Kettes sorozatszámú leszármazottunk ugyebár kiwi állampolgár, amely mindenféle kiváltságokkal jár, amelyekkel még nem tud élni, hiszen egyelőre se járni, se beszélni nem képes, de mindkettő felé öles léptekkel (haha!) haladunk. Miután túljutottunk a magyar útleveleink megújításán, frissítettük a letelepedési engedélyeinket az új útlevelekben és igényeltünk a kicsinek is okmányt.

Ez viszonylag egyszerűen ment, bár kicsit mókás a form amit ki kell tölteni a gyereknek, két fotó kell, az egyiket arccal lefelé kell felragasztani, ennek a hátuljára valakinek, akinek már van kiwi útlevele, rá kell írnia, hogy a képen tényleg a mi gyerekünk van és nem valaki másét próbáljuk kivarázsolni az országból. Az útlevelet pár nap alatt kipostázták, miután a nej bevitte a képeket, a kitöltött formot (amit a fényképész adott egyébként) és a gyereket az útlevélhivatalba. Ide egyébként nem kell személyesen befáradnia az üffélnek, ha nem akar, postán is el lehet intézni az egészet.

Az új kiwi útlevél nagyon szép, az ország nemzeti színeiben pompázik (fekete és ezüst) és csupa okos biztonsági elemet tartalmaz. A megújuló útlevélről már korábban írtam itt és az elkészültről itt. A könyv pofás, bár az adatlap egy kemény műanyag lap, ez tartalmazza az rfid chipet, meg ide kerül a lézergravírozott megszemélyesítés, szerintem ez sérülékenyebb megoldás, mint a magyar útlevélben alkalmazott, ott az rfid elem a borítóban van, nem az adatlapban, de így valószínűleg olcsóbb és gyorsabb a megszemélyesítés.

A hamisítók kedvéért az adatlap melletti oldal, ahova az aláírásnak kell kerülnie, van egy információs lap, amely elsorolja a biztonsági elemek nagy részét, amelyek alapján könnyen meg lehet különböztetni a hamisat az igazitól. Számomra örök homály marad, hogy a fedlapon maoriul miért az útlevél szó van nagyobbal írva, nem pedig az ország neve, de hát sebaj. Az oldalszámok is maoriul vannak a lapokon.

A további gondoskodás jegyében az állami útlevélellátó csomagolt az okmány mellé egy kis könyvecskét is, amelyből hasznos dolgokról tanulhatunk, úgyismint a kiwi külképviseletek, az ausztrál letelepedés (!) és a honi turistakövető intézményrendszer. A safetravel.govt.nz oldalt a kormány üzemelteti, és itt regisztrálhatjuk, hogy hova megyünk, így ha bármi havária van, akkor Új-Zéland tudja, hogy minket ott kell keresni, plusz itt megnézhetjük, hogy hova kell milyen oltás, vagy melyik országkoat kerüljük el inkább.

A fenti kép óta történt néhány apróbb változás, mert a piros motorhoz képest, a másféle geometria, üléspozíció és felépítés miatt az időjárás is másképpen történik velem amikor a kékség nyergében ülök. Az első és legfontosabb, hogy a tank magasra mászik fel, ezért az ölemben általában (csak ha esik!) kellemes kis tengerszem alakul ki, amelytől menet közben un. vizelőkutya tartással tudok csak megszabadulni, vagy tűröm, hogy komótosan beázzak öltájékon.

A vizelőkutya testhelyzet nem szerencsés, a közúti forgalomban, mondhatni közlekedésbiztonsági szempontból aggályos, plusz hülyén is néz ki, úgyhogy alapos kutatást végeztem a tárgykörben, és kiderült, hogy más emberek is észrevették a fentebb taglalt jelenséget, és mindenféle ravasz megoldásokat eszeltek ki az elkerülésére.

A sok változat közül az egyetlen számomra is értelmezhető egy utólagos szélvédő felszerelése volt, úgyhogy legott a trademe-re vetettem magam és lőttem egyet másodkézből. Az univerzális szélvédők királya a GIVI, szerencsére széles választékban gyárt mindenféle motorokhoz mindenféle utólagosan felszerelhető szélvédőt, nekünk csak annyi dolgunk van, hogy keressünk valakit aki hajlandó volt a horror árat kifizetni érte, majd amikor lecserélte a motorját eladja nekünk a használt szélvédőt sokkal olcsóbban s máris kellemesen védett környezetben közlekedhetünk a legcsapadékosabb napokon is.

A másik hasznos fejlesztés az un. fűthető markolat, nincs annál kellemesebb, mint a hűvös reggeleken az embernek nem a hideg szél dermeszti szét a kezét kommutálás közben, hanem kellemesen meleg kesztyűben krúzol a proletár. Az én motoromon ráadásul kis szélterelők is vannak a markolatok előtt, úgyhogy kellemes helyi időjárás, ha megy a fűtés. Ráadásul manapság az ilyen utólagosan felszerelhető markolatfűtés felszerelése nem egy ördöngösség, háztartási körülmények között is megoldható alap szerszámokkal. A legnagyobb macerát amúgy a kábelezés elrejtése jelenti, én azzal elszöszmögtem egy órácskát, plusz a gyári markolatom a jobb oldalon más hosszúságú, mint az utólagos, amit ezért le kellett vágnom kicsit és picit rövidre sikerült, de ez a felhasználói élményt nem befolyásolja.

]]> http://www.pappito.com/2012/05/14/motor-telesitve/feed/ 3 http://www.pappito.com/2012/05/14/motor-telesitve/ http://feedproxy.google.com/~r/Pappito/~3/MZlg8u9RUtg/ http://www.pappito.com/2012/05/02/na-meg-egy-kis-utlevelezes/#comments Wed, 02 May 2012 06:43:21 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=7634 Ott hagytuk abba legutóbb, hogy megérkeztek a magyar útleveleink (már akinek jár ilyen a klánban). Ideje volt a helyi hatóságokat is dolgoztatni.

A régi útleveleinkben találhatóak azok a matricák, amelyek bizonyítják az egyszerű határőripari dolgozónak, hogy mi bizony helyi illetőségűnek számítunk. Mivel a letelepedési engedély első két éve amolyan próbaidő féle, ezalatt elvárja az ország, hogy életvitelszerűen itt tartózkodjon a delikvens, ha nem teszi, a letelepedési engedélyét elvesztheti. Kicsit komplikáltabb ennél, de a lényeg, hogy a letelepedési engedély mellé az ember kap egy beutazásra jogosító engedélyt, amivel bejöhet az országba, ez ha lejár, nem engednek bennünket vissza. Két év után viszont lecserélhetjük ezt egy örökérvényű beutazási engedélyre, amivel jöhetünk-mehetünk, ahogy a szívünk diktálja.

Miután nemsokára szükségünk lesz az útleveleinkre, kénytelenek voltunk mégis átrakatni a vonatkozó matricáinkat a régi okmányokból az újakba. Ehhez ki kellett töltenünk egy szép, hosszú formot, majd ezzel és az összes fellelhető útleveleinkkel megjelenni a bevándorlási hivatal összes termeiben. A hírhedt bevándorlási hivatal, amint arról már több ízben voltam bátor beszámolni, a bevándorlók mumusa, a Hatóság Aki Szivat És Új Orvosi Vizsgálatot Akar. Sokáig úgy tűnt, hogy a zátony a bürokráciát összevonta és kijelölt számára egy intézményt, amely véletlenül pont a bevándorlási hivatal lett, így a többi hivatal mind kellemesen és gyorsan ügyintéz, hát, sajnos a bevándorlóknak kicsit kényelmetlenebb a helyzete.

Számos rémtörténet kering elcserélt nevekről, másokhoz tartozó betegségekről, családokról akiknek papíron elveszett a gyereke valahol a sok formanyomtatvány között, úgyhogy meglehetősen izgatottan készültünk fel a megmérettetésre. Na jó, én nem is, csak a nej ment, meg a legkisebb, hogy cukiságfaktorával támogassa a csapatot. Tulajdonképpen mindenre számítottunk, amivel egy hivatal képes szórakoztatni a neki kiszolgáltatottakat, újabb, véletlenszerű, sosem látott formok kitöltése, valamiféle papír csatolása/bemutatása, ami nekünk nincs, de ami végül történt, azt a legvadabb álmainkban sem láthattuk volna előre: tíz perc alatt, kedvesen mosolyogva elintéztek mindent, a nej kifizette ott helyben, majd felmarkolta az útleveleket, az újakban immár friss matricával, és hazatért.

Ráadásul a néni azt is mondta, hogy ha nem akarunk utazni, akkor nem is kell ezt beragasztani az útlevélbe, elég csak majd az örökérvényű változatot később, ha aktuális lesz. (a matrica nem a letelepedési engedély, csak egy bizonylat róla, és egyébként a matricán külön felhívják a figyelmet, hogy tetesd át az új útleveledbe, ha lejárt a régi) Na ilyet se láttam még (pláne az immigrationtől) hogy egy hivatal ne akarjon lerántani 3×90 dolcsira, ha lehetősége adódik rá. Már a bevándorlási hivatal se a régi! Egyébként a bevándorlási hivatal nagyon aranyos volt, még egy emailt is küldött, hogy valami történt velünk, úgyhogy beléptem lecsekkolni, hogy mi a helyzet és ott volt, hogy mi történt ma. Hol tart a tudomány!

No most már csak az van hátra, hogy a legkisebbnek csináltasunk szép, fekete útlevelet, és akkor ő is utazgathat velünk saját jogán. Nagyon rendesen viselkedett a fényképésznél, úgyhogy egy minden szempontból kielégítő igazolványképet sikerült készíttetni róla, amin nem mosolyog, mert az tilos. Neki könnyű, neki nincsenek vízumproblémái.

Az IELTS történetéről nem fogok mesélni, nem lesznek vidám vizsgatörténetek sem, sőt, elég annyi tudni, hogy ez az a vizsga, amelyet a legszélesebb körben fogadnak el angolulbeszélés ügyben. 135 ország sokezer intézménye gondolja úgy, hogy elegendő számára az, hogy te az IELTS teszten milyen pontokat értél el, legyenek ezek az intézmények egyetemek vagy akár bevándorlási hivatalok.

Mivel az utóbbiak hajalmaosak a bevándorlást bizonyos IELTS pontszámokhoz kötni, érdemes alaposan felkészülni a vizsgára. Ez nem nyelvtani, hanem nyelvhasználati felmérő, amely tartalmaz fogalmazást, írott- és hangzóanyag feldolgozását valamint élőbeszédet is. Ezt én is csak úgy olvastam, nekünk nem volt szükségünk a vizsgára, de általában nem lehet megúszni ha bevándorolni akar az ember angol nyelvterületre.

Igazából amiért posztolok azt innen tudjátok letölteni, remélem akinek szüksége van segítségre a felkészüléshez, az hasznát veszi. (zip fájl)

IELTS tapasztalatok itt: szszandra, vagy ha van saját tapasztalatod az IELTS vizsgádról, akkor oszd meg a kommentekben kérlek

Sok sikert!

A britek tudományos és ipari kutató hivatala 1942-ben (nagyjából a Manhattan Project komolyrafordulás idején) elrendelt egy széleskörű kutatást a Commonwealth országaiban zajlott és elsősorban uránt volt hivatva találni. A távoli, kis Új-Zéland ebből kimaradt, Ernest Marsden, a hivatal vezetője, nem tartotta érdemesnek idáig kiterjeszteni a keresést. 1943-ban azonban úgy döntött, hogy a déli szigeten mégis érdemes körülnézni. 1944-ben, minden nyilvános hírverést nélkülözve, brit és helyi geológusok és fizikusok találkoztak Wellingtonban és nekiálltak a déli szigeti expedíciók felszerelését összeállítani. A következő nyáron két csapat indult el titokban urániránt, mindkettő cipelt magával egy bazi nagy Geiger-Müller számlálót, amely a radioaktivitást volt hivatva jelezni. Hosszas megelőző felmérések után a geológusokra hallgatva a déli sziget nyugati partját, különösen a Franz Joseph gleccser körüli részt kutatgatták hónapokig, majd kiterjesztették a kutatást Fiordlandra is, ahol nyolc fjordot kutattak végig (Milfordtól Nancyig) alaposan, de hát túrót se találtak szegények.

1945 augusztusában az USA bevetette két atombombáját Japán ellen, így az egész világ szembesült az iszonyatos pusztító erővel, amit ezek a fegyverek jelentettek, a kormányok és az érintett tudományágak felpörögtek, Új-Zéland már ugyanezév decemberében átverte a parlamenten az új atomenergia törvényt, amely gyakorlatilag arról szólt, hogy minden hasadóanyag (minden radioaktív elem), amit az ország területén találnak vagy bányásznak, az az államé és kuss. A kutatók egészen 1946 közepéig dolgoztak, végigmentek ezerhatszáz km partszakaszon, többszáz folyón, kotrásokon, Nelson, Otago, Westland, Southland, és bár felfedeztek néhány olyan kőzetet, amelyről eleddig a tudomány nem sejtette, hogy képes uránt hordozni valmilyen formában, kitermelésre érdemes mennyiséget semmi használhatóból nem találtak, a kérdés az jó tíz évre lekerült a nepirendről.

