AncsaT

Cosplay

2012-03-11T17:04:00.001+01:00

Utánanéztem, mert nem sok fogalmam volt róla, hogy mi az a cosplay, mikor láttam, hogy a Szegedi Anime Találkozó programján ilyen verseny is lesz. Szervező a SZAFT - Szegedi Anime Függő Társaság. Az anime engem is érdekel, de ahogy elnéztem őket, én már nem igazán ez a korosztály vagyok, és félek, esetleg összefutnék néhány tanítványommal is. És ugyan az érdeklődés megvan bennem, de messze nem ezen a szinten. A cosplay az már nekem kissé túlzás. Mármint abból a szempontból, hogy én magam űzzem, mert a képek nagyon tetszenek. És az is gyanús, hogy a mikor rákerestem a gugli képkeresőjével, a figurákról, csekély kivételtől eltekintve, lövésem sem volt, hogy kicsodák.

Például itt ez a három édes kis figura, biztos tökre ismer anime szereplők, de nekem csak aranyos kiscsajszik.

Gondoltam, ez így nem jó, célzatosan kell keresgélni. Így mindjárt találtam ismerős karaktereket. Vampire Hunter D és a Deathnote-ból a halálisten, meg a fiú a listával.

Vannak hihetetlenül eltalált jelmezek. Például a Vampire Knight szerintem igen jól sikerült, meg nem tudom kik ez a rajzolt szkúlgörl csajok, de a kislányok egészen hajaznak rájuk.

Aztán megtaláltam egy kedvenc rajzfilmsorozatom szereplőit is. Már írtam a HOTD-ről (Highschool Of The Dead), ami egy zombis anime. A lányok kitettek magukért, majdnem olyan dögösek, mint a rajzfilmen. Persze nagy csöcsöket mindig is könnyebb rajzolni, mint növeszteni, szóval nem kérem számon rajtuk a differenciát.

Ez a koszpléjezés, nekem kicsit olyan, mint a szerepjátékozás. Mint a legtöbb dolgot, ezeket is túlzásba lehet vinni. Ahogy elnézem némelyik jelmezt (amiket ide kitettem, még viszonylag szolidak,keressetek rá a guglival), irtózatos összegeket el lehet költeni az ilyesmire. És ahhoz képest, hogy ez egy játék, néhányan talán túl komolyan veszik, és túl sok időt töltenek vele. Részemről egyetlen felhasználási területét látom a dolognak. Egyfajta enyhe fetisizmus álcájában, a hálószobában hordanék ilyen jelmezeket. Mondjuk valami hentai anime szereplőinek öltözetébe bújnék. Valószínűleg ez nem jelentene bonyolult ruházatot, szexhez inkább vetkőzni szokás, mint öltözni, és nem is kéne benne az utcára vonulni, valamint az sem érdekes, ha kényelmetlen, mert elég hamar megszabadulnék tőle. Persze Katám amennyire prűd, ennek kb. zérus az esélye. Örülök, hogy nem csak sötétben hajlandó, szóval inkább szóba sem hozom, a szkúlgörl öltözéket.

Egészségügyi horror

2012-03-10T15:24:00.000+01:00

A múltkor, a Wicca-Makkán írtam a rezidensről, aki miatt a egy 2 éves kislánynak le kellett vágni az egyik lábát. Ott a "szakértők" megállapították, hogy senki nem hibázott. (Azaz gyakorlatilag a szülő hibázott, mikor az orvosok kezére adta a gyerekét.) Újabb eset, újabb rezidens, ezúttal meghalt a beteg. A cukorbeteg rosszul volt, felment a cukra 30 fölé. Gondolom mmol/l-ben értve. Éhgyomorra 4-6 közt, evés után 6-8 közt szokott lenni normál esetben. 10 felett az nem jó, kezelni kell, 20 felett a beteg rosszul van, 40 felett már leginkább eszméletlen. Szóval ez a 30 ez elég durva érték. Annyira, hogy a vércukormérő mérési skálájára nem is fér rá. Ezért szerencsétlen műszer csak annyit ír ki HI. Aki kicsit tud angolul, annak világos, hogy a LO-w, az túl alacsony, a HI-gh az túl magas érték. De ez a doki azt hitte, hogy HI-bás a műszer. Biztos eszperantóból volt a nyelvvizsgája.

Az idióta a hiperglikémiás beteggel cukros vizet itatott. Mondanom sem kell, hogy ez nem a legmegfelelőbb terápia a extrém magas vércukorszintre. Hogy idióta, az abból is látszik, hogy mindezt leírta a beteg kezelőlapjára. Ha én hülye vagyok valamihez, akkor utánanézek vagy megkérdezek valakit, aki ért hozzá. Szerintem a legelső nővér megmondta volna, hogy mit jelez a vércukormérő. Esetleg megnézem a használati utasítását. Ott szokott lenni mellette a dobozban. Meg a diagnózis. Anyagcserezavar és gyászreakció. Gondolom megkérdezte, hogy "na, mi újság, mi újság?", és mikor kiderült, hogy meghalt valaki a családban, meg cukorbeteg, akkor megállapította a problémát. A cukorbetegség az anyagcserezavar, tehát pipa. Ha valaki családtagja elhunyt, akkor szomorú, tehát gyászreakciója van, pipa. A ZH dolgozat sikerült, a beteg meghalt.

Később persze rájött, vagy valamelyik kolléga elmondta neki, hogy mekkora ökörséget csinált. Mi a következő lépés? Próbáljuk meg a megölt beteg családtagjaitól visszaszerezni a kezelőlapot, az ellenünk szóló bizonyítékot. Naná, hogy azok sem hülyék, és nem adták oda. Inkább eljuttatták a Blikkhez. Májusban bírósági tárgyalás. Nehéz dolga lesz az orvosszakértő kollégának, de nem kizárt, hogy bebizonyítják, mindenki a protokollnak megfelelően járt el, és a beteg volt a hibás. Miért nem diagnosztizálta és kezelte saját magát, hiszen többet értett a cukorbetegséghez, mint a kezelőorvosa. Biztos a gyászreakciója miatt életunt lett, és meg akart halni, ezért félrevette a kolleginát.

A blikkes cikkhez szereztek egy fotót is a rezidensről. Az arcát részben kitakarták, de így is látszik, hogy egy szép, fiatal nőről van szó. Most nem jönnék azzal, hogy vajon a vizsgáját a tanterem padjában vagy az ügyeletes szoba díványán tette le, mert simán lehet, hogy elméletben jelesre tudja az 1-es és 2-es típusú cukorbetegségek kialakulásának élettani okait, a lehetséges tüneteket, a kezelés módját. Az elméleti oktatása eredményes és magas színvonalú volt. De a gyakorlatot iszonyatosan elhanyagolhatták. Az egy dolog, hogy megtanuljuk: rosszullét, émelygés, bőrpír, szájszárazság, szomjúság, fokozott vizeletürítés, de azért nem ártana látni pár ilyen beteget élőben is, hogy ezek a tünetek hogy néznek ki valójában.

Arra is kíváncsi lennék, hogy az egyetemi képzésük során kézbe vett-e valaha digitális vércukorszintmérőt az ifjú medika. És mondjuk csak a saját normál értékét mérte meg vele, vagy látott kóros eredményt is a műszeren? Elolvastatták-e vele a használatai utasítást? Hihetetlen, de ahhoz, hogy valaki autót vezessen, rengeteget kell tanulnia, gyakorolnia, és utána alaposan levizsgáztatják, hogy mindent sikeresen elsajátított-e, képes-e elvezetni egy járművet. Pedig, ha nem, az úgyis kiderül, és valószínűleg saját magát is ki fogja nyírni az illető. Ehhez képest egy rossz orvos évekig ölheti a betegeit, az ő egészségének az nem árt, és valószínűleg a kollégák kihúzzák a sz*rból.

Egyrészt az orvosok műhiba esetén összezárnak, mert valószínűleg nekik is volt már ilyen esetük, vagy ha nem, hát még lehet, és ugye az első követ az vesse, aki maga nem bűnös, másrészt meg a szakma presztízsét féltik. Mi lenne, ha kiderülne, az orvosok nem csak, hogy nem tévedhetetlenek, de gyakran inkompetensek, felelőtlenek, vagy az eszközeik, lehetőségeik korlátozottak ahhoz, hogy gyógyítsanak, vagy urambocsá, egyáltalán felismerjék, mi a baj. Az orvosi szakma a társadalomban ma jelentősen túlértékelt. Nem érdemelnek ekkora általános bizalmat, és olyan hálapénzeket vágnak zsebre, amire nem szolgáltak rá. Nem csak mert nem jár hála azért, ha valaki a kötelességét teljesíti, de sokszor még csak nem is teljesítik azt. A kórház is erősen érdekelt abban, hogy eltusolják az orvosi hibákat. Egy kártérítési perben a fenntartónak kell jótállnia, és vajon miből vonná el a pénzt, ha nem a kórház működési keretéből?

Én megértem, hogy egy orvos kevesli a fizetését. Hogy a rezidens különösen kevésnek tartja, amit kap. De azért az igencsak visszatetsző, hogy a tudatlanságukba emberek halnak bele, miközben több pénzt követelnek. Persze nem mind egyforma, nem is általánosítanék, de a Magyar Rezidens Szövetség foglalkozhatna azzal a problémával is, hogy a rezidensek képzése milyen színvonalú, és vajon nem dobják-e őket túl korán a mély vízbe, és bíznak rájuk emberéleteket. Megmondom őszintén, ha kórházba kerülnék, én vagy valamelyik szerettem, és a kezelőorvos 30 alatt volna, bizony szeretnék egy tapasztaltabb, idősebb dokit, de legalább is kérném, hogy konzultáljon érdemben valakivel, mielőtt kezelést javasol.

Szűkre szabva

2012-03-09T00:34:00.000+01:00

A mai nap tiszteletére felvettem a fehér blúzt, bakancs helyett egy kecsesebb topánt, meg a szűk farmeromat. Vagy a fenekem nőtt meg, vagy mosás után mindig szűkebb egy kicsit a nadrág (de tényleg, másnap már könnyebb belebújni), de úgy rám feszült, meg egy számmal kisebb a farzsebem, így beleszorult a brifkóm. Topogtam a busz lépcsőjén, mire végre kirángattam a tárcám, és megmutattam a sofőrnek a bérletem. Tudom, miért nem hordok valami kis kecses retikült. Beletehetném a válltáskámba is, de akkor mindig figyelni kéne rá, hogy hova tettem le, ki mászkál a közelében. Így meg észrevenném, ha valaki pajszervassal feszegetné a zsebemet, hogy kicsórja belőle a pénztárcám.

