenül a kisgyerekesek állnak, érthető okokból. Sokan nehezményezik, hogy mára a petárdák és rakéták és tüzijátékok sokkal hangosabbak és látványosabbak, mint pár éve, és folyamatosan fejlődnek, a vidám tüzijáték helyett már utcai harcokra hasonlít a Guy Fawkes éj akusztikája, van aki szerint Guy egyszerűen egy vallási fanatikus terrorista volt, akire nem kéne ilyen vidám ünneppel emlékezni, és persze hallatják a szavukat azok is akik szerint a betiltást kéne betiltani.

Egyelőre az biztos, hogy hétfőtől a nagykorúak vásárolhatnak tüzijátékot, este pedig nem nagyon fogunk aludni, hanem a gyerek kezét fogjuk, hogy ne féljen, vagy elmegyünk megnézni egy ipari megoldást.

]]> http://www.pappito.com/2009/11/05/guy-fawkes-night/feed/ 9 http://www.pappito.com/2009/11/05/guy-fawkes-night/ http://feedproxy.google.com/~r/Pappito/~3/F03J9NIZe-E/ http://www.pappito.com/2009/11/03/a-gyerek-vizuma/#comments Tue, 03 Nov 2009 06:06:13 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=4298 Ideért végre. Júniusban már sopánkodtam egy sort a magyar útlevél változásáról, majd tíz napra rá ismét, akkor már a személyes érintettség okán. Most már a gyerek is legálisan tartózkodik az országban.

A sztori ugyebár nem túl bonyolult (a fenti második linken bekötött posztomban le van írva a folyamat) ámde kellőképpen időigényes. A szükséges kérelmet, papírokat, igazolásokat július elsején adtuk fel Canberrába a nagykövetségre. Pár nappal később az ott dolgozó konzulasszony küldött egy emailt, hogy megérkezett a kérelem és majd, ha lesz futár, akkor elmegy Mo-ra a cucc, ígérni semmit nem tud.

Ezután szeptember 30-áig fogalmunk se volt arról, hogy mi merre, ám akkor felhítak bennünket a követségről, hogy küldjük el nekik a gyerek régi útlevelét, hogy érvényteleníthessék, ezt meg is tettük. A két útlevelet október 13-án kaptuk kézhez. Ezután beadtunk egy kérvényt a bevándorlási hivatalhoz, hogy legyenek olyan bájosak és adjanak egy permitet a gyereknek, a lejárt helyett, csatolva a mindenféle igazolásokat, hogy mikor kértük meg az útlevelet meg az előző vízum részleteit stb. Ma pedig kézhezvettük a megadott permitről szóló értesítést.

Július 1-től és november 3-ig tartott a procedúra, amelynek eredménye egy érvényes, új útlevél és egy visitor permit a gyereknek. Itt tenném hozzá, hogy a gyerek előző engedélye augusztus kilencedikén lejárt, azóta ugyebár nem is jogosan tartózkodik az országban a kisded. Ez nem akadályozta meg az államot abban, hogy a heti 20 óra ovitámogatást kiutalgassa a gyereknek, és türelmesen kivárja, hogy pótoljuk az okmányt és új engedélyt kérjünk. Eközben a magyar államtól egy vak hangot nem hallottunk az okmánypótlás folyamatáról, amelynek még csak határozott ideje sincs, a kérvény és a kész okmány teljesen esetleges időtartam alatt jön-megy, amikor futár adódik.

Első szerzeményem a múlt hónapban már említett Dave Brubeck legendás albuma, a Stardust. Na erről nem sokat kell regélni, aki a művésszel összebarátkozott, annak musthave. Természetesen az albumnak igen jót tesz Paul Desmond és az ő szaxofonjának közreműködése.

Paul Desmond ezen az albumon is dolgozik Brubeckkel, nagyon kiforrott, nagyon kellemes, ebben sem lehet csalódni, minden háziasszonynak meg kell vennie és rendszeresen hallgatnia. Én jazzra főzök, erre meg különösképpen finom dolgokat lehet.

Krakauer nem ismeretlen a vájtszemű blogolvasók előtt, pont egy évvel ezelőtt markoltam két albumot is tőle, most pedig itt a harmadik, egy koncertfelvétel. Krakauernek a neve is krakkóit jelent, a koncert is Krakkóban zajlott, a megszokott Klezmer Madness! és a Socalled együttműködésével. Teljesen megbízhatóan hozza a megszokott  elektroklezmer-bolondokháza hangulatot, itt-ott kissé átcsúszva a performansz kategóriába, de azért még nem hallgathatatlan, csak néha felkapja a fejét az ember. Aki nyitott az ilyesmire annak muszáj kipróbálni, nem mondom, hogy nem érdekes élmény, ellenben a műfaj hallgathatósági határát 40-50 percre is kitolja, pedig nekem a klezmer 15 perc után Guantanamo.

John Beasley is múlt havi gyűjtés, a Letter to Herbie albuma messze jobb, mint a Positootly!, bár azt is szeretem. Valahogy átjön rajta a soundtrack-szerző egyénisége, de nem zavaróan, hanem inkább kissé nyitottabban érződik a zenén. Csak egy hangulat, hogy nem olyan zártak a műfaj keretei, a széleken túl is van élet. Megfontolt, kellemes időtöltés, akár háttérben, akár célzottan ezt hallgatni.

Na erről tényleg nem kell ódákat zengeni, tessék elolvasni a borítót. Ez biztos nem az az album, amitől valaki megszereti a jazzt, gyakorlott fülnek is kitartás kell hozzá, bár megéri a belefeccölt energia. Ha az elején jól megkapaszkodunk, akkor nem eshet bajunk és a végére nagyon szépen, kereken összeáll az egész, de ha részleteket ragadunk ki, akkor kijön a konyhába a feleségünk a válóperes ügyvéd névjegyével.

A ma hajnaltól érvényes szabályozás szerint tilos kézbentartott mobillal telefonálni vagy menet közben sms-t írni, akkor is, ha éppen a pirosnál állunk, vagy a dugóban órákig. Aki mégis megteszi és el is kapják, az nyolcvan dollár büntit kell fizessen és begyűjt húsz feketepontot is. Aki két éven belül összeszed száz feketepontot az három hónapra kiesik a játékból, ennyi időre vonják be a jogsiját.

Két számot hívhat büntetlenül az autós vezetés közben, az egyik a segélyhívó (111) a másik pedig a kretén/veszélyes vezetők bejelentőszáma az *555. Természetesen kihangosítót vagy kékfogú cuccokat használva telefonálhatunk, ha akarunk, bár számos tanulmány látott napvilágot, hogy tulajdonképpen nem is a kézbentartás, hanem a telefonálás maga tereli el a vezetők figyelmét, úgyhogy semmi értelme csak a kézbőltelefonozást tiltani.

A biztosítók többsége ezután sem fog különbséget tenni a telefonáló vagy nem telefonáló sofőrök biztosítási eseményeinél, ám ez nem általános szabály, a biztosítók fenttartják maguknak a jogot, hogy egyedileg bírálják el a baleseteket befolyásoló tényezőket. A munkahelyek általában kötelezik a céges járművek vezetőit, hogy használjanak valamiféle kihangosítót vagy bluetooth szettet vagy megtiltják a mozgó járműből telefonálást, ahogy van.

Csak példaképpen a BP-nél például egyértelműen tiltó poliszi van életben, a Fonterra dolgozói 2006 óta csak kihangosítóval telefonálhatnak, az elmúlt fél évben, amióta nyilvánosságra került, hogy változik a kresz, a cégek egyre másra frissítik vagy hozzák létre a céges járművek vezetését szabályozó irányelveiket.

További szabályváltozások, hogy a motorosoknak ezentúl kötelező lesz felkapcsolni a lámpájukat, függetlenül a fényviszonyoktól, valamit az, hogy a rendőrség végezni fog drogtesztet is, nem csak alkoholszondázást.

A zátony élenjárt a munkahelyen bekövetkező balesetek következményeinek biztosításszerű kezelésében, ami nagyjából annyit jelent, hogy már 1900-ban létezett törvény (Workers’ Compensation for Accidents Act 1900), amely előírta, hogy a munkahelyi balesetet elszenvedőknek állami kártérítés jár, akár heti segély formájában a kiesett időre, vagy baleseti halál esetén kártérítés a hozzátartozóknak.

Ez a rendszer nem működött valami jól, számos panasz érkezett ezzel kapcsolatban, hiszen a segély roppant kicsi volt, és maximum hat évig lehetett igénybe venni, és nem terjedt ki a törvény hatálya a nem-munkahelyi vagy a közúti balesetekre. A munkáltatók kötelesek voltak biztosítást kötni és a munkavállalók akár be is perelhették őket, ha nem tették. A sok panasz és sopánkodás hatására, 1966-ban felülvizsgálták az egészet és hogy mennyire nagy falat egy ilyen rendszer, azt jól mutatja, hogy maga a vizsgálat is meglehetősen hosszan folyt.

A hosszas elemzés eredménye az un. Woodhouse Jelentés lett, amely meglehetősen részletesen, mélységében tárgyalja, hogy a rendszerben mi a rossz és hogyan lehetne jobbá, hatékonyabbá tenni a balesetek következményeinek kezelését. A jelentésben javasolták, hogy egységes díjjal fedezzék a sérülések következményeit, függetlenül attól, hogy a sérülés a munkahelyen történt-e vagy sem, a díjat pedig a munkáltató fizesse a dolgozók után. Az önfoglalkoztatókra egy másik számítás szerinti, hasonló díj háruljon, a közúti balesetek lefedésére pedig díjfizetésre kötelezték a járművek tulajdonosait.

