Szereti Budapestet (mert mit nem lehet szeretni ezen a városon), és nem szereti Tokiót (túl nagy). Szereti a nyelveket, mert mindennap lehet találni egy-egy #anapszava-t, de nem szereti, hogy annyi időbe telik megtanulni őket. Ezért is szeret fordítani, ám nem szereti, hogy olyan kevesen olvassák a Zsákutcát, mert hogy lesz így második rész? Szeret mindent, ami pikkelyes vagy páncélos, lassan kiszeret a patkányokból. Szereti a telet, ezért sem szereti, amikor tavasszal (ami ott sokszor március közepe-vége) olvad. Szereti a bakancsokat, bár nem a japán életvitelhez találták ki őket. Nem szereti a nyakkendőket, azokat meg mintha pont ehhez. Szereti a családját, mert jó tudni, hogy egy szülinapon ott vannak harminchatan. Ilyenkor nem szereti, hogy ő nincs ott. Szereti a mi-történne-akkor-ha kérdéseket, ezért rajong a spekulatív fikcióért és a tudományért, nem szereti az ez-van-és-kész válaszokat. Szereti a könyveket, de nem szereti, hogy olyan kevés ideje van olvasni. Különösen szereti az ekönyveket, mert különösen utál a postának fizetni azért, hogy olvashasson. Szereti a világoszöldeket, kevésbé a többi árnyalatot. És végül szereti az internetet, de nem szeretné, ha nem tudna élni nélküle.

Budapesten nőttem fel, majd az érettségi után egy évre elmentem Lakitelekre japánt tanulni. Utána elkezdtem az ELTE TTK biológus szakát, illetve mellette az Állatorvosi Egyetemet, majd egy ösztöndíjjal kijöttem Japánba. További egy év tokiói nyelvtanulás után feljöttem Hokkaidóra, és azóta, több mint egy évtizede, itt vagyok: itt született a lányom is, és áprilistól itt kezdem a PhD-t toxikológia szakirányon, egy kis fenntarthatósági oldalággal.

Három testvérem van, és nem csak én tanultam külföldön: ez alatt az idő alatt sokszor előfordult, hogy négyünkből csak egy valaki volt otthon. A tanulás mellett hosszú ideig voltam az rpg.hu (most: lfg.hu) szerkesztője, cikkeket, ismertetőket írtam az endless.hu-tól kezdve a könyvesblogig, és fordítottam (fordítok) a szürkezónától kezdve a különféle kiadókig. Legutóbb Richard Thompson Zsákutcáját fordítottam a Vadvirágoknak, és nagyon élveztem.

Képregényfogyasztóvá Japánban váltam, de szerencsére mindenevővé. Képregény-forgatókönyvíróként 2004-ben a Míves cég pályázatának egyik nyertese voltam, majd a Bürokraták képregénnyel megnyertük a második, 2007-es Alfabéta díjat, illetve lehet, hogy volt, aki látta az ARC 1956-os óriásplakátos képregényeit, amiből az egyiket én írtam.

Honnan jött az ötlet, hogy japánt tanulj Lakitelken?

Régóta biztos voltam benne, hogy állatorvosként akarok továbbtanulni, úgyhogy az érettségi évében egyetlen helyet jelöltem meg: az (akkor még) Állatorvosi Egyetemet. Amikor kiderült, hogy nem vettek fel, ott volt egy év, amit értelmesen kellett eltölteni. Ugyanilyen régóta érdekeltek a kardok is, nem is annyira a vívás (bár abba is belekóstoltam), inkább a készítés: ha pedig kardkészítés, akkor nehéz megkerülni a japán kardkovácsokat. Úgy okoskodtam, hogy ehhez – hogy Japánban kardkovácsolást tanuljak – két dolog kell: a japán nyelv ismerete és a fémek ismerete. Mivel az első elsajátítása lehetetlen ötletnek tűnt, először a másodiknak néztem utána, de az ötvösképzések kétévesek és meglehetősen drágák voltak. Véletlen volt, hogy ezután megtudtam: a Lakitelki Népfőiskolán egyéves bentlakásos nyelvtanfolyam indul. Jelentkeztem, felvettek, és utána volt egy évünk, ami alatt szó szerint reggeltől estig japánul tanultunk. Alig tucatnyi diákra jutott két japán és egy magyar tanár – ráadásul a japán tanároknak bizonyítaniuk kellett, úgyhogy a szeptemberben kezdő csoport egy része mikuláskor már középfokra honosítható japán nyelvvizsgát tett, mi meg könnyedén átmentünk a négyszintű vizsga legalacsonyabb fokozatán.

A középiskolás osztályomból talán én voltam az egyetlen, akit nem vettek föl rögtön valahová, de utólag egyáltalán nem bántam ezt a kósza évet, hiszen nemcsak a nyelvtudást köszönhetem Lakiteleknek, de a feleségemmel is ott ismerkedtem meg.

Sorsszerű eseményeknek tűnik. Hiszel ilyesmiben?

Nem, egyáltalán nem. Michael Shermer szavaival az ember “mintázatkereső, történetmesélő” állatfaj, vagyis egyrészt megpróbálunk értelmet keresni, megfejteni, hogy miért pont így alakult, másrészt pedig azáltal, hogy mindent történetekké rendezünk – pláne, ha a saját történetünkről van szó – , szépen lenyesegetünk a valódi történésekből addig, amíg utólag visszanézve tényleg csak egy egyenes ág, egy egyenes vonal marad. Arról meg túl könnyű elhinni, hogy direkt ilyen.

Ez nem azt jelenti, hogy nem örülök, hogy így alakult, csak annyit, hogy nem hiszek abban, hogy mindenképpen így kellett, hogy alakuljon. Egyetlen ember sem fontos annyira, hogy hozzá igazodjon a világ.

Mennyire élsz magyarul és mennyire japánul?

A családban természetesen magyarul beszélünk, az egyetemen – és azért a nap legnagyobb része még mindig ott telik – pedig angolul és japánul (japánul a japánokkal, angolul a többiekkel). Ami érdekes lesz, hogy mi történik akkor, ha a lányunk bekerül a bölcsődébe, mert eddig érteni értette a japánt, de beszélni még csak magyarul kezdett. Ami az olvasást illeti, ott is hármas a tagozódás, bár szerintem túlsúlyban van az angol.

Most már szerencsére könnyű megtalálni az egyensúlyt. Egyrészt itt van a családom, másrészt tényleg egy gombnyomás a Skype, és nem arról szól az egész, hogy fél óráig kiabáljuk a vonal két végén, hogy hallod, nem hallom, hallod?

Ami utólag megdöbbentő volt, hogy amíg egyedül voltam kint, mennyire nem volt szükség a beszédre: úgy értem, a köszönés, meg iyesmi egy dolog, de az idő nagy részében csak hallgattam – órán, tévé, rádió előtt -, ha meg kommunikáltam, akkor írásban. Akkor nem tűnt furának, csak amikor hirtelen magyarul kellett beszélnem, nem jöttek elő a szavak. Szóval mostanra beállt egy egészséges egyensúly, aminek az egyetlen hátránya az, amikor az ember kitalál egy szóviccet, aminek az eleje magyar, a vége angol, fonetikusan kiejtve, és az egésznek japánul van értelme.

Mennyire vagy képben a magyar, illetve a japán politikai és közéleti eseményekkel kapcsolatban?

Nem nagyon, és ez tudatos. Emlékszem, hogy mit gondoltam azokról, akik hosszabb-rövidebb emigráció után visszaérkeztek Magyarországra, és rögtön megmondták a tutit. Kibicnek ugye semmi sem drága. Most látszólag jobb a helyzet, mert az internet segítségével elhihetjük, hogy naprakészek vagyunk, de hogy legyen politikai véleményem Magyarországról, ha azt sem tudom, mennyibe kerül egy korsó sör?

Japán ugyanez pepitában: itt meg beleszólásom sem lehet, úgyhogy megmaradok annál a szintnél, ami közvetlenül érint. Például nyáron megváltoznak a bevándorlási törvények, aminek örülök, de azért ez az örülés mégsem politizálás. Azután persze ez a politikastop sohasem sikerül teljesre. Főleg olyankor szakad el a cérna, amikor a tudomány (vagy éppen a vallás) és a politika találkozik.

Mégis ha pár szóban össze kéne hasonlítani az országot: Japánban egy nagyon jóhoz képest van most rosszabb, ami kívülről nem tűnik olyan komolynak – pl. gondolkoznak, hogy vajon emeljék-e az 5 százalékos áfát? De van sok apróbb (vagy nagyobb jel) – az elöregedő társadalom, az, hogy például már árulnak Kínából importált rizst, a csökkenő házasságok száma, a nyugatiasodó étrend hatásai, és így tovább -, ami sejteti, hogy itt nagyon rövid időn belül tényleg olyan problémák lesznek, amit nem lehet úgy megoldani, hogy fogunk egy talicska pénzt, ráöntjük, és majd csak lesz valahogy. Megvan a technikai potenciál, hogy a japán társadalom képes legyen megoldani ezeket, de én nem látom azt, hogy lenne olyan politikus a láthatáron, aki fel merne vállalni egy esetleges radikális irányváltoztatást. Magyarország esetében meg nincs meg ez a tartalék, így az irányváltás is kétségbeesettebb, szükségszerűbb. És nagyobb az esély, hogy ráhibázunk egy-egy jó megoldásra.

Ami sokkal jobban érdekel, az a polisz-szintű politika, hogy hogyan oldjuk meg az elkövetkezendő pár évtizedet, és ez nem országfüggő (Alex Steffen rajongó vagyok). Magyarország itt előnyből indul, elég régiek a városai ahhoz, hogy ne autóközpontúak legyenek, és rengeteg apró, jó lépés van (például a menetrendszerű hajójáratok Budapesten). Japán meg mindehhez a technológia oldalon tehet hozzá nagyon sokat.

Földrengések alkalmával gyakran hallani történeteket arról, hogy milyen szorgalmas és összetartó nép a japán. Köztük élve is ez a tapasztalat? (Volt már részed nagyobb erejű földrengésben?)

Szerencsére eddig komolyabb földrengésben nem volt részem, remélem, ez így is marad. A szorgalom érdekes kérdés, mert az ötvenes-hatvanas évek szorgalmának már vége, de a karósi – az, amikor az illető szó szerint halálra dolgozza magát – nem véletlenül japán jövevényszó az angolban is. Vagy egy személyes példa: a kutatószoba falán ott egy felirat (a diákok írták maguknak), hogy hogyan illik egyetemre járni: reggel kilencig érjünk be, de ügyeljünk arra, hogy azért még éjfél előtt hazamenjünk. (Mert volt olyan PhD hallgató, aki ráállt a 36 óra munka, 18 óra alvás ritmusra). És ebben benne van az is, hogy látványosan ott kell lenni a munkahelyen (attól függetlenül, hogy mit csinálsz, tudatosítani a többiekben, hogy ott vagy), meg az is, hogy a tíz, tizenkét órás, végig pörgős helyek egyáltalán nem szokatlanok. És erre jön még rá a munka utáni ivászat, amiben nem is az a pláne, hogy eltart hajnalig, hanem hogy másnap reggel ugyanúgy bent kell lenni, mintha mi se történt volna. És egyre többen vannak azok, akik felteszik maguknak a kérdést, hogy most pontosan miért hajtsam magam ennyire, ha már nem biztos az élethosszig tartó foglalkoztatás, ha nem biztos, hogy lesz húsz nyugis nyugdíjasévem. Kérdés, hogy minek kell történnie ahhoz, hogy újból előkerüljön az a régi szorgalom?

Az összetartás is létezik, és nem is annyira meglepő, hiszen egy szigetországról beszélünk, ahol lényegében a teljes népesség japán. Ennek megfelelően a külső ingerekkel szemben (legyen az természeti katasztrófa vagy idegen kultúra) hamar összezárnak, létrejön az egység. Ennek egyik véglete a japánságelmélet, a nihondzsinron, ahol minden úgy van megmagyarázva, hogy vannak a japánok, akik így és így csinálják a dolgokat, szemben az egész világgal . A másik vége persze meg az, hogy akármennyire is egységesnek látszik Japán kívülről, ők is emberekből vannak, úgyhogy egyéni szinten koránt sincsen ekkora egyetértés, nincs olyan téma, amiről csak egyféleképpen illik gondolkodni.

A másik fele a dolognak pedig az, hogy a mindennapokban az, amit mi alapvető udvariasságnak érzünk, kulturálisan hiányzik (van helyette nagyjából ugyanennyi, japán szempontból alapvető udvariasság). Aminek az eredménye, hogy külső szemlélőként azt látjuk, hogy nahát, itt senki sem adja át a helyet, nem segítenek a babakocsisnak, nem veszik át a csomagot – és miközben ezen csodálkozunk, legalább ugyanennyi és ugyanennyire alapvető íratlan szabályt szegünk meg külföldiként. Vagyis ezen a szinten teljesen máshogy működik az összetartás, mint otthon.

Mindennek fényében még a japánok is meglepődtek, hogy mennyire működött a társadalmi összefogás a tavalyi cunami után, ezért a tavalyi év szava, a kizuna, az (emberi) kötelék legalább annyira 2011 összefoglalása volt, mint amennyiben remény, hogy ez így lesz ezek után is.

