Steak, Tango, Foci

További cikkek

noreply@blogger.com (Mariann) — Tue, 28 Jan 2014 18:12:00 +0000

Mostantól külön fülön lesznek a külső oldalakra írt cikkek, hogy azok jobban elkülönüljenek.

Origo Utazási rovat:
2012.10.02. Extrém szárazság, fagy és oxigénhiány (Chile)
2012.10.23. És elindult a szoba a 16.-on (Chile)
2012.11.13. Evita és az élve eltemetett lány nyomában (Argentína)
2012.12.03. Belenéztünk a vulkán gyomrába (Fülöp-szigetek)
2012.12.28. A koboldmakik könnyen végeznek magukkal (Fülöp-szigetek)
2013.01.11. A ló nem bírja a szegényszagot (Argentína)
2013.02.02. Hogyan lettem egy napra valparaísói? (Chile)
2013.03.05. Hosszú hétvége az argentin Siófokon (Argentína)
2013.03.10. Mit rejtegetnek a csador alatt? (Egyiptom)
2013.04.25. Élet a pottyantós vécén túl (Bulgária)
2013.05.19. A zarándokok lenyúlták a kajámat (Spanyolország)
2013.07.11. A mosoly puszta formalitás (Bolívia)
2013.07.30. Elég nekik egy kempingszék (Argentína)
2013.08.20. Egy marék dinamit, kokalevél és tiszta alkohol (Bolívia)
2013.09.16. De hol vannak az uruguayiak? (Uruguay)
2013.10.07. Só és só mindenütt (Bolívia)
2013.11.14. Olyan, mint a szamár hasa (Peru)
2014.03.13. Megvolt a belépőm a Machu Picchura (Peru)
2014.04.23. Patagóniában a pingvineké az elsőbbség (Argentína)

Határátkelő:
2013.06.18. A csodálatos Argentína
2014.01.13. Egy munkakeresés kálváriája

GlobSpot:
2013.06.04. Foci a trágyadombon túl

Videóriport:
2012.12.23. A szegénység miatt kihalt ez az ünnep (Origo nagyvilág rovat)
2012.12.23. Karácsonyfa-vásárlás strandpapucsban (Origo nagyvilág rovat)

Idegen nyelven:
2012.10.30. O antigo e o moderno em Santiago (GoChile)

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnéd a történeteket a postaládába kapni, akkor iratkozz fel a hírlevélre itt, vagy gyere a Facebook oldalra beszélgetni itt .

Córdoba levelek

noreply@blogger.com (Mariann) — Mon, 27 Jan 2014 23:55:00 +0000

Az Iguazú és Uruguay meglátogatása után Buenos Airesből északnak vettem az irányt, és Tucumán és Salta körbejárása után itt volt az idő újra délnek ereszkedni. A közel 3 000 kilométer hosszú utazásom utolsó állomása az ország második legnagyobb városába, Córdobába vezetett, és itt újabb fejezetet tanultam meg ennek a hatalmas országnak a történelméből. Na, meg Kubából is kaptam kis ízelítőt.

2011.12.13. Córdoba, Argentína

Este elbúcsúztam a csoportomtól [akikkel Humahuacában utaztam] és mentem a buszállomásra, mert este tízkor indultam Córdobába. Ezek a távolsági buszok [micro], talán már írtam, nagyon felszereltek, az ülés akár 180 fokig dönthető, és kapunk ételt, takarót, párnát, és utaskísérőt is. Ennek ellenére nagyon nehezen tudok így is aludni. Vacsora után probáltam elhelyezkedni, de pont felettem világított a vészkijáratot jelző lámpa, így átültem egy másik fotelba. Arra ébredtem, hogy az utaskísérő bácsi magyaráz, hogy ez a hely foglalt, majd mikor kérdeztem, hogy hol van szabad hely, közölte, hogy mégsem foglalt, maradjak nyugodtan. Újabb kísérlet az alvásra. Fél óra múlva utaskísérőnk felbukant és az olvasólámpát a szemembe gyújtva megkérdezte, hogy jól alszom-e. Mondtam, hogy próbálkoznék én, csak azt a lámpát oltaná el. Ennél az ülésnél a légkondi nem zárt rendesen, így átküldött egy távolabbi fotelba, hogy ott jobban fogok tudni aludni. Átköltöztem, majd ő elment.

Pár perc múlva olvasólámpa újra a szemembe gyújtva, megjelent egy takaróval, hogy ha fázom, nyugodtan használjam, Bolíviában vette, és akkora, hogyha két székkel mellém ül le, ő is simán be tudna még takarózni vele. De elég neki Córdobában visszaadnom, mielőtt leszállok. Nagyon megköszöntem, már mindenre helyeseltem, csak hagyjon aludni. Hajnali két óra lehetett. Ekkor megkérdezte, hogy leülhet-e mellém, és hogy mésélnék-e neki arról, hogy merre jártam eddig Argentínában. Hiszen mikor lenne jobb alkalom a beszélgetésre, ha nem hajnali kettőkor!

Azt hittem, hogy felrobbanok, de illedelmesen elmondtam neki dióhéjben, hogy merre jártam, közben nagy ásításokkal probáltam jelezni, hogy későre jár a csevegéshez. Felállt, majd elment. Én meg úgy döntöttem, hogy jobb a békességnek, ha visszamegyek eredeti helyemre, és a vészkijárat világítási problémát megoldom azzal, hogy a kabátomat a fejemre húzom. Fél óra múlva megint a kislámpa a fejemben, mégis kellett neki a bolíviai takarója, és hozott helyette egy másikat. Azt hiszem, itt már félálomban rászóltam, hogy nekem mindegy, hogy melyik takaró, hogy hol alszom és hogyan, csak hadd probáljak meg végre aludni. Ezután ha elment a fotelem mellett, már a cipőjének a zajára is ment fel bennem a pumpa, de reggelig már nem történt újabb ébresztés :)

Egyetlenegy képem a távolsági buszokról

Néha már olyan vagyok, mint egy csöves, két napja nem fürödtem. Egyből Humahuaca után már szálltam fel a buszra, mindenféle kaját meg innivalót elraktározok a hátizsákomba, mert sosem tudom, hogy mikor vagy hol tudok legközelebb enni, és ruhákat is mosnom kéne. Córdobában eddig befizettem egy holnapi utat, megyek jezsuita templomokat nézni, illetve megvettem Buenos Airesbe a jegyemet holnap éjszakára. Most megyek mosni és picit aludni ezután a csodás éjszakai buszút után.

2011.12.14. Córdoba, Argentína

Tegnap sikeresen mostam és a városban is mászkáltam kora este. Córdoba kifejezetten tetszik. Nyugodt, ugyanakkor komoly város, és nagyon szép épületei vannak.

Córdoba az ország földrajzi középpontjában, Buenos Aires-től 700 km-re északnyugatra található. Argentína második legnagyobb városa és püspöki székhely. A városban működik a legrégebbi argentin egyetem. A főváros után a második legjelentősebb kulturális központ, fontos közlekedési csomópont, továbbá ipari központ. (Forrás: Wiki)

Találtam egy kis üzletet a főtéren, ahol helyben készítik a tipikus argentin édességet, az alfajort. Vettem is egy mandulás és kókuszos ízűt kiprobálni, majd mikor az eladó bácsi elárulta, hogy Santiago de Compostelából származik, és elcsevegtünk a városról, megajándékozott két argentin festményt ábrázoló kártyanaptárral.

A córdobai Katedrális

Az argentin városokban nem nehéz eltévedni. A koloniális időben határozott tervek szerint építették fel őket: középen van egy főtér, itt található a városháza (cabildo), a katedrális, a közelben a kormányzó háza és egyéb templomok. A főtértől kifelé pedig négyzethálós elrendezésben vannak a háztömbök. Körút nincs, csak párhuzamos-merőleges utcak. A háztömbök (cuadra) négyzet alakúak, általában száz méter hosszúak, és a számozás egyik saroktól a másikig százasával ugrik. Az argentinok a távolságot nem úgy mérik, hogy hány perc alatt lehet megtenni, hanem hogy hány utcasarokra van valami. Egy utcasarok tehát száz métert jelent, a számozás pedig a főtértől kezdődik. Én most a 475 szám alatt lakom, tehát négy sarokra vagyok a főtértől.

A hostelben három szobatársam volt: egy kolumbiai lány (Natalie), egy holland fiú (Laurent) és egy kubai (Mario). Natalie itt tanul Córdobában, és mivel önkéntesként besegít a hostel recepcióján, a szállásért nem kell fizetnie. Laurent nemrég végezte el a középiskolát, aminek örömére hét hónapos utazást tesz Dél-Amerikában. Hogy ezt az időt túlélje, elvégzett itt Córdobában egy gyorstalpaló spanyol kurzust, úgyhogy pont annyi lövése van a spanyolról, hogy semennyi. Hátizsákjának tartalma volt egy sátor, főzőedények, egy póló, egy nadrág és egy cipő. Nem izgulta túl a dolgot.

És hát itt volt a kubai gyöngyszem, aki azt állította magáról, hogy politikai menekült, hogy apukája Fidel Castro katonai orvosa, ő maga pedig eddig négy filozófiai témájú könyvet írt és nem mondhatja el, hogy hogyan menekült át az argentin határon, mert akkor engem másnap elvinne a CIA kihallgatni, akiknek egyébként dolgozik. Ha ez még nem lett volna elég, teljesen komoly arccal közölte, hogy másnap utazik egy nudista rezervátumba, mert szeret pucéron járkálni. Mikor már éppen tolta volna le a nadrágját, megfenyegettem hogy ne merje ezen hobbiját gyakorolni, mire ő sértődötten elfordult és holland barátunknak kezdte el ecsetelni a tulipánok országa iránti imádatát sebes spanyol nyelvjárással. Szegény Laurent kétségbeesetten bólogatott, és frissen szerzett spanyol nyelvtudásából merítve néha beékelt egy sí-t vagy no-t is. Így telt a délutáni sziesztám.

Ma egy szervezett útra mentem, amelynek keretében meglátogattunk három jezsuita kolostort [Caroya, Jesús María és Santa Catalina], amelyek a 17. század elején épültek. [Hasonló jezsuita redukciókat láttam később Paraguayban.]

Córdoba jezsuita birtokai (spanyol: Estancia de Córdoba) a jezsuiták által kormányzott települések misszionáriusok által emelt épületei és birtokai Argentínában, Córdobában, amelyek 2000. óta a Világörökség listáján szerepelnek. Hogy fenntarthassák létesítményeiket, a jezsuiták hat estanciát, vagyis birtokot üzemeltettek Córdoba tartományban, Caroyát, Jesús Maríát, Santa Catalinát, Alta Graciát, Candelariát és San Ignaciót. A birtokok és az épületek kialakítása 1615-ben kezdődött, és a jezsuiták tulajdonában maradtak 1767-ig, amikor III. Károly spanyol király egy rendeletével kiutasította őket a kontinensről. A tulajdonuk a ferencesekhez került 1853-ig, amikor a jezsuiták visszatértek Amerikába. Mindegyik birtoknak van saját temploma és épületei.(Forrás: Wiki)

Az idegenvezetőnk nem tudom, hogy honnan szerezte a képesítését, de ő volt a múzeumoknak az a látogatója, aki mindent végigtaperolt, szétfeszített, arrébbrakott, miközben a falon függött a "ne nyúlj hozzá" tábla. Emellett minden terem előtt készségesen elmondta, hogy mit láthatunk majd a teremben, amit a bejárati ajtón függő tábla is nagy betűkkel ugyanúgy kiírt :)

Jesús María jezsuita kolostora

Az utolsó apátságnál már kaptunk idegenvezetőt, aki elmondta, hogy a csupán hetven szobás épületrendszert egy nemes vette meg, és kétszáz éve magánkézen van. Ennek a nemesnek a leszármazottai mára négyszáz családot számlálnak a világ minden tájárol, és karácsony idejére ideutaznak. Ekkor nyáron a kolostor bezár a látogatók elől, mi voltunk az utolsó csoport. A családok egyszerre nem férnek itt el, így minden évben csak kilencven család érkezik, és így jönnek felváltva. A kolostor gyönyörűen karban van tartva, öt kertész és több restaurátor dolgozik az épületeken folyamatosan.

Mindig jó új csoportokkal találkozni, mert akkor megosztjuk egymással, hogy merre jártunk és új információkat kapunk arról, hogy miket érdemes megnézni ott, amerre tartunk. Ez a fajta utazás, amit most csinálok szerintem elég kemény, feszített tempójú. Éjjel buszon utazom több száz kilométert egyik városból a másikba, délelőtt érkezem, a nap folyamán körbejárom a várost és közben megszervezem a következő napi utamat. Másnap egész napos szervezett úton vagyok, általában a városon kívül, ahova nem lehet gyalog eljutni, majd ahogy este visszaérek, már megyek is a buszállomásra, és éjjel megint a buszon alszom, míg utazom a következő városba. A sok utazás, új helyek, új emberek, új információ nagyon fárasztó, ugyanakkor fel is tölt.

A Santa Catalina kertjéről öt kertész gondoskodik

Találoztam olyanokkal is, sőt leginkább olyanokkal, akik elindulnak és nem tudják, hogy merre tartanak. Megszállnak egy hosteban, eltöltenek ott pár napot, igazán semmit nem csinálnak, csak élvezik a várost, kicsit pihennek, majd ha úgy érzik, mennek tovább. Ez is egy megoldás, de azért fontos tudni, hogy ők ezért az életformáért feladták a munkájukat, és úgy döntöttek, hogy egyik napról a másikra élnek. Ha elfogy a pénzük dolgoznak egy hónapot, majd a fizetésből továbbállnak. Érdekes volt ilyenekkel is találkozni, mert sok ember meg van rémülve már a gondolattól, ha valaki messzire utazik.. de végülis az ember sosincs egyedül :)

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnéd a történeteket a postaládába kapni, akkor iratkozz fel a hírlevélre itt, vagy gyere a Facebook oldalra beszélgetni itt .

Salta és Jujuy levelek

noreply@blogger.com (Mariann) — Tue, 21 Jan 2014 07:30:00 +0000

A közel másfél hetes észak-argentin utazásom első állomása Tucumán és annak környéke volt. Ezután ennél is északabbra, Saltába és Jujuy térségébe tartottam, egészen közel a bolíviai határhoz. Itt már az Andok szelíd lankáit koptattam, ahol sorscsapásokat követően végül sikerült eljutnom az UNESCO listáján is szereplő Humahuaca völgyébe.

2011.12.12. Salta, Argentína

Tegnap délután érkeztem Saltába, itteni szállásadóm már várt a buszállomáson, leraktuk nála a cuccokat és elindultunk a városba körbenézni. Közben megvettem a buszjegyemet Saltából a következő célpontba, Córdobába.

Salta Észak-Argentínában található a Lerma völgyben, melyet a város alapítójáról, Hernan de Lermáról kapott. Argentínában úgy tartják, hogy Salta őrizte meg legjobban koloniális építészetét. A várost hívják még lindának, azaz szépnek. (Forrás: Wiki)

Salta, a szép felülről

Ma reggel változott a terv. Hónapok óta úgy volt, hogy a szállásadóm kocsijával elmegyünk Humahuaca környékére. Az út előtti éjszakán azonban eszébe jutott, hogy hiányoznak a kocsi papírjai, így ez az opció az utolsó utáni pillanatban kiesett. Javasolta, menjek helyközi buszokkal, ami csupán öt és fél óra lenne egyirányba. Ez az opció nem hangzott túl jól, mert útközben legálabb kétszer szerettem volna megállni egy-két faluban, igy az egész program átszállással, városnézésekkel, újabb átszállásokkal, csatlakozások bevárásával két napot vett volna igénybe. Próbaltam kapcsolatba lépni egy utazási irodával, akik ezt az utat szervezetten egy nap alatt lebonyolítják, de persze este kilenc óra után már nem tudtak segíteni. Így telt az első nap.

A dilemma az, hogy vagy el tudok menni az utazási irodával a következő nap, vagy ha nem, akkor ma kell elinduljak északra, mert akkor két napot venne igenybe az út. Ma reggel megint probáltuk az irodát, és úgy néz ki, hogy holnapra van hely. Azaz egyelőre csak én jelentkeztem az útra.

A Karmeliták kolostora Saltában

Úgyhogy ma program híján az volt a program, hogy kitettek Salta belvárosában és vagy hat-hét órát lézengtem össze-vissza. Megnézegettem azokat a helyeket, amik az első nap kimaradtak, de hogy a sorscsapások folytatódjanak, hétfő lévén az összes múzeum zárva volt. Kivéve egyet, amelyre tegnap már nem maradt idő. Ez volt az amerikai etnikai kultúra múzeuma [Museo Pajcha Arte Étnico], egy olyan hölgy gyűjteménye, aki évekig utazott Dél-Amerikában és összegyűjtötte az andoki kultúrának a darabjait.

A múzeum kiállította az inkák előtti, közbeni és utáni korok alkotásait, és mellettük ki voltak rakva azok mai kori megfelelői, és párhuzamot vont az ezer évvel ezelőtti minták és a maiak között. A következtetés az volt, hogy bár a szövési, vagy agyagozási technika változott, a szimbólumok és az üzenet ugyanaz ilyen messzi távlatokból is. Nagyon érdekes volt! A múzeum iskola is gyerekeknek, ami tanítja azt a gondolkodásmódot, hogy a kultúra nem halt ki, csak átalakult, és hogy a mai kor lehetőségeihez mérten is lehet őrizni őket.

Közben elhatároztam, hogy megnevelem az argentinokat. Ugyanis bár a közlekedési szabályok teljesen nemetköziek, itt egy zebránál mégis az autósnak van elsőbbsége. Nem is igazán ad lehetőséget a választásra, mert olyan sebesen hajt át az úton, hogy a gyalogosok beletörődve várják, míg elvonulnak az autók.. de nem én!! Mikor teljesen szabályosan lelépek a zebránál, az autós meghökkenve fékez és dudál. Neki áll fejjebb! Aztán mutatom neki a zebrát. Újabban ezzel töltöm az időt a keresteződésekben. Persze csak ha épp nincs programom és csak úgy vagyok a városban. Mint ma. De ez azért elég ritka. Holnap elvileg, ha vége a saltai sorscsapás sorozatomnak, mehetek Humahuacába az utazási irodával, utána éjjel utazom Córdobába, hogy ott is megreformáljam a közlekedési szabályokat :)

2011.12.13. Jujuy, Argentína

Saltai napjaim sorscsapásokkal tűzdelve teltek, de túléltem és végül eljutottam északra, ahova mindenképpen menni szerettem volna, a Quebrada de Humahuacába.