A nőnap is úgy járt, mint a karácsony. A fogyasztás ünnepe, az a lényeg, hogy költekezzünk, a többi a feledés homályába vész. Mással mivel magyarázható, hogy a következő megállóban felszáll egy férfi, virágcsokrok a kezében, aztán szidja a buszon lévő nőket, hogy miért nem mennek beljebb, hát nem fér el, húzzák beljebb a lottyadt seggüket, mert nem fér el tőlük. Nőnapkor, virággal a kezében. Úgy lett volna az igazi, ha szétosztja a virágot, majd megrugdossa a felköszöntött nőket. Szóval szerintem hagyjuk a fenébe az ünnepet, nem kell lekaszálni ezer hektár virágot, felejtsük el a köszöntéseket, és még azt sem akarom, hogy mint nőt, kiemelt figyelemmel kezeljenek ezen a napon. Csak azt kérem, hogy adják meg azt a tiszteletet, ami minden embernek jár. Lehetőleg az év minden egyes napján.

Fecót átvittük a mamához, hogy köszöntse. Meg persze a papának is helybe mentünk, hogy ne kelljen fáradnia, amíg átjönne hozzánk. Fecónak még virágra se kellett költenie, mert amit Katával hazahoztunk, abból válogathatott. Talán nem szép dolog továbbadni a virágot, de ez a recycling legtökéletesebb formája, 100 %-ig újrahasznosítottunk valamit, ami ment volna a kukába. A mamánál persze volt süti, valami diós piskóta, meg lekváros bukta. Szerintem holnap is szoros lesz a nadrágom.

Meg a napirendem. Találkozom a konzulensemmel, aztán rohanok tanfolyami órát tartani. Aztán Fecóért. Aztán este a szokásos. Meg remélem éjszaka is. Mondtam már, hogy a telihold jótékonyan hat a romantikára? Csak kialudni nem tudom magam ilyenkor. Bár ezt egyáltalán nem panasznak szánom. Nem hiányzik az alvás. Most is az éjszaka közepe van, és még lejöttem befejezni ezt a postot. Aztán visszamegyek, hallgatni a Kedves szuszogását. Ha más nem, majd Káli álomba ringat.

Digitális turkáló

2012-03-07T21:20:00.001+01:00

Létrehozok egy új címkét, turkáló néven. Már emlegettem egyszer, hogy indexkép keresgélés közben mennyi mindenbe beleszaladtam. Egy részét le is mentettem a dolgoknak, érdekes, vicces, felkavaró, izgalmas vagy szexi dolgokat. Olyanokat, amelyek inspirálhatnak. Én olyan gyűjtögető fajta vagyok, nem dobálom ki a régi anyagokat sem, szétszortírozom őket, hogy ez felkerült a blogba, ez az eredetije, amiből a kis képecskét csináltam, ez meg az, amit végül nem használtam fel. Ha elég sok összejön, akkor elpakolom őket a többihez. Ha olyan hangulatom van, akkor turkálok is egy kicsit. Aztán mindig eszembe jut valami, amiről egy másik, és talán leírhatnám ezeket. Inkább asszociációs játék az ilyen, mint tudományos ismeretterjesztés vagy társadalomkritika, elemzés vagy szórakoztató irodalom. Néha csak szellemi malackodás.

A múltkor hallottam a rádióban, hogy állatvédők szeretnék elérni, hogy a delfineknek meg egyes cetféléknek, elismerjék bizonyos korlátozott személyiségi jogait. Nem kezelnék őket emberként, de mondjuk kimondanák, hogy nem tekintheti senki a tulajdonának, nem szabad őket kínozni, fogságban tartani. Mindezt azon indokokkal, hogy ezek az állatok képesek magasrendű gondolkodásra és érzelmek átélésére. Magas az intelligenciájuk, van énképük, énfogalmuk. Példa rá, hogy tudják, a tükörben saját magukat látják. Értik a múlt és a jövő fogalmát, előre gondolkodnak, terveznek. Képesek vidámságra, szomorúságra, örülnek bánkódnak.

Van valami skála az állati intelligencia mérésére. Ezen a delfinek nagyon jól teljesítenek. Hajazzák a csimpánzokat meg a gorillákat is rendesen. Persze vitatott a skála, mert ugye intelligenciát az emberit szoktuk mérni, és ehhez képest egy állat nagyon más körülmények közt él, és nagyon más dolgokra van szüksége, hogy boldoguljon, különösen egy vízi környezetben. Akit érdekel részletesebben is, találtam egy cikket róla.

Delfinekről nekem Robert Merle könyve jut még eszembe, az Állati elmék. Meg Douglas Adams, akitől megtudjuk az ember a Földön élő harmadik legértelmesebb faj. A második helyen a delfinek vannak. (Az elsőn a fehér egerek. Ez utóbbiak szuperintelligens négydimenziós lények, akiknek a háromdimenziós vetülete őgy néz ki mint egy laboratóriumi fehér egér. Ezek kísérleteznek velünk emberekkel. Az általunk épített labirintusokban mozgatják az egér alakú vetületeiket, és tanulmányozzák, hogy erre hogyan reagálunk.) Volt még egy delfines sci-fi, az annyira nem maradt meg, de mintha nem lett volna rossz az se, egyszer újra kéne olvasni.

És itt a kép. A delfinek ultrahanggal tájékozódnak a vízben. De az ultrahang a magzatvízben úszkáló babát is megmutatja. Ez a delfin egész biztosan látja, hogy a nő terhes. És ha látott már terhes nősténydelfint, akkor pontosan tudja, hogy mi az ábra. Nem hiszem, hogy egyszerűen csak be lenne idomítva, hogy nagy pocakokhoz odatolja az orrát. Szerintem kíváncsi.

Venezuelai teleregény

2012-03-06T22:17:00.000+01:00

Hallottam egy történetet, ami bonyolult volt, nekem már átláthatatlan, a szereplők egy részét távolról ismerem, a többieket még távolról se nagyon. És mindenki mindenkivel összefügg, és csinált valamit, ami hatással volt a többiekre, és megváltoztak a viszonyok, és így minden más színben tűnik fel... és vajon ki lesz a gyilkos? Biztos már este volt hozzá nekem, és későn nem fog úgy az agyam, ahogy kell, de egyszerűen kikapcsoltam. Mint amikor a mamáéknál megy valami a tévében, amit nem rám méreteztek. Az agyam visszautasítja az információkat. Data error! Please restart the system! Ami azt jelenti, hogy aludni kell rá egyet, és mikor reggel újra bebútolok, akkor már jobban leszek. Mindjárt megyek is, de még előtte illusztrálom, hogyan hatott rám a történet. Úgy mint egy venezuelai teleregény.

Addig tudtam követni, hogy Eduardo és Pablo veszekedtek, hogy melyikük udvarolhat Carmecitának, közben Maria-Lucia, a húguk elárulta az anyjuknak Januarianak, hogy a fiúk Carlotól drogot vettek, amit beadtak Pitának a díjnyertes chihuahua kannak, a család kedvencének, aki ezért futott a biciklis postás, Juan kerekei alá, még szerencse, hogy a dottore, Paolo a szomszédjuk ott volt, és mesterségesen lélegeztette szegény állatot, de Roberto szerint, aki Maria-Luciának apja előző házasságából való féltestvére, és így Eduardonak és Pablónak nem is vérrokona, ez nem is igaz, mert Paolo Januariát lélegeztette szájból-szájba, és a viszonyuk oly régi, hogy Paolo lánya, Carmecita valójában féltestvére Eduardonak és Pablónak, de az baj volt, hogy Maria-Lucia kihallgatta őket, és sírva elszaladt otthonról, mert Carlo a díler felvette őt a kocsijába, és elvitte egy rossz hírű motelba, még szerencse, hogy Juan meglátta és követte őket, és telefonált a barátjának Robertonak, aki elővette apjának pisztolyát, és elindult, hogy megvédje a húga becsületét Carlotól, és magával vitte Pitát is, hogy segítsen Maria-Lucia nyomára bukkanni...

Na, ilyesmit nem nézek. Van egyéb vacak is, amiben legalább egyetlen apró jó dolog akad. Mint a "Kettős ügynök" című izé első évad első epizódban. Valami nagyon béna kémes sztori lesz, CIA, FBI, IRS, DIA, NSA... WTF, STB. Viszont a kémnéni az jó benne. Leszbikus diáklányként, meg a Sakáltanya kezdő csaposaként jobban bejött, ez egy hülye szerep, de olyan izgató szája van Piper Perabonak, hogy miatta hajlandó voltam végignézni több mint egy órát. Remélem, ez csak a kezdő dupla epizód volt, a többi fele ilyen hosszú lesz. Viszont a Suburgatory az tetszik (magyarul: A kondom el van vetve). Igazából Jane Levy tetszik, de a sorozat is elég jónak tűnik. Vidéki kisvárosi miliő, kissé túlzásba vitt poénok, de a hangulat az nem rossz. Fogjuk rá, hogy szatíra, és élvezzük a csajszit, hogy mennyire tündéri.

Lusta vagyok, utálom

2012-03-05T19:42:00.000+01:00

Nagyon kéne már írnom a szakdolgozatomat. Kaptam feladatot, tudnék is mit csinálni. Olvasnom kéne, már van két könyvcímem is. Aztán anyagot kéne gyűjtenem, amit majd elemezni fogok. Én meg csak agyalok a metodikán, hogy milyen módszerrel, hogyan legyen a mintavétel, az eredményeket milyen formában, de ezt is csak a buszon hazafelé, alibiből, hogy elmondhassam, foglalkoztam vele. De mikor hazaérek, nem vagyok képes rávenni magam. Eszem valamit, mert éhes vagyok. Aztán jóllakottan nem lehet nekiállni semmi értelmesnek, ledőlök kicsit olvasni. Vagy inkább megnézek egy filmet. Áh, az túl hosszú, inkább egy epizódot valamelyik sorozatból. Vagy két epizódot, meg még néhányat. Egy film rövidebb lett volna.

