AncsaT

15 év

2024-03-07T18:06:00.002+01:00

Írtam 5 éve meg 10 éve is, úgy gondoltam, hogy akkor ez most már hagyomány, és illik. És hetek óta készülők írni arról, hogy miért is nem írok mostanában. Itt jöhetne a lista, hogy hócipő, cancel culture és öncenzúra, a politika megosztó, és háborúk, botrányok, világrend stb., de mit jöjjek ezekkel. Próbálhatom én meghúzni az összeesküvés-elméletetek és a valóság közti határvonalat Occam borotvájával, de minek? Csak osztanám én is az észt, és beleolvadnék a háttérzajba. Tesóm azt szokta mondani, hogy a vélemény olyan mint a s*gglyuk. Mindenkinek van, és senki sem kíváncsi a másikéra. (Már ilyet se illik leírni, mert most jól diszkrimináltam mindazokat, akik számára az ánusz kiemelt erotikus jelentőséggel bír.)

Ez a blog köszöni szépen, jól elvan itt magában, majd a 20 éves évfordulóra írok megint. Az elmúlt évem viszonylag kellemesen telt, jól éreztem magam a könyvszakmának a fogyasztói oldalán, jó sokat olvastam. Ahogy most belegondolok, azért ezt a blogolás dolgot nem tudom olyan könnyen levetkőzni, mert írtam is némelyik olvasmányomról. Lehet, hogy csak témát és platformot váltottam. Talán mert a Goodreadsen nem érvényes a s*gglyukszabály, kíváncsiak vagyunk mások véleményére, amikor el akarjuk dönteni, hogy nekiálljunk-e egy könyv olvasásának. Bár nem azért írtam a könyvekről, hogy segítsek másoknak választani. Nem is nagyon tudom megfogalmazni, miért írtam.

Talán valami belső kényszerből kell kitennem szövegeket, hogy akinek épp erre van szüksége, rátalálhasson, a sors/véletlen/égiek/stb. majd vezetik az egerét, és pont oda kattint, és megtalálja. Volt hasonló élményem itt a blogon, filmkritikákhoz kommenteltek páran, hogy mekkora élmény volt a film, amire ráirányítottam a figyelmüket. Ezért aztán valószínűleg fogok még publikálni a neten, ha ez a blog el is sorvad. Tesóm már fűz egy ideje, hogy indítsunk valami közös projektet. Írásra akart rábeszélni, de egyelőre sikeresen ellenálltam. Az új ötlete egy fordítás, egy olyan mű magyarítása, amit nem valószínű, hogy bármelyik kiadó is megjelentetne. A trilógia fent van mindkettőnk polcán, olvastuk is, már csak neki kéne állni a munkának.

Hogy mikor lesz ebből bármi, nem tudom, a halogatásban nagyon jó vagyok. És egyelőre van mit csinálnom. Alapítványi munkák, anyám költözni akar, segítenem kell felújítani a lakást, Katával oda akarunk figyelni az egészségünkre, szeretnénk a kertünket felvirágoztatni, kirándulgatnánk is, mielőtt valami Covid variáns miatt ismét kijárási tilalom lesz, és elkezdtük tervezni a nyugdíjas életünket. Ez utóbbi kissé korainak tűnik, de időben kell gondolni rá. A lényeg, hogy akad elfoglaltságom, és a könyveknek, írásnak egyikben se jut szerep. 5 év múlva, a 20 éves posztban megírom majd, hogyan alakultak a terveink.

Negyven és a halál között

2023-09-02T20:20:00.004+02:00

Első tanítási nap, még akklimatizálódtunk, nem tanultunk. Laza beszélgetés a nyolcadikosokkal, ki mit csinált a nyáron, egy évvel idősebbek lettünk, ki mennyi, mert évvesztesek, nem évvesztesek, egy évvel több vagy kevesebb is lehet. Valaki rákérdezett, hát mondtam, hogy pár napja betöltettem a negyvenet. Olyan csend lett, mintha azt mondtam volta, valami gyógyíthatatlan betegségben szenvedek. Megnyugtattam őket, hogy az öregedés az nem olyan, mint az iskolarendszer, hogy egy adott évfolyam tagjai egyszerre kerülnek át óvodából általános-, majd középiskolába. Vagy ha mégis, akkor kamaszságból, fiatalságból többször is évet ismételtem, így az öregséget tekintve alacsonyabb évfolyamba járok.

Egyáltalán nem érzem magam komoly, negyvenes, felnőtt nőnek. Mintha még diák lennék én is, csak álcázott ügynökként beszivárogtam volna a tanárok közé, hogy kifürkésszem az ellenség szándékait. Eleinte tartottam is tőle, mi lesz, ha egyszer lebukok, és kiderül, hogy nem is vagyok igazi felnőtt. De azt hiszem, a kollégáim ugyanígy vannak vele, és ők meg tőlem tartanak, hogy mi lesz, ha egyszer rájövök, hogy ők legbelül még gyerekek. Amikor valaki nagyon idős lesz, és szellemileg hanyatlani kezd, már nem tudja olyan ügyesen álcázni magát, megmutatkozik a valódi énje. Ezt hívjuk második gyerekkornak.

Valójában nem második, hanem még mindig az első, csak a korai éveinkben még nem, a késői éveinkben már nem vagyunk képesek (vagy hajlandók) alkalmazkodni a külső elvárásokhoz. Őszinték vagyunk és természetesek, amire azt mondják, hogy gyerekes hozzáállás. Mintha ez egy szitokszó lenne, valami, amit el akarunk kerülni, nehogy ránk süssék. Pedig a Máté 18,3 szerint Jézus azt mondta: Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.

Elkezdtem azt a játékot játszani, hogy a nekem szánt kommunikációban, levelekben, reklámokban, műsorokban, könyvekben, filmekben stb. megkeresem a valódi szándékot, a legbelül rejlő üzenetet. Az élőszóban elhangzó mondatokat is igyekszem dekódolni, de még nem vagyok elég ügyes és gyors, ezért ez többnyire csak utólag sikerül. A rutin azért sokat segít. Pl. a kereskedelmi reklámokon már nem töröm a fejem, mindegyik azt mondja: Add nekem a pénzed! Úgy általában, az üzenetek túlnyomó része rá akar venni valamire.

A Ne viselkedj úgy, mint egy gyerek! azt jelenti, hogy Csináld azt, amit én mondok, ne pedig azt, amit te akarsz!. Az egész kicsi gyerekeknél ez még nem működik. Miért ne viselkedne úgy mint egy gyerek, hiszen még az! A kicsit nagyobbaknál jön az Egy nagylány/nagyfiú már nem csinál ilyet. Lehet, hogy tényleg nem csinál, de az tuti, hogy szeretne. Csakhogy még jobban szeretne nagy lenni, szeretné kiérdemelni, hogy nagynak tartsák. Mert egyes dolgokat tiltanak neki, mondván, hogy Majd akkor, ha nagy leszel! Ezért a gyerekek felnőttek akarnak lenni, hogy megtehessék, amit csak a felnőtteknek szabad. A felnőttek meg ismét gyerekek szeretnének lenni, hogy ne kelljen megtenniük, amit csak a felnőtteknek muszáj.

Karsten Dusse: Gyilkos tudatosság c. könyvében idézetek szerepelnek egy mindfulnessről szóló fiktív könyvből. (Joschka Breitner: Lassítani a gyorsítósávban – Jelentudatosság vezetőknek) Ezek közt találtam egy jó definíciót a szabadságra: A szabadság nem az, hogy mindig azt csináljuk, amit akarunk. Már a gondolat is, hogy folyton csinálnunk kell valamit, egy csapda. A szabadság az, ha képesek vagyunk nem csinálni, amit nem akarunk. Gyerekes viselkedés alatt általában azt értjük, amikor a gyerek nem fogad szót, vagyis nem csinálja, amit nem akar. Ez pedig a fenti definíció alapján azt jelenti, hogy a gyerek szabad.

Azt hiszem, miután a negyvenet is túlléptem, és a tanítványaim szemében teljesen elaggottam, a hátralévő éveimben felvállalom a gyerekes gondolkodásomat és viselkedésemet. Vagyis igyekszem minél gyakrabban nem csinálni azt, amit nem akarok. Ezt persze próbálom kombinálni azzal, hogy aminek értelmét vagy szükségét látom, azt akarni fogom. A szabadságot nem árt társítani a józan ésszel, mert anélkül a liberalizmusból libertarianizmus lesz, ami egy eufemisztikus kifejezés az anarchizmusra.

Romantikus hasonlóságok és eltérések

2023-02-13T22:10:00.005+01:00

Az érdeklődésem nem teljesen egysíkú, szoktam heteró szerelmes történeteket is olvasni, nem csak leszbikus romantikus irodalmat. Próbálkoztam meleg pasik románcával is, de valahogy nem fogott meg, vagy talán nem jó könyveket választottam, de néhány tíz oldalnál nem nagyon jutottam tovább. Szóval kissé egyoldalú az olvasmánylistám, és nem is túl hosszú, de néhány megfigyelést így is sikerült tennem. Persze tisztában vagyok vele, hogy ezek nem feltétlen helytállóak, de gondolatébresztőnek így is jó lehet, és ha valakinek eltérő véleménye van, szívesen látom a kommentjét.

Először azt a triviális megjegyzést tenném, hogy nincs új a nap alatt, és többnyire ugyanazok az alaphelyzetek ismétlődnek, ha heteró, ha leszbikus a párosítás. Jane Austen óta nem sok újat találtak ki az írók, csak a körítésen, tálaláson igazítanak kicsit. A leggyakoribb séma az "addig utálták egymást, míg végül szerelmesek lettek", ahogy azt Mr. Darcy és Eliza Bennet előadta a Büszkeség és Balítéletben. De sűrűn előfordulnak "a körülmények szétválasztják őket, de végül minden jóra fordul" á lá Értelem és érzelem, vagy "egy nagy nulla vagyok, de igyekszem felnőni hozzád, különben is ilyennek szeretsz" (Emma) történetek is.

A heteró történetekben nagyon gyakori, hogy az egyik fél (általában a férfi) hatalmi pozícióban van, munkaadója, főnöke, a másiknak, aki alárendelt, kiszolgáltatott helyzetben van. Leszbikus történeteknél sem ismeretlen ez, de sokkal ritkább felállás, jellemzően kiegyenlítettebbek a hatalmi viszonyok. Ahogy egy kapcsolatban is, két csaj közt nem kérdés, hogy a mosogatás női munka-e, mert irreleváns.

A múltkor olvastam erről egy tök jó cikket, ami azt mondta, hogy a heteró pároknál általában egyenlőtlen a munkamegosztás, és a nő végzi a házimunka nagyobb részét. Leszbikusoknál és meleg pasiknál egyenlőbb a helyzet, de a csajok jellemzően közösen csinálják a dolgokat, ugyanazt a munkát mindketten elvégezhetik, épp mikor melyikük ér rá, vagy aki a soros. A fiúk pedig inkább felosztják valamilyen módon a teendőket, pl. az egyik takarít, a másik meg főz, amelyikhez nagyobb az affinitása. De ez csak gyakoriság, nem természeti törvény, mi is felosztjuk a dolgokat, én többet vagyok a konyhában, Kata meg inkább mos, vasal.

Érdekes, hogy a binaritást (férfi-nő kettősség), mennyire nehéz meghaladni. Heterók gyakori kérdése leszbikus párok felé, hogy "akkor most nálatok ki a fiú és ki a lány?", mert a szerepeket továbbra is csak ilyen felosztásban tudják elképzelni. A regényekben ez úgy jelenik meg, hogy az egyik szereplő kockásinges, bakancsos, felnyírt hajú butch, a szakmája is vízvezetékszerelő, tetőfedő, marhatenyésztő stb., a másik meg lipstick leszbi, tűsarkú cipőben, miniszoknyában, manikűrözött, festett körmökkel, érdekes módon, sokszor szintén férfias (de inkább intellektuális) szakmával, mint cégvezető, osztályvezető főorvos, vagy befektetési bankár. Vagy épp ellenkezőleg, a nőies nő szakmája is nőies, cukrász, művész, főállású anyuka.

Két nő közt a konfliktus nem a hatalomról, hanem az elköteleződésről szól. Az egyikük (a butch) out (of), a másikuk pedig in the closet. És azon huzakodnak, hogy felvállalhatják-e nyíltan, mások előtt a kapcsolatukat. Ez heteró regényekben legfeljebb akkor fordul elő, ha az egyik fél házas. Érdekes, hogy leszbikus regényekben a szerelmi háromszög leginkább csak olyan formában jelenik meg, hogy feltűnik a színen az egyikük exe. Ami a valóságban sem ritka, egy zárt ismeretségi körben előfordulhat, hogy majdnem mindenki megvolt mindenkinek, de a regényírók ritkán használják ki az ebben rejlő dramaturgiai potenciált.

A hosszas, egyoldalú vágyódás, hódítás (udvarlás-visszautasítás, hevesebb udvarlás, még több visszautasítás, végül teljes megadás), tipikusan heteró dolog, ahogyan a plátói kapcsolat is. Leszbikus románc szinte nincs is szex nélkül, azok is jellemzően a fiatalabb korosztályoknak íródtak. És az idealizált partnerek is egész más tulajdonságokkal rendelkeznek. Heteró románcokban a férfi mindig jóképű, kidolgozott izmai vannak (kockahas kötelező), és kőgazdag, de ez utóbbi lehet, hogy csak a végére derül ki, a nő pedig modellalkat, bár meglehet, hogy a történet elején ronda szemüveggel, előnytelen frizurával és zsákruhával bányarémnek álcázza magát. Leszbikus történetekben a legkívánatosabb tulajdonság, ha valaki vállalja önmagát, és nem törődik mások elítélő véleményével, felszabadultan képes megélni a boldogságot. (Persze azért a vonzó test is megvan, csak nem kap akkora hangsúlyt.)

A legnyilvánvalóbbak az idealizált szexualitásban megnyilvánuló különbségek. A heteró szexben az a csúcsok csúcsa, ha a férfi és a nő genitális közösülés közben egyszerre élvez el. Leszbikusoknál a többszörös orgazmus (nem kettőről beszélünk, hanem hétről-nyolcról) a menő. Az persze heteró és leszbi sztoriknál is általános, hogy ez a "csúcsteljesítmény" már az első alkalommal, egyéjszakásnak szánt kalandok alkalmával is összejön. Az egymásra történő ráhangolódás azonnali, és erőfeszítés nélkül történik, nem kell a másikat, a másik testét, reakcióit megismerni, nem kell az intimitásnak, bizalomnak kialakulnia. Mert hát abban mi a romantikus, ha a szex először jobb esetben röhejes, rosszabb esetben kínos, de a másik jó fej és vicces, ezért adunk a dolognak egy kis időt, hátha kialakul.

Talán érződik, hogy némi szkepticizmussal kezelem a romantikus irodalmat, de azt kell mondjam, hogy nem csak a műveltségem ápolása végett, szakmai kötelességből olvasom. El tudom engedni magam, és élvezem a történeteket. Csak miután letettem a könyvet, tisztában vagyok vele, hogy amit olvastam, az egy mese volt, nem sok köze van a valósághoz. Nem szerepmodellt, életvezetési tanácsokat keresek ezekben az írásokban, csak könnyed kikapcsolódást. Így nem támasztok irreális elvárásokat magammal, a partneremmel és az életemmel szemben. Gyerekként ez valahogy könnyebben ment, senki nem akart karácsonyra sárkányt vagy egyszarvút, legfeljebb plüssből.

A cimesz

2022-09-30T11:45:00.000+02:00

A tavasszal, tiltakozásképp az orosz kultúra bojkottja ellen, elolvastam egy régi scifi-krimit, Ariadna Gromova - Rafail Nugyelman: Nyomozás az Időkutató Intézetben c. könyvét. A két kutatót, akik körül zajlott a történet, Arkagyijnak és Borisznak hívták, mint kiderült, utalásként egy másik orosz szerzőpárosra, Arkagyij és Borisz Sztrugackijra. Már ekkor motoszkált bennem egy ötlet, hogy milyen érdekes, ezek testvérek, és közösen írnak. Érleltem egy darabig a gondolatot, mert nem tudtam, hogyan vezessem fel. De most eljött az alkalom.

Vasárnap volt rós hásáná, a zsidó újév napja. (A négy közül az egyik, ez a zsinagógai újév ünnepe.) A januárt nem várhattam meg, mert a projekt, amire rá akarom venni tesómat, novemberben lesz. Még tavaly küldte el nekem a cimesz receptjét, amire akkor nem került sor, de most előkerestem, és megcsináltam. Friss gyömbér és gránátalmamag nem volt itthon, de úgy döntöttem megteszi a szárított is, és az apró magok úgyis babonából kellenek az újévi ételbe, hogy sok pénzünk legyen, ezért jó lesz a mák és a tápiókagyöngy. Almát nem írt a recept, de az meg ilyenkor hagyományos, így a répa mellé azt is reszeltem bele.