Ebben a szellemben meg is történtek a változtatások, majd 1974 április elsején létrejön az ACC – Accident Compensation Corporation, hogy ellássa biztosítószerű feladatait. A megalakulása óta számos változáson esett át a szervezet, de az alapkoncepciója változatlan maradt. Az ACC által fizetett kezelések és gyógyászati segédeszközök száma szépen gyarapodott és ez bizony kemény terheket rótt az államra, aki a beszedett ACC díjakból már nem tudta fedezni a költségeket.

A költségek… tegyünk egy gyors kitérőt az itteni egészségügy felé, bár csak nagy vonalakban, mert a helyzet elég kusza. Új-Zélandon van állami egészségügyi ellátás, amelyet az állam a beszedett adókból fedez (nem von az állam külön TB-t), amelyekből kórházakat meg mindenféle hasonló facilitást üzemeltet. Ez nem biztosításos rendszerben üzemel, erősen sarkítva és a részletektől messze elvonatkoztatva mindenkinek jár, senki nem marad ellátatlanul, ám komolyabb beavatkozások esetén hosszú várólista van, és a delikvens majd sorra kerül amikor sorra kerül. Emellett magánkézben vannak a körzeti orvosi rendelők és vannak magánkórházak, amelyeket magánbiztosítók üzemeltetnek, ha valakinek telik rá és óhajtja, akkor magánbiztosítja magát és akkor várólista nélkül mehet a biztosító kórházába.

Emellett egyéb egészségügyi szolgáltatók is vannak a képben, mint pl. a St.John közhasznú alapítvány, amely sürgősségi betegellátással és mentészettel foglalkozik az egész országban, a mentőautókat ők üzemeltetik. Ezzel vissza is érünk az ACC területére, mert bizony a mentő azért tud elvinni mindenkit, aki megsérül, mert az ACC fizeti a kiszállások és kórházbaszállítás költségeit.

Az ACC a működési költségeit az adózóktól szerzi, egy átlagos alkalmazott a jövedelméből az szja mellett jelenleg 1.7%-ot köteles fizetni az ACC-nek. (csak érdekességképpen, ideérkezésünkkor az ACC levy 1.2% volt, majd felment 1.5-re, idén áprilistól pedig 1.7%, az elmúlt négy évben 57%-ot emelkedett). A jövedelmekből befolyó összeg mellett az üzemanyag árából (9.34 cent/liter) és a kötelező gépjárműregisztráció díjából is kap az ACC, így elég komoly tétel folyik be, egy szimpla, kétliteres benzines autó éves regisztrálási díja NZD 247.86, (fél éve ez 211.84, egy évvel ezelőtt 183.22) amely az alábbiakból tevődik össze:

• Úthasználati licensz (ez maga a regisztráció) : 43.50
• ACC díj : 168.46
• egyéb díj: 1.64
• adminisztrációs költség: 6.72
• ÁFA: 27.54

De hogyan megy el a pénz? Vegyünk egy példabeteget, aki meghúzta a derekát (szimplifikált eset lesz, lumbálpunkció nélkül). Alanyunk első körben a háziorvoshoz fordul (GP) amely a körzeti feladatokat látja el, és végzi az apróbb beavatkozásokat (benőtt köröm, vérvétel, hüvelykenet, szálka kihúzása, gyógyszer felírása, hajoljon, le, köhögjön, stb.). Vizitdíj van, amit mindenkinek fizetnie kell, és a vizitdíjat a magánbiztosítók sem térítik általában. Az orvos megvizsgálja emberünket, majd vagy hazaküldi, hogy pihenjen, vagy további vizsgálatokat rendel el és/vagy elküldi a beteget fizioterápiára, esetleg gerincmasszázsra. Nem meglepő módon ilyen szolgáltatókból millió van, mert ezeket a kezeléseket már az ACC fizeti - ám nem minősülnek kórházi kezelésnek, bár van olyan kezelés amit a kórházban végeznek és szintén az ACC állja.

Tételezzük fel, hogy a nyolc fizió nem volt elegendő, alanyunk továbbra sem tud dolgozni menni, ilyenkor jogosulttá válik egy nem túl erős, de meglehetősen biztosan megérkező heti összegre az ACC-től, amely addig jár neki, amíg újra munkába nem tud állni. A rendszer fejésének legegyszerűbb módja ez a megoldás, ezt lelkesen alkalmazzák sokan, annyira magas számban, hogy az ACC mostani felülvizsgálata során erős hangsúllyal került szóba az ilyen módon kicsorgó pénz – többezer, heti benefitet kapó beteg jogosultságát fogják felülvizsgálni a közeljövőben. Emellett ha kicsit ügyes az ember, és dolgozni sem akar, akkor sérülés nélkül is szert tehet a szerény heti bevételre, akár szorongásos panaszokkal is. (ami mellett feketén esetleg dolgozik is)

További elképesztő méretű kiadást jelent az idelátogató rengeteg turista, ugyanis az ACC őket is biztosítottnak tekinti és finanszírozza az esetleges baleseteket követő gyógykezeléseket és beavatkozásokat. A zátonyon a turizmus kiemelt terület, hatalmas gazdasági erő, hat milliárd dollárz körüli összeget költ el itt két és fél millió látogató évente és ezt a két és fél millió embert (Nz lakossága 4.3 millió fő) is fedezi az ACC, akkor is, ha a turistának adott esetben van utasbiztosítása. Ez annyira súlyos, hogy számos utazási iroda a világon azzal hirdet ide utakat, hogy nem kell biztosítást kötni, mert itt az ingyen jár. A másik oldala a dolognak, hogy az egészségügyi intézményekben gyakran előfordul, hogy bár a turistának van saját biztosítása, a kórházi ügyintéző nem tölti ki a biztosítós papírt, mondván, hogy az bonyolult, és minek szenvedjen vele, amikor úgyis fizet az ACC.

A jelenlegi helyzetet az előző, kissé osztogatóbb kormány sikerítette, hiszen az biztos szavazatszerzés, ha ingyen egészségügyet ígérünk, no és persze volt miből, 2008 harmadik negyedévéig Új-Zéland szufficites gazdaság volt, az állam több pénzt szedett be, mint amennyit elköltött. A gazdasági válság azonban keményen odavágott a jóléti államnak, amely elkezdte tempósan felhabzsolni a tartalékokat. A munkanélküliség hirtelen megemelkedése amúgy is komoly teher az államnak (segélyek, kieső adóbevételek, alcsonyabb fogyasztás), és az amúgy sem túl kedvező helyzetben egyre komolyabb szükség lett az állami költekezés csökkentésére. Jelenleg az állam heti 250-400 millió dollár hitelt vesz fel, hogy biztosítani tudja a működését, jogos igény, hogy a biztosan bekekövetkező magas adósságszolgálat mellett ne szórjunk el a kelleténél több pénzt, ideje felülvizsgálni, hogy mekkora szerepet kell az álamnak vállalnia bizonyos területeken.

A kormány ezért bejelentette, hogy amellett, hogy az ACC díjak tovább fognak emelkedni, az általuk fedezett szolgáltatások köre szűkülni fog. Az azonnali felhördülés mellett azért voltak józan hangok is, de nézzük végig, hogy milyen változásokat javasoltak az első körben:

• szigorúbb elbírálás benefit esetén
• nem fogja téríteni az ACC a saját magunknak okozott baleseteket és az öngyilkossági kísérlettel kapcsolatos dolgokat
• bűnelkövetők esetében nem fogja az ACC fizetni a kezelések nagyrészét (jelenleg is korlátozottan fizet a bűnelkövetők kezelésére)
• munkáltatói és gépjárművekkel kapcsolatos biztonsági fejlesztések, eljárások ösztönzése (ilyenek jelenleg is vannak, a cég kaphat kedvezményt a fizetendő díjból, ha dokumentáltan tesz a balesetmegelőzésért)
• Az ACC gazdálkodásának (eszközök, tőke, ingatlanok, kötelezettségek, kinnlévőség, stb.) átvilágítása és transzparenssé (na meg hatékonnyá) tétele

Ezek csak az első lépések, és már ettől is két milliárd dolláros spórolást vár a kormány, és alítom, hogy menet közben még fog egyéb sunnyogásra is fény derülni. A díjak mindenesetre emelkedni fognak, az első, óvatos nyilatkozatok szerint:

• a regisztráció drágul 32 dollárral a benzines autók esetén
• az üzemanyag árában 9.34 centről 9.90 centre literenként
• a motorkerékpárosok kapják a legkomolyabb emelést (arra hivatkozva, hogy ők veszélyesebbek és a baleseteik súlyosabbak, tehát költségesebbek) 125 köbcenti alatt 257 dollárra, 125 és 600 köbcenti között 511.43 dollárra, 600 köbcenti felett pedig 745.77 dollárra emelkedik a regisztráció

A legkomolyabb ködevő dumák a motorosokkal kapcsolatban hangzottak el, úgy pro, mint kontra oldalról dőltek a veretes baromságok, egyelőre számokkal nem nagyon találkoztunk. Az ACC szerint egy motorosbaleset következményei tizenhatszor kerülnek többe átlagosan, mint egy autós baleseté, épp csak azt nem mondták, hogy rohangálnak ezek a huligánok! Rengetegen ingáznak a munkahelyükre kismotorokkal (250ccm környékén) és – ez most rettenetesen szubjektív véleményem alhasi (sztomatikus) becslésem alapján – én sokkal komolyabb károkat tudok okozni a kéttonnás vasammal, mint egy kretén motoros, ha elesik vagy nekimegy valaminek. No, meg az ittas vezetés is jellemzőbb az autósokra…  Nekem mindenesetre fura, hogy a dömperemre alacsonyabb regisztrációs díjat kell fizetnem, mint egy 250-es kismotorra.