Aztán megjön Fecó. Vele beszélgetek kicsit. Elküldöm, hogy csinálja meg a leckéjét. Én addig jógázom kicsit. Aztán eszünk valamit. Aztán megjön Kata. Vele is beszélgetünk kicsit. Este lesz, vacsora, fürdés. Alig várom, hogy ágyba bújjunk. Hát, nem a dolgozatom jár az eszemben. Az ágyban egymásra fonódva beszélgetünk. Halkan, suttogva. A takaró alatt egyre forróbb a hangulat. A szex után vagy szép lassan beájulok és elalszom, vagy teljesen elszabadul az agyam. Ilyenkor szoktam a történeteimről fantáziálni. Elképzelem a környezetet, a szereplőket, a problémáikat, a kapcsolataikat. Néha közben elálmosodom, és simán elalszom.

Ha nem leszek álmos, és késő van, akkor lazítok. Kényelmesen elhelyezkedek, ellazítom magam, a testemre figyelek. Figyelem az izmokat, az ízületeket. A légzésem, a szívverésem, a vér lüktetését az ereimben. Ebbe is frankón bele lehet aludni. Ha nem alszom el, jön Káli anyu. Egyesek szerint a hindu istenek közt az egyik legrettenetesebb, legborzalmasabb alak. Számomra a jóságos anya megnyilvánulása. Az ölébe vesz, elringat. Úgy képzeljétek el, mint egy hatalmas, fekete bőrű nőt. Törökülésben a földön ücsörög, ha mellé lépek, és ágaskodok, akkor majdnem elérem a vállát.

Sötét van, csak a foga meg a szeme fehérje világít. Csak sejteni lehet az óriási alakját. Roppant combjain fekszem, vaskos karjaival átölel. Nagy, kerek hasa nekem nyomódik, ahogy lélegzik. A bőre csupasz, és izzadtságtól nyirkos, de nem hideg, hanem szinte forró. Ahogy fölém hajol, csapzott hajáról rám csöpög valami sós. A verejtéke vagy valakinek a vére? Talán nem is akarom tudni. Érzem az erős szagát. Testszag, de nem kellemetlen, olyan egészséges illat. Mellette valami fűszeres aroma érződik, inkább csípős, mint édes, nem túl erős, de határozottan érezni. Egy nyaklánc lehet, talán valami illatos fából, vagy gyógynövények virágaiból font koszorú.

Káli nem egy légies, szellemi alak. Hús-vér, tenyeres-talpas, tapintható, ízlelhető, szagolható, hallani a lassú, súlyos lélegzetét. Csak látni nem lehet tisztán. Talán olyan borzalmas, hogy jobb is, ha nem pillantjuk meg. De ezzel együtt igen jóságos és szerető Istennő. Néha kegyetlen dolgokat tesz, de bízhatunk benne, hogy bármi, amit tesz, a javunkat szolgálja. Talán megcsonkít minket, levágja az egyik kezünket (érzéstelenítés nélkül persze), de ez ajándék. Valamitől megmenekülünk ez által, vagy így teszünk szert egy fontos dologra. Káli a pusztító. Elpusztítja az akadályokat. Az akadályokat, melyek bennünk vannak. Elpusztítja azt a részünket, ami a fejlődésünk útjában áll. Ha ezzel azonosítjuk magunkat, akkor kegyetlennek gondoljuk, ha tudjuk kik vagyunk, akkor látjuk, hogy megszabadít minket.

Mese a nagyon bátor sündisznócskáról (2. rész)

2012-03-04T17:53:00.000+01:00

Miközben a sün fütyörészve sétálgatott, az erdő túlfelén, a kocsma előtt összetalálkozott a sikló, a róka meg a farkas. Bementek, rendeltek hárman fél deci pálinkát, és leültek vele a sarokba, a dézsában álló fikusz mellé. A pálinkát a kígyó a hasára kenegette, a róka meg az orrát áztatta bele, de a farkas felkapta előlük a stampedlit. Bedöntötte a kisüstit, és a száját öblögette vele. Már majdnem lenyelte, mikor eszébe jutott, hogy a róka a taknyos orrát lógatta a pohárba, így inkább a fikusz dézsájába köpte.

– Ezt nem hagyhatjuk annyiban – mérgelődött –, valamit tennünk kell ezzel a sünnel. Jól el kéne kapnunk, és alaposan összevernünk.

<< előzmény

– Jó ötlet – mondta a kígyó –, kár, hogy már egyszer próbálkoztunk vele, de egyikünknek se jött össze.

– Talán baseballütővel kéne – mondta a róka. – Odacsapunk, eltörjük a térdét.

– Remek, majd én ütőt ragadok, de szerintetek mivel fogjam meg? Hm, nem is tudom. – vonogatta volna a vállát a kígyó, ha lett volna neki.

– Akkor mérgezzük meg! – javasolta a róka.

– Jó, de mit is eszik? – kérdezte a kígyó.

– Ez az! Mérgezett alma! – A farkas lelkesedett az ötletért.

– Ja, mint Hófehérkénél. Tényleg, az ilyesmi mindig beválik – bólogatott a kígyó, mire a másik kettő ráförmedt:

– Neked semmi nem jó? Könnyű mások ötleteit fikázni.

– Mondjál jobbat, ha te olyan nagyokos vagy!

És a kígyó mondott is.

A sün vidáman fütyörészve járkált az erdőben. Nem támadt rá senki baseballütővel, hogy eltörje a térdét. Útközben elrágcsált egy földre hullott vadalmát. Nem volt benne méreg, csak pár ízletes kukac. Nagyot sétált, aztán hazafelé indult. Már a háza előtt járt, és nem történt semmi baj. Egész addig, míg ki nem lépett a kapu előtti tisztásra. Az ösvényen néhány elszáradt falevél hevert. Odaért és rájuk lépett.

Abban a pillanatban, reccs! Vékony gallyak törtek a lába alatt, megnyílt alatta a föld és zuhant, zuhant. Aztán nagyot puffant, és egy gödör fenekén találta magát. A gödör mély volt, a fala meredek. Próbált felugrani, de a feléig se ért fel. Megpróbált kimászni, de folyton visszacsúszott, csak a karmai lettek koszosak. Megállt, felnézett, bámulta a gödör száján bekandikáló lombokat, sóhajtott három nagyot, majd kiabálni kezdett:

– Segítség, segítség!

De ettől elszégyellte magát. Ő az a sün, aki a segítséget nyújtani szokta másoknak, nem az, aki rászorul. Leült a gödör alján, és épp búnak eresztette volna a fejét, mikor lépéseket hallott. A léptek közeledtek, odaértek, majd három fej hajolt a gödör fölé. Nézd már, kiket látott!

A levelibéka volt az, a pocok, meg a nyúl. Tátva maradt a sün szája, úgy nézett rájuk, hogy hát ezek meg itten, hogy kerülnek ide?

– Ejnye már gyerekek – mondta a pocok –, húzzuk ki gyorsan a sünit a gödörből!

És úgy is tettek.

A nyúl megragadta egy bokornak a leghosszabb és legerősebb ágát. A pocok belekapaszkodott a nyúl hosszú, erős füleibe, és a gödör fölé hajolt. A béka megragadta a pocok rövid és gyenge karját, aztán a gödörbe ereszkedett. Kinyújtotta hosszú és erős lábait. A sün ugrott egy nagyot, elkapta a béka karcsú, vékony bokáját, szagolta az úszóhártyás és iszapszagú lábát. Mindenki nagyon nyögött és erőlködött, aztán vettek egy nagy levegőt és megfeszítették az izmaikat, majd nagy lendülettel kirántották a sünit a gödörből.

A sün azt sem tudta, hová legyen az örömtől:

– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – mondogatta. – Megmentettétek az életemet, azt se tudom, hogyan háláljam meg nektek!

– Ugyan, hadd el! – jött zavarba a béka.

– Te is segítettél nekünk.

– Jó tett helyébe jót várj! Tartoztunk neked a segítséggel.

De a sün csak erősködött:

– Ne haragudjatok rám! Bolond voltam, azt hittem, én sosem kerülhetek bajba, és ha mégis, ti úgysem tudtok majd segíteni nekem. De nagy szerencsémre, ebben alaposan tévedtem.

– Ugyan – nyugtatta a nyúl –, a lényeg, hogy kint vagy a gödörből.

– Hát, még nem teljesen – mondta a sün, miközben a gödör körül található lábnyomokat vizsgálta. – Tartok tőle, a bajnak még nincs vége.

A többiek is megvizsgálták a nyomokat, tanakodtak, hümmögtek, összedugták a fejüket, pusmogtak, tanácskoztak. Aztán elindultak, hogy keressenek néhány jó erős botot.

A vegyesbolt háta mögött a kígyó, a róka és a farkas végeztek egy üveg vegyespálinkával, amiről a nevét kapta a bolt.

– Na, most már biztos a kalitkában csücsül a madárka! – vigyorgott a róka.

– Menjünk, nézzük meg! – mondta a farkas, és már előre élvezte a gondolatot, hogy megfizetnek a sünnek.

– Menjünk – mondta a kígyó –, de útközben nem ártana gondolkodni rajta, mit csinálunk vele, ha ott leszünk.

Így is tettek, mentek és útközben gondolkodtak. A legjobb ötletnek azt találták, hogy kövekkel agyondobálják a gödörbe esett sünt. Ám, mikor odaértek, nem láttak semmit. Csak az ösvényt, és az ösvény közepén a száraz faleveleket. Meg a sün lábnyomait, amint a levelekhez érnek. Majd folytatódnak a levelek után.

– Mi van? – hördült fel a kígyó. – Ne már, hogy simán átsétált rajta!

– Na, nagyokos! – mondta a róka.

– Besült a remek terved? – szólt be a farkas is.

– Ez... ez nem lehet! – bosszankodott a kígyó. Odacsúszott a falevelekre és mocorogni kezdett rajtuk. – Ennek be kellett volna szakadni.

Odasétált mellé a róka is:

– Na, koma, idenézz! Elbír ez engem is.

Odament melléjük a farkas is:

– Úgy látom, csapda helyett vasúti hidat építettünk. Ez elbírná még az intercityt is.

– Neeem – tiltakozott a kígyó –, ennek le-kell-sza-kad-ni-a – mondta és közben a farkával csapkodta a csapda tetejét.

– Látod, hogy nem szakad le – mondta a róka és ugrálni kezdett.

– Nem hát! – mondta a farkas, és ő is magasra ugrott a levegőbe.

