Lelki segítség - pszichológia és önismeret

Burjánzó evészavarok

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Fri, 02 Sep 2011 08:02:29 PDT

Annak ellenére, hogy a pszichiátria malmai lassan őrölnek, és a szakkönyvekben egyelőre csak a két régi ismerőst, a bulimiát és az anorexia nervosát találjuk, egyre többféle új evészavarról hallhatunk, amelyek kétségkívül létező jelenségekről szólnak. A legújabb az ún. fatorexia, röviden: azok betegsége, akik bár jelentős túlsúllyal küzdenek, ezt nem látják be, ideálisnak vagy legalábbis kevésbé teltnek gondolják magukat. A kifejezés a szakmai berkeken kívülről, egy Sara Bird nevű magánembertől származik, aki állítása szerint önmagán észlelte a tüneteket. A szembesülés akkor következett be, mikor az orvos mérlegre állította, és legalább húsz kiló pluszt látott az általa feltételezetthez képest.

Mielőtt szörnyülködnénk, hogyan lehetséges, hogy valaki ilyen torz módon észleli magát, gondoljunk bele, hány apró jel mutatja, hogy bizony egyikünk észlelése sem teljesen pontos. Hányan vannak, akik kifejezetten kerülik, hogy fotó vagy video készüljön róluk, és komoly stresszt okoz számukra ezek megtekintése, vagy akár csak a hangjuk visszahallgatása. Nem feltétlenül a kilókkal függ ez össze, lehet bármilyen más tulajdonságunk, amit másképp képzeltünk, de mindenképp arra utal, hogy a belső kép jelentősen eltér attól, mint amit egy –relatíve- objektív tükör mutat nekünk.

Bird asszony is leírja, hogy az általa leírt „kórban” szenvedők kerülik a szembesülést: nem állnak mérlegre, előnyben részesítik a csak arcot mutató tükröket, kivágják a ruhacímkét, stb.

Hogy ez a jelenség valaha hivatalosan betegség lesz-e, és hogy bír-e hasonló jelentőséggel, mint a kétségkívül életveszélyes (és sajnos nem ritka) anorexia, vagy az ugyancsak súlyos egészségügyi kockázattal bíró bulimia, még nem dönthető el. Felmerül a gyanú, vajon nem üzleti vállalkozásról van-e szó inkább, hiszen a fogalom kitalálója már könyvet árul saját történetéről. Ugyanakkor, bármilyen szigorúak is vagyunk, kétségkívül színesebb a testképzavarok és evészavarok tárháza, mint ahány jelenleg hivatalosan létezik. Én például drukkolok az ortorexia hivatalossá válásának, amely az egészséggel való megszállott foglalkozást, azzal való mértéktelen időtöltést jelenti. Az ortorexiás étrendje éppen az egészségesség szándékának félreértelmezése miatt szűkül be annyira, hogy az már káros szervezetére nézve.

Felmerülhet azonban, vajon mi az oka, hogy szinte napról napra gyártjuk az evészavarokat, nem valamiféle pótcselekvés ez is? Ahogy egyesek a súlyukkal és táplálkozásukkal foglalkoznak túl sokat, úgy a média is sokat foglalkozik ezek lehetséges patológiáival. Tulajdonképpen érthető az igény: ahogy nagy hangsúly került az ideális súlyra, ideális életmód kérdésére, úgy szeretnénk ismerni ezek határait, hogy mi az, ami még az egészséges odafigyelés kategóriájába tartozik, és mi az, ami már túlzás.

Vajon nem ugyanaz a biztonságigény áll-e az ortorexiás viselkedés hátterében, mint a fogalomdömping gyártása mögött? Ma már beszélünkexorexiáról (mértéktelen testedzésről), inverz anorexiáról (mikor valaki vékonynak látja magát, noha extrémen ki van gyúrva),tanorexiáról (napbarnítottság vágyáról, avagy barnakórságról) és most a fatorexiáról.

Jó tudni, hogy bár nem tökéletes a testünk, és nem étkezünk olyan egészségesen, legalább egyik zavarban sem szenvedünk ezek közül. Persze a felsorolt jelenségek léteznek, és valóban problémát jelentenek, de gyanítható, hogy jelentős részük idővel a feledés homályába fog veszni.

Fosztogató gazdagok

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Sun, 14 Aug 2011 05:46:06 PDT

Stanfordi börtönkísérlet

A mérsékelt Anglia, a gentlemenek országa az utóbbi napokban randalírozástól hangos. A hírekből értesülhetünk róla, hogy a boltok kifosztói között akadnak kifejezetten jól szituált fiatalok, olyanok, akik nincsenek rászorulva, hogy így szerezzék meg a vágyott plazma TV-t. Ahogy a felvételeken látjuk a csoportba szerveződött tizenéveseket, feltételezzük, hogy ezek a fiatalok egymaguk sosem vetemednének bűncselekményekre, még az is lehet, kifejezetten jól nevelt gyerekként gondolnak rájuk iskoláikban, családjukban. Eszünkbe jut a Zimbardo-féle stanfordi börtönkísérlet, ahol ugyancsak rendes, normális egyetemistából vált pillanatok alatt brutális börtönőr vagy éppen megtört fegyenc – attól függően, melyik szerepet sorsolta ki neki a kísérletvezető.

A huligánok indítékairól

Nekünk, magyaroknak ismerősen a képsorok nem is olyan régről – de akkor azt hittük, ilyen is csak nálunk történhet, meg esetleg tőlünk keletre. A két történetnek eltérő kiindulópontja volt, nálunk politikai színezettel zajlott, a lángoló autók között zászlók libbentek, jelszavak harsantak. Ebből a szempontból az angliai helyzetet nehezebb a távolból megítélni, egyes hírek szerint a fosztogatások fő helyszínei bevándorlók által lakottak, ám nagyjából egyetértenek abban a szakértők, hogy az indíték nem politikai, illetve nem magyarázható a rendőrök által lelőtt fiatal férfi halálával sem. Sokan a gazdasági feszültségekkel indokolják az itthoni és külföldi eseményeket is, amiben biztosan van igazság. Ám jellemzően nemcsak az igazán nélkülözők, a legszegényebbek vesznek részt az ehhez hasonló megmozdulásokban. Az Index egyik cikke számos példát sorakoztat fel, melyből kiderül, a társadalom egyébként megbecsült tagjai, illetve az ő gyerekeik is részesek a kirakatok bezúzásában, üzletek kifosztásában.

Nem csak huligánok fosztogattak

A TV képernyője előtt ülő néző, aki sosem keveredett még a közelébe se, hogy hasonló antiszociális megmozdulásokban részt vegyen, értetlenül szemléli, hogyan történhet meg, hogy a hétköznapi életben normális, átlagos életet folytató fiatalok egyszer csak mintha elvesztették volna józan eszüket, törnek, zúznak, fosztogatnak.

A tömeglélektan szerint…

A pszichológia éppen a hasonló vandalizmusba vagy lincselésbe torkolló tömegesemények kapcsán kezdett foglalkozni vele, mi megy végbe azokban az emberekben, akik résztvevőivé válnak az ilyen eseményeknek. A korai, tömegjelenségekről szóló elméletekben olyan kifejezéseket használtak, mint lelki infekció, utalva arra, hogy a morális gátlások felbomlása, a tagok által is elfogadott normák és személyes értékek eltűnése hasonlóan terjed szét a tömegben, mint ahogy egy vírusfertőzés járvány idején. A másik kedvelt kifejezés a hipnotikus szuggesztió volt, utalva arra, hogy a csoporttagok mintha nem tudatos, racionális önmaguk lennének, hanem olyanok, akiket szuggerálnak, mintha valami külső erőnek engedelmeskedve, megbabonázva hajtanék végre tetteiket. Ma leggyakrabban a tömegpszichózis kifejezést használjuk ugyanerre a jelenségre.
De mégis mik a feltételei, hogy effajta tömegpszichózis létrejöjjön? Hiszen mindannyian be tudnánk számolni olyan csoportos eseményről, ahol békésen, kulturáltan viselkedtek, lehetett bármilyen nagy is a jelenlévők tömege. Sőt, még frusztráló körülmények között, melegben, összezárva, várakozva sem okvetlenül történik erőszakos esemény: ingerültségünk csupán morcos ábrázatban és a táskapánttal való babrálásban jelenik meg, de nem gyújtogatásban és lincselésben.

A szociálpszichológiának egyik kedvelt területévé vált annak kutatása, milyen körülmények között alkalmazkodunk „elvtelenül”, azaz saját értékeink ellenére is a többiekhez. A legfőbb tanulság, hogy mellékes a tömeg mérete (adott esetben elég néhány ember is), a lényeg, hogy úgy érezzék, a felelősség nem egyedül őket terheli. Ennek előfeltétele pedig az ún. dezindividuáció, az, hogy a csoporttagok már ne egyénekként gondoljanak magukra, hanem egy arctalan elemként a csoportban.

Arctalanul

Nem véletlen, hogy az angliai vandálok nagyrészt gangek tagjai, és ezek a gangek csoportosan hajtják végre tetteiket. Itt az egység nem maga az egyén, hanem a viszonyítási csoport, amelyben mintegy feloldódva, beolvadva érzik magukat a tagok. Amikor a magyar tudósításokban kendővel eltakart arcokat láttunk, amögött nemcsak az a józan megfontolás állt, hogy a rendőrök ne tudják beazonosítani az illetőt, hanem bizony sokkal könnyebbé is tette a személyek számára a feloldódást a csoportban: az arc eltakarásával maguk is úgy érezhették, ők itt egyénként megszűntek létezni, a felelősséget nem ők viselik, hanem a csoport. Ezt a jelenséget számos kísérlet bemutatja, például sokkal nagyobb áramütéssel büntették a beépített személyeket azok a kísérleti alanyok, akik a vizsgálat elején csukját kaptak, így egyenként azonosíthatatlanná váltak, mint akik anélkül, látható arccal dönthettek a büntetés mértékéről.
Vajon mi történik egy ilyen emberrel, miután hazamegy, és „visszaváltozik” önmagává? Ha elég erős a csoporthoz való tartozás tudata, akkor semmi, hiszen a tettekért feloldást ad, hogy az énképnek lényeges része: „tagja vagyok csoportomnak, a közös normákat én is betartom”. Ők nem gondolkodnak azon, ha egyedül sétálnának az utcán, sosem követnének el hasonló tetteket. Ám ha a csoporttal való azonosulás esetleges, időszerű volt, mint például Zimbardo börtönkísérletében, akkor komoly meghasonlással is járhat a kijózanodás.

Valahova akarunk tartozni

Egy jóhírrel szolgálhatok azoknak, akik mindezek után kezdik elveszteni hitüket az emberekben. A csoportban való feloldódás nemcsak erkölcstelen, hanem hősies tettek végrehajtására is sarkallhatja a résztvevőket. Ha a csoport normái mások megsegítéséről szólnak, a résztvevők dezindividuációja olyan hatással lesz rájuk, hogy személyes félelemérzetük, szorongásuk, és az egyéni érdekeik fontossága csökken, így önmagukat meghaladva képesek cselekedni. Az ilyen eseményekből általában nem lesz hír a médiában, de az egyén számára megnyugtató, hogyha megfelelő teret talál, huligánság nélkül is megélheti a csoporthoz való tartozás, abban való feloldódás természetes emberi igényét.

Pihenni akarok!

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Tue, 09 Aug 2011 09:35:27 PDT

A gyerekek még szerencsés helyzetben vannak: számukra átgondoltan be van programozva a rendszeres pihenés, bizonyos időközönként kapnak legalább néhány nap vagy hosszabb szünetet. Egy dolgozó felnőtt azonban nehezebben tudja biztosítani maga számára a szükséges pihenést. Több tényező löki abba az irányba, hogy akár saját egészségével visszaélve éppen a regenerálódásról mondjon le. Egyrészt szűkös a szabadnapok száma, másrészt könnyen elcsábulhat az ember, hogy ez idő alatt más jellegű feladatait próbálja bepótolni. Ez a bejegyzés azt célozza, hogy átgondoljuk, a különféle teendők sűrűjében hogyan oldható meg mégis a regenerálódás, felfrissülés annak érdekében, hogy elkerüljük a kiégést.

Ha van lehetőség a nyaralásra, az persze ideális helyzet. De ha lapos a pénztárca, akkor is szervezzük meg, hogy pihenőnapjainkat más környezetben töltsük, ne azt a négy falat lássuk, mint év közben. Ez nagyon fontos: egy otthon eltöltött hétről, még ha nem is csinálunk semmit, könnyen lehet, hogy még fáradtabban térünk vissza munkahelyünkre. Miért? Mert a megszokott környezetben megszokott gondolatainkat pörgetjük a fejünkben. Új környezetben más impulzusok érnek, egészen elfelejtjük a hétköznapokat. A kiszakadás, mást csinálás a lényege a pihenésnek, nem a semmit tevés. Szinte mindegy, hogy a tenger morajló habjaiban gyönyörködünk, vagy vidéken a tehén bőgésében, mindkét esetben eltávolodunk gondolatban, és ami fontosabb, érzelmi szinten a hétköznapi nehézségektől. Ami akkor olyan nagy problémának tűnt, arról most látjuk, hogy az életnek csak kis szelete.

Ha tehát szűkösek az erőforrások, ne bánjuk, hogy a vágyott nyaralásra nem jut, ha van vidéki rokonunk, látogassunk hozzá, vagy egy vendégházban szálljunk meg pár napra. Ha erre sincs keret, és úgy döntöttünk, mindenképp maradnunk kell, akkor sincs tragédia, viszont nagyobb önfegyelmet igényel, hogy a szabadság valóban pihenéssel teljen. Tervezzük meg, melyik napnak mi a programja, amit legjobb, ha egyeztetünk másokkal is (családdal, barátokkal), így nagyobb eséllyel fogjuk betartani, nem pedig otthon maradni mégis. Legyen az strandolás, kirándulás, színház, baráti összejövetel, ha élvezetes programokkal töltünk meg egy hetet, olyanokkal, amikre csak korlátozottan van idő év közben, akkor válhat valódi nyaralássá az otthoni egy hét is. Még jobban észnél kell lennie annak, aki egyedül van, és a barátai is csak korlátozottan érnek rá (mondjuk, mert ők elutaznak). Ha minden nap kirándul egyet, és közben csak úgy van, befogadja, ami vele történik anélkül, hogy „átgondolna” kérdéseket, szinte lelki gyakorlatnak is beillik majd a szabadság ideje, és garantáltan felfrissülve tér majd vissza munkahelyére.