A Quebrada de Humahuaca (Humahuaca völgye) keskeny völgy Argentína északnyugati részén, Jujuy tartományban húzódik észak-déli irányba 155 kilométer hosszan. A terület minden történelmi korban a különböző kultúrák keresztútjában volt, 10 000 éve élnek itt emberek. Hagytak itt leletanyagot vadászó-gyűjtögető népek, a 15. században erre vezetett az Inka Birodalom karavánútja (Camino Inca), de a spanyol hódítást követően is fontos kapocs volt a Río de la Platai és a Perui Alkirályság között. A hittérítőknek köszönhetően a völgyben gyönyörű templomok maradtak fenn, és az argentín szabadságharc sok ütközete is itt zajlott. A Quebrada de Humahuaca 2003. óta az UNESCO világörökségi helyszíne. (Forrás: Wiki)

A hétszínű hegy Purmamarca hátterében

A reggel zuhogó esővel kezdődött, és áldottam magamat, amiért Buenos Airesben hagytam a zárt cipőmet. Ott harminc fok révén eszembe sem jutott, hogy máshol lehet tizenhét fok is. Így a turázós szandálomban dideregtem, egy zoknit bekészítve vésztartaléknak. Ráadásul a kisbusz sofőrje beültetett az első sorba, mivel engem szedett fel elsőnek, így én élvezhettem a párátlanító készülékből kisüvítő hideget is. Saltától Jujuyig zuhogott az eső, ezért úgy döntöttem, hogy mivel úgysem tudom elállítani, kitalálom, hogy miért jobb így esőben tájat nézni. Éppen ezzel töltöttem az időt, amikor a hegyek között kisütött a nap. Így már én voltam jobb helyzetben a szandálommal a sok, zártcipős turistához képest :)

Először Purmamarcában álltunk meg. Ami itt tetszett az a falu hangulata volt. A háttérben pedig a hétszínű hegy. Azért van ennyi színe, mert az ásványi anyagok az erózió során különböző fázisokon mennek keresztül és ezek a fázisok mind más színűek: voltak ott vörös, narancs, sárga, zöld, kék és lila rétegek a klasszikus barna és szürke mellett.

A festő táblájához hasonlító hegyek

Purmamarca után Humahuaca felé vettük az irányt. Közben áthaladtunk a képzeletbeli Bak-terítőn és beléptünk a trópusi övezetbe. Amikor áthaladtunk a vonalon azok, akik Bak jegyben születtek, kivánhattak hármat. Külön hangsúlyozták, hogy kívánságot mondjuk és ne csodát! :) Én is kívántam tehát valamit!

Humahuaca volt a túránk legészakabbi állomása, itt ebédeltünk és picit idegenvezettek minket. Láttam itt Andok-beli népeket, indigeneket, akik népviseletben járkáltak az utcákon. Fényképezni nem szabadott őket, mert mint mondták, ők az a generáció, akik nincsenek hozzászokva a turistákhoz, és a fényképezőről azt tartják, hogy elveszi tőlük a lelküket. Így én a háttérből, a Tunéziában fotós barátunktól tanult eljárással, csak diszkréten fotózgattam. Humahuaca után visszaindultunk, és út közben megálltunk még Uquaiban megnézni egy templomot, amelynek az a különlegessége, hogy olyan festett angyalok vannak a falain, amelyek európai ruhában, fegyverrel és papagájszínű szárnyakkal vannak ábrázolva. Ez az egyik legjobban példa az európai és az indigen kultúra keveredése. Megálltunk még Tilcarában, ahol egy ősi indigen város rekonstrukcióját néztük meg. Ami viszont igazán csodálatos volt, az a táj.

Tilcara épületei

A kisbusz legénysége is megérdemel pár sort. Idősebb turistacsoporttal utaztam, akik egy másik argentin régióból érkeztek. Sofőrünk, aki egyben idegenvezető is volt, már az út elején bemutatott nekik, mint kuriózumot Magyarországról. Mikor megtudták, hogy egyedül utazom egy ilyen távoli országba, páruknál kijöttek az anyai ösztönök, és folyton meg akartak győződni róla, hogy nem vesztem-e el, hogy jól vagyok-e, hogy a közelükben vagyok-e. :) Sokat is kérdezgettek. Az argentinok jelentős része európai bevandorlók első generációs leszármazottja, így bár teljesen argentinnak vallják magukat, megvan az európai identitásuk is. Nagyon sokat kérdezgettek a jelenlegi európai politikai-gazdasági helyzetről, az euróválságról, de megosztottam velük a bejgli receptjét is, már amennyire a mák és a tészta ezt hűen reprezentálja. Beszélgettünk még a só ártalmas hatásairol is. :)

Közben sofőrünk és idegenvezetőnk néha rázendített egy-egy, a régióban honos népdalra is. Kis időre elveszítettük, amikor a kisbuszunk félúton lerobbant és egy másik turistabusz vitt be minket Humahuacába, de az ébednél már hangos tapsviharral fogadtuk.

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnéd a történeteket a postaládába kapni, akkor iratkozz fel a hírlevélre itt, vagy gyere a Facebook oldalra beszélgetni itt .

Tucumán levelek

noreply@blogger.com (Mariann) — Tue, 14 Jan 2014 11:32:00 +0000

Előző írásban említettem, hogy 2011-ben jártam először Argentínában, és akkor még e-mailben írtam le az élményeimet az otthoniaknak. Az első hetet Buenos Airesben töltöttem, majd felmentem az Iguazú vízeséshez és később áthajóztam Uruguayba. Ezután másfél hétre északra buszoztam, hogy láthassam az Andokat. Az első állomás Tucumán és környéke volt.

Így nézett ki a Buenos Aires (A) - Tucumán (B) - Salta (C) - Humahuaca (D) - Córdoba (E) - Buenos Aires (F) 3 500 kilométeres utazásom terve.

View Larger Map

2011.12.09. Tucumán, Argentína

Megérkeztem Tucumánba. Tegnap éjjel indultam Buenos Airesből és tizenöt órás út után ma délelőtt érkeztem. Egy hostelban lakom a központban. Kicsit körbejártam a belvárost. Az Andok is itt van nem messze. A hostel tele van franciákkal, most majd velük megyek itt a kertbe barbeque-zni, aztán este megyek be a városba. Holnap meg romokat fogok nézegetni.. jó lesz :)

San Miguel de Tucumán a Tucumán nevű provincia székhelye, ez Argentína ötödik legnagyobb városa. Tucumánt 1565-ben alapította a spanyol hódító, Diego de Villarroel. A Kongresszus 1816. július 9-én itt kiáltotta ki Argentína függetlenségét a Spanyol Koronától. Az épület, ahol az esemény zajlott, ma nemzeti emlékmű. (Forrás: Wiki)

Ebben az épületben kiáltották ki Argentína függetlenségét 1816-ban

2011.12.10. Tucumán, Argentína

A buszút azért tartott tizenöt órát Buenos Airesből, mert 1 300 kilométert kellett jönni, ami nem is tudom, olyan mint elautózni Franciaországba. Itt azért elég gigantikus távolságok vannak. Tegnap este még elnéztem egy fesztiválra itt a városban. Afro zenét meg táncokat mutattak be, nagyon hangulatos volt.

Ma reggel nyolcra jöttek értem és autóval felvittek az Andokba 3 000 méter magasba. Ahogy haladtunk felfelé, először esőerdő borította a hegyeket, majd a magassággal arányosan csökkent a növényzet. A tájnak először Alpesi hangulata volt, majd köves-sziklás lett a környezet, hatalmas két-három méteres kaktuszokkal, mint amilyeneket a vadnyugati filmekben lehet látni. Teljesen más világ. A hegyoldalon bikák, tehenek, lovak legeltek, és feljebb találkoztunk lámákkal is.

Méteres kaktuszok a Tafí del Valle lankáin

Itt voltak azok a bizonyos romok is. Quilmes egy olyan város maradványa, ahol a quilmesi bennszülöttek laktak jóval az inkák előtt. Az inkákat sikerült visszaverniük, de a spanyolokat már nem. A spanyolok ezután kitelepítették őket és mára csak a romok maradtak fenn.

Quilmes romjai a Calchaquí völgyében, Tucumán provinciában találhatóak. Ez volt az ország legnagyobb települése a felfedezések előtt, területe elérte a harminc hektárt. A település fénykorát az i.sz. 850-es években élte és közel 5 000 quilmesi bennszülött lakhatta. Mikor a spanyolok leigázták őket, a túlélőket Buenos Airesig gyalogoltatták, hogy ott telepítsék le őket. Buenos Aires egyik külvárosa ma is viseli Quilmes nevét. Az eredeti romokat Samuel Alejandro Quevedo fedezte fel 1888-ban, de csak 1897-ben kezdték el a területet feltárni. (Forrás: Wiki)

Ezután egy másik faluban, Tafí del Vallében megnéztünk egy jezsuita templomot a koloniális időkből, ugyanitt ebédeltünk. A helyi étel itt az empanada, ami olyan mint egy marhahússal töltött kifli. Itt vettem magamnak egy lámaszőrből kötött pulcsit az otthoni télre való tekintettel.

Quilmes romjai az egyik korabeli őrállásból

Visszafelé beugrottunk egy parkba, ahol ilyen obeliszk-szerű két-három méter magas, faragott kövek voltak kiállítva ugyancsak a régi időkből. Ezek a termékenységet szimbolizálják és itt szedték össze őket ebben a völgyben, hogy megóvják őket a graffitisek támadásaitól.

Tafí del Valle egyik legfőbb turista látványossága a menhirek, azaz függőlegesen felállított kőszobrok gyűjteménye a Menhires Parkban. A fallikus (péniszhez hasonlító) szobrokat a valahai őslakosok faragták. Eredetileg egymástól távol álltak, de később egy helyre gyűjtötték azokat, hogy megóvják őket a rongálástól. (Forrás: Wiki)

Most megyek letusolni, mert ma tizenkét órás volt a túra, holnap pedig reggel indulok Saltába, amely még északabbra van, közel a bolíviai határhoz.

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnéd a történeteket a postaládába kapni, akkor iratkozz fel a hírlevélre itt, vagy gyere a Facebook oldalra beszélgetni itt .

Iguazú és Uruguay levelek

noreply@blogger.com (Mariann) — Wed, 08 Jan 2014 12:48:00 +0000

Először 2011-ben jártam Argentínában. Három hétre jöttem felfedezni Buenos Airest és az ország északi részét, hogy találkozzam az Andokkal és a bennszülöttekkel. Akkor még e-mailben írtam meg az élményeket az otthoniaknak. A kapcsos zárójeleket és dőltbetűs részeket utólag szúrtam be. A napló szerintem jó képet ad arról, hogy milyen volt egyedül utazni a világ másik felén. Valahol itt kezdődött minden.

2011.11.30. Buenos Aires, Argentína

Gyorsan írok aztán megyek reggelizni, mert itt kesőn kezdődik a nap és a gyomrom erre még nem állt rá. Tegnap elmentünk megnézni egy jezsuita romot [Manzana de las Luces], majd beültünk Buenos Aires legrégebbi kávézójába [Café Tortoni]. Utána megvettük a jegyeket Uruguayba, oda akkor utazunk, amikor megérkeztünk Brazíliából a vízeséstől. Megvettük nekem a jegyet fel északra is, ahova már egyedül fogok utazni a jövő hét végén.

Este végre kipróbáltuk az argentin húsokat. Mondtam Daninak, hogy valami klasszikus, egyszerű dolgot rendeljen, mert hiába volt előttem a menü, nem értettem, hogy mi micsoda. Erre rendelt egy asztalnyi nagyságú fatálat tele mindennel. A képen csak szeletek vannak, amiket Dani vágott nekem össze, hogy mindenből egyek egy falatot. Aztán elcsomagoltattuk a maradékot, vagy egy kiló maradt, lesz mit enni.

Pár szelet a fatálról

Dani ma dolgozik, így kirak majd egy bevásárló utcához, ott elleszek, amíg végez, utána valami buliba megyünk, majd holnap hajnalban utazunk Brazíliába a vízeséshez.. Brazíliában lesz a szállásunk :)

2011.12.05. Iguazú, Argentína

Csütörtökön reggel érkezett meg a gépünk Argentína északi pontjába, Iguazúba, és mivel Brazíliában volt a szállás, ezért még át kellett jutnunk a határon. Ott egy nagyon gyönyörű hotelban laktunk [Hotel San Martín & Resort] az esőerdő közepén. A medence partján a kertben találkoztunk néha iguánokkal és kolibrikkel is :)

A hotel kertjén átszáguldó iguán

A kert végében folyt az Iguazú folyó, ami a Parana folyóba torkollik és úgy jut el a tengerhez. Első nap szabad volt így elmentünk a mellettünk lévő madár-rezervátumba [Parque des Aves]. Láttunk arara papagájt es tukánokat meg flamingókat. Összesen vagy 1 300 féle madarat. Délután medencés ejtőzés.

Pénteken az Iguazú vízesést néztük meg a brazil oldalról, messzebbről. Huh, hát nagyon szép volt, akkora erővel zúdult le a víz a mélybe, hogy hatalmas párafelhők szabadultak fel és szálltak fel az égbe felhőnek.. jól el is áztam :)

Az Iguazú-vízesés az Iguazú folyón található Argentína és Brazília határán, az Iguazú Nemzeti Park területén. A vízesés 270 különálló zuhogóból és kisebb vízesésből áll, melyek a folyón 2,7 kilométer szélességben húzódnak. A víztömeg a vízeséseken maximum 82 métert esik, átlagos magasságuk 60 méter. Az Iguazú szó a guaraní vagy tupi "y" (víz) és "ûasú" (nagy) szavakból ered. Az UNESCO 1984-ben és 1986-ban vette fel a két oldalt a világörökségi listájra. (Forrás: Wiki)

Másnap elmentünk az argentin-brazil-paraguay-i hármas határhoz, majd az argentin oldalt néztük meg. Ez annyiban más, hogy itt közvetlenül a vízesés felett vagy alatt sétáltunk, szóval nem szemből láttuk. Ez is nagyon szép volt, láttuk az Ördög torkát meg az Ádám és Éva vízeséseket. A program végén pedig nagy gumicsónakokban bevittek minket a vízesés alá és zúdult ránk a víz felülről. Nem is láttam semmit, úgy omlott ránk a víz, de nagyon izgalmas volt. Utána száguldottunk a folyón hogy megszáradjunk, majd egy nyolckerekű kamion tetején vittek minket az erdőben és beszéltek az esőerdőkről.

Oda vittek be minket gumicsónakokkal

Tegnap egész nap a medencénél voltunk míg jöttek értünk és vittek a repülőtérre. Ma Buenos Airesben számomra a kultúra napja van, megyünk a latin-amerikai művészetek múzeumába [Museo de Arte Latinamericano de Buenos Aires - MALBA]. Keresnem kell egy mosodát és este állítólag kipróbáljuk az argentin pizzát, amiről az a hír járja, hogy az olasznál is jobb :)

2011.12.07. Colonia del Sacramento, Uruguay

Megvolt a latinamerikai múzeum, láttunk Boterót is, amit még Pesten néztem meg, és láttuk a híres Che Guevara portrét. Utána megkóstoltam a helyi palacsintát (panqueque), ami sokkal vastagabb és telerakják mindenféle sós dologgal, sonkával, sajttal, szalonnával, avokadó-krémmel, mindent, amit kérünk.

Tegnap áthajóztunk Uruguayba megnézni egy kis várost, Colonia del Sacramentót. Egy nagy hajóval mentünk, amelynek olyan a belseje, mintha egy széles repülőgép lenne, persze hatalmas harcok folytak az ablak melletti helyekért. Még nem vagyok tapasztalt, mi legfeljebb az ablaktól a második háromszékes tömbbe tudtunk leülni. De mindegy volt, csak egy óra volt az út, mert a hajó 50 km/órával száguldott, azt az időt meg valahogy elütöttük.

Colonia del Sacramento Uruguay legidősebb városa, amelynek erődjét a portugálok építették 1680-ban, de nemsokkal ezután a spanyolok kezére került, s még sokáig a két hatalom viszályainak középpontjában állt. Colonia del Sacramento az ország harmadik legnagyobb turistacélpontja a főváros, Montevideo, és Punta del Este után. Az óvárost az UNESCO 1995-ben vette fel listájára. (Forrás: Wiki)

Portugal koloniális házikók és macskaköves utcák

Colonia del Sacramento egy 17. századi portugál kolónia volt, és az óváros megmaradt az akkori képében. Jajj, nekem nagyon tetszett: pici, mediterrán házikók a tenger partján, hatalmas virágzó bokrok a falakon, macskaköves utak. Igazából nem volt nagy, de sokat sétáltunk. A maradék időben a parton voltunk, mert a hőseg ellenére legalább ott fújt a szél. Míg Dani elmászkált, én jól elaludtam a parton, és rendesen megégtem. Most vagy eltűnök pár napon belül a bőrömmel együtt, vagy újjászületem egy új testben, mert mindenem rákvörös.

Egész nap csak két szendvicset ettünk, így visszaérve Buenos Airesbe bevetettük magunkat egy ismert pizzériába [Güerrín] és megvolt a helyi pizza is. Annyit ettünk, hogy aznap már nem bírtam ételre gondolni :)

A híres Güerrín négysajtos pizzája

Holnap utazom fel északra busszal, ide már egyedül, úgyhogy elkezdek pakolászni, mert mégiscsak másfél hétre megyek. Ott nem tudom milyenek a körülmények, lesz-e internet, hol fogok lakni, mennyi időre, egyelőre csak az odafelé jegyem van meg, aztán ha megérkeztem, majd ott eldől, hogy hogyan tovább.

Az emberek amúgy nagyon kedvesek velem, mert egyből hallják, hogy nem vagyok argentin és elkezdik kérdezgetni, hogy honnan vagyok, hol tanultam meg spanyolul, mit csinálok, itt élek-e. Tegnap egy bácsi meg is jegyezte, hogy Dani is milyen jól beszéli a spanyolt. Aztán közöltük vele, hogy ő idevalósi. Amúgy sokszor nem jut eszembe egy-egy szó és Dani kisegít, de olyan szóval, amit életemben nem hallottam, így gyanítom, hogy a spanyol szókincsem helyett az argentin bővül, ami nem biztos, hogy túl hasznos lesz otthon :)

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnéd a történeteket a postaládába kapni, akkor iratkozz fel a hírlevélre itt, vagy gyere a Facebook oldalra beszélgetni itt .

De mi van Paraguayban?

noreply@blogger.com (Mariann) — Tue, 10 Dec 2013 11:34:00 +0000

Az argentin hosszú hétvégék egyik legtöbbet feltett kérdése, hogy hova lehet eljutni ebben a hatalmas országban három napra úgy, hogy az ekkor égig emelt árak miatt a repülőt kiiktatva a célpont ne legyen messzebb tizenkét órás, lehetőleg éjszaka történő buszozásnál. Buenos Aires köré meghúztuk ezt a képzeletbeli 1200 kilométer sugarú kört, és északon ráböktünk Paraguayra. De mi van Paraguayban?

Kis utánanézés után meg is lett a tökéletes célpont: az argentin és paraguayi határ mentén, a trópusi erdők mélyén található öt misztikus jezsuita misszió romjait fogjuk felfedezni.

Míg a 17-18. században a spanyolok és portugálok éppen Dél-Amerika felosztásáért harcoltak, addig mint a béke szigete, e kettő között ténykedtek a katolikus egyház támogatását élvező jezsuita szerzetesek, akik a fejük feletti puskaropogással dacolva azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy keresztény hitre térítik a hol a spanyolok, hol a portugálok elől a karjaik közé menekülő guaraní őslakosokat. A guaraní indiánok, ha nem szerettek volna a gyarmatosító földurak birtokain rabszolgasorsra jutni, védelem fejében inkább választották a hajnali öt órai imádkozást és a Biblia olvasását a jezsuita szerzetesek által alapított termelői közösségekben, a redukciókban.

San Ignacio Miní híres templomkapuja

1609 és 1818 között összesen harminc redukció működött a mai Argentína, Brazília, Paraguay és Uruguay területén. Az 1600-as évek elején a portugál rabszolga-kereskedők támadásai miatt ezek a települések az esőerdők belsejébe húzódtak, és egymáshoz egészen közel telepedtek meg, ezzel egy védközösséget hozva létre. A missziók ekkor gyors fejlődésnek indultak, díszes templomokat emeltek, a szerzetesek létrehozták a guaraní nyelv írását, nyomdákat alapítottak, a kultúra szárnyalt, és a jó munkamegosztásnak köszönhetően külső piacokra is tudtak termelni. A missziók sikerére irigy portugál földbirtokosok pedig addig duruzsoltak a spanyol király, III. Károly fülébe, míg ő 1767-ben kitiltotta a jezsuitákat a spanyol fennhatóságú területekről. A missziók ezután lassan elnéptelenedtek. Legtöbbjük mára eltűnt, vagy a trópusi erdő mélyén fekszik feledésben. Néhány azonban egészen jó állapotban maradt meg, amelyek közül párat az UNESCO is felvett a világörökségi listájára. Ezek közül néztünk meg hármat Argentínában és kettőt Paraguayban.