Aztán visszaesett, és abban a pillanatban, reccs! Vastag ágak törtek a lábuk alatt, megnyílt alattuk a föld és zuhantak, zuhantak. Aztán nagyot puffantak, és a gödör fenekén találták magukat. A mély és meredek falú gödör fenekén. Próbáltak felugrani, de a feléig se értek fel. Megpróbáltak kimászni, de folyton visszacsúsztak, csak a karmaik lettek koszosak, meg a kígyó hasa. Megálltak, felnéztek, bámulták a gödör száján bekandikáló lombokat, sóhajtottak mindhárman jó nagyokat, majd kiabálni kezdtek:

– Segítség, segítség!

De jó darabig nem történt semmi. Leültek a gödör alján, és épp búnak eresztették volna a fejüket, mikor lépéseket hallottak. A léptek közeledtek, odaértek, majd négy fej hajolt a gödör fölé. Nézd már, kiket láttak!

A levelibéka volt az, a pocok, a nyúl meg a sün. Tátva maradt a szájuk, úgy néztek felfelé, a négy meglógott zsákmányra, akiknek a gyomruk mélyén lett volna a helye. Még ilyet, hogy a nyavalyába kerülhettek ilyen kellemetlen helyzetbe?

– Ejnye már gyerekek – mondta a pocok –, mi legyen? Kihúzzuk őket?

Most szép lenne azzal fejezni be a történetet, hogy kihúzták őket, azok meg megígérték, hogy soha többé nem bántanak senkit, és onnantól boldogan éltek, amíg meg nem haltak, de a levelibéka, a pocok, a nyúl meg a sün akármekkora állatok is voltak, azért teljesen nem voltak hülyék, és sejtették, hogy az az „amíg meg nem haltak”, az viszonylag hamar bekövetkezne.

Műveltek voltak, olvasták mindannyian a Winettout. Emlékeztek, mi történt, miután Old Shatterhand, mikor megtehette volna, nem végzett azon nyomban Santerrel, aki megölte Incsu-Csunnát és Nso-Csit, Winettou apját és húgát. Emlékeztek rá, hogy tétovázott, mert szerinte nem lett volna helyes megölni egy gyilkost. És, hogy ezért cserébe Santer mennyi bajt okozott, hányszor tört Old Sahetterhandet életére. Jó tett helyébe jót várj? Igen, a jó emberektől. A rosszaktól jótett helyébe is csak rosszat várhatsz.

Szóval, a levelibéka, a pocok, a nyúl meg a sün nem húzta ki a gödörből a három gyilkos szándékú gazfickót. Hagyták őket ott rohadni. De nem voltak kegyetlenek, nem akarták, hogy sokáig szenvedjenek, ezért hosszú, hegyes botokkal halálra szurkálták őket, majd betemették a gödröt.

Aztán polgárőr egyesületet alakítottak. Nem sokkal később megkereste őket a cickány, hogy a menyét folyton körülötte sündörög, a gyomrát korgatja és a nyálát csorgatja. Másnap eltűnt a menyét, azóta se találkozott vele senki. A vadmacska meg gondolt egyet, és elköltözött az erdőből. Azóta béke van és nyugalom, rend és biztonság. Néha a medve túl sok mézsört iszik, felönt a garatra és hangoskodik. Másnap monoklival a szeme körül ébred, nem emlékszik semmire, legalább is ezt állítja, és utána hónapokig nincs vele gond.

A következő választásokkor a sünből polgármester lett. A békából rendőrkapitány, a pocokból bíró, a nyúl meg nyitott egy hatalmas hipermarketet az erdei tisztáson. Az újságban megjelent egy cikk, ami furcsa kérdéseket vetett fel négyőjük régi barátságáról, meg arról, hogy vajon kié a telek, ahol az áruház épült. Ezután nem sokkal a laptulajdonos mókus kamrájában, a dió és a makk között egy zacskóban ecstasy tablettákat talált a névtelen bejelentésre indított házkutatás. A mókust lesittelték, a lapot a cickány vette át, aki a pocok távoli rokona. Ezek után csak arról olvashattunk, milyen jól is mennek a dolgok az erdőben.

De ez már egy másik történet.

A mese

2012-03-02T19:30:00.000+01:00

Már megint előbb járt a szám mint az eszem. A borderre is kitettem a tegnapi sündisznócskás mesémet, és egy folytatásra sürgető kommentre válaszul elhintettem azt a félmondatot, hogy "a mese az komoly műfaj, nem lehet csak úgy odarittyenteni". Naná, hogy olyasvalaki botlott bele, aki aranyos meséket írogat, és magára vonatkoztatta, mint kritikai megjegyzést. Nem győztem elhatárolódni magamtól, hogy én a mesét mint műfaji keretet, és nem ezt nem annyira gyerekeknek, és igazában ezt idézőjelben kell érteni. Aztán ezt is át kellett gondolnom, és most visszakoznék a visszakozásból is kicsit. Én nem úgy értettem, hogy a gyerekeknek szólót az oda lehet rittyenteni, csak úgy. De szerintem ez is félreérthető, és egyre rosszabb lesz csak, ha folytatom. Tehát leszögezném, hogy a szóban forgó állatos meséket nagyon szeretem és jóknak tartom. Az alábbiak az én hozzáállásomat jelzik az általam írogatott mesékhez.

A mese az a sci-fi és a fantasy irodalmi előfutára. Legfőbb jellemzője, hogy átlépi a valóság korlátait. A lónak szárnya van és repül, a róka beszél, a szegény ember legkisebb fia meg feleségül veszi a király lányát. A mesékben teljesülnek a kívánságaink, a mese világa olyan amilyennek a valóságot csak szeretnénk. A rossz jóra fordul, a bajokat legyőzzük, napfényre jut az igazság, a jók jól járnak, a rosszak pórul, egyfajta szellemi rend érvényesül. Kicsit olyan ez, mint a maszturbálás. Megadom magamnak, amit nem kapok meg. Ezek a vágyteljesítő mesék.

Aztán léteznek a tanító mesék is. Gyakran állatok bőrébe bújtatva beszélünk az emberekről. A jókról, a rosszakról, az okosakról, a butákról stb. Nem konkrét emberekről, hanem típusokról, archetípusokról. Néha konkrét emberekről szól a történet, de ezt én nem tartom szerencsésnek, mert idővel a szereplők, az események emléke elhomályosodik, és elveszik a jelentés egy része. Egy jó mese az időtálló, és egészen eltérő közegben, társadalomban is érthető. Izgalmas dolog, régi vogul, vietnami és perui meséket olvasgatni. Van, ami nem változik.

A mesét sokan kizárólag gyerekeknek való dolognak tartják, pedig nem az. A magyar népmesekincsnek a gyűjtők sokáig csak egy szeletét rögzítették szemérmességből. De lehet, hogy az adatközlők maguk se mindent meséltek kifejezett kérés és biztatás nélkül. A meséknek jó része kifejezetten és kizárólag felnőtt füleknek volt szánva. Ezek az erotikus népmesék. Nagyon sok van belőlük. Ha összegyűltek a felnőttek, közös munkára, ami kissé egyhangú volt, de nem igényelt túl sok figyelmet, például a tengeri hántása, a kukorica morzsolása, akkor körbeültek, járt a kezük, és közben meséltek. Ha gyerekek is voltak, akkor virágnyelven.

Hogy a kicsik ne értsék, szimbólumokban beszéltek az aktusról. A lovát itatta a legény, virág nyílott a leány kertjében. De a felnőttek pontosan tudták, mire gondol a király, mikor megkérdezi a furfangos juhászt, hogy hol van a világ közepe. És a választ se lehetett eltéveszteni, mikor az a pásztorbottal nagyot koppantott (a figyelem elterelésére), és azt mondta, hogy "ott, ahová a botom szúrom". A mesékre általában jellemző a szimbolizmus. A mesebeli számok utalhatnak a precesszióra, a mesehős útja, a történet állomásai megfelelnek a napútnak, az állatöv jegyeinek.

A meséknek szabályai vannak, hagyományai, ritmusa. A végére igazságot kell szolgáltatni, a furfangnak le kell győznie az erőt, bizonyos dolgoknak háromszor kell megismétlődnie. Miért? Csak. Mert így helyes, mert erre vágyunk, mert három a magyar igazság. Ha mesét írok, alkalmazkodom a hagyományokhoz, tartom magam a szabályokhoz. Részben. Bizonyos formai dolgokban azért elengedem magam. A nyelvezetben. Helyenként durva vagyok, a szóhasználatom nem illik egy mesébe. hogy jelezzem, ez nem mese. Vagy nem csak mese.

Persze, mint az igazi meséknél, itt is több olvasat lehetséges, és a történet megtartásával a nyelvezet finomítható. Anyázás helyett mondhatnak irgum-burgumot is szereplők, és ahelyett, hogy bézbólütővel eltörnék valaki térdét, önthetnek rá egy vödör vizet is. Így fiatalabb korosztálynak is megfelel. A mogorva (tüskés)modorú sün történetét sokat meséltem Fecónak. Estéről estére újra kérte. Pedig tudta mi fog történni. Általában. Mert néha változtattam valamit. Általában ez ellenállásba ütközött, ritkán fogadott el újítást, de akkor onnantól a módosított verziót kérte.

Ez is azt támasztja alá, hogy a mesében nem feltétlen az izgalmat, a kalandot, az újat keressük. Nem a kíváncsiság munkál bennünk, hogy jajistenem, de izgalmas, mi lesz. Az általános szabályok ismeretében azt úgyis jó előre kitaláljuk egy még ismeretlen mesénél is. A történet másfajta örömet, kielégülést kínál. A rendérzékünk, a dolgok helyes rendjének helyreállítása iránti igényünk miatt szeretjük a mesét. És ez teljesen helyén való. Inni se mindig azért iszunk, hogy a szomjunkat oltsuk.

Mese a nagyon bátor sündisznócskáról (1. rész)

2012-03-01T19:06:00.000+01:00

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy sündisznócska, aki olyan bátor volt, hogy csak na. Történt egyszer, hogy ez a sündisznócska elindult otthonról, sétálni az erdőbe. Hát alig lépett hármat, egyszer csak kiáltozást hallott:

– Segítség, segítség!

– A mindenit, ez meg ki lehet, mi történhetett vele – kérdezte magában, és megszaporázta a lépteit. Amint közelebb ért, hát mit látott? A levelibéka volt az. Túrta, fúrta magát, mászott volna be egy kő alá, de hiába, a nyakán volt a sikló, és már tátotta is ki a száját, hogy hamm, bekapja.

Szaladt a sün, odaugrott a béka elé, és kitárta a karját. Tátva maradt a sikló szája, úgy nézett rá, hogy hát ez meg itt milyen állat, és legfőképp mit akar?

