Lelki segítség - pszichológia és önismeret

Elfogadó kapcsolódás

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Sat, 21 Sep 2024 18:08:00 +0200

Az Elfogadó kapcsolódás mindazoknak szól, akik szeretnék gazdagítani kapcsolataikat. Az intimitás a legszebb és legfájóbb tapasztalatok forrása is lehet. A szerző a sebezhetőség és az elfogadás fontosságát hangsúlyozza, valamint azt, hogy az intimitás megélésének alapja az önmagunkkal való kapcsolat.

Elég mélyek, hitelesek, bensőségesek a kapcsolataim?
Hogyan engedhetném közelebb az embereket úgy,
hogy ne veszítsem el önmagam? Gyakran eltávolodunk
egymástól, vajon mit rontok el ilyenkor?

Akiben felvetődtek már hasonló kérdések, az biztosan izgalmas kalandnak fogja találni az utat, amelyet a könyv olvasójaként bejárhat. Az intimitás, ez a sokszínű, egyszerre vágyott és ijesztő élmény a legszebb és legfájóbb tapasztalatok forrása is lehet.

A szerző a sebezhetőség és az elfogadás fontosságát hangsúlyozza, valamint azt, hogy az intimitás megélésének alapja az önmagunkkal való kapcsolat. A kötet személyes történeteken keresztül teszi könnyen befogadhatóvá az intimitás paradoxonjának súlyos kérdéseit, emellett gyakorlatokat is kínál az olvasónak, amelyek segíthetnek, hogy hitelesebb és meghittebb kötelékeket alakítson ki a környezetében élő emberekkel.

Az Elfogadó kapcsolódás mindazoknak szól, akik szeretnék gazdagítani kapcsolataikat, és nyitottak arra, hogy új perspektívákat fedezzenek fel bennük az intimitásról, legyen szó párkapcsolatról, barátságról vagy akár az önmagunkkal való

kapcsolatról. A szerző nem ígér könnyű válaszokat, de annál inkább inspiráló kérdéseket és gondolatokat, amelyek segíthetnek az olvasónak a saját útját járni az intimitás felé.

A kötet megvásárolható a könyvesboltokban

Tökéletlen szülők, boldog gyerekek

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Tue, 17 Apr 2018 23:25:00 +0200

A gyereknevelés nem autószerelés. - Ez az egyik üzenete a nemrég megjelent Tökéletlen szülők, boldog gyerekek című könyvnek. Számos gyereknevelésről szóló könyvet találhatunk, amik megmondják a tutit: ezt tedd, ha hisztizik a gyerek, így bírd szófogadásra… Ez a könyv azt állítja, minden szülő és minden gyerek más és más, ezért senkinek sem sikerülhet nevelési receptkönyv alapján remek szülővé válnia. Mindenki csinálhatja jól, de ehhez az nyújt segítséget, ha megtanul elfogadó együttérzéssel viszonyulni önmagához és a gyermekhez is. Hogy ezt hogyan lehet, ahhoz igyekszem segítséget nyújtani a könyvben sok konkrét példán keresztül.

Hajlamosak vagyunk a nevelésről úgy beszélni, mint egy kétszemélyes ügyről. Mintha anya, vagy jó esetben anya és apa párhuzamosan, egymás mellett nevelné a gyereket, ki-ki hatna rá a maga módján. Holott a gyereket legalább annyira befolyásolja a szülők egymáshoz fűződő kapcsolata, a család egyensúlya, de még a szülők felmenőkhöz fűződő attitűdje is, hiszen sokszor onnan merítik lendületüket, vagy éppen félelmeiket. A könyvben igyekszem komplexebben vizsgálni a szülőséget, semmint anyai, apai praktikák gyűjteményét. „Az erő legyen veled” – mindenki számára ismerős mondat. De honnan is merítsünk Erőt, ha gyereknevelésről van szó? Például onnan, hogy más módon nézünk rá őseink történetére, mint ahogy eddig tettük. Ehhez is kapaszkodót nyújt a könyv.

Tudjuk, de sokszor nem veszünk róla tudomást, hogy a családok sokfélék. Vannak egyszülős családok, vannak szivárványcsaládok, mozaikcsaládok, van, ahol örökbefogadott gyereket nevelnek. Ezeknek a szülőknek az életében felmerülhetnek olyan dilemmák, kérdések, amikkel egy klasszikus, „szabályos” családban élő anya vagy apa nem is találkozik. A Tökéletlen szülők, boldog gyerekek kitér a nem hagyományos családban élőket foglalkoztató főbb kérdésekre is. És nem mellékesen: az apákra. Talán furcsa, hogy miért szól a könyv külön is hozzájuk, miközben persze az egész szól nekik is. Napjainkban megfigyelhető némi zavar azzal kapcsolatban, hogyan beszélünk az apákról, az apákhoz. Egyrészt egyre inkább természetes (elvi szinten), hogy az apák is részesei a gyereknevelésnek, mégis az a tapasztalat, sokszor nem számolunk velük. Nem mindenkinek könnyű ilyen helyzetben egyenrangú szülőként tekintenie magára apaként. És sok férfi van, akiben megvan az elhatározás, hogy teljes értékű szülő legyen, ám az ő apja még nem tudta ezt felvállalni, így igazi, jó minta nélkül kell belevágnia. Erről is szól a könyv.

Szülőknek szól, akik vágynak rá, hogy jól csinálják, de a maguk módján, a saját személyiségük szerint szeretnék, és ehhez akarnak biztatást, támogatást kapni. Szülőknek, akik olykor hajlamosak elbizonytalanodni, szorongani, akiket kétségek is gyötörnek. Tehát minden szülőnek.

Sajtómegjelenések >>>

A kötet megvásárolható a könyvesboltokban

Kövér szülőnek a gyereke is túlsúlyos?

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Tue, 24 Jun 2014 19:16:00 +0200

Amikor valaki túlsúllyal küzd, általában két forrásban keresi az okot: egyik a kedvezőtlen gének, a másik az életmód. Ezek persze fontos szempontok, de a túlsúly mögött lélektani okok is meghúzódhatnak. Sok mindenre „használható” a kövérség, még ha nem is tudatosan használja valaki. Vannak például, akik félnek az intimitástól, legyen szó párkapcsolatról vagy bármilyen emberi kapcsolatról, és így védekeznek ellene. Például ürügyként szolgálnak a többletkilók, mondván „még nem vagyok formában, le kell adnom a súlyfeleslegem, majd utána fogok ismerkedni”. Valójában magától a kapcsolattól tart az illető, attól, hogy közel kerül a másikhoz, de nem vallja be magának, mi tartja vissza az ismerkedéstől.

Az ételnek más szerepe is van: sokan ezzel vigasztalják magukat. Egy nagy adag a kedvencünkből azonnali örömforrást jelent, és ezért könnyen belecsúszik az ember, hogy pótlékként használja. Pótlékként, emberi kapcsolatok, érzelmek helyett. Ez már gyermekkorban, a nevelés során is kialakulhat, ha a szülő is így (és akkor van baj, ha csak így) fejezi ki érzelmeit. Különösen igaz ez a bűntudatos szülőkre, akik érzik, hogy valamiből, leginkább magukból kevesebbet adnak a gyereknek, mint amire szüksége lenne. Ők hajlamosak anyagiakkal vagy étellel ellensúlyozni a hiányt.

Ikrekkel az élet

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Sun, 2 Mar 2014 22:58:00 +0100

Sok kérdés felmerül az ikrek nevelésével kapcsolatban. Vajon mennyire kívánnak speciális bánásmódot? Különösen az egypetéjű ikrek nevelése vet fel kényes kérdéseket, akik külsőre megtévesztésig hasonlítanak. Náluk különösen fontos, hogy a szülők bátorítsák, hogy individuumként is megélhessék magukat. Nem biztos, hogy az a jó, ha egyforma ruhát, egyforma frizurát hordanak, és javasolható, hogy a szülő szólítsa meg őket külön-külön is, nevükön, ne mindig csak úgy beszéljen hozzájuk, hogy „ikrek, gyertek ide”, „ikrek, mi újság veletek?”. Tehát ne úgy kezeljük őket, mint egy személyt két testben, hanem mint két külön embert, akik történetesen hasonlítanak külsőleg.

Persze, az ikrek között általában különösen szoros kapcsolat alakul ki, és ebbe nem szabad erőszakosan beavatkozni, akaratuk ellenére szétválasztani őket. Óvodába még nyugodtan járjanak egy csoportba. Iskolában érdemes megpróbálkozni azzal, hogy bár egy helyre járnak, így találkozhatnak szünetben, de lehetőleg külön osztályba. Persze, ez múlik azon is, ők mennyire nyitottak erre. Mindenképp érdemes segíteni őket abban, hogy kialakíthassák a saját életüket is, még ha a kettőjük közti kötelék örökké fontos is marad. De tudjanak külön is barátkozni, legyen külön életük. Ez azért fontos, mert egyrészt később, a párválasztásnál, családalapításnál probléma lehet, ha egyáltalán nem léteznek egymás nélkül, másfelől azért, mert gyakran dominánsabb az egyik fél. Ilyenkor a másikat segíteni kell abban, hogy ő is kibontakozhasson, ne élje egész életét a másik árnyékában.

Nem minden nyüzsgő, élénk gyerek hiperaktív

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Wed, 29 May 2013 12:45:00 +0200

Nem minden nyüzsgő, élénk gyerek hiperaktív. A figyelemhiányos hiperaktivitás nevű zavar magában foglalja a mozgásos nyugtalanságot, a figyelem könnyű elterelhetőségét és az impulzivitást is. Sokan gondolják, hogy a hiperaktív gyerek egyben erőszakos, agresszív is. Nem kell, hogy így legyen, ez már nagyban függ attól, a szülő mennyire képes kezelni gyermeke sajátosságát, kiegyensúlyozott, bejósolható, türelmes környezetet biztosítani számára. A hiperaktivitás tünetei idővel általában enyhülnek, sokan jól beilleszkednek a társadalomba az érintettek közül.

Záródó ajtók és nyíló ablakok

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Tue, 16 Apr 2013 17:35:00 +0200

A kapunyitási és kapuzárási pánikról

A 2013-as Pszinapszison tartott előadás témája a rég óta ismert életközépi válság, és az új keletű kapunyitási pánik volt. Utóbbi arra az élethelyzetre utal, mikor a 20-as, esetenként 30-as éveiben járó fiatal megtorpan, nem köteleződik el, nem indul el azon az úton, ami már a felnőtt életet jelentené. Vonatkozhat ez párkapcsolati elköteleződésre, szakmaira, szülőkről való leválásra.

Ha megvizsgáljuk, mi foglalkoztatja a kétféle krízisben lévő személyt, nagyon hasonló kérdéseket találunk. Míg a kapunyitási pánikkal küzdő fiatal azt kérdezi: „ki vagyok én?”, az életközépi válság alapkérdése: „valóban ez vagyok?”. Azaz: jó helyen vagyok, megfelelő szerepekben? Mindkettő identitásválság tehát.

Az életközép válság leírása Carl Gustav Junghoz kötődik, és egy kanadai pszichoanalitikus, Elliott Jacques művei nyomán terjedt el a köztudatban. Felfogása szerint az idő, az élet végességének realizálásához köthető a kapuzárási pánik. Azaz, valamikor a harmincas évei végén, negyvenes éveiben rájön az ember, hogy talán már kevesebb ideje van hátra, mint ami eltelt, és ez arra ösztönzi, hogy feltegye magának a kérdést: hol tart vágyai megvalósításában.

Manapság sokan vitatják, hogy beszélhetünk-e általános jelenségként az életközépi válságról. Úgy tűnik, bár mindenki hallott róla, és nagyjából meg is tudja határozni a jelentését, többségben vannak, akik maguk nem élték át. A konklúzió, hogy az életközépi válság vagy kapuzárási pánik egy jó metafora. Erre a következtetésre jutott például Elaine Wethington az amerikaiak körében végzett reprezentatív telefonos felmérés kapcsán. Az emberek különböző életeseményeket, nehézségeket címkéznek így, talán azért, mert egyfajta kapaszkodót ad, ha nevet adunk a velünk történő eseményeknek, beleértve, ha válságos időszakot élünk át.