Tálkába raktam, szépen becsomagoltam, és vittem egy adagot tesómnak. A végeredmény olyan lett, mintha a lakodalmas kutya egyszer már megette volna, de tesóm megnyugtatott, hogy az íze sokkal jobb mint a kinézete. Az újév kapcsán a fogadalmakra, elhatározásokra tereltem a szót, hogy ilyenkor szokás új dolgokba fogni, meg hogy novemberben NaNoWriMo, és Arkagyij meg Borisz, és ők is testvérek, meg milyen érdekes lehet, ugyanakkor praktikus is, mert fejenként csak 25.000 szót kell leírni, és mi lenne ha. Hallgatott. Én csak mondtam, mondtam, de egyszer kifogytam a szavakból. Akkor annyit mondott, jó.

Szerintem csak demonstrálni akarta, hogy melyikünkből milyen bőséggel áradnak a szavak, mert azután beszélgettünk a részletekről, hogy előzetes és alapos tervezésre lesz szükség, különben nem ugyanazt a történetet fogjuk mesélni. És ehhez nem ártana egy online, írós felület is, és az én dolgom lesz azt kiválasztani és telepíteni/regisztrálni/beállítani/stb. az adott alkalmazás függvényében. De ne izguljak, végső esetben ott a Google dokumentumok, azzal is megoldható, csak hátha lesz jobb, egyszerűbb is.

Áttúrtam egy rakás leírást az elérhető opciókról, ami fennmaradt a rostán, azokat majd tesztelem is, de még egy súlyos kérdést kell eldöntenünk, hogy miről akarunk írni. Tesóm ezt is egyszerűen elintézte, azt mondta szedjem össze a félbehagyott történeteimet, meg minden olyat, amire csak gondoltam, írjak egy listát, és majd sorshúzással választunk egyet. Mert nem ez a lényeg, hanem a módszeresség. És várhatóan nem fogjuk összehozni az év legjobb könyvét, így nagyjából mindegy, hogy min csiszolgatjuk az oroszlánkörmeinket.

Úgy tűnik, nem fogok unatkozni a következő két hónapban.

Őzekedés

2022-08-14T22:38:00.000+02:00

Hallgatom a rádióban, hogy megkezdődött az őzek üzekedése, amikor fokozott óvatossággal kell vezetni az autósoknak, mert párzási tébolyában a bak vakon megy a suta után, vagy az egyik bak kergeti a másikat, és ilyenkor váratlanul kiugorhatnak az autók elé. Na most, ha többnyire a bakok ilyen bénák, akkor miért sutának mondjuk azt, aki ügyetlen? Miért nem így használjuk: a férfi idegességében egy bak mozdulattal leverte a vázát a komódról. És ha már leverte, azt miért lányos zavarában tette? Ahogy elnézem a kamaszokat, általában a fiúk vannak nagyobb zavarban a lányok jelenlétében, mint fordítva. Nem úgy kéne mondani, hogy fiús zavarában eltévesztette a dolgot?

Hagyományosan a gyengébbik nem alatt a nőket értik. Ami súlyemelők olimpiai eredményeit tekintve igaz is. De a tengeren hánykolódó mentőcsónakban élelem és víz nélkül a nők tovább maradnak életben. A nők immunrendszere erősebb. A nők jobban elviselik a fájdalmat. A nők jobban bírják a lelki megterhelést, a stresszt. A nők tovább élnek. A nők jobban tudnak egyszerre több felé figyelni, ezért a nők ritkábban szenvednek balesetet. A nők jobb eredményeket érnek el az oktatásban, többen szereznek diplomát, PhD fokozatot. A nők jobban fektetik be a pénzt, a nők portfóliója egy felmérés szerint átlagosan 18%-os hasznot hoz, míg a férfiaké csak 11%-ot. A szabványosított IQ-teszten a két legmagasabb pontszámot nő érte el.

És mi az, hogy csajos este? Egy kerti partin, a pislákoló tűz mellett ücsörögve, a sötétben a volt évfolyamtársnőmmel kozmológiáról beszélgettünk, a legújabb csillagászati mérésekről, kvazárok vöröseltolódásáról. Közben a karórájának szétjött a szíja, egy laposfogóval megcsináltam neki. Sört ittunk. Ezalatt a férje egy másik pasival sportcipőkről beszélgetett, arcszesz márkákat hasonlítottak össze, és végigkóstolták az asztalon lévő különféle csipszeket, majd kitárgyalták a kedvenc tévésorozataikat. Miközben mojitót ittak meg pinacoládát.

Hogy a férfi a teremtés koronája, az régen is csak egy mítosz volt. A történelmet ha nem is kizárólag ők csinálták, arról a beszámolókat sokáig kizárólag ők írták. És voltak akik a férfiközpontú történetírás nagy alakjainak életrajzához kiegészítésül hozzáfűzték a megjegyzést, hogy minden sikeres férfi mögött ott áll egy erős nő. Ma már nem feltétlen szükséges az erős nőknek egy férfit állítani a kirakatba maguk elé, egy nő önállóan is érvényesülhet. Ez persze a férfiak lehetőségeit korlátozza, és sokukat alaposan el is bizonytalanítja a férfiszereppel kapcsolatban.

A hagyományos családfő (a család feje) modell kezd kimenni a divatból. Van helyette pl. parazita szingli, aki a szülein élősködik, nem akarja elhagyni a mamahotel kényelmét. És ez még a jobbik eset, mert vállalja a prioritásaiból eredő döntés következményeit, és összességében elégedett az életével. A MGTOW viszont másokat (többnyire a feministákat vagy csak általában a nőket) hibáztatja, mert képtelen megfelelni a hagyományos szerepelvárásoknak.

Ezekkel a szerepekkel egyébként komoly problémáim vannak. A társadalmaink mélyreható változásokon mennek át, a hagyományos szerepfelfogás idejétmúlt. Eltűntek az életre szóló, egymást kölcsönösen kizáró kategóriákon alapuló szerepek (király, zsellér, apáca, szajha stb.), helyette egy napon belül több eltérő szerepet kell betöltenünk. Reggel a gondoskodó családanya tízórait csomagol a csemetéknek, délelőtt céltudatos menedzserként teammunkát vezényel, ebéd közben megértő terapeutaként hallgatja a párkapcsolataiban sikertelen barátnője panaszkodását, estére mesterszakácsként ínyenc vacsorát készít, éjszakára pedig lovaglóostorral hadonászó, szexéhes domina lesz.

De még ezekkel a szerepekkel is komoly gondok vannak. A család működése és a nemi szerepek is átalakulóban, így már nincs apaszerep, anyaszerep, hanem szülőszerep van. Egy egyedülálló szülőnek egymagának kell megoldania mindent, de ahol ketten vannak, ott sem válnak el élesen a feladatok, nem is beszélve az olyan családokról, ahol két nő vagy két férfi nevel gyereket. (Esetleg öt nő neveli a nyolc férfitől született tizenhét gyerekét, úgy hogy négy férfi állandó poliamor kapcsolatot tartva együtt lakik velük, kettő rendszeresen, kettő pedig alkalmanként tartja a kapcsolatot a gyerekeivel.)

Hülye egy világ

2022-08-01T15:03:00.001+02:00

Éreztem egy ideje, hogy kezdek besokallni. Az ukrán háború már csak a hab volt a tortán. Próbáltam kiegyensúlyozottan tájékozódni, BBC, CNN, Fox News, Russia Today, de a kép nem lett tiszta, mégis mindenki azt várta, hogy foglaljak állást, mondjam meg, mit gondolok a helyzetről, kis túlzással, arra voltak kíváncsiak, "kinek szurkolok"? Az igazság, nem fizikai mennyiség, nincsenek olyan paraméterek, természeti állandók, amiket egy képletbe behelyettesítve kijön egy szám, megmutatva feketén-fehéren, kinek van igaza. Az igazság erősen szubjektív természetű, így ebben a kérdésben is valószínűleg valahol mindkét félnek igaza van, ugyanakkor egyiknek sincs igaza. Ráadásul a kérdés nem az, ki áll a jó és ki a rossz oldalon a háborúban, hanem hogy mit kéne tenni, hogyan lehetne ismét béke?

Elegem lett, hogy hírek helyett mindenütt propagandát találok, de egyébként is minek erőlködök, ha semmi ráhatásom a dolgokra, így meredeken visszavettem az érdeklődésemből a téma iránt. Ha a háborúról kérdeztek, a válaszom az volt, mielőbb véget kéne vetni a harcoknak, az öldöklésnek. Pont. Ha két gyerek püföli egymást a folyosón a szünetben, akkor sem érdekel, hogy ki kezdte, és ki mit mondott, ki ütött elsőnek, csak azt akarom, hogy hagyják abba. Ezt érdekes mód megértette mindenki, legalább is békén hagytak a további kérdésekkel. Igen, befelé fordultam, főként magammal foglalkozom, ami talán önzés, de úgy éreztem, a lelki épségem szempontjából feltétlen szükséges, ha nem akarok becsavarodni.

A nyár az arra van, hogy rendbeszedjem az idegrendszeremet, mire jön az ősz, kezdődik az új tanév. A világban rengeteg a probléma, de nem az én egyszemélyi felelősségem, hogy megoldjam mindet még ma. Amit tudok, persze megteszem, eddig is volt akkora klímaszorongás bennem, hogy kellően motivált legyek a szelektív hulladékgyűjtésre, termékek választásakor figyeljek a fenntarthatóságra, korlátozzam az ökológiai lábnyomomat. Azt hittem, hogy milyen remekül csinálom ezeket, mikor beütött a rezsicsökkentés mérséklése, és elkezdtem számolni, hogy mit kell majd fizetni az áramért és a gázért. Rögtön eszembe is jutott pár új ötlet, amivel takarékosabbá, energiahatékonyabbá tehetem a háztartásunkat. Egy kis zsebbevágó fenyegetés kell csak hozzá, és a kreativitás, találékonyság új mélységei tárulnak fel az emberben.

Vettem egy elektromos fogyasztásmérőt, és végigmértem az árammal működő készülékeinket, hogy lássam a felhasználást, és kisakkozhassam, hogyan tudom a fogyasztásunkat az átlagos mérték alá szorítani. Leállítottam az éjjel-nappal működő szervereket, Fecóval megbeszéltem, hogy napközben nem hagyjuk bekapcsolva a számítógépeket, ha felkelünk az asztal mellől, kapcsolós elosztókat tettem a készenléti üzemmódban működő készülékek elé, rendeltem pár takarékos LED-izzót a még meglévő hagyományosak helyére, rászólok Katára, ha égve hagyja a lámpát, mikor kimegy a szobából.

A gázzal valószínűleg nem lesz problémánk, eddig is alatta voltunk a határértéknek, és most cseréltünk nyílászárókat, van fatüzeléses kályhánk, feltehetően nem megy rá ingünk-gatyánk a rezsire. De az, hogy kénytelen voltam átgondolni az energiafelhasználásunkat, és rájöttem, hogy ha kell, hirtelen mennyi mindenen tudok még javítani, elgondolkodtatott. Feltehetően az életem más területein is akad még bőven mit optimalizálni. A következő nagy projektem ez lehet, hogy próbálok minden másban is sokkal tudatosabb, takarékosabb, környezetbarátabb, önzetlenebb, barátságosabb, támogatóbb lenni.

A világ egyre őrültebb, de nekem nem muszáj ugyanebbe az irányba haladnom. Ha a körülményeken nem tudok, magamon még mindig változtathatok. Ezt úgy hívják alkalmazkodás. Csinálhatom magamtól, előrelátóan, vagy megvárhatom, amíg a körülmények kényszerítik ki. Utóbbi kényelmesebb, előbbi talán kevésbé fájdalmas.

Totalitarianizmus, eltörlés, globalizmus

2022-04-04T19:35:00.003+02:00

A virtuális világok lényege, hogy ezekben olyan módon is történhetnek a dolgok, ahogy a valóságban nem. Meg persze hasonlóan is. Egy megfelelően modellezett virtuális világban olcsón, gyorsan és kockázatmentesen megvizsgálhatunk, kipróbálhatunk, lejátszhatunk dolgokat. Vizsgálható a fizikai univerzum, a csillagok, galaxisok, galaxisklaszterek formálódása, fejlődése, kémiai folyamatok, bonyolult molekulák, gyógyszervegyészeti kutatások, lemeztektonika, kontinensek mozgása, hegységképződés stb. A számítógépes játékokban lehetünk bátrak, hősiesek, és főként győztesek. A digitális közösségi terekben megnyilvánulhatunk, kapcsolatba léphetünk másokkal, hathatunk az emberekre, megváltoztathatjuk a gondolkodásukat, a szándékaikat, a cselekedeteiket, ezáltal hatást gyakorolhatunk a valódi, fizikai világra.

Azt, hogy valaki a szándékai szerint meg tudja változtatni a világot, úgy hívjuk, hogy hatalom. A történelem során az emberek mindig törekedtek a hatalomra. A hatalom megszerzéséhez és megtartásához igyekeztek felhasználni minden kezük ügyébe kerülő eszközt. Nincs ez másképp a virtuális, közösségi terekkel sem, melyek kiválóan használhatók propaganda célokra. És ez veszélyes. A náci Németország sikerei mögött nem az ipari potenciál, nem egy karizmatikus vezető, hanem a hatékony propaganda volt a legfőbb tényező. Ha megfigyeljük a totalitariánus rezsimeket, ez mindegyikre jellemző.

Észak-Koreában nem csak az újságokban nem jelenhetnek meg bizonyos dolgok, de ha valaki csak kiírja a blogjába, vagy csak hangosan kimond valamit, ami szembemegy az uralkodó nézetekkel, az súlyos retorziókkal nézhet szembe. Elhurcolják, megkínozzák, bebörtönzik, kivégzik. Nyilvánosan nem jelenhet meg, csak egyfajta vélemény, egyfajta gondolat. A totalitarianizmus lényege nem az egypártrendszer, hanem ez a kikényszerített eszmei homogenitás. Ezért van a nyugati civilizációban totalitárius uralom. Megszűnt az eszmei sokszínűség. Ha valaki szembemegy a fősodratú média által terjesztett véleménydiktatúrával, vagy ha csak elterjed róla, hogy másképp vélekedik, az súlyos retorziókkal nézhet szembe.

El nem hurcolják, nem kínozzák meg, nem börtönzik be, nem végzik ki, de elveszítheti a munkáját, megélhetését, ellehetetlenítik az életét, kiközösíthetik, kizárhatják az egyébként bárki számára hozzáférhető szolgáltatásokból. Elég egy rossz mondat, és színészek nem kapnak többé szerepet, íróknak nem árusítják a könyveit, zenészeket nem hívnak fellépni. Politikusokat hallgattatnak el, törlik a posztjaikat, megszüntetik a profiljaikat. Ez az úgynevezett "cancel culture", az eltörlés kultúrája.

Amiért elsőre nem nyilvánvaló, hogy itt egy totalitariánus rendszerről van szó, annak az az oka, hogy ez a fajta hatalomgyakorlás nem korlátozódik egyetlen állam határain belülre. Az eltörlés kultúrája nem az USA sajátja, csak ott nyilvánul meg a legerősebben, mert ott alakult ki, és mert onnan irányítják. De a hatásait érezni az egész világon. Pontosabban a világnak azon a részén, ahol a (balliberálisnak mondott) média, és az internetes tech óriások komolyabb korlátok nélkül tudnak működni.

Ezek a korlátok lehetnek adminisztratívak, Kínában cenzúrázzák az internetet, illetve versenyjellegűek, a Youtube ellenében ott a TikTok. Európa nagyjából védtelen, az amerikai közösségi platformokkal szemben nem tud felmutatni versenyképes alternatívákat, a bátortalan adminisztratív intézkedésekkel pedig lemaradásban van. Elvileg a GDPR is erről szól, de ennél sokkal erősebb szabályokra lenne szükség, és az európai bürokratikus elit nem érdekelt a meghozatalukban, a tagországok pedig önállóan talán nem is hozhatnak ilyen intézkedéseket.

A törekvésnek, hogy az USA a saját képére formálja a világot, neve is van, globalizmusnak hívjuk. Ahol ezt nem akadályozza megfelelő gazdasági, politikai ellenerő, ott társadalmi szinten vajmi keveset lehet tenni ellene, csupán az egyén szintjén tudunk védekezni. A védekezés komoly erőfeszítést kíván, és csak korlátozott sikereket érhetünk el.

Virtuális

2022-03-15T21:50:00.001+01:00

Azt szoktam mondani, a virtuális szinonimája annak, hogy immateriális. Vagyis kézzel meg nem fogható. De ez nem egyenlő azzal, hogy valami nem létezik. Elméleti szempontból persze érdekes kérdés, vajon létezőnek tekinthetek-e valamit, ami elektronikus-digitális formában jelenik meg, de jogi szempontból a vita már eldőlt. Ha el lehet lopni, akkor nyilván létezik. És bár elméletileg vitathatjuk az ilyen dolgok létét, ha hatással van ránk, az életünkre, akkor gyakorlati szempontból ennek nem sok jelentősége van.