– Ejnye már te kígyó – mondta neki a süni –, ne egyed már meg te ezt a békát!

Na ettől úgy meglepődött a kígyó, úgy elcsodálkozott, hogy rögvest kérdőjel formájúra görbült, de aztán kiegyenesedett, és ráförmedt a sünre:

– Micsodaaa? – háborgott. – Hát te ki a frászkarika vagy, hogy belebeszélsz itten az én dolgomba? Mit gondolsz, ki vagyol te, mi?

– Hát, én vagyok a nagyon bátor sündisznócska – mondta a sün –, és nem engedem, hogy megegyed a békát.

– Mi’csinááálsz? – sziszegte a sikló. – Hasba rúgsz? Mindjárt letépem a füledet! Elkotródj előlem, mert a szuszt is kiszorítom belőled!

De a sündisznócska nem ijedt meg, nagyot toppantott, és bátran a szeme közé nézett a siklónak.

No, az mikor látta, hogy a sün nem hátrál, vett egy nagy levegőt, feltekerte magát karikába, és megfeszítette az izmait, hogy most mindjárt ráveti magát a sünire, hogy kiszorítsa belőle a szuszt.

De az bizony résen volt! Összegömbölyödött, kimeresztette a tüskéit, és mikor a kígyó rátekeredett, úgy összevissza szurkálta, mint részeg szabó a tűpárnát.

– Jaj, jaj, jaj! – mondta a sikló, mert nagyon fájtak neki a szúrások. Meg is gondolta magát egy szempillantás alatt. Dehogy akart ő már békát enni! Nyakába kapta a lábát és elszaladt.
Illetve pontosítanék, szinte az egész állat egy hosszú nyak, viszont lába az egy sem akad, így maradjunk annyiban, hogy nagy sziszegve, hason csúszva elsiklott. Azért sziszegett, mert az összeszurkált hasán volt kénytelen csúszkálni.

A béka azt sem tudta, hová legyen az örömtől:

– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – mondogatta. – Megmentetted az életemet, azt se tudom, hogyan háláljam meg neked!

– Ugyan, hadd el! – jött zavarba a sün. – Te is segítettél volna nekem.

De a béka csak erősködött:

– Jó tett helyébe jót várj! Meglásd, egyszer még viszonzom a segítséged!

– Jól van, hagyjál már! – mondta süni, azzal odébb ált, kissé dohogva magában. – Ja, meghálálod, persze, hagyjál már!

Azzal ment, sétált tovább. Hát alig lépett hármat, egyszer csak ismét kiáltozást hallott:

– Segítség, segítség!

– A mindenit, ez most meg ki lehet? Ezzel mi történhetett – tűnődött, és megszaporázta a lépteit. Amint közelebb ért, hát mit látott? A pocok volt az. Túrta, fúrta magát, bújt volna be az avarba, de hiába, a nyakán volt a róka, és már tátotta is ki a száját, hogy hamm, bekapja.

Szaladt a sün, odaugrott a pocok elé, és kitárta a karját. Tátva maradt a róka szája, úgy nézett rá, hogy hát ez a vakarék meg itt mit akar?

– Ejnye már te róka – mondta neki a süni –, ne egyed már meg te ezt a pockot!

Na ettől úgy meglepődött a róka, úgy elcsodálkozott, hogy levegőt venni is elfelejtett. Már majdnem megfulladt, mikor eszébe jutott, hogy azért azt nem árt. Kilihegte magát aztán ráförmedt a sünre:

– Micsodaaa? Hát te ki a rosseb vagy, hogy megmondod, mit tegyek és mit ne? Mit gondolsz, ki vagyol te, mi?

– Hát, én vagyok a nagyon bátor sündisznócska – mondta a sün –, és nem engedem, hogy megegyed a pockot.

– Mi’csinááálsz? – csuklott egyet a róka. – Nem engedsz? Mindjárt megtépázlak, megnyúzlak, felnégyellek, bepácollak valami csípős szószba, roston megsütlek, és megeszlek!

De a sündisznócska nem ijedt meg, nagyot toppantott, és bátran a szeme közé nézett a rókának.

No, az mikor látta, hogy a sün nem hátrál, vett egy nagy levegőt, felborzolta a szőrét, és megfeszítette az izmait, hogy most mindjárt ráveti magát a sünire, hogy jól megtépázza.

De az bizony résen volt! Összegömbölyödött, kimeresztette a tüskéit, és mikor a róka nekiugrott, úgy összevissza szurkálta, mint vak böllér a disznót.

– Jaj, jaj, jaj! – visított a róka, mert nagy fájdalmai voltak. Ahogy az orra hegyére kancsalított, három szál tüskét látott, melyek csúnyán belefúródtak. Meg is gondolta magát egy szempillantás alatt. Dehogy akart ő már pockot enni! Neki már volt mit a nyakába kapnia, hát meg is tette, és úgy elporzott, hogy nagyon. Illetve nem is a róka porzott, hanem az erdei út a lába nyomán.

A pocok azt sem tudta, hová legyen az örömtől:

– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – mondogatta ő is. – Megmentetted az életemet, azt se tudom, hogyan háláljam meg neked!

– Ugyan, hadd el! – jött ismét zavarba a sün. – Te is segítettél volna nekem.

De a pocok csak erősködött:

– Jó tett helyébe jót várj! Meglásd, egyszer még viszonzom a segítséged!

– Jól van, hagyjál már! – mondta süni, azzal odébb ált, rendesen dohogva magában. – Megháláljátok, meg, persze, még tán ma! Hogy körbe ne rohanjam magam!

Azzal ment, sétált tovább. Hát megint nem lépett többet, mint hármat, mikor ismét kiáltozást hallott:

– Segítség, segítség!

– A fenébe, hát ki lehet ez már megint? Már meg mi történhetett – bosszankodott, és habozott, hogy hátat fordítson-e, és inkább hazamenjen, vagy mi, de aztán mégis inkább megszaporázta a lépteit. Amint közelebb ért, hát mit látott? A nyúl volt az. Túrta, fúrta magát, bújt volna be egy faodúba, de hiába, a nyakán volt a farkas, és már tátotta is ki a száját, hogy hamm, bekapja.

Szaladt a sün, odaugrott a nyúl elé, és kitárta a karját. Tátva maradt a farkas szája, úgy nézett rá, hogy hát ez az izé meg mit csinál itt.

– Ejnye már te farkas – mondta neki a süni –, ne egyed már meg te ezt a nyulat!

Na ettől úgy meglepődött a farkas, úgy elcsodálkozott, hogy először köpni, nyelni nem tudott. De aztán nyelt egyet, majd köpött is, végül ráförmedt a sünre:

– Micsodaaa? Hát te ki a tetves, féreg rágta, ló rúgta, kutya oldalba keresztelte, tehén rápottyantott és még a medve is megbrummogta, kelekótya, esze semmi, szerencsétlen, félnótás balambér vagy, hogy meg mersz szólítani? Mit gondolsz, ki vagyol te, mi?

– Hát, én vagyok a nagyon bátor sündisznócska – mondta a sün –, és nem engedem, hogy megegyed a nyulat.

– Mi’csinááálsz? – hörrent a farkas. – Beszólsz? Mindjárt véged lesz mint a botnak, eláslak mint egy csontot, eltöröllek mint kormány az adókedvezményt, lenyellek víz nélkül, mint kisnyugdíjas a szívgyógyszerét!

De a sündisznócska nem ijedt meg, nagyot toppantott, és bátran a szeme közé nézett a farkasnak.

No, az mikor látta, hogy a sün nem hátrál, vett egy nagy levegőt, kitátotta a száját, hogy látszott a mandulája meg a nyombélfekélye, és megfeszítette az izmait, hogy most mindjárt lenyeli a sünit.

De az bizony résen volt! Összegömbölyödött, kimeresztette a tüskéit, és mikor a farkas bekapta, úgy összevissza szurkálta a száját, mint rezidens orvos a kómás beteg vénáját.

– Jaj, jaj, jaj! – ordított a farkas, mert nagyon fájt az orra. Pontosabban csak azt mondta, hogy aw, aw, aw, mert a szájpadlásába fúródott tüskéktől nem hogy beszélni, de még jajgatni se tudott érthetően. Meg is gondolta magát egy szempillantás alatt. Dehogy akart ő már nyulat enni! Úgy elfutott volna, mint aki kétszer vette be a hashajtóját, egy baj volt, hogy a könnyeitől alig látott, így fejjel ment minden második fának. Még sokáig hallották a távolodó koppanásokat.

A nyúl azt sem tudta, hová legyen az örömtől:

– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – mondogatta ő is. – Megmentetted az életemet, azt se tudom, hogyan háláljam meg neked!

– Ugyan, hadd el! – jött szokás szerint zavarba a sün. – Te is segítettél volna nekem.

De a nyúl csak erősködött:

– Jó tett helyébe jót várj! Meglásd, egyszer még viszonzom a segítséged!

– Jól van már, hagyjál! – mondta süni, azzal odébb ált, erősen dohogva magában. – Biztosan megháláljátok, naná! Hegyekben áll a hála a padláson. Csak rá ne szoruljak!

Lépett kettőt, aztán megtorpant.

– Ha most lépek még egyet, és valaki megint elkezd segítségért kiáltozni – mondta magának –, esküszöm, odamegyek és kibelezem. Roston megsütöm, és feltálalom parmezánnal, petrezselyemzölddel és koktélparadicsommal, annak, aki meg óhajtja enni.

Lépett gyorsan kettőt, aztán megállt hallgatózni. Csend. Lépett még egyet. Fülelt. Semmi. Nagyot sóhajtott és megkönnyebbülten folytatta a sétáját.

folytatás >>

Szokatlan műfajok

2012-02-29T21:12:00.001+01:00

Egy könyves fészbukcsoportban feltett kérdésre véleményt mondtam egy könyvről. Benina: A boszorka fénye, vagy ha úgy ismerősebb, a Bíborhajú 1. Elkezdtem én olvasni, de nem bírtam végigolvasni a könyvet, a szereplők kicsit olyan... hát, még lehetett volna dolgozni rajtuk. Meg a mondatokon is. Azokra talán ráfért volna még egy kis szerkesztés. Idegesített, ahogy olvastam. Egyre jobban. Aztán beleszaladtam ebbe a mondatba: "A konyha felé vettem az irányt, ahonnan ínycsiklandozó illatok indítottak támadást kiéhezett ízlelőbimbóim ellen." A kiéhezett ízlelőbimbók is elég durva, de az ínycsiklandozó illatok mikor támadásba lendültek, betették a kaput. Lelki szemeimmel hallottam hogy szól ez. Kifordult a könyv a kezemből.