A kapunyitási pánik sem mindenkit érint, mégis elég gyakori ahhoz, hogy érdemes legyen foglalkozni vele. Ha egy kicsit alaposabban faggatjuk ezeket a huszonéveseket, hamar kiderül, az önbizalmuk az, ami nagyon ingatag. Nem merik igazán beleengedni magukat semmibe, mert akkor derülne ki igazán, milyenek is ők, mire képesek. Ez egy egészséges önértékelésű ember számára vonzó lehetőség, ám aki lelke mélyén azt hiszi, kiderülhet, hogy nem is olyan érdekes, értékes személyiség, nem szívesen vesz részt ilyen helyzetben. Viszont amíg az ember nem köteleződött el érzelmileg egy tevékenység vagy kapcsolat mellett, addig nincs nagy vesztenivalója: ha nem megy jól, mondhatja, persze, mert ez még nem az igazi. Ahhoz, hogy bátran belevesse magát új helyzetbe, szükséges, hogy biztos legyen értékeiben. Más szóval, tudja, hogy ki ő. Ez pedig a legkisebb kortól kezdve formálódik.

Az okok között gyakran megtaláljuk, hogy ezeket a fiatalokat hamar túlzott felelősséggel ruházták fel, és ez később visszaüt. Parentifikációnak nevezzük azt a jelenséget, mikor egy gyerekre felnőtt terheket raknak, legyen szó gyakorlati feladatokról vagy a felelősség átvállalásáról. Az ilyen fiatalok később úgy érzik, ők már megtették, ami tőlük telik, most már azon a sor, hogy ők kapjanak. Ugyanezt figyelte meg Braverman és Paris életközépi válsággal küzdő férfiaknál is: komoly hiányokat szenvedtek el gyermekkorukban az anyai gondoskodás terén, és bár ők elindultak a felnőtt élet útján, a hiányt vitték magukkal, ami később, negyvenes éveikben vezetett hirtelen összeomláshoz a magánélet és munka területén egyaránt.

A két krízis: életközépi válság és kapunyitási pánik tehát jó pár ponton összeforr, hasonlók az alapjai is.

Kapunyitási krízis - a fiatal felnőtteket érinti

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Thu, 7 Mar 2013 21:40:00 +0100

Gyakran találkozunk olyan fiatalokkal, akik valahogy nem merik elkezdeni életüket. Toporognak, belekezdenek egy képzésbe, félbehagyják, másba fognak, egy ideig dolgoznak, aztán megint valami újat keresnek, és egyikben sem érzik otthonosan magukat. Van, akinél a párkapcsolatban jelenik meg a bizonytalanság: nem meri igazán beleengedni magát a kapcsolatba, így ki sem derül, hogy milyen lehetett volna, ha közel engedi magához a másikat. Biztosan közrejátszanak társadalmi szintű okok is, mégis, az újabban kapunyitási krízisnek nevezett jelenség a gyermekkori élményeken is nagyban múlik.

A cikk folytatása a divany.hu-n: Kapunyitási krízis - a fiatal felnőtteket érinti

Ha baj van...

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Wed, 23 Jan 2013 11:56:00 +0100

Mindenkivel előfordulhat, hogy elveszti az uralmat a problémák felett, úgy érzi, összecsapnak a feje fölött a hullámok. Lehet ez pillanatnyi hangulat, vagy tartósabb krízis, ami azt jelenti, olyan helyzetben találja magát az ember, amiből nem szabadulhat, ugyanakkor az általa ismert, hozzáférhető probléma megoldási eszközök nem elegendőek. Ilyen esetben sokféleképp reagálhatunk. Van, aki igyekszik nem tudomást venni a helyzet súlyosságáról, és ha sikertelen a figyelemelterelés, valamilyen tudatmódosító szert hív segítségül. Van, aki csak passzívan várja, történjen valami, és közben magát marcangolja.

Jó, ha ilyenkor ki tudja mondani legalább maga előtt az ember: segítségre van szüksége. Akár nem is fizikaira, hanem egy másik személyre, aki meghallgatja, akinek elmondva máris más színben tűnnek fel a dolgok, akivel közösen átgondolhatja a szempontokat, a kiút lehetőségeit.

Szerencse, ha hozzáférhető egy barát, aki meghallgatja az embert, és megértésre lehet tőle számítani. De ez nem minden pillanatban adódik így, de az is lehet, hogy a probléma jellege olyan, amit nehéz lenne megosztani egy régi ismerőssel. Ilyenkor segít a lelkisegély szolgálat. A lelkisegély szolgálatok olyan telefonközpontok, ahol általában laikus, de valamilyen saját, belső képzésen átesett emberek fogadják a hívásokat, és beszélgetnek bárkivel, aki megkeresi őket. Nem diagnosztizálnak, nem mondják meg, mit kell tenni, inkább a figyelmüket adják, és együtt gondolkodnak a hívóval.

Miért hívna valaki telefonszolgálatot ahelyett, hogy személyesen beszéljen egy ismerősével? Nos, ezeknek a vonalaknak megvan az az előnye, hogy névtelenül, arctalanul, tehát teljesen anonimen hívhatók. Sokan szégyellnek segítséget kérni, mert nem tanulták meg, hogy ez az egyik egészséges, normális útja a problémák megoldásának. A gyengeség jelének tartják, holott ellenkezőleg: erő kell hozzá, és a problémával való szembenézés. Az is előfordul, hogy olyan nehézséggel küzd az ember, amiről nem tud senki. Például alkoholproblémái vannak, az átlagtól eltérő szexuális vágyai, esetleg olyasmit tett, ami nem egyeztethető össze saját erkölcsi rendjével. Ezekről először könnyebb egy idegennek beszélni, és később, ha már megerősödött az ember, talán el tudja mondani egy rokonának, barátjának is.

A lelkisegély szolgálatok további előnye, hogy azonnal elérhetők. Vannak éjjel-nappal működő szolgálatok, de a csak egy-egy napszakban működőkre is kevesebbet kell várni, mint egy megfelelő alkalomra, hogy jót beszélgessünk valamelyik barátunkkal. Különösen fontos szempont ez, ha igazán nagy a baj, ha már az öngyilkosság gondolata is felmerül, és még egy utolsó esélyt ad neki az ember, hátha valaki segít. És valóban, adjon is, még ha nem is látja, hogyan fog neki segíteni. Tragikus, mikor elérhető lett volna a segítség, de mivel nincs benne eléggé a köztudatban, hogy fel lehet hívni ezeket a telefonszolgálatokat, a magányos, elszigetelődött ember úgy vet véget az életének, hogy talán elég lett volna egy empatikus fül, és egy kis együttérzés ahhoz, hogyha nem is oldódnak meg egy csapásra a problémái, de megérzi, mégis létezhet kiút a pillanatnyi lelkiállapotból, élethelyzetből.

Természetesen a telefonos lelkisegély szolgálat adta lehetőségeknek is megvan a határa. Nem helyettesítik a valódi, élő emberi kapcsolatokat. Átmenetileg elviselhetővé teheti a hiányát és kapaszkodót nyújthat, de nem cél, hogy a telefonszolgálat váljon az ember barátjává, családjává.

Nem helyettesíti a pszichoterápiát sem, alkalmatlan arra, hogy tartós, személyiséget átformáló munka menjen végbe. Legfőképp a keretek nem alkalmasak erre, hiszen a terápiában a személyes kapcsolat is fontos, és a kiszámítható, rendszeres ismétlődés.

Arra azonban nagyon is jó, hogyha gyors segítségre van szükség, éljünk vele, és arra is, ha egyszerűen csak nehéz időszakát éli az ember, és szüksége van egy kapaszkodóra, akkor ott legyen neki.

Vannak speciális igényekre szakosodott lelkisegély szolgálatok, mint például az idősek számára, a gyermekeknek, a bántalmazott nőknek vagy a melegeknek segítséget nyújtó szolgálatok. Ezek azért is fontosak, mert a hívásokat fogadó személyek különösen felkészültek az adott probléma vagy élethelyzet sajátosságaival kapcsolatban, és hogy jellemzően milyen segítségre van szükségük hívóiknak.

Napi négy ölelés...

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Sun, 25 Nov 2012 11:40:00 +0100

Egyszer egy kísérletben szerették volna megvizsgálni a kutatók, hogyan hat a zsíros, koleszterindús táplálék az egerek egészségi állapotára. A vártnak megfelelően, azoknál az egereknél, akik zsíros ételt kaptak, érelmeszesedést tapasztaltak. Azonban egy meglepő dolgot is találtak: a koleszterindús étellel táplált egerek egy csoportja mentesült a káros következmények alól, nekik jelentősen jobb volt az egészségi állapotuk (az érelmeszesedést is beleértve), mint a többi egészségtelenül etetett egérnek. Végül rájöttek, ez az a csoport volt, amelyet az orvostanhallgatók gondoztak. Ők rendszeresen simogatták az egérkéket, amire érthető módon a többi kutatónak nem volt ideje. Így került birtokukba szándékukon kívül egy igen értékes információ arról, hogy az érintés, simogatás mekkora hatással van az egészség megőrzésére.

Bagdy Emőke összegyűjtötte, mi az az öt tényező, ami segít a lelki állóképesség, a „pszichofitness” kialakításában. A nevetés, mozgás, önzetlen segítés és lazítás mellett az érintés az az eleme az életünknek, ami a jó hangulat és jó egészség fenntartásáért felelős. Két kedves kísérletet hoz példának. Az egyikben telefonfülkében ott hagynak egy teli pénztárcát. Miután valaki betévedt, és persze eltette a bukszát, a „beépített személy” az egyik kísérleti elrendezésben egyszerűen csak odament hozzá, és megkérdezte, nem találta-e meg az elvesztett pénztárcáját. A másik helyzetben ugyanazt kérdezte, ám közben megérintette a másik ember karját. Azok az emberek, akikhez hozzáértek, sokkal többen adták vissza a pénztárcát. Ezt persze többféleképp magyarázhatjuk, az érintéstől talán jobb hangulatba kerültek, ez növelte segítő hajlandóságukat, vagy személyesebbé vált az idegennel való kapcsolat, emiatt nehezebb lett volna hazudni neki. Mindenesetre valamiféle pozitív kapcsolódás történt. Ugyanezt mutatja a másik kísérlet, melyet Bagdy az érintés erejének példájául hoz. Könyvtárból kilépő embereket kérdeztek, mennyire voltak elégedettek a könyvtári szolgáltatással. Sokkal elégedettebbek voltak, akiket az előzőleg erre betanított könyvtáros egy pillanatra megérintett, miközben átadta a könyvet. Persze magára az érintésre nem emlékeztek a személyek, ami azt mutatja, tudtunkon kívül is hat kapcsolatainkban az érintés.

Ennek a kommunikációs formának már születéstől fogva felbecsülhetetlen jelentősége van, erről korábban már írtam. De nemcsak a babának, kisgyermeknek van igénye különösen sok ölelésre, hanem az idős, beteg embernek is. Mindig előtérbe kerül az ölelés jelentősége, ha az ember valamiért elesettnek, kiszolgáltatottnak érzi magát. Ám sajnos háttérbe szorul a mi kultúránkban az érintés jelentősége, pedig az egészséges, ereje teljében lévő embernek is szüksége van rá. Virginia Satir családterapeuta szerint naponta négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten tartáshoz, tizenkettő a fejlődéshez.

Felnőtt korban már igen nagy különbségek mutatkoznak abban, ki hogyan fogadja mások érintését. Van, akit kifejezetten irritál, ha olyasvalaki ér hozzá, aki nem közeli barát vagy családtag. Mások szívesen és könnyen érnek idegenhez is. Ezt bizonyára a megszokás és a szocializáció is alakítja, emellett az énhatároknak is szerepe lehet benne. Aki fél, hogy akaratán kívül „felolvad” a másikban, elveszítve önmagát, úgy érezheti, vigyáznia kell minden túl közvetlen, nehezen kontrollálható kapcsolódással. Ugyanakkor nem törvényszerű, hogy az érintés párhuzamot mutasson a másokhoz való kapcsolódás egyéb formáival: van, aki nem sokat oszt meg belső világából, tehát ilyen értelemben elutasítja az intimitást, mégis könnyen és sokat ér a másikhoz, és fogadja az érintést. Az ellenkezőjére is van példa, arra, hogy valaki könnyen barátkozik, hamar bizalmába fogad másokat, mégis fázik a puszi, ölelés gondolatától. Nagyok az egyéni különbségek, és természetesen mindegyik változat lehet normális, ám tény, hogy az érintés elfogadása gazdagabbá teheti az életet, és egészségesebbé az embert – testi, lelki szempontból egyaránt.