Elég aggasztó a kép, és persze ilyen általános érvényű változásokat nem lehet úgy megvalósítani, hogy ne lépjenek valakinek a tyúkszemére, bár az nekem kicsit fura, hogy nem a turisták biztosítását szüntetik meg, hanem a motorosok díját emelik. Persze a link szolgáltatásokat, amelyek az ACC-t fejegetve éldegélnek vidáman, fokozottan fogja sújtani az ACC slankítása, de értük nem is lesz kár. Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy a valós következmények, számokban mit fognak mutatni az első egy év után, és persze arra is, hogy ki fog csontkovácshoz járni, ha már nem lesz ingyen…

Sose, semmilyen körülmények közöt ne járjatok ilyen gumikkal! Egyrészt már ak opásjelző is el van kopva, mindenhol szanaszéjjel repedezik és van benne egy púp. ÉLETVESZÉLYES!

Az amúgy is igen öreg és viseltes abroncs megadta magát és valami tönkrement a bonyolult szerkezetében odabenn. Kipúposodott egy darabja, ami szerintem egy akut szálszakadás, amely finom hintamozgást okozott alacsony tempónál. Természetesen Jocit hibáztatom, aki hebrencskedett szegény megkímélt autómmal a homokban, meg is mondtam neki. Csak nézett a szemivel.

Amikor végre észrevettem, hogy hol a bibi, legott kértem ajánlatokat két gumira, számítva arra, hogy ez nem lesz olcsó játék, már csak a méretéből adódóan (245/70R16) sem. Ha kiwi lennék, akkor csak egy gumit vettem volna, itt nem izgat senkit, ha egy tengelyen két különböző mintájú, gyártmányú, terhelhetőségű köpeny van, én ezt nézni se bírom.

Az első két ajánlat (két gumi, szereléssel és futóműbeállítás) a két piacvezető gumiscégtől sokkoló volt, akkora számokat mondtak, hogy alig fért a telefonba. Elballagtam az autóközeli kollégákhoz, ha már ott üldögélnek, hogy mondják meg, hogy ez reális-e, csak én sokallom, vagy ha szerintük is nagyon sok, akkor adjanak tippet, hogy hova kell menni, mert még egy napot már nem akartam közelekedni ilyen kerékkel, ami akármikor széthasadhat.

Némi tanakodás után egy kollgám férje adott egy telefonszámot, hogy hívjam fel Anthonyt, hivatkozzak rá émondjam el mi van éss kérjek szívbarát árképzést. Legott így is cselekedtem, Tóni pedig pár perc matekozás után mondott egy másik összeget, amely ugyan még mindig jól látszik szabad szemmel, ám sokkal közelebb van (úgy 200-250 dollárral) a számegyenes nulla pontjához, mint az előzőek.

Másnap reggel fél nyolcra beszéltem meg egy szeánszot vele, Druryban, ami rohadt messze van, de sebaj. Hajnalok hasadtával tehát óvatosan elkocogtam a kb. 50 km-re levő település(?) határába, majd megvártam a míg kinyit a bolt és elintéztem a kerékcserét meg a futóműállítást. Na jó, nem én intéztem, én csak fizettem. Most viszont van két új gumi hátul, meg újra egyenesen megy az autó. Vigyázzatok magatokra!

Hogy lássuk, hogy ez miért is annyira érdekes, előbb szaladjunk vissza a múltba (nem kell megijedni, a zátonyon nem kell túl messzire szaladni ilyenkor). A Queens Wharf attól Queens, hogy tulajdonképpen a Queen street meghosszabbítása a vizen, már megépülésétől kezdve.

1920

Az első, 474 méter hosszú verzió (Queen Street Wharf) fából készült, 1852-ben, amikor az öblöt még Commercial Bay-nek hívták és a mai Custom street volt a vízparti utca.  Ezután pontosan ötven év telt el, mire hosszas helyi nyomásra kialakították a mai Quay Streetet, még közelebb a vízhez, és az akkorra 400 méteresre apadt rakpartot újjáépítették, immár betonból.

1921

Az ország kereskedelmi hajózásban fontos szerepet játszottak a rakpartok, a Princes, a Captain Cook, a Marsden, és mind közül a legrégebbi, a Queens Wharf (a térképre beirogattam melyik melyik). Ahogy a tengeri kereskedelem egyre komolyabb méreteket öltött, úgy kellett egyre több és több raktárat felhúzni a rakpartokon, hogy a hajókat gyorsan ki és berakodhassák. A gőzhajózás fénykorában hat hatalmas raktár állt itt és az áruk mozgatását már iparvágányokon végezték, így is gyakran előfordult, hogy a hajók kettesével voltak kikötve a parthoz, a rakpart mindkét oldalán.

A megnövekedett áruforgalom tette szükségessé, hogy újabb rakpartokat építsenek, hogy a hajóknak ne kelljen annyit várakozniuk a kirakodásra, így megépültek a Bledisloe és a Ferguson rakpartok, amelyek már az akkor még modernnek és újnak számító, konténeres áruforgalmat is ki tudták szolgálni. A konténeres áruszállítás elterjedésével a raktárházak szerepe fokozatosan csökkent, a teherforgalom egyre inkább a két új rakpart mentén zajlott, úgyhogy a feleslegessé vált raktárházakat és hajódarukat le is bontották a Princes és Queens rakpartokon.

Az elmúlt évtizedben a Queens területét már csak átmeneti raktározásra használták, főleg trópusi gyümölcsök és importjárművek legelésztek csendeskén pár napot kirakodásuk után ott. Fényesebb napokon azért még itt köt ki az oceánjárók egy része, akinek nem jut hely a Hilton mellett, olyankor még visszatér kicsit a régi csillogás, de azért ez már nem az igazi, általában méltatlanul mellőzve, kihasználatlanul hever a vízben, szegény móló.

A rakpart egészen a közelmúltig a Port Of Auckland tulajdonában volt, ám csak kolonc volt a kikötő nyakán a kihasználatlan terület, (már minden konténerben jön, ahhoz meg nincs infrastruktúra a Queensen) úgyhogy eladósorba került. Itt kapcsolódik be a történetbe a kormányzat és a városi tanács, akik szerették volna, ha ez a rész, – a legendás piros kerítés mögül – a város gondozásába kerül. A tanács és a kormányzat húsz-húsz milliót összedobva megvásárolta az egész rakpartot, amely 2010 április elsejével megy át városi tulajdonba.

Nem volt véletlen ez a beruházás, jövő májusban kezdődik a Rally New Zealand (amelyet már Queens Wharf bázissal szerveznek) és 2011-ben a Rugby Világbajnokság, amelynek egyes részei Aucklandban zajlanak majd, és lesznek a bajnoksághoz kötődő vízparti események is. Emellett kiépítenek egy nemzetközi hajóterminált is, hogy az óceánjárók kiköthessenek, és létrejön egy nyílt, közösségi tér is, ahol a helyiek és a turisták sétálgathanak és jól érezhetik magukat. Nem utolsósorban az is szempont volt, hogy ez a gazdaságnak is jót fog tenni, a következő tíz évben több, mint hétszázmillió dollárt terveznek bevételezni az óceánjárók jövésmenéséből. (egy komoly óceánjáró fogadása átlagosan 1.6 millió dollárt tol be a gazdaságba)

Folyamatban van egy nagyszabású terv (Auckland Waterfront Vision-pdf) kivitelezése is, amelynek a vége egészen 2040-be nyúlik, az addig tartó időszakban a waterfront – nem csak a kikötői rész- teljesen átalakul, valami sokkal élvezhetőbb, élhetőbb területté. Ennek a tervnek az első két lépése a Wynyard negyed fejlesztése (Freemans Bay terület) és a Queens Wharf átalakítása. Ugyan még egy kapavágás nem történt, de a maorik már tiltakoznak, hogy ebben a tervben nem látszik elsőre majd a víz felől, hogy Auckland a világ legnagyobb polinéz városa, ami szerintük felháborító.

A címszereplő rész újragondolását a hivatal nem kívánta az irodában ücsörögve végezni, ezért tervpályázatot hirdetett, ahol megadta, hogy nagyjából milyen közösségi céloknak kell megfelelni, tessék szabadon tervezni és pályázni. A városi területek megtervezése mindig nagy figyelemmel kísért mutatvány, most is 25 csapat nyújtott be, összesen 237 elképzelést az első körben. A második körben már nem csak elméleti elgondolásokat, hanem konkrét látványterveket kellett felmutatni, a kiválasztottaknak, ezekből válogattak ki nyolcat (öt egyéni és három csapatmunka eredménye).

Amúgy ritka jó lehetőség a kibontakozásra és a fantázia szárnyalására a móló, hiszen lapos, körben víz van, a város szívébe csatlakozik, most aztán a lehetőségeknek tényleg csak a tehetség és a funkció szabhat határt. A nyolc esélyes pályázatot pdf-ben letöltheti aki akarja, érdemes végignézegetni, hogy ugyanarra a funkcióra mennyiféle megoldás és ötlet született, ki hogy komponálta bele a tervbe (vagy sem)  a raktárházakat. Természtesen az összes benyújtott terv megtekinthető, nem csak ez a nyolc. (a képre kattintva jön nagyban, a képaláírásra jön a terv pdf-ben, a negyedikhez nem tudtam képet rakni)

terv 1

terv 2

terv 3

terv 4

terv 5

terv 6

terv 7

terv 8

Rágen, amikor még fiatalka voltam és úgy szaladtam, hogy tyű, akkor nem volt zene a fülben, csak a saját lihegését hallgatta az ember, meg nézelődött mindenfele. Amennyire visszaemlékszem ezt is lehetett élvezni, de jobbára azért elég uncsi volt, körbekörbe a pályán, végeérhetetlenül.