Amilyen bunkovári vagyok, mindezt meg is írtam a csoportba. Csak abban reménykedem, hogy a szerző, a polgári nevén nem tag. Meg a barátai közül se senki. Vagy tapintatosak, és nem mondják vissza. Mert itt a blogomon írhatok durva kritikát, lehúzhatok bárkit, ez az én véleményem, és akinek nem tetszik, az majd nem jön ide. De ott nyilvános helyen voltam, és ez a duma nem hangzik valami tárgyilagosan. És savanyú a szőlő, Beninának két megjelent könyve is van, én meg még egy fél kéziratot se tudtam összehozni. Mondjuk a kritikához ez nem kötelező, hangszeren se tudok játszani, mégis el tudom dönteni, hogy tetszik egy zene vagy sem. Na, mindegy, ide való vitriolos könyvkritika, nem nyilvános (zártkörű) fórumra.

Van egy másik fiatal szerző is, Spirit Bliss, aki szóba került. Belenéztem az Árnyékvilág c. könyvébe. Az elején egészen jólformált mondatokat találtam, kifejezetten tetszett a nyelvezete. Szó volt valami bukott angyalokról, meg a cím alapján azt hittem, valami jó kis misztikus-nyálas izé lesz. Hát, nyál az volt bőven, a misztika viszont elmaradt. Nagyon romantikus lett, és kissé krimis (thrilleres). Hármasával lapoztam, hogy gyorsabban a végére érjek, és az erotikus jeleneteket is simán átugráltam, nem voltam lenyűgözve. Nyelvileg igényesebb az előzőnél, de a karakterek valószerűtlenebbek. Pedig egyik se boszorkány, se démon. Legfeljebb átvitt értelemben.

Van még egy Szurovecz Kitti is a kiadó palettáján, de őt már nem mertem elkezdeni. Majd edzem magam még előtte, romantikus regényújságokkal. Egyszer már olvastam ilyet. Tulajdonképpen ezek gondosan elkészített iparosmunkák. Mint egy sámli. Nem a fafaragás művészi csúcsa, és az én szobámban hülyén nézne ki, de rendesen le van gyalulva, ha ráülök, nem fog szálka menni a s..., a csapolás precíz, a ragasztót nem spórolták ki, szétesni se fog alattam. Na, ezeket a nem művészi, csak ipari-szakmai fogásokat, ezeket még tanulni kell. (Most elsősorban magamra gondolok, nem a kritizált szerzőkre.)

Egy beszélgetés alkalmával előkerült, hogy elsősorban olyasmit írogat az ember, amit maga is kedvvel olvasgat. És ezen az alapon miért nem írtam még krimit vagy szájenszfiksönt. Az előzőben, a szögbelövővel a vécékarimához szegezett fickóval talán a krimi irányába léptem egyet, bár nyomozás nem volt, és az se derült ki, ki tette. De a sci-fi, az tényleg nagyon kimaradt nekem. Ezen most jól elgondolkodtam. Lehet, hogy kitalálok egy igazi gyilkolós-nyomozósat, vagy méginkább keresek valamit, egy történetet, amit pozicionálhatok a világűrbe, de legalábbis egy idegen bolygó felszínére. Hátha akkor az már sci-finek számít.

Kókuszgolyó szöggel

2012-02-27T17:41:00.000+01:00

Napiborder. Elmebeteg egy alapfelállás, de ugye ez egy diliház, ne csodálkozzatok semmin!
HELYSZÍN: Főzőtanfolyamra mész (vagy már ott vagy), amit egy nagyon exkluzív társkereső klub rendez a Rózsadombon egy luxusvillában.
SZITU: Iszonyúan kell pisilned, de a klotyón holtan találod a szakácsmestert.
SZAVAK: súlyemelőrendszer, krumplibogár, szögbelövő, herezacskó, tömegspektrométer, búvárszemüveg.
És persze a BÓNUSZSZÓ: macskaalom.

Jézusom, felügyelő úr! Nem mondja komolyan! Már négyszer elmeséltem az egészet. Felvette magnóra és le is jegyzetelte. Nem gondolhatja komolyan, hogy még egyszer mondjam el az egészet! Tudom, tudom, hogy a nyomozás meg minden, de már elegem van, fáradt vagyok, haza szeretnék menni. Éhes is vagyok, és nagyon kell pisilni! ... Oké, hát, ha kimehetek a mosdóba, és közben hoz nekem egy kávét, meg egy szendvicset, akkor lehet róla szó. Elmondom ötödször is, de csak mert olyan kedves ember. Viszont utána nem lesz hatodik előadás, azt már most megmondom, hogy ha elmondtam újra, utána vagy letartóztat, vagy hazamegyek. Na.

Szóval, amint már mondtam, ez egy társkereső cég. A Páros számok. A telefonszámuk is 22-44-66-8. Tudja, páros számok. Nagyon exkluzív szolgáltatást nyújtanak, kicsit sem olcsók, mert ötvenezer a tagsági díjuk, és ha egy hónap alatt sem jövök össze senkivel, akkor következő hónapban eldönthetem, hogy megint fizetek ennyit, vagy visszaadják a pénz felét. Higgye el, nem sokan szokták visszakérni.

Érdeklődési kör alapján szerveznek programokat a tagoknak. Én a gasztronómiára vagyok rákattanva. Voltam már velük igazi kínai holdújévi partin, ahol a levesben valódi fecskefészek volt, és a húsgombóc tényleg kutyából készült. Voltunk kint a Dunakanyarban, egy pincében, ahol olyan öreg bort kóstoltunk, ami zselére volt sűrűsödve, késsel lehetett vágni, meg gombát ettünk. Előételnek szarvasgombával ízesített zöldségragut, aztán vargányát. Isteni volt.

De azt gondoltam, hogy a csúcs az most lesz. A Rózsadombra mentünk, látta maga is a villát, mintha a Riviérán volnánk. Gyönyörű, tágas, világos, hatalmas úszómedence, fák, madárdal. Belül mintha egy főúri kastély volna, csupa márvány minden, meg drága keleti szőnyegek. De mi a konyhájába mentünk, egy rozsdamentes acél és üveg laboratóriumba. Még Bunsen-égő is volt, a fűszerek pörköléséhez, épp csak egy tömegspektrométer hiányzott.

Egy francia mesterszakácsot ígértek, aki nagyon különleges desszertek elkészítésére tanít majd minket, de sajnos ő megbetegedett, így egy öreg magyar séf jött helyette. Nekem már elsőre sem volt szimpatikus, egyszerre őszült meg kopaszodott a kuktasapkája alatt. Kicsit arrogáns volt, meg a köténye alatt folyton a tökeit vakargatta. Vagy nem tudom. Tényleg úgy nézett ki, mintha a golyóit igazgatná, de valójában nem tudom mit matatott, mert nem bújtam be a köténye alá. Brrr... a gondolatra is kiráz a hideg, hogy én ott a köténye alatt...

Azért nem volt olyan rossz a fickó, csak folyton nyüzsgött, szaladgált, fontoskodott. Nem volt jó az őrölt kávé, frissen daráltatta velünk, és a darálóból pattogó szemek ellen búvárszemüveget kellett vegyünk. Hagymaszeleteléshez még megérteném, mert úgy nem csíp, de ki hallott már olyat, hogy egy kávébab valakit szemen talált volna. Meg az a borzalmas ing rajta! Mustársárga volt, vastag fekete csíkokkal. Úgy nézett ki, mint egy kerge krumplibogár.

De a parféhoz értett, és nagyon finom vörösborral kínálgatott minket folyamatosan. Állítólag jobban érezzük tőle az ízeket, de a hangulatunknak jobbat tett, mint az ízérzékelésünknek. A kávés után, mielőtt a kókuszos golyókhoz láttunk volna, tartottunk kis szünetet. Pár perccel korábban csengett a mobilja, megnézte, de nem vette fel, kinyomta. Mikor kiment a szünetre, vette is elő a telefonját, gondolom visszahívta az illetőt.

Mi még gyorsan kiettük a nagy rézüst aljából a maradék krémet. Volt egy incidens, Péter, a magas, barna hajú villamosmérnök krákogott, kotorászott a szájában, majd előhúzott egy fehér szőrszálat. Valaki benyögte, hogy nem is csoda, amennyit ez a séf vakarózott. Márhogy érti, ez nem a haja, hanem az ősz nemi szőrzete. Fúj! Ugye milyen gusztustalan?

Ezután még iszogattunk egy kis vörösbort, meg beszélgettünk, és közben a társaság kissé szétszéledt. Volt aki kiment rágyújtani, mások telefonáltak, mászkált mindenki kicsit a házban, és nézelődött. Aztán az egyik lány mondta, hogy elmegy gyorsan pisilni, mert biztos mindjárt kezdünk. Másik kettő is rögtön felpattant, hogy mennek ők is. Én is indultam, de ugye sort kellett volna állni, mert a két földszinti vécé közül az egyik a fiúké volt. Ilyen kis bronz figurák voltak az ajtókon, az egyiken lófarkas kislány ült a bilin, a másikon egy kisfiú csorgatott állva.

Na, én nem akartam várni, ezért inkább felmentem az emeletre. Ugyan mondta a fickó, hogy csak a földszint a miénk, de gondoltam, biztosan van ott is mosdó. Azért kicsit rosszul éreztem magam, hogy tilosban járok, óvatosan lopakodtam végig a vastag futószőnyegen. Belestem a nyitott ajtókon, az egyik szoba szolárium volt, két nagy fekvő szolival, gondolom, hogy beszélgetni lehessen barnulás közben a másikkal. A következő egy konditerem volt, volt benne egy ilyen súlyemelőrendszer. Olyan kötelek, meg nagy vasdarabok, tudja. Leül, húzkodja a zsinórokat, a súlyok meg emelkednek fel, le.

A folyosó végén megtaláltam a mosdót, a földszinti felett, ahogy sejtettem. Beléptem az előterébe, ott volt a kézmosó. Valami ropogott a talpam alatt. Lenéztem, és láttam, hogy kiborult egy műagyag dobozka, amiben macskaalom volt. Nem a cica kaparta ki belőle, a doboz is fel volt borítva. Biztos mikor kirohant a gyilkos, az rúghatta fel. De ezt akkor én még nem tudtam. A cipőmmel félrekotortam az útból az alom nagyját, és kinyitottam a vécé ajtaját.