Új csoporttag felvétel az önismereti csoportban!

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Mon, 3 Sep 2012 22:34:00 +0200

Több, mint tíz éve működő önismereti csoportunkba most új tagok jelentkezését várjuk.
A csoportot két pszichológus, Hajnal Szabolcs és Cziglán Karolina vezeti.

Találkozásaink másfél órájában a jelen pillanatból indulunk ki, abból, ahogyan a csoporttagok éppen érzik magukat, amilyen konfliktusok abban a pillanatban foglalkoztatják. Bármilyen téma szabadon bevihető, ami személyesen érinti a résztvevőt, nincsenek tabuk. A beszélgetés során egymással kapcsolatban is érzések generálódnak, amelyek jellemzően a hétköznapi életben is előforduló mintákat követik. A csoport védett közeget biztosít, ahol ezek a tipikus kapcsolati problémák nyílttá tehetők, megbeszélhetők, feldolgozhatók. A csoportvezetők szerepe a visszafogott, szelíd moderáláson kívül ennek az önismereti folyamatnak segítése.

A csoportvezetőkről >>>
A kurzus céljáról >>>

Gyakorlati információk:

időpont: minden csütörtök este 18 órától 19.30-ig
ár: alkalmanként 7000Ft, a fizetés négyalkalmanként történik
helyszín: Astoriánál
a kurzus hossza: egyénre szabott, nyitott végű csoport

A jelentkezés módja, részvétel a csoportban: a Jelentkezővel a két csoportvezető találkozik egy (ingyenes) ismerkedő beszélgetésre. Ennek célja, hogy a csoportvezetők nagy vonalakban megismerjék a Jelentkező problémáját, hogy mit vár a csoporttól, miben szeretne változni. Ezt követően minkét fél szabadon dönthet: az Érdeklődő arról, szeretne-e csatlakozni, a vezetők arról, a felmerült probléma kezelhető-e a csoportban, tudna-e kapcsolódni a már járó tagokhoz a Jelentkező. Először egy próbahónapra (négy alkalomra) lehet jelentkezni, amely nem jár hosszú távú elköteleződéssel. Ha a négy alkalom után az új csoporttag úgy dönt, szeretne az önismereti csoport tagjává válni, vállalja, hogy a csoportból való kilépés előtt nyolc alkalommal szól. Ez szóbeli terápiás szerződés, melynek alapja a bizalom. Ez a nyolc alkalom szolgálja a terápiás munka lezárását, a csoporttagtól való elbúcsúzást, a kilépő résztvevő csoport utáni életére való felkészülést.

Jelentkezés módja: telefonon, e-mailen vagy az alábbi űrlapon:

jelentkezes@onismeretikurzus.hu

Cziglán Karolina: +36 20 207 4230

&amp;amp;amp;lt;p&amp;amp;amp;gt;&amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;lt;p&amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;gt;Betöltés...&amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;lt;/p&amp;amp;amp;amp;amp;amp;amp;gt;&amp;amp;amp;lt;/p&amp;amp;amp;gt;

Aktív vagy hiperaktív a gyerek?

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Wed, 18 Jul 2012 12:02:00 +0200

Sokak szemében kissé megfoghatatlan jelenségnek tűnik a röviden hiperaktivitásnak nevezett zavar. Némelyek szerint úgy tűnik, a gyerekek többsége hiperaktív. Kérdés, hol van az egészség és betegség határa, mikor kell segítséghez fordulni.

Valójában figyelemhiányos hiperaktivitás vagy ADHD a betegség neve, ami több területet érint, mint magát a hiperaktivitást. Magában foglalja a hiperaktivitást a mozgás területén, az impulzivitást és a figyelemhiányt. A hiperaktivitás például olyasmiben jelenik meg, hogy a gyermek nem tud rövid ideig sem nyugodtan ülni, ha ül, akkor is izeg-mozog, sőt, még alvás közben is mozgolódik. Az impulzivitás egyfajta hirtelenséget jelent, például nem tudja kivárni, míg a játékban rákerül a sor, gyakran váltogatja cselekvéseit. A figyelemhiány pedig arra utal, hogy nem képes figyelmen kívül hagyni a zavaró ingereket annak érdekében, hogy a lényegesre tudjon összpontosítani. Így folyton elterelődik a figyelme, nem tud koncentrálni, nem tudja befejezni, amit elkezdett. Ezek mind az ADHD tünetei, persze kinél egyik, kinél másik tünet domináns.

Önmagában az élénkség vagy beszédesség még nem hiperaktivitás. Ahhoz, hogy valakiről kimondható legyen ez a diagnózis, komoly klinikai felmérésre van szükség, amiből kiderül, melyik tünet mennyire jellemző: elég tünet fennáll-e elegendő ideje ahhoz, hogy a diagnózis megadható legyen. Minden gyermek életében lehet olyan időszak, mikor kevésbé tud koncentrálni, nyugtalanabb, mint máskor. Ha csak egy-egy jellemző igaz a felsorolt tünetekből a gyermekre, lehet, hogy egyszerű személyiségvonásról van szó, esetleg másfajta zavarról.

Leggyakrabban iskolás korban tűnik fel a környezetnek, hogy hiperaktív lehet a gyermek, mert ilyenkor kerül olyan helyzetbe, hogy utasításokat kell követnie, tartósan figyelnie arra, amire kérik, egy helyben maradnia. Persze, ezek a gyerekek korábban is élénkebbek, impulzívabbak voltak, és kevésbé tudtak figyelni, de ez óvodáskorban, mikor több a szabad játék, kevesebb gondot okoz. Ennek kapcsán felmerül az a filozófiai kérdés, vajon a gyermekkel van-e probléma, vagy az iskolai elvárásokkal, és nem címkézünk-e betegségnek egy jelenséget, ami a nem gyermekre szabott elvárásokból fakad... Mindenesetre akkor érdemes a szülőnek gyanakodnia, ha a felsorolt tüneteket észreveszi, és ez komoly problémát okoz a beilleszkedésben. Segítséghez azért is érdemes fordulni, mert ez a zavar nemcsak a tanárt állítja kihívás elé, de a gyermek helyzetét is megnehezíti: előbb-utóbb őt is zavarni kezdi, hogy nem tud megfelelni az elvárásoknak, ami persze feszültséget szül. Elfogadó, rugalmas iskolában persze könnyebb a gyermek helyzete, ahol képesek reagálni az eltérő igényekre.

Ha kezelést igényel a hiperaktivitás, többféle segítség jön szóba, szükség esetén akár gyógyszeres kezelés. Emellett (vagy helyett) viselkedésterápia a másik út, amelyben megtanítják a gyereket, hogyan kontrollálhatja jobban viselkedését. Az otthoni és iskolai közeg azzal segít, ha támaszt ugyan elvárásokat, ám ezek megfelelnek a gyerek sajátos képességeinek, azaz nem abból indul ki, amit "egy ilyen idős gyereknek tudni kell", hanem abból, mi az, amire valóban képes. A nyugodt, elfogadó közeg is fontos, hiszen a hiperaktív gyereket saját jellemzői is frusztrálják, ezt tovább ronthatja, ha állandó ingerültséget, csalódottságot érzékel a környezet részéről.

Ha a gyermek nem hiperaktív, csak a szokásosnál nehezebben figyel, valószínű, hogy idővel be fogja hozni lemaradását. Ilyen helyzetben sokat lehet segíteni a számára megfelelő környezet kialakításával, ami jelenthet egy rugalmasabb iskolai környezet megtalálását, vagy akár egy évvel későbbi iskolakezdést. Otthon is a nyugalom, türelem segít, nem érdemes szidni, amiért elkalandozik a figyelme, hiszen ez adottság, nem tehet róla. Az átlagnál mozgékonyabb gyermeknél is az a fontos, hogy a család ne hibaként, hanem sajátosságként tekintsen erre a jellemzőre, és képes legyen vele együtt élni. És persze legyen terepe a gyermeknek, ahol megélheti a számára szükséges mozgást.

Kortalan szerelem

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Thu, 17 May 2012 22:50:00 +0200

Hogy kinek mi számít nagy korkülönbségnek, egyénenként változó. Van, aki már hat-nyolc évet is annak tart, míg másnál a generációnyi különbségnél kezdődik a jelentős korkülönbség. Persze attól függ, kinek a szempontjából nézzük: a páréból, a rokonság vagy a társadalom nézőpontjából. Esetleg a gyerekekéből, akik a kapcsolatból születnek.

Le kell szögezni, ha tisztán evolúciós szempontból nézzük, nem feltétlenül az egyidősek párkapcsolata a kívánatos. Ebből a nézőpontból minden élőlény, így az ember számára is a sikeres szaporodás és utódgondozás a legfőbb cél. A nő (vagy az állatvilágban a nőstény) igyekszik olyan párt találni, aki egyrészt sikeresen megtermékenyíti őt, másrészt minél hatékonyabban részt vesz az utódgondozásban. A férfi (vagy hím) olyan nőt keres, akinek a legjobbak a reprodukciós adottságai. Ha ebből az elméletből indulunk ki, a fiatal nő, idősebb férfi páros sikeres lehet, hiszen a nő termékeny, a férfi pedig inkább rendelkezik az utódról való gondoskodáshoz való erőforrásokkal, mint egy fiatalabb társa.

Ezt a gondolatot azonban érdemes árnyalni. Például azzal, hogy az idősebb férfi számára kevesebb idő áll rendelkezésre az utódgondozásra. Ráadásul a „sikeres utódgondozás” más oldalról, például a személyiségéről is megközelíthető. Ki lesz jó apja a gyermeknek? Erre a kérdésre sok nő inkább belső értékeket, például a türelmet vagy humorérzéket hozná fel, mint a státuszt és anyagi erőforrásokat. Ezek pedig nem életkorfüggők. Arról már ne is beszéljünk, hogy nem mindenki szeretne gyermeket (igaz, ettől még működhet az evolúciós ösztön a gyermektelen párokban is).

Vajon mi az előnye annak, ha jelentős a korkülönbség a két fél között? Előnye lehet, ha komplementer szükségleteik vannak, amelyek könnyebben kielégülnek egy ilyen kapcsolatban, mint egy életkorilag szimmetrikusban. Például az egyik félnek nagy a biztonságigénye, a másiknak a gondoskodásigénye. Az idősebb társra az előbbi személy jobban ráhagyatkozhat, rábízhatja magát, míg a másik pátyolgathatja őt. Persze ez nem csak életkorfüggő, ám lehetséges motiváció az idősebb/fiatalabb pár választására, hogy valaki biztosítva látja ezeknek az igényeknek kielégülését.

Az sem ritka, hogy egy személy úgy érzi, valamiért a kortársai közt nem talál megfelelő partnerre. Például az átlagosnál több élettapasztalattal rendelkezik, vagy valamilyen szempontból „előrébb tart”, mint abban az életkorban a legtöbben.

Természetesen speciális nehézségekkel is számolniuk kell a nagy körkülönbségben élő pároknak. Ilyen a környezet olykor nem elfogadó viselkedése. Ez különösen a rokonságra vonatkozik. Érthető rosszérzést okozhat egy szülőben, ha vele egyidős gyermeke párja, ahogy egy gyermekben is, ha vele egykorú apja vagy anyja új partnere.

A kulcskérdés az, össze tudnak-e hangolódni abban, mi fontos számukra, hol tartanak az életben. Mindenki életútja során változik, milyen feladatok, értékek állnak az első helyen. A párkapcsolat olyan szövetség, ahol ezek jó, ha harmonizálnak, különben fennáll a veszélye, hogy kiüresedett a kapcsolat.