@kelt azt kérte, mindenképpen kérdezzem meg, hogyan nyertél könyvet azzal, hogy felismerted a hentes lánckesztyűt. Hogyan nyertél könyvet azzal, hogy felismerted a hentes lánckesztyűt? :)

Az egész úgy kezdődött, hogy Richard Kadrey (@Richard_Kadrey) kitakarította az irodáját. Kadrey hivatása szerint író, hobbiból meg fétisfotós (vagy fordítva), mostanában a pörgős Sandman Slim városi fantasy sorozaton dolgozik. És pakolás közben előkerültek PKD kötetek, grimoárok, zsugorított majomfejek, mexikói halálfejes szobrocskák, amit elkezdett kiposztolni, aztán kitalálta, hogy legyen játék: aki kitalálja, mit posztol legközelebb, az megkapja az új könyve előolvasói példányát. Azután posztolt egy lánckesztyűt. Aki már megpróbált zombi elleni védőpáncélt összerakni egy munkaruha- és sportfelszerelés-katalógusból, az rögtön felismerte, nekem meg végül is munkaköri kötelességem is, hogy felismerjem, mit húznak magukra egy vágóhídon. Szerencsére az amerikai követők éppen félrenéztek, úgyhogy enyém lett az első érvényes válasz. A harmadik Sandman Slim könyv (Aloha from Hell) egyébként ragyogó.

Ki legyen a következő?

@razZ0R, mert mindannyiunk érdeke, hogy tudjunk róla, mielőtt a világra szabadítja a kiborg-baktériumait a házilaborból, illetve jó lenne megtudni, mi a fekete téglalapok titka.

Kitörölhetetlenül benne van egy világjobbító/világmegmentő szándék, ami nagyobb csalódások után alábbhagy, de amint talpra áll, kezdődik elölről. Gyakran szenved közléskényszerben, ilyenkor kihasználja a web nyújtotta lehetőségeket. Érintésfüggő, állandó kettősségben él, és jól ért az emberek nyelvén. Extrém sport mániás, nagy szerelme a levegő: a siklóernyőzés, ejtőernyőzés és bázisugrás.

Eredeti szakmád szerint pék vagy, de jó ideje a BKV-nál dolgozol, órákig tudsz beszélni a budapesti tömegközlekedésről, belülről.

Elmesélek két történetet. Pár napja fodrásznál voltam, és a fodrászlánynak nagyon tetszett a piercingem. Sokat kérdezgetett róla és tanácsot kért, hogy szerintem hova tetováltasson és mit. Elmesélte, hogy neki a szenvedélye a fodrászat, ami most már 2 éve a munkahelye is. Gyűjti az olló és hasonló fodrász motívumokat, kapott egy ilyen karkötőt is. Nagyon jó volt látni a lelkesedését, hogy a munkája a hobbija.

A másik kis történet: ülök a trolin és várom, hogy induljon végre. Hideg van kint és a troli sem fűtött… morgok magamban. Odamegy egy kisfiú a vezető fülkéhez, áhítattal csüng rajta, majd megszólal, hogy ha nagy lesz, ő is trolivezető lesz! Nem azt látja, hogy alig járnak a járművek, azt sem figyeli vagy érdekli, hogy majdnem szétesnek alatta, hogy ócskák vagy hidegek, és bunkók a sofőrök. Az ilyen gyermeki lelkesedés a legmogorvább sofőrből is mosolyt csal elő. Ilyenkor eszembe jut, hogy mennyi csodálkozó tekintetet látok vezetés közben, mennyire szeretik nézni a gyerekek a járművet, hogy “mit csinál a vezető bácsi”…

Mert ez is egy szakma, van akinek szenvedély. Van akinek csak az volt. Van akinek meg csak sima “meló”. Én úgy gondolom, hogy ezt is csak szenvedéllyel szabadna csinálni. Édesanyám már több mint 20 éve dolgozik itt, így kézenfekvő lett volna, hogy én is járművezető legyek. Mégis majdnem 6 évig tartott, mire beadtam a derekam és eljöttem a céghez. Ráadásul ezt a váltást kudarcként éltem meg, valamint itt a Twitteren is nagyon sokáig titkoltam, hogy mit dolgozom. Azért, mert nem könnyű olyan cégnél dolgozni, ahol nincs becsülete az embernek, se a cég, se az emberek szemében. Valamint tudni, hogy ha az érdek úgy kívánja, bármikor alám is tesznek.

Már nagyon régen el lett rontva, és teljesen felesleges meddő vita, hogy hol. Nagyon sok tényező játszik közre. A legtöbbet a mindenkori felsővezetés ártott, de ugyanúgy hibásak a dolgozók, mint az emberek. Ami a legfőképpen hiányzik mindkét oldalról, az a tolerancia. Egymást rontjuk el. Aki szenvedéllyel csinálja, abból kiölik, aki becsületes vagy rendes utas, azt meg megtapossák annyira, hogy megváltozik. Nemcsak hogy javulás nem várható egyelőre, hanem kifejezetten romlik a helyzet, de előbb-utóbb mozdulnia kell valamerre, mert sokáig így úgysem maradhat. Ezt csinálom hat éve, és ez alatt az idő alatt annyi minden ért itt, hogy érzem, megváltoztam. Én nem tudom ezt úgy csinálni, mint egy egyszerű melót, amiben semmi örömömet nem lelem. Mert szeretek vezetni. Nagyon. Jó érzés, hogy részem van a körforgásban, ahogy az emberek általam jutnak el a céljaikhoz. Viszont ennek a szakmának Európához képest legfőképpen nálunk nincs semmi becsülete.

Ezért tudom azt, hogy ha az a kisfiú megnő és a helyzet nem változik, akkor feladja az álmait és keres másik állást, vagy ha mégis idejön, itt fog megkeseredni. Nem véletlenül nagy nálunk a cserélődés, az elhasználódásról nem is beszélve. Szeretem ezt csinálni, de már nem itt. Külföldön szeretnék új életet kezdeni, most ezt a projektet építem gőzerővel, és idővel szívesen dolgoznék ott is a közlekedésben. Nem csak vezetni szeretek, viszonylag sokat tudok is róla. Mindig is érdekelt a dolgok háttere, úgy műszakilag, mint emberileg és történelmileg is.

A külföldre költözésed kiket érintene?

Jó ideje egyedül élek, pontosabban albérletről albérletre járok az utóbbi egy évben. A szüleimet és a testvéreimet hagyom itt, de mivel évek óta nem élek velük, kis túlzással se kutyám, se macskám. Ez az ideális állapot az ilyen döntések meghozatalához, úgy érzem.

Ha elmész Magyarországról, szerinted mi fog a leginkább hiányozni?

Mivel az életem eddigi részét itt töltöttem, valószínűleg sok minden. Két dolgot emelnék ki: az egyik a társaság, akikkel ugyanúgy lehet tartani a kapcsolatot, de mégsem az igazi személyes találkozó nélkül. (Más tészta, hogy kint is van egyre több ember, akikkel beszélgetek, és akiket szívesen megismernék személyesen is.) A másik, ami nagyon fontos számomra, a sport. Mivel az első időkben az embernek meg kell állnia a helyét, valószínűleg egy darabig nem fogok tudni “hódolni” azoknak a dolgoknak, amik érdekelnek. Meg természetesen a sport által összegyűjtött ismerősök is hiányozni fognak.

Művészpalántának tartod magad a szó vad értelmében.

Igen, mert az alkotás is tud legalább akkora örömet adni, mint a látvány. Van, hogy ez segít át a nehéz időszakon. Fotókat készítek, ami nem mentes a szárnypróbálgatásoktól meg a kötelező köröktől, de állítólag akadnak jobbak is, legalábbis mások szerint :) Egy kép hihetetlen sokat tud hozzáadni az ember életéhez, akár érzés vagy gondolat formájában is. Ugyanúgy ahogy a zene, ezek a fotók is hangulatokat hoznak ki belőlem. Adott esetben célt, amit el kell érni, de többnyire csak megnyugtatnak vagy ellazítanak, vagy a szépérzékemet hozzák előtérbe. Tudom, hogy rengeteg képet “manipulálnak”, de a a természetnél szebbet úgysem lehet létrehozni, meg én szeretem a manipulált képeket is, adott esetben egy teljesen más világot mutatnak be. A képeimmel én is főleg ebbe az irányba mozdulok el.

Nemrég posztoltad egy hosszabb lélegzetvételű spirituális írásodat. Korábban nem tűnt fel nekem, hogy érdekelnek ezek a témák.

Ez a fajta gondolkodásmód nagyon fiatalon rám ragadt, mondhatni a kezdetek is különlegesek voltak :) Valamikor 2004-2005 tájékát kezdtem blogolni és azonnal ilyen témával indítottam egy kereskedelmi csatorna oldalán. Mióta az eszemet tudom, mindig ezeket a válaszokat kerestem. Talán az a legnagyobb baj az emberekkel, hogy a nyitottság hiányzik belőlük igazán.

Meg tudod fogalmazni, hogy miben hiszel és mire kéne nyitottnak lenniük az embereknek?

Ezzel a kérdéssel jól feladtad a leckét :) Vízöntőként az egyik (talán) rossz tulajdonságom, hogy meg vagyok győződve arról, hogy tudom, hogyan is kéne élniük az embereknek. Így saját magammal is harcot vívok olyankor, amikor írok vagy mondok bármit is. Ha kifejteném az egészet, akkor joggal pályázhatnál a “világ leghosszabb beszélgetése” címre, szóval próbálom nagyon röviden.

Miben hiszek? Abban, hogy nincsenek véletlenek. Az sem véletlen, hogy itt vagyunk és ezt az életet éljük. Számtalan lehetőség közül választhatunk, mert miénk a választás szabadsága. Bárhogy is döntünk, tudnunk kell, mindig van más út. A fő cél, hogy minél boldogabb, harmonikusabb, elégedettebb életet éljünk, amire csak akkor vagyunk képesek, ha megtanuljuk az élet “leckéit”, ha alkalmazkodunk. Nevezhetjük ezt ezoterikának/vallásnak/hitnek… a végcél ugyanaz. Csak az utak különböznek, amik odáig vezetnek.

Mire kéne nyitottnak lenniük az embereknek? A változásokra. Az életünk folyamatosan változik. Itt csak a megszoksz vagy megszöksz kitétel működik. Elsőre. Később viszont megtanuljuk, hogy van beleszólásunk a dolgokba, és máris nem egyfajta kötelező jellegű dolognak éljük meg, amibe nem sok beleszólásunk van, hanem egy feladatnak vagy inkább egy lehetőségnek. Sokszor vidám, néha fájdalmas, de mindenképpen érdekes lehetőségnek. Rajtad áll, hogy mire jutsz vele és mit vagy hajlandó feláldozni érte. Ugyanis áldozatok mindig vannak. Kellenek. Ha mindenki könnyedén jutna mindenhez, amit csak gondol/elképzel, semmit nem értékelnénk igazán. Ez az a lecke, amit nem lehet kipuskázni :)

Ki legyen a következő?

Ez nehéz kérdés. Nagyon sok emberre kíváncsi lennék, de kevés van, aki nincs lakat alatt. Vannak akik szakmailag érdekesek, vannak akik inkább emberileg. @hanka legyen a következő, úgy érzem, ő mindkét szempontból az. Szintén egy másik ország lakója, egy cseppet sem könnyű helyzetben levő 2 gyermekes apuka, érdekelne az ő története, sokat köszönhetek neki is, és akivel remélhetőleg majd személyesen is találkozom kint :)

Egy kis faluból költözött Győrbe, majd onnan Budapestre. Csapong ide-oda, de próbál harmóniára törekedni, szíve mélyén szeretne hős lenni, megmenteni valakit. Betegesen szereti a mákos gubát, folyton csak zenét hallgatna, és hülyét kap a “twit” szótól. Imádja a macskáját, és arra vágyik, hogy az emberek olyannak lássák, amilyen.

Igaz, hogy tudsz dobolni?

Közel sem vagyok jó és jól képzett dobos. Egy garázsbandában megállnám a helyem, de semmi több. Már gyermekkoromban nagyon érdekelt a zenélés, főleg a dobolás. Többször előfordult, hogy rendezvényeken ott álltam a zenekar mellett, és azt vártam, mikor lesz szünet, vagy mikor lesz vége a koncertnek, és közben ámulattal néztem, hogy egy ember hogyan képes egyidőben a négy végtagját összevissza mozgatni. Amikor szünet volt vagy a zenészek végeztek, megkérdeztem, hogy dobolhatok-e egy kicsit, és mivel akkoriban 4-5 éves voltam, általában megengedték, hogy zajkeltéssel borzoljam a maradék hallgatóság idegeit.

Egészen 17 éves koromig maradtam ezen a szinten, aztán egyszer véletlenül egy fúvószenekar koncertjének a végén, amikor már csak örömzenélés zajlott, odakavarodtam közéjük, és berántott az érzés, hogy nekem tényleg dobolnom kell. Innentől nem volt visszaút. Vettem egy nagyon rossz állapotú dobfelszerelést, és akkor már 18 évesen (!) beiratkoztam egy zeneiskolába. Az első év végére nyilvánvalóvá vált, amit addig is sejtettem, hogy a kottából dobolás nem az én világom, ezért a zeneiskolát abba is hagytam, és nem sokkal később csatlakoztam egy bandához, akikkel rockzenét próbáltunk játszani, de nem igazán találkoztak a zenei elképzeléseink. Nagyon szeretnék egyszer, úgy rendesen, közönség előtt valahol fellépni egy zenekarral, de a jelenlegi helyzetem, a munkám és a mostani életvitelem miatt esélyes, hogy csak a nyugdíjas éveimben fog erre sor kerülni.

Főiskolára jársz, viszonylag későn vágtál bele.

Ez egy meglehetősen fura dolog az életemben. Érettségi után nem láttam értelmét annak, hogy a gyalázatosan végigbulizott és ellinkeskedett gimnáziumi évekkel a hátam mögött bármibe is belekezdjek, illetve nagyon vágytam arra, hogy végre elszabaduljak otthonról és élhessem az életem, ahogy én akarom. A szüleim anyagi helyzete sem tette volna lehetővé, hogy továbbtanuljak. Dolgozni kezdtem és ez így is ment elég hosszú ideig.