Egészen addig, amíg ki nem derült, mekkora is a valós igény hasadóanyagokra, úgyhogy az újzélandi kutatás ötlete újra előkerült. Nem csak fegyverkezési szempontokról volt ám szó, 1954-ben a szovjetek beüzemelték az első atomreaktorjukat (Obninszk), amely közvetlenül az országos hálózatba táplált elektomos áramot. A amerikai atomenergia tanács javaslatára 1954-ben a zátony geológiai intézete kiadott egy pamfletet a hobbikutatók számára, amelyben hasznos tanácsokat találhattak az érdeklődők, hogy merre érdemes keresgélni radioktív ásványok után, mire kell figyelni, és hogyan készíthet magának az ember GM-számlálót. Számomra teljesen meglepő módon, azért volt aki tényleg elindult, hogy mindenféle ásványokat pittyegtessen eldugott helyeken.

1955 novemberében, két önjelölt, a hetvenes éveikben járó hobbikutató (Frederick Cassin és Charles Jacobsen), miután sörözgettek a Buller folyó festői partján álló Berlins Hotelben, hazafelé indult. Batty Creeknél megálltak dobni egy sárgát, és ha már kiszálltak a kocsiból, körbelengették a GM-kütyüjüket, ami gyakorlatilag megvadult, ketyegett, mint a bolond és a mutató beszaladt a pirosba. Szegény bácsik úgy felizgatták magukat, hogy kénytelenek voltak visszatérni a hotelba (gondolom némi szíverősítés is történt) aludtak a dologra egy nagyot, majd másnap visszatértek, összeszedtek csomó mintát és boldogan Wellingtonba vitték. Miután a két koma amolyan hétvégi kutató volt, a sajtó pedig már attól is extázisba jött akkoriban, ha két birka gazdát cserélt, elég nagy csinnadratta lett az ügyből, Cassin egyenesen kijelentette, hogy a világ legradioaktívabb területét találták meg, bocsássuk meg ezt neki, tényleg csak jót akart.

Cassin és Jacobsen felfedezése sok más hobbistát inspirált arra, hogy kicipeljék a vadonba a GM-ketyegőt, és láss csodát! november 14én több újabb felfedezésra is sor került. Mindkét említésre méltó pont Reefton közelében volt (annyira azért nem vagyunk meglepődve, Reeftonban ma is működik egy aranybánya ) de ez a pár új felfedezés is bezsongatta a nyugati part viszonylag eseménytelen életét, a népek gazdagságot szimatoltak a levegőben, a kiwi találékonyság igyekezett a lehetőségből azonnal pénzt csinálni, a szállodák kis radiokatív kődarabokat adtak búcsúajándékul a náluk megszállóknak, a boltok kirakataiban megjelentek a reklámcélú, urántartalmú kőzetminták, a Berlins hotelben a kilencven évvel azelőtti aranyláz óta nem volt ilyen forgalom, a West Coast népe picit begolyózott a horizonton felsejlő lehetőségektől. Egy helyi fagylaltkészítő uránízű fagyit kezdett árulni és megjelent a radioaktív rúzs is.

November 23-án a hivatalos laborvizsgálatok megállapították, hogy a két öreg által leadott minták inkább anomáliák, mint nem, az ugyanarról a helyről származó kontroll-minták az eredeti minták urántartalmának a negyedét-századát tudják produkálni. A helyi oknyomozás végül felfedte, hogy egy pici, vulkanikus eredetű gyűrődés nagyon gazdag  radioaktív cirkonban, a környező területen pedig egy szokatlan üledékes lerakódás, a Hawks Crag Breccia tartalmaz elszórtan urántartalmú ásványokat, amiket eddig senki sem vett észre. A két kisöreget az atomenergia törvény értelmében 100-100 fonttal jutalmazták a felfedezésükért, majd 1958-ban további 400 fontokat kaptak ugyanezért, no meg azért, mert körbehaknizták a környéket, kezükben egy GM számlálóval és egy nagy kővel.

Nyilván már mindenki sejti a történet végét – nincs érdemi mennyiségű, bányászható urántartalmú közet a környéken, de ez nem jelenti azt, hogy a sztori végetért a laborvizsgálatok eredményeinek közzétételével. A hobbisták helyét átvették a jól felszerelt és jól fizetett profi kutatók, akiket olyan cégek alkalmaztak, mint a Buller Uranium vagy az Uranium Valley. A verseny elég erős volt, annak ellenére, hogy a kitermelt kőzettel az állam rendelkezett volna, a kitermelési jogban rengeteg pénz volt. A Buller közölte, hogy radioktív kőzetet talált a Buller szurdokban, az UV pedig ugyanezt jelentette a Fox folyó torkolatának vidékéről és a Punakaiki környéki erdőkről.

Innen a sztori klasszikus kiwi sztori, az elkövetkező négy év kutatásaira az állam biztosított harmicötezer dollárt (ez nem kevés pénz volt ám, 1956-ban járunk éppen) a West Coast lehetséges területein. A két cég megkezdte a kutatáshoz szükséges ösvények kivagdosását, helipadok és táborhelyek, kunyhók kiépítését, megindult a kutatók zsinnyegése, meg az őket kiszolgáló helikopterek és teherhordó lovak, háttérszemélyzet és berendezések bérlése, szállítása, szóval az egész cirkusz, aminek következtében az addig jobbára érintetlen erdőségekben megjelentek az őrült tekintetű, kalapácsos emberek, akik kis köveket csapkodtak kicsi kalapáccsal és ketyegtették a GM műszerüket. Ez odáig fajult, hogy az Egyesült Királyság Atomenergia Hatósága, a Korona és a Buller Uranium összeült és 1959-ben szerződtek, hogy a Buller kutat és a britek viszik, ha bármi van. Bullerék neki is álltak mindenféle nagyszabású műveletnek a környéken, belefurkáltak a hegyekbe és vizsgálták a mintákat rendületlenül, egy év alatt elvertek vagy tizennyolcezer dollárt a fúrásokra és a vizsgálatokra, de az eredmények siralmasaknak bizonyultak, volt némi uránoxid, de olyan kevéske, hogy azt sem fedezte volna, a földről kell felszedni a köveket, nemhogy a földalatti kitermelés költségeit.

Nem sokkal később még egyszer lendületbe jött a zátonyon az atom, a hatvanas években majdnem nekiálltak egy atomerőmű tervezgetésének, ami a hetvenes évek közepére készült volna el. Amikor szóbajött a dolog, az is kiderült, hogy évi tízmillió dollárnyi üzemanyag is kéne ám hozzá, ennyi pénztől sokak szem felcsillant és újra hatalmas uránérc-mezőket vizionáltak a West Coastra. Ekkor már külföldi cégek is megjelentek, egy Ausztrál vállalkozás el is szórt vagy negyvenezer dollárt kutatásokra hirtelen. Az elkövetkező évtizedben számos cég kutatta a területet, amit az állam nem bánt, hiszen a kutatási engedélyek jó pénzt hoztak, de értelmes eredmény nem született. A nyolcvanas évekre az uránkeresés okafogyottá vált, leginkáb azért, mert egy takaros gázmezőt fedeztek fel a tengerben a Taranaki környékén így az atomerőmű kérdése lekerült a napirendről, helyette gázüzemű erőművek építése kezdődött meg.  A west coasti uránlázból mára csupán a Mt Cassin és a Mt Jabosen  maradt, az első lelőhely közelében fekvő két hegy, őrzi az uránpionírok nevét.

Ahogy a kaland harmadik részében írtam, a térkép legszéléről nem könnyű új útlevelet készíttetni, pontosabban fogalmazva, sokáig nem lehetett, most viszont minden ment, mint a karikacsapás. Február hetedikén megjelentünk az aucklandi tiszteletbeli konzul irodájában teljes életnagyságban, ahol találkoztunk a canberrai nagykövetség emberével és az ő mágikus kütyüjével, amely mindent tud, mint a Schöberl-ágy, ujjlenyomat, aláírás, arcképfotó, tiszta diznilend. Sőt, mivel a nagyobbik gyerekem megsértődött a led-fényekre és visszautasította a további együttműködést a hatóságokkal, róla egy igazolványképet küldtünk a nagykövetségre a papírjaink után.

Miután leróttuk a kaland költségeit, a mi dolgunk csupán a várakozás volt, amihez kiválóan értünk. Telt-múlt az idő, majd március 31-én, egy álmos szombati hajnalon, amikor én már a vadonban voltam, beállított a futár, kezében az új, köztársaságmentes útleveleinkkel. Ezzel a labda ismét a mi térfelünkre került, hiszen a hivatalos eljárás szerin a régi útleveleket hivatalosan érvényteleníteni kell, ami nem könnyű, ha a holmi háromezer km-el arrébb van, mint a legközelebbi hivatal. El is kocogtunk a postára és április ötödikén (jó érzékkel a nagypéntek előtti napon) feladtuk a régieket ozziba. 10-én ért oda, majd a nagykövetség munkatársai még aznap érvénytelenítették őket és fel is adták postán, úgyhogy tizenharmadikán csöngetett vele a futár nálunk.

Ahhoz képest, hogy ilyesmit hosszú évekig el sem lehetett intézni, a két hónapos átfutás egészen normálisnak mondható. Azt sajnos nem tudom, hogy ha most jutna eszembe a dolog, akkor hogyan/mikor tudnék a varázsgép közelébe kerülni, gondolom Canberrába kellene utaznom miatta, ami hát finoman szólva sem kényelmes, de még mindig egyszerűbben és olcsóbban megoldható, mint Mo-ra utazni, csak emiatt. Az ügyintézés, a bosszantó részletekkel együtt is fájdalom- problémamentes, és az összes résztvevő tudja mit csinál, ami üdítő újdonság bármiféle magyar közhivataltól.

Most már csak el kell menni a bevándorlási hivatalhoz és átrakatni a letelepedési engedély matricáit az új útlevelekbe (90 pénzekért fejenként) és máris körülvesz bennünket a boldogság. Szeptemberig, mert akkor fejenként 160-ért le kell cserélni majd a letelepedési engedélyhez tartozó vízumot egy másikra, amitől már életünk végéig korlátlanul lehetünk letelepedettek itt. Lehúzás ügyben a kiwiknek sem kell a szomszédba menni ötletekért. Ja, meg a gyerek csak 3 éves útlevelet kapott megint, szóval nekei még lesz még egy kör, mielőtt lehet neki helyi okmánya.

Az előkészületek jobbára a kaja mentén zajlottak, bakancsot meg polifoamot csak vesz az ember, de az nagyon nem mindegy mit zabál a természet lágy ölének mostoha körülményei között. Az indulást megelőző hétvégén Tibor neje kockásra röhögte magát rajtunk, a két órás tervezős megbeszélés alatt egy és háromnegyed órán keresztül a kajáról beszéltünk, mikor mit és hogyan viszünk és eszünk. Egyébként főétkezésnek házilag főtt, dehidrált kaját vittünk, de volt velünk hat üveg bor, pálinka, meg egészen elképesztő dolgok is, de ezekről talán később.

A hátizsákba pakolás külön művészet, soksok gyakorlás kell ahhoz, hogy az ember jól csinálja, és mivel a pakolónak kell cipekednie is, ezért könnyen kerül le valami a listáról, a feleslegesen cipelt holmik viszont rendesen büntetik a pakolót. A pakolás persze attól is függ, hogy miért és mennyi időre megy az ember az erdőbe (vagy akárhova) az alapvetésektől (hálózsák, bedroll, eüdoboz, esőruha, stb.) eltekintve roppant változatos lehet a szett. Hüvelykujjszabály, hogy amit nem tutibiztos, hogy használni fogsz, az nem kell (kivéve elsősegély). Az ember a testsúlyának az ötödénél ne cipeljen nehezebb zsákot, hát izé, én biztos nem tartottam be ezt. Vannak szuper tippek, hogy hogyan okos pakolni, amíg az ember ki nem fejleszti a saját szisztémáját érdemes körülnézni a neten. Itt egy fazon listája, itt pedig a kiwi vadászok ötlethalmaza ezügyben. A helyi erőkre amúgy is érdemes hallgatni, az amúgy ritka hülyén kinéző rövidnadrág+meleg aláöltöző szett nem véletlenül népszerű. Puskából is elég lett volna a .308 Winchester vagy a 7mm08 Remington kaliber, a fegyver és a lőszer is könnyebb valamivel, mint a .270 Winchester ami nekem van, de ugyanolyan jók az erdőben. A kaliber kérdése örök vita a vadászoknál, az előbb említett mindhárom kaliber nagyjából jó bármire a zátonyon, posszumtól a himalájai tahr-ig.

Nekem csomó mindent be kellett szerezni, de sebaj, a túraholmik időtállóak szoktak lenni. Számomra újdonság volt pl. a hálózsákbetét használata, anno ilyenről nem is hallottam, csak befeküdtem a zsákba és kész, most viszont kiderült, hogy igen praktikus holmi, tekintve, hogy a zsákot magát nehéz és drága tisztítani, egy egyszerű lepedőanyagot viszont simán kimosol és kész. Szerencsére pont belehajoltunk némi leárazásokba a túraboltokban, úgyhogy viszonylag ésszerű áron tudtunk beszerezni mindenfélét, meg kaptam is kölcsön holmikat (ksznm, ksznm). Talán emlékeztek még, hogy szegény profi bakancsom kimúlt, úgyhogy sikeresen szert tettem egy újra, amiről csupa szépeket írtak a rivjúkban, és az életben is kiválóan teljesített. Itt mindenki nejlonzsákkal kibéleli a hátizsákját, hogy biztosan száraz maradjon a cucc, kicsit több az eső errefelé, mint ahol én túráztam suhanckoromban. Sokan használnak önfelfújós derékaljat, mi a ponyva alá ágyaztunk száraz páfránylevéllel ami pompás szigetelő, így elég volt a sima, pehelykönnyű polifoam is.