Péntek este indult a buszunk Buenos Airesből, és másnap reggel már az észak-argentin Misiones tartományban voltunk első jezsuita romunk kapujában, San Ignacióban. A belépőért 70 pesót (2 530 forint) fizettünk, amely érvényes volt az argentin oldal mindhárom redukciójába, San Ignacio Miníbe, Nuestra Señora de Loretóba és Nuestra Señora de Santa Anába.

A területre jellemző vörös földből készültek a téglák

A portugál támadások miatt a legtöbb redukcióhoz hasonlóan az 1610-ben alapított San Ignaciónak is költöznie kellett, és végleges helyére 1632-ben került. Idegenvezetőnk, Juan elmondta, hogy a redukciók alaprajza hasonlított egymásra: középen volt egy hatalmas gyülekező tér egyik oldalán a templommal és a szerzetesek lakhelyével, a tér többi oldalán sorakoztak a guaraník lakrészei. Ezek hosszú kőházak voltak, melyekben közel száz ember fért el, és egy ilyen épületben kizárólag egy család tagjai éltek. A guaraník maguk választották vezetőiket, minden a közösség tulajdonában volt, és életüket törvények szabályozták. Egy közösségnek több ezer guaraní lakosa volt, de érdekes módon mindegyikben csak legfeljebb két jezsuita szerzetes élt, így próbálták megőrizni személyes tekintélyüket.

A térképen a nevetségesnek tűnő tíz kilométeres távot San Ignacio és Loreto között a trópusi harmincnyolc fokos delelő alatt, hátizsákjainkkal megpakolva már nem tartottuk akkora mókának. Sikerült fognunk egy buszt, amely Loreto romjaitól három kilométerre rakott le minket, de ennek a távnak a legyaloglását is kisebb fajta kihívásként éltük meg, és eufórikus érkezésünk után boldogan vetettük rá magunkat a loretói múzeum mosdójának hidegvizű csapjára.

Idegenvezetőnk, Marco kifogástalan kampányfogással pár perc alatt eladta nekünk Loretót azzal a szöveggel, hogy ezen a helyen testközelből láthatjuk, hogy milyen állapotban volt San Ignacio Miní a feltárás előtt, ötven évvel ezelőtt. Ez annyit jelentett, hogy az 1631-ben épült redukció romjait még nem fejtették ki az erdő szorításából, és máig a fák alatt haladó szűk ösvényeken lehet csak eljutni egyik építménytől a másikig. Ha ez nem győzött volna meg minket, akkor Marco hozzátette, hogy mivel mi vagyunk az egyetlen látogatók, a dzsungeles, romos környezetben igazi Indiana Jones-nak érezhetjük magunkat. Nem tudtam, hogy ennek örüljek-e, vagy a bokrok mélyéből előugró anakondákra asszociáljak.

Ez viszont nem vonja le a hely értékéből, hogy valaha itt működött az amerikai kontinens egyik első nyomdája, és Loreto ennek köszönhetően egy jelentős könyvtárral büszkélkedhetett. A mai szemet csak az oldalkápolna épen maradt padlózata kárpótolja, és a remény, hogy valamikor ez a redukció is visszanyeri múltbéli alakját.

Naplemente Santa Ana romjainál

Santa Anába már a lemenő nap sugaraira érkeztünk. Azt mondják, hogy ez a legjobb időszak a fotózáshoz, ezért mi is bevetettük magunkat a templom és a temető romjai közé. A valamikori jezsuita temető nem is olyan régen még használatban volt, ezt az UNESCO azonban nem nézte jó szemmel, ezért a műemlék 1984-es világörökségi listára való felvételének egyik feltételeként a temető felszámolását szabta. Idegenvezetőnk elmondta, hogy a helyiek máig úgy gondolnak a romokra, mint valami misztikus, elfeledett helyre, ezért sem ők, sem más dél-amerikaiak nem látogatják azokat, hanem meglepő módon a turisták túlnyomó többsége Európából érkezik.

A következő napon már a paraguayi oldalon ébredtünk Encarnaciónban, én három pókcsípéssel gazdagabban. Azt hittem, hogy utazásom fénypontja a leghíresebb, San Ignacio romja lesz, de erre Paraguay többszörösen rácáfolt. Itt két jezsuita redukció meglátogatása volt tervbe véve, a Santísima Trinidad de Parana és a Jesús de Taravangüe, melyek sokkal jobb állapotban maradtak fenn argentin szomszédaiknál, igaz közel száz évvel késobb épültek, a 18. században. A paraguayi romokhoz a belépő 25 000 guaraní volt (1 251 forint). A tegnapi idegenvezető európai turistákról tett állítását beigazolva a bejáratnál csatlakozott hozzánk Patrice, egy csendes francia.

Guaraní hangszereken muzsikáló keresztény angyalok Trinidadban

Azt korábban megtudtuk, hogy a jezsuiták nem erőszakkal térítettek, hanem a guaraní nyelvet megtanulva, a keresztény és a guaraní kultúrát ötvözve próbálták az őslakosságot megtéríteni. A kultúrák ezen ötvöződésére volt példa Trinidad templomának falán a guaraní hangszereken muzsikáló angyalok. Jesús romjai, ahova az erre a célra működo mototaxin zötyögtünk át fejenként 20 000 guaraníért (1 001 forint), szintén jó állapotban maradtak meg, a guaraní indiánok lakóházainak díszes homlokzatai még ma is kivehetőek.

A paraguayi romok kipipálása után az estét már az argentin oldalon terveztük. Egy kisebb határon való fennakadás után, mikor is a határellenőr hölgy bennünk látta meg a lehetőséget az európai turistákkal szembeni frusztrációjának kiengedésére, és kedves apátiájával átsegített minket első határőr vesztegetésünkön, az estét már a határ túloldalán töltöttük Posadasban.

Kerengő Jesúsban

Utolsó napon levezetésképpen még bejártuk a harmincnyolc fokban masszívan sziesztázó, kihalt határváros forró utcáit, majd egy újabb tizenkét órás éjszakai buszozás után már a hétvégéből feléledő, dübörgő Buenos Airesre virradtunk. Ez alatt az elmúlt három nap alatt a jezsuita romokhoz nem csak térben, hanem időben is visszautaztunk, és amit megtanultam, hogy egy hely nem csak esztétikai élményt nyújthat, hanem ennél sokkal fontosabb, hogy történeteket is mesél.

Még több fotóért kattints a galériára.

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnéd a történeteket a postaládába kapni, akkor iratkozz fel a hírlevélre itt, vagy gyere a Facebook oldalra beszélgetni itt .

Ennyibe kerül megszervezni a Machu Picchut

noreply@blogger.com (Mariann) — Tue, 03 Dec 2013 07:30:00 +0000

A Machu Picchut látni kell! - mondja ezt mindenki. És gondolja ugyanezt évente közel kétmillió turista, akik a világ egyik legizgalmasabb romjaihoz utaznak. És gondolja ugyanezt az az ezernyi utazási iroda, akik égbeszökő árakon kínálják túráikat. Eldöntöttem, hogy a nehezebb, ám pénztárcakímélőbb utat választom, és egyedül szervezem meg a túrát a távolból. Ez egy útmutató, hogy hogyan terveztem meg Machu Picchut, milyen lehetőségek között mérlegeltem, hogyan döntöttem, és végül mennyibe fájt nekem mindez.

1. Limából Cuscóba

Cuscóba el lehet jutni busszal vagy repülővel. Buszjegyet oda-vissza 250 perui solért (20 000 forint) találtam, és a Cruz del Sur oldalán még az üléseket is ki lehet választani online. A buszozás hátulütője, hogy az út 22 órás és állítólag olyan magasságokba is felmegy, hogy akikre rossz hatással van a magasság, azoknál a hányástól a szédülésig mindenféle tünet előjöhet. Idő hiányában a repülőt választottam.

Repülővel az út alig több, mint egy óra. Lima és Cusco között meglehetősen sok társaság kínál utakat, ezek a LAN, a TACA (most már Avianca), a Peruvian és a StarPerú. (Fontos! A LAN Perú oldalán a Base és Base Plus tarifájú jegyek bár olcsóbbak, azokat csak perui lakosok vehetik igénybe.) A legolcsóbb retúr jegyet végül a StarPerú oldalán találtam 104 dollárért (23 300 forint), így erre esett a választás.

2. Cuscóból Aguas Calientesig

Cuscóban a The Point Hostelben aludtam egy tizenkét ágyas hálóban, éjszakánként 7.8 dollárért (1 713 forint). Itt összesen három éjszakát töltöttem, de ha egyenesen a Machu Picchura tartottam volna, akkor elég odafelé egy éjszakát, és visszafelé egyet Cuscóban tölteni.

Ahhoz, hogy feljussak a Machu Picchuig, először el kellett jutnom annak előfalujába, Aguas Calientesbe. A kis falu egyetlen hátulütője, hogy autóút nem visz fel odáig, azt vagy vonattal, vagy gyalog lehet megközelíteni. Mivel mind Cusco, mind Aguas Calientes Peru legforgalmasabb turista övezetében található, ezért az utak legszínesebb skáláját kínálják a turistáknak. Én is sok lehetőség közül válogattam, mire megtaláltam a nekem legmegfelelőbbet.

Ezek a klasszikus lehetőségek a Machu Picchu megközelítésére

Négy napos inka ösvény: Azt mondják, hogy ez a legszebb és legautentikusabb módja a Machu Picchura való megérkezésnek. Négy nap túrázás az Andok vonulatainak oldalán, majd onnan megérkezni a Machu Picchuhoz az álmok netovábbja. Nekem azonban sok okból kiesett ez a lehetőség. Sajnos nem volt négy napom túrázni, a limitált helyek miatt az utak már hónapokkal előtte megteltek, és a legolcsóbb túra, amit a Camino Inca oldalán találtam 500 és 590 dollár (109 725 és 129 475 forint) között mozgott, amelynél én olcsóbban szerettem volna megúszni a dolgot.

Vonattal: Cuscó és Aguas Calientes között közvetlen vonatjárat üzemel, a menetidő négy óra. A vonatjegyet előre lehet, és érdemes lefoglalni a PeruRail oldalán. Az árak a szolgáltatásoktól függően változnak. Az Expedition vagonjai a legolcsóbbak, Cusco és Machu Picchu között 65 dollár (14 263 forint) az odaút, és ugyanennyi a visszaút is (összesen 28 527 forint). Mivel a társaság egyeduralomban van, és autóút nem visz Aguas Calientesbe, sokat nem lehet rajtuk spórolni, csak ha bevállalom a sínek mentén való gyaloglást.

Ahogy én terveztem: A tervem az volt, hogy Cuscóból egy utazási irodával csinálok egy egynapos túrát az inkák szent völgyében 50 perui solért (3 917 forint), majd ők a Cuscó és Aguas Calientes között félúton otthagynak Ollantaytambo falu vasútállomásán, ahonnan 52 dollárért (11 410 forint) felvonatozom Aguas Calientesig, majd onnan 65 dollárért (14 263 forint) jövök vissza. Ez 29 590 forintra jött ki, és benne volt egy egynapos túra sok-sok inka rommal, ami nekem mindenképpen megérte a kis ráfizetést az előző lehetőséghez képest.

Ahogy végül sikerült: Utolsó pillanatban beütött a regionális sztrájk, törölték a völgyben tett túrát és a vonat sem közlekedett. Az odaút hektikusra sikeredett, de a végén ez jött ki legolcsóbbra. A kisbusz Cusco és Ollantaytambo között 10 perui sol volt (783 forint), Ollyantaytambóban a szállás egy kétágyas, saját fürdőszobás szobában egy éjszakára 40 perui sol volt (3 133 forint), második nap Ollyantaytambo és a vízerőmű között - ahol az autóútnak vége szakad - a három autós stoppért 50, 10 és 15, összesen 75 perui solt (5 876 forint) fizettünk. Onnan pedig gyalog tettük meg a maradék tíz kilométert. A PeruRail visszatérítette az odajegyemet, így csak a visszajegyet használtam fel Aguas Calientes és Cusco között 65 dollárért (14 263 forint). Az összes kiadás erre a szakaszra tehát 24 055 forint lett, bónusznak pedig egy hatalmas kalandot kaptam.

3. Aguas Calientesből a Machu Picchuig

Mindenképpen szerettem volna látni a híres, reggeli hatórás napfelkeltét az inka romokon. Sokan ezt kihagyják, és akkor nem is kell Aguasban megszállni, mert az első, Cuscóból induló hajnali hatos vonat délelőtt tízkor már az előfaluban van, és a Machu Picchu meglátogatása után még aznap vissza lehet vonatozni Cuscóba. Mivel én a napfelkeltére szavaztam, Agasban kellett megszállnom előző este. Az Eco Packers Hostelben aludtam egy nyolc ágyas, saját fürdőszobás hálóban, éjszakánként 33 perui solért (2 585 forint).

Aguas Calientesben fel lehet jutni az attól 6 kilométerre fekvő Machu Picchuig meredek ösvényeken gyalog, a hajnali sötétben, elemlámpával, de közlekednek oda buszok is. Az üzemeltető busztársaság, a Consettur itt is egyeduralomban van, a huszonöt perces buszút ára oda-vissza 36 dollár (7 900 forint). Erre a jegyet helyben vettem meg az indulás előtti estén. A buszok hajnali 5.30-kor indulnak, ahogy megtelnek. Mivel mindenki elsőként szeretne megérkezni a Machu Picchuhoz, már 30-45 perccel előbb beálltam a sorba, hogy felférjek az első két busz egyikére.

Míg a buszra elég megvenni a jegyet helyben, addig a Machu Picchura az adott napra a belépőt már egy hónappal előte lefoglaltam. A romokhoz naponta 2 500 főt engednek be, általában ezek a jegyek nem fogynak el, és sokan csak Aguasban veszik meg másnapra a belépőjüket. A belépő 128 dollár (28 089 forint), és feljogosít a belépésre a Machu Picchu Nemzeti Park területére az inka romokhoz. Azonban én nem csak ezeket szerettem volna bejárni, hanem a mögötte tornyosuló Huayna Picchut is, ahova csak napi négyszáz embert engednek fel kettő kétszázas turnusban. Ezek a helyek gyorsan megtelnek, ezért kellett a belépőt a Machu Picchura és a Huayna Picchura együtt, már egy hónappal az utazás előtt lefoglalnom a perui kormány hivatalos oldalán. 152 dollárt (33 356 forint) fizettem, a belépőkkel itt megint nem lehet spórolni.

Pár tanács a szervezéshez.

Peruban két évszak van. November és április között melegebb és esősebb, míg április és november között hűvösebb és szárazabb az idő. Ez utóbbi az ideális a Machu Picchu meglátogatásához. A főszezon június és augusztus között van, akkor a legkisebb a csapadék mennyisége, de a régió ilyenkor hemzseg a turistáktól. Én szeptemberben voltam, akkor még ritkán esik, viszont már kevesebb a turista.

Machu Picchu trópusi erdőben fekszik, sok a szúnyog, érdemes vinni valami spray-t, és naptejet.

Mivel az első vonat Cuscóból délelőtt tízre érkezik meg Aguasba, a turisták ekkor kezdik el belepni a Machu Picchu területét. Ha szeretnénk fényképezni, akkor érdemes a romokat reggel 6 és 10 között bejárni.

A Huayna Picchura két turnusban lehet felmenni. A reggel 7 órás csoport előnye, hogy akkor még nem tűz annyira a nap, sokkal kellemesebb a másfél-kétórás túra. A 10 órás csoport előnye az, hogy nem kell nyitás után rögtön a hegy bejáratához rohannunk, hanem nyugodtan nézhetjük végig a napfelkeltét, majd a romokat a tömeg megérkezése előtt. Én a 10 órás csoportra foglaltam helyet.

Akkor nézzük, hogy mennyi az annyi.

Utazás:

Lima - Cusco - Lima repülőút (Star Perú): 104 dollár (23 300 forint)

Cusco - Aguas C. autóval (stoppolással): 85 perui sol (6 659 forint)

Aguas C. - Machu Picchu - Aguas C. busszal (Consettur): 36 dollár (7 900 forint)

Aguas C. - Cusco vonattal (PeruRail): 65 dollár (14 263 forint)

Szállás:

2 éjszaka Cuscóban: (The Point) 15.6 dollár (3 423 forint)

1 éjszaka Ollyantaytambóban: 40 perui sol (3 133 forint)

1 éjszaka Aguas Calientesben (EcoPackers): 33 perui sol (2 585 forint)

Belépők:

Machu Picchu és Huayna Picchu: 152 dollár (33 356 forint)

Összesen 94 619 forintba került az utam Lima és Machu Picchu között, plusz az ennivaló, amit éppen találtam. Biztosan ennél olcsóbban is meg lehet úszni a dolgot, de viszonyításképpen hasonló túrákat a helyi utazási irodák 250 000 forint körül kínálnak, amelyben nincsen benne a Lima - Cusco - Lima repülőjegy. Érdemes mérlegelni, hogy hajlandóak vagyunk-e többet fizetni azért, hogy mások intézzék helyettünk a szervezést, vagy bevállalunk-e egy rugalmasabb programot, igaz, sokkal több izgulással, és kétségtelenül több kalanddal. Nekem ezt tanította meg a Machu Picchu út szervezése.

Nagyon sokat segített, hogy a CouchSurfing oldalon fel tudtam venni a kapcsolatot helyiekkel, akik amellett, hogy rendkívül hasznos tanácsokkal láttak el, még arra is szakítottak időt, hogy személyesen is találkozzunk, sőt, egyikük ismeretlenül megelőlegezte nekem a belépőt a Machu Picchura. Köszönöm Peru! :)

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnéd a történeteket a postaládába kapni, akkor iratkozz fel a hírlevélre itt, vagy gyere a Facebook oldalra beszélgetni itt .

Megérkezni a Machu Picchuhoz

noreply@blogger.com (Mariann) — Mon, 25 Nov 2013 07:00:00 +0000

Aguas Calientes a Machu Picchu romjaitól mindössze hat kilométerre fekszik az Urubamba folyó partján 2000 méter magasan, hegyekkel körbevéve. Hívják még Machu Picchu falunak is, bár ezt a nevet szinte senki nem használja. Ide érkeztünk meg Julióval egy hosszú út után, és ez volt az utolsó állomás a Machu Picchu előtt.

A falut 1901-ben alapították gazdálkodó családok, majd a 20-as években az itt épülő vasútvonalon dolgozó munkások szálláshelyeként szolgált. A falu a Machu Picchura tartó turistaút utolsó pontja. Itt minden és mindenki a turistákért van és ez a helyen meg is látszik. Aguas Calientes egy kis dél-amerikai Las Vegas a hegyoldalon sorakozó szállodákkal, éttermekkel, bárokkal és perui szuveníreket áruló kiarakatok hadával. Az egyetlen látványosság a hely nevét adó természetes termálfürdő, melyet csak a higiéniás körülményekre fittyet hányó turistáknak ajánlanak. Aguasban megállt az idő, itt nincs különbség munkanap és hétvége között, minden nap újabb turisták ezrei érkeznek, a kis falu főterét pedig ittragadt hippik lepik el rögtönzött, karkötőfonónak állva, a bárokban pedig minden este fieszta van. Ez egy zárt világ, ahol az egyetlen összeköttetés a külvilággal a Cuscóból menetrendszerint közlekedő vonat. Mivel ide nem vezet autóút, ezért a főutca is csak egy hosszú vágány.