Először nem is értettem, mit látok. Csak az volt világos, hogy valaki ül a vécén. Bocsánat, mondtam, és visszacsuktam rá az ajtót. Csak utána tudatosodott bennem, hogy valami furcsát láttam. Mit keres a padlón a szögbelövő, és a nagy tócsa vér? Akkor már remegett a kezem és a térdem is, de arra gondoltam, hátha segítségre van szüksége az illetőnek, és újra benyitottam. Jobban megnéztem, és láttam, hogy a séf az.

Csak éppen valaki a herezacskójánál fogva odaszögelte a vécé karimájához. És biztos ami biztos, néhány szöget a homlokába is ütött. Azt hiszem, ezek után kicsit sikoltoztam, mert a többiek feljöttek, meg később volt velük egy jóképű mentőorvos is. Másra nagyon nem emlékszem, mert belém döfött egy ló adag nyugtatót, és onnan kissé homályos. Az rémlik, hogy a neve Bálint volt, és a számomat megadtam neki, elvégre ez egy társkereső buli volt.

(Ál)tudományos társaság

2012-02-26T23:11:00.002+01:00

Kapok időnként leveleket, amelyek kommentként is érkezhetnének a blogba, de valamiért inkább e-mailen küldik el. Van aki szégyenlős, van aki nem tudja már melyik bejegyzéshez is kéne beírja. Most összejött kettő, ami a párkapcsolatok kérdésével kapcsolatos. Ez egyikben a 2010-es LMBT (szociológiai) kutatás eredményeiről volt szó, a másikban meg a Magyar Családtudományi Társaság megalakulásáról. Előbbi válasz volt az aggodalmaimra, hogy egy leszbikus kapcsolatnak milyenek a hosszútávú kilátásai. A felmérés alapján a válaszadók 70%-a számára a hűség nagyon fontos, 50-55% tartós párkapcsolatban élt a felmérés idején, 25% 5 évnél hosszabb ideje, 10% pedig már több mint 10 éve volt a párjával. Ezek kifejezetten szép számok, majdhogynem meglepően jók. Az MCST-ről szóló írás azonban nem tetszett ennyire.

A társaság nevében szerepel a "tudomány" szó. Munkájuk folytatása kíván lenni a Tudomány a Családért Egyesület tevékenységének, mely a célját így fogalmazta meg: "a család, a házasság és a nemiség témakörének széles körű tudományos kutatása, a témakörben a helyes irányvonalak kijelölése, a káros folyamatok feltérképezése, a káros jelenségek optimális csökkentésének, a hasznos folyamatok optimális növelésének kidolgozása, erősítése és az eredmények terjesztése". Alapszabályuk szerint "etikai, szociológiai, pszichológiai és egészségügyi érvek szólnak amellett, hogy a házasság előtti szexuális élet és az élettársi kapcsolat helyett a házasságot kell ajánlani mint megvalósítandó célt". Hangsúlyozzák, hogy "az erkölcsi értelemben definiált egészséges család az egy férfi és egy nő házasságán alapuló szeretetközösség, amelynek tagjai a feleség, a férj és az esetleges gyermekeik, beleértve a fogadott és mostoha gyermekeket is. A házasságon kívül született gyermek és szülei is családot alkotnak, azonban az ilyen családok létrejötte elsősorban a közvetlen résztvevők számára nagy teher, az ember méltósága és értéke miatt sem a szüleik sem a gyermek nem ezt érdemlik."

A család, a házasság és a nemiség. Tudományos kutatási iránynak ez érdekes. Mintha a cápák, a tengeri tápláléklánc és a búvárbalesetek tudományos kutatását tűznénk ki célul. Ezek mindegyike érdekes téma, kapcsolat is van köztük, de így együtt mintha kicsit furán nézne ki, kissé gyanús, hogy valami célunk lehet ezzel, ami a tudományos megismerésen jócskán túlmutat. Nekem általában nincs azzal bajom, ha a tudomány a vizsgálódáson kívül megpróbál gyakorlati következtetéseket levonni, hasznosítható tanácsokat nyújtani. De itt mintha már előre el lenne döntve, hogy mit is kell csinálni, és ehhez akarnának csak tudományos körítést gyártani.

Az egészséges családot erkölcsi értelemben definiálják, hogy azt egy nő, egy férfi és esetleg a gyerekeik alkotják. Na most, javítsatok ki, ha rosszul gondolom, az erkölcs az arról szól, hogy mit tartunk helyesnek, ami a kor, a hely és a társadalom függvénye, azaz nem lehet egy elfogulatlan tudományos kutatás kiinduló alapja. Vajon az a családkutatás mennyire tudományos, ami erkölcsi alapon nem tartja családnak két nő és az egyikük vér szerinti gyermekének közösségét. Gondolom, ezt (mint ami nem is család) eleve kizárják a kutatásból.

Csak ez így nem tudomány, hanem politika. Harcolni akarnak a házasság előtti szex ellen? Haló! Ez a vonat már elment. Hány embert ismertek, aki még szűz volt, mikor megházasodott? Én egyvalakiről hallottam csak. És a dédnagymami nem ér. Mai fiatalokra gondolok, mostanában kötött házasságokra. Szerintem inkább kivételes, mint általános, hogy szexuális tapasztalat nélkül válasszon valaki életre szólóan párt. Talán nem véletlenül.

Az egy érdekes tudományos kutatás témája lehet, hogy vajon a házasságok mennyire lesznek boldogok és tartósak, annak függvényében, hogy a házasfelek mennyi szexuális tapasztalat és tudás birtokában lépnek kapcsolatra. És ezek alapján ajánlásokat lehet tenni a szexuális felvilágosítás témakörében. De kijelenteni, hogy a házasság előtti szex kerülendő, majd erről az alapról "tudományosan" kutatni, az furcsa sorrend.

Aztán az is érdekelne, hogy a szüzességet mindkét féltől megkövetelnék-e, vagy csak a nőktől? Mert abban az időben, amikorra történelmileg visszahivatkozhatnak, hogy lám akkoriban mennyivel stabilabbak voltak a házasságok,csak a nőnek kellett szüzen férjhez mennie. A férfiak bordélyházakba jártak, jellemzően a fiatal fiúkat kurvák vezették be a szexualitásba. És talán a házasságok nem azért nem bomlottak fel, mert ez így erkölcsös volt, hanem mert a nők önállóan nehezen tudtak megélni. Mert mondjuk a férjük engedélye nélkül nem vállalhattak munkát, ki voltak szolgáltatva.

Manapság mi a helyzet? Gazdaságilag nem sokkal jobb. Egy nő önállóan is dolgozhat, de mosat egy párnak az együttes jövedelme is olyan alacsony, hogy egy család megélhetését nehéz belőle fedezni. 100 éve egy állami alkalmazott a fizetéséből fenntartott egy 4 szobás lakást, eltartotta a feleségét, a 4 gyerekét, és fizette egy cselédlány bérét. Ma két közalkalmazott nem feltétlen akar rögtön gyereket vállalni, szeretnének előbb egzisztenciát teremteni, saját lakást, autót, meg még elmennének nyaralni a tengerhez, mert később talán majd nem telik rá. De minek is ehhez rögtön összeházasodni?

De tegyük fel, házasodnának az első ésszerű időpontban.Értelmiségi körökben ez a diploma megszerzése utánra esik. Mondjuk 23 éves korra. Mikor kezd valaki a szex iránt komolyan érdeklődni? Mondjuk 15-16 éves korában? 7-8 évet bírjon ki szexuális kapcsolat nélkül? Kívánok kellemes tudományos kutatgatást, és sok sikert a programjukhoz, amiben majd erre megpróbálják rávenni a fiatalokat!

NATos borzadály

2012-02-24T22:18:00.000+01:00

Csak fél füllel hallottam a rádióban, remélem rosszul. Ki akarnak hagyni egy magyar költőt a NAT-ból, mondván, hogy hülye baloldali, komcsi volt. Persze, ebben a baloldaliságban azért lehet valami, idézek pár verséből: "Le a kapitalizmussal! Hatalmat, húst a dolgozóknak!..." meg "De - elvtársaim! - ez az a munkásság, / mely osztályharcban vasba öltözött.", aztán "sarló villan, lesújt a kalapács / s börtönről, gyárról lehull a lakat. / Éljen a Szovjet, a munkástanács!" és egy igazán durva "Éljen a munkásság, parasztság, / nem fogja polgári ravaszság,". Ugye világos, hogy a jelenlegi polgári kormány ideológiai ellenfelének számít az illető. Hát akkor nincs más megoldás, ki vele a NAT-ból!

Helyette majd tanulnak a gyerekek másról. Ajánlanék is egy fideszes költőt, L. Simon Lászlót. Hisz neki milyen "nagyszerű" versei vannak. Hadd idézzek tőle egy memoriternek való, emelkedett sort: "...szétb*szott zsidó k*rvák seggéről készítettünk / gipszlenyomatokat". Ez még nem a poén, most jön a csattanó a viccem végén. Különösen az fogja értékelni, aki még nem jött rá, kit akarnak kihagyni a NAT-ból. Kérdezem, ha L. Simon Lászlóról életrajzi adatokat tanítunk, és elmondjuk, hogy 2007-ben József Attila-díjat kapott, és megkérdezi a gyerek, hogy ki az a József Attila, mit mondunk neki? Hogy ő is költő volt, de róla nem tanulunk?

Megnyugtatásul annyi szolgálhat, hogy egyelőre még mindig tervezetről van szó, aminek a nyilvános vitája zajlik. Remélhetőleg alakul még, és figyelembe veszik a szakma véleményét is. Hála az égnek, matekból nem nagyon lehet elcseszni, mert ha leírják benne, hogy tudjon a gyerek osztani, szorozni meg rombuszt szerkeszteni a két átló hosszának ismeretében, akkor sem zavar, hogy a tanári önállóságom csorbítják, mert hát tényleg ilyeneket tanítunk, és ezeket kell is. A magyarosok inkább moroghatnak, ha mondjuk Wass Albertet beteszik kötelező törzsanyagnak, és mondjuk valaki nem szereti, de nem tudja megkerülni, és hiába akarna mondjuk Kertész Ákost tanítani, nem lesz rá lehetősége, mert az előírt dolgok szinte az egész rendelkezésre álló időt kitöltik.