Péntek délután becuccoltunk a kocsiba és Nicknél elosztottuk a közös cipelnivalót meg némileg racionalizáltuk a holmit, aztán kb. három és fél óra autókázás után megérkeztünk az erdő tövébe, ahol a DoC táborhelyei vannak. Egyet ki is szemeltünk, ott felvertük a sátrat és megittuk az összes unikumot majd aludni tértünk. Reggel összecihelődtünk, egy félreeső helyen belőttük a puskákat, majd elkocsiztunk a 32-es út és a Waihaha folyó találkozásához, ahol van egy pici parkoló és ahonnan a Waihaha túraútvonal indul. Az ösvény 9.4km a Waihaha kunyhóig és jobbára a Waihaha folyó kanyargós vonalát (de a szintjét nem) követi. Az ösvény elején még ott sétál az ember a parton, de hamar emelkedni kezd az út és kisvártatva már madártávlatból szemlélhetjük a vizet.

Szegény irodista vállaimnak nem tett valami jót a (nem valami jó kölcsön) zsák súlya, és az általános fizikai állapotom, súlyosbítva a puska cipelésével, de így járnak a puhányok. A viszonylag optimista kiírás szerint az úttól 3 óra alatt lehet elérni a kunyhót, ami tényleg nem tűnt valami soknak, valószínűleg egy kis hátizsákkal és a puskával nem lett volna semmi kunszt, de nekem sikerült három és fél óra alatt a kunyhóhoz érnem, ahol a többiek már kedélyesen falatoztak. Nem véletlenül mondja minden brosúra, hogy legyél fitt a kiránduláshoz. A parkban egyébként három kategóriába sorolják az útvonalakat, az első a short walk, ide mehetnek a gyerekek is, kényelmes, nem leszel piszkos se és egy óránál nem hosszabbak. Aztán van a walking track, ezek is szépen kialalkított útvonalak, a pár percestől az egy napos hosszig. A legsúlyosabbak a tramping track névre hallgatnak a nagyjuk nincs kiépítve, ellenben lehet sziklás, saras, meredek, folyóbangázolós vagy mindezek egyszerre, túrázós tapasztalat szükségeltetik. Na melyikbe tartozik a mi útvonalunk? Hát persze.

A Waihaha hut egyébként nagyon pofás kis kunyhó, nekem speciel sokkal jobban tetszett, mint gondolná az ember, tíz alvóhely (emeletes ágyak) van benne meg fűtés meg van víz is, szóval én boldogan beköltöztem volna pár napra, de a srácokkal nem lehetett beszélni, a zsúfoltságra és a szarvasok elhelyezkedésére hivatkozva továbbindultunk. Belőlem már az a kilenc km is sokat kivett, a következő kb. három viszont teljesen kicsinált. Egyébként a helyi természetjárók meglehetősen elszántak, azt külön ki kellett írni a Hauhungaroa Track elejére, hogy tilos a hegyikerékpározás, miközben nekem fogalmam sincs, hogy a kunyhóig hogy lehet eljutni bringával, hacsak a hátára nem köti a bringát az ember.

A huttól a következő hutig (+7 óra menés!) vezető ösvény már a Hauhungaroa Track nevet viseli és ezen folytattuk az utat dél felé, követve a folyót. A csapás sokat aljasodott, több ízben kellett nagy, kidőlt fákon átmászni és patakokon átkelni, ezekhez a vizekhez persze le kellett mászni, majd a túlparton felkapaszkodni, mint a pókember. Említettem már, hogy irodában dolgozom? Igazából fogalmam sincs mennyit mehettünk még, sem időben, sem távolságban nem tudtam saccolni, mivel sem órám nem volt, sem pedig nem érdekelt semmi, az utolsó fél órában már katatón állapotban baktattam, sok fogalmam nem volt a világról. Sok fogalom egyébként nem nagyon kell, egy ösvény van, ha tudsz menni, akkor azon vagy, ha nem tudsz menni, akkor letértél, lépj vissza egyet. Az út egyébként jelölve is van, fehér táblácskák vannak a fákra szögezve, ha azokat követi az ember, akkor nem tévedhet el.

Egyszer csak egy tisztáson találtam magam, ahol vidáman kvaterkázott a másik kettő, mintha csak a kocsmába ugrottak volna le, úgyhogy lecuccoltam én is. Nem sokkal később kicsit magamhoz tértem, úgyhogy csatlakoztam a szorgoskodókhoz, csináltunk egy csinos flycamp-et, raktunk tüzet, megkerestük a vízvételezős helyet, meg egyáltalán, kényelmesre belaktuk a tisztást. (lejjebb a térképen s:az ösvény eleje, k:kunyhó, x: táborhely. A térkép Topo50) Vacsira rehidráltuk a csilit, főztünk hozzá rizst, kedélyesen belakmároztunk, és kis borozgatás után elhúztunk aludni. Másnap én képtelen voltam a végtagjaimat az eredeti rendeltetésüknek megfelelően használni, úgyhogy reggeli után, amikor a srácok elkocogtak vadászni én visszafeküdtem és pihentem és azon gondolkodtam, hogy a kocsiban még nevetségesnek tűnő helitranszfer mennyire olcsónak tűnik a tizenkilométer séta után. Egyébiránt a helikopteres megközelítés nem csak azért nem hülyeség, mert az ember kb. 9 perc alatt teszi meg azt a távot, amit gyalog egy nap alatt, hanem azért is, mert akkor nincs (na jó, van, de szinte nincs) cucc limit. Ha reggel berepül az ember, akkor reggel kilencre már van kész tábor (hideg sörrel akár) és gyakorlatilag a besétálás és kisétálás napjával többet vadászhat (plusz az ilyen hurkák, mint én is tudnak mozogni másnap), viszont be kell nyúlni a zsebbe mélyen. Könyékig.

Délután visszajöttek anélkül, hogy bármit is lőttek volna, viszont kiderült, hogy a valóságból hiányzik egy patak, amit jelöl a térkép, ellenben a folyón át lehet vergődni száraz lábbal, mert kidőlt fák és mindenféle hordalékkövek hidat építettek magukból a kirándulók legnagyobb örömére. Este rehidráltuk a pörköltet, csináltam tarhonyát, kedélyesen belakmároztunk és egy kis borozgatás után végignéztük, ahogy Nick előveszi a lisztet (súrturájz) meg a dixie-t és elkezd valami elmebeteg recept alapján sütit csinálni. Eltartott egy ideig, mire kész lett, de hát időnk az volt bőven, golden sziruppal leöntve már majdnem ehető volt, de nem akartunk elvenni a kedvét, olyan lelkesen csinálta. Nem sokkal később elhúztunk aludni. Ekkor szemerkélt egy kicsit az eső, de ezt abba is hagyta elég gyorsan.

Másnap reggel két ütőképes csapatra szakadtunk (csak Nicknek és nekem volt puskám, mert Tibinek akkor esett be a fegyvertartásija a postaládába, amikor már az erdő mélyén jártunk szombaton), Nicket hagytuk menjen, amerre akar, mi pedig átmásztunk a folyón a túloldalra. A túloldal egy közel függőleges hegyoldal, amelyen számos állatcsapás húzódott, az egy négyzetméterre eső fajlagos szarvasszar-mennyiség messze meghaladta az országos átlagot, amit jó jelnek tekintettünk, úgyhogy elkezdtük követni a csapást.

Nagyjából hat órán keresztül ólálkodtunk, lopózkodtunk, egyszer jól el is ijesztettünk valami jószágot, de végül, tulajdonképpen igen kis terület bejárása után visszaindultunk a tábor felé. Volt nálunk egy iránytű, térkép és egy elég bézik gps, úgyhogy szép komótosan visszakocogtunk, raktunk tüzet és borozgattunk amíg Nick is visszaért. Ő csak kicsivel volt sikeresebb, mint mi, ő legalább látott szarvast, de elejteni őket nem volt ideje, a dögök kiszimatolták ,hogy ott sunnyog és leléptek. Este rehidráltuk a bolognait, főztünk hozzá spagettit, kedélyesen belakmároztunk, a tűznél borozgatva beszélgettünk egy csomót, leginkább hallgattuk Nick történeteit amelyet a faszámolgatós egyetem elvégzése során és azóta gyűjtött, majd elhúztunk aludni. Egyébként én életemben először találkoztam a tüzön pirult marsmallow jelenséggel, ami előtt továbbra is értelmetlenül állok. Egy emberi fogyasztásra alkalmatlan izéből tábortűzön lehet kicsit más állagú, emberi fogyasztásra már majdnem alkalmas izét csinálni. Én már azt sem értem, hogy a marshmallow minek van, de hát purhab is van, csak azt legalább nem próbáljuk a tűz fölött boton pirongatni. (na jó, ha már, akkor a tüzön pirult az jobb, mint a nyers)

Másnap reggel komótosan megreggeliztünk, nekiláttunk a kis táborunk felszámolásához, amikor beállított a tisztásra egy muki két suhanccal, alaposan felpakolva, ők egy hétre jöttek be a szarvasbőgésre, előző este tízkor érték el a Waihaha kunyhót, ahol már nem volt  hely, úgyhogy a tornácon aludtak. Érdekes módon kedd reggel akkora forgalom volt az erdőben, mint a Picadillyn, túrázók, vadászok, kirándulók zsinnyegtek mindenfelé. Az idő kcisit felhősnek indult, de gyorsan kitisztult, úgyhogy kényelmesen visszakocogtunk amerről jöttünk, ittunk egy kávét a hutban, aztán nagyjából három óra alatt kisétáltunk. Visszafelé könnyebb volt, mert megettünk csomó kaját a zsákokból, plusz jobbára lefelé kellett menni, meg ott volt a motiváció is, hogy ha eleget megy az ember, akkor végre majd megállhat.

Az időjárással nagyon nagy szerencsénk volt, sütött a nap, még az erdőben is viszonylag világos volt, határozott de nem viharos szél volt,  amit tud használni a vadász, és szinte zéró csapadék esett. Utóbbi egyébként csak komfortszempontból jó, vadászat szempontjából nem klassz, a sok száraz levél a talajon nagyon zörgött, a csendes haladás szinte reménytelen volt, erre más vadászok is panaszkodtak. Amivel még nem volt szerencsénk, az a szarvas-jelenlét, rengeteg nyom, ürülék, friss csapás volt mindenfelé, de nem sikerült elejtenünk semmit. (mondjuk meg is haltam volna ha még egy szarvascombot is ki kell cipelnem az erdőből)

Nagyon tanulságos volt az egész, nem csak azért, mert láttuk a csodaszép erdőt, és nem csak azért, mert kiderült, hogy a kondim mélyen alatta van az egészséges szintnek (na jó ilyesmire azért számítottam, de arra nem, hogy ennyire), de jó volt látni, hogy a vadászok követik a fegyverkezelési etikettet, jó volt a tűz mellett üldögélni jó társaságban, beszélgetni, jókat kajálni, és jó volt óvatosan cserkelve a vad után lopózni is és jó volt a hajnali friss levegőre és vidám madárcsicsergésre ébredni. Többet kell kirándulni!

Természetesen az egész Tibi hibája, aki valamiféle baba-mama jógán vagy valami egyéb, okkult helyen begyűjtötte Nicket családostul, mit sem sejtve arról, hogy ezzel mit szabadít a blogolvasók nyakába. Nick ugyanis valamiféle, közelebbről meg nem határozható munkát végez növényekkel az erdőben, (a bizarr részletek tárgyalásától inkább eltekintek) amely munkának következtében gyakran tartózkodik a friss levegőn és időről időre puskát is visz magával a szarvasok végütt.

Mivel Tibb egyszer már túlélt egy ilyen vadászélményt, sőt, nem átallotta azt bizonygatni, hogy az neki jó volt, engedtem az invitálásnak és lelkesen bólogattam, amikor megkérdezték, hogy lenne-e kedvem pár napra kivonulni az erdőbe, táborozni és friss szarvashúst ejteni? Ki nem bólogatott volna? Nick kollégái felfedeztek valami helyet a bozótban, ahol térdig lehet gázolni a szarvasokban, úgy kell félrelökdösni a kisebbeket, hogy a kövérebbjét lelőhesse az ember, hát ezt nyilván meg kellett próbálnunk kihasználni.

Tegyünk egy kis kitérőt vadászatiránt, csak, hogy eloszlassunk némi ködöt ezügyben, Új-Zélandon a vadászat nem ugyanaz, mint ott, ahol az olvasó esetleg az előítéleteit szerezte. Ahogy már a kunyhókról szóló értekezésben említettem, az importált emlősök vidáman összeszaporodták a szigeteket és természetes ellenség hiányában, büntetlenül szökdécselnek fel és alá a tájon, számosságuknál fogva súlyos károkat okozva a mezőgazdaságnak, erdészetnek.