Sokan úgy gondolnak a "virtuális világra", mint egy különálló, csak elektronikus-digitális formában létező, elkülönült, alternatív valóságra, ahol az emberek helyett az emberek avatárjai mindenféle dolgokat megtehetnek, amire az embereknek a valóságban nincs lehetőségük, és mindez annyira valósághű, hogy akár össze is lehet téveszteni a fizikai valósággal. Ez a sci-fik virtuális világa, a "Mátrix" amit egyszer talán sikerül majd megvalósítani, de addig is itt van nekünk az világról az internet által közvetített kép, amit sokan szintén összetévesztenek a valósággal.

Egyesek szerint az általunk valódinak tarott, fizikai világgal is az a helyzet, hogy csupán az elménkben létezik, és annyiféle változat van belőle, ahányan vagyunk, mert valójában mindenki másképp érzékeli/teremti meg a saját "valóságát". Hogy ezek a világváltozatok nagyrészt hasonlítanak egymásra, többé-kevésbé ugyanabban a világban élünk, annak az az oka, hogy a főbb sarokpontokban közmegegyezés uralkodik. Akinek a világa nagyon eltér a többiekétől, azt őrültnek tekintjük, vagy ha utóbb sikerül meggyőznie a többséget, hogy mégis neki van igaza, akkor zseninek.

A fizikai világot illetően nem tudom eldönteni, így van-e, de ami az internetet illeti, nincsenek kétségeim. Amit "véleménybuboréknak" szokás nevezni, az tulajdonképpen egy virtuális világ, ahol emberek egy csoportja ugyanazt gondolja bizonyos dolgokról, ezáltal hasonlónak észleli (konstruálja) a személyes valóságát. Ami számomra fura, hogy nagyon sokan azt gondolják, az ő "valóságuk" kitüntetett helyzetben van más "valóságokkal" szemben. Hogy az övék valamilyen szempontból "valódibb" mint az összes többi. A médiából ömlő álhírek másokat félrevezetnek, de ő és a barátai (a barát definíciója: olyan személy, aki ugyanazt gondolja, mint ők) átlátnak ezen, és ismerik az egy igaz valóságot.

Engem ez kísértetiesen emlékeztet a vallások közti ellentétekre. Ahol a fanatikusok azt gondolják, ők az igazság letéteményesei, és küldetésük, hogy megtérítsék a többieket, hogy "megmentsék a lelküket", és ez egy olyan magasztos cél, aminek az elérésére tett erőfeszítések tetszőleges eszköz használatát szentesítik. Nem egyszerűen gyűlölik és el akarják pusztítani azokat, akik mást gondolnak, képviselnek, hanem meg akarják menteni őket. Ami annyit tesz, el kell érjék, hogy azok is ugyanazt gondolják, mint ők, bár rövid távon megelégednek azzal is, ha ugyanazt mondják és teszik. Aki erre nem hajlandó, az természetesen gonosz, aljas és veszélybe sodorja a világot és az emberiséget, és minden áron el kell pusztítani, mert mindenkinek ez az érdeke. Még a pusztulásra ítélteknek is.

Ezt a fizikai valóságban nem olyan egyszerű kivitelezni, mert nehéz változásokat előidézni, és erős lehet az ellenállás. A virtuális világban sokkal egyszerűbb a dolog. Amivel talán nem is volna akkora baj, ha a virtuális valóság nem lenne hatással a fizikaira is. Persze ez a hatás nem közvetlen, nem az elemi részecskék szintjén, hanem az embereken keresztül valósul meg, akik mindkét világban jelen vannak, és ha az egyikben valamilyen hatás megváltoztatja a gondolkodásukat, az kihat a cselekedeteikre a másikban is. Mert valamiért ugyanazt gondolják helyesnek mind a kettőben.

Fecó már gyerekként is volt olyan okos, hogy meg tudta különböztetni a számítógépes, lövöldözős játékot a való élettől. A csapattársaival együtt aprították, gyilkolták az "ellenséget", aztán kikapcsolták a számítógépet, és elmentek a KFC-be kajálni az "ellenséggel", együtt a "győztesek" és a "vesztesek". Mert jóban vannak, hisz ugyanazt szeretik, a lövöldözős, számítógépes játékot. Ehhez képest sosem értettem a futballhuliganizmust. Addig rendben, hogy a szurkolók a meccsen egymást gyalázzák, hiszen "harcolnak", le akarják győzni egymást a csapataikon keresztül. No de ez a mérkőzésen van, amíg tart a játék, ha kijönnek a stadionból, akkor mindannyian olyan emberek, akikben közös, hogy szeretik a focit. Miért verekednek össze? Nem tudják megkülönböztetni a játékot az élettől?

A demokráciának (végletekig leegyszerűsítve) az a lényege, hogy szavazunk, és az lesz, amit a többség akar. Manapság ebben addig hisznek az emberek, amíg az ő álláspontjuk, illetve már csak az ő "csapatuk" győzedelmeskedik. Mert álláspont már nincs, csak egymásnak feszülő szurkolótáborok. És ha a másik tábor győz, akkor a vesztes renonszot kiállt, és temeti a demokráciát. Mert hát neki mindig igaza van, és az igazság mindig győzedelmeskedik, és ezekből a természeti törvényként érvényes premisszákból egyenesen adódik a konklúzió, hogy az aljas, gaz ellenség csalt, és akkor többé nem érvényesek a szabályok, innentől kezdve nekik is szabad csalni, hazudni, lopni, és igen, akár még ölni is. Mert ha ők teszik, akkor ez a demokrácia védelme, tehát bármit szabad, de ha az ellenség, akkor az világra szóló gazság.

Vedd a kezedbe az életed!

2021-12-30T17:19:00.002+01:00

Egyik nap követi a másikat, az élet szédítő sebeséggel rohan. És az idő múlásával sem javul a helyzet. Egyszer megkérdeztem egy 84 éves fickót, hogy az öregedéssel lelassul-e az élet. Amit erre válaszolt, azt nem idézném szó szerint, mert nem tűri a nyomdafestéket, de a lényege az volt, hogy nem, nem lassul le. Sőt egyre gyorsabban telik. Néha eltűnődök rajta, talán olyan ez, mint amikor a repülők gyorsítanak a kifutópályán a felszállás előtt – talán érthető, mire gondolok. A szabály lényege, hogy ha sikeres, boldog, értelmes, kalandokkal teli, eredményes életet akarsz élni, akkor vedd a kezedbe az irányítását! (Biztos vagyok benne, hogy erre vágysz, különben nem jutottál volna el idáig, már abbahagytad volna az olvasást.)

Oké, de hogyan csináljuk? Hogyan vegyük a kezünkbe az életünket? Nos, talán az a legegyszerűbb, ha úgy járunk el, mint bármilyen más nagyszabású feladattal, amit el kell végeznünk. Azzal kezdjük, hogy meghatározzuk az irányt, célokat tűzünk ki, megfogalmazzuk, milyen eredményt szeretnénk elérni, tervet készítünk, rögzítjük a végrehajtandó lépéseket, teendőket, és aztán... nos, fogjuk és csináljuk. Mint egy projektmenedzser egy nagy cégnél. Tisztázzuk az elérendő célt, a feladatot lebontjuk lépésekre, és nekiállunk végrehajtani őket.

Az élet se olyan nagyon más, mint egy munkahelyi projekt, persze a nagyságrendje és a fontossága sokszorosan felülmúlja azt. De a lényeget gondolom érti mindenki. Hogy kézben kell tartanunk az életünket. Ami persze néha nem is olyan egyszerű, a langymeleg sárban dagonyázva könnyű megrekedni, ha nincsenek céljaink és terveink. A napok egybefolynak, és szélsebesen eltelik az életünk, ha nem tudjuk, hová akarunk eljutni, mit akarunk elérni.

Ez persze nem kell kiölje a spontaneitást az életünkből, ha valaki emiatt aggódna. Az csak egy hasonlat volt, nem tekintek munkahelyi projektként az életemre. Kihívásokkal teli, jólesően izgalmas, színes és változatos, meglepetésekkel teli, elképesztő kalandként gondolok rá. De szánnunk kell egy kis időt arra, hogy átgondoljuk, mihez akarunk kezdeni vele, ha szeretnénk a legjobbat kihozni belőle. Mert enélkül csak egybefolynak a napok, eltelik az idő. Ha nincsenek céljaink, csak sodródunk, visz magával az ár.

Régen úgy gondoltam, bármi is kerüljön elém, megfelel nekem. Ez egyfajta kalandvágyó fatalizmus volt a részemről, készen álltam minden kihívásra, bármit is sodorjon elém az élet. De aztán kezdtem egyre inkább úgy látni, hogy előnyösebb, ha az embernek vannak céljai, mintha csak úgy sodródna irányítás nélkül. Mert így nagyobb valószínűséggel történnek jó dolgok.

Huszonnegyedik szabály: Vedd a kezedbe az életed! (Gondold végig, mihez akarsz kezdeni vele, ha szeretnéd a legjobbat kihozni belőle!)

Talán azzal egészíteném ki ezt a szabályt, hogy ne olyanok legyünk, mint a nyílvessző, amit egyszer becéloztak, aztán útjára eresztettek, és csak reménykedni lehet, hogy eltalálja a célt. (És persze azt is csak remélni lehet, hogy jó célpontot sikerült kiválasztani.) Legyünk inkább olyanok, mint egy légvédelmi rakéta, aktív célkövetéssel, ami akkor sem téveszti el a célt, ha az időközben elmozdul, sőt szükség esetén másik célpontot is képes keresni magának. Vagyis ez nem egyszeri teendő, hanem rendszeresen elvégzendő feladat. Időről időre célszerű átgondolni a céljainkat és az ahhoz vezető lépéseket, szükség esetén pedig újra tervezni az odavezető útvonalat. Az év vége, az új év kezdete erre kimondottan megfelelő időpont. Mert eleve valami új kezdődik, és mert ilyenkor nem dolgozunk, kicsit lelassul az élet, könnyebb időt szakítani rá

Kriszta

2021-11-30T21:10:00.004+01:00

Szerintem nem vagyok az a kimondott hülye picsa, mégis jó párszor megkaptam ezt a "kitüntető" címet. Legelőször a hetedik születésnapomon a saját apámtól, mivel a szülinapi gyerekzsúron véletlenül leöntöttem a hófehér ingét kólával. Mit mondjak, nem ilyen köszöntésre számítottam. Rögvest legörbült a szám széle, de egy darabig tartottam magam. Aztán mikor az apám nem kért elnézést, nem ölelt át, nem simogatta meg a hajam, csak meredt rám dühösen, kitört belőlem a zokogás. Mindenki engem bámult. Berohantam a mosdóba, és magamra zártam az ajtót.

Nem is voltam hajlandó kinyitni, hiába vígasztalt a nagyi, hiába könyörgött az anyám, hiába fenyegetőzött az apám. A hangulatot persze sikerült egyből agyoncsapnom. Pontosabban apámmal kettőnknek sikerült agyoncsapnunk, nem veszem magamra az egészet. A lényeg, a zsúrnak gyorsan vége szakadt, a szülők hazavitték a gyerekeket. Aztán este lett, besötétedett, de én továbbra sem jöttem elő. Pedig apám még a villanyt is lekapcsolta. Végül anya volt az, aki előcsalogatott, de neki is csak azzal sikerült, hogy elárulta, apám nincs otthon, elment valahová. Nem is vacsoráztam, úgy feküdtem le aludni.

Másnap az iskolában mindenki rólam beszélt. Hogy egy bőgőmasina vagyok, és olyan gyorsan vége lett a szülinapi partimnak, hogy még a tortát sem vágták fel, nem is kapott belőle egyik gyerek se. Amin az egyik anyuka annyira felháborodott, hogy felhívta anyámat, és visszakérte az ajándékot, amit hoztak nekem. Ami után persze anyám a többieknek is visszaküldött mindent, amit adtak. Csak a nagyi mesekönyve maradt, meg a Barbie baba, amit kértem, de azt nem voltam hajlandó kibontani, mert az apám vette.

Napokig merev arccal jártam-keltem, szótlanul tettem a dolgom, tanultam, megírtam a leckét, ettem, ittam, és ha nem volt mit csinálnom, mozdulatlanul bámultam magam elé. Ha szóltak hozzám, arra néha válaszoltam, néha csak a vállamat vonogattam. Egy dolgot nem tettem többé, nem sírtam. Anyám viszont sírt helyettem is. Aztán veszekedtek apámmal. Egyre gyakrabban. Apám persze rám haragudott emiatt is, amit nem habozott több ízben kifejteni. Amin anyám még jobban kiakadt. Még a nyolcadik születésnapom előtt elváltak.

Legközelebb hetedik általánosban mondta Mészáros Laci, hogy hülye picsa vagyok, mikor nem adtam oda neki a matekleckémet lemásolni. Aztán a gimiben háromszor is az arcomba vágták. Harmadikban, a szilveszteri buliban, ugyanazon a napon kétszer is. Ballai Karcsi egyfolytában ölelgetett, és meg akart csókolni, de én elhúztam a fejem, és szabadulni próbáltam, aztán amikor továbbra sem eresztett, beletérdeltem az ágyékába.

Karcsi elmondott mindennek, hogy milyen tetves, büdös ribanc vagyok, de az simán lepergett rólam, a hülye picsa viszont betalált. Így aztán jól leittam magam, és amikor kimentünk az erkélyre rágyújtani, lehánytam Váradi Fruzsina nadrágját. Fruzsitól valahogy még rosszabbul esett, végül magam is elhittem, hogy egy hülye picsa vagyok.

Negyedikben az osztálykiránduláson úgy volt, hogy megszabadulok a szüzességemtől, és lefekszem Márton Józsival. Amíg a többiek a szálló bárjában tévéztek, mi bezárkóztunk az egyik szobába. Már csak a bugyi volt rajtam, mikor elment a kedvem az egésztől. Éreztem Józsi leheletén, hogy ivott, és az ágyon hanyatt fekve, a szokatlan perspektívából, lentről felfelé nézve, észrevettem, hogy szőrszálak lógnak ki az orrából. Felpattantam, felkaptam a földről a ruhámat, és kimenekültem a szobából. Már a folyosón jártam, mikor utánam kiabálta, hogy mekkora egy hülye picsa vagyok.

Az egyetemen, a gólyabálon az egyik évfolyamtársam, Komáromi Tamás minden előzmény nélkül rám nyomult, és tánc közben a fenekemre csúsztatta a kezét. Mikor pofon ütöttem, megszorította a csuklómat, és gyűlölettől eltorzult képpel sziszegte az arcomba, hogy mit képzelek magamról, én hülye picsa. Egy pillanatig azt hittem, a pofont is visszakapom, mikor egy végzős srác lépett közénk. Amíg azok ketten farkasszemet néztek egymással, én leléptem a bálból.

A diplomaosztóig nem történt több incidens, akkor is csak annyi, hogy kaptam egy új laptopot az anyámtól, aminek az ezüstös műanyag fedelén két fekete betű állt: HP. Visszavittem a boltba, kicseréltem egy Asusra.

Előszó, prológus, bevezető

2021-08-08T23:03:00.000+02:00

Turkáltam a polcon, és a kezembe akadt Nancy Kresstől a Beginnings, middles and ends című írástechnikai könyv. Leültem vele, és elkezdtem olvasni. Amit a helyes stílusról írt, az kissé elnagyoltnak tűnt nekem, aztán viszont találtam egy részt, ahol a nyitójelenet egy speciális eseteként megemlíti a prológust. Ez viszont nagyon tetszett. Több helyen találkoztam már vele, hogy a kezdő írókat óvják az előszó írásától, ugyanakkor frissen megjelent könyvekben gyakorta lehet találkozni vele, tehát ez nem valami idejétmúlt dolog, ami a 19. században volt csak divatos. Itt most végre találtam egy részletesebb leírást róla, hogy mi ez, mire való, és mire nem.

Az előszó egy nulladik, önálló fejezet, ami megelőzi az első fejezetet, az első jelenetet, a történet tulajdonképpeni kezdetét. Az adhatja a létjogosultságát, ha a szöveg többi részétől valami miatt élesen elkülönül. Például térben vagy időben. Mondjuk az összes jelenet helyszíne Budapesten található, de van egy nulladik jelenetünk, ami a kolumbiai esőerdőben zajlik. Vagy a történet nagyjából egy hónap alatt játszódik le, kivéve az előszót, ami 25 évvel később, esetleg 2500 évvel korábban. De kilóghat az előszó a történetből azzal is, hogy olyan nézőpontot, nézőpontkaraktert, narrátort használ, ami azután többé már nem fordul elő. Megesik, hogy az előszó valamiféle valós, vagy kitalált dokumentum: titkos jelentés, végrendelet, bírósági határozat, újságcikk, magánlevél stb. ami előrevetíti a közelgő drámai eseményeket.