Aguas főutcája egy vonatvágány, két oldalán ezernyi üzlettel és turistával

Az egész napos kimerítő utazás után az Aguasban töltött első estém már nyugodtan telt. Egy megváltó zuhany után megvettem másnap hajnalra arra buszra a jegyet, amely a zig-zagos úton felvisz a Machu Picchu bejáratáig. Mikor minden előkészülettel megvoltam, utóbbi két napom rögtönzött idegenvezetője, Julio megmutatta munkahelyét, mely egy luxus eco-hotel volt a falu másik végében, az erdő peremén. A hegy lankáiba belesimuló andoki bungalók célja a fenntartható turizmus népszerűsítése. Julio elmondta, hogy a vendégek itt nem a modern technológiát és fényűzést fizetik meg horribilis összegekért, hanem azt a természeközeliséget, melyet a fák alatt megbúvó, egyedi, saját kandallóval és jacuzzival rendelkező, autentikus, vájogból készült apartmanok nyújtanak, valamint azt a kifogástalan szolgáltatást, melyet nemsokára a szálloda éttermében egy meglepetés vacsora alkalmával én is megtapasztalhattam. Nem voltam rá felkészülve, hogy egy luxushotel éttermében fogok vacsorázni, ezért próbáltam minél észrevétlenebbül beosonni gyűrött túraöltözetemben.

Julio szerint azért vannak olyanok is, akik ezt a luxust annyira komolyan veszik, hogy a Machu Picchut is tűsarkúban kísérelik meg meghódítan. Bár kinézetemmel most a szakadt hippik táborát növeltem, a pincérek mégis úgy szolgáltak ki, mintha én lennék az étterem legfontosabb vendége, és Julióval is úgy beszéltek, hogy nem is gondoltam volna, hogy ők a munkán kívül legjobb cimborák. A főfogás cuy chactao, azaz sült tengerimalac volt burgonyapürével. A vacsora kifogástalan volt, azonban az este számomra hamar véget ért, mert másnap korán kellett kelnem.

A falu főterén pózolás minden inkák atyjával, Pachacutec-el

Hajnali négykor ébresztett az óra, és öt előtt már abban a kígyózó sorban álltam, amely a Machu Picchu nemzeti park bejáratához induló buszokra várt. Elsőként szerettem volna a bejárathoz megérkezni, ezért az első két busz egyikével kellett mennem. A buszok fél hatkor indultak, a másodikra éppen felfértem, és reggel hatkor a nyitás előtt az első száz turistával már a bejáratnál toporgtunk az útlevelünkkel és az aznapra szóló belépőkkel. Mind a napfelkeltét szerettük volna látni a Machu Picchun. Talán ekkor volt az a pillanat, amikor picit elérzékenyültem. Belegondoltam abba, hogy mekkora utat tettem meg azért, hogy lássam ezt az inka építményt, hogy elutaztam Limába, onnan Cuscóba, és onnan egy hatalmas kalanddal megérkeztem Aguasba, és már igazán csak pár lépés választott el attól, hogy célba érjek. Kicsit büszke is voltam magamra. Több érzelgésre azonban nem volt időm, mert nyíltak a kapuk, mi pedig egyenként átkelve az ellenőrzésen becsordogáltunk az akkor még elhagyatott parkba a Machu Picchu irányába.

A Machu Picchut hivatalosan 1911-ben fedezte fel egy Hiram Bingham nevű amerikai tudós, és már ahogy az az amerikai kontinens felfedezéseinél lenni szokott, Kolombuszhoz hasonlóan először ő is egy teljesen más helyet, az utolsó inka uralkodó egyik búvóhelyét, Vilcabambát kereste. A Machu Picchu felfedezése után Bingham évekig abban a hitben volt, hogy azt találta meg. Az csak később derült ki, hogy az eredetileg keresett romok több napi járásra vannak, viszont helyette sikerült egy szinte érintetlen, hegytetőre épült várost feltárnia, amely talán már a spanyolok hódítása előtt is elhagyatott volt, és talán ennek köszönheti fennmaradását.

Ahogy először láttam a Machu Picchut, mögötte a Huayna Picchu csúcsával

A Machu Picchu egy meredek domb lapos tetején áll, meglepő módon azonban Cuscónál 300 méterrel mélyebben fekszik. Épületei és teraszai miatt sokáig azt gondolták, hogy a helynek szakrális, csillagászati vagy mezőgazdasági funkciója lehetett, de a legújabb feltételezések szerint egy uralkodói pihenőhely lehetett csodás fekvésével és a júniustól decemberig folyamatosan fényárban úszó lankáival.

Elsők között láttam meg a romokat, és csak szótlanul néztem a dombról ezt a mesebeli várost, a Machu Picchu ébredező múltját. Éppen időben érkeztünk, mert pár perc múlva megjelentek a hegyeket áttörő fénnyalábok, és a város mögött tornyosuló Huayna Picchu csúcsáról a nap lassan ereszkedni kezdett, míg lépésről-lépésre beterítette és megvilágította Machu Picchut teljes pompájában. Valóban egyedi és lenyűgöző látvány volt.

A Háromablakú Templom mérnöki pontossággal faragott falai

Miután kigyönyörködtem és kifotóztam magam, elindultam felfedezni a romokat. Idegenvezető után néztem, de sikerült kifognom az egyetlen portugálul beszélőt, úgyhogy végül internetről korábban kinyomtatott, mini útleírásommal kezemben vetettem be magam a matematikai precizitással faragott és egymáshoz illesztett épületek és falak közé. Először azokat a teraszokat néztem meg, ahonnan a híres Machu Picchu fotóbellítások készülnek a városról. Ezután leereszkedtem a romokhoz megnézni a Nap Templomát, melynek pontosan közepére érkeznek a hajnal sugarai a téli napfordulón; a Királyi Sziklát; az Andok lankáira csodás panorámát nyújtó Háromablakú Templomot, a mellette álló Főtemplomot, majd azt a Szent Követ, mely a mögötte emelkedő Putukusi szent hegynek pontos, kicsinyített mása.

A város kevésbé szakrális, alsóbb felében található az ipari részleg, ahol a mezőgazdasági terméseket raktározták, valamint a Kondor Temploma, melyben ugyancsak egy sziklába látták bele az inkák szent madarát. A csodálatos esztétikai élményen felül a Machu Picchu egy másik leckét is tanít, mégpedig azt, hogy az inkák milyen harmóniában éltek a természettel, hogy építészetükben és mindennapjaikban mennyire tisztelték a természetes képződmények formáját és rendeltetését.

A gabona tárolására használt alsóbb terület

Az pedig, hogy ide eljutottam, és saját szememmel láttam ezt a csodát, akár lehetne is a történet happy endje. Azonban várt még rám egy küldetés, a háttérben a maga 360 méterével a Machu Picchu fölött csendben magasodó, lehetetlenül meredek Huayna Picchu megmászása. Míg a Machu Picchura napi 2 500 belépőjegyet osztanak ki, így oda csak az nem jut be, aki nem szeretne, addig a Huayna Picchura csupán napi 400 embert engednek fel kettő kétszázas turnusban, ezért oda már hetekkel előtte le kellett foglalnom a belépőt. A reggeli hét órás csoport nekem korai volt, ha a napfelkeltét nyugodtan szerettem volna megnézni, ezért a tíz órás csoportba foglaltam helyet.

A Huayna Picchu meredek, inkák által épített kőlépcsőinek megmászása igazi kihívás volt, főleg annak tudatában, hogy leírások szerint a csúcsot egyórás meneteléssel lehet elérni. A mászás közben párszor nekem is le kellett álnom pihegni, és kérlelő szemekkel néztem a reggeli hetes csoport lefelé ballagó tagjaira, hogy ugyan még mennyi van hátra. Ők pedig mind bíztattak minket, már nincsen sok hátra, ne adjuk fel, megéri a látványért. Ettől pedig olyan erőre kaptam, hogy egy óra helyett huszonöt perc alatt értem fel elsőként a csúcsra, és bár lihegtem és izzadtam, mint egy kutya, azért az jól esett, hogy a hegytetőn figyelő biztonsági őrök nem hitték el, hogy a tízes csoporttal indultam.

Rálátás a Machu Picchura a Huayna Picchuról

A látvány pedig valóban lenyűgöző volt, ott álltam a világ tetején egyedül, körülöttem a távolban az Andok havas vonulatai, a lábam alatt pedig a mélységben elvesző Machu Picchu romjai. Nekem itt volt a happy end, az pedig már csak hab volt a tortán, hogy a meghírdetett sztrájk ellenére ezen a napon már jártak a vonatok Aguas Calientes és Cusco között. A Huayna Picchu lépcsőiről most már zergéket leugrálva, a Machu Picchuról lebuszozva, az Urubamba folyó partján egy Julióval eltöltött ebéd után este már a hegyek között zakatoltam lefelé a vonattal Cusco felé, fejemben az utolsó két nap hihetetlen élményeivel és minden kimerültségével, elszenderedve.

Még több fotóért kattints a galériára.

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnéd a történeteket a postaládába kapni, akkor iratkozz fel a hírlevélre itt, vagy gyere a Facebook oldalra beszélgetni itt .

Sose tervezz Dél-Amerikában! - versenyfutás a Machu Picchuhoz

noreply@blogger.com (Mariann) — Mon, 18 Nov 2013 07:00:00 +0000

Egy argentin ismerősömtől kaptam tanácsul útravalónak, hogy Dél-Amerikában ne tervezzek meg előre semmit. Bölcsen azt mondta, hogy míg mi európaiak az utazás előtt mindent le akarunk foglalni, addig a latin kontinensen mindent akkor és ott, a helyzet alapján kell kigondolni. Az európai zsigerek persze nem hagytak nyugodni, és bár egyénileg szerveztem meg az utat a Machu Picchura, azért már jó előre le volt foglalva a vonatjegyem és a belépőm a nemzeti parkba adott napra.

A terv az volt, hogy csütörtök reggel egy utazási iroda Cuscóból indulva körbevisz az inkák szent völgyében, majd este otthagynak a 60 kilométerre található Ollantaytambó falucska vasútállomásán, ahonnan még aznap este szép nyugodtan vonattal felzötyögök Machu Picchu előfalujába, Aguas Calientesbe. Ott töltöm az éjszakát, és a péntekre szóló belépőmmel reggel megnézem a Machu Picchut, majd még aznap délután utazom vissza Cuscóba. Ha meghallom az ismerősöm tanácsát, akkor tudnom kellett volna, hogy ez csak az én fejemben lehet ilyen egyszerű, a valóság azonban teljesen más kalandot tartogatott, ahol eszeveszett versenyt futottam az idővel, a magassággal és a távolsággal.

A terv a fekete és sárga útvonalak lettek volna. A valóság a fekete és vörös lett.

Délután éppen megérkeztem a szállásomra az egyik Cuscó körüli programomról, és készültem letusolni és felfrissülni, mielőtt vacsora után nézek. Az ajtómban az utazási iroda képviselője jelent meg aggodalmas szemekkel. Közölte, hogy a régióban holnaptól tömegközlekedési sztrájkot hírdettek, 72 órán át nem közlekednek a buszok, a vonatok, és az utazási irodák is lemondják az összes túrát, mert várhatóan kövekkel torlaszolják majd el az utakat, vagy kövekkel dobálják meg az utakra kimerészkedő járműveket. Azt a túrámat is törölték, mely a vasútállomáson hagyna, és a vonat sem fog közlekedni. Gyorsan átfutott a fejemen, hogy van egy napom felérni a 120 kilométerre található Machu Picchuig úgy, hogy másnap nincsen se túra, se busz, se taxi, de autóút hiányában még az Aguas Calientest a világgal összekötő egyetlen vonat sem.

Félig sokkos állapotban futottam össze a közös helyiségben Julióval, akivel még az interneten vettem fel a kapcsolatot. Mivel ő a Machu Picchu lábánál dolgozik egy luxushotelben, rengeteg tippet adott a túra megszervezéséhez. Első találkozásunk úgy kezdődött, hogy ennek az ismeretlennek kétségbeesetten újságoltam a rossz hírt a sztrájkról. Ő teljes nyugalommal, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne közölte, hogy akkor még ma este útnak kell indulnunk, hogy elérjük az utolsó Cusco és Machu Picchu között félúton található Ollantaytambóba közlekedő kisbuszt. Másnap onnan pedig egy könnyed kilenc órás gyaloglással eljutunk Aguas Calientesig. Az arcán láttam, hogy nem viccel.

A sztrájk előestéjén magunk mögött hagytuk Cuscót

Későre járt, és nem volt időm tovább pánikolni, mert rögtönzött útitársamtól öt percet kaptam, hogy összepakoljam a legszükségesebbeket a két napos útra. Fél óra múlva már egy kisbusz hátuljába préselődve zötyögtünk Julióval a sötétben hátunk mögött hagyva Cuscót. Így is szerencsésnek mondhattam magam, mert ezzel az utolsó pillanatban bejelentett sztrájkkal több száz olyan turistának hiúsult meg a Machu Picchu elérése, akiknek az utazási iroda szintén visszamondta az utat, és akiknek nem volt ilyen rögtönzött idegenvezetőjük vagy állóképeségük egy kilenc órás túrához.

Másfél óra múlva érkeztünk meg Ollantaytambóba. A falu főterén a szállók a kialakult helyzetből profitálva dupla áron kínáltak szobákat. Már éppen belenyugodtunk volna az irreális összegbe, mikor egy idegen bukkant fel a sötétben. Hazafelé tartott, éppen volt egy eldugott szállója, reális áron. Egyből lecsaptunk az egyik kétágyas szobára, és még az sem zavart, hogy lámpagyújtásra kis szobánkból egy egér menekült ki az ablak résein. Legalább volt hol aludnunk és felkészülni a következő napra, hogy feljussunk Aguas Calientesbe.

Erre a kilátásra ébredtünk Ollantaytambóban

Gyönyörű reggelre virradtunk a hegyek között. Ollantaytambo 2 800 méteren fekszik az Urubamba folyó völgyében körülbelül félúton Cusco és a Machu Picchu között. A falucskát hófödte hegyek veszik körbe, melyeknek lankáin az inkák máig megmaradt mezőgazdasági teraszokat hoztak létre, és egy lépcsőzetesen ereszkedő erődöt, mely templomként szolgálhatott. Szerettem volna a reggeli napfényben felmászni a teraszok lépcsőin, ám ahogy kiértünk a főtérre, egy férfi rohant felénk, hogy elvinne egy darabon autójával. Az induláshoz már csak kettő emberre volt szüksége, így a főtéren elfogyasztott kiadós reggeli után két chilei lánnyal és sofőrünkkel elindultunk a hegyeken át Machu Picchu felé. A mindig nyugodt és pozitív Julio már csak mosolygott azon, amikor a kilenc órás gyaloglást megúszva fellélegeztem.

Ollantaytambóból Aguas Calientesig el lehet jutni az Urubamba folyó völgyében vonattal vagy gyalog, de autóval csak az 5 687 méter magas, hófödte Nevada Verónica hegy megkerülésével lehet a célt megközelíteni. Ez azt jelentette, hogy szerpentíneken haladtunk meredek hegyek oldalában, sokszor a felhők magasságában 4 000 méter felett, ahol már kifejezetten hűvös volt. Míg sofőrünk kis szünetet kérve betért a hegy tetején álló kápolnába egy imára, addig mi melegebb ruhákba bújtunk.

Hófödte hegyek között kacskaringáztunk

A sztrájk miatt autóval nem találkoztunk, zavartalanul haladtunk a hegyek között. Sofőrünknek csak egyszer kellett padlóféket nyomnia, hogy aztán precízen kikerülje a szerpentín közepére görgetett köveket. A hegyen átkelve a túloldalon kacskaringózva ereszkedni kezdtünk, mely újabb bonyodalmat okozott, ugyanis az egyik chilei lánynak tíz percenként kellett kiugrania az autóból hányni. Bár a sűrű egészségügyi szünetek miatt tovább tartott az út, három óra alatt az Andok már trópusi lankáin megbújó Santa Maríában voltunk.

Ebben a faluban elbúcsúztunk sofőrünktől, akinek sógora már várt ránk autójával. Az első ülésen már ült egy utas, így négyen a két chileivel és Julióval a hátsó ülésre préselődtünk be, és indultunk tovább a közeli Santa Teresa faluba. Földutakon, poros szerpentíneken haladtunk a pálma és banánerdők mellett, és a pár méterrel alattunk elterülő végtelen szakadékok mellett szlalomozó sofőrünket még az sem zavarta, mikor a kanyarok előtt néha beragadt a sebváltója.

Öt óra autózás után még három óra gyaloglás várt ránk

Santa Teresában már rutinosan pattantunk át harmadik sofőrünk kocsijának hátsó ülésére, miután hatodik utasunk több száz kilós gyümölcskosarait felpakolták a kisautó tetejére. Az autórádióból zakatoló perui popzenére közelítettük meg a végállomást, azt a vízművet, ahol vége az autóútnak, és ahonnan csak vonattal, vagy annak hiányában gyalog lehet feljutni Aguas Calientes-ig. A vízerőmű mellett haladó sínek mentén álló bádogbódék egyikében megebédeltünk a délutáni párás melegben, majd a szúnyogriasztó felkenése után a síneken gyalog nekivágtunk az utolsó 10 kilométeres távunknak.

A most elhagyatott vonatsínek között haladtunk vadregényes, buja völgyekben az Urubamba folyó mentén. Sokszor tériszonyos chilei útitársaink segítségére kellett sietnünk, mikor a szakadékok fölött átívelő foghíjas viaduktok felett kellett őket átsegíteni. Nem mi voltunk az egyetlenek a sínek mentén. Sokan haladtak felfelé, akiknek szintén másnapra volt belépőjük a Machu Picchura, de sokan jöttek lefelé olyanok is, akiknek mára szólt volna a retúr vonatjegyük. Julio elhintette, hogy Aguas Calientes a 110-es kilométertáblánál van, onnantól kezdve pedig izgatottan figyeltem mikor tűnnek fel a táblák és számoltam vissza a kilométereket. Két és fél óra köveken való bukdácsolás és két vaksötét alagúton való átbotorkálás után az alkonyatban feltűntek a falucska fényei. Másfél napos utazásunk végére értünk, itt voltunk Aguas Calientesben, a Machu Picchu lábánál.

Trópusi erdőben haladtunk a Machu Picchu felé

A falu határában négyen összeborultunk örömünkben, és már nem is bántam, hogy a sztrájk keresztülhúzta a számításaimat. Végülis így vagy úgy, de megérkeztem. Kicsit nevettem is magamon és örökös pesszimizmusomon, amin Julio megint csak elnézően mosolygott.

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnéd a történeteket a postaládába kapni, akkor iratkozz fel a hírlevélre itt, vagy gyere a Facebook oldalra beszélgetni itt .

Cusco: inkák, romok, tengerimalacok

noreply@blogger.com (Mariann) — Mon, 11 Nov 2013 07:00:00 +0000

A két borongós limai nap után alig vártam, hogy láthassam a napot. Gépem hajnalban szállt fel Limából, és a napfelkeltét már a felhők felett nézhettem végig. Az Andok csúcsai felett repültünk Cusco felé, ahol állítólag Limával ellentétben egész évben süt a nap, és ahova évente átlagosan kétmillió turista érkezik a Machu Picchu meghódítására. Köztük velem.