Külön probléma, hogy a családosok számára gyakran a nyaralás sem pihenés, hiszen szervezni kell, nevelni a gyerekeket, odafigyelni, minden rendben legyen. Jó, ha a közös nyaraláson túl sikerül legalább egy hétvégére lepasszolni valakihez a csemetéket, és nyugodtan, kettesben eltölteni azt az időt. A takarításnak pedig nem ez az ideje, az ráér máskor: vegyük komolyan, hogy az egészségünk, munkabírásunk miatt fontos megadni magunknak a pihenést is.

És még egy utolsó konkrét tanács: a TV-nek erősen szabjunk határt. Nem baj, ha egész nap mást csináltunk, és este megnézünk egy filmet. De csalódni fogunk, ha a TV-zésről várjuk, hogy kipihentek legyünk. A TV bámulása nem segíti az érzelmi feldolgozást, átmosódást, ami a lényege lenne a pihenésnek.

Cry for help

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Tue, 07 Jun 2011 08:22:50 PDT

Így nevezzük az utolsó segélykiáltást, amivel a lehetséges öngyilkos a világ –annak egyik képviselője- tudtára adja, hogy valami baj van, olyan, amivel nem képes megbirkózni, segítségre van szüksége, mert nem megy tovább.

A közmondásra alapozva, mi szerint amelyik kutya ugat, nem harap, sokan azt hiszik tévesen, aki beszél az öngyilkosságról, biztosan nem teszi meg. Ennek ellenkezője igaz: tíz emberből, aki öngyilkosságot kísérel meg nyolc egyszer vagy többször beszámol terveiről, és megpróbálkozik a segítségkéréssel. Általában először a szűk családi-baráti körben, azonban ebben a közegben a túlzott felelősség olykor bénítólag hat a közvetlen környezetre: megrémülnek, vagy éppen bagatellizálják a veszélyt. Mindkét reakció ártalmas, mert azt üzeni a bajban lévőnek, hogy nincs olyan talpraesett, észnél lévő ember, akire támaszkodhatna. Aki nem adja fel, ez után ad még egy esélyt egy idegennek, vagy éppen egy lelkisegély szolgálatnak. Mivel a bevonódás veszélye kisebb, olykor egy idegen könnyebben segít, még ha sosem készült ilyen helyzetre.
Legyen bárki a segítő, a legjobb, mit tehet, hogy nyitottan végig hallgatja mindazt, ami az öngyilkossággal foglalkozó ismerősét foglalkoztatja, hagyja, hadd beszéljen a benne kavargó érzésekről, gondolatokról. Erre egy közeli hozzátartozó nem mindig képes – gondoljunk bele, hogyan is hallgathatná végig nyugodtan egy anya, amint fia azt ecseteli, nem szeretne tovább élni. Pedig sokat segít a beszéltetéssel, mert a krízisben lévő ember különleges, beszűkült tudatállapotban van, ami kevés ideig tartható fenn. Tehát az idő a segítőnek dolgozik: lassan oldódik ez az állapot, és újra kinyílik a világ a személy számára.

Persze, a beszélgetésen túl némi irányításra is rászorulnak a hasonló helyzetben lévők. Az öngyilkos-jelölt nem látja reálisan lehetőségeit, azt, hogy mit kellene tennie, mi a következő lépés – így jut az öngyilkosság gondolatához, noha inkább szeretne máshogy élni, mintsem meghalni. Jó, ha a segítő (legyen laikus vagy szakember) ilyen esetben konkrét iránymutatást nyújt arra nézve, hogyan lehet kibírni ezt az időszakot, hova lehet segítségért fordulni.

Sajnos tudni kell, aki egyszer már megkísérelt öngyilkosságot, nagyobb eséllyel teszi meg ismét. A nők közül többen próbálkoznak öngyilkossággal, de a férfiak körében gyakrabban „sikerül”. A lelki betegségek közül a depresszió az, ami leginkább megnöveli az öngyilkosság kockázatát. Hiszen mi kell ahhoz, hogy valaki megölje magát? Nem a nagy küzdelmek során történnek az öngyilkosságok. Bármilyen nehéz, fájdalmas is legyen egy élethelyzet, amíg az ember lát célt, addig élni és harcolni akar. Aki viszont reménytelennek látja a helyzetet, el sem tudja képzelni, hogy megváltozzon, hogy máshogy alakuljon, nagyobb valószínűséggel választja ezt az utat. A depressziónak pedig része, jellegzetes tünete ez a gondolkodásmód.

Ha valaki megöli magát, a környezetben tudatosan vagy tudattalanul bűntudat keletkezik, elhangzanak a „miért nem vettem észre, hogy baj van”, „miért nem figyeltem jobban rá” mondatok. Ezzel ellenkezőleg, vagy ezzel váltakozva harag is lehet a válasz, amelyet éppen az említett tehetetlenség érzése okoz. Ez jelenik meg abban a régi szokásban, hogy az öngyilkosságban elhunytakat sokáig nem temették el a temető falain belül, hanem a falakon kívül kaparták el.

Ma is ambivalens a viszonyunk az öngyilkossághoz: egyszerre megrendítő dráma, és harag-értetlenség forrása. A legnehezebb viselni a gyermekek-kamaszok öngyilkosságát, mert ott a felelősség egyértelműen nem a halotté. Egyedül a szülők nyakába varrni sem szabad, valahogy közösen az élők viszik tovább a terhet magukkal.

Titkos birodalmunk

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Tue, 07 Jun 2011 08:24:59 PDT

Egy túlmisztifikált területről essék most szó: az emberi tudattalanról. Ez az, amit a köznyelv tudatalattinak hív, mivel egy időben így fordították a német Unbewusste kifejezést, majd helyesbítették tudattalanra (érdekes módon ez nem terjedt el a hétköznapi szóhasználatban).

A szót elsősorban a pszichoanalitikusok használják, azonban valamilyen módon a legtöbb pszichológiai irányzat beszél róla. Noha maga a fogalom a lélektannal kevéssé foglalkozók számára kissé misztikus, megfoghatatlan, egy csomó ide kapcsolódó jelenséget nap mint nap tapasztalunk minden csodálkozás nélkül. A tudattalan kifejezés önmagában csupán arra utal, hogy van a személyiségünknek olyan részünk, amihez nem férhetünk hozzá minden pillanatban. Ez történik, mikor valamilyen élményt elfelejtünk – tartósan vagy átmenetileg. Olyankor nem vész el az információ, csupán hozzáférhetetlenné válik, más szóval tudattalan emlékké.

Nézzünk egy példát, mikor tetten érhető a tudattalan működése! Talán mindenki be tudna számolni olyan élményről, mikor elkezdett mesélni egy történetet, melyről maga is azt hitte, csak egy apró kellemetlenség, majd ő lepődött meg legjobban, hogy egyszer csak indulatok vagy fájdalom került elő, ahogy egyre mélyebben elmerült a történetben. Noha azt hitte, semmi jelentősége az eseménynek.

Vagy egy régi gyászról, válásról, fájdalmas konfliktusról kezdett beszélni, amiről azt hitte, már „túl van” rajta. És egyszer csak keserves sírásra fakadt, noha percekkel előtte még egészen hétköznapi hangulatban tette dolgait. Ilyenkor a mesélő lepődik igazán meg, gyakran el is hangzik „nahát, pedig azt hittem, rég túl vagyok rajta”. Ekkor lehetünk tanúi annak, hogy egy elfojtott érzelem felbukkan, tudatosul.

De ha ilyen élményünk nincs, olyan bizonyára igen, mikor valaki egy rokonáról, ismerőségről beszélt, akit állítása szerint kedvel. Beszéd közben azonban megfeszültek arcizmai, durván gesztikulált kezeivel, mintha legszívesebben egy jókora nyaklevessel fejezné ki szeretetét a történet főszereplője iránt. Nem hazudott, csak valamiért elfojtotta indulatait, és átalakította saját maga számára elfogadható formába. Hogy miért szánja valaki erre magát, annak sok oka lehet, például hozzátartozóról van szó, akit kínos lenne nem szeretni, vagy népszerű társasági emberről, akivel szemben táplált ellenszenv maga után vonná a többiekkel való szembe kerülést is.

A tudattalanba kerülhetnek teljes emlékek „szőröstül-bőröstül”, vagy csak a hozzá tapadó érzelem, esetleg az is csak részben – tehát tisztában vagyunk az érzéssel, de az intenzitását alul becsüljük.

Hogy miért van erre szükség? Többszörös a haszna. Adott pillanatban nem tudunk minden eseménnyel teljes alapossággal megküzdeni, illetve sok emlék esetében csak praktikusságról van szó. Nem szükséges mindenre emlékeznünk, amit látunk-hallunk, így nagy részét „elfelejtjük”. Azonban ezekből az emlékekből különleges körülmények között, például hipnózis alatt sok ismét előhozható.

Szükséges-e valamit kezdeni az elfojtott érzésekkel, emlékekkel? Ha minden rendben van az életünkben, jól érezzük magunkat bőrünkben, tudunk dolgozni, egészségesek vagyunk, akkor nem feltétlenül. Azonban a nem tudatos tartalmak is hatással vannak ránk. Valamilyen kínzó emlék elfojtása energiát igényel, aminek hiányát bizony megérezhetjük. Ugyanakkor a tudattalan fantáziáknak káros hatásai is lehetnek. Képzeljünk el egy embert, aki azt élte meg gyermekként, hogy kevés elfogadást kapott, így kialakult benne az a nézet, hogy őt nem lehet szeretni. Ennek a gondolatnak és a hozzá társuló élményeknek elfojtása azt jelenti, hogy bár nem tudja átélni azokat tudatosan, mégis ennek megfelelően szervezi életét. Nem vállal fel bensőséges kapcsolatokat, mert tudattalanul fél, hogy előbb-utóbb úgyis elhagyná őt a párja – hiszen ő értéktelen, őt nem lehet szeretni. Szeretne szoros barátságokat, szerelmet, de maga sem tudja, miért, valahogy „nem jön össze”. Ilyenkor érdemes pszichoterapeutához fordulni, akivel védett körülmények között előjöhetnek, újra átélhetők és helyre rakhatók a fájdalmas emlékek. Sajnos ez a folyamat nem működik úgy, mint egy műtét, mikor felnyitják a testet, és kioperálják a sérült részeket. Lassan, apránként kerülhetnek elő az apró elemek.

Zavarban a szülő

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Tue, 07 Jun 2011 08:25:37 PDT

Melyik szülőnek ne lenne egy-két története, mikor csemetéjének köszönhetően borzasztó kellemetlenül érezte magát, hétköznapi szavakkal: majd’ lesült a képéről a bőr?

Ilyen helyzet kialakulhat, ha a gyermek illetlen vagy kínos megjegyzést tesz valakire nagy nyilvánosság előtt, esetleg olyan kérdést tesz fel, amellyel zavarba hoz minket. De a legtöbb szülő számára kellemetlen az is, ha a nagyközönség látja, képtelen megálljt parancsolni a kicsi hisztijének, „rosszalkodásának”. Néha persze a közönségnek se kell több: hangot is ad a szülő képességeivel kapcsolatos véleményének.

Miért fordulnak elő ilyen helyzetek, és mit tegyünk ilyenkor?

Hogy mi számít kínosnak, az nagyban kultúrafüggő. Senkivel sem születik vele ez a tudás, lassan, lépésenként kell megtanulnunk ezt.

Ehhez a tanuláshoz empátia is szükséges, ami ugyancsak az évek során fejlődik, formálódik. Kínos az, ami a másik számára diszkomfortos. Honnan tudná egy kisgyermek, hogy a bácsinak kellemetlen, ha megjegyzést tesznek kopaszságára, ha bámulják a kerekesszékest, ha szóvá teszik, milyen alacsonyra nőtt a néni. A gyermek ezeket az észrevételeket azért teszi, mert figyeli a körülötte levő világot, és szemet szúr neki minden, ami az átlagtól eltérő, szabálytalan. Az sem ritka, hogy egy szokatlan jelenség szorongást kelt a gyermekben, és ezért kérdez rá. Előfordul, hogy a kicsi például fél a házban lakó vak vagy fekete bőrű embertől. A gyermekek bizonyos értelemben előítéletesek, de ez nem keverendő össze a felnőttkori előítéletekkel, mikor a különféle csoportok megbélyegzése mögött már az önigazolás és bűnbakképzés motívuma áll. Ennek megfelelően nem érdemes túlreagálni ezeket a megnyilvánulásokat, még akkor sem, ha a legkellemetlenebb módon nagy társaságban, vagy éppen az érintett fél előtt történnek. Megmondhatjuk, hogy ilyet nem illik mondani, mert a másiknak rosszul esik, és ezzel jó, ha le is zárjuk a kérdést. Ennél sokkal kellemetlenebb, mikor a szülők a ludasak az eseményben, mert a gyermek olyasmit kotyog ki, amit otthon hallott – éppen tőlünk. Legjobb, ha méltóságunkat (vagy annak látszatát, bármit is érzünk belül) megőrizve korrigáljuk az elhangzottakat, majd mihamarabb túllépünk a kínos incidensen.

Sok anyát vagy apát az zavar leginkább, ha olyan színben tűnik fel mások előtt, mint hozzá nem értő szülő, például, mikor a gyermek a villamoson hangosan hisztizik, és ő nem tud véget vetni neki. Ez főleg az önmagukban bizonytalanabb szülőket hozza zavarba. Szinte érzik magukon az utastársak lesújtó pillantását, bele vélnek látni gondolataikba, ami az ő megvetésük körül forog. A második-harmadik gyermeknél ebből kinő az ember, és fittyet hány a közönség vélt vagy kimondott kritikájára. Ha a kicsi mások előtt hisztizik, ugyanaz az eljárás, mint mikor négyszemközt teszi. Megvárni a végét különösebb reakció nélkül. Mind a megenyhülés, mind a leszidás nem kívánt következményekkel jár. Azt kell megérteni, hogy a hisztiző gyermek nem rossz, csak frusztrációba ütközött, amivel nem tud mit kezdeni, mert még nem tanulta meg, hogyan kezelje. Ha megadjuk neki, amiért harcol, azzal megerősítjük, hogy legközelebb is ugyanezt az eszközt válassza ahelyett, hogy hatékonyabb megküzdési módokat sajátítana el. Ám a szidás, büntetés sem ajánlott. A hiszti nemcsak a környezetnek, hanem a gyermeknek is rossz - ne úgy képzeljük, hogy ő belül nevet a markába! Ilyenkor a gyermek belehergeli magát rossz érzéseibe, és képtelen szabadulni. Nem baj hát, ha együtt érzünk, ha jelezzük, tudjuk, hogy most neki sem jó, majd türelmesen megvárjuk, míg abba hagyja. Ez néhány alkalommal elég hosszú időbe telhet éppen a felspannolt lelki állapot miatt, de idővel csökkenni fog, és ahogy más eszközöket tanul meg, hogy elérje céljait, illetve nő a kielégülés késleltetésének képessége, el is marad. És ha tudunk róla, nem feladatunk rövid idő alatt leállítani a folyamatot, talán a mi feszültségünk is oldódik.