Miután az állam már csak részlegesen ritkítja őket, a vadállomány karbantartását leginkább a rekreációs célú vadászat (amit magyarul kissé  helytelenül “sportcélúnak” hívnak) végzi. A vadászat, mint olyan, itt nem valami nagy durranás, nem sznob pártcsinovnyikok és az újgazdag műdzsentrik szórakozása, hanem jobbára az átlagemberé, a vadászat mindenféle sallangoktól mentes, olcsó, közösségi időtöltés, amelynek nem sok korlátja van. A DoC kezelésében álló területeken gyakorlatilag szabadon vadászhatunk (vonatkozó pdf ismertető) a hét bentlakásos szarvasfélére, kecskére, vaddisznóra, posszumra, nyúlra, ehhez csak egy ingyenes, a területre vonatkozó vadászengedélyt kell kiváltanunk (minden az engedélyekről), amelyet viszont mindig magunknál kell tartanunk, amikor vadászunk, mert jöhet a DoC erdész és kérheti.

Ha van fegyvertartási engedélyünk, akkor vásárolhatunk egy (több, sok) vadászpuskát a szívünknek kedves kaliberben és sallangokkal (supressor, éjjellátó, stb.), és ha szereztünk engedélyt a vonatkozó területre, akkor bátran nekivághatunk az erdőnek. Természetesen a vadászatnak megvan a turisztikai vonatkozása is, számos vendégvadász érkezik az országba évente, és ezek szépen fejlett vadászipart tartanak el. Egy külföldinek huszonöt dollárért ad az állam egy helyi fegyvertartásit, így hozhatja a vadászfegyverét is, szóval ki van épülve az ágazat rendesen, túrákkal, szállásokkal, helikopteres szállítással, trófeakikészítéssel, meg mindennel. Ha nem DoC területre megyünk vadászni, akkor sok esetben fizetni kell a kilőtt vadért, viszont komplex szolgáltatásokat vehetünk igénybe.

A trófea mellett a rekreációs célú vadászat célja a vadhús megszerzése, (és nem utolsósorban a kártevőket is irtjuk, ami jó az országnak). Itt a hajtás nem szokás, a lábossal csörömpölés az esti tábortűznél történik, az erdők általában amúgy is túl sűrűek az ilyesmihez. Ezért a vadász felcuccol, bemegy az erdőbe, letáboroz vagy becuccol egy hutba, fogja a fegyverét és bemegy a sűrűbe, hogy vadászösztöne, gyakorlata, ügyessége segítségével sétáló szarvaspörköltet találjon magának.

Az erdők sűrűségére jellemző, hogy a nem hegyi terepen elejtett vadak nagyrészére ötven méternél közelebbről lőnek rá, a leggyakoribb távolság a harminc méter, sok esetben annyi se, olyan sűrű a növényzet, lövést pedig csak egyértelműen azonosítható célra adunk le, ugyebár. Aki íjjal vagy számszeríjjal vadászik (ugyanúgy kell engedély) az még közelebbről lő.

Miután Nick pajtás társai a szervezetben a Pureora erdőségben lelték egymás hegyén hátán a szarvascsordákat, mi is oda indultunk. A Pureora Forest Park egy tekintélyes kiterjedésű erdő amely Te Kuiti, Taumaranui és a Taupo tó között fekszik, az SH30-as és az SH32 utakról közelíthető meg könnyedén. Az erdő maga kb. ezernyolcszáz éves, amikor anno a Taupo nevű vulkán kitört és lerombolta a környéket és saját magát, akkor az egész környéknek is meg lett nyomva a reset gomb (ekkor született a mai Taupo tó is).

Az elmúlt ezernyolcszáz év az igen termékeny területen nem múlt el nyomtalanul, az erdőben hatalmas fák is állnak, többek között a valaha feljegyzett legnagyobb totara és számos rimu. Ezek a podocarpok egyébként abból a korból felejtődtek itt, amikor a jelenlegi Új-Zéland a hajdani Gondwana szuperkontinens területéhez tartozott. (Részletes geológia itt, podocarp pdf itt) Magyarul a wiki szerint kőtiszafafélék vagy podokarpuszfélék, de a fene tudja, fogadjuk el.

A Pureora volt az utolsó őshonos erdő, amelyben ipari fakitermelés zajlott (a podocarpok pompás keményfát adnak), de a hetvenes évek végére a civil tiltakozás egyre erősebb és erősebb lett. Az aktivisták, miután a rönkszállító elé nem tudtak feküdni, felmásztak a fákra, kis platformokat építettek maguknak és azon csücsültek, megakadályozva a fák kivágását. A tiltakozásnak végül három komoly eredménye is lett, egyrészt 1978-ban megszületett a 78000 hektáros Pureora Forest Park nemzeti park, a kormány átírta az erdészeti törvényt, hogy ne lehessen kitermelni az őshonos erdőket és létrejött a Native Forest Restoration Trust amely az őshonos erdők rendbehozásán fáradozik.

Az erdőben gazdag állat és növényvilág lakik, miután közösségi tiltakozás hatására befejezték a fakitermelést az erdő belső részein, a madarak is visszaköltöztek, rengeteg a kereru (bazi nagy erdei galamb), North Island kōkako, vörösbegy, kārearea (ez valami helyi sólyomalkatú), kākāriki (zöld papagáj) és lakik az erdőben whio, a kék kacsa, amelyik füttyög éjszaka. Mind a két helyi denevérfajzat lakja az erdőt, sőt még a Hochstetter féle béka is.

A Pureora erdőben számos túraösvény várja a kirándulókat, év végére pedig befejeződik a nyolcvan km hosszú mountain bike útvonal kiépítése, kirándulásban nem lehet hiány. Az erdő két részből áll, egyik fele a Rangitoto Ranges, a másik, amelyben mi is felléptünk, a Hauhungaroa Ranges. Utóbbiban 4 kunyhó is található (Bog Inn, Wildlife Hut, Waihaha és Hauhungaroa) plusz az erdő szélén vannak táborozóhelyek némi alapvetésekkel (pottyantós budi, tűzrakóhely) további részletek a park brossúrájában olvashatók.

 Az erdő leírhatatlanul szép, sűrű, elragadó, amolyan igazi érintetlen vadon, egészen fantasztikus élmény volt benne kódorogni, táborozni a tisztáson és egy szál ponyva alatt aludni és inni a patakból, amelyben tiszta, jóizű víz csobog. Igaz, Új-Zéland békés hely, nincsenek mérges állatok, senki nem bántja az embert, ha lefekszik a fűbe, és volt szerencsénk találkozni mindenféle élőlénnyel, akik ott laknak. Először is, rengeteg a kererū (Hemiphaga novaeseelandiae) jellegzetes zajjal repülnek mindenfelé, ha felriaszt az ember egyet, hatalmas robajjal száll fel, nagyon szép, nagy madár. Éjszaka hallottuk a kék kacsákat lamentálni a patakparton.

Van csomó érdekes bogár, a Waihaha hutnál Nick talált valami cincérfélét, amely lassan kocogott, tolva maga előtt az antennáit, de láttunk a tisztáson New Zealand Red Admiral pillangót (Vanessa gonerilla, maori nevén: kahukura) ami Nick szerint már elég ritka a lakott területek környékén és találtunk egy bazi nagy botsáskát is, ami megpróbálta tüzifának álcázni magát, de lebukott, mint Rottenbiller. Láttunk rengeteg cinegelégykapót (? angolul robin…) (Petroica australis australis/toutouwai) és soksok legyezőfarkút (Rhipidura fuliginosa pīwakawaka) szóval zajlott az élet az erdőben. Plusz Nick csomószor megállt és megmutatott egy-egy érdekes növényt, elmagyarázott csomó mindent, láttuk a valószerűtlenül kék gombákat (Entoloma hochstetteri, Nick fotója), szóval sokat tanultunk, amellett, hogy jól éreztük magunkat. Arról, hogy mi hogyan vadásztunk, holnap mesélek.

A két szigeten teljes erővel zajlik a rágcsálóirtás, ami előfeltétele annak, hogy őshonos madarakat telepíthessenek vissza rájuk, márpedig az őshonos madarak megóvásának talán a legjobb megoldása, ha biztonságos, zárt környezetet biztosítanak nekik. Ez viszont nem egyszerű, ha csak nem szigeteket pucolnak ki a madárkáknak, az viszont külön szerencse, hogy a város közepén adódik ilyen lehetőség.

A két szigetet tavaly év végén nyilvánították kártevőmentesnek, ami azt jelenti, hogy szorgos csapdázással és mérgezéssel sikerült az egereket, két patkányfajt, és a menyétet kifüstölni, ezt megünneplendő, szabadon bocsájtottak négy takahe-t (Porphyrio hochstetteri) és húsz tieke-t (Philesturnus carunculatus), megtéve az első lépéseket a sziget állatvilágának eredeti állapotba hozásához.

Az állatvilág azonban csak egy dolog, ott vannak a növények is, azokból is jó lenne az őshonosakat megtartani, ami nem egyszerű. A Motutapunak elég mozgalmas múltja van,  hatszáz évvel ezelőtt, amikor a Rangitoto előbújt a tenger alól, a Motutapun már lakott egy maori törzs (akik kissé nehezteltek, hogy a szomszédjukban egy friss-meleg vulkán jött elő), később volt itt birkatartás, marhatartás, katonai támaszpont és lőszerraktár, amerikai bázis, a Rangitotot pedig nyaralószigetnek használgatták a népek. Ezek azért nem múltak el nyomtalanul.

Marhatartás ugyan még mindig van a Motutapun, de a legeltetésen kívül már csak a WWF Új-Zélandi génbankja üzemel, amelyben az őshonos növényeket szaporítják lelkesen, egyébként innen származnak a szigetre visszatelepített növények is. Az elmúlt években a Motutapu Restoration Trust kb. félmillió növényt ültetett el szanaszét a szigeten.

Ez a meló persze nem menne saját zsebből, az alapítvány ezért elég népszerű önkétesmunkás toborzást tart, amelyre komplett cégek jelentkeznek és a szorgalmas önkéntesek az éppen aktuális munkákat végzik a természetben. Az én munkahelyem is megszervezte magát, aki jelentkezett, az mehetett egy napot a Motutapura dolgozni. Nálunk annyian jelentkeztek, hogy öt turnusba fértünk csak bele.

A Trust emberei már vártak minket a Rangitoton a kompkikötőnél, ahol mind felszálltunk a pickupokra, és mint rendes mexikói illegális munkások, átdöcögtünk a világ legrövidebb, két szigetet összekötő hídján a Motutapura, ahol kaptunk munkaruhát, szerszámokat és eligazítást, hogy mit is kell majd művelnünk a sziget ősi ellenségével, a mothplanttal. Más önkénteseknek vidám pataktisztítás, bokrok ültetgetése és egyéb kellemes szórakozás jut, nekünk a gyomirtást dobta a gép.

Az Araujia hortorum egy ritka visszataszító növény, amely jelenlétét a zátonyon az emberi ostobaságnak köszönheti, a jószág egyébként délamerikában őshonos, de biztos vagyok benne, hogy ott sem szereti senki. Valami homályos okból az apró, fehér virágai megtetszettek valakinek, ráadásul azt képzelték, hogy a virágok ragadós felületére majd ráragadnak a molyok (seriously, dude!) és így nem csak szép, hanem hasznos is lesz a nyavajás. A Biosecurity egyszerűen csak unwanted organism-nek hívja.

Mint rendesen, ez ritka nagy marhaságnak bizonyult, a molyok nem ragadtak, ellenben a rüszmeteg növény szenzációs tempóban szaporodik és nyírja ki az őshonos növényeket. A gyökerétől akár 10-15 méterre is elkúszik, felmászik más növények hátán a magasba és fojtogatja a gazdanövényt, élvezi a napfényt, ráadásul puha, körteszerű terméseket hoz, amelyben akár ezer kis magocska is lapulhat, ezer újabb potenciális gyilkos rohadék.

A mi feladatunk egy völgy mothplantmentesítése volt, ami sokkal szemetebb meló, mint gondolná az ember, először is le kell mászni a völgybe, megkeresni azokat a kawakawa fákat (Macropiper excelsum), amelyekre felmászott a mothplant, és kezdődhet a dili. Az ember nekiáll és elkezdi követni a bozótban a mothplant indáját, és addig megy, amíg meg nem találja azt a pontot, ahol a növény szára eltűnik a földben. Ez akár nyolc-tíz méter kúszásmászást is jelenthet az aljnövényzetben, igen kimerítő hobbi.

Na, ha megvan a gyökér, akkor azt az ember kihúzza vagy kiássa, a lényeg, hogy végjuk el a növényt a talajtól, ha ez sikerül, akkor már leszárad egyedül. Extra, hogy a nagy terméseket is össze kell gyűjteni, ráadásul anélkül, hogy összetörnének és a magok kiszóródnának belőlük. A mókát csak érdekesebbé teszi, hogy bárhol szakad vagy törik el a növény, ragacsos, tejszerű nedv kezd ömleni belőle, amelyre általában allergiásak az emberek, de ha nem, akkor is nehezen jön le bőrről, ruháról.