Most viszont ugye van iPod, mondja a zenét a fülembe, és kezd letisztulni, hogy mi az ami viselhető szaladás közben. Számomra kifejezetten meglepő volt, hogy a zene ennyire számít, valahogy azt képzeltem, hogy az ember a futásra figyel, a zene meg csak amolyan unaloműző, még örültem is, hogy van rádió az 5g ipodban, majd azt hallgatom és kész.

No ez nem ennyire egyszerű, sőt. A kis wurlitzeren úgy négy giga zene van, meglehetősen vegyesen, nagyon nem szelektáltam előre, akartam is, hogy változatos legyen a készlet, röhögve magamon, hogy ugye többszáz számot minek viszek magammal arra a tíz percre, amíg szaladni tudok. Viszont most már inkább a félóra szaladáshoz közelítek, nem mindegy, hogy közben mi szól.

Legnagyobb sajnálatomra ki kell dobjam a gépről David Krakauert, pedig azt hittem, hogy az majd jó tempós lesz, sőt ki kell dobáljak szinte minden jazzt, ideértve a bigbandet is. Ellenben itt a lista, amit már próbáltam és jól éreztem magam, kellemesen

• Orishas
• Mano Negra
• Mano Chao
• Sargento Garcia
• Bëlga
• US3
• Jestofunk
• Dreadzone
• a Kispál Ramix album (a többi kispál nem jó erre)
• Anima Sound System*

Van ennek az ipodos szaladásnak pár érdekes aprósága, ha időre fut az ember, akkor mondja a fülbe, hogy hány perce szaladunk, mennyi van hátra, kellemesen megoldva, zene fade, nénihang mondja, zene fade vissza. Ugyanezt tudja távval is. Plusz, van egy un. powersong, amit egy hosszú gombnyomással elő tudunk szedni, akkor ez azonnal elindul és új erőt kölcsönöz nekünk. Na ezt úgy, ahogy van parasztvakításnak tartottam, kipróbáltam több muzsikával is, de semmi különbséget nem éreztem, hogy a normál shuffle szól-e, vagy a powersong.

De! Az Anima (1996-os) Hungarian Astronaut című albumáról a Fight* track – na az mindent visz. Nyilván egy profi sportolónak nincs szüksége ilyenekre, de én nem vagyok az, és át tud lökni a küszöbön a pörgős zene. Sose gondoltam volna, különös tekintettel arra, hogy nem vagyok egy villanyzene rajongó. Ti mire futtok vagy sportoltok?

]]> http://www.pappito.com/2009/10/27/szalad-zene/feed/ 24 http://www.pappito.com/2009/10/27/szalad-zene/ http://feedproxy.google.com/~r/Pappito/~3/0yzrP5KGvPU/ http://www.pappito.com/2009/10/26/szalad-gear-tempo/#comments Mon, 26 Oct 2009 08:48:18 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=4215 Eltelt egy hónap, mióta újra szaladni kezdtem, némi haladást is elértem és fejlesztések történtek technikában is. Na nem a futótechnikámban, az jobbára az árvakiksutya-a-sivatagban módszer (liheg+bánatosan néz), de ide pont jó lesz, a semminél pont több, sőt.

Először szeptember elsején futottam, azóta összesen húsz alkalommal vágtam neki, egy meglehetősen komótos edzéstervet követve, amely 12 hét alatt juttatna el a 30 perc folyamatos futásig, de az edzésterv egyszerűen túl lassú, nem vagyok képes betartani. Az edzés menete persze a bemelegítéssel kezdődik, aztán tempós séta, majd futás, majd megint séta, ismétlődően. Ezzel állítólag tök jól felkészül az ember a 30 perc futásra, anélkül, hogy megerőltetné magát vagy megsérülne.

Tegnap, vagyis a huszadik futásnál már csak a bemelegítést és a felkészítő sétát csináltam, utána a teljes távot futottam, ami olyan nettó 25 perc szaladást jelent, ettől már nincs is olyan messze a fél óra… Egész egyszerűen nem volt kedvem megállni és lépésre váltani, jól éreztem magam szaldás közben, bár a szervezetem jelezte a pontokat, ahol tempóváltáshoz szokott, de inkább tovább futottam.

Ezzel el is értem a kettes (narancs, hohó!) szintet, ez nagyon okosan ki van találva, 50 km után már kapunk sikerélményt, motivációt, no meg kettőszáz kilométert, amit le kell futnunk a hármas, zöld szinthez. Az is tök jól esett, hogy kaptam egy üzenetet 44 km környékén, hogy ha nem tudnám, akkor lefutottam egy maratoni távot, ezekre az apróságokra nagyon odafigyelnek, ügyes.

A cipő bevált, szeretem, a mackónadrágomat kevésbé, az nem kifejezetten futásbarát, de egyelőre ez van, esténként, amikor futok, akkor olyan 12 fok körül szokott lenni a levegő, egy pulcsi meg hosszúgatya jólesik. Pár fokkal feljebb már rövidgatya kell abból pont most szereztem be egy Dri-Fit anyagból levőt gombokért az outletben, így visszaadhatom Joci rövidgatyáját, ami eddig nálam dekkolt jobbára szkvassolási okokból. Ma ki is próbálom az újat.

Beszereztem még egy karpántot is a szaladáshoz, mert eddig a pulcsik kenguruzsebében lötyögött a wurlitzer, ami elég kényelmetlen volt, hogy szaladás közben kotorni kellett a zsebben, ha bármit akartam tőle, akár léptetni egy számot, vagy megkérdezni tőle, hogy milyen messze vagyok.

Mivel az iPodhoz való pántok az apple webboltban mind 50 dollárzok voltak vagy efölött, (és a nike pántjait le is húzták kicsit a szaladók) igen megörültem egy 35 dollárzos ajánlatnak a mall-ban, és egyelőre teljesen jól is szuperál. A gecko mindenféle tokokat, kiegészítőket árul, itt van a központjuk a szomszéd szigeten, én a készletből a Gecko Sport Armband fedőnevűt húztam be. (egyébként gyártanak olyan praktikus kis tartót, amivel a nike+ jeladót nemnike+ cipőkre is fel lehet tenni biztonságosan)

A készlet egy pántból, egy arra feltépőzárazható szilikon iPod-bugyiból és egy védőfóliából áll. A fóliának külön örültem, mert a kijelző elég nagy, könnyű összekarcolni, ez megelőzhető ezzel a védőréteggel. Fel is applikáltam üstöllést. A karpánt egy neoprén izé, kellően tág határok között állítható méretben, a belsejében még egy titkos kis zseb is lapul, ahova egy lakáskulcsot vagy kis túlélőpénzt rejthetünk, én a nike+ vevőt tartom benne, így nem hagyom el. (az itteni bankók műanyagból vannak, nem lehet átizzadni őket, milyen praktikus)

Mivel a szilikonbugyi csak azon az oldalon nyitott, ahol a csatlakozók vannak, (a másik oldalon, csak a lock kapcsolónak van kivágás) ezért a készséget fejjel lefelé kell felapplikálnunk a pántra, ami elsőre fura gondolat, de később valahogy teljesen egyértelmű, hogy fejjel lefelé okosabb használni, mert futás közben, ha lenézünk az iPodra, akkor pont jó irányban áll a kijelző, le tudjuk olvasni, ha éppen ahhoz van kedvünk. Mondjuk a gépnéni megmondja, hogy éppen hogyan állunk, ha megnyomjuk edzés közben a középső, nagy gombot, ami roppant hasznos funkció, csak én mindig elfelejtem, hogy ilyet lehet.

Az előlapon a szilikon értelemszerűen nem takarja a kijelzőt, és a clickwheelt, vagyis a kezelhetőség nem csökken, ellenben az oldalak és a hátlap teljesen fedett, leszámítva a két hosszúkás rést, ahova a pánt csatlakozik. Végül is nem baj, ha nem futáshoz használjuk a kütyüt, akkor se kell levenni a szilikont, csak a pántról leszedni egyben az egészet, ez tépőzárral van megoldva. Sajnos így a gyönyörű narancsszín kevésbé látszik, de hát az élet csupa kompromisszum.

]]> http://www.pappito.com/2009/10/26/szalad-gear-tempo/feed/ 1 http://www.pappito.com/2009/10/26/szalad-gear-tempo/ http://feedproxy.google.com/~r/Pappito/~3/S_evntht2rs/ http://www.pappito.com/2009/10/24/minden-kislany-ferjhez-adatik/#comments Sat, 24 Oct 2009 08:41:21 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=4211 Na nem a miénk, egyelőre az még odébb van, de van egy ilyen nóta. Performansz a kattintás után.

A borsó, a retek és a mizuna remekül teljesítenek, sajnos a sárgarépa teljesen sikertelen (be)vetése kicsit lelombozott, gyakorlatilag az egész egység megkaphatja a “missing in action” kitűzőt, nyomtalanul eltűntek. A jelenleg állásait tartó borsó ugyan elszenvedett kisebb atrocitásokat, de ezeket részben saját lehetőségein belül, részben összfegyvernemi támogatással leküzdöttük, amely során fontos szerepet kapott a vegyi hadtest.

Igen, sajnos a kert már nem nevezhető biotermesztésűnek a továbbiakban (dehonnem, hehe) ugyanis szakadár csapatokkal való összecsapások során kemikáliák bevetését voltam kénytelen elrendelni. Hiába, a struggle for life nem méznyalás, nem vagyunk a róbert bácsi, másnak nem termelünk, akkor sem, ha törzsfejlődési és tudatossági szempontból alattunk is helyezkedik el, kezicsókolom.