Honnan tudod, hogy Internetfüggő vagy?

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Tue, 07 Jun 2011 08:26:09 PDT

Az Internetfüggőség olyan szenvedélybetegség, akár az alkoholizmus vagy a drogfüggés. Igaz, kevésbé rombolja az egészséget, az ember józanul töltheti napjait, legális, és anyagi csődbe sem juttat. De ez nem jelenti, hogy elhanyagolhatjuk a veszélyeit, mivel az életminőségre és emberi kapcsolatokra jelentős lehet ennek a zavarnak a romboló hatása is.

Felmerül a kérdés: honnan tudhatjuk, hogy baj van. Manapság sokan töltik napjaikat a számítógép előtt, vajon mindannian internetfüggők volnának? A következő három jelből sejthető, hogy veszélyeztet minket a netfüggőség (vagy már bele is esett a csapdába).

Az egyik, ha több az Internettel töltött idő a tervezettnél. A sok netezés önmagában nem jelent semmit. Akinek a munkájához tartozik, napi 8-10 órát is ülhet gép előtt, ettől még nem számít függőnek. A legárulkodóbb jel, ha többet Internetezünk, mint terveztük: egy órát akartunk vele foglalkozni, és elment vele három. Ez a kontrollvesztés jelensége, aminek legbiztosabb jele, ha valaki már szégyelli az internetezéssel töltött időt, és nem szívesen „vallja be”, mennyit is ül gép előtt. Ez arról árulkodik, hogy kicsúszott kezéből az irányítás, és a gép foglyává vált.

A másik árulkodó jel, ha romlik az életminőség. A szenvedélybetegségek szomorú következménye, hogy hat az életvitelre, beszűkíti azt. Nincs ez másképp az internetfüggőséggel sem. Az ember egy idő után elhanyagolja családi, baráti kapcsolatait, a munkája rovására megy, beszűkül az élete. Az egészséges ember számára új lehetőségeket ad az Internet, a függőtől elveszi azokat.

A harmadik jel, hogy az internetfüggő számára a világháló hozzáférhetetlensége ugyanúgy megvonási tüneteket okoz, mint az alkohol hiánya az alkoholfüggőnek. Számítógép vagy Internetkapcsolat nélkül erős feszültséget él át, ami mindaddig fokozódik, míg vissza nem áll a netkapcsolat, vagy gép elé nem kerül újra. Az a különbség az egészséges és a szenvedélybeteg között, hogy bár mindkettő szidkozódhat, ha váratlanul megszakad az összeköttetés a világhálóval, az egészséges ember idővel más elfoglaltságba kezd, képes kezelni a problémával járó stresszt, míg a netfüggőt egyedül az nyugtatja meg, ha újból helyreáll az internetkapcsolat.

Vajon miért épp az Internet leselkedik veszélyként ránk annyi szokás és használati eszköz közül? Valójában bármitől függővé válhat az ember, de vannak olyan dolgok, amik sokkal könnyebben váltanak ki ilyen hatást. Az Internet azért sorakozik be az alkohol, drogok, cigaretta, szerencsejáték stb. mellé, mert azonnali kielégülést kínál. A neten minden gyorsan zajlik: nem kell kis lépésekben barátkozni, közös programokat szervezni, csak belépünk egy chat-oldalra, és máris társaságban találjuk magunkat. Nem kell száz helyről összegyűjteni az információkat a minket érdeklő személyről vagy eseményről: csak beütjük a szót a keresőbe, és máris katonás sorban állnak előttünk a fotók, videók, írások. Erőfeszítés nélküli azonnali jutalom, ez a kulcsa a veszélynek. Az ember hirtelen korlátlan lehetőségek birtokában érzi magát, miközben észrevétlenül elveszti rendelkezését saját ideje, életvitele fölött. Ha ez megtörtént, nagyon nehéz önerőből megálljt parancsolni magunknak.

A legjobb ellenszer itt is a megelőzés. Addig kell határt szabni, míg még kezünkben az irányítás. A függőségek kockázatát nagyban csökkenti, ha sikeresnek éljük meg, jól érezzük magunkat az élet más területein. Akinek jók az emberi kapcsolatai, kevésbé fog elmerülni a chatszobák virtuális világában.

Kényes téma?

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Tue, 07 Jun 2011 08:26:36 PDT

Okvetlenül kényes téma-e a szexuális felvilágosítás? Noha a 21. században élünk, állítólag burjánzik a szexuális szabadosság, meztelen nők plakátjai az utcán, sok szülőpár számára mégis kínos kérdés, mikor és hogyan történjen meg a gyermek felvilágosítása, és van, aki talán annak örülne legjobban, ha ezt a feladatot átvállalná tőle a tanító vagy a védőnő. Aggasztó jel ez. Kérdés, aki erről nem tud beszélgetni gyermekével, vajon más fontos témákról tud-e?

Sokak fejében a szexuális felvilágosítás, ahogy már a kifejezés is utal rá, valamiféle különálló szigetet képez, annak magyarázatát, hogy születik a baba. Független ez örömszerzéstől, szerelmi kapcsolattól, a testhez való viszonytól. Holott a valóságban egy egészséges ember szexualitása integrált része személyiségének, átszövi a párkapcsolatát, fontos feszültség levezető eszköz, és a nőiség vagy férfiség megélése.

Ebből következik, hogy az lenne a természetes, ha hétköznapi beszélgetéseink során, amit –jó esetben- a gyermekekkel folytatunk, magától értetődő módon kerülne elő a szex témája is. Ha így volna, talán nem is létezne az a kifejezés: „szexuális felvilágosítás”, ahogy nincs külön szavunk az évszakok váltakozásáról szóló felvilágosításra, vagy a palacsintasütés rejtelmeiről való felvilágosításra sem.

A szülőkben általában felmerül a kérdés, mikor jött el az ideje a –maradjunk ennél- szexuális felvilágosításnak. Egyszerűbb a helyzet, mint gondolnánk: mikor a gyermek kezdeményezi. Ez valamikor óvodás korban fog megtörténni, például olyan kérdésekkel, hogy a szomszéd Julcsinak miért olyan nagy a pocakja, hogy a felnőtt párok miért alszanak egy ágyban, vagy egyszerűen azzal, hogy hogy születtem, honnan jöttem én. Megteheti a szülő, hogyha nem érzi alkalmasnak a pillanatot, kissé ködösít a válaszában, de legjobb az egyszerű, gyermek életkorához szabott, őszinte válasz. Nem szükséges nagy levegőt véve tudományos mélységű előadásba kezdeni, inkább közelítsünk a hétköznapi élet felől.

Tartsuk szem előtt a gyereknevelés egyik aranyszabályát: mindenre válaszoljunk, amit a gyermek kérdez, és semmire ne válaszoljunk, amit nem kérdez. Ennek értelme, hogy a gyermekek ösztönösen érzik, mit képesek elviselni, és működik önmagukkal szemben az a természetes tapintat, ami meggátolja, hogy olyasmiről érdeklődjenek, amit még nem tudnának elhordozni. (Halálos beteg gyermekeknél megfigyelték, egy részüket a titok nyomasztja, és addig kérdez, míg világos válaszokat kap, amitől leesik a titok nyomasztó terhe a válláról; míg más gyerekek arra adnak egyértelmű jeleket, hogy nem akarják tudni, mi a valódi betegségük.)

Jó, ha vannak szavaink a szexualitásra, amiket természetes módon tudunk használni. Így a gyermekkel is könnyebb lesz a kommunikáció. Érdekes, hogy még ma is jellemző az olyan kifejezések használata, mint „ott lent”, „izé”, vagy csak egy sokat sejtető bólintás, ami helyettesíti a kihagyott szót. Nem könnyű kialakítani a szex-nyelvet, mivel a szókincsünk valóban hiányos-e téren. A legtöbb szó valamelyik kategóriába esik az orvosi, a trágár és a gügyögős közül. A nemi szervekre nincsenek olyan természetes szavak, mint például a mell vagy a fenék. Mégis érdemes az ízlésünknek megfelelően kiválasztani azt, ami a legkevésbé idegen, és a használat során majd egészen természetessé válik.

Ha segítség kell férfinak és nőnek

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Tue, 07 Jun 2011 08:31:22 PDT

Pszichoterapeuták beszámolnak róla, hogy pácienseik jelentős része a női nemből kerül ki, nem mintha nekik több problémájuk lenne. (Sőt, még a lelkiekkel, önismerettel foglalkozó ismeretterjesztő előadásokon is látványosan túlreprezentált a női nem.)

Miben más a férfi és a nő? Egy szép afrikai népmese érzékletesen írja le, milyenek a nők a férfiak szemszögéből. Mikor a férfiak először találkoznak egy nővel, nagyon hasonlónak találják magukhoz. Aztán kiderül, hogy a nő nem tud vadászni: ettől hirtelen egészen idegennek látszik, talán nem is ember – tanakodnak. Majd fény derül rá, hogy bár a nő nem vadászik, de készít cserépedényt, és egészen ízletesen megfőzi a vad húsát, melyet a férfiak ejtettek. Akkor ismét fordul a kocka: úgy látják a férfiak, ez az ember nem hasonlít rájuk, mert egészen különleges, olyat tud, amit ők nem.

A nemek különbözőségére a pszichológiának sincs egységes válasza. Irányzata válogatja, honnan közelít a kérdéshez. Az evolúciós pszichológia a nemek biológiai eltéréseiből vezeti le a lelki különbségeket. Azt mondja, hogy mint minden fajnak, az embernek is fő célja a sikeres szaporodás, és mivel férfinál és nőnél ez különböző adottságokhoz kötődik, más-más tulajdonságok kerültek előtérbe az évmilliók során. Leegyszerűsítve: a nőkért versengő férfiaknál a teljesítmény és dominancia, a kisdedet hosszan tápláló nőknél a gondoskodás képessége került előtérbe. Ezzel szemben sok pszichológus úgy véli, a nemek közti különbség csupán társadalmi konstrukció, valójában alapvetően azonos a férfi és a nő, csak a kultúra során alakultak ki különböző elvárások velük szemben.

Bárhogy is, legyen kultúra vagy biológia terméke, mindenesetre tény, hogy különbözünk. Egy nő például sokkal könnyebben támaszkodik környezetére, sokkal szívesebben kér segítséget. Igaz ez akkor is, ha lelki bújára-bánatára keres gyógyírt. A férfi alapvetően versengő lény, aki szereti erősnek mutatni magát. Inkább issza le magát egy kocsmában, mint hogy elsírja bánatát egy jóbarát vállán. Nehéz volna ezt a jelenséget nem összekötni a férfiak jelentősen alacsonyabb élettartamával, amiért nagyrészt a középkorú férfiak szívinfarktusban történő halálozása felelős. Bármilyen szélsőségesen is hangzik, de a férfiak inkább belehalnak feszültségeikbe, mint hogy a megfelelő szelepeken kiengedjék azt.

A sokféle változatban hódító villanykörtés viccek egyike: hány pszichológus kell egy villanykörte becsavarásához? Egy, de a körtének is akarnia kell. Nos igen, erőszakkal senki sem menthető meg. Amíg valaki nem fordul segítséghez, legyen az barát vagy szakember, addig nincs mit tenni. Segítség lehet bárki olyannal való beszélgetés a környezetünkben, akihez bizalommal fordulunk. Bizonyos problémák esetén segít a rendszeres sport is. Javítja a közérzetet, a hangulatot, igaz, például gondolkodási hibákra nem fogja a teniszlabda felhívni figyelmünket. Erre a legalkalmasabb személy a pszichológus. Sajnos a pszichológusok igénybevételétől még ma is sokan ódzkodnak a kontinensnek ezen a felén, mintha megbélyegzést jelentene hozzá járni. Olyat is sokszor hallani, hogy valaki titokban jár pszichológushoz, barátai elől is titkolva – miközben nyilvánosan iszik, hisztizik, dohányzik. Különös, hogy a problémáinkat nem szégyelljük, csak azt, mikor végre megoldást keresünk rájuk!

Pszichológiai segítségek közt is nagy különbségek vannak. Számtalan irányzat és módszer kínálkozik, mindenki megtalálhatja a személyiségének megfelelőt. A legegyszerűbb felosztás, hogy létezik egyéni terápia és csoportos önismeret. Mindkettőnek megvan a maga előnye. Előbbinél természetesen több idő jut minden egyes probléma részletes vizsgálatára, utóbbinál a csoport ereje, visszatükrözései adják a többletet. A kettő párhuzamosan is végezhető – már ha adottak az idői és anyagi feltételek.

Tömeg és pánik

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Tue, 07 Jun 2011 08:33:35 PDT

Az utóbbi napokban a média a West Balkánban történt tragédia tárgyalásától volt hangos. Mindenki találgatja, mi történt, miért történhetett, és a figyelem a pánik jelenségére összpontosult, miközben sokan fejtik ki, hogy a szórakozóhelyen történt esemény kapcsán nem beszélhetünk pánik jelenségről.

A pánik a pszichológiában olyan helyzetekre utal, mint mikor a színházteremben békésen üldögélő emberek egyszer csak meghallják a vészkiáltást: „tűz van”, mire mindannyian eszeveszetten menekülnek a kijárat felé, akár egymást eltaposva, és végső soron akadályozva. Ilyenkor a hétköznapi mérlegelés, racionális döntéshozatal nem valósul meg, mert ezt felülírja az evolúciósan kódolt parancs: menteni az életet.
Bizonyos körülmények között ez a megváltozott működésmód több kárt okoz, mint hasznot, előfordulhat, hogy a testi sérüléseket végül a szabadulásért folyó harc eredményezi, míg dulakodás nélkül akár mindannyian kijutottak volna.