Az elején csak legyintettünk, amikor a szaki elmagyarázta, hogy csak két órát fogunk keccsölni a dzindzsában, de másfél óra dzsungelharc után mindenkinek lógott a nyelve és csetlett-botlott a sűrűben. Végül is nem sérült meg senki, sok zsák termést szedtünk össze és soktucat növényt irtottunk ki, ami igazából nem okozott komoly különbséget, de mi is hozzátettük a magunkét a sok önkéntes közös munkájához, úgyhogy talán pár év múlva egyáltalán nem lesz mothplant a szigeten.

Miután ledolgoztuk a penzumot, visszamentünk, levettük a melósgúnyát és átmentünk a Home Bay-be piknikezni, felfaltuk a magunkkal hozott takarmányt, miközben nézegettük a vizet és az szemközti Waiheke szigetet. Szerencsére pompás időnk volt, sütött a nap, csendes szellő lengedezett az öbölben és nagyon érdekes volt látni a Motutapu olyan részeit, amelyeket általában nem nagyon láthat az ember.

Visszafelé megnéztük a WWF Nursery-t is, ahol takaros rendben szaporodnak az őshonos izék és egy meglehetősen idült tekintetű megszállott babrált zöld és barna dolgokkal, de végül nem harapott meg senkit, úgyhogy el is jöttünk és végigromboltunk az úton, vissza a komphoz. (amit a kompról láttam, azt meg már láthattátok itt) Egyébként az alapítvány összebeszélt a Fullers kompcéggel és a kikötőben, a Rangitotora induló hajókra szállás előtt lesikamikálhatjuk a cipőnkről a koszt és a mindenféle olyan holmit amit nem szeretnénk a szigetekre juttatni. Meglehetősen fatengelyes megoldás (3 partvisból áll) de mindenki használja, a tursiták hajlandóak voltak sorba állni, hogy megtisztíthassák a cipőjüket.

]]> http://www.pappito.com/2012/04/11/motutapu-island/feed/ 4 http://www.pappito.com/2012/04/11/motutapu-island/ http://feedproxy.google.com/~r/Pappito/~3/G5ktEQtMO7E/ http://www.pappito.com/2012/03/29/bazi-nagy-hajok/#comments Thu, 29 Mar 2012 06:11:40 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=7518 Majd nemsokára megírom, hogy miért, most legyen elég annyi, hogy kedden négy alkalommal is átszeltem a Waitemata harbourt komppal, és szép idő is volt úgyhogy fotóztam hajókat.

A városban a kompterminál mellett már benn állt a holland zászló alatt közlekedő, amúgy egy holland városról elnevezett, a Holland America Lines által üzemeltetett MS Volendam, egy 238 méter hosszú, hatvanezer tonnás óceánjáró. Ezernégyszázpár utas fér rá, őket a közel hétszáz fős személyzet szolgálja ki, a hajó pedig felváltva csinál Alaszka és Déli Csendes-óceáni utakat, attól függ, hogy hol van éppen nyár.

10 fedélzete van és olyan magas, mint a Hilton szálló, az a kis zöld izé az épület és a hajó között, az egy kamion.

Amíg a Rangitoto felé hajókáztunk, megnézhettük a William C. Daldy-t Devonportban, ahol pihenni szokott, és már látszott a The World amint kocog befelé a kikötőbe. A WCD egy gőzvontató, persze ma már nem vontat, egyrészt a gőz kiment a divatból (óránként megevett egy tonna szenet a kicsike) másrészt már nem kell a tallboatokért kimenni és bevontatni őket, a mai nagy hajók már ügyesebbek.

A The World egy egészen pofás, zömök hajó, nem is igazi cruiseliner, inkább úszó lakópark, van rajta százhatvanöt lakás amelyeket lehet adni venni és persze használni. A hajó járkál körbe-körbe az óceánokon és az utasok minden elképzelhető luxusszolgáltatást vehetnek igénybe, plusz valami homályos eljárással döntik el, hogy merre csámborogjanak. Unatkozó milliomosoknak ideális, állítólag jó a konyhája.

  Egyébként nem sokkal azután, hogy beállt a kikötőbe és elkezdtek leszállingózni róla az utasok, két szaki neki is állt az orrát festegetni hengerrel, elég érdekes látvány volt.

Ide Ausztráliából jött, és innen északra indul, végig ballag a zátony keleti partja mentén, aztán Cook szigetek, Új-Kaledónia, Vanuatu, Fiji, és csak megy és megy. Nem tudom mennyi lehet a közös költség…

Persze nem csak a henye gazdagok hajókáznak, bizony a kereskedelem és szállítmányozás is pörög, benn állt a Wallenius Wilhelmsen Falstaffja, a wharfiek szorgosan hordták le róla az autókat és teherautókat (ez egy PCTC RoRo).

 Ez az egyik legelképesztőbb jármű amit valaha láttam, messziről is bazinagy, közelről, a vízfelszínről pedig egyszerűen sokkoló méretű. Kétszáz méter hosszú és belefér ötezeregypár személyautó, vagy 2700 autó és 500 kamion. Négy szintjét is lehet emelni és süllyeszteni, úgyhogy ezzel szoktak jönni a kombájnok is. A rakodórámpája 200 tonna teherbírású, úgyhogy egészen komoly dolgok is betolhatók a pocakjába.

Nem csak a RoRo rakodott, hanem két másik cargo is, az egyik a Hansa Altenburg, egy huszonnégyezer tonnás konténerszállító,  176 méter hosszú és libériai zászló alatt hajózik. A ki/berakodás után Dunedinbe indult.

A háttérben a másik hajó a tízezer tonnás Amazon River, ami holland lobogó alatt járkál, és éppen szorgosan rakodott, most éppen kinn horgonyzik a Motutapu mögött a tracker szerint.

]]> http://www.pappito.com/2012/03/29/bazi-nagy-hajok/feed/ 6 http://www.pappito.com/2012/03/29/bazi-nagy-hajok/ http://feedproxy.google.com/~r/Pappito/~3/WpMBxq55b-8/ http://www.pappito.com/2012/03/26/az-armageddon-elmaradt/#comments Mon, 26 Mar 2012 05:00:36 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=7510 Amivel már két éve ijesztgetnek bennünket, végre megtörtént, a kiwi kreszből kikerült a lüke kanyarodási szabály, mostantól minden úgy működik, mint a világ többi országában. A kezdeti félelmek ellenére, a vasárnap hajnali átállást egészen ügyesen vette a nép.

A változást magát megelőzte egy hónapokig tartó figyelemfelkeltő kampány, ez dőlt a tévéből, rádióból, csináltak neki külön webszájtot, és persze végig az autópálya információs tábláin is ez világított az átállást megelőző pár napon.  (Elvetemülteknek itt az öszes szórólap meg plakát meg minden) Még kis mondóka is van: Top of the ‘T’ goes before me. Brilliáns.

A sok aggodalmaskodás és masszív pánikkeltés ellenére a balesetek száma átlagos maradt (34 történt országosan vasárnap) és azokról sem tudni, hogy volt-e közük az új elsőbbségadási szabályokhoz. Mi autóztunk vasárnap és az égegyadta világon semmiféle változást nem érzékeltünk, talán picit óvatosabbak voltak a népek, de lehet, hogy ezt csak úgy éreztük. Igazából a végre süllyesztőbe kerülő szabályt sokan szimplán figyelmen kívül hagyták és a klasszikus szemkontaktus-namostmilesz-óvatosanelindul-nabekanyarodok módszerrel abszolválták, szerencsére a tábla és lámpa nélküli kereszteződésekből nincs sok.

A helyzet annyival lesz jobb, hogy nekünk kis kényelmetlenség újra megszokni azt amit anno Magyarországon tanultunk, itt meg fordítva kellett alkalmaznunk, viszont nem kell találgatni kanyarodáskor, hogy a másik forgalmi szereplő helyi-e, turista, és reménykedni benne, hogy minden frankó lesz. Az átmeneti időszak után már (remélhetőleg) a sok turista sem fog marhaságokat csinálni a lakóautókkal. Mindenesetre tovább reménykedünk, az új szabály életbe lépését megelőző héten a Heraldban volt egy felmérés, közel huszonháromezer olvasó egyharmada nem vette le spiccel, hogy miről fog szólni a változás.

Kis, szomorú adalék, hogy a HVG-ben is megjelent erről egy “cikk” (de inkább nem linkelem, mindenki jobban jár), tele van sületlenségekkel és fordítási érdekességekkel (majd legközelebb ügyesebben lopnak vesznek át a wort c. luxemburgi laptól), de ne lepődjünk meg egy olyan kiadványon, aki 2012 januárjában is olajtankernek hívja az Astrolabe zátonyon megfeneklett Rena konténerszállítót.

Szerencsére a DoC kezelésében levő kunyhók szabadon látogathatók, azért vannak, hogy menedéket nyújtsanak a túrázóknak, vadászoknak, bárkinek, akinek kedve van a zátony vadonjaiban csámborogni. A használatnak persze vannak feltételei, sőt általában ára is, de azért egy rendes High Country túrafelszerelés árának a töredéke amibe egy éjszakai alvás kerül a csiribiribbekben is.

A kunyhók általában nincsenek semmivel sem felszerelve, amit jobbára nyőjtanak az valami fedél és négy fal, és általában valami kedetleges fűtési lehetőség, úgyhogy amit használni szeretnénk, azt vigyük magunkkal. Ha kezdők vagyunk, akkor inkább forduljunk a Mountain Safety Councilhoz, ő biztosít kiadványokat és tanfolyamokat az érdeklődőknek, túra, bushcraft, túlélés és elsősegély témakörökben.

A DoC nem csak a kunyhókkal törődik, hanem a turistautakkal is, ezekből kétféle van, a Great Walks-hoz tartozó utak (pdf) és a többi. A Great Walks útvonalai általában jobban karbantartottak, mint az egyéb útvonalak és a kunyhók is magasabb színvonalúak. A GW útvonalak népszerűek is, általában pénzbe kerülnek és sok esetben előre le kell foglalnunk a helyünket, vagy vadászni visszamondott időpontokra. A harminc GW túraútvonal szerteszét található az országban, a Stewart Islandtól a Déli Alpokon keresztül egészen Cape Reingáig, ideértve a világörökség részét képező Tongariro Nemzeti Parkot is. Ha mindet megcsináltuk, akkor elmondhatjuk, hogy egészen sokat láttunk már az országból.

Sokan egyébként csak a GW túrák miatt jönnek el Új-Zélandra, mert ezek a túrák egyediek, az ország legszebb tájain vezetnek kersztül és a túrablogok leírásai szerint felejthetetlen élményt nyújtanak, nem véletlen, hogy a statisztikák szerint több tízezer ember csinálja meg őket évente. A GW túrák mellett persze még számtalan más DoC által fenttartott útvonal van, nagyrészük teljesen ingyenes, és itt kedvünkre válogathatunk belőlük.

Ha túrázni vágyunk, pláne ha több napos útra indulunk, akkor számíthatunk a Backcountry Hut kuckóira, amelyek mindenféle változatos minőségben állnak rendelkezésünkre:

• Great Walk Huts – ezek a legjobban felszerelt és legkényelmesebb házikók, matracos ágyak, főzési, mosási lehetőség, víz, fűtés, általában van egy telpített gondnok is szezonban, ide előre kell foglalnunk helyet és nem is maradhatunk akármeddig. (pdf)

• Gondozott / Gondozott hegyi kunyhók – alvóhelyek matraccal, víz, kézmosási lehetőség és fűtés,
• Sztenderd kunyhó – ebből van a legtöbb, van víz, matracok az alvóhleyeken és némelyikben fűtés
• Alapkunyhó (bivak) – hát ez annyira alap, amennyire a kiwik csak érthetik, van teteje és falai, ezen kívül mindent magunknak kell biztosítanunk – ezekért a kuckókért viszont fizetnünk sem kell, ingyenesek

A DoC maga kb. 950 kunyhót kezel, de a honlapján feltüntetett listában (kunyhók régiók szerint) szerepel sok másik kunyhó, amelyeket túra- ill. hegymászóklubok tartanak karban. A kunyhók mellett általában van sátorozóhely is, ha gondozott kunyhó mellett sátrazunk, akkor némi díj ellenében használhatjuk a kunyhó szolgáltatásait. Bizonyos helyek kivételével freedom-camping van.  A vizet forralás után szabad csak meginni és rendbe is kell tenni a kunyhót magunk után, hogy a következő kirándulónak is kellemes legyen a közérzete.

A kunyhók és táborhelyek többségébe nincs szükség előre foglalásra, csak érjünk oda mások előtt, mert aki előbb jön, az alszik benn. Az alapkunyhók kivételével az összes egyéb építmányben bármikor feltűnhet egy DoC egyenruhás erdőkerülő, aki meg szeretné nézni, hogy kifizettük-e a megfelelő díjakat. A kunyhókba vásárolhatunk külön jegyeket (hut tickets) vagy bérletet (hut pass). Utóbbit megválthatjuk hat vagy tizenkét hónapos időtartamra és akkor le van tudva a gond, felnőtteknek 92/122 dollár (6/12hónapos) 11-17 éves korig 46/61 dollárz, 11 éves kor alatt ingyenes. Ha tagjai vagyunk bizonyos természetjáró egyleteknek, akkor kaphatunk ebből további kedvezményeket is.