Nagyon sok munkahelyem volt, mert azért arra nagyon gyorsan ráeszméltem, hogy a fizikai munka nem igazán az én világom. Folyton váltottam, mindig valami jobbat kerestem. Az utolsó munkahely, ahol alkalmazottként dolgoztam, már megfelelt az elképzeléseimnek. Sokat kerestem kevés munkával, normális emberek között, de aztán jött a cégalapítás gondolata.

A cég létrehozása és azután a felismerés után, hogy ez valóban működni fog, a korábbiakhoz képest több szabadidőm lett és az anyagi lehetőségek is megváltoztak. Egyszer egy email írása közben azt vettem észre, hogy túl sokáig tart megfogalmazni, egy ajánlat kalkulációjánál pedig azt, hogy ott is vannak gondok. Nem arról van szó, hogy nem ment, csak idegesített, hogy ennél sokkal jobban pörgött az eszem régebben. Kitaláltam, hogy itt az ideje valamivel regenerálni az agyam, ezért kerestem egy főiskolát.

A nyilvánosságra nem hozott 100factsaboutme-dben azt írod, “Tiszta szívemből gyűlölöm az állatkínzókat. Ha tehetném, agyonverném az összeset.” Twitteren is szoktál hasonlókat írni, ezért kérdezem, hogy tényleg megoldásnak látod-e a fogat fogért elveket?

Válasszuk külön! Alapvetően nagyon békés és roppant barátságos társasági embernek tartom magam, aki mellesleg (állítólag) remekül tud uralkodni magán. Két dologtól viszont egészen biztosan elszakadna a cérna, ha látnám. Az egyik az állatkínzás, a másik pedig, ha gyerekeket bántanak. Ezekben az esetekben abszolút támogatom a fogat fogért elvet. Aki egy védtelen állatot vagy embert képes bántani, az bármire képes. Jobb lenne a világ nélkülük.

A Twitter folyamomban barangolva jogosan merül fel a kérdés, hogy ez az ember tényleg ekkora marha-e, de azért ez nagyon megtévesztő. A Twitter nekem elsősorban egy dühöngő. Azon túl, hogy természetesen gyakran füstölög az agyam a való életben, közel sem vagyok annyira “idegbeteg”, mint ahogy a twitjeimből lejön.

Úgy tűnhet, hogy határozottan és néha arrogánsan képviselem a véleményem bizonyos dolgokban, de semmiképpen nem mondanám azt, hogy minden esetben azt kell visszaadnia az embernek, amit kapott. Mérlegelni kell, mint minden más kérdésben is. Nem hiszek abban, hogy indulatból kell reagálni a minket érő negatív ingerekre. Törekszem arra, hogy ez ne így történjen, ami egyébként sok energiámat emészti fel.

A feleséged twitterezik? Miért nem?

(nagyon nevetek!)

Valóban nem Twitter felhasználó. Ennek két oka van. Az egyik az, hogy nem igazán nyitott ezekre a social media dolgokra, Facebookra is elég későn regisztrált. Egyedül az Instagramot használja úgy igazán, abban örömét is leli. A másik ok, hogy megkértem, ne regeljen. Igazából úgy van, hogy egyszer fellelkesült, hogy megnézi, mi is ez a Twitter, de megkértem rá, hogy ha nem nagy baj, akkor ez hadd maradjon az én játszóterem. Nem tűnt nagyon csalódottnak és belement, hogy elálljon a tervétől. Egyébként ha akarna, persze regelhetne, hiszen a kapcsolatunk nem olyan, hogy megtiltunk egymásnak dolgokat. Nem akar és ez jól van így.

Az asszony tudja, hogy mennyi fotót posztolsz magadról? A lányok örömére persze. És úgy általában ez mi nálad? Én nőként évente nem tolok annyi képet magamról, mint te egy héten :)

Természetesen tudja, hiszen követ Instagramon és Facebookon is az “ismerősöm” :D

Sokan azt gondolják, hogy egy nárcisztikus hülye vagyok, aki imádja magát fotózni, de ez csak részben van így :D Azt gondolom (micsoda közhely), hogy egy fotó posztolása gyakran többet mond, mint egy szöveges twit. Többnyire valami hangulatot próbálok meg közvetíteni. Néha több, néha kevesebb sikerrel. Például, amikor hajnali fél háromkor készítek magamról egy fotót, amin éppen cigifüstbe van burkolva az arcom és kifejezéstelen tekintettel bámulok, az azt jelenti, hogy szeretnék már aludni, de nem megy :)

A #pozoljliftben taggel elátott képek pedig inkább már csak bosszantásból jönnek (tudom, hogy vannak páran, akik hülyét kapnak tőle), meg azért elég vicces helyzetek azok, amikor beszállok egy liftbe, ahol van tükör, és már kapom is elő a telefonom.

Arra is jó ez az egész, hogy legyen egy hatalmas archívum az életemről, hiszen nem posztolok mindent, amit lefotózok. Én nem naplót vezetek, hanem rengeteg képet készítek. Jó néha visszanézni, hogy mit csináltam például tavaly ilyenkor. Az meg külön öröm, ha valakinek még tetszik is, amiket posztolok ;)

Twittertalira el szoktál járogatni, ugye? Hogy érzed magad ilyenkor, amikor élővé válnak a virtuális emberek? Együtt bulizás van vagy klikkesedés?

Igen, viszonylag gyakran megfordulok a twittertalikon. Érdekes dolog látni, hogy kik azok az emberek, akiknek az életét nap mint nap figyelemmel kísérem. Be kell vallanom, hogy számomra mindig némi csalódással jár egy-egy tali, mert az emberek néha nem olyanok, mint a Twitteren. Néha pedig teljesen mások. Nincs ezzel baj, csak fura vele szembesülni.

Van pár arc, akikkel Twitteren is aktívabb vagyok. Általában velük iszogatunk, beszélgetünk, de számomra a twittertalik inkább alkoholgőzzel hajtott ámokfutások, mint valódi lehetőségek arra, hogy valakit rendesen megismerjek. Lehet egyébként, hogy az előző bekezdésben leírt felismerésem emiatt nem is helyes, hiszen csak futólag, felületesen ismerjük meg a másikat.

Azt viszont mindenképpen hozzátenném, hogy a közeli barátaimat is a Twitteren ismertem meg és tulajdonképpen miattuk költöztem Budapestre. Ez egy kicsit más helyzet. Nem talin találkoztunk először és a továbbiak is máshogy alakultak, de elmondhatom, hogy a Twitternek köszönhetem őket. Ez azért is fura, mert mindig is idegenkedtem attól, hogy virtuális kapcsolatokból csináljunk igaziakat, de úgy tűnik, ez mára már megkerülhetetlen.

Érdekesség, hogy például a lakást, ahol most lakunk, szintén a Twitteren találtam. Beírtam, hogy hol, milyen lakást keresek, kaptam pár RT-t és másnap már a tulajjal beszéltem, egy héten belül pedig már meg is állapodtunk.

Ki legyen a következő?

A következő legyen: @ChrissDR (Aki követ mindkettőnket, annak nem kell indoklás. Aki meg nem, az kövesse :D)

Pályaelhagyó irodalomtanár, javíthatalan generalista, vallásos technológiai rajongás ellen beoltott újságíró. Irodalmat hallgatni ment Debrecenbe, de zöldbetűs terminálok és szélessávú internet várta. Sikerült kiegyensúlyoznia a két szerelmet: este irodalomról beszél, nappal technológiáról ír, néha pedig hagyja összekeveredni a kettőt.

Egészséges bölcsész-mérnök családból származom. Apám adta a kezembe a csavarhúzókat meg a forrasztópákát (ennek ellenére baromi rondán forrasztok), anyám meg a könyveket. Egy idő után egyiküknek sem kellett nagyon igyekeznie, gimiből hazafelé már többnyire úgy jártam, hogy útba essen az antikvárium is, hátha érkezett egy új Ráth-Végh vagy Asimov.

Azt meg az apai tanításnak köszönhetem, hogy nagyon nyugodtan állok neki dolgok szétszedésének. A szórakoztató elektronikához, számítógépekhez, internethez… meg úgy általában az élethez nem árt ez a mentalitás. Ha valamit sikerült nagyon elcseszni, és csak backupból áll vissza, még akkor is lehet idézni vigyorogva a Cult of Done-t, hogy a piszkos kezű embereknek igaza vagyon, hibázni pedig ér.

Hogy ki vagyok? Viccből azt szoktam mondani, hogy pályaelhagyó magyartanár, de valójában soha nem volt meg az esélye, hogy tanítsak. Valamiből meg is kell élni, nem? :) Na de Debrecenben végeztem, hackerirodalomból írtam a szakdogám, ami eleve tech, és akkoriban indult el a jobb szó híján webkettőnek hívott dolog, ami miatt az internet a technológiák helyett elkezdett az emberekről szólni. Technológiával foglalkozó bölcsészként meg az emberből újságíró lesz. (A héten egyszer szerkesztő úrnak is hívtak, na az meglepett. Tiszta századelő.)

Mostanában, Jobsszal szólva, amúgy is divatos a technológia és a szellemtudományok keresztútjáról beszélni, az én projektjeim is ilyesmik. Van olyan, amiben irodalomról beszélünk, viszont podcastban – ez a Hármas könyvelés Gabival és Balázzsal – , van ami a technológiáról szól, viszont történeti kontextusban – ez meg a kelleténél ritkábban frissülő cyberculture.hu.

A Hármas könyvelés nyár végén indult, azt írtad @fb2 vett rá. Mi az előzménye?

Balázzsal korábban is ajánlgattunk egymásnak könyveket, és az egyik ilyen után megkérdezett, hogy nincs-e kedvem podcastot csinálni könyvekről, e- meg papírkönyves hírekkel, meg ami úgy jön témaként. Recenziókat korábban is írtam pár helyre, de azoknak az elkészítse hihetetlenül időrabló volt. A könyvekről való írás mindig az olvasás elől vette el az időt. A relatív kis időigény és az, hogy a podcast már majdnem rádiózás, amit iszonyú menőnek tartok, vett rá, hogy igent mondjak. A döntéshez maximum húsz másodpercre volt szükség.

Könnyedén tudjátok hozni a podcast tartalmát, mindig van időd olvasni?

A podcast egyik felét hírek vagy megbeszélős témák teszik ki, azok maguktól teremnek munka közben. Pont úgy, mint a #napimti twitek. Mostanra ráadásul eljutottunk oda is, hogy egy-két hallgató küld nekünk linkeket olyan hírekkel, amik nélkül nem tudják elképzelni a következő adást.

Az olvasott könyveket még sosem számoltam – mondjuk a könyves blogolás is rejtély számomra – de egyelőre mindig úgy jött ki a lépés, hogy mire összejöttünk Skype-on felvenni az adást, vagy volt egy könyv a tarsolyomban, vagy olvastam pár novellát. Nem tervezek előre hosszú távra, szakmai ártalom, viszont így az összes hobbiprojekt mellett is marad időm. Ha máskor nem, reggel a metrón, vagy a nap végén a kádban olvasni.

Időnként bele szoktál folyni a papír alapú vs. ebook témakörben zajló vitákba a Twitteren. Úgy érzem, középen állsz, sem egyik mellett, sem másik ellen. Amióta elindult a podcast, mozdultál ez ügyben valamerre?

Miért változott volna? Jól érzem magam középen, amúgy se illik hozzám a rajongói mentalitás. Ha változott is valami, akkor az nem a podcast óta, hanem azóta, amióta a Techbázisban e-könyv-olvasókkal is foglalkozunk.

A papír könyveket nem szeretem kevésbé azért, mert villanykönyveket is olvasok. A kiadókkal, terjesztőkkel meg úgy általában a könyviparral azonban lettek problémáim. Angolszász irodalmat tudok eredeti nyelven olvasni, viszont a többi nyelv miatt örülnék, ha jól működne, és nem körbetartozásokra épülne a biznisz. Ilyen körülmények között talán még az is érthető, hogy csak nagyon vérszegény e-könyves kísérletek vannak, ennek viszont az az eredménye, hogy a digitalizált magyar irodalomra vágyókat nagyrészt a feketepiac szolgálja ki.

Egyébként elégedett vagy a magyar kiadók választásaival az idegen nyelvű könyvek magyarországi megjelenését illetően? Pl. szoktad érezni, hogy ez vagy azt akár te is megjelentetnéd, mert annyira hiszel a sikerében?

Egy kossuthos rendezvényen hangzott el, hogy az, aki ki meri jelenteni egy könyvről, hogy biztos siker lesz a magyar piacon az indokolatlanul magabiztos. A podcast készítése közben jöttem rá, hogy több zseniális leletnek tartott könyv (például Jason Goodwin Janicsárfája) már megbukott itthon. Szóval így “öreg fejjel” hajlamos vagyok megértőben nézni az amúgy valóban létező tizenpár év késést. Teljesen nem tettem le arról, hogy Stephenson Cryptonomiconját magyarul fogom olvasni. Egyszer. Majd.

Hogyan válogatsz a rengetegből? Szerzők/kiadók új megjelenése után mész, antikváriumokban kutatsz, valaki(k) ajánlásának adsz esélyt, toplistákat figyelsz…?

Az egyetlen jó szűrő, amit találtam, azok a barátok, hasonló ízlésű ismerősök vagy ismeretlenek. Régi, és abszolút megoldatlannak tűnő probléma, hogy az algoritmusok tudnak ajánlani olyan anyagokat, amik illenek a nézői, olvasói, hallgatói profilomba, olyanokat viszont nem, amiknek “nem kéne tetszeni”, viszont remekek. Ezt egyelőre csak emberekkel lehet kiküszöbölni. A Hármas Könyvelés mondjuk pont ilyen szűrő, de sok ötletet adott az Endless.hu és Komaváry is.