Testképzavar, testdiszmorfia

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Fri, 23 Mar 2012 20:53:00 +0100

A legtöbb embernek a testképzavarról egyértelműen az anorexia és a bulímia jut eszébe, és sokan hiszik, hogy a probléma csak a nőket érinti. Valójában széleskörű problémáról van szó, aminek sokféle megjelenési formája lehet. Nem minden testképzavar jár együtt evési zavarral. Gondoljunk azokra, akik nagynak vélt orruk, kicsinek tartott mellük, vagy nem elég sűrű hajuk miatt szenvednek. Testdiszmorfiának nevezik azt a zavart, amikor a személy beképzel vagy felnagyít valamilyen testi szabálytalanságot, és az ezzel való foglalkozás, ellene való küzdés meghatározza mindennapjait. Ahogy minden pszichés betegségnek, ennek is vannak persze fokozatai: kezdve attól az embertől, aki többször ellenőrzi a tükörben, elég jól takarja-e frizurája elálló (vagy annak hitt) füleit, egészen addig, aki plasztikai műtétek tömegének veti alá magát, mert akármennyit is csíptek le orrából, ő tükörbe nézve még mindig nagynak és ormótlannak látja azt. Ugyanebbe a betegségtípusba tartozik, mikor az ember amiatt aggódik, kellemetlen testszaga van, hiába tett meg mindent ellene.

Az anorexiára ellentétének is szokták tartani az izomdiszmorfiát, ami első sorban férfiak betegsége. Ahogy a nőkre az a kulturális elvárás vonatkozik, legyenek karcsúak és törékenyek, a férfiak számára az izmos testalkat a kívánatos. Az izomdiszmorfiások (vagy más néven: inverz anorexiások) bármilyen kigyúrtak is már, véznának, nyeszlettnek látják magukat a tükörben. Mindent megtesznek, hogy izmosabbakká váljanak, naponta több órát edzenek, és sokan az egészségre is veszélyes izomtömeg fokozó szteroidokat szednek. Hozzá kell tenni, bár az anorexiát női, az izomdiszmorfiát férfibetegségnek tartják, a nemi túlsúly nem jelent kizárólagosságot. A férfiak körében is létezik a soványság ideálja, különösen a meleg férfiak között, és persze ismerünk kifejezetten izmos, kigyúrt nőideálokat is, akiket ugyancsak sokan követnének. Összefügg ez a nőiségről alkotott felfogás változásával: ma már nemcsak csinosnak, de erősnek, keménynek, célratörőnek is kell lennie az ideális nőnek, amit mi jeleníthetne meg látványosabban, mint a kidolgozott izomzat.

Sokszor elhangzik a kérdés: ki a hibás? És általában kéznél van a válasz: a média. A média tényleg nem javít a helyzeten, azonban a család ebben a témában is meghatározó, a legfontosabb az, a szülők ellátják-e kellő védőpajzzsal a gyermeket: olyan stabil önértékeléssel, hogy ne kapjanak kétségbeesetten külső kapaszkodók után. A kulcs az „oké vagyok” érzés kialakítása, azé a tudaté, hogyha nem is vagyunk tökéletesek, alapvetően rendben lévő, értékes a személyiségünk. A testkép- és evészavaros emberek úgy vélik, speciális erőfeszítéseket kell tenniük annak érdekében, hogy elfogadhatók, elég értékesek legyenek önmaguk és a társadalom számára.

Ha valaki a fent vázolt problémákat veszi észre magán, sokféle módszer, lehetőség közül választhat, hogy segítséget kapjon. Minden pszichológiai iskolának megvan a maga válasza arra, hogyan kezelhetők a testképzavarok. Nincs egyetlen üdvözítő megoldás, mert a kialakulás története más és más lehet egyénenként. A családterápia jelentős eredményeket ért el az anorexia kezelésében, mert rájöttek, az evészavar gyakran családi diszfunkció kifejeződése. Másoknak a csoport- vagy egyéni terápia a testhezálló. Egy biztos: nem érdemes feladni, mert jelentősen javul annak az életminősége, aki sikeresen megszabadul ettől a betegségtől.

Burjánzó evészavarok

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Fri, 2 Sep 2011 16:56:00 +0200

Annak ellenére, hogy a pszichiátria malmai lassan őrölnek, és a szakkönyvekben egyelőre csak a két régi ismerőst, a bulimiát és az anorexia nervosát találjuk, egyre többféle új evészavarról hallhatunk, amelyek kétségkívül létező jelenségekről szólnak. A legújabb az ún. fatorexia, röviden: azok betegsége, akik bár jelentős túlsúllyal küzdenek, ezt nem látják be, ideálisnak vagy legalábbis kevésbé teltnek gondolják magukat. A kifejezés a szakmai berkeken kívülről, egy Sara Bird nevű magánembertől származik, aki állítása szerint önmagán észlelte a tüneteket. A szembesülés akkor következett be, mikor az orvos mérlegre állította, és legalább húsz kiló pluszt látott az általa feltételezetthez képest.

Mielőtt szörnyülködnénk, hogyan lehetséges, hogy valaki ilyen torz módon észleli magát, gondoljunk bele, hány apró jel mutatja, hogy bizony egyikünk észlelése sem teljesen pontos. Hányan vannak, akik kifejezetten kerülik, hogy fotó vagy video készüljön róluk, és komoly stresszt okoz számukra ezek megtekintése, vagy akár csak a hangjuk visszahallgatása. Nem feltétlenül a kilókkal függ ez össze, lehet bármilyen más tulajdonságunk, amit másképp képzeltünk, de mindenképp arra utal, hogy a belső kép jelentősen eltér attól, mint amit egy –relatíve- objektív tükör mutat nekünk.

Bird is leírja, hogy az általa leírt „kórban” szenvedők kerülik a szembesülést: nem állnak mérlegre, előnyben részesítik a csak arcot mutató tükröket, kivágják a ruhacímkét, stb.

Hogy ez a jelenség valaha hivatalosan betegség lesz-e, és hogy bír-e hasonló jelentőséggel, mint a kétségkívül életveszélyes (és sajnos nem ritka) anorexia, vagy az ugyancsak súlyos egészségügyi kockázattal bíró bulimia, még nem dönthető el. Felmerül a gyanú, vajon nem üzleti vállalkozásról van-e szó inkább, hiszen a fogalom kitalálója már könyvet árul saját történetéről. Ugyanakkor, bármilyen szigorúak is vagyunk, kétségkívül színesebb a testképzavarok és evészavarok tárháza, mint ahány jelenleg hivatalosan létezik. Én például drukkolok az ortorexia hivatalossá válásának, amely az egészséggel való megszállott foglalkozást, azzal való mértéktelen időtöltést jelenti. Az ortorexiás étrendje éppen az egészségesség szándékának félreértelmezése miatt szűkül be annyira, hogy az már káros szervezetére nézve.

Felmerülhet azonban, vajon mi az oka, hogy szinte napról napra gyártjuk az evészavarokat, nem valamiféle pótcselekvés ez is? Ahogy egyesek a súlyukkal és táplálkozásukkal foglalkoznak túl sokat, úgy a média is sokat foglalkozik ezek lehetséges patológiáival. Tulajdonképpen érthető az igény: ahogy nagy hangsúly került az ideális súlyra, ideális életmód kérdésére, úgy szeretnénk ismerni ezek határait, hogy mi az, ami még az egészséges odafigyelés kategóriájába tartozik, és mi az, ami már túlzás.

Vajon nem ugyanaz a biztonságigény áll-e az ortorexiás viselkedés hátterében, mint a fogalomdömping gyártása mögött? Ma már beszélünk exorexiáról (mértéktelen testedzésről), inverz anorexiáról (mikor valaki vékonynak látja magát, noha extrémen ki van gyúrva), tanorexiáról (napbarnítottság vágyáról, avagy barnakórságról) és most a fatorexiáról.

Jó tudni, hogy bár nem tökéletes a testünk, és nem étkezünk olyan egészségesen, legalább egyik zavarban sem szenvedünk ezek közül.

Fosztogató gazdagok

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Sun, 14 Aug 2011 13:59:00 +0200

Stanfordi börtönkísérlet

A mérsékelt Anglia, a gentlemenek országa az utóbbi napokban randalírozástól hangos. A hírekből értesülhetünk róla, hogy a boltok kifosztói között akadnak kifejezetten jól szituált fiatalok, olyanok, akik nincsenek rászorulva, hogy így szerezzék meg a vágyott plazma TV-t. Ahogy a felvételeken látjuk a csoportba szerveződött tizenéveseket, feltételezzük, hogy ezek a fiatalok egymaguk sosem vetemednének bűncselekményekre, még az is lehet, kifejezetten jól nevelt gyerekként gondolnak rájuk iskoláikban, családjukban. Eszünkbe jut a Zimbardo-féle stanfordi börtönkísérlet, ahol ugyancsak rendes, normális egyetemistából vált pillanatok alatt brutális börtönőr vagy éppen megtört fegyenc – attól függően, melyik szerepet sorsolta ki neki a kísérletvezető.

A huligánok indítékairól

Nekünk, magyaroknak ismerősen a képsorok nem is olyan régről – de akkor azt hittük, ilyen is csak nálunk történhet, meg esetleg tőlünk keletre. A két történetnek eltérő kiindulópontja volt, nálunk politikai színezettel zajlott, a lángoló autók között zászlók libbentek, jelszavak harsantak. Ebből a szempontból az angliai helyzetet nehezebb a távolból megítélni, egyes hírek szerint a fosztogatások fő helyszínei bevándorlók által lakottak, ám nagyjából egyetértenek abban a szakértők, hogy az indíték nem politikai, illetve nem magyarázható a rendőrök által lelőtt fiatal férfi halálával sem. Sokan a gazdasági feszültségekkel indokolják az itthoni és külföldi eseményeket is, amiben biztosan van igazság. Ám jellemzően nemcsak az igazán nélkülözők, a legszegényebbek vesznek részt az ehhez hasonló megmozdulásokban. Az Index egyik cikke számos példát sorakoztat fel, melyből kiderül, a társadalom egyébként megbecsült tagjai, illetve az ő gyerekeik is részesek a kirakatok bezúzásában, üzletek kifosztásában.

Nem csak huligánok fosztogattak

A TV képernyője előtt ülő néző, aki sosem keveredett még a közelébe se, hogy hasonló antiszociális megmozdulásokban részt vegyen, értetlenül szemléli, hogyan történhet meg, hogy a hétköznapi életben normális, átlagos életet folytató fiatalok egyszer csak mintha elvesztették volna józan eszüket, törnek, zúznak, fosztogatnak.

A tömeglélektan szerint…

A pszichológia éppen a hasonló vandalizmusba vagy lincselésbe torkolló tömegesemények kapcsán kezdett foglalkozni vele, mi megy végbe azokban az emberekben, akik résztvevőivé válnak az ilyen eseményeknek. A korai, tömegjelenségekről szóló elméletekben olyan kifejezéseket használtak, mint lelki infekció, utalva arra, hogy a morális gátlások felbomlása, a tagok által is elfogadott normák és személyes értékek eltűnése hasonlóan terjed szét a tömegben, mint ahogy egy vírusfertőzés járvány idején. A másik kedvelt kifejezés a hipnotikus szuggesztió volt, utalva arra, hogy a csoporttagok mintha nem tudatos, racionális önmaguk lennének, hanem olyanok, akiket szuggerálnak, mintha valami külső erőnek engedelmeskedve, megbabonázva hajtanék végre tetteiket. Ma leggyakrabban a tömegpszichózis kifejezést használjuk ugyanerre a jelenségre.
De mégis mik a feltételei, hogy effajta tömegpszichózis létrejöjjön? Hiszen mindannyian be tudnánk számolni olyan csoportos eseményről, ahol békésen, kulturáltan viselkedtek, lehetett bármilyen nagy is a jelenlévők tömege. Sőt, még frusztráló körülmények között, melegben, összezárva, várakozva sem okvetlenül történik erőszakos esemény: ingerültségünk csupán morcos ábrázatban és a táskapánttal való babrálásban jelenik meg, de nem gyújtogatásban és lincselésben.

A szociálpszichológiának egyik kedvelt területévé vált annak kutatása, milyen körülmények között alkalmazkodunk „elvtelenül”, azaz saját értékeink ellenére is a többiekhez. A legfőbb tanulság, hogy mellékes a tömeg mérete (adott esetben elég néhány ember is), a lényeg, hogy úgy érezzék, a felelősség nem egyedül őket terheli. Ennek előfeltétele pedig az ún. dezindividuáció, az, hogy a csoporttagok már ne egyénekként gondoljanak magukra, hanem egy arctalan elemként a csoportban.