A bérletet csak a DoC irodákban, de a szimpla jegyeket sok sport-, vadász- és túraboltban beszerezhetjük. A kunyhók listáját,  az alábbi linkeken nézhetjük végig : északi sziget / déli sziget, ezekben a pdf-ekben találunk pontos árakat és felszerelést, GPS koordinátákat és Topo50 térképhivatkozásokat.

A DoC mellett mások is gondoznak kunyhókat, a zátony talán legnépszerűbb túrázóközössége a New Zeland Tramper oldalon cserél eszmét, természetesen van fórumuk, de ami még fontosabb, számos túraútvonal részletes leírása, nehézsége, hasznos ötletek, praktikák, sokat tanulhatunk a tapasztaltabbaktól. Egy másik az NZ Alpine Club, ők saját maguk tartanak fenn kunyhókat, leginkább magashegyieket, a klub maga inkább a hegy- és sziklamászásra fókuszál. A kunyhókat a túrázók lelkesen dokumentálják, itt van rengeteg fotó tramperéktól, egy lelkes, kicsit oldszkúl magángyűjtemény, a Déli Alpok 58 kunyhója leírással és képekkel, linkekkel, de rengeteg kép van a flickr-en is a témában.

A klubokat egyébként egy 1931-ben alakult ernyő- és lobbiszervezet a Federated Mountain CLubs of NZ fogja össze, rengeteg klub, ifjúsági szervezet és iskola tagja, és szorosan együttműködnek a DoC-al is, rugdossák a politikusokat ha éppen kell, de ott vannak a S/R mentéseknél akár felszereléssel, akár önkéntesekkel, akár csak helyi tapasztalattal. Az FMC-nek köszönhető, hogy megszületett a Mountain Safety Council, amely ismeretterjesztéssel, túlélő, bushcraft, hegymászó tanfolyamokat tart. Az FMC-nek egyébként van egy diszkont-kártya rendszere is, kaphatunk kedvezményeket mindenféle boltokban, de akár az Interislanderen is.

Annak ellenére, hogy a zátony hektikus időjárása komoly nehézségeket támaszthat a túrák során, a heggyen-völgyön csámborgás népszerű szórakozás, mégiscsak más professzinonálisan megázni, nem csak úgy. A túraboltokban mindent beszerezhetünk, amire a vadonban csak szükségünk lehet (sőt), és a túrázókon kívül még ott vannak a hegyikerékpárosok, hegymászók, vadászok (róluk külön posztban lesz még szó), tájfutók, magashegyi- és extrémsportolók, mind a magu külön boltjaival és közösségeivel, csatlakozzunk bátran bármelyikükhöz, fognak nekünk örülni. Ha bármi kérdésünk volna, akkor forduljunk a DoC-hoz, segíteni fognak. A Backcountry Huts egyedülálló a világon, érdemes kihasználni, hogy mindenki számára elérhetőek, plusz ott van az újzélandi táj, amelyben szinte bárhol szabadon túrázhatunk, alhatunk akár a szabad ég alatt, nincsenek veszélyes ragadozók, csúszómászók, mérgező rovarok (szúnyog és sandfly az van bőven) és gyönyörű helyekre juthatunk el anélkül, szabadon.

Amikor a brit telepesek a XIX. század végén megkezdték az üzemszerű mezőgazdálkodást, remek ötletnek tűnt olyan vadakat telepíteni az országba, amelyek itt nem voltak jelen, egyrészt a hús miatt, másrészt (ez volt az igazi ok) a sportcélú vadászat miatt. Az akkor még jobbára érintetlen országban a behozott állatok kiváló környezetbe kerültek, szinte minden ehető volt, volt víz bőven, és nem volt semmilféle ragadozó, nem csoda, hogy őrült tempóban kezdtek szaporodni az emlősök. Többféle szarvas (Dám, Gím), hagyikecske, muflon, őz, Himalájai Tahr, vaddisznó, possszum, nyúl, hare – ezek vidáman elkezdték belakni a szigeteket, amivel egy határig nem is volt semmi baj.

A vadállatok azonban nem hajlandóak az elvárásoknak megfelelően viselkedni, és miközben a tengerszinttől a hegyek csúcsáig elszaporodtak, egyre nagyobb kárt okoztak egyrészt a helyi őshonos növényzetben, másrészt a farmerek erdeiben,ültetvényein és legelőin. Az 1900-as századfordulóra, a ragadozóktól mentes környezetben a vadállomány úgy elszaporodott, hogy a britek a ritkítás mellett döntöttek. A belügyminisztérium vette kezébe a dolgot, és elkezdett szerződéseket kötni vadászokkal, akik részben pénzért, részben a szőrme/hús/agancs kinyerhető hasznáért mentek be az erődbe vadászni. A vadászok a levágott és bemutatott farkakkal igazolták a teljesítést, ami ellenében kaptak egy shillinget vagy három lőszert.

Az állomány ritkítása és újabb példányok importja párhuzamosan zajlott, tahr-t 1904-ben hoztak be az országba, de 1916-ban, amikor Otagoban a farmerek engedélyt kaptak a szabad kártevőirtásra (a dámszarvast minősítették hivatalosan irtandó kártevőnek) ezresével importáltak és engedtek szabadon újabb jószágokat. A kissé rendezetlen viszonyok a vadaknak kedveztek, az adminisztrációval foglalkozó embereknek alig jutott erejük az állomány karbantartásához. Az újságok el is kezdték a kormányt szapulni, hogy miért nem csinál valami hasznosat az ügyben? Az akkori helyzetben három intézmény is érintett volt az erdők és a vadállomány kapcsán, a belügyminisztérium (Internal Affairs), az állami földmérők (Lands and Survey) és a frissen, 1919-ben létrehozott erdészeti szolgálat (Forest Service) – és mindenki tudja milyen, amikor többen csinálják ugyanazt. Mialatt a felelősségek és feladatok kérdésén vitáztak, a belügy azért 1927-29 között negyvenhétezer állatot lövetett ki, ezzel párhuzamosan az erdészet igyekezett saját kezelésébe vonni szinte minden területet, amit csak elért.

Az NZFS egyre hangsúlyosabb szerepet kapott az állomány ritkításában, majd szép lassan saját hatáskörébe vonta az állománykezelést, beszüntetve a zsákmánnyal fizetést, helyette főállású vadászokat alkalmazott, akik a havi fizetésükért jártak az erdőbe, ők lettek a NZ Deer Cullers – a mára legendás társaság, amelynek tagjai az állami ritkítás megszűnése óta is tartják egymással a kapcsolatot és időről időre találkoznak és felevenítik az évtizedes, közös élményeket, ahol életre szóló barátságok születtek. Ők azok általában, akiket fekete-fehér képeken láthatunk, amint rövidnadrágban vagy elejtett szarvasokkal vagy egymás társaságában pózolnak.

A vadállomány ellenőrzéséhez azonban nem csak vadászok kellenek, hanem bizonyos infrastruktúra is, a huszadik század derekán még mindig hatalmas, érintetlen erdők voltak az országban, sokukat természetvédelmi területnek is nyilvánították, de ember szinte sose járt bennük. A NZFS megkezdte hát az ösvények, túraútvonalak kiépítését, azzal a nem titkolt céllal, hogy az állami vadászok mellett a helyi erők is elkezdenek olyan részekre látogatni, ahol addig még nem jártak.

Ekkor kezdődött meg a kunyhóépítés is, addig a gyakorlat az volt, hogy a vadászok bementek az erődbe jó mélyen, tábort vertek, napokig vadásztak a környéken, majd kijötek. Ezek a tartózkodások egyre hosszabbak lettek, a váadászok pedig – különösen a súlyosan vadfertőzött területeken – elkezdtek hosszabb távra szolgáló megoldásokat alkalmazni, a sátrak és ponyvák helyett inkább kunyhókat húztak fel, amelyek sokkal kényelmesebbek voltak, mint a sátorozás és nem kellett cipelni sem, ott volt legközelebb is. Neki is álltak kidolgozni egy rendszert, amelyben egyrészt megjelent a szétszedve szállítható, helyszínen öszeépíthető kunyhó, amelynek elemeit légi úton lehet szállítani, és egy elméleti kunyhóhálózat térképe. Utóbbi rendező elve az volt, hogy a kunyhók nyolc órányi gyaloglásnál ne legyenek távolabb egymástól. Az első kunyhó elemeit 1946 januárjában dobták le a Tararua erdőben és három nap alatt szerelték össze. (Ez lett később az Anderson’s Memorial Hut amit 1979-ben cseréltek le egy modernebb építményre.) A projekt sikerén felbuzdulva (és a háborúból megmaradt katonai anyagkészletből vásárolva) megkezdődött az első húsz kunyhó megépítése.

Az ország egymástól távol eső vidékein nem egyformán működtek a dolgok, a kunyhóhálózat kiépítése kicsit döcögős volt, egészen addig amíg a légiszállítást rendesen meg nem szervezték és a Forestry Services beszüntette az alvállalkozókkal intézett munkát és saját kezébe vette a kunyhóépítést, reménykedve, hogy a civil vadászok is elkezdenek hosszabb túrákra kijárni az erdőbe és a rekreációs célú vadászat majd csökkenti az állományt és az állami ritkítás költségeit. A negyvenes évek végére a legkomolyabb propbléma a kevés vadász volt, az embereket nem igazán vonzotta, hogy az életüket az erdőkben töltsék, viszonylag kényelmetlen körülmények között, azzal, hogy szarvasokat lőnek. 1952-ben azonban megváltozott a helyzet, egy Joff thomson nevű vadász könyvet írt az állami vadászként töltött idejéről (Deer Hunter) ami gyorsan népszerű lett és a vadászatot is népszerűvé tette.

Az NZFS kunyhóépítési projektje mellett azért a belügyminisztérium sem tétlenkedett, a párhuzamos valóságban már 1930 óta építettek kunyhókat, de nem volt egységes elképzelésük a dologról, legtöbbször a vadászokra bízták a dolgot, akik építettek amiből tudtak, vagy ami éppen olcsó volt. A belügy és az NZFS is osztotta azt a tévképzetet, hogy a vadprobléma felszámolása már a küszöbön van, ám sajnos mára beigazolódott, hogy hatalmas erőfeszítéssel és a civilek bevonásával is, a helyzet nagyjából kezelhető, tehát nem romlik, de ez minden. Akkoriban épültek kunyhók kezeletlen fából is, mondván, úgyis csak 1-2 évre kell, aztán már nem lesz mire vadászni…(szarvas és vaddisznó élettér a poszt végén)

1956-ban a belügy befejezte a ritkítási munkálatokat és a The Noxious Animals Act alapján, minden ezzel kapcsolatos tevékenységet átadott a NZFS-nek, ezzel a kunyhóépítés is végleg NZFS hatáskörbe került. Ez nagy előrelépés volt, hiszen szemben a belügy központi irányításával, a FS sokkal lazábban működött, a regionális vezetésnek szabadabb volt a keze és több helyet kapott a kreativitás is, a kunyhóépítés felpörgött. Az ötvenes évek közepére megszületett a B(ivouac)49 mintájú, előre gyártott elemekből összeépíthető, késszemélyes házikó, az elsőt 1957-ben építették össze. Ugyanebben az évben tervezték a négyszemélyes, acélvázas, alumínium borítású kunyhót, (Dexion huts) amiből elég sokat építettek, mire kiderült, hogy télen rohadt hideg van benne, úgyhogy később egy brigád végigment az összesen és falemezekkel kibélelte őket. Az igazán nagy előrelépést a kunyhóépítésben a helikopterek alkalmazása jelentette, a forgószárnyas masinák sokkal pontosabbak voltak, mint a repülők, le tudtak szállni, tudtak embert szállítani és mindenféle olyan holmit aminek nem tett jót, hogy kidobják egy repülőgépből. Az első helikopterrel támogatott építkezés a Luna Hut építése volt Nelsonban, 1958-ban, amikor még a helikopter maga is ritkaságnak számított az országban. A kunyhóépítési láz a hatvanas évek közepére lecsökkent, de azért területenként egy-kettő épült évente, sőt ahogy a civil érdeklődés erősödni kezdett az NZFS igyekezett inkább hatszemélyeseket építeni.

Az állami vadállomány ritkítás a hetvenes évek elejéig működött, amikor a jó minőségű szarvashús iránti megnövekedett európai kereslet hatására megjelentek a kereskedelmi cégek vadászai, akik helikopterről vadásztak, sokkal hatékonyabban, mint az állami gyalogvadászok. A kereskedelmi vadászok működése lassan feleslegessé tette az állami vadászok alkalmazását, így az erdészet lassan befejezte a vadászatot..

Ma már kissé atavisztikusnak tűnik bezavarni az erdőbe a közalkalmazottakat szarvast irtani, ám tulajdonképpen sokat köszönhet az ország a hivatásos ritkítóknak, ők voltak az elsők sok olyan területen, ahol előttük ember sem járt, ők vágták és taposták ki a ma is használt, népszerű túraösvények sokaságát, gyakorlatilag ők hozták közel az eldugott vadont a turistákhoz. Az állami ritkítás mára megmaradt emlékei a kb. 750 ma is álló kunyhó és a többszáz km túraösvény, amit a FS emberei alakítottak ki a vadonban. 1987-ben az új Conservation Actban leírtaknak megfelelően létrejött a Department of Conservation, és az összes korábbi NZFS feladatot ez az intézmény kapta meg és látja el a mai napig. Hogy ma hogyan működnek ezek az ösvények és kunyhók – arról holnap mesélek.