(szün, közben felvettük az eheti adást)

Antikváriumba sajnos a legritkább esetben jutok el. Amíg Debrecenben tanultam, addig irigyeltem a pestiektől a Múzeum körutat, most viszont már tudom, hogy hatra mindegyik üzlet bezár. Nagy kedvenceim viszont a raklapos könyvesboltok. Az egyik legkedvesebb szerzőmet, Borisz Akunyint is valami Alexandra bolt közepén találtam egy turkálóban.

A Cyberculture miért frissül a kelleténél ritkábban?

Azt hiszem leírt, megválasztott mottónk sosem volt, de azért kezdtük el Gazzsal, mert mindkettőnket zavart, hogy az internet állandó itt és mostban él. Vacak viták vannak arról, hogy az Apple a Nokiától lopta-e a videotelefonálást, miközben ezt a szolgáltatást legalább hatvan éve próbálják eladni. A másik, hogy az internet nagy legendáit – például ahogy Tim Berners-Lee a CERN-ben egy NeXT gépen megteremté a WorldWideWebet, és látá, hogy ez jó – szokás tudni, de a magyar sztorikat úgy kell darabokból összevadászni. A régi geek definíció nagy híveként ez zavart.

Nem feltétlenül akarom, hogy mindenki technikatörténész legyen, de akartam egy helyet, ahol utána lehet nézni, mi is volt a Geocities mintájára elkészített, közösséget is felnevelő Főzelék.com. Vagy, hogy pontosan mi is volt a botrány a Subbacultcha körül. Ezek közül mindkét sztori vázlatban van, még emberekkel kéne beszélni hozzá, az pedig idő. Most Hacktivity előtt kiraktunk pár videót és hangfelvételt a tavalyi hackerkonferenciáról, ami az első magyar vírusokról meg Rákóczi György kriptójáról szólnak, szóval megint el tudunk lébecolni negyed évet frissítés nélkül :)

Nálad milyen szerepet tölt be a Twitter, milyen elveid vannak (twittelt témák, követés, nemkövetés… stb.)?

Folyamatos backchannel a Twitter, még munka közben is ott van a harminc nyitott böngészőfülem egyikében. Nem annyira személyes, mint az a lista, ami a chatkliensemben van, de körülbelül ez a következő szint, aztán jönnek az igazi közösségi oldalak, ahol az emberek politizálnak és YouTube videókat osztanak meg. Ha nagyon kell valami, akkor jellemzően a Twitteres ismerősöket kérdezem meg, úgyis tudnak mindent.

Szabályaim vagy elveim nincsenek a Twitterhez, talán csak az, hogy igyekszem senkit nem szórakoztatni a magánéletemmel, amúgy se annyira vadul érdekes. A letiltások meg a barátnak jelölések, visszajelölések is ad hoc történnek. Legutoljára akkor tiltottam le embert, amikor már hetek óta azt olvastam tőle, hogy aznap épp mivel lett még rohadtabb az amúgy sem túl jó világ.

Hogyan viseled azt a hullámzást, ami a munkádban van, hogy hol semmi, hol nagyon sok a feladat?

Lubickolok benne. A hullámzás annyira nem durva, hogy egyik nap megszakadunk, a másik nap viszont nem történik semmi. Lehet tudni, hogy karácsony és szilveszter között a fű se fog nőni, a nyár közepe-vége megintcsak uborkaszezon. Január lassan indul, majd egyszercsak kezdődik a Consumer Electronics Show szakkiállítás és bejelentik az év összes kütyüjét. Szóval vannak biztos pontok az évben. Máskor meg lemond Eric Schmidt, meghal Steve Jobs, és borul minden, az alvással kezdve.

Az üresjáratokban pedig az a jó, hogy egészen extrém hülyeségekre is van idő. Még nem voltam a lapnál, de ettől függetlenül büszkén mutogatom, hogy az állatok öt éve februárban szétlőttek egy golyóálló pendrájvot egy teszt keretében. De voltam már flippergyűjtőknél, a legjobb pesti múzeumokban (Telefónia!), egy kollégám meg a pesti légóbunkereket járta végig hobbiprojektként. Újságot írni remek.

Mi foglalkoztat mostanában a leginkább?

Hű, ez nagyon változó. Most éppen a hidegháborús amerikai kémműholdak, amiknek a leírása egészen mostanáig titkosítva volt, pár hete oldották fel, most ment ki a cikk belőle.

A másik ilyen a linkblogolás, amit most próbálunk feltámasztani. A Google Reader megosztás funkciója révén egy raklap érdekes cikkhez jutottam hozzá, meg lettek olyan ismerőseim, akikről csak azt tudtam,
hogy mit szeretnek olvasni. Fél évvel azután, hogy a Google kivette ezt a funkciót, most megpróbáljuk újra összeszedni magunkat, és eljuttatni egymásnak a jó leleteket. Ha minden igaz, napokon belül indul Sharewood.hu – igen, szóvicc, bocsánatot kérek @ktamas nevében – ahol ezek a megosztások egy felületen fognak látszani.

Közben pedig készül a New Tech Meetup szülinapi kiadása. Felvetődött egy remek interjútéma, és a rekorderemen áll egy másik a crowdfunding oldalakról, amit be kéne gépelni.

Ki legyen a következő?

Utánam mindenképpen @komavary-t ajánlom, akivel ugyan sokat beszélek, de időnként még így is meg tud lepni. Mindenképpen kérdezd meg tőle, hogyan nyert könyvet azzal, hogy felismerte a hentes lánckesztyűt.

Bangkok Charlie ma már nem anonimitás, hanem identitás. 10 éve kötődik a városhoz, de nem tervezi, hogy letelepedik. Marad, amíg jól érzi magát, aztán ki tudja, merre tovább, mint a Stalkerben. A blogjában egyes szám harmadik személyben szerepel, aminek nincs különösebb oka, viszont az idők elteltével megszokottá vált. Örökifjú, ahogy Thaiföldön mindenki.

@setalosas azért választott téged következő szereplőnek, mert talán te vagy az egyetlen anonim szerző, aki index címlapos tudott lenni a posztjával. Ezt a napokban az árvíz kapcsán megint megerősítetted, újra kikerült egy blogposztod az index vezető anyagai közé.

Biztató dolog, amikor a nagy nemzetközi hírügynökségek ellenében vagy a véres-gyilkolós tévé híradókkal szemben mégis egy mezei bloggernek képesek hinni az emberek. A hitelesség néha nem a mérettől és a pénztől függ, hogy alkossak egy banális közhelyet. Többen írták a napokban, hogy ha nem olvasták volna a blogomat a helyszínről, akkor el sem indultak volna Bangkokba. Most pedig itt vannak és örülnek, mert bánhatták volna, ha otthon maradnak.

Mik azok a dolgok Bangkokban, amiket nem lehet megszokni?

A thai mentalitást és hozzáállást a munkában. Az a bizonyos lazaság és mosolygós hozzáállás, amit a turisták annyira szeretnek Thaiföldben, elég idegesítő, ha határidőről és minőségről van szó.

Valóban ilyen lazák és valóban belülről jövő, nem pedig felvett mosolyról van szó?

Ez a thai mosoly egy bonyolult dolog. Az ország identitásának és a turistacsalogató propagandának szerves része. Angol szlengben nevezik úgy Thaiföldet, hogy LOS, azaz Land of Smile. Időnként azért ez egy kicsit Plastic Smile. A thaiok úgy szoktak fogalmazni, hogy a mosoly a megelőlegezett bizalom része, de tény, hogy néha maszknak használják. Kell egy kis gyakorlat, míg az ember meg tudja különböztetni a hamis mosolyokat az igazitól. Turista területeken rengeteg mosoly a pénznek is szól, ha nem úgy fizetsz, ahogy szeretnék, el is tűnik gyorsan.

Milyen egy thai ember, egy thai család?

Nehéz erre tömören válaszolni, mert az ország eléggé tagolt horizontálisan és vertikálisan is. Létezik az Észak-, Észak-kelet, Közép- és Dél-Thaiföld, mindenhol sajátos népcsoportokkal, melyek a thai olyan dialektusát beszélik, aminek nagy részét a többiek nem is értik. Emellett az országban vertikálisan létezik egy kasztrendszer. A szegények, a középosztály és a gazdagok gyakorlatilag üvegfallal vannak elválasztva. S ha már a nyelvet említettem, ők sem teljesen egy nyelvet beszélnek.

A szegények és gazdagok között milyen mértékű a különbség? Teljesen szélsőséges?

Nem könnyű a kérdés, mert nem szeretek általánosítani, de nagyon nagy a különbség. A legszegényebbek bádog- és faviskókban élnek, míg a gazdagok palotákban. Hétvégeken a gazdagok által kedvelt szórakozóhelyek, kávézók előtt sorban állnak a Ferrarik, Lamborghinik. A gazdag és a szegény réteg gyakorlatilag nem érintkezik egymással, akkor találkoznak, ha mondjuk egy Porsche megáll az út szélén és rányitja az ajtót egy mellette elhúzó motoros taxisra. De aztán kiszáll, megpaskolja a motoros vállát, és ha nem történt semmi komoly kár, ad neki egy 100 bahtost.

Szociálisan mennyire van eleresztve az ország?

Itt nincs segély, nincs nyugdíj, nincs TB, nincs állami mentőszolgálat. Van kivétel, állami alkalmazottak kapnak nyugdíjat, és a thai állami kórházakban is ellátnak minden thait. De az Európában létező szociális háló itt ismeretlen. Ennek ellenére szerintem vígan elélnek, ha kell, kevésből is kijönnek. A havi minimálbér olyan 120 euró – tartományonként változó az összeg.

Bangkok miben más, mint mondjuk az ugyancsak 10 milliós bitangnagy London?

Több benne a felhőkarcoló, az autópálya, kis csatorna gyorsan száguldó taxihajókkal, na és sokkal több a napsütés (még a hírhedt monszun/esős évszakban is). Azért szokták még szeretni, mert megvan benne egyszerre Ázsia bája és mocska, valamint a nyugati világ kényelme is. És mindez olcsón.

Akkor a városképet nagyban meghatározza a közlekedés. Metró nem túl régóta van, szóval vízen, földön, levegőben egyaránt nagy a mozgás. Milyen színvonalúak ezek a szolgáltatások?

Az egyetlen metróvonal tényleg észrevétlen. Sokkal érdekesebb a skytrain, melynek két vonala van, és jóval impozánsabb a belvárosban. De amúgy a közlekedés java a többszintes gyorsforgalmi utakon zajlik, az először idelátogatókat leginkább ezek szokták lenyűgözni. Éppen valamelyik nap számoltam meg az egyik ki-bevezető gyorsforgalmi úton a sávokat: a földön van 16 sáv, fölötte olyan 40 méteres magasságban pedig még 6 sáv, ami az autópálya.

A “Bangkok Charlie jelenti”-nek mi a koncepciója, milyen eseményekről tudósít?

Hírek, információk, biznisz Thaiföldről. Hasznos vagy érdekes apróságok, mítoszok, tévhitek és cáfolatok. A mosoly országa nem turista szemmel :) Kifejezetten nem énblog. A cím mögött két dolgot tudnék megemlíteni: egyrészt az ilyen helyi utazós blogok egyik őspéldánya, amire szerintem kevesen emlékeznek, a Sanghaji Dörmögő Dömötör, másrészt volt egy könyv is, a Dr. Sorge jelenti Tokióból. A témákat jobbára az események sodorják. Vannak ötleteim, tervezett témák, ám sokszor bejön valami aktuális, nagy visszhangot kiváltó dolog. De nem híreket írok. Egyemberes a blog, bár sokszor megfordult már a fejemben, hogy jó lenne egy csapat Bangkok Charlie, de sajnos csak 1 van belőle.

Kapcsolatban van a thai.blog.hu valamilyen hivatalos szervvel, például nagykövetséggel?

Igen, volt már ilyen, de nem pont nagykövetség. Nincs semmiféle együttműködés, biztosan nem érezném jól magam tőle. Azt viszont tudom, hogy hivatalos helyeken is olvassák. Ez, nem titkolom, jólesik. Volt aki a nagykövetségre ment be kérdésekkel, aztán mondták neki, hogy olvassa el a Bangkok Charlie-n, mert ők is ott szoktak tájékozódni.

Charlie válaszol bárki kérdésére?

Természetesen. Általában csak annyit kérek, hogy konkrét kérdések legyenek. Hozzáteszem, hogy a levelek jelentős része, nem utazás, hanem kitelepülés jellegű. “Tele a hócipőm az országgal, mennék, mik a lehetőségek?”. Ilyenkor általánosságban annyit tudok mondani, hogy Bangkok és Thaiföld messze nem London, ahol azért előbb-utóbb mindenki találhat magának valami munkát. Thaiföldön nagyon komolyan védik a thai munkahelyeket a külföldiektől. Létezik eleve egy hosszú lista, hogy mi mindenféle munkát nem végezhet külföldi.

Amúgy mit gondolnak rólunk?

Nincs olyan, hogy külföldi. Vannak farangok (fehér ember vagy kaukázusi rassz), vannak az arabok, feketék, a lenézett ázsiaiak (szegényebb országok pl.), na meg az irigyelt/majmolt ázsiaiak (Japán, Dél-Korea). Kedvesek a külföldiekkel, de amúgy a thai büszke, szabad és rendesen nacionalista nép. Jellemző apróság, hogy a thai állampolgárságot nehezebb megszerezni, mint az angolt vagy az amerikait.

Van olyan szakma, amiben kifejezetten keresnek külföldi embereket?