Lakik itt a szigeten egy ritka rüszmeteg állat, úgy hívják, hogy white fly, és ez sajnos inkább gyűjtő, mint tulajdonnév. White flyból van mindenféle, válogatás nélkül irtani kell mindahányat, mert leeszik a növényeket pillanatok alatt, majd meghíznak, szaporodnak és még több növényünket eszik meg. Ez a nyű egy muslica méretű, szinte áttetsző röpködő, aki a levelek fonákján szeret lakni és jóllakni. Ahhoz képest, milyen picike, komoly károkat tud okozni, ha nem is azzal a dózerelős módszerrel, amivel a hernyók lakmároznak, hanem a tömeges, kis falatok módszerével.

A károkozásuk annyira komoly, hogy sokan diplomáznak belőle és gazdag méregválaszték sorakozik a boltokban, amivel irthatóak. Oda kell figyelni, én kifigyeltem, hogy a fűszernövényeken laknak, és onnan járnak át önkiszolgáló rendszerben a haszonnövények közé, hát mit képzelnek ezek? A vegyi attak során vastagon lepermeteztem mindent, ugyanis a legnagyobb télvíz idején is kiválóan fejlődött a kelbimbó, és azt eszegetve élték túl a cudar időket. Remélem a szer beválik, mert nem akarok több, likasra rágiott levelet látni.

A másik sátánfajzat a csiga, aki ugyan szép lassan, de módszeresen átugorja a palánkot és a jószágra veti magát, mint a toportyán farkas. Mivel itt ugye esőben nincs hiány, a csigák is szaporodnak ész nélkül, az esti futkosás során százával kell kerülgetni őket, hogy ne ropogjanak a cipő alatt. Na ezek ellen telepített nehezítést alkalmaztam, a birtokot csigariasztó aknazárral láttam el, ami nem tudom, hogy működik-e, de vizesen rohadt büdös.

De térjünk rá a hadművelet operatív részére, ugyanis hosszas és alapos kiképzés után, a legfontosabb alakulat foglalta el a helyét és ásta be magát (na jó, én ástam be) – fedőnevük HC, vagyis hungarian capsicum, ahogy a szerb termelő mondja a piacon. A tőle vásárolt készeletekből nyert szaporítóanyagot hajtattam a konyhaablakban hónapokig, széltől is óvva, tápszerezve, locsolgatva. Kábé másfél hónappal ezelőtt rájuk jött a fejlődhetnék, és amikor a legacélosabb elérte a cca. húsz centis testmagasságot, akkor kiültettem, rajta már egy biztató virágkezdemény is lapult.

Ők kerültek az előtérbe, a talaj fellazítása után, mint támadó ék, mindjárt melléjük a szárnyra 4 tő uborka, amelyből állítólag kovászolásra alkalmas termény lesz szakajtható, hát majd meglátjuk, egyelőre a bevetési sokkot, a tűzkeresztséget átvészelni látszanak. Most kéne csomó napsütés. Főleg, mert a nejem folyton fázik, de a növényeknek is jót tesz az ilyesmi, azt suttogták a kertészeti boltban, márpedig nekem, mint multifunkciós bloggernek, kötelező a pletykaütőéren tartani a kezem.

A fűszer szabadcsapatok végzik az összekötő feladatokat, az illegalitásban egészen komoly fejlődésen mentek át, a petrezselyem focilabdaméretű bokorrá nőtt, most készül virágozni, a kakukkfű és a rozmaring pedig úgy terebélyesedik, mintha külön zsoldot kapna érte. Őket nem fenyegeti a lokális fauna, vagy nem törődnek vele, mindenféle sérülés nélkül lakták be a helyüket és biztosítjáka kiváló ízeket a konyhába.

A hátteret a paradicsom egységek biztosítják, azokból kell sok, ráadásul ugye moneymakernek hívják a fajtát, legyen belőle sok. Érdekes módon a csíráztatás során nagyon vegyes eredmények születtek paradicsomfronton, némelyik teljesen szabályos, némelyik pedig olyan kis ványadtka lett, majd kiderül, hogy kitéve az időjárás kényekedvények, mire jutnak önerőből. Mindenesetre határrendészeti feladatokra kiválóak lesznek.

A resurrection posztban tárgyaltak részlegesen valósultak csak meg, se répa, se újhagyma nem kollaborált, inkább kimúltak, belőlük egy szót se húztunk ki. A nagy fa megritkításának projektje folyamatban van, de csak lassan haladok vele, de meglesz, lépéseket tettem (a fa felé). Ám az említett posztban emlegetett kis fehér műanyagtáblákat beüzemeltem, nej felírta rájuk, hogy mi micsoda és most tudományos, arborétumisztikus információk között nőnek a ződek, amely megkönnyíti a tábori posta működését is.

A kelbimbó amúgy teljesen megbolondult, olyan magas, mint én, hatalmas sárga virágja van és amennyire nézem már a holdraszálláson morfondírozik. A mizuna -amit én következetesen japánnak tekintek – maga a zen, csendes, lassú és nem támadja meg semmi, viszont szép a színe. Még tavaly beledugtam a földbe két avokádómagot, akik hosszan töprengtek, hogy mégis mi történik most velük, mára azonban teljesen növényszerűen kezdenek viselkedni, még szárat meg levelet is növesztettek maguknak.

Az edukáció fő csapásiránya a motorozni tanulás volt, ami Sebit is meg engem is érdekelt, viszont nincs se jogsink motorra, se motorunk. Ám van Jocink, aki minden szükségessel rendelkezik a kalandhoz, úgyhogy falkában kivonultunk a rettenetesen szeles partra, hogy megkíséreljük mozgásra bírni a motorizált, kékterekű távolságleküzdő készüléket.

Sebi kétkerekű előéletével nem vagyok tisztában, de nekem van némi városi robogózós múltam, ellenben a sebességváltás a motorkerékpáron már erősen a misztikum kategóriába tartozik, sose próbáltam sebességet váltani még, minden ezirányú tapasztalatom kimerül abban, hogy egyszer Laci bátyám (beindítatlan) motorján a garázsban váltottam kettőt, aztán mondta, hogy szálljak le. ( Ez az élményanyag nem sokat segített a gyakorlati próbálkozás során.)

Azért kell a partra menni, mert ha ott felborul az ember, akkor a finom, fekete homokba bukfencezik, nem pedig összetöri magát a betonon, szóval ideális tanulóhely. Joci – kissé fátyolos szemmel bár – rendelkezésünkre bocsájtott egy sokat látott, 200 köbcentiméter pengehosszúságú Suzuki endurot, amit később nyilván megbánt, de hát az élet nem habostorta, barátaid meg milyenek.

Rövid, de alapos elméleti képzés után (mondjuk ehhez ismernetek kéne Jocit és az ő, khm,  szimplifikáló stílusát) végül is motoroztunk. Az elméleti képzés a következő volt: “le egy, aztán fölfelé a többi, lassú kuplung, finom gáz” .  Ezzel kellett boldogulnunk. Végül is tényleg csak ennyiről van szó, de azért ennél én egy kicsit jobban aggódtam és jól esett volna némi összetettebb rávezetés.

Elsőre el se estem, csak másodjára, akkor viszont valahol egy menekülő vietkong és egy beekizett nindzsa közötti mozgáskultúrával hajtottam végre egy bukfencet, miután a járművet leszúrtam a homokba. Ettől persze semmi bajom nem lett, ám amikor észleltem, hogy a benzing folyik kifele a tankból, megpróbáltam hirtelen talpraállítani a gépet, na akkor meghúztam a hátam, ami másnap elég kellemetlen volt. Joci szerint nem kéne taknyos homokon az első féket húzni, mert fejreállhat az ember. Mit okoskodik?

Sebivel szerintem simán felléphetnénk egy “kezdők látványmotorozása show”-n, én talajgyakorlatokkal, ő pedig azzal a trükkel, hogy – mivel képtelenek voltunk szűkebb ívben fordulni, mint egy mozdony – belehajt az ember a tengerbe, majd nem tud kijönni, de megállni nem mer, ezért a parttal párhuzamosan húzza neki, egy négy méter magas, V-alakú vízesést produkálva a parton sétálók és lovaglók nagyobb gaudiumára. Ha nem így találták fel a vizisít, akkor sehogy. Végül kivergődött, de a vizirevünél is látványosabb volt Joci arca, amikor észrevette a mutatványt. (egyes, rég meghaladott nézetek szerint a sós víz nem tesz jót a géperejű járműveknek, pff… sajnos erről nem tudtam videót csinálni, pedig)

Mellesleg Muriwai ezen része, egészen egyszerűen közútnak minősül, amelyen bárki közlekedhet, a homokba szúrt , sebességhatárokat jelző táblák iránymutatásai alapján. Ahol bohóckodtunk, ott harminccal lehet, de párszáz méterrel arrébb, kezdődik a hatvanas szakasz. A kresz érvényes itt is, ahogy egy önkéntesrendőr-vannabí párocska ki is fejtette nekünk. A part egy része viszont forgalom elől elzárt terület, járművel oda nem szabad bemenni, arra nem derült fény, hogy miért nem ott sétálnak? Mind a Tasmán tenger, mind a fekete homok tökéletesen ugyanaz ott is, viszont ott csak  gyalogok vannak. Sebaj.

Nem mi voltunk az egyetlenek, akik a homokban bohóckodást élvezték a napsütésben, volt kvadozni tanuló nyugdíjas, elképesztő tempóban robogó motorosok, és persze terepjárók, minden mennyiségben, köztük az enyém is, amit Joci (talán büntetésből?) összevissza forgatott a homokban, meg volt némi lehetőség patakban lucsmogni (új szó!) is .

A motorizáltak mellett számos népek analóg megoldásokat választottak, lovacskáztak a fövenyen, szép lókkal, ezt mondjuk szívesen csinálnám, bár nem tudom mennyibe kerülhet egy ló vagy a lovacskázás. Amíg Sebi fel-alá motroncozott, megállíthatatlanul, addig Immáék elmentek sárkányt eregetni, ha már ekkora szél volt.