A 3 400 méter magasan fekvő város 400 000 lakosával Peru hetedik legnépesebbje. Valaha ez volt az Inka Birodalom fővárosa, és a perui alkotmány az ország kulturális fővárosa címmel is felruházta. Cusco az UNESCO világörökségének része, és a területén található nagy számú műemlék miatt Amerika Rómájának is szokták nevezni.

Reggel hétkor már Cuscóban voltam. Az első utam a reggeli piacra vezetett, ahol a különböző portékák mellett a legnagyobb sikere azoknak a gyümölcsfacsaró standoknak volt, ahol egy nagy emelvényen állva az árusok frissen készített gyümölcsturmixokat kínáltak az alattuk bárszékeken sorakozó közönség számára potom összegekért. Az enyémben volt papaya, maracuya, narancs, banán, alma és ananász, és az egyik legjobb dolog volt, amit próbáltam.

A La Merced temploma a Compania de Jesus templom oldalából

A főteret Limához hasonlóan itt is Plaza de Armasnak hívják, és itt található a Katedrális, valamint az amerikai kontinens legjelentősebb koloniális barokk építményeként számon tartott Compania de Jesus temploma. Innen indul fel az a kis utca is a San Blas városrészbe, amelynek házait még a spanyolok építették inka alapkövekre. Ami nagyon meglepett Cuscóban, hogy bár az évnek minden szakaszában hemzseg a turistáktól, ez nem látszik a városon. A koloniális házikók alatt csak szerényen bújnak meg az éttermek és a szállások, semmi hivalkodó tábla, villogó plakát, az egész város hűen őrzi korabeli hangulatát.

A Cuscóban és a környékén található inka romok legtöbbjéhez belépőt kell fizetni. Mivel úgy terveztem, hogy az elkövetkező három napban bejárom legtöbbjüket, egy olyan bérletet vettem 130 solért (10 300 forint), amely tíz ilyen romhoz, pár múzeumba és templomba is belépést enged. Délután pedig már mentem is felfedezni az első inka romjaimat Cusco környékén.

Az első megálló a Quri Kancha temploma volt, amelynek jelentése Nap temploma, ugyanis valaha itt állt az Inka Birodalom legfontosabb, nap istenének állított szentélye. Nevezték még az arany templomának, mert akkoriban minden falát aranylemezek borították egészen addig, míg a spanyolok le nem fejtették azokat. A szentély romjain ma a Santo Domingo kolostora áll.

A Santo Domingo kolostor a néhai Quri Kancha romjain

A következő állomás Sacsayhuaman volt. Míg a hely nevének kiejtését gyakoroltuk, addig idegenvezetőnk, Eric elmondta, hogy a kevésbé ügyes turistáknak mindenféle könnyítést találnak ki. Így Sacsayhuamant lehet Sexy Womannak ejteni, vagy Ollantaytambónál elfogadják a Hollandia nevet is. Ő például a közeli Morayból származott, amire elénekelte a Welcome to Miami dallamait. Eric elmesélte, hogy míg a spanyolok később négyzethálós formára tervezték a városokat, addig az inkák mindig valamelyik szimbólumuk formájára, így Cusco alakja valaha egy szaladó pumára hasonlított, és Sacsayhuaman volt a puma feje. A terület emellett azért erődként is szolgált, és tetejéről csodás kilátás nyílt a völgyben fekvő Cuscóra.

Nem messze található Q'enko, mely a régió egyik legszentebb helye volt, ugyanis itt mumifikáltak és itt mutatták be az áldozatokat az isteneknek. Ezek a szent helyek általában természetes szikla-képződményekhez épültek, és Q'enko is labirintust vagy zig-zagot jelent, ugyanis a sziklák között kis utakon lehet tekeregni. A mumifikációhoz a sziklák alá itt is azokkal az aranylapokkal vezették le a napfényt, mely később egy sevillai haciendát díszíthetett. Az utolsó megálló Tambomachay volt, ahol megnéztük azt a forrást, ahol az inka hírnökök mosdottak meg mielőtt elérték volna Cusco városát. A forrás különlegessége, hogy az inkák egy érből úgy hoztak létre két vízfolyást, hogy ha valaki két üres palackot rak alájuk, azok egyszerre töltődnek fel.

A Sacsuayhuaman erőd falai

Mindenki azzal riogatott, hogy a magasság miatt nagyon rosszul leszek ezért még Limában beszereztem a soroche tablettákat, melyet kifejezetten a magassági betegségre árulnak. Mikor megérkeztem Cuscóba gyorsan bekaptam egyet, majd pár óra után még egyet. Nem tudom, hogy ettől, vagy csak a tabletta jóleső tudatától, de a szédülés és hányinger legkisebb jelét sem éreztem. Arról viszont senki nem szólt, hogy a nap a magasságnál is alattomosabb. Míg a magassági betegség tüneteit figyeltem, addig a nap végére szép, egyenletes rákvörösre égtem.

A hámló orrom mellett a másik zavaró tényező volt, hogy egy év alatt tudat alatt felvettem az argentin akcentust, ezért Peruban folyton azt hitték, hogy argentin vagyok. Ahogy egy évig azon dolgoztam, hogy sikerüljön tökéletesítenem az argentin spanyolt, ebben a pár napban próbáltam a kasztíliai spanyolt beszélni, több kevesebb sikerrel. Akcentusomnak csak az az argentin srác örült, aki a második napon a buszon mellettem kapott helyet. Sikerült kifognunk egy olyan túravezetőt, akinek leghálásabb közönsége saját maga volt. Csak úgy záporoztak belőle a humorbombák, és míg ő saját viccein kuncogott, addig Andresszal mi azon nevettünk, hogy ő milyen jól szórakozik.

Így készül a lámaszőr takaró

Ezen a napon kicsit távolabb buszoztunk Cuscótól, és míg a poros mellékutakon haladtunk el a falvak mellett, erősen ittas-gyanús idegenvezetőnk tisztább pillanatában elmesélte, hogy itt minden ház tetején egy-egy kis bika és egy kereszt található a rossz szellemek elűzésére. Az első állomáson népviseletbe öltözött asszonyok mutatták be hogyan tisztítják, festik meg növényekkel a lámaszőrt. Meglepődve nevettem a kifejezetten jó humoruknál lévő, angolul is perfektül beszélő falusiak viccein, és még az sem érdekelt, mikor Andres megjegyezte, hogy előző nap már végignézte ugyanezt az előadást ugyanezekkel a poénokkal.

A túra fő pontja Moray völgybe vájt kör alakú teraszai voltak. Sokáig azt hitték, hogy alakja miatt a terület anfiteátrum volt, ám míg a görögök vagy rómaiak a hasonló helyeket színházi eladásokra használták volna, addig az inkák egészen más lehetőséget láttak a teraszokban. Rájöttek ugyanis arra, hogy a teraszok átmérójének csökkenésével nő az adott szint hőmérséklete. Szintenként a hőmérséklet egy fokot változik, a hőt pedig a teraszok oldalát tartó kövekkel őrizték meg. Mivel sokféle magvat találtak a területen a régészek arra jöttek rá, hogy ezeket a teraszokat az inkák növények akklimatizálására használhatták, hogy azokat később a magasabb, hegyvidéki tájakra szállíthassák és ott tudják őket tovább termelni. Annak, hogy a teraszoknak kör alakja van csupán az az oka, hogy az inkák a földanya tisztelete miatt mindig a völgyek vonluatait követték. A nagy kör mellett mi is körbeálltunk és idegenvezetőnkkel elmondtunk egy inka imát a földanya, a Pacha Mama tiszteletére.

Moray teraszai

Az utolsó állomás a közeli Maras sóteraszai voltak, melyet már az inkák idejében is só kinyerésére használtak. Az Andok valaha az óceán mélyéből emelkedett ki, és megmaradt hatamas sókoncentrátuma. A hegyről csörgedező természetes források pedig ezt a sót szállítják magukkal egészen azokig a kis medencékig, ahol aztán a víz elpárolgása után a só kicsapódik. Maras sótavacskái helyi családok tulajdonában állnak, és sót is lehet tőlük venni.

A visszaúton kicsit megfáradt, és már csendesebb idegenvezetőnk a peruiak egyik nemzeti ételéről, a cuyról mesélt. Ez magyarul a tengerimalac. A perui étkezési szokásoknál csak a név eredete volt érdekesebb. A cuy-t az angolok vitték be Európába, és nyüszítő hangja miatt malacnak nevezték el. Angolul a tengerimalacot egyébként guíneai malacnak hívják, ugyanis a kikütőben egy guíneai pénzért árulták őket. Nálunk a tengeri malac név az állatka tengeren túli mivoltát jelöli, de spanyolul az indiai nyúlként ismert állat is a még indiai kontinensként ismert dél-amerikai eredetre utal. Többek elszörnyedésére a cuy-t később én is kipróbáltam, pici szeletkékben tálalták, íze a nyúléhoz hasonlít.

Maras sóteraszai

Két nap túrázás után már csak egy utolsó napom volt hátra Machu Picchu előtt, amikor újabb romok felfedezését terveztem az inkák szent völgyében. Egy utazás azonban nem is lenne igazi utazás kalandok nélkül, ahol a dolgok váratlan fordulatot vesznek. Erről fog szólni a következő rész.

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnéd a történeteket a postaládába kapni, akkor iratkozz fel a hírlevélre itt, vagy gyere a Facebook oldalra beszélgetni itt .

Guacamole - avokádó krém

noreply@blogger.com (Mariann) — Sun, 03 Nov 2013 19:57:00 +0000

A guacamole (ejtsd: gvakamole) egy avokádóból készült pikáns, mexikói krém, mely nagyon gyorsan megvan, és szuper mártogatós étel összejövetelekre.

Guacamolét az aztékok fogyasztották már a 16. században. A név az āhuacamolli szóból ered, mely szó szerint avokádó krémet jelent. Először egy baráti összejövetelen találkoztam vele, és minden neveltetést félretéve, szinte felfaltam. Akkor a házigazdától elkértem a receptet, amit most ki is próbáltam.

Az avokádó nemcsak finom, de nagyon egészséges is. Amellett, hogy csökkenti a koleszterinszintet és a cukorbetegség kockázatát, ajánlják még magas vérnyomás, érelmeszesedés és gyomorbántalmak ellen. Jelenleg még kutatják rák-ellenes hatását.

Az avokádót Argentínában amúgy érdekes módon paltának hívják, mely quechua eredetű.

Hozzávalók az avokádó krémhez 4-6 főre:

• 3 db érett (sötét héjú, puha) avokádó
• 1 db paradicsom
• fél közepes hagyma (vörös vagy lila)
• 2-3 db gerezd fokhagyma
• citromlé
• chili vagy pirospaprika
• bors
• só

Elkészítés:

1. Az avokádókat félbevágjuk, a magokat kiszedjük, és a héjukat lehúzzuk, majd egy edényben villa segítségével pépesre nyomkodjuk őket.

2. A paradicsomot leforrázzuk és a héját eltávolítjuk, a hagymát apró szeletekre vágjuk, ezeket és a kilapított fokhagymát hozzákeverjük az avokádóhoz. Turmixolhatjuk is őket.

3. Citromlével, pirospaprikával, borssal és sóval ízesítjük.

4. A masszát összekeverjük, letakarjuk, és hűtöbe tesszük. Készen is van!

A guacamole pikáns krém, melyet nacho chipsszel a legstílusosabb tálalni. Jó étvágyat!

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnéd a történeteket a postaládába kapni, akkor iratkozz fel a hírlevélre itt, vagy gyere a Facebook oldalra beszélgetni itt .

A Királyok és a legek szürke városa: Lima

noreply@blogger.com (Mariann) — Tue, 29 Oct 2013 00:18:00 +0000

Minden egy repülőjegy akcióval kezdődött, és egy hónap múlva már a limai repülőtér felett keringett a gépem leszállásra. Alattam sűrű felhőréteg húzódott, és az Andoknak csak pár csúcsa látszott ki. Kíváncsian vártam, hogy vajon milyen világ terül el ez alatt a vastag dunyha alatt. Ez a világ pedig egészen sok érdekes dolgot tartogatott nekem a következő két napban.

Lima története már alapításakor megpecsételődött, ugyanis a spanyol hódító, Francisco Pizarro jól elnézte a helyet. 1535. január 18-án alapította Lima városát, csodás napsütésben, ragyogó időben. Azt valószínűleg csak ezután vette észre, hogy februárban a nap eltűnik, és következõ januárig elő sem bújik. Limát szinte egész évben vastag felhőréteg vonja be. A várost ezért La Gris-nek becézik, amely szükrét jelent. Az ég színét a szamár hasához is szokták hasonlítani. Annak ellenére, hogy állandóan felhős az idő, az eső csak ritkán esik, akkor is csak némi szitálást lehet érezni. A várost alapításakor még Ciudad de los Reyes-nek, azaz Királyok Városának hívták, és sokáig ez volt az amerikai kontinens legfontosabbnak, és egyben leggyönyörûbbnek tartott koloniális városa. Csak akkor kezdett el hanyatlani, mikor az európai kontinenshez sokkal közelebb a spanyolok megalapították a mai Buenos Aires elődjét.

Mielőtt ide utaztam volna, sok rémtörténetet hallottam, hogy sok a rablás és a fosztogatás. Ez nem is meglepő, hiszen a Pizarro által vezetett véres koloniázáció óta Lima egyik legsötétebb időszaka nem is olyan régen ért véget. 1980-ban, mikor az 1964 óta tartó katonai diktatúra után először írtak ki szabad választásokat, a Fényes Ösvény maoista szellemiségû csoport a választások bojkottjára szólította fel az embereket, és gerillaharcokba kezdett az ország területén. Az először csak a kis falvakban szerveződő akciók a 90-es évekre elérték a fővárost is. A véres mozgalom ellen a harcot a japán származású perui miniszterelnök, Alberto Fujimori vette fel, akinek sikerült rendet tennie, de ironikus módon a terrorizmus felszámolása során szedett ártatlan áldozatok miatt jelenleg ő is börtönbüntetését üli. Ennek ellenére vendéglátom, Carlos elmondta, hogy az emberek megmentőként tekintenek rá. Még Carlos is emlékezett azokra az időkre, mikor éjfél után csak fehér zászlót lengetve lehetett kimenni az utcára. Zászló hiányában az embert szó nélkül lelőhették a rend őrei. Még ma is van egy kis szorongás az emberekben Lima biztonságával kapcsolatban, ezért a turistáknak is azt ajánlják, hogy ne a történelmi városközpontban, hanem a sokkal modernebb Miraflores városrészben szálljanak meg. Én is így tettem, és másnap reggel innen indultam el felfedezni Limát.

Lima legrégebbi műemléke, a főtéren álló bronz szökőkút

Peru legfőbb turista látványossága egyértelműen a Machu Picchu. Ezért a legtöbb turista ki sem jön a limai repülőtérről, hanem egyenesen Cuscóba tart. Talán azért, hogy felhívja magára a figyelmet, Lima szeret a legelképesztőbb rekordokkal kitűnni és már az első napon záporoztak rám ezek a legek. 1551-ben például itt alapították meg az amerikai kontinens első egyetemét, de itt található a világ legnagyobb, közparkban található szökőkút komplexuma, a Parque de la Reserva is. Ha nem is legelső, de érdekes adat, hogy nyolcmillió lakosával Lima a világ második legnagyobb, sivatagba épült fővárosa Kairó után. Az egyik idegenvezető még azt is megkockáztatta, hogy Lima a dél-amerikai kontinens egyetlen, tengerparttal rendelkező fővárosa, bár ez a kis túlzás az uruguayi Montevideóval megdőlni látszik.

Lima központja a UNESCO világörökségének része, és a limaiak ezt komolyan is veszik, mert nagyon szépen karban vannak tartva a koloniális házak, a tipikus fából készült erkélyek és a különös gonddal faragott homlokzatok. A főtéren, a Plaza de Armas-on található az önkormányzat épülete, a Kormánypalota, a földrengésekben megtépázott limai Katedrális, az érseki palota és a város legrégebbi műemléke, az 1651-ben öntött bronz szökőkút. Innen a következő állomás a közeli San Cristobal hegy volt.

Az érseki palota és a limai Katedrális

Míg idegenvezetőmmel, Javierrel arra vártunk, hogy megteljen a kisbusz a San Cristobal hegyre, addig ő arról az 1970-es, 8-as erősségű földrengésről mesélt nekem, mely az ország történetének leghatalmasabb és legtöbb áldozatot követelő földrengéseként van számon tartva. Ő csodával határos módon csak azért élte túl a katasztrófát, mert édesanyja aznap olyan vastagon bugyolálta be a pólyába, hogy az összeomló ház fala alatt nem sérült meg. Édesanyja még ma is őrzi azt az öngyújtót, melyet a felmentő amerikai katonáktól kapott éjjelre, ő ugyanis nem akarta elhagyni a falvat, amíg férje vissza nem tér. Bár Chilét sokkal több földrengés súlytja mint Perut, törvény írja elő, hogy minden épületnek ki kell jelölnie egy földrengésbiztos pontot, ahova katasztrófa idején húzódni kell. Ezt egy S betű jelöli, általában valamelyik főfalnál.

A San Cristobal hegy a városra és tengerpartra néző panorámát ígért volna, ha nem lett volna az az állandó köd. A hegy tetején dolgozó vécés néni is készségesen igazított útba, mikor ártatlanul azt kérdeztem tőle, hogy a nagy ködben melyik irányba pásztázzal Lima főterét. A néni szabadkozott, hogy ő nem idevalósi, de kedvesen a közelben cirkáló biztonsági őrhöz irányított. Azt nem tudom, hogy ő idevalósi volt-e vagy sem, de segítőkészen belemutatott a homályba, ahol sikerült felfedeznem Lima főterét.

Koloniális erkélyek még ma is nagyon jó állapotban

A szürkeség mellett a másik dolog, ami szembetűnt, az a tisztaság volt. Azt hallottam, hogy Peruban minden munkakürre külön embert foglalkoztatnak, ezért alacsony a munkanélküliség, és az is biztos, hogy minden el lesz végezve. Azt nem tudom, hogy minden utcához tartozik-e utcaseprő, de a helyi kisbuszok személyzete például két főből áll. Van a sofőr és van az a fickó, aki az ajtóban állva, a buszmegállóhoz közelítve torkaszakadtából ordítja a busz útvonalát, utasokra vadászva. Jegyet oszt és ha megkérjük, még arra is figyelmeztet, hogy hol kell leszállni. Lima egyik forgalmas sétálóutcáján, a Jirón de la Uniónon a bolti eladókon kívül hivatásos animátorok dolgoznak az üzletek előtt, akik komplett showműsort penderítenek az utcára, sorolják az aznapi akciókat, zenét játszanak és csalogatják be a nagyérdeműt. Rendőrrel is szinte minden sarkon találkoztam, éppen egyikük intette le nekem a buszt Mirafloresben.

Mikor a városközpontban sétálgattam, két perui fiatal jött oda hozzám, hogy készítenék-e róluk fényképet. Pár perc erejéig szóba elegyedtünk, majd mindenki folytatta városnéző programját a saját irányába. Délután már hazafelé tartottam, és éppen a szállásom környékén lődörögtem egy közeli parkban, mikor teljesen véletlenül észrevettem ott egyiküket, Rafaelt. Éppen neki sem volt dolga, éppen nekem sem, és éppen sötétedett, ezért kitaláltuk, hogy együtt elmegyünk megnézni azt a közeli parkot, ahol a világ legnagyobb szökőkút komplexuma található. Ahogy a nap lemegy Limában, úgy gyúlnak ki a hatalmas parkban elszórt megannyi szökőkút fényei.