A született angol nyelvtanárokon túl nem igazán. Főleg magasabb, vezetői pozíciókba szoktak külföldit felvenni (azt nem mondom, hogy keresni), illetve a nagy nemzetközi multicégeknél van még esély thai állást találni. A turizmushoz kapcsolódóan a hotel/vendéglátás lehet az, ahol viszonylag könnyebben találhat az ember munkát, illetve divatos meló még a búvároktató.

Milyen gyakran jársz haza?

Körülbelül évente egyszer, de van, hogy ritkábban, mert ha úgy jön ki a lépés, akkor télen nem szeretek menni. A magyarországi változásokból nem sokat veszek észre, egy 2-3 hetes látogatás alatt talán annyit lát az ember, hogy mennyivel nőttek az éttermi árak, vagy hogy honnan került elő ennyi kigyúrt és tetovált ogre.

Thai nyelven a világ leghosszabb földrajzi neve Bangkok. Tudod kívülről?

Természetesen nem. De bármikor meg tudok kérni egy thait, hogy eldalolja nekem :)

Ki legyen a következő?

Viszonylag kevés magyart követek a Twitteren. @amby_hu – ő volt a theitalianjob.hu egyik gazdája, ex-olaszországi blogger, már visszaköltözött Magyarországra.

2007 óta twitterezik, azóta több mint 1900 követője gyűlt össze. Néhány hónapja teljes külső-belső átalakuláson megy át: újra sportol, megváltoztatta az étrendjét (főleg salátákat eszik), összeköltözött a szerelmével, és a szakmájától teljesen távol eső “csajos” blogot indított. Bár született eltévedő művész, mostanában erősen kacérkodik a jogosítvány megszerzésével. Nagy tisztelője Alexander McQueennek, főleg a tollas és fémvázas alkotásainak. Egyik legnagyobb élménye volt nemrégiben, amikor New Yorkban a Metben kiállítást láthatott a munkásságából.

Magam bemutatását általában a szakmai rész felől szoktam megközelíteni. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a munka az a része az életemnek, amiben eddig sikereket tudtam elérni és amivel a legtöbbet foglalkozom, akár szabadidőben is.

2005 végén csöppentem bele az “online-ba”, akkor vettek fel az első igazi (már nem diákmunkás) munkahelyemre, a kirowskihoz, digitális média asszisztensnek. Ebben az időben kezdtem el szakmai blogot írni, amit azóta is teszek, bár sajnos eléggé rendszertelenül. A blogolás eléggé meghatározó része lett az életemnek, mert számos szakmai témát ezen keresztül gondoltam át és tovább, ezzel szereztem elismerést is a szakmán belül. Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, amit személyiségemnél fogva egyrészt nagyon igénylek, másrészt büszke is vagyok rá. Azóta, amióta a kirowskis munkatapasztalatom és a szakmai blogom megvan, szerencsére semmi gondom nem volt az elhelyezkedéssel vagy a szakmai továbblépéssel.

A kitalálós és alkotós munkákat szeretem a legjobban, perverz módon szeretek szép prezentációkat kitalálni és összerakni, illetve szívügyeim közé tartozik az oktatás is. Nagyon tud motiválni, amikor érdeklődő és lelkes embereket lehet tanítani. Bennem nincsen semmilyen tudásféltés, nagyon szívesen beszélek bármilyen szakmai témáról (persze csak azon a területen belül, amihez értek).

Van lehetőséged mostanában oktatni?

Szerencsére igen. Nemsokára a KÜRT Akadémián fogok tanítani, de rendszeresen előfordulok a MÜTF és a Samling képzésein is, illetve alkalmanként más egyetemek, főiskolák online-os képzésein.

Online témában miben tér el (mennyivel jobb) egy “hivatalos” képzés, mint a neten autodidakta módon különböző blogokból és saját tapasztalatokból megszerzett tudás?

Szerintem nagyon nehéz úgy elindulni, ha nincsen fogódzó. Ez lehet egy jó képzés, de még jobb, ha egy munkahely, ahol lehet valaki olyantól tanulni, aki nagyon jól ért az adott területhez. Bár vannak olyan dolgok, amiket autodidakta módon is el lehet sajátítani, a piaci folyamatokat, működést nem nagyon lehet úgy átlátni. Szerintem a különböző blogokon, szaklapokban megjelent cikkek nagyon félre tudnak vinni. Egetverő baromságokat lehet olvasni időnként elismert szakemberek blogjain is. A saját tapasztalat az egyetlen, ami tényleg segít eligazodni. Bár közhely, de ez a terület nagyon gyorsan változik, bármilyen képzés már az előadás pillanatában is kissé elavult lehet. Ezzel a problémával többször szembesültem, amikor posztsorozatokat írtam a rabbitblogra – többször kellett változtatnom a pár napra előre betárazott anyagokat, mert történt változás. Nagyon fontos, hogy folyamatosan tájékozódjunk, de az alapokat is le kell tenni, hogy mindez egységes képpé álljon össze.

Mennyire hasznosítható nemzetközi szinten a Magyarországon szerzett online-os tudás?

Ezt nehéz megítélnem, mert nem dolgoztam még külföldön, illetve igazából itthoni képzésre sem jártam. Szerintem külföldre akkor érdemes menni, ha az ember már szerzett a területén elég tapasztalatot, közvetlenül a padból kilépve kevés esélyt látok. De az sem mindegy persze, hogy hol szerzi meg ezt a tapasztalatot. Egy nemzetközi kiadótól vagy hálózatos ügynökségtől nagyobb eséllyel lehet külföldön is szerencsét próbálni – akár a cégen belül maradva. A külföldre való távozás sok esetben jelent bizonyos szintű visszalépést, hiszen az ember igazából ezt a piacot ismeri jól, és ugyanolyan szintű pozícióban ott nem biztos, hogy azonnal megállná a helyét. Ott újra le kell tenni valamit az asztalra, hogy elismerjék az illetőt.

Ugyanez fordítva: mit gondolsz, a külföldi, jóval nagyobb piacokon tevékenykedő online szakemberek hogyan boldogulnának a magyar piacon?

Ez szerintem nagyban függ attól, hogy ki és honnan érkezik. Itthon azért elég gyakori, hogy külföldi szakembereket ültetnek be bizonyos pozíciókra, külföldön kulcspozícióban ülő hazai szakemberekről azért kevesebbet hallani. Ugyanaz igaz itt is, mint az előző kérdésnél: el kell sajátítania, hogy itt hogy működnek a dolgok, hogy sikeresen tudjon ténykedni.

Mennyire befolyásolja a sikereidet vagy a kudarcaidat ebben a szakmában az, hogy nő vagy?

Nem éreztem eddig különösebben sem hátrányát, sem előnyét annak, hogy nő vagyok. Amikor anno elkezdtem a szakmai bloglást, a stílus és a téma alapján többen azt hitték, hogy férfi vagyok (régen nem volt kint a nevem és a fotóm). Ezen nevettem, bár benne volt az az üzenet, hogy “komolyabb” dolgokkal biztos inkább férfiak foglalkoznak. Talán a következő lépés lesz az, aminél már ez is számíthat, egyelőre még nem tapasztaltam.

Néhány hónapja elkezdtél egy igazán nőies vonalat is.

Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja, hogy intenzíven fogok blogot írni, ráadásul smink témában, biztosan kiröhögöm. A makeup.blog.hu most egy olyan hobbivá vált a számomra, ami végre kívül esik a szakmámon, eddig igazából nem volt ilyenem. Egy irdatlan terjengős bejegyzést írtam róla a rabbitblogon, így most inkább csak azt emelném ki, hogy eddig felülmúlta minden várakozásomat. Bár kétségkívül munkás a dolog, viszonylag kis anyagi ráfordítással pár hónap alatt nagyon szépen kinőtte magát. Remélem, hogy lesz energiám és kedvem folytatni. Szerencsére most már egyre több céggel sikerül együttműködést kialakítani, így rendszeresen kapunk termékeket, illetve a hirdetésekből is csurran-cseppen némi bevétel.

Gyakorlatban hogyan zajlik ez a sminkes blogolás?

Egy sminkes bloggal – legalábbis ha az ember igényesen szeretné csinálni – rengeteg munka van. Először is egy sor előkészületet kell tenni. A sminkes bejegyzéseknél ez ugye egyértelmű, el kell készíteni a sminket. Nekem sajnos a legritkábban van annyi időm, hogy sminkelés után nekiálljak fotózgatni, mielőtt elindulok, ezért az ilyen bejegyzésekre külön időt kell szánnom. Ha tesztelünk egy terméket, akkor arra is kellő időt kell fordítani: ha egy krém azt ígéri, hogy egy hét után fejti ki a hatását, nem túl elegáns egyszeri használat után írni róla. Ugyanígy nem lehet egy szemfestékről sem írni, ha nem viseltük legalább egy napig.

Azon túl, hogy már rajtunk van a smink vagy kitapasztaltuk egy termék tulajdonságait, le kell őket fotózni, minél jobb minőségben. Ha valaki nem profi fotós, akkor ez is igényel egy sor próbálkozást, válogatást, esetleg utómunkát is. Főleg, ha magunkat szeretnénk fotózni.

Ezen kívül pedig ott vannak még a szövegek is, amikkel szintén végtelen időt el lehet tölteni. Sosem gondoltam például, hogy közel négyezer karaktert tudok írni egy rúzsról. És akkor a videókról még nem is beszéltünk, ami a legnehezebb “műfaj” mind közül…

Mióta jobban belevetettem magam a blogolásba, aggasztó jeleket tapasztalok magamon :) Nem egyszer előfordul, hogy nem mozdulok ki itthonról, mert nincsen másnapra poszt, ami mégiscsak tarthatatlan. Vagy éppen az a tervem, hogy gyorsan kiteszek valamit, erre ötször annyi időt töltök vele, mint amennyit terveztem. Vagy azért, mert a cikkben, amit olvastam, volt néhány szakszó, amit tíz percig guglizok, vagy azért, mert a képek az istennek sem akarnak jók lenni, vagy azért mert elfáradt a blog admin és elveszítettem a bejegyzés felét… Szinte mindig van valami. A legröhejesebb, hogy amikor süt a nap, mindig arra gondolok, ezt ki kell használni, mert mesterséges fénynél képtelenség értelmes fotót csinálni. Ha már fotózás, a termékeket ugye úgy illik fotózni, hogy még nem használtuk őket. Ilyenkor azért nagy a dilemma, amikor napokig nem tudok kipróbálni valamit, mert még nem volt időm és megfelelő fényem lefotózni…

Online szakemberként milyennek látod a magyar szépségipar netes jelenlétét?

Itthon a kozmetikai cégek online aktivitásai még eléggé gyerekcipőben járnak, van olyan márka, amelynek csak idén lett magyar nyelvű weboldala. Számukra az idei év “felfedezettje” a Facebook is, számos márka most kezdett el fókuszálni erre a területre. Ezeknél a cégeknél általában erős a függés a külföldi központoktól, ezért próbálnak olyan területet találni (ilyen pl. a Facebook), ahol ez kevésbé érvényesül. Ezzel együtt is látszik, hogy igencsak meg van kötve a kezük, pl. sok márkának nemzetközi szinten ugyanolyan oldalai vannak, szigorú szabályokkal arra vonatkozóan, hogy azokon mely országban minek kell megjelennie. A reklámozásban erőteljes tévés túlsúly jellemző, de látszik, hogy kezdenek nyitni az internet felé is. Szerintem még legalább 3-5 év, mire ezeknek a cégeknek az online kommunikációjában az internet itthon is kiemeltebb, önállóbb szerepet kaphat. Egyébként nemzetközi szinten sem teljesen rózsás a helyzet, de ott azért gyönyörű példákkal is lehet találkozni. Ezen a területen egyértelműen a MAC viszi a prímet.

A spinning lett az új sportod, miért éppen ezt választottad?

Már régóta szerettem volna kipróbálni a spinninget, mert sok ismerős istenítette, bár többen azzal is riogattak, hogy ez egy nagyon kemény edzés. Először letöltöttem néhány spinninges podcastot és otthon azokra tekertem. Kb. ekkoriban kezdett el a barátnőm is járni és hamarosan én is elég bátornak éreztem magam hozzá, hogy csatlakozzak. Az étrendem átalakítása mellett ennek köszönhető, hogy 3 hónap alatt 10 kilót fogytam különösebb erőfeszítés nélkül.

Több dolog miatt is bevált: egyrészt nagyon egyszerű, gyakorlatilag semmilyen ügyességre sincs szükség hozzá, és ha nem jó a ritmusérzékünk, az sem jelent túl nagy akadályt. Végig magunknak szabályozzuk az ellenállást, azaz azt, hogy mennyire legyen nehéz tekerni. Semmi sem kötelező, a lényeg, hogy mindenki jól érezze magát. Eleinte abba a hibába lehet beleesni, hogy nem találjuk el a megfelelő ellenállást: túlzottan feltekerjük és hamar kifárasztjuk magunkat, vagy túl kis ellenállásnál állunk ki a nyeregből. Azok a legjobb edzések, amik az igazi biciklizésre hasonlítanak. Az edzőknek nagyon nagy a felelősségük, hogy olyan órát tartsanak, ami hosszú távon sem lesz káros. Azaz pl. 110-es pedálfordulatnál ne állítsák fel az embereket, mert nem fognak tudni olyan ellenállás mellett tekerni, hogy ne legyen rossz a térdnek. Annyiban más, mint a biciklizés, hogy végig “sima” terepen tekerünk, azaz nincsenek bukkanók, nem kell szorítani a kormányt. Sőt, nem is nagyon támaszkodunk rá. Illetve húzzuk is a pedált a lábunkkal – ezt a rendes biciklizésnél csak biciklis cipőben lehet megtenni, de a spinninghez is ez a jobb egyébként. Erőnlét javítására és fogyásra ugyanolyan jó, és nem meglepően a láb és a fenék formázásában segít a legtöbbet. Mellette persze nem árt(ana) a has-, hát- és karizmot is erősíteni.