Arctalanul

Nem véletlen, hogy az angliai vandálok nagyrészt gangek tagjai, és ezek a gangek csoportosan hajtják végre tetteiket. Itt az egység nem maga az egyén, hanem a viszonyítási csoport, amelyben mintegy feloldódva, beolvadva érzik magukat a tagok. Amikor a magyar tudósításokban kendővel eltakart arcokat láttunk, amögött nemcsak az a józan megfontolás állt, hogy a rendőrök ne tudják beazonosítani az illetőt, hanem bizony sokkal könnyebbé is tette a személyek számára a feloldódást a csoportban: az arc eltakarásával maguk is úgy érezhették, ők itt egyénként megszűntek létezni, a felelősséget nem ők viselik, hanem a csoport. Ezt a jelenséget számos kísérlet bemutatja, például sokkal nagyobb áramütéssel büntették a beépített személyeket azok a kísérleti alanyok, akik a vizsgálat elején csukját kaptak, így egyenként azonosíthatatlanná váltak, mint akik anélkül, látható arccal dönthettek a büntetés mértékéről.
Vajon mi történik egy ilyen emberrel, miután hazamegy, és „visszaváltozik” önmagává? Ha elég erős a csoporthoz való tartozás tudata, akkor semmi, hiszen a tettekért feloldást ad, hogy az énképnek lényeges része: „tagja vagyok csoportomnak, a közös normákat én is betartom”. Ők nem gondolkodnak azon, ha egyedül sétálnának az utcán, sosem követnének el hasonló tetteket. Ám ha a csoporttal való azonosulás esetleges, időszerű volt, mint például Zimbardo börtönkísérletében, akkor komoly meghasonlással is járhat a kijózanodás.

Valahova akarunk tartozni

Egy jóhírrel szolgálhatok azoknak, akik mindezek után kezdik elveszteni hitüket az emberekben. A csoportban való feloldódás nemcsak erkölcstelen, hanem hősies tettek végrehajtására is sarkallhatja a résztvevőket. Ha a csoport normái mások megsegítéséről szólnak, a résztvevők dezindividuációja olyan hatással lesz rájuk, hogy személyes félelemérzetük, szorongásuk, és az egyéni érdekeik fontossága csökken, így önmagukat meghaladva képesek cselekedni. Az ilyen eseményekből általában nem lesz hír a médiában, de az egyén számára megnyugtató, hogyha megfelelő teret talál, huligánság nélkül is megélheti a csoporthoz való tartozás, abban való feloldódás természetes emberi igényét.

Pihenni akarok!

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Wed, 13 Jul 2011 09:23:00 +0200

A gyerekek még szerencsés helyzetben vannak: számukra átgondoltan be van programozva a rendszeres pihenés, bizonyos időközönként kapnak legalább néhány nap vagy hosszabb szünetet. Egy dolgozó felnőtt azonban nehezebben tudja biztosítani maga számára a szükséges pihenést. Több tényező löki abba az irányba, hogy akár saját egészségével visszaélve éppen a regenerálódásról mondjon le. Egyrészt szűkös a szabadnapok száma, másrészt könnyen elcsábulhat az ember, hogy ez idő alatt más jellegű feladatait próbálja bepótolni. Ez a bejegyzés azt célozza, hogy átgondoljuk, a különféle teendők sűrűjében hogyan oldható meg mégis a regenerálódás, felfrissülés annak érdekében, hogy elkerüljük a kiégést.

Ha van lehetőség a nyaralásra, az persze ideális helyzet. De ha lapos a pénztárca, akkor is szervezzük meg, hogy pihenőnapjainkat más környezetben töltsük, ne azt a négy falat lássuk, mint év közben. Ez nagyon fontos: egy otthon eltöltött hétről, még ha nem is csinálunk semmit, könnyen lehet, hogy még fáradtabban térünk vissza munkahelyünkre. Miért? Mert a megszokott környezetben megszokott gondolatainkat pörgetjük a fejünkben. Új környezetben más impulzusok érnek, egészen elfelejtjük a hétköznapokat. A kiszakadás, mást csinálás a lényege a pihenésnek, nem a semmit tevés. Szinte mindegy, hogy a tenger morajló habjaiban gyönyörködünk, vagy vidéken a tehén bőgésében, mindkét esetben eltávolodunk gondolatban, és ami fontosabb, érzelmi szinten a hétköznapi nehézségektől. Ami akkor olyan nagy problémának tűnt, arról most látjuk, hogy az életnek csak kis szelete.

Ha tehát szűkösek az erőforrások, ne bánjuk, hogy a vágyott nyaralásra nem jut, ha van vidéki rokonunk, látogassunk hozzá, vagy egy vendégházban szálljunk meg pár napra. Ha erre sincs keret, és úgy döntöttünk, mindenképp maradnunk kell, akkor sincs tragédia, viszont nagyobb önfegyelmet igényel, hogy a szabadság valóban pihenéssel teljen. Tervezzük meg, melyik napnak mi a programja, amit legjobb, ha egyeztetünk másokkal is (családdal, barátokkal), így nagyobb eséllyel fogjuk betartani, nem pedig otthon maradni mégis. Legyen az strandolás, kirándulás, színház, baráti összejövetel, ha élvezetes programokkal töltünk meg egy hetet, olyanokkal, amikre csak korlátozottan van idő év közben, akkor válhat valódi nyaralássá az otthoni egy hét is. Még jobban észnél kell lennie annak, aki egyedül van, és a barátai is csak korlátozottan érnek rá (mondjuk, mert ők elutaznak). Ha minden nap kirándul egyet, és közben csak úgy van, befogadja, ami vele történik anélkül, hogy „átgondolna” kérdéseket, szinte lelki gyakorlatnak is beillik majd a szabadság ideje, és garantáltan felfrissülve tér majd vissza munkahelyére.

Külön probléma, hogy a családosok számára gyakran a nyaralás sem pihenés, hiszen szervezni kell, nevelni a gyerekeket, odafigyelni, minden rendben legyen. Jó, ha a közös nyaraláson túl sikerül legalább egy hétvégére lepasszolni valakihez a csemetéket, és nyugodtan, kettesben eltölteni azt az időt. A takarításnak pedig nem ez az ideje, az ráér máskor: vegyük komolyan, hogy az egészségünk, munkabírásunk miatt fontos megadni magunknak a pihenést is.

És még egy utolsó konkrét tanács: a TV-nek erősen szabjunk határt. Nem baj, ha egész nap mást csináltunk, és este megnézünk egy filmet. De csalódni fogunk, ha a TV-zésről várjuk, hogy kipihentek legyünk. A TV bámulása nem segíti az érzelmi feldolgozást, átmosódást, ami a lényege lenne a pihenésnek.

Cry for help

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Tue, 10 May 2011 16:09:00 +0200

Így nevezzük az utolsó segélykiáltást, amivel az öngyilkosságra készülő a világ –annak egyik képviselője- tudtára adja, hogy valami baj van, olyan, amivel nem képes megbirkózni, segítségre van szüksége, mert nem megy tovább.

A közmondásra alapozva, mi szerint amelyik kutya ugat, nem harap, sokan azt hiszik tévesen, aki beszél az öngyilkosságról, biztosan nem teszi meg. Ennek ellenkezője igaz: tíz emberből, aki öngyilkosságot kísérel meg nyolc egyszer vagy többször beszámol terveiről, és megpróbálkozik a segítségkéréssel. Általában először a szűk családi-baráti körben, azonban ebben a közegben a túlzott felelősség olykor bénítólag hat a közvetlen környezetre: megrémülnek, vagy éppen bagatellizálják a veszélyt. Mindkét reakció ártalmas, mert azt üzeni a bajban lévőnek, hogy nincs olyan talpraesett, észnél lévő ember, akire támaszkodhatna. Aki nem adja fel, ez után ad még egy esélyt egy idegennek, vagy éppen egy lelkisegély szolgálatnak. Mivel a bevonódás veszélye kisebb, olykor egy idegen könnyebben segít, még ha sosem készült ilyen helyzetre.
Legyen bárki a segítő, a legjobb, mit tehet, hogy nyitottan végighallgatja mindazt, ami az öngyilkossággal foglalkozó ismerősét foglalkoztatja, hagyja, hadd beszéljen a benne kavargó érzésekről, gondolatokról. Erre egy közeli hozzátartozó nem mindig képes – gondoljunk bele, hogyan is hallgathatná végig nyugodtan egy anya, amint fia azt ecseteli, nem szeretne tovább élni. Pedig sokat segít a beszéltetéssel, mert a krízisben lévő ember különleges, beszűkült tudatállapotban van, ami kevés ideig tartható fenn. Tehát az idő a segítőnek dolgozik: lassan oldódik ez az állapot, és újra kinyílik a világ a személy számára.

Persze, a beszélgetésen túl némi irányításra is rászorulnak a hasonló helyzetben lévők. Az öngyilkos-jelölt nem látja reálisan lehetőségeit, azt, hogy mit kellene tennie, mi a következő lépés – így jut az öngyilkosság gondolatához, noha inkább szeretne máshogy élni, mintsem meghalni. Jó, ha a segítő (legyen laikus vagy szakember) ilyen esetben konkrét iránymutatást nyújt arra nézve, hogyan lehet kibírni ezt az időszakot, hova lehet segítségért fordulni.

Sajnos tudni kell, aki egyszer már megkísérelt öngyilkosságot, nagyobb eséllyel teszi meg ismét. A nők közül többen próbálkoznak öngyilkossággal, de a férfiak körében gyakrabban „sikerül”. A lelki betegségek közül a depresszió az, ami leginkább megnöveli az öngyilkosság kockázatát. Hiszen mi kell ahhoz, hogy valaki megölje magát? Nem a nagy küzdelmek során történnek az öngyilkosságok. Bármilyen nehéz, fájdalmas is legyen egy élethelyzet, amíg az ember lát célt, addig élni és harcolni akar. Aki viszont reménytelennek látja a helyzetet, el sem tudja képzelni, hogy megváltozzon, hogy máshogy alakuljon, nagyobb valószínűséggel választja ezt az utat. A depressziónak pedig része, jellegzetes tünete ez a gondolkodásmód.

Ha valaki megöli magát, a környezetben tudatosan vagy tudattalanul bűntudat keletkezik, elhangzanak a „miért nem vettem észre, hogy baj van”, „miért nem figyeltem jobban rá” mondatok. Ezzel ellenkezőleg, vagy ezzel váltakozva harag is lehet a válasz, amelyet éppen az említett tehetetlenség érzése okoz. Ez jelenik meg abban a régi szokásban, hogy az öngyilkosságban elhunytakat sokáig nem temették el a temető falain belül, hanem a falakon kívül kaparták el.

Ma is ambivalens a viszonyunk az öngyilkossághoz: egyszerre megrendítő dráma, és harag-értetlenség forrása. A legnehezebb viselni a gyermekek-kamaszok öngyilkosságát, mert ott a felelősség egyértelműen nem a halotté. Egyedül a szülők nyakába varrni sem szabad, valahogy közösen az élők viszik tovább a terhet magukkal.

Titkos birodalmunk

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Tue, 12 Apr 2011 15:07:00 +0200

Egy túlmisztifikált területről essék most szó: az emberi tudattalanról. Ez az, amit a köznyelv tudatalattinak hív, mivel egy időben így fordították a német Unbewusste kifejezést, majd helyesbítették tudattalanra (érdekes módon ez nem terjedt el a hétköznapi szóhasználatban).

A szót elsősorban a pszichoanalitikusok használják, azonban valamilyen módon a legtöbb pszichológiai irányzat beszél róla. Noha maga a fogalom a lélektannal kevéssé foglalkozók számára kissé misztikus, megfoghatatlan, egy csomó ide kapcsolódó jelenséget nap mint nap tapasztalunk minden csodálkozás nélkül. A tudattalan kifejezés önmagában csupán arra utal, hogy van a személyiségünknek olyan részünk, amihez nem férhetünk hozzá minden pillanatban. Ez történik, mikor valamilyen élményt elfelejtünk – tartósan vagy átmenetileg. Olyankor nem vész el az információ, csupán hozzáférhetetlenné válik, más szóval tudattalan emlékké.

Nézzünk egy példát, mikor tetten érhető a tudattalan működése! Talán mindenki be tudna számolni olyan élményről, mikor elkezdett mesélni egy történetet, melyről maga is azt hitte, csak egy apró kellemetlenség, majd ő lepődött meg legjobban, hogy egyszer csak indulatok vagy fájdalom került elő, ahogy egyre mélyebben elmerült a történetben. Noha azt hitte, semmi jelentősége az eseménynek.