A rettenetes szél ellenére jól mulattunk, elpancsoltunk vagy fél liter benyát, eltörtük a motor sárvédőjét elöl, besósvizeztük alaposan és feltöltöttük az én autómat finomszemű, nehéz, fekete homokkal, bár ezen a napokig tartó esők azért segítettek már kicsit, legalábbis kívülről.

Az egész nagyon tanulságos volt, legalábbis nekem, pár kör után már a váltás sem tűnt teljesen kivitelezhetetlennek, bár nyilván szokni kell az ilyesmit, hogy forgalomban flottul menjen, meg tán minden motoron kicsit eltérő is a mutatvány. Nyilván a motor stabilitása meg a felülettől (is) függ, szóval ez a lágy tengerpart dobálta azért a motor hátsó részét, de elesni sokkal jobb volt benne, mint anno robogóval Budán. Önbizalomszerzésre és remek társaságban időtöltésre is kiváló alkalom volt.

A futás olyan, mint az opera, – csak nem kapnak a futók elég levegőt az énekléshez – valaki vagy szereti, vagy utálja. Én szeretem, de inkább nem fejtem ki miért, maradjunk egy szimpla “csak”-nál, és higyjük el, hogy szeretem. Annyira, hogy amikor ifjú voltam és bohó(c), akkor versenyszerűen műveltem ezt, szervezett keretek között.

Már zsenge koromban észrevették a szüleim, hogy ha tudok mozogni, akkor rosszalkodni is, ám, mivel alapvetően liberális szellemű, felvilágosult értelmiségiek ők, lemondtak arról a kézenfekvő megoldásról, hogy a radiátorhoz bilincseljenek, inkább a kifárasztás mellett döntöttek (természetesen folyamatosan hangoztatva, hogy beadnak Fótra, ha nem javulok meg). Ezért már karrierívem egy kora szakaszában (az oviból isibe menéskor) un. “testnevelés tagozat”-ra írattak be, ahova még felvételizni is kellett, különböző kiképzőeszközök segítségével, úgymint labdák meg bordásfal meg bukfenc.

A testnevelés tagozatnak volt egy mellékhatása, az embert leigazolta a Dunakeszi SE, ellenben folyton edzésre kellett járni és plusz tornaóráink is voltak. Daliás termetemből rögtön látszott, hogy a könnyűatlétika lesz az én műfajom (a Baliga Zsoltié meg a zongoraszállítás), úgyhogy számos roppant felejthető, ám végtelennél is hosszabbnak tűnő órát töltöttem én el a futófolyosóban gátfutással meg távolugrással, valamint a négyszáz méteres oválison, de főleg összevissza szaladgálással, mintegy összenőve az akkor adekvát klottnadrággal és tisza cipővel.

Később sportkarrieremet a család a fővárosba helyezte (odaköltözés által) és máig homályos okokból a költözéssel járó stresszt a szüleim azzal tetézték, hogy átigazolta(tta)k a BKV Előre SE-be, amely egyrészt ritka igénytelen hely volt  (ezt szegény szüleim nem tudhatták előre) a nyolcvanas évek közepén, másrészt bazi messze volt és borzasztó környéken. Miután ahhoz voltam szokva, hogy negyed óra sétával vagy a skolnyik tip. kerékpárommal 5 perc alatt, idilli környezetben elérek a sportpályáig, kicsit sokkoló volt az az élménytömeg ami ért a VII-kerületből a BKV pályáig vezető úton, elsősorban a Népszínház utca akkori hangulata volt kissé túlzó. Ma már nehezen tudnám megmondani, hogy az uton odafele jobban féltem-e, mint amennyire utáltam menni, de mindegy is.

A kisvárosi SE után a BKV Előre katasztrófa volt, düledező csarnok, koszvadt öltözők, ráadásul egy alkalommal majdnem ránkesett egy pár nm-es darab vakolat, elegem lett és fellázadtam, nem is csoda, hogy a klub jelenlegi honlapján nem említenek név szerint. Viszont azóta van maratonista szakosztály vagy mi.

Szocialista problémamegoldással – ismerni kell valakit – anyukám átszervezett engem egy másik intézménybe, ahol viszont már kifejezetten jól éreztem magam és halálfélelmam sem volt, heti háromszor odajárni, ez a Testnevelési Főiskolának volt valami ifjusági sportizéje, nem emlékszem rá, csak arra, hogy újra rekortán volt a lábam alatt és edzés után ismét mertem helyben zuhanyozni. Ezt szerettem, hosszas évek során, megmagyarázhatatlan módon, a váltófutásban találtam magam (4×100) ahol ugyan nem voltam túl motivált, ellenben erős közepes teljesítményt nyújtottam.  Ezzel a léha időtöltéssel felhagytam amikor középiskolába mentem, más kezdett érdekelni, időm se volt annyi és különben is.

Azért a rendszeres futás/mozgás hiányzott, úgyhogy önkéntes alapon elkezdtem a szigetre járni egy osztálytársammal, reggelenként. Ő, szegény kempós volt, nem vette le a futófilozófiát (pedig az nagyon hasonlít a kempóshoz, csak nem kell rugdalni semmi és senkit futás közben) úgyhogy egyre gyorsabban és gyorsabban szaladtunk, míg a tizennyolc perces szigetkörnél abbahagytam az őrült rohanást, ugyanakkor elkezdtem élvezni a hosszabb távokat lassabb tempóval. Ugye korábban a hajlobogós százméterest csináltam, ezután bazi jó élmény volt a második, harmadik km…

Ha most ugrunk hirtelen húsz évet a történetben, (hú, pedig pont jöttek volna a klafa részek :) akkor a zátonyon találjuk magunkat, 30 kilóval későbben, legalábbis én. A múlt hónapban, hónapokon át tartó morfondírozás után, erős felindulásban, kicsit a futóblog által ösztönözve is, vásároltam egy futócipőt egy erre szakosodott üzletben.

A bolt egyébként roppant látványos parasztvakítós berendezésekkel van felszerelve, nem póriasan vizes lábbal kell ám papírra lépegetni, hanem tudákos-fantasztikus valamire kell ráfutni és a kompóter kirajzolja a színes ábrát (kiváló hümmögési lehetőség 1.) majd a futógépen kell futni, amit egy teljesen másik kompóter rögzít és még színesebb vonalakkal demonstrálja, hogy pronálunk-e vagy se (további hümmögési lehetőség!). Ha a kísérleti eredmények megvannak, akkor konzílium következik, a szakértők, érveik ütköztetésével, hosszas vita után kiokoskodják, hogy ami cipőt akartunk venni az tulajdonképpen megfelel a lábunk felépítésének, ám nincs belőle méret, vegyünk inkább egy másikat. (harminc napig szó nélkül visszaadják az ember pénzit vagy kicserélik a cipőt, ha nem faja)

Vettem hát másikat, a Nike Structure Triax 12 fedőnevű lábbelit szólítottam magamhoz, mert korábban is nike cipőim voltak, miután az adidas képtelen volt számomra kényelmes cipőt gyártani az első torsion után. A 20 év kihagyás alatt elképesztő fejlődésen estek át a cipők, az anyagok felét az űrkutatásban, a másik felét a mélytengeri lovaspólóban találták fel, szinte csoda, hogy halandók megvásárolhatják, hogy szaladgáljanak benne. A futkosáshoz vettem egy Nike Sport Kit-et is, úgyhogy sokmillió más futóval együtt én is ipoddal szaladok, ami a végén megmondja, hogy mennyit szaladtam és bájos, narancsszín grafikonokat rajzol, ide a blog szélére meg mindig odarajzolja a vízfejű emberkét az adatokkal.

Az első futás olyan volt, mint egy verés, mindent megbántam, amit valaha tettem, minden lépésnél győzködni kellett magamat, hogy menjek tovább, ne pedig lefeküdjek a földre és hívjak egy mentőt, oxigénsátorral. A második alkalom már sokkal jobban ment, okosabban is csináltam, belefogtam egy igazi kezdőknek kieszelt edzésprogramba, ami nagyon óvatosan, lassan haladva juttat majd el a félóra egybefüggő futásig, sok sétálást tartalmaz, de nem kapkodok.

Természetesen miután első futásomat letudtam, azóta van ocsmány idő, jeges széllel és erős esővel, úgyhogy komoly lelkierőre van szükségem néha, hogy nekiinduljak de eddig csak egy pár hagytam ki a tervezettekből, de akkor tényleg nagyon szakadt az eső, ha csak szemerkél, akkor még nekivágok. Esténként futok, amikor a gyerek már az ágyban van, és már nem füstölnek a népek az úton az orrom alá.

Eredetileg azt terveztem, hogy 6 sportnap van és egy pihenőnap, a sportnapokon ugye szaladás, a pihenőnapon pedig PS3, hehe. Szerdától viszont 5 futásnap, egy squashnap és egy pihenőnap, így másfajta sport is van, nem csak a szaladgálás, úgyhogy nem csak a combomban lesz izomláz, hanem jut mindenhova máshova is. Ha sokáig csinálom, egyszer azon kapom magam, hogy én leszek az ájronmen. Lehet, hogy pihenőnapot átrakom péntekre, és akkor harmadik sportnak fog számítani a póker.A Nike+ egyébként kiváló ösztönző megoldás, én szeretem, annak ellenére, hogy tippem szerint nem túl pontos, mondjuk én nem is kalibrálgattam, csak használom. Egyszerű és ha mindig ugyanannyira pontatlan, akkor azzal én meg is vagyok elégedve. Mindenese megkíméli az embert az edzésnapló irogatásától, szépen vissza lehet nézegetni, hogy mikor mennyit futottam, mennyi idő alatt és merre. Van persze csudálatos szocializációs meg fórum lehetőség, de ez a része egyelőre engem nem érdekel, szép, színes pedig.