Neked mit jelent a Twitter?

A legritkább esetben posztolok hasznosat, szakmai kommunikációra például szinte egyáltalán nem használom. Viszont a személyes életembe annyira beépült, hogy amikor úgy érzem, van egy (szerintem :)) frappáns gondolatom vagy “megmondásom”, akkor már ebben a 140 karakterben gondolkodom. A baráti társaságom gyakorlatilag teljes egészében fent van rajta és a Twitteren keresztül új emberek is bekerültek. A Facebook mellett a Twitter a másik, ahol elsősorban követem, hogy mi van az ismerősökkel, barátokkal.

Ki legyen a következő?

@kelt mert művelt, szórakoztató és régen láttam :))

“Gondolkodó gondoskodó, azt hiszem, ezt csinálom, ez vagyok.”

Matekfeladványokon és regényeken nőtt fel, így a logika és a romantika örök körforgása és sodrása viszi előre. Mókázik és világmegvált, az életet millisecundumok összességeként éli meg. Ha beleszeret egy dalba, két hétig is képes egyfolytában azt hallgatni. Amikor elege lett a mozgásszegény életmódból, vett magának egy mini trambulint, aztán neten szerzett egy tréfamester kutyát, akivel néha túladagolja a közösségi hálózatokat, és akivel kölcsönösen nevelik egymást.

Twitteren te vagy az egyszavas lány. Jellemzően nem használod ki a 140 karaktert.

A rövid válaszom: ennyi :) A hosszabb pedig, hogy a Twitter számomra egy nagyon komplex önkifejezési eszköz, amibe a napisztorikon, mókakacagáson, cikkmegosztáson, fotókilövésen túl a picisokkolás, elgondolkodtatás is belefér néha – legalábbis remélem, elérem :) Nem igazán szeretem túlmagyarázni a dolgokat a való életben sem (persze IRL sokszor szükséges, és akkor akár a ló másik felére is át tudok esni), viszont borzasztóan értékelem, ha valaki érti, mit akartam azzal a néhány odavetett karakterrel. Ha épp nem azt, amit én, de elindítja a saját fogaskerekeit, az se rossz. Egyébként már titkosblogger koromban is bőven belefértem a száznegyvenbe, ezért is vettek rá, hogy inkább váltsak :)

Miért döntöttél a lakat mellett?

Az első pillanattól zárt a profilom. Nagyon ritkán van rá szükség, hogy valakit letiltsak (általában az is ideiglenes, nevelő célzattal :)), mert a fő cél nem az információ zárt körben maradása, hanem egy jelzés; mint egy küszöb egy nyitott ajtón, amit átléphetsz nyugodtan, de onnantól az én házamban vagy, és ami ott elhangzik, azt onnan tudod, hogy megengedtem neked, hogy halld.

Hogy megy nálad a twittek feldoldozása?

Reggel a villamoson ülve élek aktív életet a site-on, napközben leginkább csak átpörgetem a timeline-t, és ami megragad, arra reagálok. Esténként beleugrom némi vicces kommunikációs threadbe, hétvégén pedig tudatosan kerülöm az aktív online életet, helyette ott az igazi :)

Ahogy látom, szeretsz belemenni (Twitteren is) a vitákba.

Én nagyrészt a trollok ellen küzdök :))) Persze a jó trollok rendben vannak, de nem szeretem az öncélú beszólogatást másoknak, illetve azt se, ha valaki úgy véleményez mást, hogy nem meri azt egyenesen megtenni. Sajnos ettől kinyílik a zsebemben a bicska, és nem félek tőle, ha esetleg valakinek nem tetszik a reakcióm, mert az általában logikára épül, amit pedig vállalok :)

Mesélj az instagrammos hobbi fotózós szenvedélyedről, ami kisebb vihart kavart.

Mindig sokat bohóckodtam a fotózással, de csak hobbi szinten: ahhoz, hogy valódi, profi fotókat készíthessek, igazi felszerelésre és sok időre, tapasztalatszerzésre lenne szükségem, és jelen pillanatban az arra fordítandó energiát jobban tudom máshol hasznosítani. Már az előző telefonomat is úgy választottam, hogy ne kelljen magammal hordanom a kis kompakt gépem, és biztos, hogy nem tértem volna át iPhone-ra a négyes verzió előtt a képminőség miatt sem :) Az instát nagyon szeretem, de valahogy úgy érzem, az egész ellenkezés valójában csak vihar volt a biliben, amiből szinte mém lett már “a végén”, és valójában nem lett volna ekkorára felfújva a “le az instagramosokkal”-sztori, ha nincs mögötte egy “kössünk bele mindenbe”-divat. Erre amúgy nagyon jó példa volt a “minjártsuli” tagelés néhány napja, ami csak abból állt, hogy elrontsák a tinik kedvét aznap este. Nem tudok ezzel mit kezdeni, bár nagyon zavar. Az a helyzet, hogy a neten is ugyanúgy vannak jó és rossz, kiegyensúlyozott és frusztrált, kedves és gonosz emberek.

Gyakran biztatod a twitterezőket, hogy adakozzanak vagy kiálljanak valami jó ügy mellett. Önmagad lelki békéjét segít ez megteremteni vagy valóban hiszel benne, hogy jól irányzott figyelemfelkeltéssel és noszogatással célt lehet érni?

Nézd, mivel saját tapasztalatból pontosan tudom, milyen az, amikor valaki segítségre szorul, természetes, hogy ezek a motivációk mindig bennem voltak. Zseniálisnak tartom viszont, hogy ezekkel a mai eszközökkel lehetőségem is van rá, hogy segítsek, illetve hogy felhívjam rá a figyelmet, hogy lehet segíteni. A devecseri adománygyűjtés során nagyon jól megmutatkozott, hogy az embereknek sokszor csak egyetlen példa kell ahhoz, hogy lássák, nem is olyan lehetetlen tenni – nem csak nézni. Nem baj az, ha más nem indítja el az adott “mozgalmat”, elég, ha azok, akiknek szintén erősebb a szociális érzékenységük, bármivel is, de “beszállnak”. Amúgy hosszú távon az egyik életcélom a gyermekvédelemben való aktív részvétel. Eljön majd az ideje, amikor ott is tehetek valami igazán hasznosat. A saját eszközeimmel.

Ez az életcél – gondolom – gyerekkori élményekből fakad nálad.

Nagyon szerencsésnek tartom azokat a gyerekeket, akik harmonikus családban nőhetnek fel, nekem elég izgi próbatétel volt. Apám alkoholista volt, és amíg fél évvel a halála előtt el nem költözött tőlünk, gyakorlatilag folyamatosan életveszélyben voltunk. Háromtól hétéves koromig minden egyes nap úgy mentünk haza, hogy átrohantunk a panelebédlőn, és bezárkóztunk anyuval meg a hugival a szobába. Jöttek a menetrendszerű veszekedések, a menekülések a szomszédokhoz, az utcára, bárhova, a rendőrség tehetetlensége (“amíg vér nem folyik…”). A válás kimondása után még egy évig velünk élt a döbbenetes szabályozatlanságnak köszönhetően, ami ebben az országban uralkodott/uralkodik a családon belüli erőszak kezelése kapcsán. Ezért akartam jogásznak menni (fel is vettek az egyetemre, de munka miatt abba kellett hagynom), és ezért is életcélom, hogy bárhogy is, de segítsek azoknak, akiknek ilyesmit kell/kellett átélniük. Még tapogatózom, hogy mi a tökéletes megoldás erre a feladatra, de eljön majd, ha itt az ideje.

Leginkább a kortársaim között találkozom olyanokkal, akik ilyen-olyan formában hasonló élményeket kellett, hogy átéljenek. Számomra az a döbbenetes, hogy ez mennyire tabutéma még barátok között is – majdnem tíz év után derült ki, hogy egy közeli társaságom semmit nem tudott ezekről a sztorikról. Azt hiszem, nagyon sokan nehezen néznek szembe a feldolgozandó negatív élményekkel, és törlik ki az életükből tudatosan őket, pedig anélkül mindig bennük lesz a fájdalom, és nagyon sok mindenben befolyásolja a napi döntéseiket, komfortérzetüket.

Azoknak tudok segíteni bármit feldolgozni vagy lendületet adni, akik megnyílnak felém – egyébként néha ijesztő, hogy elég sokan döbbenetesen gyorsan teszik ezt, úgy, hogy közben semmit nem tudnak a hasonló előéletemről. Innentől fogva választhatok, hogy mennyire engedem be a másik életét, problémáit a világomba. Lassan megtanulom ezt ügyesen kezelni. Mert az, hogy valakit valóban figyelmesen meghallgatsz, felelősség. Azt hiszem, az emberek borzasztóan ki vannak éhezve a figyelemre. Ha valakinek tényleg tudsz segíteni, kap egy-két pozitív lökést, amitől érthetőbb, feldolgozhatóbb lesz végre, amit átélt, akkor az bizonyos mértékű energiabefektetést mindenképp megér. Ellenben belecsúszni sem szabad túlságosan a másik életébe… mert akkor már nem ő oldja azt meg, ráadásul egy idő után pont a sajátodra nem tudsz fókuszálni. A mérleg beállítása örök feladat :)

Mennyire befolyásolja a párkapcsolataidat ez a gyerekkori tapasztalat?

Harmincévesen egy hat és egy hétéves kapcsolaton vagyok túl, utóbbiból házasság is lett. Sokáig mi sem vettük észre, hogy ahogy változunk és fejlődünk, felnövünk, akármennyire is szeretjük a másikat, már nem tesszük egymást boldoggá. Talán ilyenkor a legnehezebb meghozni a döntést, de tavaly megtettük, költöztem, és hamarosan lekerül a nevem elől a kötőjel és az ő vezetékneve. Szerencsére az egyik legfontosabbnak tartottuk, hogy hosszú távon számíthassunk egymásra, mint emberre, ezért minden döntést ez alapján próbáltunk meghozni. Egyelőre úgy tűnik, sikeresen.

Ezután lett nagyon érdekes kérdés az, hogy oké, hogy én már tudom, milyen vagyok és az élettől mit szeretnék, de vajon milyen partner az, akivel ezt megoszthatom, megélhetem. Kell, hogy legyenek támpontok és kell, hogy tudd, mi az a kompromisszum, ami vállalható részedről. Mert felesleges saját magad mását keresni – inkább a komplementere tehet boldoggá. Ehhez viszont szükséges egy őszinte, tükörbenézős önismeret.

Hogy mit befolyásolt a párválasztásomban a gyerekkoromban látott férfikép? Inkább Anyu hozzáállása a mérvadó, aki borzasztóan sokat megtett azért, hogy óvja azt az embert (és a kapcsolatukat, a családunkat), akit szeret, de amikor már magára és gyermekeire kellett vigyáznia, megtette. Azt hiszem, ezt az egyensúlyt is meg kellett tanulnom beállítani. Hogy mindkét ember ugyanolyan fontos.

Szerinted mik azok a momentumok, amiből az ember rájön, hogy már nem szerelmes abba, akivel együtt él?

Egy hete gondolkodom a válaszon… és rájöttem, hogy ehhez elvileg magát a szerelmet kéne definiálnunk, de az körülbelül olyan lenne, mint ahogy a Galaxis Útikalauz stopposoknak című klasszikusban a Válaszra (42) próbálják megtalálni a Kérdést :) Én eleve megkülönböztetem a szerelmet a “szimpla” fellángolástól, szerintem óriási a különbség. Annál jobb a világon nincs, amikor ránézel a partneredre, és érzed, bizonyosan, hogy ő a te társad, mindennel együtt, ami vele jár.

Ahhoz, hogy ez a valódi szerelmi kapocs megszakadjon, az kell, hogy az egyik fél értékrendet váltson valamilyen okból. És ez nem arról szól, hogy megtetszik valaki más, hiszen nem vagyunk fából – úgy gondolom, a harmadik iránt érzett esetleges vonzalom még egyáltalán nem a kapcsolat minőségéről árulkodik. Viszont ha tudod, hogy már hosszú távon sem osztod meg a legbelső gondolataidat a másikkal, ha úgy érzed, hogy más útra vágysz, mint amit vele jársz, ha mellette nem vagy teljes… akkor az valószínűleg már nem szerelem (vagy nagyon vak). Ettől függetlenül lehet maga a szeretet olyan erős, hogy összetartson két embert, de ez már sokkal komplexebb döntés.

Egy marketing- és egy call center csapatot vezetsz, nagyon szereted a munkádat, amiről azt mondod, zseniálisan működik. Miken múlik ez a sikeres és hatékony együttműködés? Milyen nehézségeid és kihívásaid vannak, ezeket milyen oldalról közelítve oldod meg?

Épp ugyanaz az előny, mint ami a hátrány is: az emocionális és a logikai megközelítés összegyúrását tartom a leghatékonyabb vezetési módszernek, de ennek kivitelezése sokszor iszonyú sok energiabefektetést követel meg. Sokáig nem voltam például tisztában vele, hogy jó-e az, ha a beosztottjaim a magánéleti sztorijaikat is megosztják velem, vagy hogy hogyan érhető el a tisztelet, az, amelyik már ellentmondást nem tűrő, mégsem jár félelemmel, vagy hogy melyik személyiséget hogy lehet a legjobban ösztönözni a hatékony munkára. Például amikor eldöntöttem, hogy valakitől meg kell válnunk a hatékonyság növelése érdekében, eléggé kikészültem, de attól még kitartottam a döntésem mellett és végigcsináltam a folyamatot – utána pedig megírtam az elbocsátott kollegának a tökéletes CV-t :)

Úgy gondolom, ha megtaláljuk, ki mivel motiválható, szinte mindenkinek lehet szárnyakat adni, amivel hasíthat, sikeres lehet, és elégedetten állhat fel a munkaidő végén. Mindenképp jó úton haladunk, hiszen hónapról hónapra növeljük a hatékonyságunkat, és még senki nem mondott fel :)

Ki legyen a következő?