A West Balkánban nem tudjuk, mi történt. Kering valamiféle életszerűtlen pletyka arról, hogy egy késelés híre indította el a tömeg hömpölygését, ami nehezen elképzelhető, ha figyelembe vesszük egy átlagos szórakozóhelyen a zene erősségét. Ha valaki elkiáltja magát, hogy „késelés”, valószínűleg csak a közvetlen szomszédjai hallják, akik viszont nem fognak pánikba esni, hiszen láthatják, hogy nem történt semmi. Hogy pontosan mi indította el a folyamatot, nyitott kérdés. Miután a tömeg egy része megindult, és sokan azt tapasztalták, hogy egy rendkívül szűk helyen az egyik oldalról nyomják-taszítják őket, míg a másik oldalról akadályba ütköznek, könnyen elképzelhető, hogy rövid időn belül valóban pánikhangulat alakult ki, és ettől a ponttól a helyzet lélektanilag és gyakorlatilag is rendkívül hasonló a korábban felhozott színházi példára.

Megint más jelenség az olykor idekevert tömeghipnózis vagy tömegpszichózis. Ezek a kifejezések olyan helyzetekre utalnak, amikor emberek egy csoportjában a felelősség megoszlása miatt csökken az erkölcsi kontroll, egymást felhergelve olyan tetteket követnek el, amelyek egyébként a saját normarendszerükbe ütköznek. Ez már kis létszámú csoportban is megvalósulhat, nem a tömeg nagysága vagy sűrűsége döntő, hanem az egyéni felelősség csökkenése. Ez jellemzi a lincselő, gyújtogató tömegeket. Ennek semmi köze a West Balkánban történtekhez, hiszen semmilyen jel nem utal arra, hogy egyéniségüket vesztették volna a résztvevők. Azt tudjuk, hogy valamilyen ismeretlen okból megindult a tömeg, és ki-ki próbálta menteni magát és egymást az összepréselődéstől. A tragédiát tehát nem lélektani, hanem fizikai probléma okozta, az, hogy a jelenlévők száma meghaladta a hely befogadóképességét.

Ilyenkor természetesen felmerül a „hogyan lehet elkerülni” és a „mit tegyünk ilyen helyzetben” kérdése. Abban a fázisban, mikor valaki már a hömpölygő, nyomuló tömeg részeként igyekszik szabadulni, nincs sok választása. Elkerülhető lett volna a tragédia, ha valaki átveszi a vezetést, például egy hangosbemondóból irányítják a távozást. Az egyén szintjén a megoldás a megelőzés: bizonyos szintű kockázatot már nem lenne szabad vállalni. Valószínűleg sokan érezték a szórakozóhely előtt várakozó, illetve a bent mulató emberekről készült TV felvételeket látva, hogy ennyire sűrű tömeg már szorongáskeltő. A jelenlévők azért is gondolkodhattak másképp, mert a tömeges eseményekben éppen a feloldódást, az énhatárok elmosódását keresik, amely a fent taglalt tömeghipnózisra is jellemzők. A hangos zene, villogó fények ugyancsak ebben segítenek. Ahogy a tömegnek van egészséges szorongáskeltő hatása (ez működik túl annál, aki tömegiszonyban szenved), úgy sajátos vonzerővel is bír egyesek számára.

Felmerült az alkohol és drog szerepe a tragédia létrejöttében. Ebben a helyzetben nem érdemes túlbecsülni a jelentőségét, mert ilyen körülmények között tiszta fejjel sem tudtak volna másképp viselkedni a jelenlévők.

Ha valaki hasonlót él át, személyisétől függően többféle módon dolgozhatja fel az eseményeket. A krízishelyzetek túlélőinek egy részénél semmilyen következmény nem várható. Miután kikerül a nyomasztó szituációból, megkönnyebbülést él át, és bár biztosan eszébe jut később az esemény, és feldereng az ott megélt érzelmek emléke, nem kísérti, nem kínozza az. Rossz esetben azonban kialakulhat az ún. poszttraumás stressz szindróma, amely az emlékképek erős szorongással kísért előtörését, rémálmokat, tartós szorongásos tüneteket jelent. Ez a betegség kezelhető, és a család, a barátok is segíthetnek, ha lehetőséget adnak arra, hogy az érintett beszéljen élményeiről. Ha a szorongás nem csökken, feltétlenül érdemes szakemberhez fordulni. Súlyos krízisen átesett személyek beszámolóját hallgatva nem szabad meglepődni azon sem, ha látszólag hidegen, semlegesen tálalják azt. Ez akkor fordul elő, mikor feldolgozhatatlan erősségű érzelmek tartoznának az emléknyomhoz, így a kettő elválik egymástól, az események emléke megmarad, az érzelmek pedig elfojtásra kerülnek.

Ne feledjük, hogy a West Balkáni tragédia nemcsak azokra hat ki, akik ott voltak, hanem a tinédzser korúak szüleire is. Bár holnaptól sem veszélyesebbek a szórakozóhelyek, mint egy hete voltak, azok a szülők, akik épségben visszakapták gyermeküket, tudván, hogy akár ő is lehetett volna a halálos áldozat, akár még komolyabb szorongással néznek most szembe, mint maga a kamasz.

Büntethetünk-e büntetlenül?

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Tue, 07 Jun 2011 08:34:03 PDT

Hogyan büntessük a gyereket? Vetődik fel sok szülőben a kérdés. Szeretnénk, ha gyermekünk „rendes” emberré válna, elvégezné a feladatait, nem változtatná sem csatatérré, sem disznóóllá a lakást, szépen köszönne a szomszéd néninek, stb. Közben a társadalom egyre inkább elítéli a testi fenyítést, jobban elfogadja a jutalom megvonását büntetésként, ami azonban –kár tagadni-, nem jár olyan látványos eredménnyel, mint (legalábbis átmenetileg) a durvább módszerek.

Nos, érdemes messzebbről kezdeni. Nem a módszer a legfontosabb. A gyermek elsősorban utánzással és modellkövetéssel tanul, illetve azon keresztül, hogyha jó a kapcsolat, azonosul a szülővel, az értékeivel, normáival.

Tehát a nevelés döntő része szándékunkon kívül, automatikusan zajlik pusztán azon keresztül, amit lát, hall, érzékel belőlünk a gyermek. Ezért reménytelen vállalkozás, mikor a szülő olyasmire akarja változatos módszerekkel idomítani a gyermeket, amely saját magából hiányzik. Belső ellentmondás a jó gyermeket veréssel faragni szándékozó szülő. A verés, legyen az szentesítve a legszebb ideológiával, agresszió, méghozzá kettős: testi, és mivel a gyermek attól kapja, akihez legerősebben kötődik, még inkább lelki bántalmazás. Ez nem jelenti, hogy egy ingerültségünkben elcsattant pofontól összedől a világ. Csupán tudnunk kell, hogy ezzel épp esendőségünket, eszköztelenségünket mutattuk meg. Ami nem baj, ha ezzel összhangban kommunikálunk, és utólag, lehiggadva elmondjuk, hogy elvesztettük a fejünket, sőt, akár bocsánatot is kérünk. Ezzel bizony tényleg nevelünk, méghozzá valami nagyon fontosat: a felelősségvállalást, az esendőség felvállalását, és az őszinte bocsánatkérést. Ne féljünk, hogy ez elfújja a tekintélyünket: a tekintélyt sosem az erőszakosság, hanem a belső erő, a hitelesség szüli.

Visszatérve a miként kérdéskörére: a büntetés tágabb fogalom, mint hinnénk, messze túlnyúlik a verésen, sarokba állításon, szobafogságon és TV-zés megvonásán. A szülővel bensőséges, bizalommal teli kapcsolatban álló gyermek számára a szó jó értelmében büntetés az is, ha látja, anya, apa nem örül annak, amit tett, hogy szomorú, csalódott. Ez a leghatásosabb büntetés, mert ez alakul fokozatosan belső meggyőződéssé. Egy idő után már nem szükséges a szülő vigyázó tekintete, a gyermekben belül alakul ki ez a rosszallás, amit úgy nevezünk: lelkiismeret.

Mondhatják erre, hogy bizonyos kor alatt a kisded nem érzékeny a szülő haragjára, a másfél éves babát ezzel nem tudjuk távol tartani a konnektortól. Igen ám, de ebben a korban nem is nevelni kell, inkább megvédeni saját magától a kisgyermeket. És bizonyos életkor után is lezárul a nevelés lehetősége: a kamaszt már kevéssé hatja meg a szülői rosszallás (sőt!), az a szülő, aki ekkor szeretné beléplántálni csemetéjébe az általa vallott értékeket, bizony elkésett. Ebben az időszakban más csoportok, a kortárs csoport és egyéb, családon kívüli példaképek adnak viszonyítási pontot. Ez a kísérletezés ideje, amihez szükséges eltávolodni a szülők bevált receptjeitől. Ez ne ijesszen meg senkit: később, ha kissé átdolgozva, saját magára szabva is, de vissza fog hozzájuk térni a felnőtt-gyermek.

Amellett, hogy a nevelés lényege a hitelességben, a bensőséges kapcsolatban rejlik, a gyermek biztonságérzetéhez szükséges néhány kis számú, de fix korlát felállítása. Ezek a szabályok legyenek ésszerűek, az életkornak megfelelőek, és kiszámítható legyen a megszegésük következménye. A jó nevelés egyik kulcsa a következetesség: ez egyszerű alaptörvény, mégis kevesen tartják be. Nem jó, ha ugyanaz a viselkedés egyszer leszidást vált ki, másszor megbocsátó mosolyt annak megfelelően, hogy milyen a szülő hangulata éppen.

Végül, a büntetésről szólva érdemes kitéri az ezzel szoros kapcsolatban álló jutalmazás kérdéskörére. A rossz jutalmazás ugyanolyan veszélyeket rejt magába, mint a büntetés, még ha ártatlanabb terepnek is tűnik első pillantásra. Szóval, dicsérettel, elismeréssel jutalmazzunk, ne ajándékokkal! Az ajándék lényege az ingyenesség: nem azért kapod, mert „jó” voltál, hanem csak úgy. Ha kisautó, pénz, számítógép vagy bármi egyéb jár bizonyos teljesítményekért, a gyermek hamar megtanulja a külső vezérlést, hogy ne saját örömére, hanem valami más cél érdekében tegyen erőfeszítést. A pszichológusok állandóan kongatják a vészharangot, mégis töretlenül zajlik az iskolák zömében a gyakorlat, hogy a tudásszomjjal teli, érdeklődő gyermekekből osztályozással és különféle jutalmazási-büntetési technikák segítségével rövid időn belül alulmotivált iskolásokat gyártanak.

A tapasztalat szerint a szóbeli elismerés szerencsés kivételt képez: ez inkább megerősíti a belső lelkesedést, semmint gyengítené. A dicséret, legyen az csak egy mosoly akár, azt üzeni a gyermeknek: te képes vagy teljesítményt létrehozni, sikert elérni, megvan benned, ami ehhez kell, csak így tovább!

Hitelesség, kapcsolat és következetesség, ezek a kulcsszavak. A sikeres nevelés alapja tehát a gyermekre odafigyelő, időt szánó szülő, aki magával is békében él. Nincs olyan csodamódszer, amely ezt pótolhatná.

Tegyünk a kedvünkre!

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Fri, 21 Jan 2011 04:32:04 PST

Amikor a boldogságra gondolunk, csupa nagyszabású dolog jut eszünkbe, mint a jó munkahely, a tartalmas emberi kapcsolatok, az Istenhit. Igen ám, de az apróságokról sem szabad elfeledkezni! A pillanatnyi hangulatot sokkal inkább meghatározzák olyan kicsiségek, mint hogy szép almát kapunk a piacon, megdicsérik a frizuránk, a kedvenc dalunkat játssza a rádió. Hajlamosak vagyunk alábecsülni a hasonló események jelentőségét, holott még a viharosabb időszakokból való kilábalásban is segítenek. Vajon az Olvasó is megélt-e olyasmit, például mikor egy szakítás miatt szenvedett és gyötrődött, hogy valami apró kis öröm következtében egyszer csak úgy érezte, mégis élhető, szép a világ? Például mélabúsan lépett ki a kertkapun, és megcsapta az orrát az eső áztatta föld illata.

A kis örömök nem oldják meg a problémákat, viszont a jó hangulat mozgósítja azokat az erőforrásokat, amikre igazán szükség van akár krízishelyzetben. Egy kellemes esemény abba az irányba hangolja a személyt, ami kedvező, előremutató számára. Minden pillanatban ezer és ezer dolognak tudnánk örülni, és ezer dolog miatt szomorkodhatnánk. A mi beállítódásunkon múlik, hogy melyikre figyelünk fel inkább. Ezért téves a pesszimisták érvelése, hogy ők csak felkészülnek a bajra, hiszen jobb félni, mint megijedni. Nem, a pesszimista nem felkészül, hanem felfigyel a rosszra, ezzel létrehozza maga körül azt a világot, amiben több a baj, mint az öröm.

Sokan kiütést kapnak a „gondolkodj pozitívan” szlogentől, mert úgy vélik, a pozitívan gondolkodók egy megalapozás nélküli légvárat építenek, ami majd a legrosszabbkor fog összedőlni. Figyelem: itt nem arról van szó, hogy el kéne nyomni a nehézségeket, le kéne tagadni a terheket. Hanem arról, hogy tudatosan, odafigyelve billentsük helyre látásmódunkat, ha az eltolódott a negatívumok irányába. Neglect szindómának hívják azt az idegrendszeri betegséget, mikor a személy a látótér egyik feléről egyszerűen nem vesz tudomást, mintha nem lenne ott. A tükörben a szája jobb vagy bal felét rúzsozza csak ki például. Vigyázzunk, nehogy „lelki neglect” jellemezzen minket, amikor a valóságnak csak az egyik felét látjuk!

Javítsuk tehát a hangulatunkat apróságokkal! Tény, hogy az illatok és érzelmek közeli barátságban állnak. Ahogy az is tudható, hogy a fény milyen sokat számít a jó közérzetben. Ezekre tényleg érdemes odafigyelni. Emellett kellemes színekkel, ízekkel is dobhatunk közérzetünkön. Önmagában a figyelmünk pozitív irányba való állítása jelentősen javítani fogja hangulatunkat. Bármelyik pillanatban megtehetjük, hogy felsorolunk magunknak öt apró pozitívumot. Ezek lehetnek olyasmik, amik rajtunk kívül állnak, és mintegy ajándékként csöppentek életünkbe. És lehetnek sikerélmények is, olyasmik, amikért megdicsérjük magunkat. A legtöbben nap, mint nap sokat tesznek saját és mások boldogulásáért, kezdve azzal, hogy reggel felkelnek a csörgőórára, hogy elvégzik feladataikat, és viszonylag kevés dicséretet kapnak érte. Mindenért jár a dicséret, ami erőfeszítést igényelt! És a következő lépés haladóknak: na csak magunkat, hanem másokat is dicsérjünk, nekik is szükségük van a jókedvre!