Vagy egy régi gyászról, válásról, fájdalmas konfliktusról kezdett beszélni, amiről azt hitte, már „túl van” rajta. És egyszer csak keserves sírásra fakadt, noha percekkel előtte még egészen hétköznapi hangulatban tette dolgait. Ilyenkor a mesélő lepődik igazán meg, gyakran el is hangzik „nahát, pedig azt hittem, rég túl vagyok rajta”. Ekkor lehetünk tanúi annak, hogy egy elfojtott érzelem felbukkan, tudatosul.

De ha ilyen élményünk nincs, olyan bizonyára igen, mikor valaki egy rokonáról, ismerőségről beszélt, akit állítása szerint kedvel. Beszéd közben azonban megfeszültek arcizmai, durván gesztikulált kezeivel, mintha legszívesebben egy jókora nyaklevessel fejezné ki szeretetét a történet főszereplője iránt. Nem hazudott, csak valamiért elfojtotta indulatait, és átalakította saját maga számára elfogadható formába. Hogy miért szánja valaki erre magát, annak sok oka lehet, például hozzátartozóról van szó, akit kínos lenne nem szeretni, vagy népszerű társasági emberről, akivel szemben táplált ellenszenv maga után vonná a többiekkel való szembe kerülést is.

A tudattalanba kerülhetnek teljes emlékek „szőröstül-bőröstül”, vagy csak a hozzá tapadó érzelem, esetleg az is csak részben – tehát tisztában vagyunk az érzéssel, de az intenzitását alulbecsüljük.

Hogy miért van erre szükség? Többszörös a haszna. Adott pillanatban nem tudunk minden eseménnyel teljes alapossággal megküzdeni, illetve sok emlék esetében csak praktikusságról van szó. Nem szükséges mindenre emlékeznünk, amit látunk-hallunk, így nagy részét „elfelejtjük”. Azonban ezekből az emlékekből különleges körülmények között, például hipnózis alatt sok ismét előhozható.

Szükséges-e valamit kezdeni az elfojtott érzésekkel, emlékekkel? Ha minden rendben van az életünkben, jól érezzük magunkat bőrünkben, tudunk dolgozni, egészségesek vagyunk, akkor nem feltétlenül. Azonban a nem tudatos tartalmak is hatással vannak ránk. Valamilyen kínzó emlék elfojtása energiát igényel, aminek hiányát bizony megérezhetjük. Ugyanakkor a tudattalan fantáziáknak káros hatásai is lehetnek. Képzeljünk el egy embert, aki azt élte meg gyermekként, hogy kevés elfogadást kapott, így kialakult benne az a nézet, hogy őt nem lehet szeretni. Ennek a gondolatnak és a hozzá társuló élményeknek elfojtása azt jelenti, hogy bár nem tudja átélni azokat tudatosan, mégis ennek megfelelően szervezi életét. Nem vállal fel bensőséges kapcsolatokat, mert tudattalanul fél, hogy előbb-utóbb úgyis elhagyná őt a párja – hiszen ő értéktelen, őt nem lehet szeretni. Szeretne szoros barátságokat, szerelmet, de maga sem tudja, miért, valahogy „nem jön össze”. Ilyenkor érdemes pszichoterapeutához fordulni, akivel védett körülmények között előjöhetnek, újra átélhetők és helyre rakhatók a fájdalmas emlékek. Sajnos ez a folyamat nem működik úgy, mint egy műtét, mikor felnyitják a testet, és kioperálják a sérült részeket. Lassan, apránként kerülhetnek elő az apró elemek.

Zavarban a szülő

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Sat, 19 Mar 2011 22:38:00 +0100

Melyik szülőnek ne lenne egy-két története, mikor csemetéjének köszönhetően borzasztó kellemetlenül érezte magát, hétköznapi szavakkal: majd’ lesült a képéről a bőr?

Ilyen helyzet kialakulhat, ha a gyermek illetlen vagy kínos megjegyzést tesz valakire nagy nyilvánosság előtt, esetleg olyan kérdést tesz fel, amellyel zavarba hoz minket. De a legtöbb szülő számára kellemetlen az is, ha a nagyközönség látja, képtelen megálljt parancsolni a kicsi hisztijének, „rosszalkodásának”. Néha persze a közönségnek se kell több: hangot is ad a szülő képességeivel kapcsolatos véleményének.

Miért fordulnak elő ilyen helyzetek, és mit tegyünk ilyenkor?

Hogy mi számít kínosnak, az nagyban kultúrafüggő. Senkivel sem születik vele ez a tudás, lassan, lépésenként kell megtanulnunk ezt.

Ehhez a tanuláshoz empátia is szükséges, ami ugyancsak az évek során fejlődik, formálódik. Kínos az, ami a másik számára diszkomfortos. Honnan tudná egy kisgyermek, hogy a bácsinak kellemetlen, ha megjegyzést tesznek kopaszságára, ha bámulják a kerekesszékest, ha szóvá teszik, milyen alacsonyra nőtt a néni. A gyermek ezeket az észrevételeket azért teszi, mert figyeli a körülötte levő világot, és szemet szúr neki minden, ami az átlagtól eltérő, szabálytalan. Az sem ritka, hogy egy szokatlan jelenség szorongást kelt a gyermekben, és ezért kérdez rá. Előfordul, hogy a kicsi például fél a házban lakó vak vagy fekete bőrű embertől. A gyermekek bizonyos értelemben előítéletesek, de ez nem keverendő össze a felnőttkori előítéletekkel, mikor a különféle csoportok megbélyegzése mögött már az önigazolás és bűnbakképzés motívuma áll. Ennek megfelelően nem érdemes túlreagálni ezeket a megnyilvánulásokat, még akkor sem, ha a legkellemetlenebb módon nagy társaságban, vagy éppen az érintett fél előtt történnek. Megmondhatjuk, hogy ilyet nem illik mondani, mert a másiknak rosszul esik, és ezzel jó, ha le is zárjuk a kérdést. Ennél sokkal kellemetlenebb, mikor a szülők a ludasak az eseményben, mert a gyermek olyasmit kotyog ki, amit otthon hallott – éppen tőlünk. Legjobb, ha méltóságunkat (vagy annak látszatát) megőrizve korrigáljuk az elhangzottakat, majd mihamarabb túllépünk a kínos incidensen.

Sok anyát vagy apát az zavar leginkább, ha olyan színben tűnik fel mások előtt, mint hozzá nem értő szülő, például, mikor a gyermek a villamoson hangosan hisztizik, és ő nem tud véget vetni neki. Ez főleg az önmagukban bizonytalanabb szülőket hozza zavarba. Szinte érzik magukon az utastársak lesújtó pillantását, bele vélnek látni gondolataikba, ami az ő megvetésük körül forog. A második-harmadik gyermeknél ebből kinő az ember, és fittyet hány a közönség vélt vagy kimondott kritikájára. Ha a kicsi mások előtt hisztizik, ugyanaz az eljárás, mint mikor négyszemközt teszi. Megvárni a végét különösebb reakció nélkül. Mind a megenyhülés, mind a leszidás nem kívánt következményekkel jár. Azt kell megérteni, hogy a hisztiző gyermek nem rossz, csak frusztrációba ütközött, amivel nem tud mit kezdeni, mert még nem tanulta meg, hogyan kezelje. Ha megadjuk neki, amiért harcol, azzal megerősítjük, hogy legközelebb is ugyanezt az eszközt válassza ahelyett, hogy hatékonyabb megküzdési módokat sajátítana el. Ám a szidás, büntetés sem ajánlott. A hiszti nemcsak a környezetnek, hanem a gyermeknek is rossz - ne úgy képzeljük, hogy ő belül nevet a markába! Ilyenkor a gyermek belehergeli magát rossz érzéseibe, és képtelen szabadulni. Nem baj hát, ha együtt érzünk, ha jelezzük, tudjuk, hogy most neki sem jó, majd türelmesen megvárjuk, míg abba hagyja. Ez néhány alkalommal elég hosszú időbe telhet éppen a felspannolt lelki állapot miatt, de idővel csökkenni fog, és ahogy más eszközöket tanul meg, hogy elérje céljait, illetve nő a kielégülés késleltetésének képessége, el is marad. És ha tudunk róla, nem feladatunk rövid idő alatt leállítani a folyamatot, talán a mi feszültségünk is oldódik.

Honnan tudod, hogy Internetfüggő vagy?

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Sat, 12 Mar 2011 21:10:00 +0100

Az Internetfüggőség olyan szenvedélybetegség, akár az alkoholizmus vagy a drogfüggés. Igaz, kevésbé rombolja az egészséget, az ember józanul töltheti napjait, legális, és anyagi csődbe sem juttat. De ez nem jelenti, hogy elhanyagolhatjuk a veszélyeit, mivel az életminőségre és emberi kapcsolatokra jelentős lehet ennek a zavarnak a romboló hatása is.

Felmerül a kérdés: honnan tudhatjuk, hogy baj van. Manapság sokan töltik napjaikat a számítógép előtt, vajon mindannian internetfüggők volnának? A következő három jelből sejthető, hogy veszélyeztet minket a netfüggőség (vagy már bele is esett a csapdába).

Az egyik, ha több az Internettel töltött idő a tervezettnél. A sok netezés önmagában nem jelent semmit. Akinek a munkájához tartozik, napi 8-10 órát is ülhet gép előtt, ettől még nem számít függőnek. A legárulkodóbb jel, ha többet Internetezünk, mint terveztük: egy órát akartunk vele foglalkozni, és elment vele három. Ez a kontrollvesztés jelensége, aminek legbiztosabb jele, ha valaki már szégyelli az internetezéssel töltött időt, és nem szívesen „vallja be”, mennyit is ül gép előtt. Ez arról árulkodik, hogy kicsúszott kezéből az irányítás, és a gép foglyává vált.

A másik árulkodó jel, ha romlik az életminőség. A szenvedélybetegségek szomorú következménye, hogy hat az életvitelre, beszűkíti azt. Nincs ez másképp az internetfüggőséggel sem. Az ember egy idő után elhanyagolja családi, baráti kapcsolatait, a munkája rovására megy, beszűkül az élete. Az egészséges ember számára új lehetőségeket ad az Internet, a függőtől elveszi azokat.

A harmadik jel, hogy az internetfüggő számára a világháló hozzáférhetetlensége ugyanúgy megvonási tüneteket okoz, mint az alkohol hiánya az alkoholfüggőnek. Számítógép vagy Internetkapcsolat nélkül erős feszültséget él át, ami mindaddig fokozódik, míg vissza nem áll a netkapcsolat, vagy gép elé nem kerül újra. Az a különbség az egészséges és a szenvedélybeteg között, hogy bár mindkettő szidkozódhat, ha váratlanul megszakad az összeköttetés a világhálóval, az egészséges ember idővel más elfoglaltságba kezd, képes kezelni a problémával járó stresszt, míg a netfüggőt egyedül az nyugtatja meg, ha újból helyreáll az internetkapcsolat.

Vajon miért épp az Internet leselkedik veszélyként ránk annyi szokás és használati eszköz közül? Valójában bármitől függővé válhat az ember, de vannak olyan dolgok, amik sokkal könnyebben váltanak ki ilyen hatást. Az Internet azért sorakozik be az alkohol, drogok, cigaretta, szerencsejáték stb. mellé, mert azonnali kielégülést kínál. A neten minden gyorsan zajlik. Erőfeszítés nélküli azonnali jutalom, ez a kulcsa a veszélynek. Az ember hirtelen korlátlan lehetőségek birtokában érzi magát, miközben észrevétlenül elveszti rendelkezését saját ideje, életvitele fölött. Ha ez megtörtént, nagyon nehéz önerőből megálljt parancsolni magunknak.

A legjobb ellenszer itt is a megelőzés. Addig kell határt szabni, míg még kezünkben az irányítás. A függőségek kockázatát nagyban csökkenti, ha sikeresnek éljük meg, jól érezzük magunkat az élet más területein. Akinek jók az emberi kapcsolatai, kevésbé fog elmerülni a chatszobák virtuális világában.

Kényes téma?