A Parque de la Reserva a világ legnagyobb közparki szökőkút komplexuma

Vannak itt pirosak, sárgák, kékek, gúlák, vízoszlopok, árkádok. Lehet alá, fölé, mögé menni, és a gyerekek örömére vannak a játékos pajkossággal hol itt, hol ott kilövő szökőkutak. A legnagyobb szenzációt viszont az a szökőkút jelentette, amely zenére adott elõ koreográfiát. Az esti show éppen kezdődött, és a zenés koreográfia fényjátékot és a vízoszlopra kivetített animációt is kapott. Ezen az estén Peru régióinak néptáncait vetítették fel a vízre, és kísérõm, Rafael éppen antropológiát tanult, úgyhogy az előadás közben rengeteget magyarázott a néptáncok jelentésérõl és az öltözékekről.

Második reggel vendáglátóm, Carlos elvitt megnézni a Huaca Pucllanát, mely egy agyagpiramis Limán belül, a Miraflores városrészben. A hely neve a quechua pucllay szóból származik, mely játékot jelent, és amely utalhat a komplexum rítuális játékokra fenntartott szerepére. I.sz. 200 és 700 között itt volt ugyanis a limai kultúra egyik fontos ceremoniális és adminisztratív központja. A hatalmas komplexumról sokáig azt hitték, hogy domb, majd mikor a város terjeszkedése miatt elkezdték lebontani, akkor fedezték fel a földréteg alatti szinteket. Állítólag a mai napig nyúlnak részei a már beépített területek alá. A piramis egészen érdekes módon alakult ki, ugyanis míg a legtöbb kultúra általában a földdel teszi egyenlővé az elődök építményeit, addig a limaiak mindig új szinteket húztak fel az előzőekre, betömve az alsóbb emeleteket. Egy új szint felhúzásánál pedig 25 év körüli, 150 centiméter magas, gyermekes lányokat áldoztak, akik a termékenységet szimbolizálták. Az új szint magasabb volt, és sokkal istenibbnek tűnt.

Ebben a magasztos hangulatban Carlos kipróbáltatta velem a rágóízű Inka Kólát, melyet azóta már a Coca Cola is megvett, mert nem tudták saját nedűjükról a kólára átszoktatni a peruiakat. Ebéd közben Carlostól azt is megtudtam, hogy csak a délelőtti órákban tanácsos tengeri herkentyűket enni, mert csak akkor friss a reggel kifogott hal.

A Huaca Pucllana romjai

Délután megnéztük a tengerpartot, a Costa Verdét. Februárban Carlos szerint itt pezseg az élet, most viszont a horizont ködbe veszett és csak egy-két eltévedt szörfös kanyargott a habokban. A sétát a koloniális Barranco városrészben folytattuk. A kis, színes házairól ismert kerületben egyre több bár nyitja meg kapuit és a hely felkapott a fiatalok körében. Itt található a sóhajok hídja is, de a történet messze nem olyan romantikus, mint a velenceié, itt szimplán egy lélegzetvétellel kell átkelni a hídon ahhoz, hogy teljesüljön a kívánságunk. Ez a nap számomra hamarabb befejezdött, mert másnap hajnalban indult a gépem Cuscóba.

Cuscóból visszatérve a Limában töltött utolsó napomon az időmbe még belefért a San Francisco templom katakombáinak meglátogatása. Meglehetősen bizarr látogatás volt több szempontból is. Egyrészt, mert bár a templom és a kolostor gyönyörően fennmaradt festményei és faragványai lélegzetelállítóak voltak, a levegőben végig ott lebegett az az izgatott várakozás, amiért titkon mindenki jött, hogy megpillanthassa a katakombákból kikukucskáló csontvázakat. Ehhez a gyermeki várakozáshoz pedig az idegenvezetők is előzékenyen asszisztáltak, és mindenféle, váratlanul elejtett morbid viccekkel fokozták a közönség várakozását. Csak idegenvezetővel lehet a kolostorba belépni, ezért nincsenek ellógó turisták, mindenkinek végig kell mennie a kijelölt szobákon ahhoz, hogy az út végén teljes katarzisban, az idegenvezető sarkában végre beléphessen a templom alatti kriptákba. A romantikusan megvilágított katakombákban pedig a csontok virágformában vagy kedves sormintába rendezve fogadtak minket.

A San Francisco templom belülről sokkal izgalmasabb titkokat rejt

Összesen szűk három napom volt a perui fővárosra, és utólag visszagondolva örülök, hogy nem hagytam ki. Azért persze annak is örültem, mikor a gépem hazafelé menet kiemelkedett a felhők közül és megláttam a napot.

A Limáról szóló cikket az Origón itt olvashatod.

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnéd a történeteket a postaládába kapni, akkor iratkozz fel a hírlevélre itt, vagy gyere a Facebook oldalra beszélgetni itt .

Boldog Születésnapot Argentína!

noreply@blogger.com (Mariann) — Sun, 15 Sep 2013 16:00:00 +0000

Ennek is eljött az ideje, egy éve élek Argentínában. Mikor tavaly szeptemberben két bőrönddel felültem az Alitalia gépére, akkor még nem tudtam, hogy mi vár rám és vajon helyt állok-e. Az egy év gyorsan eltelt, úgyhogy számot vetettem, hogy mi minden történt velem ez alatt az idő alatt. Nézzük!

Tavasz

Buenos Aires rettentő nagy város, 8 millióan lakják, és megmagyarázhatatlan módon az utcák folyton hemzsegnek az emberektől és az olaszosan hangos autósoktól. Első héten vettem egy nagy térképet, felraktam a falra, és belőttem rajta, hogy hol lakom. Ezután szépen-lassan elkezdtem felfedezni a várost, kezdve a környékkel, majd a tömegközlekedéssel kötött eleinte bizalmatlan barátságom után meghódítottam a tangó zenéről híres san telmói bazárt, az Evitát őrző Recoleta temetőt, és a világ legszélesebb sugárútján álló Obeliszket is.

Szieszta Sant Telmóban

Míg az argentin mindenapokkal ismerkedtem a lovaspólón vagy a kormányellenes tüntetéseken keresztül, addig azért a kulináris élményekről sem feledkeztem meg, és élveztem a véres steakeket, a sajttal vastagon rakott pizzákat és az isteni süteményeket.

Egy hónapja voltam már itt, mikor egy hirtelen ötlettől vezérelve 10 napra Chilébe utaztam, ahol pár napot eltöltöttem a fővárosban, Santiago de Chilében, és a Csendes-óceán ékszerdobozában, Valparaísóban. Még egy 6,7-es erősségű földrengést is átéltem.

Santiago de Chile tetején

Nyár

Visszaérkezésem után belevetettem magam a munkakeresésbe, ahol voltak jó és rossz tapasztalataim is, végül négy hónappal kiutazásom után munkát kaptam. A papírmunka és a bürokrácia útvesztőjéből sikeresen kikászálódva hivatalosan is munkavállalóvá váltam Argentínában annak minden jó és rossz oldalával.

Nyár közepén ért engem a karácsony, melyre külön kihívás volt fenyőfának látszó tárgyat és darált mákot találni. Mikor ezekkel megvoltam, és egy videó-interjúban beszámoltam az argentin karácsonyi hangulatról, akkor már csak az év legmelegebb napjának számító 24-ét kellett túlélni, hogy este rávessük magunkat a megterített asztalra.

Oroszlánfókák napoznak Mar del Platán

Az új év sem telt eseménytelenül, a karneváli hétvégéken sikerült felfedezni távolabbi pontokat is: a provincia székhelyét, La Platát, a koloniális San Isidrót és a zarándokok kedvelt célpontját, Lujant. A nagyobb utazásra februárban került sor, amikor először utaztunk le az Atlanti-óceánig Mar del Platába. Itt láttam először delfineket, és a közeli Tandilban még egy szalámi fesztiválra is bekukkantottunk.

Ősz

Egy kedves ismerősöm látogatott meg Magyarországról. A vele való találkozásnak legalább annyira örültem, mint hogy bőröndjében túlélőcsomagot hozott otthonról mindenféle finomsággal és a téli ruháimmal. Érkezését nagy előkészületek előzték meg, ugyanis felelőtlenül megígértem neki, hogy kimegyünk egy argentin focimeccsre. Minden kapcsolatomat bevetve végül kijutottunk a River - Velez mérkőzésére, ami hatalmas élmény volt.

A River stadionja meccs előtt

Ebben az időszakban lett argentin pápánk, az argentinok pedig büszkén hirdették, hogy ha a Isten is argentin - Maradona után -, akkor csak természetes, hogy a pápa is argentin. Közben Hollandia trónjára is argentin került, és szépen-lassan elkezdtük meghódítani a világot.

Tél

A tél hűvösen, nyirkosan köszöntött be, és előkerültek a télikabátok. Ennek ellenére a hőmérséklet sosem ment 0 fok alá, még éjjel sem, és mosollyal a számon nyugtáztam, mikor a munkatársaim az 5 fokos hidegre panaszkodtak.

Argentínában azt szeretem, hogy bár nincsen sok munkaszüneti napom, a kormány sok hosszú hétvégét ad meg. Ha az ünnepnap hétvégére esik, akkor azt eltolják a legközelebbi munkanapra, vagy ha hét közepére esik, akkor megadják a hét többi napját is, és ezeket sosem kell ledolgozni. Ilyen hosszú hétvégén jutottam el Che Guevara szülőhelyére, Rosarióba, vagy augusztusban így autóztunk végig Uruguay tengerpartján fel a Brazil határig.

Urugay tengerpartja San Isidrónál

Egy újabb hirtelen ötlettől vezérelve pedig lefoglaltam egy repjegyet Peruba, így szeptember végén oda utazom felfedezni a Machu Picchut. Azonban itt már újra tavaszodik, és ez már a második évem története lesz, amelyől egy következő írásban fogok mesélni :)

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnéd a történeteket a postaládába kapni, akkor iratkozz fel a hírlevélre itt, vagy gyere a Facebook oldalra beszélgetni itt .

Ki a természetbe! - három nap Uruguay tengerpartja mentén

noreply@blogger.com (Mariann) — Mon, 26 Aug 2013 10:00:00 +0000

Argentinában egy újabb hosszú hétvége köszöntött be, én pedig jó argentin szokás szerint már hetekkel előtte lázasan nézegettem a lehetőségeket, hogy a három napban hova lehetne kiruccanni. Végül két barátommal tartottam, hogy autóval bejárjuk Uruguay partvidékét egészen a brazil határig. A jelszó a természet volt, és bőven a turistaszezon előtt a csapásvonaltól kissé távolabb eső kincsek után kutattunk.

Nagyobb térképre váltás

Péntek este indult a komp Buenos Airesből. Mire átkeltem a La Plata folyón és megérkeztem Colonia del Sacramentóba, már korom sötét volt. A szállást könnyen megtaláltam, és gyors lepakolás után a Hostel Colonial recepciósa kedvesen útbaigazított, hogy hol lehet a legfinomabb chivitót - marhaszelettel, sonkával, sajttal, tükörtojással, salátával, paradicsommal, majonézzel rakott hamburgert - enni. Közben barátaim is befutottak, az autót is elhozták a kölcsönzőből, és eltettük magunkat holnapra.

1. nap

Colonia del Sacramento - Montevideo - Piriápolis - Punta Ballena - Punta del Este - Jose Ignacio - La Barra

Mivel télen a nappalok rövidebbek, ezért már egészen korán, reggel hétkor, a derengő hajnalban indultunk el Coloniából. Az utat hosszú kilométereken át pálmasor szegélyezte, mögötte pedig a ligetekre sűrű ködfátyol telepedett. A táj mesebelinek tűnt. Keletnek tartottunk, a nap hatalmas korongja pont velünk szemben kelt fel a mi csodálatunkra, és az éppen soros sofőr bosszúságára.

Pálmasor a Coloniából kivezető út mentén

Első megállónk Montevideó volt. Eleinte nem terveztünk bemenni Uruguay fővárosába, de eltévesztettük az autópályát, és pár perc múlva már a szombat reggeli forgalomban találtuk magunkat. A lehetőséget kihasználva gyorsan megreggeliztünk, majd meg sem álltunk Piriápolisig. Az 1890-ben alapított város az első fontosabb üdülőváros a déli part mentén. A Cerro San Antonio dombról megnéztük a kilátást, majd a tengerpart mellett folytattuk utunkat.

Punta Ballenában volt a következő megálló. Itt található az a szirteken álló házfalu, amelyet a szobrász, Carlos Páez Vilaró kezdett el építeni. Eleinte csak egy-két szobából állt a komplexum, majd mindig felhúzott egy-egy új szobát, hogy ismerőseit elszállásolja. Ez mára egy kisebb falucskává nőtte ki magát, innen a Casapueblo elnevezés. A fehér, csúcsos házikók bonbonokra hasonlítanak, és erősen hajaznak egy tengerparti görög falucska képére.

A fehér Casapueblo Punta Ballena partján

A félsziget másik oldaláról már jól látszódott Uruguay Siófokja, Punta del Este. Punta del Este az argentinok egyik legfelkapottabb turista paradicsoma, közkedvelt bulizóhely. Augusztusban azonban csak egy csendes város volt. Csak hatalmas, modern toronyházai és kaszinói emlékeztettek arra, hogy menő dolog ide nyáron leruccanni és innen feltölteni Facebook profilkép repertoárunkat. Jól mutatja a helyi lakosság és a turisták arányát az az érdekes adat, mely szerint 2011-ben a város 9.277 lakosára 23.954 apartman jutott.

A kikötő és az óvárosi rész bejárása után újra kocsiba pattantunk, hogy Jose Ignacióból nézhessük meg a naplementét. Míg Punta del Este a bulizós felső középosztály célpontja, addig Jose Ignacio inkább a nyugalomra és exkluzívabb nyaralásra vágyók igényeit elégíti ki part menti elegáns villáival. Itt néztük meg első uruguayi naplementénket, majd autóztunk vissza La Barrába, ahol az argentin család által üzemeltetett UY! hostelben már vártak minket a kényelmes emeletes ágyak. Reggelig képszakadás.

2. nap

La Barra - La Paloma - La Pedrera - Cabo Polonio - Punta del Diablo

La Barrát tegnap éjjel már nem láthattuk, de a didergő reggelt annak tengerpartján kezdtük, majd tovább indultunk északnak. Az uruguayi tengerpart egyik érdekessége, hogy a parttól mindössze pár száz méterre hatalmas, édesvízű lagúnák terülnek el. Sokszor a kocsiból egyik oldalon a tengert, a másikon a lagúnát lehetett látni. Első ilyen lagúnánk a Laguna de Rocha volt, melyet egy keskeny homoksáv választ el a tengertől. A lagúna körül állítólag több, mint 200 madárfaj található, és az UNESCO is felvette természetvédelmi területeinek listájára. Láttunk gémet, sólymot, sirályt és kisebb bóbitásokat is, de állítólag lehet itt látni chilei flamingót is.

La Paloma nádtetejű bungalói

Következő üdülőfalunk La Paloma volt. Itt láttuk először azokat a nádtetejű vályogházakat, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a szentendrei skanzen kunyhóira, és amely jellegzetessége az uruguayi üdülőknek. A színes, mediterrán házakhoz szokott szemnek bizarr látványt nyújtottak. A szezon még messze volt, a tetőfedő nádbálák még a házak mellett feküdtek felhalmozva. La Palomát La Pedrera városa követte, melynek színes, rendezetlen házai, és az út mentén szétszórt pálmafái egy hippi stílusú dél-amerikai falura hasonlítottak. Már csak Bob Marleynak kellett volna kiugrania a kannabiszlevéllel díszített szörfkölcsönző mögül.

A nap csúcspontja viszont ezután következett. Egy újabb faluba tartottunk, a félhold alakú félszigeten fekvő Cabo Polonióba. A település a főúttól 7 kilométerre található, de az uruguayi tengerpartra jellemző homokdűnék itt már olyan szélesek, hogy a falut csak 4x4-es terepjárókkal, vagy katonai teherautókkal lehet megközelíteni. Mi is hátrahagytuk az autót, és felpattantunk a menetrendszerint közlekedő teherautó tetejére. Kisebb zötykölődés után átverekedtük magunkat a homokdűnéken, majd sofőrünk a hullámok között szlalomozva hajtott tovább a tengerparton, míg megérkeztünk Cabo Polonióba.

Halászhajók Cabo Polonióban

A falu kicsi, színes faházaival, kopár szikláival, és a félszigeten folyamatosan süvítő tengeri széllel egy skandináv településre hasonlított. Fa nem maradt meg ebben a szélben, alacsony fűfélék lepték be a területet. A félszigeten béke honolt, és ez nem csak annak volt köszönhető, hogy nem a főszezonban voltunk, hanem annak is, hogy Cabo Polonio annyira el van vágva a külvilágtól, hogy sem áram, sem folyó víz nem éri el. Egyedül világítótornya kap az államtól áramot, a 80 helyi lakos pedig nap- és szélenergiából állít elő áramot, és természetes forrásokból nyer vizet, vagy hozat a teherautókkal. A békesség az állatvilágra is átragad: fókák napoztak békésen a sziklákon, és az évnek ebben a szakaszában a bálnák is kijönnek közel a partokohoz.

Cabo Polonióban ért minket a naplemente, már besötétedett, mire visszaértünk az autónkhoz. Éjszakára Punta del Diablóban, az El Ocio egyik tengerparti bungalójában szálltunk meg.

Cabo Polonio, háttérben a világítótoronnyal

3. nap

Punta del Diablo - Valizas - Colonia del Sacramento

Punta del Diablóban néztük végig a napfelkeltét, ami reggel 7 óra köré esett. Ez volt az első reggel, hogy nem dideregve keltünk ki az ágyból, mert itt volt fűtés. Így a reggel is vidámabban és pörgősebben kezdődött. Szükség is volt az energiára, mert 500 kilométer várt ránk, hogy az esti komp indulásáig visszaérjünk kiindulási pontukhoz, Colonia del Sacramentóba. Azért visszafelé is beterveztünk pár izgalmas állomást.

Rocha megyében a 16-os út mentén haladva pálmaligetek mellett autóztunk el. Uruguay eddigi növényvilágát látva meglepő kontrasztot mutatnak a pálmafák alkotta erdők, és ezt fokozzta a tövükben legelésző marhák látványa. Az ember azt gondolná, hogy ilyen pálmák a trópusi övezetben találhatóak, északabbra. Vannak, akik szerint valamikor mesterségesen lettek betelepítve. Az igazság az, hogy a terület ahogy a citrusoknak, úgy a pálmáknak is természetes élőhelye.

Pálmaligetek a 16-os út mentén

Következő megállónk a tengerparti Valizas falva volt, mely olyan parányi, hogy még az uruguayi turista térkép sem jelölte. Valizasban pedig két dolog miatt is érdemes megállni. A tengerpartot a szárazföldtől elvágó homokdűnék lélegzetelállító látványt nyújtanak, és sok helyütt látni, ahogy távolabb a sekély vizet megtörik a homokszigetek. Valizas másik érdekessége, hogy a környéken meglehetősen sok hajótörés zajlott le. 1842-ben egy portugál fregatt, a Leopoldina Rosa, majd 1869-ben egy angol hajó, a Bessie Hanton süllyedt el. Bár ezeknek a roncsai már elmerültek, a Valizas és Cabo Polonio között 1952-ben elsüllyedt Don Guillermót még ma is meg lehet nézni. Valizasból egy rév visz át a túlpartra 40 uruguayi pesóért, ahonnan egy kisebb séta után el lehet jutni a roncsokhoz. Mi idő hiányában ezt most kihagytuk.