Karácsonyt túlélve

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Sun, 24 Apr 2011 13:54:56 PDT

Az első Advent vasárnap után született a legutóbbi bejegyzés, most pedig ismét ünnepről írok. De mi jelentősége van egyáltalán az ünnepeknek egy lélektani blogban? Nos, akármennyire azt akarjuk hinni, hogy külön álló individuumok vagyunk, így vagy úgy, de hat ránk az a közeg, kultúra, amiben élünk, azt gyanítom, sokkal erősebben, mint számolunk vele. Miközben úgy képzeljük magunkat, mint egy bolygót a Világegyetemben, inkább hasonlítunk egy szálra a ruhaszövetben.

Karácsonnyal kapcsolatban nem véletlenül terjedt el széles körben az a téves hiedelem, hogy ekkor történik a legtöbb öngyilkosság. A statisztikai adatok ezt nem támasztják alá, de az, hogy erről a legtöbb ember meg van győződve, mégis mond valamit.

Egy hívő és egy ateista számára különböző jelentést hordoz a karácsony, de annyi közös, hogy ez valamiféle megmérettetés, leplezetlen visszajelzés arról, hogyan vagyunk mi a családdal, van-e közegünk, aminek részei vagyunk, ott van-e az a szövet körülöttünk, amire az előbb utaltam. Létezik egyfajta elvárás a karácsonnyal szemben, hogy legyen meghitt, bensőséges, tartalmas. Tudjuk, hogy így "illene". Érthető, hogyha közeleg a nagy nap, és azt érzi, sejti az ember, hogy ő a környezetével képtelen bensőséges együttlétre -mert egyszerűen nincs olyan viszony közöttük, túl távoliak, vagy éppen túl sok a megoldatlan feszültség- az keserűséget, csalódottságot kelt.

Valamiféle forgatókönyv minden családban van. Az ünnephez kapcsolódó rítusok kettős funkciót szolgálhatnak: megjeleníthetik szimbolikusan azt a tartalmat, amelyet az ünnep jelent, vagy éppen ellenkezőleg, elkendőzhetik (valamelyest) a tartalom hiányát. Például az ajándékkal kifejezhetjük a köztünk lévő kapcsolatot, egy tárgyban megjelenhet az, ami az év többi napján is él, működik közöttünk. De lehet az ajándék maga a tartalom, az ünnep középpontja, ami helyettesíti (tökéletlenül) a mélyebb rétegeket. De például az éjféli mise is lehet a család közös hitének megélése, ahogyan a hit hiányának elleplezője is. Ki-ki maga tudja, az ő életében a rítusok, akár a karácsonyi rítusok melyik funkciót látják el. Jó tisztában lenni vele. Ahogy azzal is, hogy abban a családban, ahol nincs a hét minden napján ünnep, ott karácsonykor sem tud az lenni. Ahol hiányzik a bensőségesség, egymásnak örülés, ott karácsonykor is hiányozni fog. Aki azt szeretné, hogy a következő ünnep meghittebb legyen az elmúltnál, annak ma vagy holnap kell hozzálátnia a munkához.

Miért hiszik azt, hogy karácsonykor történik a legtöbb öngyilkosság? Mert nehéz méltósággal elviselni azt, hogy olyanok a kapcsolataink, amilyenek, ott tartunk, ahol. A bajt, ha van, nem a karácsony okozta, csupán rámutat a valóságra.

Mit tehetünk hát, ha azt tapasztaljuk, a karácsony ünnep helyett a bombák robbanásának, cérnák szakadásának ideje? Első lépésként fogadjuk el, hogy itt tartunk, ez van. Ami ezután jön, az már komoly munkát jelent: szembe nézni magunkkal, a hiányokkal, a megoldatlanságokkal. Átgondolni, vajon a mai közegünkkel el tudunk-e képzelni tartalmas együttélést. Ha igen a válasz, akkor van remény. Érdemes elkerülni azt a hibát, hogy miután elhatároztuk, javítani szeretnénk a kapcsolaton, a másiktól várjuk, hogy változzon meg. Segítőként látom, tele a világ olyan emberekkel, akik hosszú-hosszú ideje várják, hogy a körülöttük lévő világ végre valahára megjavuljon. Ha eddig nem tette, valószínűleg ezután sem fog. Aki ünnepelni szeretne a mindennapjaiban, sok mindent tehet, de első lépésként a következőt javaslom: a legegyszerűbb megnézni, vajon mi az, ami máris ünneplésre érdemes, csak eddig elsiklott felette. Egyszer, mondjuk egy hosszabb buszúton vagy sorban álláskor kezdjük csak el sorolni, amik miatt hálásak vagyunk. Meg fogunk lepődni, hogy talán már sorra is kerültünk, és még mindig lenne ötletünk...

A másik vizsgálatra érdemes szempont, hogy neheztelünk-e valamiért a környezetünkre. Egyszer azt mesélte valaki, idős nagyanyja váratlanul bocsánatot kért tőle, anélkül, hogy indokolta volna. Ő pedig nem merte megkérdezni, olyan zavarba ejtő volt a gesztus, főleg, mivel érezte, a nagymama komoly megbánással szól hozzá, még talán sírt is. Sokáig forgatta a fejében ezt az eseményt, töprengett, vajon minek szólhatott a bocsánatkérés, mire gondolhatott nagyanyja, de nem jött rá. Míg végül az jutott eszébe "milyen álszent vagyok, ahogy értetlenkedem, hát vajon nem nehezteltem rá tényleg?". És ebben a pillanatban el tudta fogadni a bocsánatkérést, és elmúltak a rokonával szemben hosszú ideje viselt, meg nem fogalmazott rossz érzések.

Vannak pszichológusok, akik úgy gondolják, nem létezik olyan, hogy megbocsájtás. Én másképp gondolom. Ugyanúgy, ahogy szabadságunkban áll pénzbeli tartozást elengedni a másiknak, pszichológiai tartozást is elengedhetünk. Nem állítom, hogy bármikor. A magára hagyott gyermek, akinek még elemi szüksége lenne szüleire, nem bocsáthatja meg, hogy egyedül hagyták. A felnőtt azonban dönthet úgy, hogy noha neki szüksége lett volna a törődésre, és noha nincs objektív mentség a történtekre, saját döntése alapján mégis elengedi a tartozást.

Meggyőződésem, hogy a meghitt karácsony kulcsa a lelki tartozások elengedése. Ha ez megtörtént, nincs minek robbannia, kiborulnia, elszakadnia. Csakhogy ez a lelki munka nehéz és fájdalmas, biztonságosabb terepnek tűnik a tökéletes karácsony megalkotása szép ajándékokkal, csillogó fával.

Várakozás

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Thu, 02 Dec 2010 07:15:37 PST

Tegnap volt Advent első vasárnapja. Ez a várakozás és bűnbánat időszaka a hívő keresztények számára. A várakozásnak megvan a helye és jelentősége a zsidó-keresztény hitvilágban (a legfontosabb várakozás a Messiás eljövetelére, illetve Jézus második eljövetelére várás). De vajon a hétköznapi életünkben van-e helye, és ha igen, egészséges módon van-e helye a várakozásnak. Milyen érzéseket kelt ez a szó: várni? Talán az jut eszünkbe, ahogy sajgó lábakkal várunk a pénztár előtt a sorban. Ahogy várunk a buszra a hidegben, csomagokkal. Várjuk, hogy a gyerek végre megcsinálja, amit kértünk tőle. Lehetnek távlatosabb várakozásaink: alig reméljük, de azért várnánk, hogy végre kapjunk egy kis fizetésemelést, várnánk az anyós megjavulását, a politika megtisztulását... Ebből a nézőpontból várni egyenlő elszenvedni valaminek a hiányát, ami régóta "járna" (legalábbis szerintünk).

Mi a fő különbség az (egyszerűen szólva) jó és rossz, vagy építő és romboló várakozás közt?

Meglepő az egyszerűsége: arra jó várni, ami biztosan bekövetkezik. Ahogy a hívő hittel várja a Messiást, a gyerek tudja, hogy jön a Mikulás, azt is, hányat kell még addig aludni, úgy jó dolog várni az első havat, aztán az első rügyeket.
Jó várni valakit, aki ígérte, hogy jön, jó várni egy elérhető eredményt, amiért dolgozunk. (Persze, hogy "biztosan bekövetkezik", úgy értendő, hogy minden valószínűség szerint.)

A patológiás várások mindig olyasmihez kapcsolódnak, amiket az illető nagyon szeretne, de a jelek nem mutatnak arra, hogy a jövő ezt hozná. Ez történik, mikor egy szakítás után sokkal is várja az elhagyott fél, hogy visszatérjen volt párja, és minden úgy folytatódjon, ahogy régen volt. Szaknyelven ilyenkor a másik emberről visszavont libidó (~érdeklődés), ami a gyász alatt természetes módon egy darabig a gyászolónál van, egy vágyfantáziára, egy nem valóságos képre tapad ahelyett, hogy a való életben keresne új "célpontot".

Ugyanakkor fontos motiváló erő, mikor valaki kitűz maga elé egy célt, és elképzeli, elővételezi a teljesülését. Például egy ügyvédnek készülő joghallgató elképzelheti magát a tárgyalóteremben, ahogy lehengerlő védőbeszédet mond. De ez nem annyira várakozás, mint küzdés, munka, amit az eredmény elképzelése motivál.

Az sem jó, ha valaki életéből teljesen kimarad a várakozás. Szükség van rá ahhoz, hogy ünnepeink legyenek a szó klasszikus és átvitt értelmében is. Egy váratlan ajándéknak is nagyon lehet örülni, de a rend érzéséhez segít hozzá, ha bizonyos, időről időre bekövetkező eseményeknek előre megágyazunk magunkban. Ritmust ad az évnek, ha nem csak úgy észrevesszük, hogy "nicsak, megint karácsony lett", hanem ráhangolódunk előre. Persze a ráhangolódás annak könnyebb, akiben ez a szó (a karácsony) jóleső érzéseket kelt. Van, akiben inkább félelmet, haragot, szorongást. Mert egyedül lesz, vagy éppen azért, mert másokkal. De erről máskor...

Melegként, párban

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Sun, 24 Apr 2011 13:54:56 PDT

Tegnap Szűcs Balázs Légy az otthonom című könyvének bemutatóján került szóba a téma, vajon mennyire és miben különböznek a meleg párkapcsolatok a heterókétól.

Innen ihletet kapva jutottam el arra, hogy nagy szükség lenne összeszedni a fő különbségeket, nehézségeket, elsősorban a heteroszexuális olvasók számára.

Miért fontos erről tudnia egy heteroszexuális olvasónak? Nos, valahányszor előkerül a melegség, a melegjogok kérdése, látszik, hogy kevés az ismeret és nagy az információhiány arról, milyen speciális kihívásokkal küszködnek a melegek. Nézzük most meg ezt a kérdést más nézőpontból, az érzelmek, a hétköznapi élet oldaláról.

Párkapcsolatban élni örömteli és nehéz egyszerre, legyen a pár azonos vagy különböző nemű. Amikor a meleg párkapcsolatok sajátosságairól lesz szó, mindig találunk valamiféle heteró-párhuzamot. A párkapcsolat az párkapcsolat, a maga törvényszerűségeivel. Azonban vannak olyan (társadalmi, pszichológiai) különbségek, amiktől bizonyos kérdések hangsúlyosabban jelennek meg egy meleg/leszbikus párkapcsolatban.

Kezdjük a párkapcsolat elfogadottságával. Ha egy fiú beleszeret egy lányba, a lány a fiúba, és közös életet kezdenek, azt rendszerint ünnepli környezetük. Nem mindig történik így, különböző okokból keserűség vegyülhet ebbe az örömbe (személyes ellenszenv, családi viszályok, stb). Azonban ha a partner azonos nemű, akkor kikerülhetetlenül felmerül a kérdés, egyáltalán kivel osztható meg a számukra örömteli esemény. Speciális nehézség, ha a családok még nincsenek tisztában az érintettek szexuális orientációjával, így, ha a partnert be szeretné mutatni, az egyben coming outot (önmaga felvállalását melegként) is jelent. Vajon érdemes-e összekötni a kettőt? Ha el is fogadja/fogadta a család gyermekük meleg/leszbikus voltát, vajon nem billenti-e meg a látszólagos egyensúlyt, hogy ezúttal egy hús-vér férfi/nő jeleníti meg azt, amiről eddig csak részlegesen vettek tudomást? Más szavakkal: újabb sokk lehet egy anyának a fiát egy másik fiúval együtt látni (esetleg kézen fogva, egymást megcsókolva), még ha elméletben tudomásul is vette, hogy meleg.

Sajátos formája az el nem fogadásnak, mikor ellenszenv és indulat helyett bagatellizálással, a párkapcsolat komolyan nem vételével találkozik a pár. Egy férfi és nő szerelmét nem szokták megkérdőjelezni, azonban hallottam már olyat, hogy egy leszbikus lány édesanyja „különleges barátságként” aposztrofálta lánya párkapcsolatát.

És mit mondjunk a kollégáknak, főnöknek? Persze, expliciten nem szokás bejelenteni a párkapcsolatot a munkahelyen. Azonban ezer olyan helyzet adódik, ahol előkerül a pár személye. Ha a kávészünetben szóba kerül, kinek hogy telt a hétvégéje, az azonos nemű párral együtt élő ember számára külön döntés, hogy többes számban beszéljen, vagy azt állítsa, ő egyedül kirándult, libegőzött, fogyasztotta el vacsoráját, majd ült be egy mozifilmre. Vagy „mi” töltöttük el együtt a hétvégét a "párommal", akinek, ha nem szeretném tudtukra adni, hogy meleg vagyok, ki kell találni valamilyen fantázianevet arra az esetre, ha rá találnának kérdezni. Nem beszélve arról a lehetőségről, ha felmerül, hogy a céges karácsonyra hozza el, mutassa be a kollektívának, hiszen már Józsi, Pisti és Feri barátnőjét is ismeri mindenki.