@eszement, mert a twitjeiből szinte semmit nem tudhatunk meg róla, pedig érdemes :)

Ki legyen a következő?

Minden Profilok interjúból megtudsz olyat, amire több év alatt sem derülne fény a Twitteren, így elég nehéz a döntés… @orsolyka-t javaslom.

Balaton-parti srác, Fonyódon él a szüleivel, a testvérével és az apai nagyapjával. Társaságkedvelő, imád új emberekkel megismerkedni off- és online is, dolgozni, élni, szórakozni… Mindent jobban szeret egy egység részeként csapatban, mint elvonulva, magában töprengve. A teniszt tartja a világ legjobb sportjának és őrült módon rajong a filmekért. Twitternevét is a Ponyvaregényből, Vincent Vegától kölcsönözte.

Túlságosan is nyílt és hirtelen megnyíló, hangos, mindenkihez odamenő, őszinte személyiség vagyok, sosem okozott gondot barátságokat kötni vagy ismerkedni. Ez szerencsére nem jelenti azt, hogy félnék az egyedülléttől, sőt igénylem is. Nem nagyon szoktam unatkozni például, mindig találok valamit, amivel elmolyolhatok, vagy drámai lemaradásomat pótolom könyvek terén, zenét hallgatok, filmet-sorozatot nézek. Úgy vagyok vele, hogy ha magamat nem tudnám szórakoztatni, akkor hogy várhatnám el más emberektől, hogy érdekeljem őket vagy meg akarjanak ismerni?

Önbizalmam mindig is volt, néha talán túl sok is, persze ebből is, mint minden másból, ami tőlem jön, rengeteg a hülyéskedés. Az önbizalmat valószínűleg annak köszönhetem, hogy gyerekkoromban rengeteget foglalkoztak velem. Rendíthetetlenül hiszem, hogy nekem jutottak a világ legjobb szülei és testvére. Hihetetlen nyugalmat ad az a tudat, hogy van a világon 3 ember, akiknek mindegy, hogy mit csináltam vagy mit rontottam el, fenntartások nélkül ott állnak mögöttem és szeretnek.

Mesélj a világ legjobb szülőiről. Mitől azok?

Röviden összefoglalva attól, hogy az én és a testvérem születésétől fogva még a legkisebb döntéseikben is az volt a prioritás, hogy nekünk mi a legjobb, és több mint 20 éve erőn felül teljesítenek, hogy nekünk mindenünk meglegyen. És ezt nagyon nem csak az anyagiakra értem. Amikor anyukám várandós volt velem, leültek apuval, és megbeszélték, hogy vállaljon-e egy második állást. Aztán arra jutottak, hogy fontosabb a márkás ruháknál és trendi játékoknál az, hogy minél több időt töltsenek velünk együtt. Ez különösen azért nagy szó, mert főleg apukámat nem így nevelték, nem volt biztosítva számára a támogató közeg, sőt, talán még az érdeklődés sem, hogy épp mi van vele, merre alakulnak a dolgai. Mindent magától és a barátaival tanult meg, kezdve a biciklizéstől egészen a szörfig. Szerintem nagyon kevés ember tudja megvalósítani, hogy ilyen radikálisan jó irányban térjen el szülőként a gyerekként tapasztalt példától. Mert aztán az hihetetlen, amit tőlük kaptunk.

Anyukám tanárnő, szóval nyáron ráért, egész szünetben strandoltunk, kirándultunk, tábortüzeztünk… Biciklizni, úszni, focizni, teniszezni, kajakozni, mindent az apukámtól tanultam. Anyu rendszeresen 2-3 félét főzött, hogy mindenkinek a kedvére tegyen, meséket olvasott lefekvés előtt felváltva a testvérem és az én ágyamon ülve, amíg még egy szobában aludtunk. Tehát csupa pozitív emlékem van a kisgyermekkoromból.

Később apukám adta kezembe a Gyűrűk Ura könyveket, aztán még rengeteg fantasyt és sci-fit (nagy rajongó ő is, halomban állnak fent a padláson a régi Galaktikák), de ő ültetett le a Csillagok háborúja vagy a Volt egyszer egy vadnyugat elé is. Anyukám pedig a 12 dühös embert vagy Hitchcockot mutatta be, meg úgy egyáltalán a régi Hollywoodot, amit máig nagyon kedvelek. Még arra is képesek voltak, hogy amikor a 2000-es évek elején a Harry Potter és Gyűrű filmek mentek a magyar mozikban, hétvégén hajnalban vonatra ültek velünk, és elvittek a Fonyódhoz legközelebb eső moziba, Kaposvárra megnézni a filmeket.

Amit pedig folyamatosan éreztem (néha persze nyűgnek meg csesztetésnek), hogy tanulni kell, főleg a nyelveket, nem lehet félvállról venni a sulit. Erre mondjuk így visszanézve szükségem is volt, mert alapvetően lusta vagyok, és szerénykedés nélkül mondhatom, hogy az általános iskola nem jelentett túlzott kihívást (alsóban végig kitűnő voltam, felsőben már csak jeles :D). Szóval kellett ez a lökdösős követelmény rendszer, amit felém állítottak, mert különben lehet, hogy túlságosan ellazáztam volna a dolgokat, és most mondjuk nem a PTE-n tanulnék. Sokat beszélgettünk róla, hogy merre kéne tovább menni, de konkrét dolgokban mindig én döntöttem, és el is fogadták azt.

Amiért még elképesztően tisztelem őket, és amit sose tudok nekik viszonozni, hogy emellett a törődés és szeretet mellett anyagiakban sem szenvedtünk sose hiányt. Nem voltunk jómódúak (mindketten egyértelműen a rendszerváltás vesztesei a szakmájukból adódóan, persze legalább van munkájuk), de mindenem megvolt, ami kellett. És ez a részükről bizony sokszor sok mindenről való lemondással járt, amit így visszanézve látok csak igazán. Gyerekként viszont semmi sem látszott ebből, sőt, talán veszekedésükre is alig-alig emlékszem.

A sulidat milyennek látod? Jó döntés volt marketing szakra menni? Értékes és hasznos a tudásanyag, amit átadnak?

Több tárgyat tartok értelmetlennek vagy nagyrészt elhibázottnak, mint amennyit nem. Most már a bolognás mesterképzésben tanulok, és azt vártam, hogy itt sokkal gyakorlatiasabb lesz a szemlélet és specifikusabb az átadott tudásanyag, de ez eddig csak kis részben valósult meg. Úgy vélem, hogy túlságosan oktató központú ez az egész, sok lehetőség nyílik számukra a kurzusok elalibizésére (nyilván te is ellóghatod, félvállról veheted a dolgokat, de akkor az a te döntésed és neked kell majd viselned a következményeit is), amikkel persze sosem azok a professzorok élnek, akiknek a legtöbb tapasztalatuk és tényleges tudásuk van. Ezen felül még itt is tömegképzésről beszélhetünk, ahol nem jut elegendő tér és idő az egyéni munkának, az önálló projekteknek, amit én kifejezetten hiányolok. Szóval valamilyen szinten csalódásnak élem meg jelenleg, remélem, a hátralevő három félév alatt majd változik ez. A várost viszont egy pillanatra sem bántam meg, imádom Pécset és azt, hogy mennyire diákváros, össze sem lehet hasonlítani a belváros egy átlag hétköznap délutánját egy hétvégivel. Ennek kicsit ellentmondva mostanában többször is olyan érzésem volt, hogy rutinszerűvé vált itt nagyon sok minden, komolyan gondolkozom rajta, hogy akár már ősztől átjelentkezzek egy pesti egyetemre, vagy elmenjek Erasmusra.

Szerinted ma egy fiatal egyetemista mennyire tervezhet előre? Neked például kirajzolódott már valami konkrét a jövőddel kapcsolatban?

Hát nálam biztos, hogy többet meg konkrétabbat tervezhet :D Sose voltam az a tervezős vagy elgondolkodós fajta, de megértem, ha valakik biztonságban, jobban érzik magukat tőle, hogy ha látnak maguk előtt egy elképzelt vagy kialakított pályát, amit mondjuk nagy valószínűséggel közel sem úgy fognak bejárni, mint ahogy azt kigondolták. Én az olyan dolgokon kívül, amiket muszáj jó előre lefoglalni vagy eldönteni, nem igazán tervezem meg az életem, az nem az én teám. Inkább csak sodródom az árral, eddig bejött.

Hogy állsz a lányokkal? Van barátnőd?

Imádom őket. Lányok vannak, barátnőm nincs. Nagyon könnyen tetszik meg valaki, szerelmes viszont egészen nehezen leszek, illetve sok dolgot kevéssé tolerálok, szóval jelenleg jó ez így. Persze mindenki igazi társra vágyik, én sem vagyok kivétel, de csak azért nem leszek valakivel, hogy ne legyek egyedül. Talán @rip911 írta Valentin-nap környékén, hogy ha nincs ló, nem jó a szamár sem. Ezzel tökéletesen egyetértek, plusz fiatal vagyok, nem sietek sehova, kivárom. Az oda vezető utat pedig próbálom annyira élvezni, amennyire csak lehet.

Tegnap este megnéztem a kedvenc filmedet, a Dazed and Confused-t. Mi fogott meg ennyire ebben a ’76-ban játszódó tinisztoriban?

Kapásból lehetne akár 50 filmet is mondani, ami jobb, mint a Dazed and Confused, de az ember kedvenc filmje szinte sosem egyenlő a legjobb filmmel, amit valaha látott. Ami engem megfogott benne, az a hangulat, ami az első pillanattól kezdve sugárzik belőle. A hihetetlen lazaság és könnyűség, annyira feelgood film, hogy amikor először láttam, talán még 15 perccel a vége után sem tudtam lehegeszteni a mosolyt az arcomról. Ezek mellett nagyon kedvelem Richard Linklater stílusát és dialógusait, ebben a filmben is számtalan idézhető egysoros van. Plusz az egyik kedvenc alműfajom aranykorának talán utolsó nagy filmje. Imádom a ’80-as évek tinivígjátékait, különösen a John Hughes által forgatottakat, és nagyon sajnálom, hogy ma már nem készülnek ilyen filmek. Ha egy lakatlan szigetre kellene pár filmet vinnem, akkor az említetten kívül biztosan köztük lenne a Breakfast Club, a Ferris Bueller’s Day Off, a Risky Business, a Say Anything… vagy a Pump Up The Volume.

Kicsit visszakanyarodva általánosságban is mondhatjuk, hogy szeretem a párbeszédekre épülő alkotásokat. A tinivígjátékokon, klasszikus filmeken és westerneken kívül a horrorokat szeretem még igazán, ami mondjuk biztosan nem a családból jött, de a tesómat már rájuk neveltem :D Sokan nem szeretik vagy ódzkodnak a horrortól, pedig nincs még egy műfaj, ami gazdagabb vagy sokszínűbb lenne nála, illetve sokszor nagyon gyorsan és pontosan reagálja le a társadalmi változásokat is, kritikát gyakorol azokon. Valamint egy tehetséges kezdőfilmes nem találhat más olyan kategóriát, ahol az abszolút olcsóság mellett ennyire szabadon kiélhetné a kreativitását.

Milyen közegben, milyen társaságban szeretsz filmet nézni? Neked milyen az igazi mozihangulat?

Mindig, minden körülmények között szeretek filmeket nézni :D Imádom a mozit, ha tehetném, minden filmet ott néznék, mert utánozhatatlan és bármilyen otthoni házimozi rendszerrel utolérhetetlen élményt és hangulatot ad. Ez persze sajnos nem áll módomban, szóval általában azokat a filmeket nézem moziban, amelyek látványból nyújtanak plusz minőséget, habár az egyik legnagyobb mozi élményem a Vérző olaj volt egy kis művész moziban.

A többi meg nagyon változó, az egyetlen biztos pont a chips – a sós-fűszeres cuccok az én cigarettám. Vígjátékokat, akciófilmeket és kaszabolós/véres horrorokat például nagy társaságban szeretek nézni, azok úgy sokkal szórakoztatóbbak. Romantikus filmeket kettesben, csak én és a kedvenc Coelho-idézetes emlékkönyvem. Régi klasszikusokat, westerneket és drámákat viszont inkább egyedül szoktam, ezeknél a kategóriáknál valahogy jobban át tudom adni magam a filmnek, ha nem kell semmi és senki másra figyelnem. Illetve a félelemre építő horrorfilmeket szerintem kötelező egyedül végigrettegni, mert ha vannak még melletted, akkor ösztönösen is igyekeztek majd csökkenteni a feszültséget, és valaki benyög egy hülyeséget, vagy elkezd poénkodni, amivel meggyilkolja a hatást és az atmoszférát (ajánlom mindenkinek a The Innocents című 1961-es filmet, tényleg egyedül, éjfél után, minden idők messze legfélelmetesebb alkotása). Az előzőek alól egy kivétel van, mégpedig a randi ;D

Ha ennyire szereted a filmeket, nem tervezted, hogy a filmszakmában tanuljál/dolgozzál?

Amikor még ennél is fiatalabb voltam, akkor persze felmerült, gondolkoztam rajta, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nincs meg a kellő tehetségem hozzá. Másrészről sok filmszakos ismerősöm van, és a magyar filmszakmában dolgozni elég nehéz kenyérnek, valamint nem is túl kifizetődőnek tűnik. Úgy gondolom, ebben a kérdésben mindenféle szempontból helyesen döntöttem, pont jó ez így, hogy megmaradt örök hobbinak.