Akit még mélyebben érdekel:

• NZ Deer Cullers
• Wild Animal Control Huts: A National Heritage Identification Study (pdf)
• Department of Conservation
• Hunting (Te Ara)

Szarvasfélék a zátonyon:

• Red deer Cervus elaphus scoticus (Gímszarvas)
  Wapiti C.elaphus nelsoni (Vapiti)
  Sika deer C. nippon (Japán Szikaszarvas)
  Sambar C. unicolor (Számbárszarvas)
  Rusa deer C. timorensis (Sörényes Szarvas)
  Fallow deer Dama dama (Dámvad)
  White-tailed deer Odocoileus virginianus (Fehérfarkú v. Virginiai Szarvas)
  

A hajók csodálatos jószágok, csomó vitorla meg izék, meg még színesek is, különösen a Puma csapaté, amelyen vidám polipcsápok voltak mindenfelé, kétségtelenül a legjobban kinéző darab az volt. A második legklasszabb persze a Camper Emirates hajó, egyrészt azért mert az a kiwi csapat, másrészt azért mert baziklassz a festése, harmadrészt meg mert a nej kedvenc cipőmárkája, életemben annyit nem unatkoztam cipőboltban, mint a Camper barcelonai boltjában.

Mindazonáltal a verseny nem csak azért érdekes Új-Zéland számára, mert itt az egyik megálló, hanem azért is, mert a hajókon rengeteg kiwi versenyző van, a legénység amúgy is eléggé nemzetközi. Magát a versenyt leánykori nevén Whitbread Round the World Yacht Race-nek hívták 1972-ben, amikor indult, a Volvo csak 2001-ben tette ráa  kezét, jóval azelőtt, hgoy kínai autómárkává vált volna.

Az idei verseny Alicantéból indult, onnan a Cape Town – Abu Dhabi – Sanya – Auckland – Itajaí – Miami – Lisszabon  – Lorient – Galway útvonalon megy, most éppen a Horn-fok irányába tartanak a hajók, elég kellemes körülmények között, 5-6 méteres hullámokon hasítanak.

Akit érdekel, hogy mi is a verseny pontosan, újdonságok, részletes elemzések, fotók és videók elérhetőek a verseny honlapján, ahol van tracker is, pontosan megnézhetjük, hogy hol tartanak a hajók éppen. Minden kikötőben van egy In-Port Race, aminek a pontjai beleszámítanak a versenybe, a jelenlegi állás szerint a Camper  a harmadik helyen áll, de már csak három ponttal van lemaradva a Groupama mögött, miután ügyesen megnyerte az aucklandi kikötői versenyt.

Minden kikötőben alapos karbantartást végeznek, kijavítják az összes sérülést és elszakadt, eltörött holmikat, és felkészülnek a következő szakaszra, ami azt jelenti, hogy a kikötőkben sincs duhajkodás meg mulatozás, rengeteget kell melózni, a kikötői verseny után nem sokkal, mire a marinába értem, már fürtökben lógtak az árbocokon és zsezsegtek a fedélzeten, javítgatva a mindenfélét.

Vasárnap délután kettőkor volt a hivatalos rajt, a Hauraki összes partfelülete rogyásig volt nézőkkel és mivel ez Auckaland, boldog-boldogtalan, akinek van hajója, kiment kísérni a versenyhajókat. Annyi hajó volt, hogy időnként tutulni is kellett, hogy kotródjanak odébb, (a vitorlával közlekedőnek van elsőbbsége). A meteorológiai előrejelzés nem túl kedvező, a Csendes-Óceán déli része nem kifejezetten az örömhajókázásról szól, most 30-60 csomós szeleket mondanak és ha ekkora szél van, akkor a 10+ méteres hullámok is előkerülnek.

A hangulat egyébként kiváló volt, a nézők tapsoltak, hujjogtak, integettek és persze szakértőztek egymásnak, hogy mit hogyan kellene csinálnia a hajóknak, de hát a partvonalról mindíg könnyű. Azért úgy nézett ki, hogy a kapitányoknak is van sejtésük a dologról, a szembeszél ellenére elképesztő tempót diktáltak, több kis motorhajónak erősen kellett kapaszkodni, hogy lépést tartson. Elég gyorsan elhúztak az öbölből, megkerülték a Rangitoto-t, és Coromandel csúcsa (Port Jackson) és a Great Barrier között kisurrantak a nyílt vízre. Lejjebb, még pár fotó amit Devonportból csináltam.

]]> http://www.pappito.com/2012/03/19/volvo-ocean-race-2011-2012/feed/ 2 http://www.pappito.com/2012/03/19/volvo-ocean-race-2011-2012/ http://feedproxy.google.com/~r/Pappito/~3/JoT9G1Rv4OY/ http://www.pappito.com/2012/03/12/a-terkepekrol/#comments Mon, 12 Mar 2012 05:26:42 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=7411 Ha az ember tájékozódni szeretne a zátonyon, a legegyszerűbb, ha vesz egy GPS-t és azzal kirándul. De aki papírozni szeret, az sincs magára hagyva, Új-Zéland földrajzát egy erre hivatott hivatal intézi, a Land Information NZ.

A LINZ egy állami hivatal, számos fontos funkciója van. Az első és a kirándulók számára a legfontosabb, hogy a LINZ-től lehet beszerezni a legpontosabb hivatalos térképeket a zátony bármely pontjáról illetve területéről, de emellett ellenőrzi a Korona területeit, intézi a földmérési adatok kezelését, nyilvántartja a tulajdoni lapokat, a NZGB-vel együttműködve segít elnevezni a földrajzi dolgokat, legyenek azok utcák vagy hegyek. A tevékenységek és felelősségi körök teljes listáját itt találjátok.

A földrajzi információk kezelése mellett a LINZ felel a térképészetért is, ami nem csak az Új-Zéland szárazföldi területeit érinti, az ország felségvizei, kis szigetei és függőségi területei is beletartoznak, plusz az Antarktisz vonatkozó része is. A LINZ által produkált adatokat nem csak a nagyközönség használja, hanem ebből dolgozik a véderő és a különféle Search/Rescue intézmények is. A Nautical Almanach hivatott segíteni a tengeren közlekedők életét, de emellett számos más tengerészeti vonatkozású adat és térkép áll a hajósok rendelkezésére, a navigációs fényektől az ország pontos tengeri határaiig vagy az országhoz tartozó offshore szigetekeig.

A tengerészeti térképek mindenkinek ingyenesen hozzáférhetőek, válaszhatunk a katalógusból, (pdf) hogy melyik terület térképére van szükségünk és már tölthetjük is lefelé, de megvehetjük papíron is őket, ha éppen az a vágyunk, sőt, elektronikus formában is rendelkezésünkre állnak. Ha letöltjük őket, akkor kapunk nagyfelbontású verziót, ami navigációra is alkalmas.

Aki nem a tengereken közlekedik, hanem csak sétálni menne, annak is érdemes a legfrissebb térképeket használni. A tengeri térképekhez hasonlóan rendelkezésünkre áll egy szárazföldi változat is, amely a klasszikus turistatérkép léptékekkel készül, van egy sorozat 1:250000 (Topo250) és egy 1:50000 (Topo50) léptékű, ezek szintén kereshetőek és ingyenesen letölthetőek, ha nem akarjuk őket megvásárolni. Ha mégis, akkor a túraboltokban a Topo50 sorozat darabjai 8 dollár ellenében vihetőek.

A két sorozat térképnek van digitális, weben elérhető verziója is, a topomap.co.nz oldalon találhatjuk, ahol kereshetünk városnévre vagy akár koordinátára is, zoomolhatunk, és a szükséges térképrészleteket onnan is letölthetjük közvetlenül (Garmin és KMZ (Google Earth) fájlként is). Igy szépen összeválogathatjuk a számunkra éppen szükséges turistatérképeket vagy feltölthetjük őket a GPS-ünkre még indulás előtt. A térképre ráhúzhatjuk a google térképét vagy műholdfelvételét is, amivel jókat lehet játszani.

Sétálva elég nagy ország ez, sőt, eltévedni is lehet benne, ami akár végzetes is lehet, ha elég felkészületlen az ember, de azt nem mondhatjuk, hogy az állam nem adja meg a lehetőséget a felészülésre. Akit érdekelnek az ilyen földmérős rendszerek vagy csak virtuálisan kirándulna egyet a zátonyon – látogasson el a LINZ oldalaira bátran.

Megmondom őszintén, hogy a gyári ismertetőt el se olvastam, a modellről csak annyit tudtam, hogy nem nagyon vették, pedig az elképzelés nem rossz. Nagyjából annyit sikerült megfejteni, hogy a cég akart gyártani valami bazi nagy, hétszemélyes családi autót, ami személyautóbb az ML-nél, de buflákabb az E-osztálynál. A bazinagy az bejött.

Szerencsére nem akar terepjárónak kinézni vagy úgy viselkedni, az összkerékhajtás is inkább biztonsági célokat szolgál, ez beveri a hasát elég hamar, nem arra van kitalálva, hogy lemenjen az aszfaltról. Az úton viszont teljesen jól érzi magát, a hathengeres dízel szépen rángatja (sport módba kapcsolva a váltót kifejezetten harapós), belül nem is nagyon hallani semmit a motorból.

A belseje elképesztően tágas, széles is meg hosszú is, mindenféle térből van kábé kétszerannyi, mint kéne, lábtér, fejtér, válltér, csak holttér nincs, az ellen van valami holttérfigyelő varázslat a tükrökben. Valahogy elég kevéssé Mercedeses az érzés belül, talán a hombár méreteknek köszönhetően, de akinek családi autó kell, annak biztos klassz egy ilyen, hatalmas (de tényleg) csomagtartó, amiben van plusz két rejthető ülés, mindehol pohártartók, kis zsebek, polcok, kampók vannak.

A felületek javarésze viszonylag könnyen takarítható műanyag, bár az ülések bőre a szokásos minőség, azért nem tudom, hogy szeretném-e a gyereknyállal átitatott morzsát és a csokis-ücsis kéznyomokat látni rajta, márpedig ezek nélkül nincs családi autó, sőt. Mindenesetre az én gyerekeim civilizáltan viselkedték magukat, úgyhogy nem kellett újrabőröztetni semmit.

Továbbra sem értem, hogy ki a célcsoport, de számos jel utal arra, hogy női vásárlóknak álmodták meg a jószágot, ha tippelnem kellene, akkor a rohadt gazdag, sokgyerekes anyukákról lehet szó, hát nem tudom, mindenesetre a kormány sokkal vékonyabb, mint amit én kényelmesnek gondolok, a nejnek tetszett, a pedálok hosszú úton járnak, ez se a férfiak kedvéért van így, és persze az összes kényelmi biszbasszal fel lehet szerelni az autót.

A tempomat/limiter azt hiszem alapból benne van mindegyikben, de ebben volt még motoros ötödik ajtó (őnagysága hajolgasson?), navi, tolatókamera, telefon, elölhátul-jobbrabalra zónás okosklíma, (bár az első Merci klíma amit én hangosnak érzek) motoros, fűtött ülések, villanyminden, meg amit még ki lehet találni, de hát választható extrákból sosem volt hiány ha Mercedesről van szó.

Nem tudom mennyit eszik, mennyibe kerül és hány lóerős, mert lusta voltam utánanézni, mindenesetre kipróbálni nagyon jópofa volt, egy ilyennel biztosan kényelmesen el lehet kirándulgatni messzire, könnyű és kényelmes vezetni, kilátni belőle, de autónak eléggé jellegtelen,  valószínűleg az a baj, hogy a praktikus luxusjármű anakronizmusát nem sikerült ügyesen feloldani. Ettől még finom darab, csak nem támadt fel bennem a birtoklási vágy.

A fékevesztett szüreti multaság (leszedtük a gyerekkel a paprikát) eredménye 1.2kg zöldpaprika lett, friss, ropogós, ehhez toltunk néggyel kevesebb paradicsomot, mint ami a képen látható és végül ebből készült a lecsó, amely teljes mértékben organikus, bio és 100%-ban a saját kertünk terméke, ha nem számoljuk a fűszereket, paradicsomot, bacont, hagymát, olajat, szóval azokat a dolgokat, amiket nem paprikának hívnak és a boltban vettük őket.

Nem fogok receptet írni, mert lecsóreceptből több van, mint töltött káposztából, pedig az is észbontó, itt a mindenféle rizsek, tojások, csípősség és ki tudja még mi minden mentén zajlik a parázs vita, őrült indulatok feszülnek a tájegységek és kereszthivatkozott nagyszülők receptjei között. Jó, talán nem annyira heves a dolog, mint a Bajai-Szegedi halászlévita, ahol nem ritka a tettlegesség sem, de azért jobb nem belefolyni, amikor a háziasszonyok ragaszkodnak az igazukhoz. Szóval csináltam lecsót, ahogy mi szeretjük, sőt, csináltunk hozzá tarhonyát is, mert azt is szeretjük. A gyerek kicsit finnyogott, de azért ette, túl jó dolga van a nyavalyásnak, de hát őt is szeretjük.  Remélem azért a paprikák a kedvezőtlen időjárás ellenére is fognak legalább mégegyszer ennyi termést hozni.