Csak címszavakban említem, hogy az eddig feszegetett probléma felmerül egy lakásbérlésnél, egy kórházi látogatásnál (vajon hogyan veszik a nővérek, ha Csaba jött a párját meglátogatni, Imrét?), egy közösségi oldalra kikerülő képek kiválogatásánál, stb. Nehéz megoldani, hogy ezek a nehézségek semmilyen módon ne hassanak ki a párra magára, és ne okozzanak feszültséget a kapcsolatban. Egy heteroszexuális párnál mindig megerősítés lehet egy csók vagy kézszorítás, akár az utcán, ha épp akkor van rá szükség. És megerősítés a sok kedves mosoly, a „de szép pár” a környezet részéről. Mindebből a melegek sokkal kevesebbet kapnak, ha egyáltalán…

Hagyjuk el a környezetet, és haladjunk befelé, a párkapcsolat belsejébe. Adódik egy alapvető különbség: meleg párnak, legalábbis a klasszikus módon, nem lehet gyermeke. Ez a probléma sok heteroszexuális párt is sújt. A két helyzetet nehéz összehasonlítani, hiszen egyik és másik gyermektelenség mögött más okok állnak, más pillanatban derül ki (a heteroszexuálisok általában nincsenek előre tisztában ezzel a nehézséggel, később derül ki, hogy hiába próbálkoznak, nem jön a gyerek). Nehéz eldönteni –nem is kell-, kinek nehezebb. Mondhatjuk, hogy a heteró párnak van ideje összekovácsolódni, mire kiderül a baj, azt is mondhatjuk, hogy a meleg pár jobban tud készülni erre a kérdésre. Mindenesetre, ha egy meleg vagy egy meddő heteroszexuális pár elhatározza, hogy szeretnének valamilyen úton gyermeket, akkor mindkettőjük előtt hosszú és nehéz út áll. Ráadásul a melegek gyermekvállalásának sem a jogi környezet, sem a társadalmi megítélés nem kedvez. Vannak olyan meleg párok, akik azért nem szeretnének Magyarországon gyermeket örökbe fogadni, mert még ha sikerülne is, annyi előítélet és értetlenség venné körül a családot, aminek sem magukat, sem a gyermeket nem szeretnék kitenni.

És vajon maguk a melegek, akik ugyanabban a közegben nőttek fel, ahol a család anyát, apát és gyerekeket jelent együttvéve, tudják-e teljes értékűnek tekinteni kapcsolatukat gyermek nélkül, tudnak-e családként gondolni magukra? (Ismét jelzem, a probléma a meddő pároknál is felvetődik. Egyik „speciális” probléma sem alkot külön szigetet, mindegyiknek van heteroszexuális megfelelője. Csupán a hangsúlyok és a gyakoriság más.)

Még beljebb haladva a társadalomtól indulva a páron át az egyénig a következő kérdéshez jutunk. Minden párkapcsolat alapja a kiforrott identitás. Ezt sokan nem veszik figyelembe a hétköznapi életben, azonban számos pszichológus felhívja a figyelmet arra a sorrendiségre, hogy először magunkkal kell tisztában lennünk ahhoz, hogy egy másik félhez kapcsolódni tudjunk. Azonos neműeknél az identitás kérdését a meleg/leszbikus identitás kimunkálása bonyolítja, terheli. Mit jelent ez? Annak felismerését, elfogadását, hogy meleg vagyok, és ezzel együtt teljes értékű. Ez komoly munka annak a fiatalnak, aki „heteronormális” világban nőtt fel, azaz olyan világban, mely a heteroszexualitást tekinti alapvetőnek, a homoszexuálist ehhez képest definiálja valahogy (különcségnek, devianciának, divathóbortnak, betegségnek, stb.). Így az érett identitás több időt igényelhet egy meleg embertől, és későbbre tolhatja az első komoly párkapcsolat idejét. Itt azonban ördögi körben találjuk magunkat, mert egy harminc éves egyedülálló, párkapcsolatot még sosem tapasztalt ember aggodalmait szingli állapota könnyen megerősítheti értékességét illetően.

Minden pár számára feladat kialakítani, hogy az általuk hozott mintákból, hagyományból mi az, amit szeretnének megőrizni, megváltoztatni vagy elvetni. Ha elvetik, mivel helyettesítik? Ennek kimunkálása minden komoly párkapcsolatnak lényeges része. Egy meleg kapcsolatban annyiból változik ez a feladat, hogy kérdés, a férfi-női minta, a szülők házassága mennyiben nyújt követhető példát a meleg pár számára? Valószínűleg nagyobb részben, mint gondolnánk, mindenesetre a kérdés adja magát, az esetlegesen felmerülő érzés, hogy valami egészen újat kell kialakítani a semmiből, érthető.

Talán ezen a ponton a legnagyobb a hasonlóság a heteroszexuális kapcsolatokkal, hiszen napjainkban jelentősen változnak a nemi szerepek, minden pár számára kérdés, mi az, ami idejét múlt, és mi az, ami megőrzendő anyáink, apáink életéből.

Azonban a meleg kapcsolatban az új mintát két férfire vagy két nőre kell szabni. Hogy ez nehezebb-e, nem tudom. Mindenesetre legyen heteroszexuális vagy meleg az ember, a párkapcsolat sokszor inkább izgalmas kirándulásra hasonlít a dzsungelben, mint nyugodt napozásra a pálmafák alatt.

Halottak napja

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Tue, 09 Nov 2010 02:27:06 PST

Nem olyan régen történt, hogy többé-kevésbé beszivárgott hazánkba az úgynevezett Halloween. A halottak napja és a Mindenszentek ellenben hosszú múlttal rendelkezik. Még akkor is, ha általában zavart kelt, melyik milyen napra is esik pontosan, mi is a különbség (ha van). Ami biztos, hogy az év egy (két) napján a hagyomány szerint halottainkra emlékezünk, kimegyünk a temetőbe, gyertyát gyújtunk. Talán még azt is hozzágondoljuk, hogy ilyenkor nem illik olyan jókedvűnek lenni, éppen ezeken a napokon szórakozni kissé tiszteletlenség. Ezzel szemben a Halloween a maskarák, a dekoráció (töklámpás), az ijesztgetés, és az ehhez társuló megkönnyebbülés ünnepe.

Sokan ellenszenvvel figyelik az utóbbit, illetlennek tartván a Halloween felszabadultságát a komoly és tiszteletet ébresztő halottak napjával szemben.

Vajon mi áll emögött, és miért ünneplik a Halloweent ott, ahol ünneplik?

Ha lelki oldalról közelítek, azt mondhatom, drukkolok a Halloweenek. Ahogy a gyerek szorongásai megjelennek és oldódnak a mesékben (azokban, amiket sokan kritizálnak "borzalmasságuk miatt"), úgy a halállal és a veszteséggel kapcsolatos szorongás is elvezető utat követel magának. A félelem addig igazán ijesztő -kezelhetetlensége miatt-, míg "csak" belül lakozik. A belső sötétségben, megfoghatatlanul, kifejezhetetlenül, a magányosság és kiszolgáltatottság élményét keltve hordozójában. A megjelenítés önmagában felszabadító erejű. Az, ahogy külső szemlélőként nézünk a rémisztő tartalomra, nem úgy, mint integráns részünkre, ami szinte elválaszthatatlan velünk, nehezen kivehető határokkal. A feloldozás élményéhez nagyban hozzájárul az, ha ez a külső megjelenítés ráadásul közösségi élmény. Bizonyára nem szorul magyarázatra, milyen minőségi különbség van egy közös "ellenség" és egy olyan "támadó" között, akivel szemben egyedül állunk.

A Halloween harmadik titka a humor. A humor az egyik leghatékonyabb fegyver a félelemmel szemben. Nem az első fegyver, ugyanis bizonyos énerővel rendelkezni kell, a feldolgozás bizonyos szintjéig már jutni kell, hogy ez az eszköz hozzáférhetővé váljon. A félelemmel szembeni hadseregben a humor inkább az utolsó, a végső csapás eszköze.

Valószínűleg ennek félreértéséből származik sokak számára a Halloweenel szemben érzett ellenszenv. De a humor itt nem a halottakkal szembeli tiszteletlenség, hanem a halállal kapcsolatos feszültség feldolgozásának eszköze.

Javaslom, használjuk a félelemmel szemben a kifejezés, a közösségkeresés és a humor eszközét!

A kifejezés az elmesélésen (ventilláláson) kívül lehet az érzelmek lerajzolása, lefestése, megformázása gyurmából. Az érzelmeinket tegyük ezekbe az alkotásokba, akár teljesen absztrakt módon (nem kell semmi felismerhetőre hasonlítania a rajznak).

Keressünk társakat! Társ lehet, aki hasonló problémával küzd, és az is, aki csak szívesen meghallgat, biztosít mellettünk állásáról. Ha nincs ilyen ismerős a baj idején, forduljunk lelkisegély szolgálathoz!

És végül: merjünk humorral tekinteni a világra, benne magunkra is!

Vénasszonyok nyara

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Sun, 21 Nov 2010 06:35:42 PST

Nyár- ősz, ragyogás-alkonyat, virulás-hervadás, szangvinikus-melankolikus. Vajon a fenti párokból melyik szavakat kötnénk a fiatal korhoz, melyikeket az időshöz? Nem végeztem erre nézve kutatást, de gyanítom, az idős korhoz tartozna az alkonyat, a hervadás, az ősz és a melankólia. Ez valamiféle kollektív tudás, hogy ezek összekapcsolódnak, nem egyéni döntés kérdése. De vajon miért éppen így, miért nem a nyár, a ragyogás, a virulás, a szangvinikusság? Tulajdonképpen lehetne úgy is, nem? Most egyszerűsítsünk, és nevezzük fiatal kornak az élet első felét, idősnek a másodikat. Úgy is nézhetnénk, hogy csekély tudással (ma már tudjuk: nem nullával) világra jövünk, tapasztalunk, szívjuk magunkba a tudást, kicsit csetlünk-botlunk, mert még nem ismerjük a világ minden törvényszerűségét, keresünk, próbálgatunk. Aztán valamikorra összeszedjünk a komfortos mértékű magabiztosságot, és elkezdünk egyre inkább alkotni, létrehozni, kifelé sugározni. Tehát annál inkább nyár vagyunk, minél jobban idősödünk, annál melegebb és erősebb a sugarunk, annál állandóbb a fényünk.

Sajnos úgy látszik, mégsem ilyen az öregség megítélése (sem kívülről, sem az időseknek magukról). Legalábbis nem ez jellemző. Példát sokan találnak környezetükben egy-egy sugárzó, derűs idős emberre, aki „kis Mennyországot” teremt maga köré, bármerre jár. Alapvetően mégis a hervadás időszakának tekinti ez a kultúra az idős kort. Vajon ennyire biológiai a szemléletünk, és a termékenység értéke magyarázza a fiatalság kultuszát? Azt feltételezem, több árnyalata van a válasznak.

Természetesen adódnak társadalmi magyarázatok: a munkaerőpiacon idősnek lenni valóban hátrány, ez közhely, ezen már senki sem csodálkozik. Vagy mégis? Nem csodálkozunk, ahogy azon sem, hogy az alkonyathoz kötjük az időskort, pedig roppant nehéz észérvekkel alátámasztani. A legtöbb szakmában erény a tapasztalat. És ahol gyakoriak az újítások? Sokszor mondjuk, a fiatalok jobban fel tudják venni a lépést, az idősebbek nem képesek megtanulni ezeket. Ezt is magától értetődőként említjük, anélkül, hogy belegondolnánk értelmébe. Valószínűleg nagyon korlátozott azoknak a képességeknek a köre, amik csak fiatalon elsajátíthatók (vagy fiatalon sokkal könnyebben). Legalábbis, ha a fiatalt egy egészséges középkorú emberrel állítjuk szembe. Vajon nem arról van-e szó, hogy utólagosan racionálizálunk egy jelenséget?

Engedjük el a fantáziánkat, és gondoljunk bele, mit várunk egy idős embertől. Előhívva ennek az archetípusát, talán olyan szavak jutnak eszünkbe: bölcs, nyugodt, békét sugárzó, beérkezett. És milyen kellemetlen érzést tud kelteni egy házsártos, megkeseredett, rosszindulatú idős ember! Azt gondolom, azért haragszunk rájuk így, mert a reményt veszik el, annak a reményét, hogy noha a ma rohanás és harc, de ha lelkiismeretesen átküzdjük magunkat ezen, a béke szigete vár ránk. De mivel képtelenség neheztelni mindenkire, aki nem a béke szigete, inkább valami köztes felmentő ítélet születik, ami magát a korszakot kezeli csökkentértékűként, eleve szomorkásként. Csak zárójelesen jegyzem meg, hasonlóan irreális kép él a gyermekkorról is, mint gondtalan, boldog időszakról. Sokan megszállottan igyekeznek elfelejteni annak a kornak húsbavágó fájdalmait, embert próbáló kihívásait.

A megérkezés kulcsa talán ennek a fogalomnak átírásában rejlik. Nincs megérkezés abban az értelemben, ahogy a képzeletbeli Bölcs ül a hegy tetején távol a világ zajától. A megérkezés a tökéletlenség elfogadása. Annak az elfogadása, hogy határidő szorít, haragszom a szomszédomra, pénz szűke nyomaszt, szúr az oldalam, és mégsem várok valami többet, jobbat, kerekebbet. Aki megtanul erre újra és újra rábólintani, annak az időskora is nyár lesz.

Mai interjú a hamarosan induló női-élmény-csoportról

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Mon, 08 Nov 2010 03:47:28 PST

Pszi-fóbia

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Sun, 24 Apr 2011 13:54:56 PDT

Ki-ki biztosan talál olyan embert az ismeretségi körében, aki a külső szemlélő számára pszichológiai segítségre szorulna, mégsem lehet rávenni, hogy igénybe vegyen ilyesmit. Talán még sértésnek is veszi az ajánlatot, mintha az legalábbis a lehülyézésével volna egyenlő. Némelyek ki is mondják "Minek menjek pszichológushoz, nem vagyok én hülye!" Nehezen jut át a köztudatba, hogy a pszichológus nem a hülyék segítője.

Hanem mi? Megfogalmazhatjuk úgy, hogy mindannyian vándorúton haladunk onnantól kezdve, hogy megszületünk, egészen halálunkig. A pszichológus olyan személy, akit egy szakaszra behívunk az életünkbe, hogy kísérjen el, bátorítson, jelezzen veszélyeket, kínáljon fel ötleteket az út könnyítésére.
Azt nem ígéri, hogy helyettünk tesz meg útszakaszokat, málhás szamarat sem rak alánk. Ezért teljes félreértésen alapul az az önérzetes hárítás, mikor valaki "maga akarja megoldani" a problémáját, ezért nem kér a segítségből.