Az előszó használatának két előnye is lehet. Kevésbé zavaró, hogy az első és a második jelenet közt nagy a szakadék (ahogy fent láttuk, térben, időben, nézőpontban stb.), egy előszó után számítunk rá, hogy a történet új kezdetet vesz. És ha az előszó kellően érdekesre sikerül, akkor kedvet csinálhat az egész műhöz. Jól lehet vele reklámozni a történetet. És itt a hangsúly azon a részen van, hogy kellően érdekes. Egy közelgő konfliktusra vonatkozó, erős írói ígéretet szükséges felmutatni benne. Egy uncsi tájleírás, vagy a főszereplő eseménytelen gyerekkorának ecsetelése nem lesz elég. (Emlékszünk a Jurassic Parkra? Az előszóban egy ismeretlen állat szétmarcangol egy embert, a borító alapján gyaníthatóan egy dinoszaurusz.)

De az előszó használatának nem csak előnyei vannak. Mivel kétszer futunk neki a történet kezdetének, két nyitójelenetet kell csillogóan tökéletesre políroznunk. Kétszer akkora az esélyünk, hogy elszúrjuk, az olvasó becsukja a könyvet, és leteszi. Lehet, hogy érdemesebb az energiáinkat egyetlen jól sikerült nyitójelenet megírására koncentrálnunk. Kezdő írók gyakran az előszóban próbálnak meg átadni olyan háttérinformációkat, amiket nem tudnak hová betenni a történetbe. Ez egyszerűen információadagolási hiba. Mint láttuk, az előszó nem erre való.

Gyorsan hátralapoztam, megnéztem, mit a helyzet az epilógussal. Szintúgy, akkor érdemes használni, ha elkülönül az addigiaktól; térben, időben, nézőpontban, stílusban nagy váltás van. Sokszor itt is valamiféle dokumentumot találunk, lehet a főszereplőnk már nem is él, valaki más emlékszik vissza rá stb. Viszont nem kell úgy izgulnunk a szöveg minősége miatt, túl vagyunk a tetőponton és a végkifejleten, az olvasó megnyugodott, minden elrendeződött, az utolsó laza szálakat varrjuk el. Ha valaki idáig eljutott, akkor már nem kérdés, hogy elolvassa-e a könyvet, hiszen túl van rajta. Nincs nagy tét, nem kell félni, hogy elszúrjuk. A neten találtam még egy jópofa mondást: az elősző arra való, hogy felkeltsük az olvasó kíváncsiságát (felvillantunk valami érdekességet a világról, egy karakterről), az utószó pedig arra, hogy kielégítsük (megmutatjuk, mi történt a világgal, a karakterekkel, az események után).

Mindez persze a szórakoztató irodalomra vonatkozik, szépirodalmi és tudományos művekben az elő- és utószónak más a szerepe. Összefoglalva: a prológus és az epilógus elkülönül a szövegtől, távolságot tart tőle, térben, időben, nézőpontban stb. Mintegy más szemszögből tekint a történetre, rámutathat valamire. És ez a lényeg, csak rámutat, felvillant. Vagyis ne legyen szájbarágós, ne akarjon túl sok információt átadni. Ebből következően érdemes minél rövidebbre fogni. (Meg azért is, mert még vagy nem kezdődött el a történet, vagy már véget is ért, ne untassuk feleslegesen az olvasót.)

Béla

2021-08-02T11:09:00.002+02:00

Béla más volt. Érezte a másságát, hogy ő nem olyan mint a többiek, pedig nagyon igyekezett nem feltűnni, nem kilógni a sorból. Igazából még csak nem is Bélának hívták, de a nevét túlságosan is különlegesnek, ritkának, feltűnőnek találta, ezért még évekkel ezelőtt elkezdett Bélaként gondolni magára. Végül már odáig jutott, hogy ha egy zajos tömegben a saját nevét hallotta, akkor arra nem reagált, de a Bélára felkapta a fejét.

Béla mássága leginkább abban nyilvánult meg, hogy az érzelmei nem olyanok voltak, mint másoknak. Azt nem állíthatjuk, hogy nem voltak érzelmei, mert tulajdonképpen voltak. Amikor a villamoson leült vele szemben egy részeg, koszos, bűzlő hajléktalan, Béla maga alá húzta a lábát, nehogy véletlenül hozzáérjen. De nem azért, mert undorodott tőle, vagy félt volna, hogy elkap valami fertőzést.

Béla azon gondolkodott magában, vajon mi lenne a leggyorsabb, legkevésbé feltűnő, leghalkabb, leginkább fájdalommentes módja a hajléktalan megölésének. De aztán gyorsan elhessegette ezt a gondolatot, és azért nem akarta, hogy hozzáérjen a hajléktalan, nehogy újra visszatérjen az ötlet, immáron vágyakozás formájában. Nem mintha zavarta volna, hogy szeretne megölni valakit, csak úgy vélte, hogy a "normális" emberek nem gondolnak ilyesmire. Ebben persze alaposan tévedett, de a vágyott normalitáshoz számára hozzátartozott, hogy nem tervezgeti mások megölését.

Béla életében akkor történt a felismerés, akkor jött rá, hogy ő más, amikor elolvasott egy cikket a Macdonald hármasról. Arról, hogy a sorozatgyilkosok többségére illik a három megállapítás, mi szerint a gyerekkorukban gyújtogattak, állatokat kínoztak és ágyba vizeltek. Márpedig Béla gyerekként imádta a tüzet. Amikor egyedül maradt otthon, origami állatokat hajtogatott papírból, hogy meggyújtsa őket odakint az erkélyen. Azért odakint, hogy ne legyen árulkodó füstszag a lakásban, és aztán a hamut is eltüntette, lehúzta a vécén.

Béla az iskolájuk mögött, a bokrok közt, ahová testnevelés órákon szokott elbújni az iskola körüli futás helyett, látott egy madarat, ami apró állatokat húzott a tüskékre. Figyelte, ahogy a tücskök, cserebogarak, hernyók kapálóznak, vonaglanak, majd elkezdett besegíteni a madárnak. Ha valahol talált egy bogarat, gyufaskatulyába zárta, és alig várta, hogy mehessen a bokrok közé, ahol feltűzte az egyik tüskére az áldozatát. Aztán lesbe állt, és várta a madarat, hogy megeszi-e az általa hozott bogarat. Sosem sikerült megpillantania, de a bogarak időnként eltűntek, így tovább folytatta ezt a szokását, egészen a cikk olvasásáig.

Béla ekkortájt tizenkét éves lehetett, szeretett bűnügyekről olvasni, így jutott el a sorozatgyilkosokhoz is. A cikk valósággal letaglózta, mert előtte alig néhány hónappal történt, hogy belázasodott. Felment 39 fok fölé a testhőmérséklete, de a nevelőapja azt mondta, csak szimulál, nem kell neki orvos vagy gyógyszer, ha meg tényleg lázas, arra való a hűtőfürdő. Telieresztette a kádat, a fagyasztóból jeget is hozott bele, majd lerángatta Béláról a pizsamáját, és belerakta a jeges vízbe. Öt percig nem engedte kiszállni, és időnként még a fejét is lenyomta a víz alá.

Béla elkékült szájjal vacogott, de a nevelőapja, csak bezavarta az ágyba. Ott görcsösen remegett egy órát, nem bírt átmelegedni a takaró alatt, majd ájulásszerűen elaludt. Reggel csurom vizes ágyban ébredt, összepisilte magát. A nevelőapja természetesen megpofozta, azt állítva, hogy szándékosan tette, hogy bosszút álljon a hűtőfürdő miatt. Ami egyébként sikeres volt, mert elmúlt a láza.

Béla a cikket olvasva teljesen ledermedt, mert nem csak hogy illett rá mind a három pont, de akkoriban, éjszakánként, ha nem tudott elaludni, arról fantáziált, hogy milyen módokon ölné meg a nevelőapját. A válogatott kínzások elképzelése elégedettséggel töltötte el, és a panellakás vékony falán, az anyja szobájából áthallatszó zajok is csak egyre kívánatosabb színben tüntették fel a nevelőapja halálát.

Béla nagyon megijedt attól, amit olvasott. A cikkben szereplő sorozatgyilkosokat mind elkapták, és vagy halálra ítélték, vagy életük végéig elmegyógyintézetbe zárták. Béla nem akart így járni. Elhatározta, hogy ő sohasem fog lebukni. Megszállottan elolvasott mindent, ami a sorozatgyilkosokról szólt. Végiggondolta, hogy mi vezetett a bukásukhoz. Úgy találta, a legfőbb ok az volt, hogy nem tudtak ellenállni a késztetésnek, és akkor is öltek, amikor nem kellett volna. Impulzusszerűen, a pillanat hevében, alapos előkészületek nélkül. Esetleg nem a megfelelő személyt választották ki. Vagy nem elég gondosan készítették elő a tettüket, nem sikerült eltüntetniük minden nyomot. Arra a következtetésre jutott, sorozatgyilkosként akkor úszhatja meg legnagyobb valószínűséggel a letartóztatást, hogyha nem öl.

Béla ezzel sokak szerint diszkvalifikálta magát a sorozatgyilkosok mezőnyéből, de ő másként gondolta. Franz Werfelről, a zsidó származású, német íróról azt olvasta, hogy a holokauszt elől menekülve több hetet töltött Lourdes-ban, és ez olyan mély benyomást tett rá, hogy később könyvet is írt a lourdes-i Szent Bernadettről, és csak azért nem tért át a katolikus vallásra, mert árulásnak érezte volna, ha elhagyja üldözött zsidó hitét. Halála után mégis katolikus szertartás szerint temették el, noha soha nem keresztelkedett meg. Az egyház ugyanis elismeri a vágykeresztséget, mikor valaki a szívében felveszi a keresztény vallást, de ezt a körülményei miatt ténylegesen nem teheti meg.

Béla nagyon meg tudta érteni Werfelt, pont ugyanígy érezte magát ő is. Arra gondolt, ha van vágykeresztség, akkor miért ne lehetne vágysorozatgyilkolás. A szívében ő is sorozatgyilkos volt, és ehhez nem kellett ténylegesen is ölnie. Macdonald hármas előzménye illett a gyerekkorára, a pszichológiai profilja nagyban egyezett a sorozatgyilkosokéval, úgy gondolkodott, mint a sorozatgyilkosok, erre vágyott, erről fantáziált. Úgy vélte, nem akkor lesz valaki sorozatgyilkos, amikor megöli a harmadik áldozatát is, hanem amikor az erre irányuló késztetés harmadszor is feltámad benne.

Camp Nano

2021-08-01T12:31:00.001+02:00

Nem vesztem el, csak nanóztam júliusban. NaNoWriMo volt a hónapban, amire beneveztem ismételten. A múltkorit néhány nap után feladtam, de most végigcsináltam. Igaz, ez most Camp, vagyis én határozom meg a feladatot, és az 50.000 szó helyett egy szerényebb, 30.000-es célt tűztem ki. És amíg a november csak 30 napos, júliusban 31 nap van. Aki még nem próbálta, annak mondom, hogy nehezebb a feladat, mint gondolná az ember. (Aki már csinálta, annak nem kell mondani.) Az egész oldal meg mozgalom meg minden egyébként nagyon profi, vannak régiós szervezetek, magyar is, együtt lehet tolni az írást. Én persze, amilyen antiszociális vagyok, ebből kivontam magam, nem haverkodtam, nem buliztam, csak írtam. Nekem ez magányos tevékenység, elmélyülést kíván, zavartalan gondolkodást. De ez én vagyok, aki szereti a pezsgést, a társaságot, aki inspirációt merít másokból és nyújt másoknak, annak van rá lehetősége. A magamfajták meg bezárkóznak, és csak naplózzák a haladást. Bármit lehet.

Egyébként ez lehetne a Nano egyik jelszava is. Hogy bármit lehet. Mert lehetsz planner, pantser vagy plantser is. (Ez kb. azt jelenti, hogy a tényleges írás megkezdése előtt részletesen kidolgozod a világot, a karaktereket, a cselekményt, és követed a tervet, vagy csak úgy nekiállsz, és majd lesz valahogy, a fő, hogy semmi ne korlátozza a kreativitásod, esetleg vegyíted a kettőd, és csinálsz vázlatos terveket, de a nagyja úgyis majd menet közben alakul.) Lehetsz konzervatív nanós, és az első napon egy vadonatúj regényt kezdesz, amiből még egy betűt se írtál le, vagy készíthetsz előre terveket, folytathatsz egy megkezdett projektet, vagy ha igazán lázadó vagy, akkor nem is regényt írsz, hanem memoárt, esszéket, novellákat vagy akármi mást. Írhatsz papíron, tollal, ceruzával vagy ecsettel és tusfestékkel, számítógépen, mobilon, de akár agyagtáblán is írónáddal. Az oldal, a tagok, a regionális szervezetek, mindenki bíztatni, bátorítani fog, vannak programok egészen fiataloknak is. Az egész nagyon támogató és elfogadó.

A Nano ugyanakkor nem íróiskola. Nem tanítják, hogy hogyan kell jól írni. Ez tisztán a mennyiségről szól, a minőség nem érdekel senkit. Kilóra kell, hogy meglegyen a szöveg (angolszászok, a szavak száma a mérték náluk), hogy milyen lesz, az nem számít. De ugye a definíció szerint az író olyan ember, aki ír. Sokat. A Nano ebben segít. Megtanítja, rászoktatja az embert, hogy írni kell. Nem érdemes menet közben szerkesztgetni, javítgatni, csak írni kell, írni, írni. Nem egy haszontalan képesség. Engem rászoktatott a rendszerességre, és úgy tapasztaltam, hogy felszabadította a kreativitásomat is, egy csomó ötlet jutott eszembe, kellett nyissak nekik egy külön doksit, amibe feljegyeztem őket, nehogy elvesszenek. Volt egy érdekes karakterem, aki nem akart összeállni, de most új tulajdonságai kerültek elő, kialakult a háttere, gyerekkora, családja. A világ is nagyon sokat fejlődött. A történetben új szálak merültek fel.

Nem állt össze még csak a fél vázlata sem egy regénynek, amit végeredményül kaptam az kettő vagy három trilógiára elegendő cselekményváz, plusz még néhány spin-off regény és karakternovella ötlete is ott van benne valahol. Hogy lesz-e ezek valamelyikéből bármi, nem tudom, mert amikor befejeztem, egy egészen más történet, egy vadonatúj karakter kezdett el érdekelni. Az egésznek a legfőbb eredménye az volt, hogy élveztem, és megtudtam, hogy képes vagyok mennyiséget termelni, nyersanyagot, amin aztán lehetne dolgozni.

Igazából a bőség zavarával küzdök, nem tudom, hogy minek álljak neki, mivel kezdjek el foglalkozni. Akkor lennék a legmotiváltabb, ha a legizgalmasabb ötleteimet venném elő, de tartok tőle, hogy túl nagy fába vágnám a fejszét. Talán érdemesebb volna valami egyszerűbbet megpróbálni, amibe bátrabban belevágnék, és nem izgulnék miatta, hogy milyen lesz. Vagy nem tudom. Lehet, ma nem kéne ezen agyalnom, csak élveznem, hogy elértem, amit célul tűztem ki. Lehet, mindjárt ki is nyitok egy doboz sört, és ünnepelek.

Szivárványból kovácsolnak gumibotot

2021-07-11T15:18:00.003+02:00

Jaja, jó hülye cím, szivárványból nem lehet, ráadásul a gumit nem kovácsolják. De az se kevésbé abszurd, ami mostanában zajlik. Persze mi az, ami manapság nem abszurd. Nem is érne az egész egy fél posztot sem, de egy dologra azért érdemes felhívni a figyelmet. Van az a mondás, hogy a világon minden a szexről szól, kivéve a szexet, a szex a hatalomról szól. Aki azt hiszi, hogy a melegjogok a melegek jogairól szólnak, az is tévedésben van. A melegek joga is a hatalomról szól, itt a politikai értelemben vett hatalomról. Még az is lehet, hogy majdnem minden erről szól. Melegek jogait írtam, nem LMBT(QIAstb.) jogokat, de a különbségről talán majd egyszer egy külön posztban.

Afelől nincs a leghalványabb kétségem sem, hogy szántszándékkal került egyazon törvénybe a pedofilok elleni szigorúbb fellépés és a "melegpropaganda" tilalma. A választásokra készülve valami kormánypárti stratéga felmérte, hogy erre majd jól ráveti magát a brüsszeli meleglobbi, és az egész hazai ellenzék, amit majd úgy lehet tálalni, hogy lám, a pedofilokat védik. A politikai meggyőzés ilyen primitív módszereket használ, csúsztatást és összemosást. De ha átnézzük a politikai propaganda szándékával készülő médiát (ajánljatok nekem egy olyan híroldalt, ahol ez a szándék nyomokban sem látható), akkor valószínűleg az összes érvelési hibára találhatunk példát. Amikor politikai meggyőzés szándékával írott cikkeket találunk, nagyon észnél kell lenni olvasás közben. Látnunk kell a szándékot, amivel íródtak, és a tényeket, ami mögöttük van.