Sok egyéb okos funkció mellett a városról készült légifotókat is megnézegethetjük, sőt rétegenként egymásra pakolhatjuk az 1940-es, 1959-es, 1996-os, 2001-es, 2006-os és 2008-as légifotók rétegeit. Szerencsére az ’59-es nemsokkal a Harbour Bridge megépítése után készült, érdekes végignézegetni a North Shore kietlenségét, az autópálya még csak a Northcote Rd-ig tartott. Nade!

A legmókásabb viszont az 1940-es felvételeket nézegetni (akkor még nem tartották fontosnak a Nort Shore végigfotózását, nem volt ott semmi érdekes, nem is tartozott igazán a városhoz.), ráadásul a felvételek nagyon élesek és látványosak. Ahogy böngésztem a várost, feltűnt, hogy a jelenlegi Port of Auckland konténerterminál még nincs ott, a helyén csak egy hullámtörő van, az volt a Mechanics Bay.

De hol is hallottunk sokat a Mechanics Bayről? Hát persze, a TEAL hidroplánok onnan indultak a Coral Route-ra, ott tartották őket karban és ott várták – bójához kötve – a következő repülést. Az 1940-es felvételen jól látszik hogy egy hidroplán már mooringra van kötve,  a partnál viszont már látszik a csónakmóló, a száraz lábbal beszállást biztosító építmény és a karbantartóépület már épül, előtte a sólya már kész.

Ha jól számolok, akkor a képen látható masina egy Short S30 Empire, vagy a ZK-AMA Aotearoa vagy pedig a ZK-AMC Awarua, mert a ZK-AMB nem ért ide 1942-ig, sajnos nem látszik pontosan. Természetesen aki végigolvasta a hidroplánok történetéről szóló posztomat, az velem találgathat, hogy melyikük. Itt meg nézzétek meg, hogy mekkora konténerterminált töltöttek fel a régi mooring helyére:

]]> http://www.pappito.com/2012/02/27/hidroplan-a-multbol/feed/ 1 http://www.pappito.com/2012/02/27/hidroplan-a-multbol/ http://feedproxy.google.com/~r/Pappito/~3/aK0B6DZ1Dy4/ http://www.pappito.com/2012/02/26/matakana/#comments Sun, 26 Feb 2012 07:28:16 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=7358 A hétvégét Omahán töltöttük, ahonnan csak pár kilométer Matakana, ahol minden szombaton van piac, mindenféle helyi érdekességgel és különlegességgel. Miután az összes kiwi azt mondta, hogy ezt nem hagyhatjuk ki, meg is néztük milyen.

Matakana sosem volt álmos kisváros, már száz éve is pörgött itt az élet, köszönhetően annak, hogy út keresztezi itt egymást, plusz ott a folyó, ami régen nem rekreációs, hanem szállítmányozós funkcióval bírt. Leginkább kertészkedés és gyümölcstermesztés zajlott a környéken, a terményeket jobbára helyben értékesítették, de beszállítgattak Aucklandba is, a város csak hatvanpár km-re van. A környéken van Wellsford, Warkworth, Tawharanui, Whangaripo, ma már a legeltetés és tejmarhatartás felzárkózott a gyümölcs- és zöldségtermesztés mellé, és még ott vannak a birkák is. Azok mindenhol vannak.

A városka egyébként meglehetősen régi (a helyi viszonyok között) 1862-ben nyílt meg az első iskolája, ám a gyökeres változásokra még sok évet kellett várni. 1992-ben találta ki egy helyi jómódú, hogy kéne csinálni egy amolyan Historic Village-et, ahova be lehetne terelni a környék kistermelőit kézműves termékeikkel együtt, és arra már lehet csalogatni a vásárlókat mindenhonnan, plusz ha a vendégek találnak okot az ittmaradásra, akkor alszanak is egyet és másnap újra kezdik a pénzszórást. Igy született meg a Matakana Village ötlete, ami mára egészen frankón kinőtte magát, a kis helyi piac mellett ma már mindenféle egyéb szolgáltatások is megjelentek, bárok, étterem, kávézók, szálloda, mozi (!), ráadásul Omaha nyaralófalu közönségének java a magas jövedelműekből áll, szóval a gasztrokülönlegességeket ki is tudják fizetni.

A kényelmes fekvése miatt elég régóta van piac a településen, az eredeti piacépület ma már inkább átmenet a bolhapiac és a régiségbolt között, csudálatos holmikat lehet ott kapni, a kilincstől a képeslapig, az épület körül pedig a kicsit földhözragadtabb, kisebb léptékű vállalkozások települnek ki. A kevésbé elegáns sátrak között változatos üzleti modellekkel találkozhatunk, van aki ingeket és szendvicset árult, van aki csak thai kaját, de akad aki whitebait frittert és festményeket, sose lehet tudni, érdemes több lábon állni. Amúgy mindenki nagyon kedves, ember van bőven, de lökdösődni azért nem kell, mindenki elfér. A régi piacépületben kiváló kávét szippanthatunk. (a whitebait fritter isteni!)

Az átgondoltan kialakított másik piac már egy ligával feljebb játszik, itt már a komolyabb termelők, kézműves különlegességek készítői álldogálnak a pavilonokban és árulják a javakat minden szombaton reggel nyolctól délután egyig. Van mindenféle ami vagy túl drága, vagy keveseknek érdekes vagy egyszerűen túl kicsiben készül ahhoz, hogy nagy láncokba bekerülhessen. Van itt kis szalámikészítő, aki rendes, levegőn szárított szalámit készít több félét is, érdemes megkóstolni és betárazni belőle, nagyon finom és ilyesmi errefelé nincs a boltokban. A piac másik nagy dobása a Whangaripo Buffalo Cheese Co. standja, ahol mindenféle vizibivalytejből készült sajtokat vásárolhatunk, a mellette levő standnál pedig bivalyburgert ehetünk (bivalysajtokkal és házi majonézzel).

Nehéz lenne mindent felsorolni, mert a piac szépen kinőtte magát, a kis folyó partján terjeszkedik és elég klassz dolog venni valami finomságot és kiülni vele a partra nézegetni a kacsákat. Ott a Lothlorien borászat, a makadámiát áruló Nuts About NZ (aminek az egyik legklasszabb logója van amit valaha láttam), van helyi olívaolaj készítő, mustárkészítő, a közeli Leigh-ben működősörmanufaktúra, Massimo az elképesztő olasz sajtjaival, egy másik olasz származék a kolbászkákkal (az ő termékei kaphatóak a Farroban is). Ritkaságnak számít a rendes füstölés a zátonyon, de a Matakana Smokehouse füstöl hidegen is, érdemes megkóstolni a cuccaikat, széles seafood választék de igazi hússal is foglalkoznak. A Puriri Flat egy kis, családi borászat, főleg ecetkészítéssel foglalkoznak, jópofa kis standjuk van, olívaolajat is árulnak.

A városban nyitott boltot a Nosh is, de van mindenféle más facilitás, hentes, masszőr, szépségszalon, kocsma, amit csak akar az ember. A hentes amúgy is kedélyes úr, szerényen kirakta a tábláját, hogy nála kapható világ legjobb kolbásza, amúgy pedig egy erősítőre kötött ipoddal zenét szolgáltatott a sétálóknak. A piac területén vannak asztalok és padok, leülhetünk és amíg csócsálunk valami kellemest, hallgathatjuk a helyi bandát, amely lelkesen gyilkolta a steelgitárt miközben távoli városokról énekelt. A helyi sajátosságokon nem szabad meglepődni, van aki Rolls-Royce-al érkezett, az egyik asztalon békésen aludt egy macska, a vendégek pedig lelkesen szórták a pénzt, az egésznek elég jó hangulata van, nem mesterkélt, az árusok és sok vevő is ismeri egymást, köszönget, beszélget, jól érzi magát.

Akinek van affinitása az ilyen félig gasztro-félig szociális eseményekhez, vagy csak vágyik valami különleges kajára, annak mindenképpen ajánlom, hogy látogasson el Matakanába szombat reggel, mi nagyon jól éreztük magunkat és nem is tart sokáig odajutni. Ha már kisétálta magát az ember, akkor pár km Omaha beach, ahol fehér homokos part várja a csobbanni vágyókat. Most jöjjön csomó kép, remélem átjön a hangulat. A legalsó képen a Whangaripo Bivaly Labneh látható, egy bivalyjoghurtból készített, savanykás lágysajt, amely fűszerekben van meghengergetve és olajban csücsül, a három legjobb sajt között van, amit valaha a zátonyon kóstoltunk.

A sztori 1975-ben kezdődött, amikor megalakult az Új-Zéland Túraútvonal Bizottság, amelynek sok egyéb mellett célja volt egy egész országon átívelő túraútvonal kidolgozása. Tizenévvel később nem sokkal jutottak előrébb (a bizottságok már csak ilyenek) viszont az egész bejzli beleolvadt a Department of Conservation-ba, amely sok más tevékenység mellett kezeli az ország (nem magántulajdonban álló) természeti erőforrásait, nemzeti parkokat, stb. A beolvadás nem jelentett komolyabb előrelépést az ügyben, egészen addig, amíg egy Geoff Chapple nevű íróember nem írt egy cikket a nagy túraösvény ötletét propagálva.

A cikkben azt fejtegette, hogy az országnak szüksége van egy hosszú túraútvonalra, ami praktikusan Cape Reingától Bluffig tart. (mint a Kék-Túra kb.) Az ötlet hirtelen igen népszerű lett és meg is kezdődött az útvonal kijelölése, 1995-ben a Kerikeri-Waitangi szakaszt az akkori miniszterelnök, Jim Bolger adta át. Megszületett a Te Araroa Tröszt, amely összefogta és bonyolította a munkálatokat, dolgoztatta az önkénteseket és intézett mindent a túraútvonallal kapcsolatban. Geoff, akinek ekkorra már teljesen kitöltötte a fejét a Te Araroa, 1998-ban fogta magát és megcsinálta az Északi Sziget útvonalát, részben, hogy kiderüljön, hogy tényleg meg lehet-e csinálni, részben adománygyűjtési céllal, részben pedig azért, hogy kiderüljön mit szólnak az útvonal mentén élő farmerek, akiknek a földjén átmegy az ösvény. Ebből a kalandból született is egy könyv.

Ezt követően felpörögtek az események, a kivitelezés egészen szépen haladt, és mivel a magánadományok mellett a DoC-al is sikerült komolyabbra szervezni az együttműködést, kicsit kisimult az építkezés, nekifoghattak a már meglevő csapások összefűzéséhez. 2002-ben elkészült a Déli Sziget túratérképe és Geoff ezt is lejárta, biztos, ami biztos.  Ekkorra már a polgármesterek együttműködése, rengeteg helyi segítség támogatta a munkát, a lelkes túrázók pedig – fittyet hányva arra, hogy az útvonal nem nyílt meg – elkezdtek kirándulni rajta, az össze nem érő szakaszokat egyszerűen a közúton sétálással hidalták át. 2006-ra a track hossza már 400km,  a helyi és regionális önkormányzatok elkezdik a területükre eső útvonalakat belefoglani a fejlesztési terveikbe és sport/szabadidő stratégiájukba. Egy évvel később a DoC közel négymillió dollárt tol a projectbe, amelyeket a kezelésében álló területeken áthaladó ösvényre költenek, ezeket eddig a Te Araroa Trust finanszírozta.

Az útvonal két részre van osztva és a két rész (North és  South) további régiókra, a teljes hossza közel háromezer km, végig járható, bár egyes szakaszok nehézsége változó, igazodva a terepviszonyokhoz. Az útvonalon végig irányító és jelölőtáblák vannak, hogy tudjuk merre kell csámborogni, csak itt nem festenek a fákra, hanem levernek cölöpöket amire felszögelik az útvonalat és az irányt jelzőtáblácskákat.

2011 decemberében az útvonal hivatalosan is elkészült és megnyílt a nagyközönségnek. A Te Araroa Trust, a DoC, a Land Information NZ, és rengeteg névtelen, de annál szorgosabb önkéntes munkája nyomán, egy civil álomból nemzeti turisztikai kincs lett, ami sokat elárul arról, hogy hogyan működik az ország. Ma már kapható egy újabb könyv, részletes térképekkel, de köny nélkül is számos segítséget kaphatunk az útvonallal kapcsolatban: nyomtatható térképkészletet, Google Earth KMZ-t, és valami interaktív izét. Másik térképek (pdf). Az országról egyébként a LINZ-nek köszönhetően van részletes (Topo50 és TOPO250) térkép, (TIFF, GeoTIFF, Shape és LSIFF)amely ingyenesen letölthető és szabadon felhasználható, ha nem akarunk papírtérképet venni a boltban. (ezeket amúgy is érdemes böngészni)A Te Araroa-val kapcsolatos friss eseményekről tájékozódhatunk a hírlevélből (ha feliratkozunk), a vonatkozó Google vagy Facebook csoportból. Ha kíváncsiak vagyunk milyen lehet megcsinálni az útvonalat, illetve egy-egy szakaszát, itt van Geoff első túranaplója, vagy mások beszámolói.