Valizas homokdűnéi

Robogtunk visszafelé, és meg sem álltunk Colonia del Sacramentóig. Coloniában nem terveztünk sok időt eltölteni, mert már mind jártunk ott, de volt egy szabad fél óránk, ezért tettünk egy sétát a történelmi városrészben, melyet az UNESCO is felvett világörökségeinek listájára. A portugálok által 1680-ban alapított település Uruguay legidősebb városa. Az óvárost sosem tudom megunni, egyszerűen elragadnak a koloniális házikók és macskaköves utcák.

Az autó leadása után, kis várakozást követően, hajónk este hétkor futott ki a kikötőből Buenos Aires felé. Uruguay egy csodálatos naplementével búcsúzott, melynek képét hozzáadtuk a három nap alatt belénk égett gyönyörű tájak gyűjteményéhez.

Emlékek kertje - a buenos airesi Ecseri piac

noreply@blogger.com (Mariann) — Tue, 11 Jun 2013 06:30:00 +0000

Szeretem az antik tárgyakat. Talán azért, mert szeretek belegondolni, hogy vajon ki használhatta őket, és milyen volt az a kor, amikor az a tárgy fénykorát élhette. Buenos Airest pedig még mindig belengi egy megmagyarázhatatlan érzés, a száz évvel ezelőtti, új élet reményében érkező olasz és spanyol benvándorlók által behozott izgalom, életérzés, szenvedély. A maguk után hagyott antik tárgyak pedig mind erről a korról mesélnek, és én szeretem hallgatni ezeket a történeteket.

Buenos Airesben pedig létezik egy piac, ahol ezeket az antik tárgyakat bocsátják vásárra. Ez a Mercado de las Pulgas, mely szó szerint bolhapiacot jelent. Míg a vasárnapi san telmói bazár a turista nagyközönség számára kedveskedik népszerű antik tárgyakkal, kortárs alkotásokkal, és természetesen tangóval, addig a buenos airesi bolhapiacot már kevesebben ismerik, inkább a helyiek antik tárgyak iránti szenvedélyét elégíti ki valamivel mérsékeltebb áron, kevésbé frekventált helyen.

Az argentin bolhapiacon megtalálhatóak az olasz bevándorlók fa utazóládáitól kezdve, a spanyol koloniális stílusú bútorokon keresztül a régi könyveken és ékszereken át a használt tárgyakig minden. A 13.400 négyzetméteren 143 stand található, ahol az árusok nem csak portékáikat árulják, de többen restaurációt is vállalnak. Ahogy az egyik cégér jelezte, ez az emlékek kertje, és egyik szombat délelőtt én is szívesen vesztem el benne.

Mercado de las Pulgas
Av. Alvarez Thomas és Av. Dorrego sarka (Colegiales, Buenos Aires)
Nyitva: kedd - vasárnap 10.00 - 19.00

A bolhapiac bejárata, falán graffity alkotásokkal

Emlékek kertje

Szekrény Argentina provinciáinak neveivel díszítve

Régi kekszes fémdobozok

Ahova a halottak vonattal jártak

noreply@blogger.com (Mariann) — Sat, 18 May 2013 12:42:00 +0000

Május gyönyörű őszi idővel köszöntött be. Bár reggel már hidegek vannak, nappal a hőmérő még mindig húsz fok köré kúszik. Ilyenkor valahogy az ég színe is másképpen kék, és a nap is más irányból süt. A hétvégén végre elbuszoztam, a tőlem nem is messzi Chacarita temetőhöz, mely nem mellesleg Argentina legnagyobb temetője.

Az 1871-es sárgaláz járvány idején a városi temetők nem voltak képesek befogadni a hatalmas számú holttestet. A rangosabb Recoleta temető egyenesen megtagadta a sárgalázban elhunytak elhamvasztását a területén. A Szent Károly Kollégium diákjai ekkor egy öt hektáros területet kerítettek el temetkezésre az északon elterülő Chacarita városrészben. A járvány olyan komoly volt, hogy korabeli feljegyzések szerint volt olyan nap, mikor 564 embert kellett eltemetni, és az önkormányzatnak vasútvonalat kellett építtetnie a temetőig, hogy a holttesteket odaszállítsa. A Chacarita 1887-ben kezdett el rendeltetésszerűen működni, és 1896-ban lett hivatalosan is temető. A híres politikusok, színészek és közéleti személyiségek mellett itt van eltemetve a világhírű tangó énekes, Carlos Gardel, és itt nyugodott Juan Perón is egészen addig, míg testét 2006-ban átszállították szülőhelyére, San Vicentére.

A temető olyan hatalmas, hogy én csak a bejárat előtti részt jártam körbe, valamint a közvetlenül mögötte elterülő földalatti halotti várost.

Föld alatti város, ahol a koporsókat kis alagutakba helyezik.

Indián nyár Temaikénben

noreply@blogger.com (Mariann) — Tue, 30 Apr 2013 07:00:00 +0000

Eljött a nyár vége, és őszre fordult az idő. Pár napig kifejezetten hűvös volt, de aztán itt is beköszöntött a sárga-piros színű indián nyár, és a szikrázó kék ég időszaka. Újra nyitott ablaknál lehet aludni, és előkerültek a szandálok. Egy ilyen csodás napon pedig vétek otthon maradni. Mikor pedig azt a kérdést kaptam, hogy szeretném-e megnézni a szurikátákat Temaikénben, nem tudtam, hogy az hol van, de automatikusan vágtam rá, hogy naná!

Mint később kiderült, Temaikén egy állat rezervátum, mely Buenos Airestől 50 kilométerre északra fekszik a 25-ös út mentén. Ez az ország egyetlen AZA minősítésű állatkertje, ami azt jelenti, hogy szakképzett emberek gondozzák a nemzetközi sztenderdeknek megfelelően tartott állatokat, és a terület nyitva áll a nagyközönség számára. Temaikén az őslakos tehuelche nyelven földet (tem) és életet (aiken) jelent. A rezervátum az argentin növényzetre és állatvilágra specializálódott, de gondoz veszélyeztetett fajokat is. A szurikáták pedig természetesen megnéztük.

És a szurikáták.. megtudtuk, hogy egy szurikáta mindig kell, hogy kémlelje a tájat egy magasabb pontról. Ő felel a csapat biztonságáért. Egy idő után azonban megunja a kémlelést, akkor lemászik a magaslatról, és egy újabb szurikáta kúszik fel az őrségbe, két lábon állva 15-20 percig, a következő őrségváltásig.

A nagyon komoly munkát komolyan is kell venni

Őrségváltás

Buszozás és balítélet

noreply@blogger.com (Mariann) — Tue, 23 Apr 2013 08:00:00 +0000

Mikor péntek délután, egy hosszú munkanap végén elcsigázva szálltam fel a buszra többedmagammal, és összepréselve elindultunk, már előre utáltam az előttem álló egy órás zötykölődést, és folytonos fékezést a délutáni csúcsforgalomban. Akarva-akaratlanul hibásokat kezdtem el keresni. Hogy miért vagyunk mi ennyien egy buszon, miért pont én nem tudok leülni, miért lépnek a lábamra, és hátulról miért lökdösnek folyamatosan. Legnagyobb megdöbbenésemre furcsa gondolatok kezdtek belőlem előjönni, és megijedtem.

Arra gondoltam, hogy azok a sötét bőrű bevándorló munkások, akik a sarokban foglaltak helyet, miért találtak helyet, és miért ők foglalják el a helyeket. Hirtelen őket kezdtem el hibáztatni azért, amiért én nem tudok nyugodtan utazni. Megijedtem, mert mondjuk ki, rasszista szaga volt ezeknek a gondolatoknak. (Még leírni is rossz ezt a szót!) Aztán gyorsan meg is védtem őket, hogy hiszen ők is kifizették a jegyet, és ugyanannyi joguk van a buszon utazni, mint bárki másnak.

De ez az ijesztő gondolat elindult bennem, és azon gondolkoztam, hogy miért őket hibáztatom.

Talán, mert a maslowi piramisban a biztonságérzet sokkal előrébb áll az előítéleteknél?

Talán, mert ha valaki nem érzi magát biztonságban, beindulnak a védelmi mechanizmusok, és olyanokat kezd el vádolni, akik tőle látszólag különböznek? És ez az oka annak, hogy a sötét bőrű bevándorlókat hamarabb kiszúrom, és őket teszem felelőssé az én rossz közérzetemért?

Kezdtem megérteni, hogy mit jelenthetett régebben a rasszizmus. Mikor egy-egy népcsoport büszkén elszigetelődött a másiktól és kiközösített mindenkit, aki különböztek tőlük. Mikor az emberek kimondták azt, amit ma nem szabad kimondani. Mert ez ma is létezik, csak tabu róla beszélni. Pedig amíg nem beszélünk róla, addig nem is lehet megérteni, hogy miért történik, milyen érzés lehet a másik félnek, és hogy milyen következénye lehet.

Manapság egyre-másra nőnek ki a földből a hivatásos utazók, akik járják a világot, tudósítanak távoli világokról, és a kulturális elfogadásról írnak. Legfeljebb egy-két hetet töltenek el egy helyen, majd továbbállnak. A hotel személyzetével érintkeznek, lefotóznak pár helyit, és leírnak öt tippet arról, hogy mit lehet arrafelé csináli. Pont a lényeget nem látják. Nem érintkeznek a helyiekkel, nem ütköznek velük, nem érzik meg a kultúrájukat. Pár hét amúgy sem elég egy kultúra megismerésére. Az, hogy valaki sokat utazik, nem jelenti azt, hogy képes befogadni más kultúrákat, és elfogadni más embereket. Az sem biztosíték, hogy több, mint harminc országban jártam, négy kontinensen. És akkor mi van? Vajon hitelesek ezek az utazók, mikor kultúrákról írnak? Nem hiszem.

Vajon mi hitelesek vagyunk, mikor azt mondjuk, hogy nincsenek előítéleteink? Éltünk már olyan környezetben, ahol minket közösítettek ki, vagy ahol a másikat hibáztattuk azért, hogy nekünk rossz napunk volt? Ma is sokan hangoztatják, hogy nincsenek előítéleteik, mert ezt kell mondani, de tegye fel a kezét, aki nem közösített már ki másokat?

És akkor itt van Argentína. Élnek itt barna bőrű bennszülöttek, ovális arcú spanyolok, göndör hajú olaszok, és második világháborús szőke bevándorlók. Van itt minden, de mégsincs kiközösítés, hiszen mindenki máshonnan érkezett. Itt nincs előítélet, mert nincsen értelme. Én tőlük fogom megtanulni, hogy a saját rossz napomért csakis magamat tudom hibáztatni... és bocsánatot kérek azoktól a bevándorlóktól, akikre a buszon úgy megharagudtam.

Fotó esszé: Luján és Carlos Keen

noreply@blogger.com (Mariann) — Tue, 16 Apr 2013 08:00:00 +0000

Luján 70 kilométerre nyugatra fekszik Buenos Airestől. A hit városának is nevezik, mert itt található a világ negyedik legnagyobb neo-gótikus katolikus bazilikája, mely már a bekötő útról is messziről látszik 106 méteres magasságával. A bazilika Latin-Amerika egyik legfontosabb zarándokhelye, évente hat millió ember látogat ide, sokan gyalog Buenos Airesből.

A központban álló standok ennek megfelelően roskadásig tele vannak giccses vallási szuvenírekkel. A nem hívők is megtalálhatják számításukat, mert a tér oldalán húzódó épületkomplexum alatt múzeumok sorakoznak. Mi megnéztük a történeti-, és a közlekedési múzeumot, ahol például testközelből láttam a falklandi háború kapcsán 1982-ben itt miséző II. János Pál pápát szállító autót is.

II. János Pál 1982-es miséjén hatszázeszren gyűltek össze ezen a téren

Latin-Amerika legnagyobb neo-gótikus katolikus bazilikája

Gauchó bácsi unokájával

Lujáni gyerekek játszanak egy korabeli épület lépcsőjén

Régi kormányzói épület

Koloniális és Történelmi Múzeum kertje

A kormányzó épület belső kertje

Kormányépület

Carlos Keen volt a ráadás, egy kis falu 14 kilométerre Lujántól, ahol végigsétálva a kis földutcácskákon, a máig jóállapotban lévő száz éves házak alatt kicsit visszautaztam az időben.

1901-ben épült ház

Carlos Keen régi vasútállomása

Hajnali csevej egy taxiban

noreply@blogger.com (Mariann) — Tue, 09 Apr 2013 08:00:00 +0000

A legjobb történeteket az élet szüli. Minap egyik éjjel taxival mentem haza, és a közel félórás út alatt megismertem egy történetet, és egy nem mindennapi taxist. Másnap leírtam azokat a részeket, amelyekre vissza tudtam emlékezni, mert mindenképpen szerettem volna megőrizni ezt a beszélgetést. Utólag sajnálom, hogy nem tudtam fényképet készíteni a bácsiról, aki a hátsó ülésből olyannak tűnt, mintha a nagypapám mesélne nekem, ahogy régen.

- Mindig megkérem egy helyi ismerősömet, hogy ők foglalják nekem a taxit, mert félek, hogyha egy taxis kiszúrja, hogy akcentusom van, azt hiheti, hogy turista vagyok, és irreális árat fog mondani.

- Velem nincs okod aggodalomra, nálam jó kezekben vagy.

- Hogyan lehet kiszűrni, ha egy taxis csal?

- A taxióra a megtett méterek és idő szerint vált. Jelen esetben a taxióra 180 méterenként vált. Látod, itt fent a taxi órán van egy lezárt plomba. Külön erre specializálódott műszerészek ezt eltávolítják és úgy állítják át, hogy nem 180, hanem 150 méterenként váltson. Tehát ha beülsz a taxiba és azt látod, hogy nagyjából két utcasarok előtt vált az óra, akkor rendben van. Ha viszont másfél háztömbönként, akkor éppen átvernek.

- De hiszen ez hosszú távon aláássa a taxisok megbecsülését.

- Óóó, az már régen alá van ásva. Az elmúlt héten is három baleset történt, melyet taxisok okoztak, egy huszonéves lány meg is halt. De ne aggódj, velem ilyentől nem kell tartanod, ha balesetet szenvedünk, az biztosan nem miattam lesz. Sokan vannak, akik azért kezdtek el taxizni, mert elvesztették a munkájukat. Ők azok, akik általában a bajt okozzák, és a legjobban aláássák a megbecsülésünket. Ezt a hivatást viszont én választottam magamnak, ezt csinálom közel ötven éve.

- Hogyan lett taxis?

- Húú, ez egy hosszú történet.

- Gondolom, hogy már sokan megkérdezték Öntől ugyanezt.

- Amúgy nem. De szeretem ezt a történetet. Tizenöt éves koromig egy sarokra dolgoztam attól a címtől, ahova most téged viszlek. Egyik nap azt mondta nekem a főnököm: "Carlos, ez a munka nem neked való." Pedig jól dolgoztam, és a főnökömmel is nagyon jó volt a viszonyom, azóta is ő a legjobb barátom. Azt mondta: "Neked olyan munka kell, ahol nem kötött a munkaidő, és ahol a magad főnöke vagy." Aztán elgondolkoztam, hogy ezen a munkahelyemen valóban nem tudtam kibontakozni, és máig azt gondolom, hogy egy irodai munka nem nekem való. Egyik nap véletlenül nem érnék be időben, és máris baj lenne belőle. Úgyhogy a főnököm megkérdezte, hogy tudok-e vezetni. Mondtam, hogy már hét éves korom óta tudok. Ő kölcsön adta nekem a kocsiját, és azt mondta, hogy legyek taxis. "De hiszen nem ismerem Buenos Aires utcáit" - mondtam neki. Ő fogott egy papírt, felrajzolta a főbb utakat, Corrientes, Córdoba, Rivadavía, majd azt mondta: "Ha egy utas olyan címet mond, amit nem ismersz, kérd meg, hogy magyarázza el neked. Ha nem tudná elmagyarázni, akkor kérj meg egy másik taxist, hogy segítsen. Ha a másik taxis sem ismerné a címet, csak mondd meg az utasnak, hogy üljön át másik taxiba, mert sajnos nem tudod elvinni." Így kezdtem el taxizni, és egész gyorsan megtanultam az utcákat.

- És most már mindenhova eltalál?

- Az azért túlzás, de mindig vannak viszonyítási pontok, amik segítenek. Itt például jobbra lesz mindjárt egy kórház, balra pedig egy templom. Utána pedig lesz egy tér is.

- Valóban! És mit szeret a taxizásban?

- Hogy a magam ura vagyok, és nincs kötött munkaidőm.

- Milyen régóta taxizik?

- Most vagyok hatvanhat éves, és tizenöt éves korom óta taxizom.

- Gondolom nem sokan vannak, akik ennyi ideje taxiznak, ugye?

- Szerintem nem. Akiket ismertem, azoknak a nagyrésze már nem él.

- Akkor elmondhatom, hogy engem ma nagy megtiszteltetés ért, hogy egy vérbeli és tapasztalt taxissal utazhattam ma este. Köszönöm a történeteket, nagyon jó volt hallgatni őket. Itt a sarkon jó lesz. Jó éjszakát!

- Jó éjszakát!

Meglepő dolgok Argentínáról

noreply@blogger.com (Mariann) — Tue, 02 Apr 2013 12:03:00 +0000

Fél éve, hogy megérkeztem Argentinába. Eme nagy alkalomból összeszedtem pár meglepő és érdekes dolgot az országról, amelyek között vannak egészen megdöbbentő felfedezések is.

Bár az ország területe Magyarországnál harmincszor nagyobb, mindössze átlagosan 15 fő él egy négyzetkilométeren. Ez Magyarországon 110 fő.

Argentínában található az Amerikai kontinens legmagasabb hegycsúcsa, a 6,960 méter magas Aconcagua.

Argentínának nyolc UNESCO világörökségi helyszíne van. (Ezek közül eddig hármat láttam: az Iguazú vízesést, az inka útvonalon fekvő Humahuaca völgyet, és a Cordoba körül elterülő jezsuita kolostorokat.)

A fővárosiakat porteñóknak hívják. A név jelentése kikötőt jelent, és a 19. században Európából tömegesen a buenos airesi térség kikötőibe érkező és ott letelepedő bevándorlókra kezdték el használni.

A fileteado írásmód

Fileteadonak hívják a porteñóknak azt a jellegzetes írásmódját, amellyel a cégtáblákat, taxikat, vagy a buszokat díszítik.

Biró László 1943-ban Argentínába emigrált, és itt újra bejegyezte a tollat. Ezért a tollat itt argentin találmánynak jegyzik annyira, hogy a feltalálók napját szeptember 29-én, Bíró születése napján ünneplik.

Napóleon egyik lányunokája a buenos airesi Recoleta temetőben van eltemetve. Az ő legendája a temető egyik legizgalmasabb története.

Hollandián egy argentin uralkodik. Mint a tündérmesékben a trónörökös, Willem-Alexander fejét ugyanis egy argentin hölgy, Maxima csavarta el egy spanyolországi rendezvényen, aki anyósa lemondását követően, 2013. április 30-tól hivatalosan is Hollandia királynéja.

Brazil szappanoperának hívjuk őket, de a Te vagy az életem!, a Vad angyal és a Yago egytől-egyig argentín szappanoperák, és vitathatatlanul argentin azoknak szőke szépfiúja, Facundo Arana is.