Nem könnyít a helyzeten, hogy a pszichológusságot körüllengi valami mágikus légkör. Bizonyos emberekben ez csodálat és irigység formájában, másokban félelemként és ellenszenvként csapódik le. A tévhit szerint a pszichológus az, aki csak ránéz az emberre, és lelki röntgenszemével átvilágítja még mielőtt ő akár egy mukkot szólhatna hozzá. Habitustól függően egyesekből ez menekülést, másokból csodavárást vált ki.

Holott a pszichológus hétköznapi lény, aki talán kicsit többet tud az ember "működéséről" az átlagnál, jó esetben él benne segítési szándék, és meg van áldva egy adag jó értelemben vett kíváncsisággal is.

Meg lehet érteni a misztifikáló hozzállást, még ha távol is áll a valóságtól. Sokan igénylik a környezetükben a bölcs tanító/gyógyító jelenlétét. Biztonságot ad, megnyugtat: tudható, kihez lehet fordulni, ezáltal a rend érzetét is kelti. Sokkal nyugtalanítóbb, nehézkesebb az a világ, amelyben minden egyes problémával külön-külön próbáljuk meg felkeresni a megfelelő személyt, akitől szakszerű támogatást kapunk. Pedig ez utóbbi feleltethető meg ennek a kornak.

Ha az általunk rászorulónak ítélt személyben nem érett meg az elhatározás, hogy pszichológushoz forduljon, nem érdemes erőszakoskodni. Valószínűleg még nem érzi elég rosszul magát hozzá - bármilyen kegyetlenül hangzik.

Érdekesebb kérdés, hogy az ember magáról hogyan döntheti el, keressen-e fel pszichológust. Az eddigi legjobb útmutatást Scott Pecktől olvastam: akkor menjünk pszichológushoz, ha úgy érezzük, megrekedtünk. Hogy ez az érzés kinél milyen súlyú probléma kapcsán merül fel, abban hatalmas különbségek lehetnek.

Foglalkozz velem!

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Tue, 09 Nov 2010 02:29:23 PST

Vannak olyan emberek, akik bárhol megjelennek, előbb-utóbb feszültséget keltenek maguk körül, konfliktusokat generálnak. Körülöttük gyakran izzik a levegő: sértődés, csalódás, nagy egymásra találás…
A környezet kétségbeesve nézi: miért van minderre szükség? Miért jó valakinek, hogy kiegyensúlyozott kapcsolatok helyett viharok közepette él?
Igen találó az angol „drama queen” kifejezés, nem ismerek hasonlót a magyarban. Azokat az embereket jelöli, akiknél valahogy semmi sem megy simán, mindig találnak valamit, ami „nagy érzelmekre” ad okot.

Az ember hajlamos erkölcsileg minősíteni az ilyen személyeket, azt mondani, feltűnési viszketegségben szenvednek, azt akarják, hogy körülöttük forogjon a világ. Holott az esetek egy részében nincs másról szó, mint egy teljesen elfogadható, ártatlan emberi igény szerencsétlen kifejeződéséről.

Mindenkinek szüksége van arra, hogy kommunikáljon, kontaktusba kerüljön, érezze, hogy nincs egyedül. Ez az ember számára szó szerint élet-halál kérdése: egyikünk sem lenne életképes egymagában. A szeparálódás a legijesztőbb fenyegetés, a kiközösítés a legnagyobb büntetés. Az egyik fontos védőfaktor a testi-lelki megbetegedéssel szemben az észlelt szociális támasz megléte, azaz hogy a személy úgy hiszi, bajba jutása esetén lesz, aki segít.

Faramucinak tűnhet, hogy aki fél a magánytól, miért nem óvja jobban kapcsolatait. Azért, mert az emberi érintkezésre, az emberek általi stimulációra önmagában vágyunk, pozitív stimuláció híján a negatív is jobb, mint a semmilyen. Párhuzamba vonható ez azzal, hogy vizuális, auditív, stb. ingerre is szüksége van az idegrendszernek az optimális működéshez. Nincs ez másképp a szociális ingerekkel sem. A tranzakció analízis stroke-okban méri az egyik embertől másikhoz érkező impulzust, amit ugyan simogatásnak fordítanak, de az eredeti szó ütést is jelent.

De mi a csudáért vitákból szerzi be valaki a szükséges impulzusmennyiséget intim kapcsolat helyett? Kinek-kinek megvan a maga története: így tanulta meg. Már egész korán elkezdődhet a félretanulás: képzeljük el a helyzetet, hogy a gyerek öltözködése, az ebéd, a rendrakás a szükséges idő sokszorosába kerül, miközben anyuka áll az ajtóban vagy a tányér fölött, könyörög, egyre idegesebb, ígéretekkel és fenyegetésekkel halmozza el a gyereket. Aki maga sem boldog felhőtlenül, de még mindig jobb neki, mintha gyorsan végezne, és magára hagynák őt. Mert így legalább foglalkoznak vele. Könnyű megtanulni, hogy akkor figyelnek rám, ha baj van velem, és nehéz felnőttként áttanulni arra, hogy más módon is beszerezhető a szükséges emberi inger. Így ördögi kör jön létre: ha kevés a figyelem, a személy erőszakosabban próbálja magára vonni, ami bizonyos szint fölött óhatatlanul menekülést vált ki a környezetből.

Mit érdemes kezdeni ilyen helyzetben? Egyfajta érzelmi távolság megteremtésével, vagy más szavakkal: a be nem vonódással oldható meg az együttélés. Ahogy a gyermek is a világos határoktól érzi magát biztonságban, úgy a drama queent is megnyugtatja az a személy, aki jelen van, de nem berántható a játszmákba. Párszor megpróbálja, toporzékol, amiért nem megy, aztán megnyugszik tőle. Persze az ilyen önkéntes szülőség is csak úgy működik, ahogy a valódi: ha a be nem vonódás mögött nem érdektelenség áll, hanem szeretet.

Nő

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Sun, 21 Nov 2010 06:36:46 PST

Mennyire népszerű téma ma a női-lét, férfi-lét!

Hogy a hagyományos nemi szerepek jók-e, vagy elavultak, hogy házimunkázzon-e többet a férfi, legyen-e több női politikus, hogy az étteremben, ha a férfi fizet, az gavallérság, vagy a férfiuralom bebetonozása, hogy a nők rontották-e el vagy a férfiak, vagy nincs is elrontva...

Ezek fontos kérdések, de nem annyira, mint látszik - ha szabad ezt mondanom. Vagy legalábbis egy bizonyos felszíni, intellektuális szintnél nem juthatunk velük mélyebbre. Aki úgy érzi, valahogy nincsen tökéletesen otthon magában, kevés segítséget fog kapni ezeknek a témáknak buzgó elemzésétől.

Egy kollégámmal arra jutottuk, igazán nagy a hiány olyan térben, lehetőségben, ahol személyes, zsigeri szinten találkozhat ki-ki... saját magával. Nőiségével, nőiséghez fűződő viszonyával.

Mit értünk nőiség alatt?
Először is hangsúlyoznom kell, nem akarom a nőséget piedesztálra állítani és magasztos mázzal leönteni, méghozzá azért nem, mert minden ilyen lépés csak eltávolítana a valóság elfogulatlan megismerésétől. A pátoszos szenvelgésnél fontosabb, ki-ki hogy érzi magát a bőrében, békében él-e önmagával, és hogyan kaphat ehhez segítséget.
Az önelfogadás kulcsát abban látom, hogy tanuljunk meg harag, illetve rajongás nélkül, a valóság tiszteletben tartásával ránézni életünkre, elfogadva, hogy vannak abban örömtelibb és szomorúbb elemek is.

A női-élmény-csoport lényege az átélés és a megosztás: annak megélése és elfogadása, akik vagyunk, amilyen élményeket a vállunkon hordunk.

A legtöbben sérülnek nőiségükben, ez elkerülhetetlen. Hogy ez miért van így, az ugyanaz a kérdés, hogy egyáltalán miért van rossz a világban. Nem biztos, hogy válaszolni kell erre. De az is lehet az egyszerű válasz, sérülünk, mert sérült emberek közé születünk, ők nevelnek fel minket. És őket is sérült emberek nevelték fel, és így tovább...

Néhány kérdés nőknek:
Kislányként olyan visszajelzéseket kaptál-e a környezettől, hogy szép vagy, csodálatra méltó, értékes személyiség?
Az otthoni környezetben szabadon tudtak-e beszélni a szexualitásról úgy, mint ami nemcsak a gyereknemzés módja, hanem az egymás iránt szeretet és ragaszkodás kifejezése, közös örömforrás, az élet szép és értékes része?
A környezeted, különösen a szüleid rendben voltak-e saját nemiségükkel, láthatóan jól érezték-e magukat a bőrükben, könnyedén ki tudták-e fejezni érzelmeiket egymás iránt?
Jó élmény volt-e az első menstruációd, illetve a későbbiek?
Jó élmény volt-e az első szeretkezés?
Hiszed-e, hogy idős korodban is nőies és szép leszel?

Csak a legfontosabb kérdéseket tettem fel, folytathatnám még a sort. Vajon hány nő felel őszintén igennel az összes kérdésre?

Úgy tűnik, hogy a világban van valami békétlenség, megoldatlanság nemiség terén. Valaha teljes tabu volt a szexualitás, most pedig részlegesen az. A puszta testi megjelenítése már nem, legalábbis a médiában nem (más kérdés, hány embert ráz ki a hideg egy nudista strand gondolatától is). De a szexualitás, mint intim, érzelmekkel átitatott jelenség mintha továbbra is tabu volna. Nincsenek szavaink rá, kerüljük a témát, vagy ha szóba kerül, akkor leginkább viccelődés formájában.
És ez baj, mert így ki-ki magára marad érzéseivel, aggodalmaival, félelmeivel, vagy éppen örömeivel, melyeket megosztani nem szalonképes.

A női-élmény-csoport egy első kezdeményezés. A résztvevőkkel 10 alkalommal találkozunk, elmélyedve az összes fontos témában, ami a nőiséghez fűződik, teret adva a személyes élmények megosztására. A szomorúságnak is helye van, és az örömnek is. A beszélgetésen túl a lélektan módszereinek tárházából merítve behozunk olyan játékokat, feladatokat, amik segítenek felszínre hozni azokat a régi, elfeledett, ki nem mondott érzéseket, élményeket, amikről talán maguk a résztvevők sem tudnak már. A csoport adja azt a közeget, amiben ezekre biztonsággal ránézhet mindenki; elgyászolhatja a veszteségeket, megsirathatja a sérelmeket, békét köthet sorsával. És továbbléphet.

Hogy lesz-e folytatása a történetnek? Azt majd meglátjuk. Egyelőre 10 alkalomra tervezünk. Hetente egyszer találkozunk, így marad idő az élmények feldolgozására is két alkalom között.
Bármilyen kérdést szívesen fogadok nőiség témájában vagy magával a csoporttal kapcsolatban e-mail címemen: bujdoso.karolina@gmail.com.
További részletek olvashatók: www.lelkisegitseg-noi.blogspot.com

A jó hallgatás

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Tue, 09 Nov 2010 02:30:52 PST

Megmaradt bennem, amit egyszer elcsíptem valami rádióinterjúból: A legjobb beszélgetőpartner, aki jól tud hallgatni. Már Jakab levelében is szerepel (1,19) "Minden ember legyen gyors a hallásra, de késedelmes a szólásra..."

Mit jelent "jól" hallgatni, és mik azok a hibák, amiket leggyakrabban elkövetünk, mikor "rosszul" hallgatunk? Hangsúlyozom az idézőjeleket: különbözők vagyunk, más-más igényekkel, nem állítom, hogy amit írni fogok, minden helyzetre igaz.

Bagdy Emőke említette egy interjúban, rosszul jár, aki tanácsot ad. Mert ha a tanács nem válik be, ránk fognak haragudni, ha meg igen, akkor is, hogy okosabbak voltunk.

És még lehet sorolni a tanács hátrányait. Mikor valakinek segítünk, létezik a kommunikációnak egy rejtett szintje, aminek nem is vagyunk tudatában, de ami eljut a másikhoz, és ő reagálni fog rá. Talán nem is értjük, miért lesz dühös ránk, akinek legjobb szándékkal azt tanácsoltuk: "erősödj meg!" Azért, mert hozzá elérkezik a burkolt üzenet: "gyenge vagy".

A tanácsok, legyenek mégoly okosak is, óhatatlanul magukban hordozzák azt a tartalmat, hogy "Te nem tudod megoldani a helyzetet, nem vagy kompetens. Majd én segítek."
Szó sincs róla, hogy a tanácsadó rossz szándékkal a földbe akarná döngölni a másik felet, csupán félreértette az igényeit. Mikor valaki egy nehézséget, kellemetlen érzelmet, félelmet megoszt velünk, gyakran úgy érezzük, fel vagyunk szólítva, hogy konkrét segítséget nyújtsunk. Bizonyára valahol, valamikor ezt megtanítja, félretanítja nekünk a kultúra. Olyan általános jelenségről van szó, ami aligha vezethető le az egyes emberek jelleméből.
Állítom, hogy az ilyen helyzetek döntő többségében a másik megértést, együttérzést várna. Esetleg, ha ezt megkapta, utána (de csakis utána!) együttgondolkodást. És akkor már befér egy-két tanács, ötlet is.

Csak valahogy nem tanuljuk meg, hogy lehet kifejezni az együttérzésünket.
Sokan viszont a másik hibába esnek, hogy rákontráznak az elhangzottakra, már-már a sajátjukként kezelve a másik problémáját, lehetőleg felnagyítva azt - ezzel tökéletesen egyedül hagyva őt.

Ha szabad személyesnek lennem: mindkét oldalról volt alkalmam megtapasztalni, hogy sok-sok kínkeserves próbálkozás után, a helyzet átcincálása, elemzése után, mikor a "segített" egyre frusztráltabb lett, a "segítő" pedig egyre kétségbeesettebben kereste azt a mondatot, amivel valóban megnyugvást adna, végül egy egyszerű "Sajnálom." hozta el a feloldozást.
Sajnálom, de nem téged sajnállak, te szerencsétlen, hanem sajnálom, hogy ez történt, veled vagyok a szomorúságodban, gyászodban, félelmedben. És ebben rejtetten az is benne van, hogy nem akarom megoldani a helyzetet: vagy azért nem, mert nincs mit megoldani, vagy, mert tudom, hogy te magad is meg tudod tenni.