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Fri, 25 Feb 2011 12:20:00 +0100

Okvetlenül kényes téma-e a szexuális felvilágosítás? Noha a 21. században élünk, állítólag burjánzik a szexuális szabadosság, szinte meztelen nők plakátjai az utcán, sok szülőpár számára mégis kínos kérdés, mikor és hogyan történjen meg a gyermek felvilágosítása, és van, aki talán annak örülne legjobban, ha ezt a feladatot átvállalná tőle a tanító vagy a védőnő. Aggasztó jel ez. Kérdés, aki erről nem tud beszélgetni gyermekével, vajon más fontos témákról tud-e?

Sokak fejében a szexuális felvilágosítás, ahogy már a kifejezés is utal rá, valamiféle különálló szigetet képez, annak magyarázatát, hogy születik a baba. Független ez örömszerzéstől, szerelmi kapcsolattól, a testhez való viszonytól. Holott a valóságban egy egészséges ember szexualitása integrált része személyiségének, átszövi a párkapcsolatát, fontos feszültség levezető eszköz, és a nőiség vagy férfiség megélése.

Ebből következik, hogy az lenne a természetes, ha hétköznapi beszélgetéseink során, amit –jó esetben- a gyermekekkel folytatunk, magától értetődő módon kerülne elő a szex témája is. Ha így volna, talán nem is létezne az a kifejezés: „szexuális felvilágosítás”, ahogy nincs külön szavunk az évszakok váltakozásáról szóló felvilágosításra, vagy a palacsintasütés rejtelmeiről való felvilágosításra sem.

A szülőkben általában felmerül a kérdés, mikor jött el az ideje a –maradjunk ennél- szexuális felvilágosításnak. Egyszerűbb a helyzet, mint gondolnánk: mikor a gyermek kezdeményezi. Ez valamikor óvodás korban fog megtörténni, például olyan kérdésekkel, hogy a szomszéd Julcsinak miért olyan nagy a pocakja, hogy a felnőtt párok miért alszanak egy ágyban, vagy egyszerűen azzal, hogy hogy születtem, honnan jöttem én. Megteheti a szülő, hogyha nem érzi alkalmasnak a pillanatot, kissé ködösít a válaszában, de legjobb az egyszerű, gyermek életkorához szabott, őszinte válasz. Nem szükséges nagy levegőt véve tudományos mélységű előadásba kezdeni, inkább közelítsünk a hétköznapi élet felől.

Tartsuk szem előtt a gyereknevelés egyik aranyszabályát: mindenre válaszoljunk, amit a gyermek kérdez, és semmire ne válaszoljunk, amit nem kérdez. Ennek értelme, hogy a gyermekek ösztönösen érzik, mit képesek elviselni, és működik önmagukkal szemben az a természetes tapintat, ami meggátolja, hogy olyasmiről érdeklődjenek, amit még nem tudnának elhordozni. (Halálos beteg gyermekeknél megfigyelték, egy részüket a titok nyomasztja, és addig kérdez, míg világos válaszokat kap, amitől leesik a titok nyomasztó terhe a válláról; míg más gyerekek arra adnak egyértelmű jeleket, hogy nem akarják tudni, mi a valódi betegségük.)

Jó, ha vannak szavaink a szexualitásra, amiket természetes módon tudunk használni. Így a gyermekkel is könnyebb lesz a kommunikáció. Érdekes, hogy még ma is jellemző az olyan kifejezések használata, mint „ott lent”, „izé”, vagy csak egy sokat sejtető bólintás, ami helyettesíti a kihagyott szót. Nem könnyű kialakítani a szex-nyelvet, mivel a szókincsünk valóban hiányos-e téren. A legtöbb szó valamelyik kategóriába esik az orvosi, a trágár és a gügyögős közül. A nemi szervekre nincsenek olyan természetes szavak, mint például a mell vagy a fenék. Mégis érdemes az ízlésünknek megfelelően kiválasztani azt, ami a legkevésbé idegen, és a használat során majd egészen természetessé válik.

Ha segítség kell férfinak és nőnek

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Thu, 3 Feb 2011 12:17:00 +0100

Pszichoterapeuták beszámolnak róla, hogy pácienseik jelentős része a női nemből kerül ki, nem mintha nekik több problémájuk lenne. (Sőt, még a lelkiekkel, önismerettel foglalkozó ismeretterjesztő előadásokon is látványosan túlreprezentált a női nem.)

Miben más a férfi és a nő? Egy szép afrikai népmese érzékletesen írja le, milyenek a nők a férfiak szemszögéből. Mikor a férfiak először találkoznak egy nővel, nagyon hasonlónak találják magukhoz. Aztán kiderül, hogy a nő nem tud vadászni: ettől hirtelen egészen idegennek látszik, talán nem is ember – tanakodnak. Majd fény derül rá, hogy bár a nő nem vadászik, de készít cserépedényt, és egészen ízletesen megfőzi a vad húsát, melyet a férfiak ejtettek. Akkor ismét fordul a kocka: úgy látják a férfiak, ez az ember nem hasonlít rájuk, mert egészen különleges, olyat tud, amit ők nem.

A nemek különbözőségére a pszichológiának sincs egységes válasza. Irányzata válogatja, honnan közelít a kérdéshez. Az evolúciós pszichológia a nemek biológiai eltéréseiből vezeti le a lelki különbségeket. Azt mondja, hogy mint minden fajnak, az embernek is fő célja a sikeres szaporodás, és mivel férfinál és nőnél ez különböző adottságokhoz kötődik, más-más tulajdonságok kerültek előtérbe az évmilliók során. Leegyszerűsítve: a nőkért versengő férfiaknál a teljesítmény és dominancia, a kisdedet hosszan tápláló nőknél a gondoskodás képessége került előtérbe. Ezzel szemben sok pszichológus úgy véli, a nemek közti különbség csupán társadalmi konstrukció, valójában alapvetően azonos a férfi és a nő, csak a kultúra során alakultak ki különböző elvárások velük szemben.

Bárhogy is, legyen kultúra vagy biológia terméke, mindenesetre tény, hogy különbözünk. Egy nő például sokkal könnyebben támaszkodik környezetére, sokkal szívesebben kér segítséget. Igaz ez akkor is, ha lelki bújára-bánatára keres gyógyírt. A férfi alapvetően versengő lény, aki szereti erősnek mutatni magát. Inkább issza le magát egy kocsmában, mint hogy elsírja bánatát egy jóbarát vállán. Nehéz volna ezt a jelenséget nem összekötni a férfiak jelentősen alacsonyabb élettartamával, amiért nagyrészt a középkorú férfiak szívinfarktusban történő halálozása felelős. Bármilyen szélsőségesen is hangzik, de a férfiak inkább belehalnak feszültségeikbe, mint hogy a megfelelő szelepeken kiengedjék azt.

A sokféle változatban hódító villanykörtés viccek egyike: hány pszichológus kell egy villanykörte becsavarásához? Egy, de a körtének is akarnia kell. Nos igen, erőszakkal senki sem menthető meg. Amíg valaki nem fordul segítséghez, legyen az barát vagy szakember, addig nincs mit tenni. Segítség lehet bárki olyannal való beszélgetés a környezetünkben, akihez bizalommal fordulunk. Bizonyos problémák esetén segít a rendszeres sport is. Javítja a közérzetet, a hangulatot, igaz, például gondolkodási hibákra nem fogja a teniszlabda felhívni figyelmünket. Erre a legalkalmasabb személy a pszichológus. Sajnos a pszichológusok igénybevételétől még ma is sokan ódzkodnak a kontinensnek ezen a felén, mintha megbélyegzést jelentene hozzá járni. Olyat is sokszor hallani, hogy valaki titokban jár pszichológushoz, barátai elől is titkolva – miközben nyilvánosan iszik, hisztizik, dohányzik. Különös, hogy a problémáinkat nem szégyelljük, csak azt, mikor végre megoldást keresünk rájuk!

Pszichológiai segítségek közt is nagy különbségek vannak. Számtalan irányzat és módszer kínálkozik, mindenki megtalálhatja a személyiségének megfelelőt. A legegyszerűbb felosztás, hogy létezik egyéni terápia és csoportos önismeret. Mindkettőnek megvan a maga előnye. Előbbinél természetesen több idő jut minden egyes probléma részletes vizsgálatára, utóbbinál a csoport ereje, visszatükrözései adják a többletet. A kettő párhuzamosan is végezhető – már ha adottak az idői és anyagi feltételek.

Tömeg és pánik

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Sun, 23 Jan 2011 23:51:00 +0100

Az utóbbi napokban a média a West Balkánban történt tragédia tárgyalásától volt hangos. Mindenki találgatja, mi történt, miért történhetett, és a figyelem a pánik jelenségére összpontosult, miközben sokan fejtik ki, hogy a szórakozóhelyen történt esemény kapcsán nem beszélhetünk pánik jelenségről.

A pánik a pszichológiában olyan helyzetekre utal, mint mikor a színházteremben békésen üldögélő emberek egyszer csak meghallják a vészkiáltást: „tűz van”, mire mindannyian eszeveszetten menekülnek a kijárat felé, akár egymást eltaposva, és végső soron akadályozva. Ilyenkor a hétköznapi mérlegelés, racionális döntéshozatal nem valósul meg, mert ezt felülírja az evolúciósan kódolt parancs: menteni az életet.
Bizonyos körülmények között ez a megváltozott működésmód több kárt okoz, mint hasznot, előfordulhat, hogy a testi sérüléseket végül a szabadulásért folyó harc eredményezi, míg dulakodás nélkül akár mindannyian kijutottak volna.

A West Balkánban nem tudjuk, mi történt. Kering valamiféle életszerűtlen pletyka arról, hogy egy késelés híre indította el a tömeg hömpölygését, ami nehezen elképzelhető, ha figyelembe vesszük egy átlagos szórakozóhelyen a zene erősségét. Ha valaki elkiáltja magát, hogy „késelés”, valószínűleg csak a közvetlen szomszédjai hallják, akik viszont nem fognak pánikba esni, hiszen láthatják, hogy nem történt semmi. Hogy pontosan mi indította el a folyamatot, nyitott kérdés. Miután a tömeg egy része megindult, és sokan azt tapasztalták, hogy egy rendkívül szűk helyen az egyik oldalról nyomják-taszítják őket, míg a másik oldalról akadályba ütköznek, könnyen elképzelhető, hogy rövid időn belül valóban pánikhangulat alakult ki, és ettől a ponttól a helyzet lélektanilag és gyakorlatilag is rendkívül hasonló a korábban felhozott színházi példára.

Megint más jelenség az olykor idekevert tömeghipnózis vagy tömegpszichózis. Ezek a kifejezések olyan helyzetekre utalnak, amikor emberek egy csoportjában a felelősség megoszlása miatt csökken az erkölcsi kontroll, egymást felhergelve olyan tetteket követnek el, amelyek egyébként a saját normarendszerükbe ütköznek. Ez már kis létszámú csoportban is megvalósulhat, nem a tömeg nagysága vagy sűrűsége döntő, hanem az egyéni felelősség csökkenése. Ez jellemzi a lincselő, gyújtogató tömegeket. Ennek semmi köze a West Balkánban történtekhez, hiszen semmilyen jel nem utal arra, hogy egyéniségüket vesztették volna a résztvevők. Azt tudjuk, hogy valamilyen ismeretlen okból megindult a tömeg, és ki-ki próbálta menteni magát és egymást az összepréselődéstől. A tragédiát tehát nem lélektani, hanem fizikai probléma okozta, az, hogy a jelenlévők száma meghaladta a hely befogadóképességét.

Ilyenkor természetesen felmerül a „hogyan lehet elkerülni” és a „mit tegyünk ilyen helyzetben” kérdése. Abban a fázisban, mikor valaki már a hömpölygő, nyomuló tömeg részeként igyekszik szabadulni, nincs sok választása. Elkerülhető lett volna a tragédia, ha valaki átveszi a vezetést, például egy hangosbemondóból irányítják a távozást. Az egyén szintjén a megoldás a megelőzés: bizonyos szintű kockázatot már nem lenne szabad vállalni. Valószínűleg sokan érezték a szórakozóhely előtt várakozó, illetve a bent mulató emberekről készült TV felvételeket látva, hogy ennyire sűrű tömeg már szorongáskeltő. A jelenlévők azért is gondolkodhattak másképp, mert a tömeges eseményekben éppen a feloldódást, az énhatárok elmosódását keresik, amely a fent taglalt tömeghipnózisra is jellemzők. A hangos zene, villogó fények ugyancsak ebben segítenek. Ahogy a tömegnek van egészséges szorongáskeltő hatása (ez működik túl annál, aki tömegiszonyban szenved), úgy sajátos vonzerővel is bír egyesek számára.