Amin most kiakadtam, az egy egyébként nagyon érdekes és tanulságos írás az Origón. A lényege, hogy az USA irányából is elítélő hangok érkeznek, hogy Magyarország nem tartja tiszteletben a melegek jogait. Miközben az USA egyes államaiban, városaiban nyíltan melegellenes jogszabályok vannak érvényben, sőt a joggyakorlat súlyosan diszkriminatív. Még arra is van példa, hogy egy álruhás nyomozó melegbárban ismerkedik, és felmegy a randipartnere lakására, ahol levetkőznek, majd előveszi az igazolványát, és letartóztatja az álló farkú, és igencsak csodálkozó fickót. Persze egy kis guglizás után finomodik a kép. Kiderül, hogy valóban történtek letartóztatások, de azok miatt elnézést kellett kérnie a sheriff hivatalának, mivel a hivatkozott szodómiaellenes törvényt a legfelsőbb bíróság több mint 10 éve már alkotmányellenesnek nyilvánította. Az államban ugyan érvényben van a törvény, de nem alkalmazható, amennyiben nagykorú személyek közt, kölcsönös beleegyezésen alapuló, nem nyilvános helyen zajló szexről van szó.

Ami ennél is jobban felbosszantott, az a reparatív vagy konverziós terápiák témája. Ezek olyan pszichológiai, pszichiátriai kezelések, melyek meleg emberek szexuális orientációját hivatottak megváltoztatni. Az írás úgy állítja be, mintha a "gyógyulni" szándékozók lehetőségeit korlátoznák az ilyesfajta kezelések betiltásával. Csak mintegy mellékesen jegyzi meg, hogy a németországi törvény a 18 éven aluliak terápiáját tiltja. Bennem viszont felmerült, hogy vajon hány 18 éven aluli jelentkezik önként egy ilyen kezelésre? És vajon az esetek mekkora százalékában volt jellemző, hogy a kiskorúak a szüleik, nevelőik nyomására, esetleg kimondottan a saját akaratuk ellenére kerültek terápiára?

Ne legyenek kétségeink, az ilyen kezelések, vitatott voltuknak köszönhetően, nem az állami egészségügyben, hanem magánpraxisokban érhetők el. Nagyon komoly pénzekért. Ez egy jól jövedelmező üzlet. Vagyis eredményesnek, hatékonynak kell lennie, hogy bevételt termeljen. A pénzt a szülők fizetik, olyan szülők, akik szinte bármire hajlandók lennének, hogy a gyerekük ne legyen többé buzi. Ezek a terápiák nem a kezelésben részesülő kiskorúak érdekeit helyezik a középpontba, hanem az szülők igényeit akarják kiszolgálni. Agymosásnak vetik alá a gyerekeket, ha kell, összezúzzák, eltiporják a személyiségüket. Pénzért bármit. A kezelések gyakran táborokban, a külvilágtól elzárva zajlanak, a szülők nem is tudnak róla (de nem is akarnak tudni), hogy milyen szenvedésnek vannak kitéve a gyerekeik. Azt pedig nem reklámozzák, és a cikk sem említi, hányan lettek öngyilkosok a "terápia" alatt, vagy kicsivel azt követően.

Ami viszont érdekes és tanulságos az írásban, hogy az USA államaiban mennyire eltérő jogszabályok vannak érvényben, és mennyire különbözőképpen gondolkodnak az emberek. És ez ott náluk teljesen normálisnak tűnik. Amikor Európai Egyesült Államokat emlegetnek a brüsszeli föderalisták terveivel kapcsolatban, akkor valójában az Amerikai Egyesült Államokénál sokkal nagyobb központosítás szándékáról van szó. Hiszen Európában már most is jóval kisebb az egyes tagállamok mozgástere, mint az Atlanti-óceán túlpartján. Elég csak azt a példát felhozni, hogy az USA államainak majdnem a felében ugyan eltörölték a halálbüntetést, a másik felében viszont még mindig érvényben van. Az EU-ban pedig ez egy olyan téma, amiről még vitát sem lehet kezdeményezni.

A melegek, a szexuális kisebbségek nagyságrendileg 5%-át teszik ki a népességnek. Arányait tekintve ennél jóval nagyobb létszámú kisebbségek, hátrányos helyzetű csoportok is vannak. Azokkal mégsem foglalkoznak ilyen intenzíven. Ami persze nem meglepő, mert a legélesebb ideológiai szembenállás itt található. Meg persze a migráció kérdésében. De a migráció elsősorban liberális szavazók importjáról szól, csak másodlagos, hogy le lehet fasisztázni az ellenzőit. A melegek ügyében a legfontosabb, hogy ennek kapcsán a konzervatív oldalt a szabadságjogok korlátozásával lehet vádolni. Hogy valahol ténylegesen korlátozzák a kisebbségi jogokat az nem érdekel senkit, elég megnézni, hogy a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatát nemhogy korlátozó, de ellehetetlenítő intézkedések mekkora érdeklődést váltanak ki az EU parlamentjében. Ezt sajnos kevésbé lehet tematizálni a politikai harcban.

Ami igazán abszurd, hogy az egész ideológiának az alapja a sokszínűség. Persze mostanában már nem is annyira a kulturális, hanem a bőrszín szerinti sokszínűség. A vitákban megjelenő nézetekre valahogy ez nem vonatkozik, ideológiai, politikai sokszínűségről végképp nem hallani, ezen a téren igencsak monokromatikus állapotokra törekszik a liberális oldal, és a vele szövetséges média. Nem csak a szélsőséges, uszító, a gyűlöletkeltést tiltó törvényi rendelkezésekbe ütköző nézeteket igyekeznek kiszorítani a közbeszédből és a médiafelületekről, hanem az un. liberális fősodorral ellenkező mindenféle elképzelést. És ami riasztó, hogy ehhez nem csak törvényi felhatalmazásuk, jogalapjuk nincs, de még csak társadalmi legitimitásuk, tömegtámogatásuk sem. Amire törekszenek, az emberek többségének szándékával, akaratával, véleményével szembe megy.

A politizálás már régen nem észérvek mentén zajlik, a legalantasabb ösztönökre igyekeznek hatni mindkét részről. Az ellenfélből ellenséget csinálnak, démonizálják az eltérő nézetek hangoztatóit. Így nem könnyű (bár nem is lehetetlen) átlátni a folyamatokat. Már az ókori rómaiak is azt a kérdést tették fel, hogy cui prodest? vagyis hogy kinek használ? Itt mindent az érdekek mozgatnak, az emberi jogokra, a közjóra, erkölcsre való hivatkozás csak rizsa. A politikusok a saját hasznukat, meg a bőkezű támogatóik javát keresik, a többi csupán reklám célját szolgálja.

Tévedés azt gondolni, hogy a kormányzó pártot a legkisebb mértékben is érdeklik, mit csinálnak a melegek, ahogy a liberális oldal politikusai is magasról tesznek a melegek jogaira. Ez a helyzet idehaza és külföldön is. Csupán eszközként használják a melegek ügyét mindkét részről. Nem a melegek ellen vagy a melegekért kívánnak kiállni, hanem egymással szemben foglalnak állást. Ez nyilvánvaló abból, hogy a pedofiltörvénynek a homoszexualitás megjelenítésére vonatkozó része meglehetősen elnagyolt, inkább valamiféle nyilatkozat, semmint konkrét, végrehajtható, szankcionálható norma. És a melegek helyzete csupán az Unió illiberális államaiban izgatja a brüsszeli elitet. A szivárványos zászlóval csak azért hadonászik mindkét oldal, mert a nyelével akar jó nagyot ütni a másikra.

Esélykiegyenlítés

2021-06-26T10:30:00.010+02:00

Mostanában többször is eszembe jutott Kurt Vonnegut novellája, a Harrison Bergeron. (Aki olvasta, biztos emlékszik rá, a történetre tuti, ha a címére nem is, aki meg nem olvasta, annak érdemes rászánnia azt az 5-10 percet.) Olyankor szokott eszembe jutni, mikor valami agyament egyenlősködés kicsapja nálam a biztosítékot. Mint A rasszizmus lebontása a matematika oktatásában c. brossúra, és az egész felhajtás, ami kialakult körülötte. Az alapvető szándék, még akár jó is lehetne, vigyük közelebb a matematikát a gyerekekhez, ne csak egyetlen megoldási módszert tanítsunk, fogadjunk el. Az egyértelműen kitűzött feladatokra adott megoldások végeredménye, és a megoldás menetének rögzítésére használt jelölési rendszer tekintetében már egyáltalán nem vagyok a pluralizmus és a megengedő hozzáállás híve.

Hogy a jelenleg használt matematikai jelölések nagy része a görögöktől származik, az történelmileg így alakult, és semmi köze a rasszizmushoz. Egy jól működő, szabványos rendszerről beszélünk, amit a világon mindenütt megértenek a matematikát művelő emberek. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet változtatni rajta, az idők során változott is elég sokat, de ez tudományos és technikai kérdés kell legyen, nem politikai. És főleg ne olyanok döntsenek róla, akik nem értenek hozzá, és ne érzelmi, indulati alapon hozzanak döntéseket. Nem ártana egy hatástanulmány, hogy mivel járna, ha mondjuk több száz év matematikai irodalmát kéne lefordítani valami új rendszerre, és nem lehetne a régi számításokat, levezetéseket eredetiben olvasni. És ez nem csak a matematikára vonatkozik, hanem minden tudományra, aminek az eszköztárában szerepel a matematika.

Olyasmit látok ebben a történetben, hogy valakinek feltűnt, a hátrányos helyzetű gyerekek a hátrányos helyzetük által indokoltnál is jobban lemaradnak matematikából. Tehát valami baj van a rendszerrel. Meglévőnek tételez alapvető matematikai ismereteket egy adott évfolyamon, melyek mégsincsenek meg mindenkinél. (Fecónál is kiderült, hogy első éves egyetemistaként a görög ábécét igencsak hiányosan ismeri, az alfa, béta, céta betűk mennek, meg a pí, de az epszilon neve nem jut eszébe, a kszít pedig lerajzolni se tudja.) De ebből valakik nem azt szűrték le, hogy az oktatás vacak, és jobban kell csinálni, hanem azt hangsúlyozták, hogy a fehér bőrű gyerekeknek jobban megy a matek, a színes bőrűeknek meg gyengébben, és ez biztos azért van, mert a gonosz, fehér görögök úgy alkották meg a matematikát, hogy kiszúrjanak a színesekkel.

Amíg ezt egy takarítónőként dolgozó, fekete anyuka a matekból bukdácsoló kislányának a védelmében hangoztatja, az érthető. Neki sem ment soha a matek, nem is lett mérnök, és miért kelljen a gyerekének is hátrányokat elszenvednie az életben, azért mert nem elég jó matekból, miért ne lehessen építészmérnök, miért csak takarító. Valaki sürgősen csináljon valamit! Érthető az indulat. Az már kevésbé elfogadható, mikor művelt, diplomás emberek elméletet kanyarítanak a jelenség köré, és rasszistának kiáltják ki a matematikát, politikát keverve a tudományba. A matematika soha nem lehet rasszista! Rasszista legfeljebb a matematikatanár lehet, vagy az ideológiával terhelt tananyag, meg a politikus és a mozgalmár.

Elsősorban azáltal, ha olyan prekoncepciót fogalmaznak meg, hogy a matematikát a színes bőrű gyerekek kevésbé képesek megtanulni, a bőrük színe miatt. Vagy ha a fehér gyerekekben bűntudatot próbálunk ébreszteni amiatt, hogy értik a matekot. A tudás önmagában sosem lehet elnyomó! Csak az, ha azt mások ellen használják. Nem az bűnös dolog, hogy egyes gyerekek szignifikánsan kevesebb tudással jutnak el egy adott évfolyamig. Ez az oktatási rendszer hibája, amit orvosolni kell. Az bűnös dolog, ha átpolitizáljuk az élet olyan szegmenseit is, ahol semmi keresnivalója a politikának. Arrafelé tartunk, mint a II. világháború utáni években a magyar oktatásban, amikor a matekórán is ideológiai nevelés zajlott, és a szöveges példákban az agrárproletár téesztagok egy nap alatt háromszor annyi búzát arattak, mint a kulákok.

A Vonnegut novella természetesen abszurd, de kezdem úgy érezni, hogy az Amerikában kibontakozó helyzet is egyre inkább azzá válik. A BLM túlkapásai, a kritikai fajelmélet ugyanoda visz, mint amit a novellában láthatunk. Ha a meglévő egyenlőtlenséget nem úgy akarjuk kezelni, hogy felemeljük az elesetteket, hanem azokat gáncsoljuk el, akik biztosan állnak a lábukon, ez nem jó megoldás. Persze az kétségtelen, hogy az utóbbi könnyebben megvalósítható, de tartok tőle, hogy a hátrányos helyzetben lévők főként azért pártolják ezt a megoldást, mert a részükről csekély erőfeszítést igényel, és a terheit a náluk jobb helyzetben lévők viselik, nem ők.

A politikai szempontokra nem térnék ki részletesen, így is túl hosszú lett ez a bejegyzés, csak a párhuzamra hívnám fel a figyelmet. Ahogy a szélsőséges baloldal a 20. század elején szította és kihasználta a hátrányos helyzetű, elnyomott munkásság elégedetlenségét, az kísértetiesen hasonlít a 21. század eleji állapotokra. A szélsőséges baloldal most megtalálta a feketéket, melegeket, migránsokat stb., szítja az elégedetlenségüket, és a hátukra felkapaszkodva igyekszik, ezúttal is a demokratikus utat megkerülve, valamiféle forradalmi fordulattal hatalomra kerülni. De arról nem szabadna megfeledkezni, hogy mi lett a kommunista fordulat után a munkásság sorsa. Tartok tőle, ha a feketék, melegek, migránsok stb. hatalomba segítik a szélsőbalt, végül ugyanolyan elnyomásban lesz részük, mint a proletároknak a kommunizmusban.

Személyes hatékonyság

2021-05-30T20:38:00.003+02:00

Kicsit eltűntem mostanában a radarról, kezdtek maguk alá temetni a dolgok. A szokásos mellé akadt pár új teendőm is, belevágtunk az állami támogatásos felújításba, bevállaltam még pár maszek melót, aztán visszaálltunk jelenléti oktatásra, és ha már úgyis bent vagyok a suliban, akkor el kell intéznem néhány dolgot, ami a távoktatás miatt elmaradt, merthogy nem voltunk bent az épületben. És az egészet megfejeli a fordításom, amivel rekordot döntöttem a kiadóban, már én vagyok az, aki a leghosszabb ideje ül egy bevállalt könyvön. Ezt a határidőt már most tartani akarom, akármi is történjék, mert na. Megelégeltem. Elhatároztam, hogy megemberelem, összekapom magamat, és megküzdök a rémséges mumusommal, aminek a neve: procrastination (halogatás).

Egy ideje már gyűjtögetem a fegyverarzenált a küzdelemhez, és most elkezdtem elsajátítani a harcművészetet is, amit úgy hívnak: personal productivity (személyes hatékonyság). Elsőre őrültségnek tűnt, hogy a sürgős teendőim helyett önfejlesztő könyveket olvasgassak, de mégsem volt haszontalan. Megtanultam, hogy másképp olvassam azokat a könyveket, amiket az élvezet kedvéért olvasok, és azokat, amikből valami információt akarok megszerezni. Az utóbbiakban ami nem a keresett információ, az többnyire csak rizsa. Az önfejlesztő gondolatok többnyire néhány egyszerű mondatban összefoglalhatók, de egy papírlapért nem lehet annyi pénzt elkérni, mint egy egész könyvért, így felhígítják az egészet, hogy piacképesebb termék legyen belőle. Ezeket úgy olvasom, hogy a rizsán gyorsan átsuhanok, és megkeresem a lényeget. Ha mázlim van, még ki is van emelve, így tényleg csak át kell pörgetni a szövegen.

Vannak weboldalak, ahol egyetlen cikkben összefoglalják egy egész könyv bölcsességét. Azok még jobbak. De sok van belőlük. Ahogy persze könyvekből is. Már kezdtem mérgezést kapni, mikor hirtelen összeállt az egész tudomány. A jegyzeteimben akadt néhány kulcsmondat. És szerencsére a fejemben is megragadtak. Az egész olyan volt, mint a csan-buddhista megvilágosodás. (A szent iratokat át kell tanulmányozni, meg kell tanulni kívülről, aztán el kell felejteni az egészet. A túl sok tudás a Buddhává válás akadálya lehet, ha szem elől tévesztjük a lényeget.) A kulcs az a mondat volt, ami valahogy úgy hangzott: Eredményességre törekedj, ne hatékonyságra! Ami zseniális, de kellett hozzá egy másik is, hogy megértsem a lényegét: A hatékonyság az, amikor megfelelően csinálod a dolgokat; az eredményesség pedig, amikor a megfelelő dolgokat csinálod.

Olvastam, hogy a változásokat apránként célszerű bevezetni az életünkbe, úgy kisebb az ellenállásunk. Aztán olvastam azt is, hogy a saját módszereinkre kell rátalálnunk, ami nekünk bejön. Ennek örömére elhajítottam mindent, ami nem konkrét időponthoz kötött kötelezettség, és nekiálltam fordítani. Kiszámoltam, hogy naponta mennyit kell haladnom, hogy időre elkészüljek. Megfejeltem 20%-kal, és az lett a napi kötelező adagom. Amíg azt nem tudtam le, nem fogtam semmi máshoz, ami nem életbevágóan kötelező. Tehát a suliba bejárok megtartani az óráimat, és enni is szoktam, de mosogatni már csak azután, ha végeztem a fordítani valóval. Ez eleinte okozott némi konfliktust, de erős maradtam. És mára már sokat javult a helyzet.