Akit a Nike+ bővebben érdekel az katt ide vagy ide, akit az érdekel, hogy miért kell rettegni tőle, az meg ide.

Igazából ezek nem ködlámpák, hanem, becsületes nevükön “offroad lights” amitől a forgalomban gyakorlatilag teljesen használhatatlanok, ugyanis nyílegyenesen előre világítanak, a kímélet legcsekélyebb jele nélkül, ráadásul nincsenek számottevően lejjebb, mint a rendes lámpák, úgyhogy ködben tökéletesen értelmetlenek is. Arról szinte ne is ejtsünk szót, hogy a normális személyautókkal közlekedőknek pont szemmagasságban vannak… Krízishelyzetben most már kétszer ötvenöt wattal több áll rendelkezésre, hogy indulásra ösztökéljem az előttem szendergőt, vagy – bár ez kicsit ritkábban fordul elő – úttalan utakon, éjszaka is azonnal észrevegyem, ha elémugrik a guláta.

A beszerelés nem volt kunszt, mert Whateveréktől kölcsönkértem mindenféle szerszámokat, majd az első nekirugaszkodás után kiskorú gyeremekemmel elhaladtam a mitre10-be, hogy vegyek csatlakozókat, ugyanis a kábelezés már ott volt, hogy kiszolgálja a múlt ködébe veszett, korábbi lámpásokat, a kapcsoló is benne van a műszerfalban. A mitre10-ben inkább két éjjeliszekrény lámpát vettünk, mert nagyon tetszett a gyereknek meg az apjának, viszont az egyetlen féle csatlakozót, amit megfelelőnek ítéltem a nemes célra, bazi drágának találtam.

Átmentünk inkább a repcoba, ahol a kislányom azonal eltanulta az összes rosszaságot a többi gyerektől, akiket szintén odacipelt az apjuk, úgyhogy legalább ő remekül szórakozott, amíg apa visszapakolta a polcokra a sok apró biszbaszt, amit őnagysága kegyeskedett lerámolni. Viszont, az adekvát környezet hatására, szerét ejtettük az első igazi, apa-lánya beszélgetésnek, egy egymillió darabos, sokrekeszes, ezerféle színű biztosíték és kábelvég izéket tartalmazó doboz felett. A beszélgetést én kezdeményeztem, az “ezzel azért tudnál játszani órákig, mi?” kérdéssel, amire a gyeremekem, a maga őszinteségében, rámnézett, majd azt felelte (veddmegnézéssel): “igen, apa”. Bírom a csajt.

Na beszereztük a csatlakozókat, számottevő dollárzokkal olcsóbban, majd hazahajtottunk, ahol anya megetetett minket, majd nekiláttam. A régi csatlakozókat levágtam, az újakat felraktam, gondosan ügyelve, hogy az összes tömítés (ez olyan vízbiztos csati) a helyére kerüljön, majd bekötés és csatlakoztatás után a toldást elrejtettem a lámpatartó konzolba és a világ egyik legpraktikusabb találmányával, a kábelkötegelővel rögzítettem. Most már gulátaprúf. Én voltam a legjobban meglepődve, hogy bekapcsoláskor működnek, de mégis. Klafa, mi?

A másik előrelépés a távközlés területén történt, másfél év örömteli alighasználat után, polcra kerül a motorola F3-as telefonom, annak ellére, hogy képes hangosan mondani pundzsábiul, hogy “ha pundzsábul akarod hallani, nyomd meg a kettest”. Továbbra is a leghatékonyabb telefonnak tartom, ennek egy lehellettel kifinomultabb modelljére tettem szert, ismét messze száz dollár alatt maradva árban. A közértben vettem.

A választott a képen is megfigyelhető, Nokia 1202 lett, az előnyeit felsorolni is nehéz, méretben picit vastagabb, mint a roppant lapos motorola, ellenben rövidebb és 78 gramm. A mindent vivő előnye, hogy nincs színes kijelzője, ellenben a felbontása is csak 96 x 68 pixel, 1.3 inch képátlóval. Kontrasztos, és amit a motorola nem tudott, képes a kis és nagybetűk megkülönböztetésére. Ebben már, hála a brilliáns kijelzőnek, elképesztő megoldások is helyet kaptak, mint a stopperóra (!), számológép (!!), naptár(!!!) és a mindent vivő, nokia klasszikus, a kígyós játék. Ezeket leszámítva a motorola képességeivel rendelkezik, vagyis ződbanán-pirosbanán és kész is. Ja, nem, mindig elfelejtem az ultimét featúrát, amely a telekommunikációs hall of fame-be bevési a készülék nevét: zseblámpa. Télleg. Van rajta egy led és világít. Őrülj meg!

]]> http://www.pappito.com/2009/10/08/kutyu-dupla-improvement/feed/ 6 http://www.pappito.com/2009/10/08/kutyu-dupla-improvement/ http://feedproxy.google.com/~r/Pappito/~3/-QpY-2PXDTw/ http://www.pappito.com/2009/10/07/korrupcio-borton/#comments Wed, 07 Oct 2009 03:07:09 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=4124 Augusztus elején már meséltem az eljárásról, amely Taito Filip Field ellen zajlik, akkor október hatodikára ígérték az ítéletet. Meg is hozták.

Az ítélet előzményei röviden: a korábban Labour párti, később független parlamenti képviselő több ingatlanán (wellingtoni, aucklandi és samoai ingatlanok) végeztetett mindenféle munkákat thai munkásokkal, akiknek ezért cserébe kedvezően befolyásolta a bevándorlási kérelmét, nyomást gyakorolva a bevándorlási hivatalra. Az évekig tartó nyomozás és tizennégy hetes tárgyalás után, elég sok mocsok került a felszínre, és a nyomozók nem voltak restek felhajtani számos tanút, akiket mind meg is hívtak tanúskodni az eljárásra.

A vesztegetés és a korrupció mellett, Field elég sokat trükközött, hogy fedezze magát, amivel sikerült további vádpontokat állíttatnia maga ellen, mint a hatóság megtévesztése és a bíróság munkájának akadályozása. Az eredetileg negyven vádpontból 35-öt tudtak alátámasztani a nyomozók, 26 vádpontban a bíróság bűnösnek is találta a volt képviselőt.

A tegnapi előadás a bíróságon igen teátrálisra sikerült, legalábbis Field mindent megpróbált, nagy számú szamoai támogató érkezett a tárgyalásra, Field pedig egy vörösbe kötött bibliát szorongatva ülte végig az ítélethirdetést, felesége a leghátsó sorban pityergett, amíg férjét börtönbe küldte a bíró. (erről a képmutatásról elég mogorva véleményekkel telefonáltak be a rádióműsorba tegnap délután a népek) Természetesen a felháborodott támogatók elképesztő zöldségeket hordtak össze, volt aki egészen odáig ment, hogy a bíróság tekintettel lehetett volna arra, hogy Samoát most tette tönkre a cunami…

Field ugyanis most börtönbe megy, hat évre, négyet vesztegetésért és korrupcióért, kettőt ráadásnak a hatósági munka akadályozásáért és a bíróság megtévesztéséért kell ülnie.

Field igazán alulról jött és kemény munkával, szigetiként küzdötte fel magát, negyven éves korában lett a Labour színeiben parlamenti képviselő. Ő lett az első pacific islander, akit parlamenti képviselővé választottak Új-Zélandon. Az azóta eltelt tizenhat évben egyre másra kerültek elő vele kapcsolatban pletykák, bírósági idézések, sötét ügyek és most,  – a semmiből jövő, samoai származású, 56 éves ex- képviselő – ülni fog.

Szia Pappito!

A közelmúltban láttam, hogy a köztársasági elnök új-zélandi látogatása blogod nem egy látogatójánál finoman szólva is felkavarta a kedélyeket. Nos, mivel mostanában arra sincs időm, hogy összeállítsam a legújabb hírlevelemet, ezért választottam a nagyközönség informálásának ezt a talán még hatékonyabb módját.

Önkéntes alapon, de nem minden hátsó szándék nélkül, magam is részt vettem a köztársasági elnök tiszteletére adott vacsorán Aucklandben. Vele ugyan kb. két mondatot ha váltottam, de nekem  nem is ő volt a fő célpontom. Viszont sikerült Várkonyi Lászlóval, a Külügyminisztérium szakállamtitkárával néhány szót váltanom az itteni vagy ide készülő magyarok nyűgjeiről, és (mivel készültem) kezébe nyomtam kívánságlistám(nk)at, amelynek tüzetes átvizsgálását ígérte. A listán a következők szerepeltek:

1. útlevél-hosszabbítás/igénylés fájdalmai
2. tisztességes külképviselet hiánya (ráadásul most még a Sydney főkonzulátus bezárása is)
3. Working Holiday vízum
4. magyar szakmunkás bizonyítványok elismertetése
5. kettős adózást kizáró egyezmény
6. magyar jogosítvány honosítása (mint másodrangú EU tagállamé)
7. és amit asztaltársaim vetettek fel: nyugdíj-egyezmény

Várkonyi úr komolyan ígérte, hogy utánajár a dolgoknak. Amivel viszont meglepett és örömet okozott: a 3. és 5. pontról azt mondta, hogy már dolgoznak rajta, és egyedül a jogosítvány problémája volt teljesen ismeretlen számára. (Persze, mint tudjuk, a magyar közigazgatás malmai igen lassan őrölnek, és mivel ebben méltó társra akadtak az INZ „személyében” is, gyors válaszokat aligha várhatunk.)

