Történet az arányról

noreply@blogger.com (Heretic) — Sun, 17 Aug 2008 21:45:00 +0000

Kora délután sétáltam az Akadémiáról a városfal melletti úton, amelyet csendes olajfaliget szegélyezett. A nagy melegben megálltam és leültem az egyik fa alatt, pontosan ott, ahol a Panopsznak szentelt forrás ered. Mentségemre legyen mondva: ilyenkor többnyire a sziesztámat töltöm és bágyadtan bóbiskolok felpárnázott, kényelmes klinémen. Nem véletlen tehát, hogy elnehezült szemem a suttogó, zizegő levelek mágikus dallamára az andalító forrás bájoló énekére és a nyugodt nyári fuvallat suttogására, mely édes, éteri hangon súgta fülembe: -Aludj Anaximandrosz, én vigyázom álmodat!

A hangok összeolvadtak elmében bódult, édes zsongássá szinte egy pillanat alatt és ebből a végtelen ködfátyolból láttam kiemelkedni álmom teremtőjét, az Asszonyt.
A forrás hűs vizéből lépett elő, melle fedetlen, gömbölyű alma, a vízcseppek a testén dermedten tiltakoztak Gaia parancsának, Héliosz fittyet hányva több ezer évének, kamasz módjára nyalogatta a nő tökéletes domborulatait.

- Elkísérlek- szólt a lány- megmutatom neked atyáim kezemunkáját, a gyermekek játékát és az emberek vágyát. Tudom, hogy menni akarsz...

Kézenfogott, kézenfogtam, magához szorított. Amikor felemelkedtünk már egy gyermeklány fordult felém. Pajkos szemében a vén kozmosz nézett vissza rám.

-Az arány, harmónia és szépség nem más, mint szám, az emberek szent borzalommal tekintenek a végtelenre, az aritmiára, s mindarra, amit nem lehet számok közé szorítani. Ezért a számokban lelnek rá valóságnak korlátot állító, renddel és értelemmel megtöltő szabályra. Nézd a házakat, amiket építenek, nézd a kerteket, amiket megmunkálnak, nézd a tárgyakat, szobrokat, mozaikokat, hallgasd a verseket, énekeket. A természet is erre törekszik, hogy ne borzassza el őket; nézd a hullámokat, a fák leveleit, hallgasd az eső csöpögését, a tenger moraját. Íme a világ ahogy még nem látta emberfia, a hold, a nap és a csillagok. Eddig tart, amit megismerhetsz, ami ezután következne az nem neked való.

Öregasszony kísért vissza az olivaligetbe a forrás mellé, mellei, mint tömlők csüngtek alá, aszott bőre, fogatlan szája csak morzsákban emlékeztetett a hajdanvolt tökéletes asszonyra. Mikor eggyé vált a porral, tudtam, hogy ez nem csak álom.

Megadta volna amire vágytam? Megmutatta teremtésünk határát, lehúzta a fátylat a emberi tökéletesség illúziójáról, meghagyta a kétely csíráját. Rádöbbentett ki vagyok és soha nem leszek több, ne is akarjak több lenni. Egy ketrecbe zárt madár, aki ismerheti rácsait, de a szabad ég túl hatalmas neki. Nem arra teremtettünk, hogy szárnyaljunk...

Mikor visszaértem az iskolámba, faggatni kezdtek, miért vagyok búskomor aznap.
Nem meséltem el nekik látomásom, nem akartam, hogy megtudják az okát. Hazudtam valamit. Ám a legkisebb és legkedvesebb követőm nem hagyta annyiban a dolgot. A vacsoránál azt mondta nekem:
- Mesterem, bizonyára azért oly gondterhelt mert rájött valamire, ami talán nem olyan fényes arany, mint amilyennek először látszott. De ezért ne keseredjen el, megtaláljuk majd annak is a módját, hogy ismét a legszebb érme legyen a tarsolyunkban!

Kijelentése ismét mosolyra fakasztott, a világ változik és vele együtt az ember is. A ketrec tágul, biztos nem az én időmben, talán nem is a gyermekem, vagy az unokám idejében, de egyszer talán elérhetjük majd, hogy ketrecünk akkora legyen, mint a szabad ég...és akkor már rácsok is eltűnnek.

SehnsuchT

Történet az arányról