Eleinte nagy kínlódás árán, késő este végeztem a fordítással. Aztán valahogy belerázódtam. A hétvégéken korán reggel nekilátok (Nyeld le a békát! Kezdj a legnehezebb munkával, amihez a legkevesebb kedved van!) Ma délután még filmet is néztem. Hétköznapokon esténként pedig van időm olvasni. Mondjuk ez úgy jött össze, hogy lecsupaszítom a napomat, és amikor marad időm a végére, megválogatom, hogy mit teszek bele vissza. Így leszoktam pár dologról, nem nézek híroldalakat, se híradót. Emailt, facebookot egy nap csak kétszer, és letiltottam egy csomó értesítést, nem pityeg a telefonom. Külön böngészőm van a munkára és a kapcsolattartásra. Félretoltam a rezilianciát és a művész útját. Majd ha végzek a fordítással, előveszem őket, és ezek lesznek a fókuszban.

Annyira, hogy szerintem a fordítói munkásságomat felfüggesztem/befejezem. Ez lesz a tizedik könyvem, és szerintem ennyi elég is lesz. Hacsak nem lesz valamelyik lezárt trilógiámnak negyedik kötete is, nem akarok többet fordítani. Szerkeszteni szívesen szerkesztenék, és végre talán az írásra is rászánom magam, de legalább is elkezdem megtanulni. A kényszerű karantén napok alatt rájöttem, hogy nekem a bezártság a legkisebb problémát sem jelenti, kimondottan jól elvoltam a képernyő előtt, elmélyült munkába merülve. És ha teljesen feloldják a korlátozásokat, akkor sem lesz muszáj elmennem itthonról. (Oké, muszáj lesz Katával pár kirándulásra elmenni, de nem kell naponta kertészkednem, piacra járnom, korzóznom stb. Mindaddig, amíg nem végeztem az adott napra magamnak kijelölt elvégzendő feladatokkal. Aztán persze muszáj lesz elmennem vele mindenhová, de ugye mégiscsak lesznek prioritások.)

Még egy hónap van hátra a fordítás határidejéből, szurkoljatok!

Telegónia

2021-04-17T21:44:00.004+02:00

Egy nagyon érdekes elméletbe futottam bele. A covid vírusról olvasgattam, és előkerült egy genetikai hullámelmélet nevű valami (ami elég zavaros számomra), és ennek a margóján tűnt fel a telegónia. Darwin is írt arról az esetről, mikor egy unatkozó lord kvaggával (a zebra rokona) próbálta keresztezni az egyik fehér kancáját, majd később egy fehér ménnel fedeztetve, a született csikónak a lábán csíkok voltak láthatók, akár egy zebrának. A telegónia lényege, hogy a születendő utód tulajdonságait nem csak a biológiai apa genetikai öröksége, hanem az anya korábbi szexuális partnereinek tulajdonságai is befolyásolják. Különösen nagy a jelentősége a legelső szexuális partnernek. A szüzesség mítosza tudományos köntösben ma is itt kísért.

Mendel óta tudunk a recesszív tulajdonságok öröklődéséről, amivel megmagyarázható Lord Morton csikójának csíkos lába. És bár többen megpróbálták kísérleti úton igazolni a teóriát, egyikük sem járt sikerrel. Maga az elképzelés már Arisztotelésznél is előkerült, akinek a biológia területén voltak fura elképzelései, ha jól emlékszem, a női méhről állította, hogy kétosztatú, mert a nyulaknál ilyennek találta. Azt viszont írjuk a görögök javára, hogy a történet többnyire arról szólt, hogy a nővel egy isten hált együtt, aztán mikor a férjétől szült gyereket, az isteni erőkkel rendelkezett. Vagyis pozitív tulajdonságok kerültek átöröklésre, és a legkevésbé sem kárhoztatták ezért a nőket. A középkorban, amikor ismét divatba jött Arisztotelész, egészen másféle színezetet kapott az elmélet. Ahogy a náci fajelméletben is. Ha egy árja nő együtt hált egy zsidóval, beszennyeződött, utána már nem tudott fajtiszta árja gyerekeket szülni árja apától sem.

Van, aki ezt még ma is elhiszi, és azt fejtegeti, hogy a korábbi szexuális partnerek spermájával való érintkezés során az örökítőanyag töredékei átitatják a nő reproduktív szerveit, és bekerülhetnek a petesejtjeiben lévő DNS-be. De a lényeg ezután következik, amikor előkerül, hogy a probléma megoldása a nők házasság előtti önmegtartóztatása. Vagyis a dolog lényege, hogy a nők egyáltalán ne szexeljenek a házasság előtt, csakis a férjükkel bújjanak ágyba, akitől majd gyerekeket fognak szülni. Kiváló elmélet, ami már megint a nők nyakába varja a felelősséget, és a megoldás terhét. A gyermek a rossz tulajdonságait vagy a nőtől örökölte, vagy a felelőtlenül megválasztott szexuális partnereitől. Apuka vétlen az ügyben.

Azt a problémát mindig könnyebb kiszúrni, ami ott van, benne van a gondolatmenetben, de most keressünk olyat is, ami nincs benne, ami hiányzik belőle. Ha elhisszük, hogy a tulajdonságok ilyetén átvitele lehetséges, akkor arra is gondolnunk kell, hogy a DNS nem csak spermával juthat be a szervezetbe. Például mi a helyzet vérátömlesztéssel? Az idegen vér is eljut a reproduktív szervekbe, és abban is van DNS. Akkor az is beépülhet? És ez a folyamat miért csak a nőknél működik? Mi a helyzet a férfiakkal? Ha teszem azt, egy gorilla megharap egy férfit, és az állat nyálában lévő DNS bekerül a vérébe, akkor az bejut a herékbe, és a spermiumot termelő szövetek is szennyeződhetnek gorilla DNS-sel, így a férfi utódai különösen szőrösek meg lapos homlokúak lehetnek.

És eddig csak a nem kívánt tulajdonságokról volt szó. De gondoljunk a görögökre! Ilyen alapon egy házasságtörő asszony védekezhet azzal, hogy ő csupán jót akart, azon az estén csakis azért szexelt a 11 jóképű és izmos focistával, hogy a genetikai örökségüket magába olvasztva kiváló fizikai képességekkel rendelkező gyereket szülhessen az ő horpadt mellű, görbe hátú, nyiszlett férjének. Mi az hogy válni akar? Hiszen hálásnak kéne lennie, hogy ő a lehető legjobb adottságokkal rendelkező gyereket szeretne szülni neki! És ezért még ilyen rettentő áldozatra is hajlandó! Sőt egyenesen lehetővé kéne tenni minden nő számára, hogy vonzó, fiatal férfiakkal szexelhessen, mielőtt megfoganna a kevésbé jó genetikájú férjétől!

Ha már lúd, legyen kövér! Aki hisz egy elméletben, ne torpanjon meg az első lépcsőfoknál, gondolja végig az összes, ebből adódó következményt, és vállalja fel a logikus és szükségszerű lépéseket! De gyanítom, hogy a hímsoviniszta férfiaknak így már nem tetszik annyira ez az elképzelés, inkább hisznek a modern genetikában, csak ne kelljen felszabadítani az elnyomott női szexualitást.

Lábjegyzet:

1. A telegóniának semmi köze sincs Telegonhoz, Odüsszeusznak Kirké nimfától született fiához.

2. A kimérák genetikailag mozaikos élőlények, ami előfordulhat a csirasejt egyik sejtjének mutálódásával, vagy ha két zigóta összeolvad, esetleg ritkán az is, hogy egy petesejtet egyszerre több spermium termékenyít meg. (A macskáknál megesik, hogy az alomban az egyik kismacska cirmos, a másik vörös, a harmadik meg félig csíkos, félig vörös, de ez azért van mert az anyamacska egy időben több kandúrral is párzik, több is megtermékenyíti.)

Fabula

2021-04-10T14:00:00.002+02:00

Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy ország, Disputánia. Disputánia nem volt nagy ország, mondhatni egészen aprócska volt, olyannyira jelentéktelen, hogy más népek a térképeikre rá sem rajzolták, csak egy feliratot szenteltek neki, hogy kb. merre lehet. Disputániában két, említésre egyáltalán érdemes dolog volt, a Kémiai Akadémia és a Szőlődomb. Az Akadémián a szorgos kémikusok elolvastak sok külföldről beszerzett szakirodalmat, majd külföldiül cikkeket írtak, hátha megjelentetik azokat valamely neves szaklapban. A Szőlődombon a szorgos borászok a helyi tőkékre oltottak sok külföldről beszerzett vesszőt, majd a boraikat külföldi feliratokkal felcímkézett üvegekbe töltötték, hátha betörnek velük valamely nagyobb piacra.

Hosszú éveken át az Akadémia kémikusai lelkesen művelték a kémia tudományát, a Domb borászai lelkesen művelték a szőlőt, de az áhított siker csak nem akart bekopogtatni se a dolgozószobák, se a présházak ajtaján. A kémikusok arra jutottak, hogy talán túl elméleti a munkásságuk, és valamely, a gyakorlati élethez szorosabban kapcsolódó részterületen, konkrét, hasznosítható eredményeket felmutatva, több elismerésben lehetne részük. A borászok arra jutottak, hogy talán nem elégséges a tudásuk, és ha jobban értenék az elméletet, hogy milyen folyamatok zajlanak a szőlő erjedő levében, akkor jobb borokat készíthetnének.

Nem meglepő, hogy egyszer csak az a gondolata támadt a kémikusoknak és a borászoknak, hogy ha összefognának, egymás munkáját segítve talán többre mennének. A kémikusok eljártak a szőlészetekbe, mintákat vettek növényekről, mustból, borból, és elemezni kezdték őket. A borászok eljártak az akadémiai könyvtárba, és szerveskémiai cikkeket olvastak. Gyűjtötték az ismereteket, és azokat meg is tárgyalták. A kémikusok a többi kémikussal az Akadémia büféjében, konyakozgatás közben, a borászok a többi borásszal a Domb aljában álló borozóban, fröccsöt kortyolgatva. De érezték, hogy ez így nem az igazi, és elkezdték mondogatni a kémikusok, hogy szükség lenne a valódi, interprofesszionális diskurzusra, és elkezdték mondogatni a borászok, hogy össze kéne röffenni a kémikusokkal, megdumálni a dolgokat. Így aztán elhatározták, hogy közösen megszervezik a Dispután Borkémiai és Borászati Konferenciát.

Volt nagy plenáris előadás, ahol főként az összefogás szükségességéről esett szó, és hogy milyen eredményeket remélhetnek, valamint két szekció, az egyikben a kémikusok adtak elő, a másikban a borászok beszéltek. A kémikusok látványos grafikonokkal illusztrált prezentációkat tartottak a glükóz/fruktóz arány és az alkoholtartalom változásairól, a nitrogénvegyületek transzformációiról, hogy hogyan lesznek az aminosavakból polipeptidek. Egy előadó még arról is értekezett, hogy a vörösborok spektrográfiás vizsgálatával, a bor színéből, hogyan lehet következtetni a minőségre. A borászok borkóstolással egybekötött beszámolókat tartottak a kocsány, a héj, a bogyóhús és a mag szerepéről az ízek alakításában, a csapadék, a napfény és a hőmérséklet hatásáról egy adott évjáratra. Egy előadó még arról is beszélt, hogy milyen hatása van a bor minőségére a gépi vagy kézi préselésnek, és ha a kádban történő taposást férjezett asszonyok vagy hajadonok végzik.

A konferencia után a kémikusok hazamentek a dolgozószobáikba, a borászok hazamentek a présházaikba. Mindenki nagyon csalódott volt. Úgy érezték, semmi hasznosíthatót nem tanultak egymástól. A kémikusok nehezményezték, hogy a borászok csak a szőlőművelésről, borkészítésről hadováltak, miközben nem képesek felírni egy inci-finci reakcióegyenletet sem. A borászokat bosszantotta, hogy a kémikusok csak képleteket firkáltak, miközben nem képesek megkülönböztetni a gyümölcsös aromát a fűszerestól. A kapcsolat megromlott a két fél közt, jellemzően kerülték egymás társaságát, és ha valahol mégis összetalálkoztak, annak sokszor veszekedés lett a vége.

A kémikusok azzal vádolták a borászokat, hogy fogalmuk sincs róla, milyen a jó bor, csak azt próbálják eltalálni, mikor a legideálisabb leszüretelni a szőlőt a tőkékről, aztán reménykednek, hogy sikerül jó áron eladni a borukat, mert úgyis csak a bevétel érdekli őket. A borászok azt vágták a kémikusok fejéhez, hogy azt kutatják, milyen a jó bor, de nem tudnak bort készíteni, vegyelemzéssel akarják megállapítani a minőséget, pedig az a jó bor, ami ízlik az embereknek, amiből kérnek még egy pohárral.

Sajnos a helyzet azóta se javult, a dispután kémikusok és borászok nem tudnak együttműködni. A kémikusok többsége továbbra is írogatja a cikkeit, többnyire nem is a borokról, mert szerintük a minőség elsősorban az alkoholtartalom függvénye, és a borpárlat, a brandy, a likőr és a konyak méltó igazán a figyelmükre, és a külföldi lapok is az ilyen cikkeket szeretik közölni. A borászok többsége továbbra is pancsolja a borát, cukrozza a mustot, mert szerintük a minőség elsősorban a cukorfok függvénye, és a vásárlók az édesebb borokat veszik.

Az álláspontok nem nagyon akarnak közeledni, az ellentét áthidalhatatlannak tűnik. Az elmélet csak obszervál, analizál, klasszifikál, a gyakorlat meg csak néha próbálkozik valami újjal, ami vagy bejön vagy nem. Ezt a kettőt, az elméletet és a gyakorlatot, bár mindenki elismeri, hogy szükség lenne rá, úgy tűnik nem igazán sikerül összeegyeztetni. Erre utalhatott Benjamin Brewster püspök is halhatatlan szavaival: Elméletileg nincs különbség az elmélet és gyakorlat között, gyakorlatilag pedig van.

Feloldozom magamat (Reziliencia 2. ea.)

2021-02-27T15:32:00.000+01:00

Írtam egy korábbi postban, hogy nekiálltam fejleszteni a rezilienciámat, ami nagyjából azt a képességet jelenti, hogyha borulnak, elakadnak a terveink, akkor nem feladjuk, hanem újult erővel, ismét nekilátunk. Ilyen szempontból ez most egy csodálatos időszak az életemben, mert ezt a fajta rezilienciát alkalmam van gyakorolni nap mint nap. Kata kitalálta, hogy a lejáró lakáskasszánkat ne a hitelünkbe törlesszük be, hanem használjuk önerőnek az otthonfelújítási támogatás igénybevételéhez, elvégre nem minden nap kínálnak ajándék hárommilliót. Nem is vesztegeti az időt, egymásnak adják a kilincset a mesterek, természetesen mind kora délután jön, amikor én már hazaértem, Kata meg még nem. Plusz a kertben és a ház előtt is rendet kell csinálni, ami eddig vadregényes volt, az most hirtelen gondozatlan lett, és kell a hely a munkához meg az építőanyagnak, egyébként is minek annyi fa meg bokor. Így amikor épp nem tárgyalok, akkor a kertben dolgozok, egyik kezemben láncfűrész, a másikban metszőolló.

Így a szépen eltervezett hetem fenekestől felfordul, alig marad időm a saját dolgaimra. Ráadásul a 2. reziliencia előadásban kitűzött feladatokkal is elakadtam. Az első még csak ment, hogy életszakaszonként gyűjtsek össze 3-3 elért sikert. Sikerült levonnom a megfelelő tanulságot is, miszerint akkor értem el sikert, amikor:
a) kiléptem a komfortzónámból,
b) kitartóan dolgoztam rajta, sok időt és energiát fektettem bele,
c) kaptam hozzá segítséget másoktól.

De a fájdalmas emlék kiválasztásával nem boldogultam. Valahogy egyik sem volt annyira jelentős, hogy értelmesen tudjak róla képzeletbeli beszélgetést folytatni az okozójával. Vagy mert már megtettem a valóságban is, vagy mert rég megbocsájtottam, túlléptem rajta. Persze reziliancia a cél, így sikertelenség nem lehet a történet vége, ezért újból neki kellett futnom, keresgéltem tovább a fájdalmas emlékeket. És találtam is olyanokat, amiket még nem sikerült elengednem. A csavar az benne, hogy ezek olyan események, amikor én okoztam sérelmet valaki másnak. Gondoltam, abból főzök, amim van, így elkezdtem újra a képzeletbeli beszélgetéseket, csak most úgy, hogy az én fejemre olvassák rá, amit tettem, és én magyarázkodok, én várok megbocsájtást.