Beszéljünk a Twitterről. Szerinted 140 karakterekben át tudod adni a személyiségedet? Szóval mi, akik követünk, ismerünk is valamennyire?

A Twitter az egyik legjobb dolog az egész interwebzen. Rengeteg értékes embert ismertem meg általa, nagyrészt olyanokat, akik amúgy szinte biztosan kimaradtak volna az életemből. Amennyire én látom, a többség számára azonban még mindig mordori sötétség övezi, tízből kilenc nemtwitteresnek nagyjából olyan szinten van az álláspontja, hogy “de mi értelme ennek, kiírogatni, hogy elmegyek wc-re, aztán meg, hogy visszajöttem a wc-ről?” szóval én már fel is adtam a magyarázgatást és a győzködést. Számunkra viszont, akik rendszeresen twittelünk, amellett, hogy valamilyen formában persze az előbb említett funkció is jelen van, ez már jóval több. Szeretem azt hinni (és igazából rendre bizonyítva is látom), hogy kisebb-nagyobb közösségek alakultak ki, amikben nyilván megismerték és valamennyire be is lájkolták egymást a résztvevők. Szerintem egész jó képet lehet kapni a twittek alapján arról, hogy ki milyen is lehet, főleg ha hónapos-éves távlatokban nézem, mert egyszerűen majdnem minden téma szóba kerül, sok időt töltünk “együtt”. Mondjuk én kifejezetten a sokat twittelő, beszélgetős (nem csetelős!) arcokat kedvelem, nem nagyon követek másfajta profilokat. Talán ennek is köszönhető, de én még sosem csalódtam a személyes találkozások alkalmával, mindenkitől azt, vagy csak többet kaptam, mint amire számítottam (#napicoelho).

Engem meg főleg, hátperszehogy, meg lehet ismerni. Egy józan határon belül mindenről megmondom a véleményem, sőt, szeretem megmondani a véleményem, amire a nagyobb közösségeket tekintve, az egyetem után talán ez az egyik legmegfelelőbb helyszín. Azzal egy időben, hogy sokakhoz hasonlóan szinte folyton hülyéskedek és szórakozok, komoly témákról is szívesen beszélgetek, de azt már nagyon meg kell válogatni, hogy kivel. Sajnos sokan nem tudnak elvonatkoztatni önmaguktól, és mondjuk vallási vagy politikai témák kapcsán személyes sértésnek veszik a másik eltérő véleményét. Pedig fontos lenne, hogy mindenről tudjunk beszélni egymással. Kicsit másfelé evezve ennek az országnak szerintem ez a jelenlegi legnagyobb problémája, hogy nincs értelmes, nyílt párbeszéd a kulcsfontosságú kérdésekről, nincs elfogadás, megértés és egy közös álláspontra törekvés. Ami pedig a legszomorúbb, hogy nagyon úgy tűnik, nem is lesz a közeljövőben sem.

Ki legyen a következő?

@zencsaj, mert ő az egyik kedvencem, de még egyik twittertalin sem tudtam hosszabban beszélgetni vele.

Egyfelől az írás köré fonódik az életem, a másik erős vonal pedig a zene, amiről órákig tudnék mesélni, ezen belül is a friss és gyakran már bekategorizálhatatlan elektronikus hangzások azok, amik hallatán bármikor képes vagyok molekulákra szétesni. Feltett szándékom, hogy a tavalyi Outlook Fesztiválon (dubstep-orientált, főleg az angol közönségre fókuszáló, de a horvát tengerpartra szervezett) szerzett élményeket követően idén minimálisra szorítsam a felkeresett magyarországi fesztiválok számát a külföldiek javára. Most például a Sonarra készülünk nagyon.

Annak idején, amikor kitetted a szerinted legjobb 2010-es albumok listáját, mindegyikre rákerestem és belehallgattam. Ezek az előadók járnak Magyarországra? Van hely, lehetőség, megfelelő méretű rajongótábor a számukra?

A Caribou néven ismert Daniel Snaith járt itt tavaly decemberben, Scuba a megboldogult Mokkában, de ezzel ki is fújt, a többieket tudomásom szerint nem hívták még el. És nem azért, mert egyik-másik magyar partiszervező nincsen képben azzal kapcsolatban, mi megy külföldön (bár ezzel együtt a többség tényleg nem tudja, vagy csak nem akarja tudni), mert igenis tetten érhető a kísérletező kedv – elég csak a tavalyi Real Your Nature bulisorozatot említeni, aminek hagyományát idén a Decknology nevű széria veszi át, de hívott érdekes előadókat a Lick The Click, a Hypnosis vagy a sajnálatos módon pihenőpályára állt Bomb The Jazz brigád is -, az okok leginkább abban keresendők, hogy eléggé rizikós ilyen neveket elhívni Magyarországra. Nemes ügy a kísérletezés, csak éppen nem kifizetődő. Az a szomorú helyzet ugyanis, hogy zenei intelligencia tekintetében itthon az emberek jó része még nem tart ott, mint tőlünk nyugatabbra. Nem érdeklődnek, nem kutatnak, megelégednek azzal, amit letesznek eléjük.

Hogy mennyire nincs igény az újra, az izgalmasra, az úttörő dolgokra, jól mutatja akár a Sziget vagy a Balaton Sound nehézkesen megújuló zenei palettája: míg egy külföldi feszt line upjában inkább azt kell böngészni, hol nincs ütközés két helyszín között, mert annyi a megtekintésre érdemes előadó, itthon nagyítóval kell fürkésznem a műsorfüzetet egy-egy friss hangért. Elkeserítő, hogy még mindig hagynak labdába rúgni például egy Faithlesst, de az még inkább, hogy négy-öt éve az ő koncertjükkel párhuzamosan lemezelő DJ Dork, a techno hazai nagyasszonya mindössze 15 embernek játszott a Medúza Sátorban. Hát itt tartunk.

Te milyen közönségnek írsz ezekről az úttörő zenékről? A visszajelzésekből be tudod határolni például a korcsoportot?

Nemigen. Az emberek jellemzően úgyis csak akkor kommentelnek, ha valami szúrja a szemüket, a tetszést a lájkok korában csak egy klikkel jelzik. Az egyetlen módja megtudni, hogy kik hallgatnak ilyen, egyelőre a periférián várakozó zenéket, legfeljebb az, ha körülnézek egy ilyen bulin. Nem mintha ez mindent elárulna a hallgatótáborról, mert hát van aki csak beesik, más a hely miatt jön, megint más a barátai miatt, legfeljebb csak arra alapozhatok, ki az, aki nagyon betáncolja magát, vagy átható tekintettel fókuszál a színpadra. Néha ilyenkor még be-beugrik egy kilencvenes évekből megmaradt emlék erős zenei szubkultúrákról, meg összevillanó, “te is tudod, én is tudom” tekintetekről, de attól tartok, ezek jórészt már csak a múlt maradványai. Viszont akiket ismerek, és rajta vannak ezeken a friss vonalakon, azokról tudom, hogy úgy általában véve is tágra nyílt szemekkel járnak a világban, értelmes, agilis, európai módon gondolkodó fiatalok, a húszon még éppen innen, de sokszor már a harmincon túl.

Hozzátartozik viszont a dologhoz, hogy én nem is rájuk akarok hatni, hanem azokra, akik mondjuk még mindig a Bonobót vagy DJ Krusht tekintik a különleges zenék etalonjának, de nem azért, mert lezárták a zsilipeket az újdonságok elől, hanem mert nem tudják, milyen forrásokból juthatnának ezekhez. Ha akár csak egyetlen ember is megszereti az általam ajánlott Altered Natives vagy Falty DL lemezt, én azt már orbitális sikernek tekintem. Azzal együtt, hogy nem akarok én messiást játszani, csak még több jó zenéket hallgató embert tudni magam körül.

Korábban másokkal már feljött a popkultúra téma, ami szerintem a szó valódi értelmében halott, hiszen a technológia fejlődésével és a szegmentálódással a popkultúrából pont a “popular” szó mögötti jelentés van kiveszőben.

Pont ez a terület – a kultúra befogadásáé – az, ami óriási paradigmaváltáson ment át az elmúlt időkben, csak nem éljük meg olyan forradalmian, mert lépésről-lépésre zajlott. Pedig húsz éve még el kellett sétálnom a lakótelep másik végébe, és felcsengetnem a haveromhoz, hogy fáradjon le tengózni. Tizenöt éve képes voltam átcipelni az éjszaka közepén a behemót PC-met a konyhánkba, ahol a telefon volt, hogy betárcsázós nettel lophassam az mp3-at az AudioGalaxyról, és halkan nyüszítettem, ha öt óra alatt lejött két szám. Ma meg már a Shazam App azonosítja be nekem a telefonomon, hogy milyen zenét játszik éppen a külföldi dj. És alig telt el egy évtized.

Minden sokkal lassabb volt, és nem kellett annyi irányba figyelni, ráadásul karakteresen vált szét minden, könnyebb volt bármit definiálni, ha úgy tetszik, könnyű volt felnőni egy ilyen közegben. Míg ma egymásba folyik minden, Britney Spears dubsteppel kacérkodik, egy szemüveges fehér srác 2010-ben Curtis Mayfieldet idéző hatvanas évekbeli soult énekel, és egyre gyakrabban nem tudjuk, hogy az (ön)iróniahurkok hol kezdődnek, hol érnek véget, hogyan gabalyodnak. Itt van például Dam-Funk, aki pont ezért zseniális, mert nem érezni pontosan, hogyan viszonyul az általa feltámasztott elektrofunk-vonalhoz. Mégis kurvajók ezek a szárba szökkenő mutánsok, mert egyre kevesebben akarnak adott műfajokba betokozódni, sőt, a menőség fokmérője szinte már az, ha a zenei szakírók legfeljebb csak jelzőhalmozással tudják körülírni az albumodat.

Szóval egyre inkább elnagyoltak a kontúrok, de ez csak azoknak jó, akik tudnak is vele mit kezdeni. Akiknek szükségük van a “dobozolásra”, azok bajba kerülhetnek. És szerintem valahova ide lehet visszavezetni az új generációk gyakran kitapintható hozzáállását a zenéhez: kevés az eligazodási pont, és aki nem hajlandó megvívni egyéni csatáját a fejére növő információdzsungelben, az mást nem tehet, mint hogy halad az árral, ezzel megfosztva magát egy csomó remek élménytől.

Elképzelhetőnek tartod, hogy más országokhoz hasonlóan Magyarországon is iskolai keretek között halljanak a gyerekek a különböző (nem klasszikus) zenei irányzatokról?

2011 Magyarországának társadalmi-politikai berendezkedésében ez legfeljebb a halovány fantazmagória szintjén marad, holott a BBC példája akár iránytű is lehetne. De mit várjunk akkor, amikor még a könnyen befogadható zenéket is kicenzúrázza a Petőfi Rádió nemrég kinevezett vezetője, annak a zenekarnak az alapítója, amelynek koncertjein megszokott szimbólum az árpádsávos lobogó? Nem érdemes persze álmokat dédelgetni, valószínűleg egy következő politikai vezetés se lihegné túl a kérdést, egyszerűen nem érdeke a döntéshozóknak, hogy ezeket a produkciókat a zászlajukra tűzzék, hiszen csak veszíthetnek velük. Mármint népszerűséget. Legutóbb a Cinetrip-főszervező Laki L. László mondta nekem egy interjúban, hogy ezeket a zenéket sikerült ugyan átvinni a tiltott kategóriából a tűrtbe, de attól, hogy államilag támogatottak is legyenek, még rohadt messze járunk.

Mostanában mi foglalkoztat a zenén kívül?

Nem tudom miért, talán a hazai aktuálpolitikai események tükrében, de Chomsky rendszertagadó írásait újabban ismét elővettem egy kicsit, jó dolog ízlelgetni őket. Persze ennél is szívesebben ízlelgetnék búzasört valami vízparton, ordító napsütésben. Vagy a kettőt egyszerre. Ez kifejezetten foglalkoztat. Valamint az úgynevezett utcai fotográfia, amikor emberek kerülnek lencsevégre, pózmentesen, dokumentációs jelleggel. Ezt szeretném kicsit megtolni.

Ahogy látom, újságíróként kifejezetten szeretsz megmártózni egy-egy szubkultúra fontos “meetingjén”. Miért szereted ezeket? A nyitottságodat tükrözik, szeretsz vitás témákban elsőkézből válaszokat kapni, pusztán érdekes beszámolók alapja… szóval miért? És mennyire tudsz kívülálló maradni, nem szippant be egy fanatikusokkal teli közeg?

Dolgozik bennem egy olyan – néha már azt gondolom, abnormális mértékű – információbefogadási kényszer, hogy terápiára szorulnék, ha nem tennék legalább kísérletet a kielégítésére, még ha ez nem is valósulhat meg soha teljesen. Ennek része nem csak a napi sajtófigyelés, de az is, hogy ugyanúgy elmegyek egy Flipperek Éjszakájára, ahogy az iszlám kulturális napokra, vagy legutóbb az első magyar pszichedelikus konferenciára. Mindig is izgattak a társadalom margói, és igen, örülök, ha elsőkézből nyerhetek róluk tapasztalatot. Az meg külön szerencse, hogy az információfeldolgozás és -átadás a tulajdonképpeni munkám, bár gyakran még ezt sem érzem elégnek. A legnagyobb ajándék az lenne, ha a napi alvásigényemet öt órára tudnám redukálni, mert akkor még több mindenre lenne időm. Sosem értettem azokat, akik képesek unatkozni, szerintem az egy életellenes bűncselekmény.

Ki legyen a következő?

Mondjuk legyen Róland :) @steerio , mert nála minden további nélkül megfér a hatodik viceházmester a tudományos megalapozottsággal, akár ugyanabban pillanatban :)