Üdv

Hajnalka Vezsenyi

Licensed Immigration Advisor
Licence number: 200900360

First Hungarian
Immigration Consultant in New Zealand

111 View Road, Sunnyvale, Auckland 0612
Ph:+64(0)98186289
Mobile: +64(0)2102204080
Email: hajnalka@bevandorlas.co.nz
Web: www.bevandorlas.co.nz

Member of NZAMI

Az egyik a dugó vs. csavaros kupak kérdése, Valamiért általánosan elterjedt nézet, hogy a csavaros kupakkal lezárt bor az olcsó lőre, ami talán a szocializmusban kapható, söröskupakkal lezárt szörnyűséges izékre való asszociálás miatt van. Mindenesetre erős ellenszenv árad szegény csavaros kupak irányába, pedig nem érdemli, teljesen jól működő megoldás, sőt. Jelenleg háromféleképpen zárnak le egy palack bort, hagyományos (parafa) dugóval, szintetikus anyagból készül dugóval, vagy csavaros kupakkal.

A hagyományos dugónak egyetlen komoly jellegzetessége van (leszámítva a sok évszázados hagyományt), az pedig a dugóíz, amitől a bor “dugós” lesz. Van is a jelenségnek tudományos magyarázata, egy TCA (2,4,6-Trichloroanisole) nevű anyag felszabadulása okozza, amellyel a dugót kezelik, hogy food-contact, klinikai tisztaságú legyen. Ez az anyag végzetes hatással tud lenni a bor ízére, becslések szerint a kereskedelmi forgalomban kapható borok 5-10%-a már most “dugós”. (ez természetesen nem a borok és nem a parafa hibája, a gondatlan kezelés okolható)

Szintetikus dugók, amellyel először a pezsgőknél találkozhattunk, majd egyes borok voltak lezárva ilyen kis plasztik izékkel, mára meglehetősen komoly dologgá fejlődtek, speciális anyagokból készülnek, fogja őket rendesen a dugóhúzó, szóval teljesen dugószerűek. Sajnálatos módon azonban az ilyen dugók általában túl tökéletesen zárnak, meggátolhatják a borok további, palackon belüli fejlődését, csökkenthetik a bor élettartamát.

Csavaros kupakok adják a legteljesebb megoldást, kizárva a dugóízt és a bepülledés lehetőségét, lehetővé teszik a bor palackon belüli további fejlődését, ráadásul egyszerűek és biztonságosan visszazárhatóak. Egyvalamit nem tudnak, a használatukkal elvész a borospalack kinyitásának romantikája, nincs erőlködés a dugóval, nincs szétforgácsolt, beütött, beszáradt, beszakadt dugó és persze nincs kis pukkanás és utána okos fejjel, sznobikusan, összevont szemöldökkel dugó szagolgatás, nincs romlott bor (ha ép a kupak), ráadásul palackról palackra ugyanazon minőséget kapjuk. Ahogy Peter Granoff, egy San Franciscoi sommelier mondta “Ha dugóra van szükséged, hogy romantikussá tégy egy együttlétet, akkor nálad komolyabb bajok is vannak”

Mára már nem csak Új-Zéland és Ausztrália borászatainak sokasága állt át a csavaros kupakra, hanem terjed a világon, spanyol, francia, brit, amerikai borászatok egymás után térnek át a csavaros megoldásra, eleddig jajszó nélkül. A legismertebb márka a Stelvin, amely meglehetősen sokféle kupakot készít, minden borászat ki tudja választani a borhoz legjobban illőt, (oxigénáteresztő képesség, szoknyahossz, szín, stb.) így már az egészen különleges és drága borkülönlegességeket is ilyennel zárják le. Értelmetlen ódzkodni ellene, tökéletesen működő megoldás, ráadásul lehetővé teszi, hogy a megkezdett üveget becsületesen visszazárjuk, ami kifejezetten hasznos mellékhatás. No, meg dugóhúzót sem kell magunkkal hordanunk, ha a BVP-GME 30.13 és US-GPI 1680-03 szabványok szerint készült palackokkal indulunk el. A parafa dugónak ugyan van hagyománya meg íze, de jövője nem sok.

A másik érdekes dolog, hogy majd’ minden borászatnak van rendes honlapja, áldoznak a webes megjelenésre, igyekeznek a borászat stílusához igazodó arculatot mutatni a neten is. Mivel a bor leginkább exportcikk, egyáltalán nem mindegy, hogy mit lát a borászatról és a borról az érdeklődő, ha esetleg összefut egy palackkal a boltban és utánanéz. Számos helyen fajta és évjárat szerinti bontásban tekinthetjük meg a borok jellemzőit, gyakran pdf-ben letölthetjük a hasznos infókat, amelyben a talaj jellegzetességeitől kezdve a szüret pontos dátuma és lefolyása is szerepel, ahogy az időjárási jellemzők. Nekem ez nagyon szimpatikus, függetlenül attól, hogy nem értek a borokhoz, azért sokat lehet tanulni az ilyen leírásokból, ezért is szoktam a tanninos posztokban linkelni a borászatot.

Nem tudom, hogy másutt ezt mennyire veszik komolyan, de itt nem sok olyan borral találkozni, amelynek ne lenne komoly webes háttere, amelyről ne lehetne megtudni számos fontos dolgot a neten, nekem pedig ez tetszik, annak ellenére, hogy nyilván semmit nem fogok megtudni a bor ízéről, kóstolás nélkül. Ugyanakkor látszik, hogy a készítőknek fontos a termékük és komolyan veszik magukat.

Akinek van kedve, az kattogtassa végig a következő példákat (ha a boros posztoknál nem klikkolt volna), hogy érezze, miről beszélek. Bor, Borászat,  Borleírás(pdf), Borászat, Borjellemzők(pdf), kóstolási jegyzetek(pdf), borászat(oz), borászat, fajtánkénti tárolási javaslat. Nyilván ezek csak kiragadott példák, amelyek kézre estek, de általánosságban elmondható, hogy a bor itt komolyan van véve és nem csak eladáskor.

A bankváltásnak nem anyagi indokai vannak, inkább amolyan ügyfélkezelési anomáliák, amelyeket én nem szeretek, és az ügyintézőkkel való céltalan és értelmetlen társalgást sem élvezem. Az új bank választását erősen megkönnyítette, hogy a munkáltatóm is ennél a pénzintézetnél kezeli a pénzikéjét, ráadásul még valami csomagot is kínálgatnak nekem emiatt. Egy rövid telefonbeszélgetéssel fixáltam egy időpontot vasárnap délelőtt tízre a bankfiókban, ahol meg is jelentünk, teljes létszámban, hogy találkozzunk a nekünk rendeltetett ügyintézkedővel.

A jóember (bizonyos David) egy kedves, saccra 35 kg súlyfelesleget magán cipelő, izzadó kínai volt, aki egészen érthetően beszélt, leszámítva azokat a perceket, amikor nem a saját rettenetesen humortalan viccein nevetett. Kedves fiú ő, ám valószínűleg elmulasztott részt venni bizonyos tanórákon, amelyeken megtanulhatta volna, hogy a humorérzék esszenciális hiányát nem lehet horkolva röhögéssel leplezni. A világ talán legrondább mandzsettagombjait viselte szegény, nyilván büntetésből, vagy fegyverrel kényszerítették rá. Mindemellett roppant lelkes volt, és járt a keze, mint a motolla, úgyhogy minden varázslattal együtt fél órácska alatt összeigazított számunkra egy készlet megtakarítási-, és egyéb folyószámlát, internetbankot, készpénzkártyákat, hitelkártyaigénylést, meg mindent, amit csak szerettünk volna. Most már csak a fizetéseinket kell oda utaltatni és kész.

A gyeremek kissé unta az előadást, viszont megszólalni nem nagyon mert, teljesen az ipsze hatása alá került, pedig neki direkt nem mondtuk meg, hogy kína most ünnepli – többezer év fennálása után – hatvanadik szülinapját. Miután a szeánsz végetért, egy kézreeső benzinkúton vásároltunk kettő darab 2degrees telefonkártyát, majd hazaballagtunk.

A kártyák aktiválása után, némi internetes regisztrációval súlyosbítva, legott ráfordultunk a számhordozási lehetőségre, mert a régi számainkat már megszoktuk, megszerettük (nem), ráadásul emlékszünk is rájuk, ha valaki hirtelen rákérdez, ami azért egyes helyzetekben komoly előnyként jelentkezik.

Sajnos az én nagyifónom – a maga sajátságos kijelzője miatt – képtelen volt betűhíven visszaadni az aktiválós sms.ben kapott kódot, úgyhogy két ízben is az ügyfélszolgálatot nyaggattam, másodszorra már, az amúgy használaton kívüli pda-mba téve a simkártyát, amely képes megkülönböztetni a kisbetűket a nagybetűktől. Ez orvosolta is a nehézségeket, beklikkoltam a számhordozást és bevallottam a régi telefonszámom, majd meg is feledkeztem az egészről, hiszen azt mondták, hogy számhordozás csak munkanapokon, gondoltam, majd holnap.

Ellenben nem egészen kettő óra elteltével, müttyentett a készülék és egy vidám sms-ben tudatta, hogy immáron a piros sarokból a kék sarokba kerültem, használjam egészséggel. A nejem, aki velem párhuzamosan ejtette meg ugyanezt, nem kapott ilyet, az övét gondolom tényleg majd munkanapon intézik. Az ügyfélszolgálatuk előtt le a kalappal, amúgy élő emberekkel lehet beszélgetni, akik udvariasak és gyorsak, nem egy börtönbolygóról szökött, indiában landolt, pszichopata gyilkolórobottal próbálják megsaccoltatni, hogy az ügyfél mit is akar.

Összességében, annak ellenére, hogy egy szomorú egű, esős vasárnapon történt mindez, nem is rossz.

(update: időközben a nej is átkerült a kék sarokba, 24 óra kellett hozzá)