Felmerült az alkohol és drog szerepe a tragédia létrejöttében. Ebben a helyzetben nem érdemes túlbecsülni a jelentőségét, mert ilyen körülmények között tiszta fejjel sem tudtak volna másképp viselkedni a jelenlévők.

Ha valaki hasonlót él át, személyisétől függően többféle módon dolgozhatja fel az eseményeket. A krízishelyzetek túlélőinek egy részénél semmilyen következmény nem várható. Miután kikerül a nyomasztó szituációból, megkönnyebbülést él át, és bár biztosan eszébe jut később az esemény, és feldereng az ott megélt érzelmek emléke, nem kísérti, nem kínozza az. Rossz esetben azonban kialakulhat az ún. poszttraumás stressz szindróma, amely az emlékképek erős szorongással kísért előtörését, rémálmokat, tartós szorongásos tüneteket jelent. Ez a betegség kezelhető, és a család, a barátok is segíthetnek, ha lehetőséget adnak arra, hogy az érintett beszéljen élményeiről. Ha a szorongás nem csökken, feltétlenül érdemes szakemberhez fordulni. Súlyos krízisen átesett személyek beszámolóját hallgatva nem szabad meglepődni azon sem, ha látszólag hidegen, semlegesen tálalják azt. Ez akkor fordul elő, mikor feldolgozhatatlan erősségű érzelmek tartoznának az emléknyomhoz, így a kettő elválik egymástól, az események emléke megmarad, az érzelmek pedig elfojtásra kerülnek.

Ne feledjük, hogy a West Balkáni tragédia nemcsak azokra hat ki, akik ott voltak, hanem a tinédzser korúak szüleire is. Bár holnaptól sem veszélyesebbek a szórakozóhelyek, mint egy hete voltak, azok a szülők, akik épségben visszakapták gyermeküket, tudván, hogy akár ő is lehetett volna a halálos áldozat, akár még komolyabb szorongással néznek most szembe, mint maga a kamasz.

Büntethetünk-e büntetlenül?

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Fri, 14 Jan 2011 10:37:00 +0100

Hogyan büntessük a gyereket? Vetődik fel sok szülőben a kérdés. Szeretnénk, ha gyermekünk „rendes” emberré válna, elvégezné a feladatait, nem változtatná sem csatatérré, sem disznóóllá a lakást, szépen köszönne a szomszéd néninek, stb. Közben a társadalom egyre inkább elítéli a testi fenyítést, jobban elfogadja a jutalom megvonását büntetésként, ami azonban –kár tagadni-, nem jár olyan látványos eredménnyel, mint (legalábbis átmenetileg) a durvább módszerek.

Nos, érdemes messzebbről kezdeni. Nem a módszer a legfontosabb. A gyermek elsősorban utánzással és modellkövetéssel tanul, illetve azon keresztül, hogyha jó a kapcsolat, azonosul a szülővel, az értékeivel, normáival.

Tehát a nevelés döntő része szándékunkon kívül, automatikusan zajlik pusztán azon keresztül, amit lát, hall, érzékel belőlünk a gyermek. Ezért reménytelen vállalkozás, mikor a szülő olyasmire akarja változatos módszerekkel idomítani a gyermeket, amely saját magából hiányzik. Belső ellentmondás a jó gyermeket veréssel faragni szándékozó szülő. A verés, legyen az szentesítve a legszebb ideológiával, agresszió, méghozzá kettős: testi, és mivel a gyermek attól kapja, akihez legerősebben kötődik, még inkább lelki bántalmazás. Ez nem jelenti, hogy egy ingerültségünkben elcsattant pofontól összedől a világ. Csupán tudnunk kell, hogy ezzel épp esendőségünket, eszköztelenségünket mutattuk meg. Ami nem baj, ha ezzel összhangban kommunikálunk, és utólag, lehiggadva elmondjuk, hogy elvesztettük a fejünket, sőt, akár bocsánatot is kérünk. Ezzel bizony tényleg nevelünk, méghozzá valami nagyon fontosat: a felelősségvállalást, az esendőség felvállalását, és az őszinte bocsánatkérést. Ne féljünk, hogy ez elfújja a tekintélyünket: a tekintélyt sosem az erőszakosság, hanem a belső erő, a hitelesség szüli.

Visszatérve a miként kérdéskörére: a büntetés tágabb fogalom, mint hinnénk, messze túlnyúlik a verésen, sarokba állításon, szobafogságon és TV-zés megvonásán. A szülővel bensőséges, bizalommal teli kapcsolatban álló gyermek számára a szó jó értelmében büntetés az is, ha látja, anya, apa nem örül annak, amit tett, hogy szomorú, csalódott. Ez a leghatásosabb büntetés, mert ez alakul fokozatosan belső meggyőződéssé. Egy idő után már nem szükséges a szülő vigyázó tekintete, a gyermekben belül alakul ki ez a rosszallás, amit úgy nevezünk: lelkiismeret.

Mondhatják erre, hogy bizonyos kor alatt a kisded nem érzékeny a szülő haragjára, a másfél éves babát ezzel nem tudjuk távol tartani a konnektortól. Igen ám, de ebben a korban nem is nevelni kell, inkább megvédeni saját magától a kisgyermeket. És bizonyos életkor után is lezárul a nevelés lehetősége: a kamaszt már kevéssé hatja meg a szülői rosszallás (sőt!), az a szülő, aki ekkor szeretné beléplántálni csemetéjébe az általa vallott értékeket, bizony elkésett. Ebben az időszakban más csoportok, a kortárs csoport és egyéb, családon kívüli példaképek adnak viszonyítási pontot. Ez a kísérletezés ideje, amihez szükséges eltávolodni a szülők bevált receptjeitől. Ez ne ijesszen meg senkit: később, ha kissé átdolgozva, saját magára szabva is, de vissza fog hozzájuk térni a felnőtt-gyermek.

Amellett, hogy a nevelés lényege a hitelességben, a bensőséges kapcsolatban rejlik, a gyermek biztonságérzetéhez szükséges néhány kis számú, de fix korlát felállítása. Ezek a szabályok legyenek ésszerűek, az életkornak megfelelőek, és kiszámítható legyen a megszegésük következménye. A jó nevelés egyik kulcsa a következetesség: ez egyszerű alaptörvény, mégis kevesen tartják be. Nem jó, ha ugyanaz a viselkedés egyszer leszidást vált ki, másszor megbocsátó mosolyt annak megfelelően, hogy milyen a szülő hangulata éppen.

Végül, a büntetésről szólva érdemes kitéri az ezzel szoros kapcsolatban álló jutalmazás kérdéskörére. A rossz jutalmazás ugyanolyan veszélyeket rejt magába, mint a büntetés, még ha ártatlanabb terepnek is tűnik első pillantásra. Szóval, dicsérettel, elismeréssel jutalmazzunk, ne ajándékokkal! Az ajándék lényege az ingyenesség: nem azért kapod, mert „jó” voltál, hanem csak úgy. Ha kisautó, pénz, számítógép vagy bármi egyéb jár bizonyos teljesítményekért, a gyermek hamar megtanulja a külső vezérlést, hogy ne saját örömére, hanem valami más cél érdekében tegyen erőfeszítést. A pszichológusok állandóan kongatják a vészharangot, mégis töretlenül zajlik az iskolák zömében a gyakorlat, hogy a tudásszomjjal teli, érdeklődő gyermekekből osztályozással és különféle jutalmazási-büntetési technikák segítségével rövid időn belül alulmotivált iskolásokat gyártanak.

A tapasztalat szerint a szóbeli elismerés szerencsés kivételt képez: ez inkább megerősíti a belső lelkesedést, semmint gyengítené. A dicséret, legyen az csak egy mosoly akár, azt üzeni a gyermeknek: te képes vagy teljesítményt létrehozni, sikert elérni, megvan benned, ami ehhez kell, csak így tovább!

Hitelesség, kapcsolat és következetesség, ezek a kulcsszavak. A sikeres nevelés alapja tehát a gyermekre odafigyelő, időt szánó szülő, aki magával is békében él. Nincs olyan csodamódszer, amely ezt pótolhatná.

Tegyünk a kedvünkre!

noreply@blogger.com (Bujdosó Karolina) — Sun, 9 Jan 2011 23:10:00 +0100

Amikor a boldogságra gondolunk, csupa nagyszabású dolog jut eszünkbe, mint a jó munkahely, a tartalmas emberi kapcsolatok, az Istenhit. Igen ám, de az apróságokról sem szabad elfeledkezni! A pillanatnyi hangulatot sokkal inkább meghatározzák olyan kicsiségek, mint hogy szép almát kapunk a piacon, megdicsérik a frizuránk, a kedvenc dalunkat játssza a rádió. Hajlamosak vagyunk alábecsülni a hasonló események jelentőségét, holott még a viharosabb időszakokból való kilábalásban is segítenek. Vajon az Olvasó is megélt-e olyasmit, például mikor egy szakítás miatt szenvedett és gyötrődött, hogy valami apró kis öröm következtében egyszer csak úgy érezte, mégis élhető, szép a világ? Például mélabúsan lépett ki a kertkapun, és megcsapta az orrát az eső áztatta föld illata.

A kis örömök nem oldják meg a problémákat, viszont a jó hangulat mozgósítja azokat az erőforrásokat, amikre igazán szükség van akár krízishelyzetben. Egy kellemes esemény abba az irányba hangolja a személyt, ami kedvező, előremutató számára. Minden pillanatban ezer és ezer dolognak tudnánk örülni, és ezer dolog miatt szomorkodhatnánk. A mi beállítódásunkon múlik, hogy melyikre figyelünk fel inkább. Ezért téves a pesszimisták érvelése, hogy ők csak felkészülnek a bajra, hiszen jobb félni, mint megijedni. Nem, a pesszimista nem felkészül, hanem felfigyel a rosszra, ezzel létrehozza maga körül azt a világot, amiben több a baj, mint az öröm.

Sokan kiütést kapnak a „gondolkodj pozitívan” szlogentől, mert úgy vélik, a pozitívan gondolkodók egy megalapozás nélküli légvárat építenek, ami majd a legrosszabbkor fog összedőlni. Figyelem: itt nem arról van szó, hogy el kéne nyomni a nehézségeket, le kéne tagadni a terheket. Hanem arról, hogy tudatosan, odafigyelve billentsük helyre látásmódunkat, ha az eltolódott a negatívumok irányába. Neglect szindómának hívják azt az idegrendszeri betegséget, mikor a személy a látótér egyik feléről egyszerűen nem vesz tudomást, mintha nem lenne ott. A tükörben a szája jobb vagy bal felét rúzsozza csak ki például. Vigyázzunk, nehogy „lelki neglect” jellemezzen minket, amikor a valóságnak csak az egyik felét látjuk!

Javítsuk tehát a hangulatunkat apróságokkal! Tény, hogy az illatok és érzelmek közeli barátságban állnak. Ahogy az is tudható, hogy a fény milyen sokat számít a jó közérzetben. Ezekre tényleg érdemes odafigyelni. Emellett kellemes színekkel, ízekkel is dobhatunk közérzetünkön. Önmagában a figyelmünk pozitív irányba való állítása jelentősen javítani fogja hangulatunkat. Bármelyik pillanatban megtehetjük, hogy felsorolunk magunknak öt apró pozitívumot. Ezek lehetnek olyasmik, amik rajtunk kívül állnak, és mintegy ajándékként csöppentek életünkbe. És lehetnek sikerélmények is, olyasmik, amikért megdicsérjük magunkat. A legtöbben nap, mint nap sokat tesznek saját és mások boldogulásáért, kezdve azzal, hogy reggel felkelnek a csörgőórára, hogy elvégzik feladataikat, és viszonylag kevés dicséretet kapnak érte. Mindenért jár a dicséret, ami erőfeszítést igényelt! És a következő lépés haladóknak: na csak magunkat, hanem másokat is dicsérjünk, nekik is szükségük van a jókedvre!