Persze, ez a kérdés sem fekete-fehér. Előfordul, hogy az ember egyszer csak kap egy frappáns mondatot, ami old a beszorultságán, valami olyan megoldást, amire ő nem is gondolt. De frappáns ötlet nincs mindig a tarsolyban, és nem minden helyzetet kell azzal megoldani. Sőt, nem minden helyzetet kell megoldani. Nem vagyunk mindenhatók, és néha történnek velünk olyan események, amik nem rajtunk múlnak. Ha egy megerőszakolt embernek elkezdem magyarázni, hogyan kerülheti el a jövőben a hasonló helyzeteket, azt sugallom, hogy ő tehet az előzőről is. Tudjuk, hogy az erőszakot elszenvedetteknél gyakori ez a fajta bűntudat, de előfordulhatnak más bántások, sérelmek is, ahol az elemzés helyett többet ér inkább azt mondani: "Sajnálom. Nem a te hibád volt."

Nem kell mindig jól lenni!

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Sun, 24 Apr 2011 13:54:56 PDT

Gondoltam, ezt leszögezem. Merthogy sokan azt hiszik, az ideális állapot a mindig jól levés, és a levertség vagy testi rosszullét feltétlenül annak a jele, hogy valami baj van. És akkor már csak abban reménykedhetünk, hogy nem nagy baj, csak kis baj.

Különös élmény, mikor az embernek először eszébe jut ezt a tézist megkérdőjelezni, vagy először hall róla, hogy a világ bizonyos tájain ezt nem így gondolják, esetleg nem is szokásuk folyamatosan a hogylétükre összpontosítani. Kimondatlanul, láthatatlanul, axióma-szerűen él, működik az a gondolat a mi kultúránkban, hogy ha jól érzed magad, akkor vannak rendben a dolgaid.

Nem furcsa, hogy miért hisszük így. Az ember biológiai lény is, természetesen be van "programozva" a szenvedés kerülésére, és ez szükséges az életben maradásához. A fájdalom, legyen az testi vagy lelki, gyakran valóban veszélyt jelöl. A testi fájdalom alól talán kevesebb a kivétel. Fájdalom kísérheti ugyan a gyógyulást is, vagy fájdalommal járhat a testedzés, de azért mégsem jellemző, hogy valami nagy fájdalom egy kedvező változás elindulását jelezze a szervezetben. (Bár ebben tévedhetek, nem lévén orvos.)

Van egy rossz hírem: az egészséges személyiségfejlődéshez azonban elengedhetetlen a fájdalom. A szorongás teljes hiánya például rendkívül súlyos és veszélyes állapot. A pszichopatákat szokás ezzel leírni: "nem szeret, nem szorong, nem tanul a tapasztalataiból". Az egészséges ember, amennyiben valamilyen szempontból helytelen cselekedetre készül, előre elkezd szorongani, mintegy ízelítőt küld a lélek: "ilyen szenvedések várnak rád, ha nem állsz le, csak még sokkal rosszabbak" - és ha ez a jelzőrendszer működik, a személy visszafordul. A pszichopaták századszor is megüthetik a bokájukat, bennük ki van kapcsolva ez a jelzőberendezés.
Paradox módon itt azt látjuk, bár a szorongás jó, mert hasznos, éppen azért működik, mert el akarjuk kerülni.

Azonban léteznek másfajta szenvedések, amiket nem érdemes kerülni. Ilyen az előző bejegyzésben említett gyász. Egy tanárom kifejezésével élve a gyász egyetlen ellenszere, hogy az ember "kifájja magából". Minden fájdalomcsillapító csak elodázza a gyógyulást.

A szenvedésnek köszönhetően tanulunk empátiát. A szenvedés időszakai leolvasztják a hályogot a szemekről, és ahogy a magunk törékenységét meglátjuk, úgy a többi emberét is.

És ami a legfontosabb, azt a pszichológia úgy hívja, "normatív krízis". Ez arra utal, hogy új életszakaszokba lépve (persze, inkább folytonos fejlődés ez, mint szigetszerű állomások) időről időre megkérdőjeleződik, amit addig a világról tudni véltünk, és ez óhatatlanul egyfajta krízissel jár. Krízis az, mikor az eddigi eszközeink nem elégségesek egy probléma megoldásához. A szóról a villámcsapásszerű tragédiák jutnak eszünkbe, holott rendszeresen találkozunk ilyen helyzetekkel, és ezek is ijesztőek és fájdalmasak lehetnek. Nem mindig látszik, hogy az élet természetes velejárójáról van szó, gyakran úgy éljük meg, mint rendkívüli, rendellenes eseményt - csak jóval később döbbenünk rá, mit kellett megtanulnunk általa.

Mikor "csalódunk" valakiben, megtanuljuk, hogy az emberek nem a tulajdonaink, és nem feltétlenül úgy gondolkodnak vagy cselekednek, ahogy mi várjuk tőlük.

Mikor "elhagynak" minket, pedig szerintünk rózsás volt az a kapcsolat, rá kell jönnünk, hogy az emberi kapcsolatok úgy, ahogy mi megéljük, csak bennünk léteznek - a másik ember pedig az ő világában él.

Mikor a gyermekről kiderül, egész más lett, mint amilyennek nevelni akartuk, rálátunk saját eszköztelenségünkre.

Mikor elveszítünk egy állást, egy házat, egy embert, kiderül, hogy semmi sem igazán a mienk, legfeljebb egy időre. Aztán látjuk, hogy nem uraljuk úgy a testünket, ahogy addig, és még sorolhatnám a példákat.

És megtörténhet (sokakkal megtörténik), hogy mindettől úgy megsértődünk, hogy egyre dühösebbé és dacosabbá válunk, és már akkor is szenvedni fogunk, mikor épp nincs rá újabb okunk. De ha hagyjuk, ha engedjük, szelídebbé válunk, és ezen keresztül megerősödünk. De persze csak akkor, ha hagyjuk.

Halál 2.*

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Sun, 24 Apr 2011 13:54:56 PDT

A következő bejegyzés egy visszajelzésre alapul. Jelezték nekem, hogy a halálról szóló írás nélkülözi a biztatást, bátorítást, elintéztem annyival a kérdést, hogy tudomásul kell venni, és csókolom.

A halál és a gyász a végső kérdés mindenféle értelemben. Végső, mert az élet vége. Végső, mert a legfelfoghatatlanabb.

Mit kezdünk a halállal? Hogy mit gondolunk, gondolhatunk a halálról, a végére hagyom, de jelzem, ez a legfontosabb. Kezdjük azzal, hogy a pszichológia milyen szempontokat emel ki, amik könnyítik vagy nehezítik a gyász feldolgozását.

A legfontosabb a halottal való kapcsolat. Talán azt hinnénk, minél közelebb volt hozzánk, aki elment, annál nehezebb. Annál nagyobb a veszteség, igaz, de könnyebb az elengedés, ha jó volt a kapcsolat, mert ha ambivalencia terhelte, még azt is rendezni kell, és az plusz súlyt jelent.

Fontos a halál módja. Jó, ha azt tudjuk mondani, méltósággal, szépen ment el a hozzátartozónk. A durva, brutális baleset vagy gyilkosság traumája a gyászoló nyakába szakad.

Az egyik legsúlyosabb nehezítő pedig az, ha valamilyen bűntudattól szenved a gyászoló a halállal kapcsolatban, különösen gyakori ez öngyilkosság esetében.

A gyász érzésrengeteg, összegubancolódott boglya. Van egy egyszerű gyakorlat, ami segít a feldolgozásban. Egy papírlapra rajzoljunk nagy gubancot, aztán írjuk bele az összes érzést, ami felmerül bennünk. Harag, fájdalom, zűrzavar, magány, fásultság, csalódottság, üresség, gyötrődés, bűntudat, üresség, félelem, bizonytalanság… Aztán nézzük meg egyenként ezeket. Éljük át, még ha nehéz is. Fogalmazzuk át mondatokká. Haragszom rád, mert itt hagytál. Félek, hogy tudom-e továbbvinni nélküled az életem stb. Ezek a mondatok már kezelhetők. Attól függ, miről szólnak: lesz, ami megválaszolható, lesz, amin nincs mit megválaszolni, hanem a megbocsátás hozza el a megnyugvást. Lehet olyan, amivel nem tud mit kezdeni az ember. Nem baj, félreteheti, tudván, hogy ez az, amivel még dolga lesz. Legalább megfogható, legalább már tudjuk, mi az.

És a legfontosabb: adjunk időt magunknak. Gyászévről beszélünk, de lehet az több év is. Át kell élni az első karácsonyt, nyaralást, születésnapot nélküle.

És akkor jöjjön a legfontosabb. Mi az a halál?

Amikor világra jövünk, és elkezdjük figyelgetni, mi van körülöttünk, olyan magától értetődő, hogy a család mindenesetre ott van. Csak később tudjuk meg, hogy ez az egység nem örökké marad így. Fájdalmas lépések sora vár ránk: először az az intimitás lazul meg, amit a pici gyerek megél. Valamikor gyerekkorban megtudjuk, hogy mindenki, a szüleink is meg fognak halni. Kamaszkorban egyszer csak már nem értenek úgy, mint azelőtt. Aztán fizikailag is eltávolodunk, és eljön a pont, amikor az életből is elmegy a szülő. Pedig az ő léte az az alapvető bázis, ami olyan természetes volt, amibe belecsöppentünk, amiben létezni kezdtünk. Azt gondolom, ez a legalapvetőbb gyász, mert egyedül a családdal nincs olyan tapasztalatunk, hogy milyen volt nélküle.

Gyökössy megfogalmazása, hogy a halál nem pont, hanem kettőspont. Igaz ez hívőkre és ateistákra egyaránt, noha a trauma is közös: az, aki látható, ölelhető volt, egyszer csak nincs ebben a formában többé.

A keresztény hívő számára Krisztus aratott végső győzelmet a halál fölött. Erre utal Pál apostol, mikor Hóseás próféta jövendölését idézi: „Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?” (1Kor 15,55)

Az ateista számára is kettőspont a halál. Aki elment, annak a teste elporlad, és másképp, mint addig, de valahogyan továbbra is a természet része lesz. A szavai, tettei ezerféle formában kifejtették és kifejtik hatásukat, a világ már sosem lesz ugyanaz, mint nélküle lett volna. Akkor sem, ha az utódai és az utódai utódai is elmentek már. Mindenki halhatatlan, mert mind formáljuk a környezetünket. Aki elment, annak nemcsak az emlékét őrzik a szerettei, hanem értékeinek, szokásainak, szava járásának, gesztusainak, ízlésének egy részét is.

Éppen ezért a következő sorok a hívők és ateisták közös kincse:
„Mert fény van minden tárgy fölött
A fák ragyognak, mint a sark-körök.
S jönnek sorban, derengő végtelen,
fény-sapkában 92 elem,
mind homlokán hordozva mását –
hiszem a test feltámadását.”

(Nemes Nagy Ágnes: A Tárgy fölött)

*Ezt a bejegyzést öleléssel küldöm L-nek, emlékezve apukájára.

Társat lehet-e keresni?

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Tue, 12 Apr 2011 13:51:46 PDT

Vannak dolgok, amik kereshetők, keresés eredményeképp találhatók, megszerethetők, szükség esetén lecserélhetők. Ilyen a lakás, a munka, a konyhai robotgép. Az ember átgondolja igényeit, milyen kritériumokhoz ragaszkodik, mi az, ami szükség esetén félretehető szempont, mérlegeli a lehetőségeit, és igyekszik találni egy ár-érték arányban optimális megoldást.

Török Gábor például a pártok vonatkozásában valami hasonlóra hívta fel a figyelmet a választások előtt: ne úgy keressünk pártot, mint szerelmet, aminek tökéletesnek kell lennie, az identitásunkat kifejeznie; válasszuk ki a kínálatból a relatíve legmegfelelőbbet. Egyetértek.

De vajon szerelmet hogyan lehet „keresni”? Lehet-e egyáltalán?
Feliratkozni egy társkereső oldalra tudatos döntés. Ha ezt nem is teszi az ember, csak egyszerűen szeretne párkapcsolatot, különösebb elhatározás nélkül, automatikusan elindul a keresés folyamata. Először akár tudattalanul kezdi mérlegelni a környezetében, hogy ez vagy az a személy, akivel eddig munkahelyi, útitársi, ivócimborai vagy golfpartneri kapcsolatban állt, vajon társnak megfelelne-e.

Laikus megfigyelés (tudományos kutatást nem ismerek a témában), hogy könnyebb társat találni, ha az ember nem keres, és hogy sokkal több lehetőség kínálkozik, ha az embernek már van partnere. Nem rég egy meleg ismerősöm fejtette ki, azt, hogy középiskolásként az ellenkező nem körében különösen nagy népszerűségnek örvendett, részben szexuális orientációjának tulajdonítja: annak, hogy érezhető volt rajta, „nem akar semmit”.

Mazochisták vagyunk, hogy a reménytelenre hajtunk? Nem hiszem. Felmerül az evolúciós magyarázat, mi szerint mindenki a reprodukciós, szaporodási szempontból legjobbat keresi. Aki egy találkozásban túlzottan lelkesnek mutatkozik, ezzel azt üzeni, „nekem jobban megéri az üzlet, azaz kevesebbet érek, mint te”. (Hogy mit jelent reprodukciós szempontból kevesebbet érni, abba most nem mennék bele.)

Megfogalmazhatjuk hétköznapi szavakkal is. A látványosan kereső, környezetét monitorozó ember olyasfajta érzést kelt, mint a sivatagban szomjazó vándor, aki víz után kutat. Hiánya van, mínuszban van, amit ki akar elégíteni. A nem direkten kereső, felszabadultan nyitott férfiban vagy nőben éppen a rendbenlévősége vonzó, kisugárzása azt ígéri, van miből adnia, a hiányai helyett a tartalékai tűnnek szembe.

És inkább szeretnénk ajándékként örömet okozni, mint eszközként szükségletet kielégíteni.

Persze, nem kell, hogy így legyen, van, aki keresés közben is képes megcsillantani, amit adni tud, és a másik félben meglátni azt. De ehhez finom antennák szükségesek.

Visszatérve az ellenpéldákra, mint a munka: talán nem is annyira működik az sem másképp. Egy karriertanácsadással foglalkozó szerző tollából olvastam, paradox módon annál nagyobb eséllyel pályázunk egy állásra, minél kevésbé van szükségünk rá. A munkaadó is megérzi a rászorultság szagát.

Milyen biztatással is zárhatnám pesszimista soraim? Igaz, ami igaz, nem egyszerű az élet, legyen szó munkáról vagy szerelemről… Ki ígérte az ellenkezőjét?!