Ez bizonyos szempontból könnyebb, más szempontból meg nehezebb. Mert nem tudom és nem is tudhatom, hogy a másik fél hogyan érez a történtekkel kapcsolatban, és a többségükkel már nincs is meg a kapcsolat, hogy rákérdezhetnék. Így azt próbálom megbecsülni, hogy a mostani körülményeik között, ennyi idő elteltével, a tetteim vajon mennyire lehetnek rájuk hatással. Arra kellett rájöjjek, hogy egy többé-kevésbé egészséges lelkületű (nem patológiás) személyiség valószínűleg a legrosszabb esetben is csak enyhe neheztelést érez irántam. Ami önmagában véve is felszabadító érzés, de én (ha már lúd, legyen kövér), rendre le fogom játszani ezeket az elképzelt párbeszédeket, ahol is megmagyarázom az esetben játszott szerepemet, az akkori érzéseimet, és bocsánatot kérek. Aztán a másik nevében majd jól megbocsájtok, feloldozást adok magamnak.

Oké, azt hiszem ez így egy kicsit neccesnek tűnik, mert a megbocsájtás annak a dolga, aki a fájdalmat, sérelmet elszenvedte, és nem tűnik igazságosnak, megérdemeltnek az a megkönnyebbülés, amit a végén érzek. Másrészt, ha azt nézem, a gyónás is hasonlóképp működik, a gyóntatófülkében, a pap fülébe, de valójában Istennek valljuk meg, amit mások ellen vétettünk. És a pap által kirótt penitencia, néhány ima elmormolása, sincs arányban az okozott sérelemmel. Akkor már többet ér, ha gondolatban a sértettel tartok egy szembesítést, a helyébe képzelem magam, és sorra veszem az általam keltett negatív érzéseket. Nagyobb a valószínűsége, hogy máskor nem fogom elkövetni ugyanezt.

Ne ábrándozz folyton a jövőről!

2021-02-17T15:05:00.000+01:00

Szinte hallom, ahogy sokan felkiáltanak, de hiszen a jövő az a hely, ahol csodás dolgok történnek majd velem. A jövő az, ahol boldog és gazdag leszek, szép és híres, sikeres a szerelemben és a munkában, kilépek ebből a vacak kapcsolatból, itt hagyom ezt a pöcegödör várost, egy rakás barátom lesz, és megengedhetem majd magamnak, hogy a legjobb bort rendeljem az étteremben. Nos, ez tervnek vagy álomnak megteszi, de hadd hangsúlyozzam még egyszer, csak az itt és most az, ami ténylegesen létezik. Ezt a pillanatot kell elfogadnunk, megélnünk, értékelnünk, mindazon dolgok nélkül, amik után vágyódunk. Félreértés ne essék, a vágyódás az lehet kellemes, az álmok nagyszerű dolgok. Ne hagyjuk, hogy bárki is leszólja, kinevesse az álmainkat! De ne veszítsük szem elől, hogy a mindenkori jelen pillanat az, amikor vágyódunk, amikor nagyot álmodunk. Élvezzük ki, értékeljük, hogy életben vagyunk, hogy van erőnk, energiánk fényes jövőt álmodni magunknak.

Ha a jelennek élünk, az nem jelenti azt, hogy nem törődünk semmivel, nem vállalunk felelősséget, teszünk mindenre, és csak az élvezeteknek élünk. Vagy hogy törökülésben, csukott szemmel, mélyeket lélegzünk. Amivel egyébként nincsen baj, tegyük, ha ezt szeretnénk. Csupán arról van szó, hogy időnként nem árt megállni egy pillanatra, hogy értékelni tudjuk az életet, megélni a jelen valóságát, az itt és most pillanatát.

Ne tegyünk úgy, mintha a boldogságot csak a jövőben érhetnénk el, ha gazdagabbak, szebbek, egészségesebbek, vékonyabbak, magasabbak, fittebbek volnánk, jobb párkapcsolatunk, munkánk, lakásunk, autónk, ruhánk, fogunk és több pénzünk, hajunk, kedvesebb gyerekünk lenne. A lista vég nélkül bővíthető. Ha ez mind valóra válna, azonnal újabb dolgokra vágynánk, melyek nélkül nem lehetnénk maradéktalanul boldogok.

Felejtsük el a többet, a nagyobbat és a jobbat! A kulcs az, hogy tanuljuk meg értékelni azt, amink itt és most van, ugyanakkor álmodjunk és tervezzünk is. Így boldogabbak leszünk, mintha folyamatosan csak arra a jövőre figyelnénk, ahol majd egyszer minden jó lesz. Mert ami a jelenben van, az létezik, az valóságos, ami a jövőben, az még nincs sehol, és lehet, hogy nem is lesz soha. Lehet, hogy többet, jobbat, szebbet szeretnék, de amivel most rendelkezünk, az legalább valódi, kézzelfogható.

Huszonharmadik szabály: Az álmok csodás dolgok, de a valóság is az. (Tanuljuk meg értékelni azt, amink van!)

Úgy tűnik, az előzőnél elsiettem a kiegészítést, hogy ne csak a múltban, a jövőben se időzzünk túl sokat, mert erre külön szabály van. Ami szerintem nem is annyira a jövőről szól, hanem a háláról. Hogy legyünk hálásak azért, ahol tartunk, akik vagyunk, amink van, a szeretteinkért, a barátainkért. Legyünk hálásak mindenért: hogy van ruhánk, hogy melegben alhatunk, hogy van mit ennünk. Régen, mikor Fecó kicsi volt, asztali áldást mondtunk, hálát adtuk az ételért. Aztán felnőtt a gyermek, mindenféle programja van hétvégén is, Kata sokat dolgozik, van hogy későn jön haza, ritka hogy együtt üljünk asztalhoz, és az idők során ez a szokásunk valahogy elmaradt.

Persze, ha egyedül eszek, akkor is hálát adhatok az ételért. És talán újra rá kéne szoknom az esti, elalvás előtti imára, amikor sorra veszem a nap eseményeit, mindazt, amiért hálás lehetek.

Ne mélázz a múlton!

2021-02-16T20:16:00.002+01:00

Bármi is történt a múltban, az már elmúlt. És nem tehetünk semmit, hogy megváltoztassuk. Ezért jobb, ha a figyelmünket a jelenre fordítjuk. Tudom jól, néha nehéz ellenállni a csábításnak, hogy rég elmúlt dolgokon mélázzunk. De ha sikereket akarunk elérni az életben, akkor kénytelenek vagy a figyelmünket arra fókuszálni, ami éppen most történik velünk. Talán azért csábít a múltba való visszarévedés, mert az szörnyű volt és rettenetes, talán azért mert nagyszerű volt és csodálatos. Akárhogy is legyen, jobban tesszük, ha magunk mögött hagyjuk, mert élni csakis a jelenben lehet.

Ha azért térünk vissza folyton a múlthoz, mert tettünk valamit, amit megbántunk, nem árt, ha tudatosítjuk magunkban, hogy nem mehetünk vissza, nem változtathatjuk meg, ami történt. Ha folyton a bűntudaton rágódunk, azzal csak tönkretesszük magunkat. Mindannyian hoztuk rossz döntéseket, melyek hátrányosan érintették a környezetünkben lévőket, akiket állítólag szerettünk, de valójában gyalázatosan viselkedtünk velük. De nincs semmi, amivel meg nem történtté tehetnénk a dolgot. Csupán annyit tehetünk, hogy elhatározzuk, többé nem hozunk ilyen rossz döntéseket. És ennél többet senki nem is várhat tőlünk, mint hogy felismerjük, hol szúrtuk el, és megtegyünk minden tőlünk telhetőt, hogy ez többé ne forduljon elő.

Ha a múltban jobb volt, és vágyódunk vissza a régi szép időkbe, akkor persze értékelhetjük a szép emlékeket, de lépjünk tovább, és tegyünk erőfeszítéseket, hogy megtaláljuk a jelenben is azt, aminek örülni tudunk. Ha tényleg és valóban jobb volt annak idején (vegyük csak le egy pillanatra azt a rózsaszín szemüveget), talán érdemes elgondolkodni rajta, hogy mi lehetett az oka? (Több pénz, nagyobb hatalom, jobb egészség, fiatalság, vidámság, életerő?) De ne ragadjunk itt le, keressünk magunknak új, felfedezésre váró dolgokat. Hátra kell hagynunk a múlt örömeit, és új kihívásokat, új célokat, ösztönzést kell találnunk.

Mikor reggelente felébredünk, egy új nap kezdődik, és csak rajtunk áll, hogy mihez kezdünk vele. Persze ezt folyamatos, tettrekész lelkesedést fenntartani nem könnyű, kicsit olyan ez, mint a rendszeres testedzés. Az első néhány alkalom borzasztóan nehéz, de ha kitartóak vagyunk, egy nap azt vesszük észre, hogy a futás, a kocogás, a séta, az úszás stb. szinte megy magától, tudatos erőfeszítés nélkül. De elkezdeni tényleg nehéz, és kellő összpontosítás, lelkesedés, elkötelezettség és kitartás szükségeltetik hozzá, hogy ne hagyjuk abba, mielőtt eljutunk idáig.

Próbáljunk a múltra egy olyan házként gondolni, ahonnan már elköltöztünk. Visszamehetünk, de már nem ott lakunk. Elmehetünk látogatóba, de már nem az az otthonunk. Az otthonunk a most. A jelen minden egyes pillanata hallatlanul értékes. Ne vesztegessük arra, hogy túl sok időt töltünk abban a régi házban. Ne maradjuk le a jelenben történő dolgokról, csak mert folyton a múltba pillantgatunk, különben később azzal leszünk elfoglalva, hogy a jelen időszakra gondolunk majd vissza, hogy miért vesztegettük el.

Huszonkettedik szabály: Éljünk a jelenben, itt és most! (Ne vesztegessünk túl sok időt a múlton való rágódásra!)

Oké, hát ez önmagáért beszél. Talán annyit tennék hozzá, hogy ne mélázzunk túl sokat azon ami a múltban történt, ne mélázzunk túl sokat azon, ahogy a múltban történhettek volna a dolgok, és ne mélázzunk túl sokat azon se, ami a jövőben történhet majd, sőt úgy általában semmin se mélázzunk túl sokat. Mert mélázni lehet a megtörtént múlton és fiktív dolgon is, legyen az egy alternatív múlt, vágyott jövő, vagy egy teljességgel kitalált, a valóságtól messzire rugaszkodó világ. És persze tegyük hozzá azt is, hogy ez egy nagy általánosságban érvényes jótanács, de vannak speciális esetek, amikor nem alkalmazható. Mert egy régész vagy történésznek az a hivatása, hogy merüljön el a múltba. És az írók is gyakorta agyalnak fiktív, kitalált eseményeken, amiről nem kéne lebeszélni őket.

Szóval a baj nem a képzeletünk használatával van, hanem ha azt pótszerként használjuk, és közben elfelejtjük élni az életünket. És egy kicsike mélázással sincs baj, kell emlékezni a múltra, kell tervezni a jövőt, használhatjuk kreatívan a fantáziánkat, csak élni ne próbáljunk az elképzelt világokban. Élni a jelenben érdemes, mert valódi találkozás, kapcsolat másokkal csak itt lehetséges.

Restart

2021-02-10T21:23:00.003+01:00

A 2020-as év vége (és még a január eleje is) nagyon hajszás volt, mert a fordításom leadásának abszolút prioritást adtam. Állítólag a kiadónál volt már, hogy valaki 2 évig ült egy fordításon, de szerintem mostantól én tartom a rekordot. Végre elkészültem, de ennek az volt az ára, hogy közben minden mást félretoltam. Nem írtam ide a blogra, félbemaradt "A művész útja" projektem, abbahagytam a gyakorlatokat, leálltam a NaNoWriMo kihívással, és több apró feladattal, amit célul tűztem magam elé. (Maradt a rumli az asztalomon, a szekrényemben, a polcomon, a varrnivaló zoknik, ruhák halomban állnak, és a gépem sincs újratelepítve.) Nagyjából a kedvem is elment mindentől, főleg, hogy miután elküldtem a kéziratot, másnap nekiálltam a harmadik kötet fordításának. Aztán történt velem egy érdekes dolog.

Vagyis nem egy, hanem három. Egy könyvben belefutottam a resilience szóba. Nem szoktam szótározni, ha angolul olvasok, egyrészt nem nagyon kell, másrészt meg inkább kitalálom a szövegkörnyezetből, de ez valamiért izgatott annyira, hogy utánanézzek. Azután, ahogy kezdem felvenni az elejtett fonalakat, megnézni, hogy miről maradtam le a munka miatt, a Patreonon megtaláltam On Sai anyagait a rezilienciáról. Végül kaptam egy blogkommentet, aminek a szerzője szintén blogot vezet, Re(silly)ence címen. Emlegettem már korábban Jung elméletét a szinkronicitásról, hogy jelentéssel bír, ha valami ismételten előkerül az életünkben. (Kata ezt úgy mondja, hogy "az Univerzum üzen".)

Nem tudom, hogy üzen-e valaki, vagy a tudatalattim akar rávezetni valamire, mindenesetre a kíváncsiságom kellőképp felébredt, és rámozdultam erre a témára is. Mivel több tervem is kútba esett az S.O.S. fordítás miatt, és nem tudtam eldönteni, melyikkel kezdjem, az lett a vége, hogy egyszerre foglalkozok mindennel. Igazából megirigyeltem, hogy Fecó az egyetem mellett csinál egy technikus sulit is, online dolgozik egy cégnek, plusz maszek munkákat vállal, mindezek mellett randizik, és tartja a kapcsolatot az általános- és középiskolás haverokkal is, időnként becsúszik egy-egy buli, közös játék, bár ez utóbbi többnyire csak online. Ennyi idős koromban nekem is nagyon jól ment a multitask, és egyáltalán nem aggódtam, hogy valamire nem jut elég időm. Az egyensúlyt fontosabbnak éreztem. Lehet, hogy megint ilyen lazának kéne lennem.

Elkezdtem újra a művészútjás feladatokat, elővettem a nanós projektemet, és hallgatom a rezilienciás anyagokat. Az első feladat az volt, hogy gondolkozzunk rajta, milyen téren kéne leginkább fejlődnie a lelki rugalmasságunknak? Rámeditáltam a témára (mert jógázom is újra, ha még nem mondtam volna), és megjelent előttem a Koltai Robi, mint Illetékes Elvtárs, és valami olyat mondott, hogy "Bírom én a kritikát. Csak nem szeretem!" Na, ez jól betalált, azt hiszem ez egy központi problémám, hogy tartok a kritikától. Nagyon rosszul viseltem, mikor gyerekként az iskolában a tanáromtól negatív kritikát kaptam egy fogalmazásomra. Mondhatni kinevetett.

Aminek az lett az eredménye, hogy elmentem a vicces, humoros dolgok irányába, mert így ha nevetnek az írásaimon, az nem gáz, sőt. De a komolyabb írásaimat azóta sem nagyon merem megmutatni senkinek, és így is elég sokat görcsölök rajtuk. Általában az a vége, hogy megakadok, mert nem teszik, aztán elegem lesz, és törlöm az egészet a fenébe. Komolytalan témákkal szívesebben foglalkozok, ezeknél nem tartok a kritikától, mert hát mindegy, úgyis komolytalan dologról van szó. És valószínűleg ez az egyik, ha nem a legfőbb oka annak is, hogy álnév alatt írogatok blogot.

Szóval most ott tartok, hogy igyekszem újraindítani az életemet, amivel felhagytam, most újra nekiállok. A számomra fontos terveimmel újra elkezdtem foglalkozni, legalább egyszer egy héten mindegyikre szánok időt. A félretett terveimet elővettem, és újra nekifutok, folytatom, amit abbahagytam. Az elakadás után újraindulok, restartot veszek. És azt hiszem, a rezilienciának épp valami ilyesmi a lényege.

A szerelemről

2020-10-19T21:35:00.001+02:00

Szeretem osztani az észt, szinte bármilyen témában, de a múltkorában leakadtam egy pillanatra, mikor nekem szegezték a kérdést: mit gondolok a szerelemről? Aztán eszembe jutott a Nyóckerből Guszti bá, aki keresetlen szavakkal bölcselkedett a témában (a szerelem is csak p*na), meg tesóm, aki annak idején nagyjából ugyanezt fejtette ki, csak némiképp szofisztikáltabb módon. Ami után én el is könyveltem magamban, hogy a szerelem az valami túlhájpolt dolog, csak egy mesterséges ideológiai konstrukció, pőre szexuális késztetés cifra ruhába öltöztetve. Evolúciós okokból létezik egy hormonális eredetű viselkedészavar, ami a fajfenntartás érdekében a hímet arra készteti, hogy a párzást követően táplálékkal lássa el a vemhessége miatt lomhábban mozgó nőstényt. A nőstényt meg kevésbé irritálja az egyébként büdös és fülsértően harsány hangú hím, akitől megfogant, így megtűri a párzási időszakon kívül is a közelében. Sőt a hímet magához engedi, hajlandó párzani vele a laktációs időszakban, noha amíg az előző utódját el nem választja, nem lesz újra vemhes. De az eredménytelen párzás is kiváltja a hímben a táplálékszerző viselkedést. Ez olyan szinten működik, hogy a kába hím, a nősténynek akár még egy másik hímtől származó utódját is hajlandó táplálékkal ellátni.