Ha már a celebeknél tartunk, Shakirát hosszú éveken át gyengéd szálak fűzték Argentínához, ugyanis egészen 2011-ig egy korábbi argentin elnök, Fernando de la Rúa legidősebb fiával járt.

Che Guevara portré egy ház falán San Telmóban

Az argentinokat a környező országok chének hívják (ejtsd: cse). Nem csak Che Guevara miatt, aki maga is argentin volt, hanem mikor egy argentin megszólít valakit, akkor 'hé' helyett che-t mond. A che egyébként a bennszülött nyelveken állítólag embert jelent.

Nemzeti édességük a dulce de leche, ami a karamellhez hasonlít, és szinte minden édesség valamilyen formában tartalmaz dulce de lechét.

Sokan a steak hús miatt látogatnak Argentínába. Azt azonban kevesen tudják, hogy itt nem steaknek, hanem asadónak hívják mind a húst, mind pedig annak elkészítési módját.

Superclásicónak hívják azt, amikor Argentína két legnépszerűbb csapata, a Boca Juniors és a River Plate csapnak össze egymással. Olyankor megáll az élet az országban, és a tévék megmagyarázhatatlan módon mágnesként kezdenek el működni.

Ha egy argentin magához int, akkor azt nem tenyérrel felfelé, hanem tenyérrel lefelé teszi.

Itt nincs Jó reggelt!, reggel is jó napottal köszönnek.

Az argentinok szeretnek mindent becézni. Ezért egy recept magyarul úgy hangzana, hogy "tettem bele hagymácskát, répácskát, megszórkáltam borsocskával". Állítólag a szárazföld belseje felé ez egyre drasztikusabb.

Az Argentínoknak máig nagy fájdalmat jelent a Falkland-szigetek elvesztése, de térképeiken még mindig Argentina részeként ábrázolják, Malvinas néven.

Fotó esszé: San Isidro és Acasuso

noreply@blogger.com (Mariann) — Tue, 26 Mar 2013 09:00:00 +0000

Argentínáról általában mindenkinek a főváros, Buenos Aires jut eszébe. Ezt azonban nemcsak a külföldiek látják így, hanem egész Argentína lakosságának nagyjából negyede a fővárosban összpontosul. Nem is csoda, hogy a város egy zsúfolt katlanhoz hasonlít hétközben, és a portenók már alig várják, hogy hétvégén kicsit kiszakadhassanak az aszfaltrengetegből. A főváros körül pedig, az azonos nevű provinciában rengeteg kisebb település nyújt menekülési lehetőséget. Például San Isidro és Acasuso.

Pueyrredon birtoka

Ősi fák a Pueyrredon birtok kertjében

San Isidro főutcája

Bolhapiac Acasuso vonatállomásán

A 43-as bódé a bolhapiacon

La Plata folyó Acasusóból

Munkakeresés Argentínában, avagy állások levadászása teljes munkaidőben

noreply@blogger.com (Mariann) — Tue, 12 Mar 2013 05:00:00 +0000

Mikor kijöttem Argentínába mindenki azt mondta, hogy munka van. Aztán elkezdtem keresni, és szépen-lassan belefutottam mindenféle interjúkba, miközben megtapasztaltam az argentinok egyik vitathatatlan erényet: a kendőzetlen megkülönböztetést. Hogy ez jó, vagy rossz tulajdonság-e, az a körülményektől függ, amit most meg is írok.

Munka van. De van diszkrimináció is. Amit megközelíthetünk abból a szögből is, hogy itt legalább nem képmutatóak, hanem kerek-perec megmondják, hogy kit keresnek. Vagy kit nem. Munkaügyis vagy recepciós munkára nőket, csoport- vagy projektvezetőnek férfit. Az életkor lehetőleg legyen 23 és 30 év között, legyünk firss diplomásak, mert akkor nincsenek nagy fizetési igényeink, de azért legyen már legalább 1-3 év tapasztalatunk az adott területen. Ezzel a lendülettel kezdtem neki a munkakeresésnek Buenos Airesben!

A munkakeresés

Első lépés volt feltérképezni a munkakeresői oldalakat. Oda ugyanis elég feltölteni egyszer az önéletrajzot, utána már csak meg kell keresni a pozíciókat, rákattintani a jelentkezés gombra, és már ment is a feltöltött önéletrajzunk a cégnek. A legismertebb oldalak:

ZonaJobs - ez talán a legismertebb és legtöbbet használt.

Bumeran - itt még azt is látni, ha a munkaadó megnézte az önéletrajzunkat.

Clarín - a Clarín újság munkakereső oldala, szintén ismert.

Craiglist - javarészt angol nyelvtudást igénylő pozíciók közül lehet szemezgetni, de azért sok köztük a gyanús hirdetés is.

Ezután jön az a fáradalmas munka, hogy fel kell térképezni a Buenos Airesben székelő nagyvállalatokat, és mindegyiknek az oldalára egyenként feltölteni az önéletrajzot. Hogy miért nagy cégekkel kell próbálkozni? Ahhoz, hogy Argentínában egy cég külföldi munkavállalót foglalkoztathasson, regisztráltatnia kell magát a Belügyminisztériumban, ami nem csak hosszadalmas papírmunka, de költséggel is jár. Ezért ezt csak a nagyobb cégek engedhetik meg maguknak. Kis, helyi cégek tehát kizárva. A nemzetközi cégekhez feltöltött önéletrajzok mellett bevetettem más technikákat is, hogy minél több postaládában ott csilingeljen a nevem.

A nagy számok törvénye miatt érdemes minél több helyre beadni az önéletrajzunkat, hiszen turistaként 90 napot tartózkodhatunk az országban, ezért nem árt három hónapon belül munkát találni. Ha elkezdtünk pályázni, akkor következik a várakozás, hogy behívjanak interjúra. Először is, a cégek jellemzően sosem jelentkeznek, ha elutasítanak. Ezért ha megcsörren a telefon, szinte biztosak lehetünk benne, hogy ebből interjú lesz.

A kedvencem az volt, hogy mikor megcsörrent a várva-várt telefon, hogy behívjanak interjúra, akkor annyi történt, hogy az illető bemutatkozott és megkérdezte, hogy holnap tudnék-e menni interjúra. De hogy mégis melyik cégtől kerestek és mi annak a pozíciónak a neve, amiben másnap megmérettetek, arról egy bödüs szó nem hangzott el, nemhogy még elküldjék a pozíció leírását emailben. Megpróbáltam rákérdezni, de teljesen érthetetlennek tartották ezt a kérdést, és amúgy is rettenetesen sietősnek tűntek, én pedig nem szerettem volna lerombolni a rólam keltett első benyomást. Úgyhogy a cím birtokában esténként lázasan kutattam a neten, hogy melyik cégről lehet szó, próbálva eljutni a pozíció leírásáig, de sokszor előfordult az is, hogy teljes homályban mentem másnap interjúzni. Egyszer be is találtak ezzel a tipikus kérdéssel, miszerint "Mit olvasott a pozícióról?" Képszakadás.

Az interju

Első interjúmra már az első héten sor került. Ráadásul a központban, egy patinás épületben. Már szemeim előtt láttam, ahogy reggelente a frakkba öltözött portás nyit nekem ajtót és kedvesen üdvözöl. Aztán miután az interjúztató biztosított arról, hogy ők bizony foglalkoztathatnak külföldieket, feltettem a kérdést, hogy regisztrálva vannak-e a Belügyminisztériumban, mire értetlenül nézett rám, és mondta, hogy utánanéz és mindenképpen visszaszól. Itt ébredtem fel a portásos, ajtónyitós álmomból. Azért még elküldtem neki egy erre szakosodott jogász elérhetőségét, de többet nem hallotam felőlük. Tanulság 1: Nem hívnak vissza. Tanulság 2: Ha behívnak interjúra, az első kérdés az legyen, hogy a cég regisztrálva van-e.

Ezután már rendre csak olyan cégekhez mentem interjúzni, amelyek még a telefonban biztosítottak arról, hogy regisztrálva vannak. Következő interjúim sikere viszont rendre más miatt hiúsult meg. Először egy sales-es melóra hívtak be az angolom miatt, de egyikünk sem volt elragadtatva a másiktól. Itt legalább kaptam elutasító levelet. Mikor azonban egy-egy munkáltató megkérdezte tőlem, hogy jelentkeztem-e más cégekhez is - mégis mit gondolnak, hogy csak hozzájuk adtam be az önéletrajzomat és egész nap az ő telefonjukat várom, miközben ketyeg a turista vízumom? - lesütött szemmel rebegtem nekik, hogy jelentkeztem én, de hogy hol tart a többi céggel a kiválasztásom, arról halvány lila gőzöm sincs, mert még egy elutasító levelet sem kaptam tőlük. Tanulság 3: Attól, hogy jelentkezel egy pozícióra és még interjún is voltál, az nem jelenti azt, hogy kapsz elutasító levelet. Ha nem jelentkeznek többet az életben, lehet egy tipped.

Volt egy pozíció, ahol már a sokadik rostán is átjutottam, és végre sor került a személyes interjúra. Ráadásul a cégnél is volt ismerősöm. Mikor bementem kiderült, hogy nem a munkaadó interjúztatott, hanem az ő beosztottja, az én jövendőbeli csoporttársam. Már ez is bizarrul hangzott, hogy ő döntene felőlem, de mikor feltette azt a kérdést, hogy mennyire zavarna engem az, ha a főnököm nő lenne, akkor már meglehetősen furcsán néztem rá, és elkezdtem azon gondolkozni, hogy vajon miért ez volt az interjú szinte egyetlen, a személyiségemet boncolgató kérdése. Tanulság 4: Diszkrimináció nem csak a férfiaktól érhet.

Volt egy eset, amikor szintén nem tudtam, hogy milyen interjúra megyek, és azt sem, hogy melyik céghez. Aztán kiderült, hogy egy toborzó cég hívott be magához, hogy megkérdezzen egyetlen dolgot az önéletrajzomból. A toborzó is érezte, hogy elrángatni egy interjúra egy kérdés miatt nem volt túl kedves dolog, ezért megpróbált tanácsokkal ellátni a pályázással kapcsolatban. Az egyik, és leghasznosabb tanács az volt, hogy bár hiába beszélek angolul, ne próbálkozzam olyan nagy cégeknél, amelyek csak argentinokat foglalkoztatnak, tehát nem nemzetköziek, mert nehezen tudnék beilleszkedni a cég kultúrájába. Tanulság 5: Ha lehet választani, próbálkozzunk nemzetközi cégekkel.

Egyik utolsó interjúm egy érdekes találkozás volt. Itt is egynapos határidővel, másnapra hívtak be a belvárosba, a csúcsforgalom kellős-közepén, kora délutánra. Másfél órát buszoztam 40 fokos hőségben, ünneplőben, reményekkel. Megérkeztem, az interjúztató egy percben nagy általánosságban beszélt a pozícióról, hogy "majd kell projekten dolgoznod, és majd fogsz sok emberrel találkozni", éppen annyira, hogy sokkal okosabb nem lettem. Aztán elővette az önéletrajzomat, láthatóan életében először olvasta, feltett ügyesen vezetett kérdéseket, miszerint "Ahogy látom, akkor ennél a cégnél dolgoztál, igaz?" Én pedig öt percig igennel és nemmel válaszoltam. Majd megkérdezte, hogy van-e kérdésem, és negyed óra múlva elbúcsúztunk, én pedig újabb másfél órára a csúcsforgalomba vetettem magam. Tanulság 6: Argentínában is vannak inkompetens interjúztatók.

Egyszer interjúztam egy toborzó cégnél is. Kíváncsi voltam, hogy mennyire lesznek ők profik. Itt az interjúztatót érdekelte a véleményem, és én elmondtam neki, hogy miben más az interjúztatás itt, mint amit Magyarországon tapasztaltam. Talán sok újdonságot hallott, talán a tanulságaimat ő is levonta magának, mindenesetre a pozíciót végül visszautasítottam, mert minden jó, ha a vége jó, egy másik, és nagyon szimpatikus cég ajánlott nekem munkát, amit nagy örömmel, és a turista vízumom lejárta előtt két nappal, fellélegezve elfogadtam.

Az önéletrajzról a következő cikkben írok.

Rózsanézőben az El Rosedalban

noreply@blogger.com (Mariann) — Fri, 01 Mar 2013 07:30:00 +0000

Buenos Airesben azt szeretem, hogy nagyon sok kulturális és szabadidős program közül lehet itt válogatni, és ezeknek nagy hányada ingyenes. Egyik bejegyzésben már meséltem a botanikus kertben ejtett látogatásomról, ahol egy idegenvezetés keretében beleláthattunk a növények életébe. Ettől a kerttől nem is olyan messze, a Palermo városrész nagy erdejének egyik kis szegletében, egy szigeten található az El Rosedal, mely viszont a rózsák birodalmába enged be.

Egyik nyári (januári) vasárnap délután sétáltam el Palermo erdejébe. Úgy tűnik, hogy a buenos airesiek nagy része is hasonlóan gondolkodott, mert a park tömve volt bicikliző, futó, görkorcsolyázó, és mindenféle egzotikus sportokat művelő kikapcsolódni vágyókkal. Máig azt gondolom, hogy ebben a városban kétszer többen vannak a kelleténél, ezért kicsit fel is lélegeztem, mikor a park tava fölött egy kis hídon átsétáltam az aszfalttól, és ezzel együtt a rollerező tömegektől mentes kis szigetre, az El Rosedalra.

A több, mint 3 hektáron elterülő park teljes neve Parque del Rosedal, és 1914 óta ad helyet különböző, szebbnél szebb rózsáknak. Összesen nagyjából húszezer rózsa található a parkban, azoknak ezernyi fajtájából. Ahogy a rózsaültetvények és labirintusok között mászkáltam, kicsit olyan érzésem volt, mint Alíznak a Szív Királynő rózsás kertjében.

A kert különlegessége még az Andalúz udvar, melyet Sevilla városa adományozott Buenos Airesnek 1929-ben. Nem is csoda, hogy ennyi különleges őriznivaló mellett a város vezetése 2011-ben a parkot Buenos Aires kulturális örökségének részévé nyilvánította. Jó volt kicsit elveszni a rózsák között, a zajos nagy erdő egy nyugodt kis szigetén.

Az Andalúz kerengő

A munkavállalói vízum lépésről-lépésre: Hatóságok (2. rész)

noreply@blogger.com (Mariann) — Fri, 22 Feb 2013 07:30:00 +0000

Ha az előző részben nem aludtatok el a sok papírmunka olvasása közben, akkor itt egy pörgősebb rész, ahol ezeknek a hímestojásként őrzött papíroknak az útját mutatom be. Pörgős volt azért is, mert a papírok beadásának napján csupán két nap választott el attól, hogy lejárjon az argentin erkölcsi bizonyítványom, és csupán négy nap, hogy lejárjon a turista vízumom. Ha nem sikerül beadnom a papírokat, hétvégén mehetek Uruguayba, hogy aztán Argentínába újra belépve megint 90 napig tartózkodhassak az országban. Uruguay azonban sokkal drágább, ezért nem hiányzott egy kényszer út. Így egy szerda délután, kezemben teljesnek papírcsokrommal besétáltam a Bevándorlási Hivatalba.

1. rész: Bevándorlási Hivatal

A munkavállalói vízum, és ezzel az ideiglenes tartózkodási engedély igényléséhez a Nemzeti Bevándorlási Hivatal honlapján kell időpontot kérni, majd a megadott napon kell megjelenni. Az épület megtalálása külön kihívást jelent. Egyrészt, mert a kikötőben van, talán mert száz éve még onnan jött a legtöbb bevándorló, es azóta nem sikerült átrakni. Másrészt, mert oda úttalan-utakon, rakományt szállító kamionok között szlalomozva lehet eljutni. A zebrát vagy a járdát csak a szerencsések találják meg. Egy sárga épületet kellett keresnem, de hiába kerestem magas, sárga toronyházat remélve, hogy hátha kitűnik a dokkok közül, az épület egy alacsony terem volt, amit körben fák védenek attól, hogy a sárga szín véletlenül se látszódjon ki.

- Megvan minden iratom. - mondtam az ügyintézőnek, akitől egy kis ablakon keresztül érdeklődtem, hogy hova álljak, hol kezdjek.

- Biztosan minden megvan? - kérdezte ő. - Mindenki ezt mondja, aztán kiderül, hogy hiányzik valami. - majd szépen sorban elkérte a papírjaimat. - A lakcím igazolás lejárt.

- Micsoda? De hiszen szeptember óta ugyanott lakom. - mondtam rémülten.

Így folyatódott két napos történetem a Bevándorlási Hivatallal. Másnap már az új papírral tértem vissza, újabb reményekkel. Nem-Mercosuros bevándorlóként gyorsan ment minden, fél óra alatt beadtam minden papírt, és megkaptam a residencia precariát (feltételes tartózkodási engedélyt).

2. rész: ANSES

Ezzel a residencia precariával és az útlevelemmel, valamint ezek fénymásolatával (üdvüzlet a sarki fénymásoló bácsinak!) másnap kora reggel külön időpont kérése nélkül elmentem a lakhelyemhez legközelebbi ANSES (Nemzeti Társadalombiztosítási Hivatal) ügyfélszolgálatára, hogy megigényeljem a CUIL-t (adószámot). Ez is gyorsan megvolt, és végre semmibe sem került.

3. rész: Munkáltató

A CUIL-t ezután elküldtem a munkáltató cégemnek, akik kiállították az alta tempranát (~munkavállalói igazolás) az AFIP (~Nemzeti Adóhivatal) adatbázisából. Fontos, hogy ugyanannak a személynek kell aláírnia az alta tempranát, mint aki az elő-munkaszerződést is aláírta a cég részéről.

4. rész: Bevándorlási Hivatal

Az alta tempranával az első Bevándorlási Hivatalos látogatásomtól számítva 30 napom volt újra bemenni a Bevándorlási Hivatalba és leadni a dokumentumot, már időpont kérése nélkül. Most másik ablakhoz kellett eltalálnom. Hiába mondtak mindenféle neveket nekem az informácional, semmi összfüggést nem fedeztem fel. Lehetetlen küldetésnek tűnt megtalálni egy eldugott terem sarkában egy ablakot, amin semmi felirat nem volt és sorszámot sem kellett húzni. De meglett, és beálltam a sorba.

Az ablaküveg mögött egy robosztus, szigorú arcú hölgy ült, aki mélyen dorgó hangon igazgatta az ügyeket. Először megijedtem. Aztán ő kicsikart egy aláirást egy irástudatlan braziltól, majd türelmesen elmagyarázta egy dominikai bevándorlónak, hogy hiába Cyntia a neve, ha az útlevelében Cintia szerepel, ezzel az erővel lehetne az útlevelében akár Mickey egér is, be kell mennie a nagykövetségre segítségért. Mire sorra kerültem, már nagy rajongója voltam az ügyintézőnek a hatalmas türelme, a kedvessége és a vitathatatlan humora miatt. Tőlem is mosolyogva kérdezte, hogy mi a fenét keresek ilyen messze a tenegeren túlon. A papírok rendben voltak, és most már csak az argentin személyimet kell megvárom, hogy 90 napon belül kipostázzák.

Összességében amilyen nehéznek és félelmetesnek tűnt ez a sok papírmunka, mindig volt valaki, aki kedvesen útba igazított. A Bevándorlási Hivatal munkatársai egyszerűen nagyszerűek voltak. Profin és tisztelettel kezelték a napi több száz bevándorlót. Míg tőlük kedvességet kaptam, addig ők tőlem egy köszönő levelet. Most már hivatalosan is munkavállaló vagyok Argentínában!