Ily módon a hormonok összeláncolták az emberősöket az utódok felnevelésének idejére. Akkoriban persze a 3-4 éves csemeték már önjáró módon felkutatták maguknak a napi betevőt, és elég volt csak a kardfogú medvét távol tartani tőlük, hogy aztán sikeresen továbbvihessék a genetikai vonalat. Majd ahogy az ember civilizálttá vált, egyre nagyobb közösségeket alkotott, az utódok életben tartása egyre könnyebb lett, az önállóvá válás ideje és a várható élettartam jócskán kitolódott. Minek következtében a régi módszer korlátai megmutatkoztak. A törzsfejlődés nem tudott lépést tartani a társadalmi változásokkal. Megpróbálták a vallások isteni parancsolatként eladni, a filozófiák erkölcsileg helyénvalónak lefesteni az egész életre szóló párválasztás gondolatát, de az ember gyárilag nem így van programozva. A genetikai változatosság erőteljes pozitívum, komoly evolúciós előnnyel jár, ha egy egyed nem csak egyetlen párral hoz létre utódokat.

Az emberi természettel régen mindenki tisztában volt, a házasságokat eleve nem szerelmi, hanem szociális, gazdasági és/vagy politikai szempontok szerint kötötték. A szerelem az ettől független dolog volt. Irodalmi művekben mint érzéki szenvedély jelent meg, ami csábításként hatott a szereplőkre, próbálta őket eltántorítani a kötelességtől, becsülettől, józan megfontolástól. A szerelmet testi vágynak tartották. Nem kétséges, miben állt Kirké varázsereje, amivel igazából nem átváltoztatta a férfiakat, csak megjelenítette belső valójukat. A testiségtől mentes, éteri szerelem elképzelése a 12. sz-ban, a trubadúrköltészettel került be az európai kultúrkörbe. A trubadúrok szegény kisnemesek voltak, akik egy gazdag úr feleségének szépségét, de főként erényességét énekelték meg, anyagi támogatásért, sokszor csak koszt-kvártélyért cserébe. Sejthető, mi lett volna az eredménye, ha kevésbé visszafogottan és szűziesen nyúlnak a pennához.

Ezzel az elmélettel el is voltam jó darabig, nem sokat rágódtam a kérdésen. Katával abban a tudatban éltem együtt, hogy kapcsolatunk nem az izzó szerelem, hanem a közös értékek, érdeklődés és érdek talaján áll, ami egyébként semmiféle hiányérzetet nem eredményezett, köszöntük szépen, többnyire remekül elvoltunk, amikor meg nem (mert hajat téptünk, egymás idegeire mentünk, és tele volt a hócipőnk), akkor azon semmiféle romantikus ábránd nem segített volna. Aztán egyszer mondott valamit tesóm, ami kétségtelenné tette, hogy ő bizony életre szólóan és visszavonhatatlanul elköteleződött a felesége mellett, dacára a józan észnek és bármiféle logikus megfontolásnak, ráadásul mindezt érzelmi alapon. Kérdeztem tőle, hogy ez a hozzáállás miben különbözik a lányregények romantikus szerelemfelfogásától.

A válasz az volt, hogy nagyon sokban. Meg kell különböztetnünk a földi és az égi szerelmet. Az első esetben a szerelmes a saját gyönyörűségét kívánja fokozni a másik felmagasztalása által is, érzelmei követelik a viszonzást, önző vágyakozása legszívesebben rabbá tenné imádatának tárgyát, hogy minél többet birtokolhasson belőle. A másodiknál már érettebb személyiségről van szó, aki a boldogságát nem másoktól teszi függővé, elsősorban nem kapni akar, de képes elfogadni, nem vágyik birtokolni, nem korlátoz, legfeljebb saját magát. Oké, ez kicsit összezavart, de azért értem. Amit nem értek, hogy korábban miért nem ezt mondta? Mire azt felelte, hogy azért, mert akkor még nem értettem volna meg. Így aztán most gyanakszom, vannak kétségeim, hogy ez vajon a legvégső válasz-e, vagy csak a szellemi érettségem jelenlegi szintjének megfelelő.

Válság

2020-09-13T21:32:00.002+02:00

Folyton-folyvást problémákba ütközünk, amiket jellemzően megoldunk, aztán továbblépünk. Némi egyszerűsítéssel az életünk nem is áll másból, mint folyamatos problémamegoldásból. Ez a normál működés része. Ott válik érdekessé a dolog, ha egy problémát nem oldunk meg. Bizonyos problémák egy idő után maguktól elmúlnak, mert vagy megoldja őket más, vagy jelentőségüket vesztik, vagy okoznak valami változást, amihez alkalmazkodunk, és akkor már a probléma nem is probléma, hanem az életünk része. De megeshet az is, ha nem oldunk meg egy problémát, akkor az súlyosbodik, újabb problémákat szül, akadályozza más problémák megoldását, így azok is megoldatlanok maradnak. A helyzet idővel egyre rosszabb lesz, végül pedig elviselhetetlenné válik. Ezt az állapotot nevezzük válságnak.

A könyves szakmában az írók, szerkesztők alapos ismerői a válságoknak. A munkájuk (némi egyszerűsítéssel) másból sem áll, mint hogy a történetekben szereplő karaktereket súlyos válságokba sodorják, hogy aztán vagy kimentsék, vagy hagyják elbukni őket. Arra gondoltam, ha a saját életemben jelentkező válságokat akarom megérteni és kezelni, talán használható megközelítés lehet, ha általánosságokban, sztorikban, szereplőkben gondolkodom, érzelmileg eltávolítom magamtól az egészet, hogy kívülről tudjam szemlélni. Először is érdemes lehet valamiféle rendszert keresni, elemezni, kategorizálni.

Bár hajlamosak vagyunk így érezni, ritka dolog, hogy valakinek egyetlen hatalmas problémája legyen, amit rajta kívül álló, objektív helyzet okoz, és lehetetlenség rajta változtatni. Ha mégis erről lenne szó, azt vesszük észre, hogy az összes többi probléma értelmetlenné válik, azokkal nem is kell foglalkozni. Ha mondjuk földrengéskor valakire rádől egy épület, és az alagsorban egy betongerenda alá szorul, annak felesleges azon aggódnia, hogy van 5 kg túlsúlya, és vajon tetszeni fog-e a kedvesének a szülinapi ajándék. Az ilyen helyzetekben nem a problémán kell agyalni, hanem a helyzet javításán: Van-e elsőrendűen sürgős teendő, pl. vérzés amit el kell állítani? Hogyan lehet biztosítani a minimális feltételeket: levegő, ivóvíz. Mik a várható esélyek, mit lehet tenni a javításukért: Előbb-utóbb jönnek a mentőalakulatok, jelezni kell, hogy idelent valaki életben van, pl. zajt kell csapni.

De a helyzet általában az előbb vázoltnál sokkal jobb, nem fenyeget közvetlen életveszély, és sokkal több lehetőség áll nyitva előttünk. Ilyenkor érdemes részleteiben is megvizsgálni a problémát. Az első, hogy azonosítjuk, néven nevezzünk. Ami nem mindig egyszerű. Nincs történet, nincs regény, ha a főszereplőnk egyből átlátja a problémáját, és szinte magától adódik, mit kell tennie, és annak nincs is semmi akadálya. Szerencsére (már az írók szerencséjére) ez többnyire az életben sem ilyen egyszerű. Velünk is megeshet, hogy a problémánkat összetévesztjük a kiváltó okával, vagy az okozati láncolat valamelyik közbülső elemével.

Ha nem sikerül beilleszkednünk egy közösségbe a viselkedésünk miatt, ezt inkább arra fogjuk, hogy máshonnan érkeztünk, más az érdeklődésünk, másképp nézünk ki, eltérő a származásunk stb. Így gyakran nem a megfelelő problémát próbáljuk orvosolni, és inkább felvesszük a számunkra furának tűnő ruhákat, korábban elképzelhetetlennek tűnő dolgokat művelünk a hajunkkal, hazudunk a szüleinkről, és aztán nem értjük, miért nem érünk el sikert, vagy egyszerűen kirekesztőnek bélyegezzük a társaságot, ahová hiába próbálunk bekerülni. Pedig talán csak nem külsőleg, hanem belsőleg kéne változnunk.

Előfordul, hogy a válságot nem egyetlen, súlyos probléma okozza, hanem több apróbb, amikkel egyenként könnyen megbirkóznánk, de az együttes terhük már sok, esetleg gyorsabb ütemben érkeznek a problémák, mint ahogy képesek vagyunk megoldani őket. Ebben az esetben az lehet a baj, hogy a nyilvánvalóan megváltozott helyzetben továbbra is a régi módszereket próbáljuk alkalmazni. A megoldáshoz változtatnunk kell, növelni a hatékonyságunkat, hogy többet bírjunk el. Vagy tudomásul venni a korlátainkat, prioritizálni, kijelölni a legfontosabb területeket, azokra koncentrálni, azokat megoldani, a maradékot pedig megtanulni elengedni.

Ha már értjük a válság természetét, eredetét, még mindig adódhatnak gondjaink. Elakadhatunk ott, hogy a megoldás túlmutat a képességeinken, lehetőségeinken. Amihez elfelejtjük hozzátenni, hogy a jelenlegi képességeinken, lehetőségeinken. Lehet, hogy fejlődnünk kell, fel kell nőnünk a problémához. Lehet, hogy egyedül kevesek vagyunk hozzá, másokat is mozgósítanunk kell. Aminek a legegyszerűbb módja, ha segítséget kérünk. Ideális esetben vannak emberek, akiknek csak beszélnünk kell a problémánkról, önként ajánlkoznak. Néha pedig abban a tudatban kell kérnünk, hogy ezzel adósságot veszünk a nyakunkba, amit egyszer majd viszonoznunk kell, és akkor nem lesz mérlegelési lehetőségünk, hogy akarunk-e segíteni vagy sem.

Ha nem tudunk egyszerűen segítséget kérni, akkor eszkalálnunk kell a problémát, hogy az másokat is érintsen. Be kell vonnunk egy nagyobb csoportot, ami már elegendő hatóerővel rendelkezik a megoldáshoz. Ez is járhat akkora teherrel, adóssággal, olyan elkötelezettséggel, hogy mielőtt belekezdünk, érdemes elgondolkodni rajta, hajlandóak vagyunk-e megfizetni, amibe kerül. Nem árt lefuttatni egyfajta költség-haszon elemzést. Megeshet, hogy arra jutunk, ha megoldatlanul hagyjuk a problémát, most leírjuk a veszteséget, akkor olcsóbban megússzuk, mint ha megfizetjük a megoldás árát.

Az első bekezdésre visszautalva, a válságokat jobb megelőzni, mint megoldani. Aminek gyakran az a legegyszerűbb módja, ha a problémákat idejekorán megoldjuk, mielőtt még súlyosbodnának. Ideális esetben a problémákat még azelőtt elháríthatjuk, mielőtt jelentkeznének. De ennek is megvan az ára. Ha nem kockáztatunk, nem is nyerhetünk. Mint az élet oly sok területén, itt is az egyensúly megtalálásán múlik minden.

Az úton

2020-08-15T21:30:00.006+02:00

Az út szép és erős szimbólum. A Tao alapműve Az út és erény könyve, Jézus is így határozza meg magát: én vagyok az út, az igazság és az élet, és még a scientológusoknál is van egy Az út a boldogsághoz nevű erkölcsi szabálygyűjtemény. Létezik kreativitásfejlesztő könyv is, Julia Cameron: A művész útja. Kacérkodtam már vele egy ideje, most elővettem, olvasgattam, és elkezdtem csinálni a gyakorlatait. Az egyik a reggeli jegyzetelés, aminek az a lényege, hogy reggelente három oldalnyi szöveget kell lekörmölni papírra. Szerencsére nem kell megmutatni senkinek, sőt nekünk se kell elolvasni, mert bajban lennék vele, van hogy az ágyban fekve írok, és grafológus legyen a talpán, aki azt el tudja olvasni. De lusta vagyok felkelni, ha végzek a penzummal, akkor ideális esetben még visszaalszom. Most még megtehetem, de ha elkezdődik a tanítás, akkor gondban leszek. Lehet, hogy délutáni jegyzetelés lesz belőle.

A lényege a jegyzetelésnek, hogy válogatás nélkül le kell írni mindent, ami az eszünkbe jut. Nem kell irodalmi értékű szövegnek lennie, és ha semmi nem jut eszünkbe, akkor írhatjuk akár azt is: nem jut eszembe semmi, nem jut eszembe semmi, nem jut eszembe semmi..., amíg a három oldal tele lesz. A bennünk élő művész egy gyermek, ha nyűgös, hát hagyni kell durcázni, nyafogni. Gyakori a panaszkodás, nyivákolás az első időben. Nem baj, a rossz érzéseket is le kell írni. A lényeg, hogy a bennünk élő Cenzort (nagy betűvel írjuk, mert komoly, méltóságteljes ember), ne engedjük közbeavatkozni. Arra tréningezzük magunkat, hogy cenzúrázatlanul, akadálytalanul tudjunk írni, hogy ne gátolja semmi a bennünk élő alkotót.

Ezen kívül hetente járok majd művész-randevúra, ahová egyedül megyek, csak a bennem élő művész gyermekkel töltöm el az egész időt. Valamint szerződést is kell kössek magammal, hogy komolyan veszem ezt a kreativitás ébresztést. Pontosabban ez nem is szerződés, hanem egy szándéknyilatkozat, egy ígérvény. Valószínűleg átírom majd a címét, hadd örüljön a bennem élő jogász. (Hehe, jó poén, vigyorog a bennem élő humorista.) Úgy tűnik egy kisebbfajta városra való tömeg él bennem, a sok-sok szerep, érdeklődési kör, vágy, mind megfeleltethető egy képzeletbeli személynek. És ezeknek mind saját elképzelésük van arról, mit kéne csinálnom, mi lenne nekem a legjobb. Az életem pedig éppen aszerint kanyarog erre vagy arra, hogy aktuálisan melyikük sugdos valamit a fülembe.

Van valami indián mese a vágyakról, hogy egy kutyafalka harcol bennünk, és az az állat fog győzni, amelyiket a legtöbbet etetjük. Vagy valami ilyesmi. De a hasonlat lényegét értjük. A bennem élő gyermekek: a művész, a jogász, a humorista, a tudós, a Cenzor, a politikus, a szent, a bűnöző stb. közül azok fognak felcseperedni, megerősödni, akiket táplálok a figyelmemmel, akikkel meg nem törődök, azok szép lassan elsorvadnak. Mindez attól függ, hogy milyennek akarom látni magamat, ki akarok lenni. Mondjuk egy bizonyos kor fölött már furán hangzik, hogy mi leszek, ha nagy leszek, de a lényeg erről szól, és sosem késő új irányt venni, ha nem vagyunk elégedettek azzal, amerre tartunk.

Gond akkor van, ha ezek a bennünk élő gyermekek konfliktusba kerülnek egymással. A kis művész elismerést akar szerezni az alkotásaival, a Cenzor meg fél, hogy beég velük, a szent feláldozná a saját örömét mások kedvéért, a bűnöző meg azt mondja, dögöljön meg a többi, csak neki jó legyen stb. Ahogy ezek nyüzsögnek a fejünkben, az a csoda, hogy nem dilizik be mindenki. Talán arról szól az egész, hogy ne hizlaljuk dagadtra a társaság egy részét, és nyírjuk ki a többieket, hanem próbáljuk meg összebékíteni a bennük élő gyermekeket. A művészt a Cenzorral, a szentet a bűnözővel stb.

Egyikük sem eredendően rossz vagy gonosz, csak mindegyiknek megvannak a maga vágyai, félelmei. Ha találunk nekik közös célokat, eloszlatjuk az aggodalmaikat, kovácsolhatunk olyan terveket, amikkel mindegyik egyetért, amit mindenki támogatni fog, és akkor majd nem egymás ellen küzdenek, hanem összefognak. Így elhárítom a belső akadályokat, faragok a hibáimból, sőt erényekké változtathatom azokat. Például hajlamos vagyok túl sokat szöszmötölni az apró részletekkel. de ez csak akkor hiba, ha sosem jutok a végére, és ezért elmaradnak más, fontosabb dolgok. De ha képes vagyok korlátot szabni neki, ahelyett, hogy teljesen felhagynék vele, akkor csak simán alapos leszek, ami azért kimondottan nem árt.

Huh, de rohadt okos vagyok, milyen jól kitaláltam ezt, már csak a gyakorlatba kéne átültetnem. Megveregetem a bennem élő elméleti szakember vállát, és a bennem élő hajcsár kezébe nyomom a korbácsot, hogy terelje össze és dolgoztassa a többieket. Yesss, mondja a bennem élő önostorozó mazochista - mondja a bennem élő humorista. Bakker, ezek itten röhögcsélnek, összekacsintgatnak, és egyre többen vannak. Ha nem fogok tőlük megtébolyodni, akkor hatalmas buli lesz itt hamarosan!