Aztán új fejlesztési területek is lesznek. Ezek az erkölcsi nevelés, a nemzeti azonosságtudat, a hazafias nevelés, az állampolgárságra, demokráciára nevelés, az önismeret és a társas kultúra fejlesztése, a testi és lelki egészségre nevelés, a családi életre nevelés, a felelősségvállalás másokért, az önkéntesség, a fenntarthatóság, környezettudatosság, a pályaorientáció, a gazdasági és pénzügyi nevelés, a médiatudatosságra nevelés és a tanulás tanítása. Ez nagyon szépen hangzik, bár meggyőződésem szerint ennek a nevelésnek az elsődleges helye a családban van, nem az iskolában. És kíváncsi lennék, hogy ki és hogyan fogja ezt csinálni. A sorozatfüggő kolléganők okítják a médiatudatosságot? A többszörösen elváltak nevelnek családi életre?

Ezek nagy része olyan, amit a tanár a személyiségével, a viselkedésével, a személyes példa mutatásával képes a leginkább megoldani. Ha szóba kerül, hamar kiderül, hogy én nem ismerem a reklámokat. Meg szoktam jegyezni, hogy a reklám többnyire arról szól, hogy rá akarnak venni valami olyannak a megvásárlására, amire nincs is szükségem. Ha esetleg mégis lenne, akkor egy olyan típusra, márkára akarnak rábeszélni, amit valószínűleg nem választanék, ha józan ésszel, tudatosan átgondolom a dolgot. A reklámban szereplő terméket nem azért dicsérik, mert tényleg jó, hanem mert a gyártója, forgalmazója hatalmas pénzeket fizetett ezért. Amit persze a vásárlókkal majd úgyis kifizettetnek. Tehát gyakorlatilag azért fizetünk, hogy becsapjanak minket.

Nem mondom ki, hogy a politika, a politikus ugyanolyan "áru" mint a hashajtó, az autó meg a kutyaeledel, és nagyjából úgy is reklámozzák, erre rájönnek maguktól is. De most, ezentúl majd ne mondjak ilyeneket, mert pontosan be lesz tervezve az anyagba, és mondjuk ez majd az ének-zene tantárgy kereteibe fog tartozni? Vagy csak leírtuk szépen, hogy igen, ezt mind kéne, de a hogyan az kimarad? Ráadásul egy része ezeknek durván politikai kérdésekhez vezet. A felelősségvállalás másokért, mondjuk arról is szólhat, a magasabb jövedelműeknek nem kéne-e magasabb hányaddal adózniuk, segíteni a többieket. No meg a demokráciára nevelés! Eh... ebbe nem is mennék bele!

Csigatempó

2012-02-23T23:02:00.001+01:00

Kicsit belassultam. Elkezdtem a szakdolgozatomhoz anyagot gyűjteni, aztán elkalandoztam a neten. Belekaptam két könyvbe is, a Dust & Decoyba meg a Tiger's Curse-be, most párhuzamosan olvasom őket. Elkezdtem rendet rakni a számítógépemen, és belefeledkeztem a régi fotókba. Az Outcasts sorozatnak nekiálltam, aztán a Life két új epizódját sikerült leszedni. Valahogy elkalandozok mostanában a kitűzött céljaimtól. Bár lehet, hogy csak a szexmentes napok miatt, a hétvégén majd kiderül, hogy az egyik probléma megoldódása magával hozza-e a másikét is. Igazából nem zavar a dolog, nincsenek sürgető határidőim, csak úgy szétfolyok. Mint a hó a háztetőn. Bár az reggelre rendesen összefagy. Napközben locspocs, reggel meg jégvirág a terasz üvegablakán.

A borderen a csigák szexuális élete is előkerült. Ami első látásra nem tűnik túl izgalmasnak. Egy csiga, mint tüzes szerető? Vicces. Pedig felettébb figyelemre méltóak ezek az állatok. Ugyanis hímnősek. Azaz nincs lánycsiga meg fiúcsiga, hanem a csigák egyszerre lányok ÉS fiúk. Rendelkeznek mindkét nemre jellemző ivarszervekkel. Viszont ha két csiga találkozik, akkor nem termékenyítik meg egymást kölcsönösen, mint ahogy azt gondolhatnánk. Az egyik határozottan női szerepet játszik, a másik férfit. Aki a fiú lesz, az megtermékenyíti a másikat, és az rak petéket, a kettejük genetikai örökségével.

Ami érdekes, hogy a csigáknak a puha kis testében van egy mésztű, amivel "ledöfik" egymást szex közben. Szerintem tutira fáj nekik. Szado-mazo hermafroditák. Egyre izgalmasabb. De igazán akkor válik érdekessé, ha megnézzük mindennek a célját. Mert igazából nem az élvezetért csinálják ezt a csigák. Küzdelem zajlik köztük, hogy melyik lesz a férfi. A szexista kis dögök pasik akarnak lenni! Amelyik az ügyesebb, erősebb, nagyobb stb., igazából nem tudom hogy döntik el, ha rajzfilmet csinálnék, akkor kő-papír-ollót játszanának benne, szóval aki győz, az termékenyíti meg a spermájával a másikat.

Ennek az lehet az értelme, hogy csigáéknál nincsen GYES, és ha szétválnak, a bíróság nem ítéli automatikusan a nősténynek a hím házát. A kettő közül bármelyik képes megtermékenyíteni a másikat, és az utódok így is, úgy is 50-50 %-ban hordozzák a génjeiket, de amelyik végül a nőstény szerepét játssza, annak a részéről nagyobb energiabefektetést igényel az utódok létrehozása. Mindkettőnek ugyanannyi utódja lesz, de a hím csak a picike spermáit passzolja át, a nősténynek kell a nagyobb petéket kitermelnie, megfelelő helyet keresnie és leraknia. Amíg ezzel van elfoglalva, a másik újabb csigákat cserkészhet be, és több utódot hozhat létre, másokkal közösen.

De az alul maradt (lányszerepre kényszerült), "erőszakkal teherbe ejtett" csiga sem teljesen hülye. Fogamzásgátlót használ! Olyan anyagot termel a teste, ami a bejutott spermiumokat elég hatékonyan megöli. Persze nem lehet 100 % hatásos, mert akkor kipusztulnának a csigák, de annyira jó, hogy időnként esélyt adjon neki egy újabb párzásra, ahol ő lehet a hím. Na, most jön a mésztüske! Azon olyan nyálka található, ami a másik csiga testébe jutva, elég jól blokkolja annak a fogamzásgátló mechanizmusát. Tehát a tüske, mint egy injekciós tű, bejuttatja a termékenységet elősegítő anyagot a másikba.

Ugye milyen varázslatos? Öldöklő küzdelem zajlik két csiga közt, hogy melyikre háruljon nagyobb teher a közös utódok létrehozásában. Összemérik erejüket, és a győztes fél a spermájával megtermékenyíti a vesztest. Ám az igyekszik elkerülni a megtermékenyülést, és spermaölőt termel. Aminek hatástalanítására a másik beinjekciózza. Le vagyok nyűgözve. Azt hiszem egyszer írni fogok valamit, amiben emberi hermafroditák igyekeznek elcsábítani egymást. Mindkettő a másikat akarja majd teherbe ejteni, és maga igyekszik majd elkerülni azt. Ez legalább olyan érdekes lesz, mint a kentaurokkal, melyeknek ember és ló ivarszervei is vannak, így négyfélék lehetnek: Nő-kanca, férfi-kanca, nő-mén, férfi-mén. (Elképzeltem egy durva házibulit, beszívott kentaurokkal, emberekkel és pónilovakkal.)

Hagyma nélkül, gombával

2012-02-21T22:04:00.001+01:00

Íme a mai borderes feladat és a megoldásom.
SZITU: Egy férfi orosz rulettet játszik
HELYSZÍN: Egy ÁPISZ bolt a magyar-ukrán határon
SZAVAK: kiskanál, méhspirál, bazsarózsa, tehénlepény, őzlábgomba, hering
Bónuszszó: macskaalom

A múlt héten történt, mikor leesett az a nagy hó. Egy rakomány macskaalmot szállítottam volna Ukrajnába. A hármason mentem Nyíregyházáig, de akkorra már szálingózott a hó. A rádió bemondta, hogy Záhonynál tíz óra a várakozás a kilépő forgalomban, ezért a négyes helyett a negyvenegyesre tértem, hogy majd Beregsuránynál megyek át. De felhívtak a központból, hogy visszaszólt egy másik kocsi, ott is dugó kezd kialakulni. Ezért Baktalórántháza után lefordultam jobbra, Mátészalkának, hogy akkor majd Tiszabecsnél.

Fehérgyarmatig nem volt semmi gond, de aztán már nem csak latyakos volt az út, megállt rajta a hó. Mire az átkelőhöz értem, az ukránok nem engedték át a teherforgalmat. Siettem volna, gondoltam, hogy majd a románok felé, és megcéloztam Méhteleket. Elindultam a kertek alatt, de Paládnál már akkora hó volt, hogy láttam, ez egy kamikáze akció. Örültem, hogy találtam egy jó parkolóhelyet, és beálltam az ÁPISZ mellé.

Igazából „Rozsdás bili” vagy „Rézicce” vagy valami ilyesmi a neve a vendéglőnek, de a helybeliek csak ÁPISZ-nak hívják, mert az átkosban papír-írószer üzemelt benne. Aztán megszűnt az iskola, bezárt a bolt, és egy sonkádi gazda, Egyed Lóránd vette meg, hogy kocsmát nyisson. Az önkormányzat akadékoskodott, mivel az egyik képviselőnek már volt itt kocsmája, ezért aztán a sonkádi Egyed gazda éttermet kérvényezett.

A végeredmény persze mégiscsak kocsma lett, de olyan kocsma, ahol ételt is adnak. Egyed mama, a tulaj anyósa főz. Igazából Tolnai Rozáliának hívják, de nem szereti a Rozit, és a rendeléseket is úgy szervírozza, hogy levágja a tányért a pultra, és ráförmed a szerencsétlenre, aki ételt rendelt, hogy, nesze, kákabélű, egyed!

Nem egy mesterszakács a hölgy, de a rántottát, a lecsót meg a paprikáskrumplit nem nagyon lehet elrontani. Egyed mami egyébként is a kocsmában van egész nap, hogy a veje körmére nézzen, míg a lánya Gyarmaton, az óvodában takarít. Az emberek megszerették a helyet. Az étel olcsó, és jobb, mint amit a szociális gondozó hoz ki az öregeknek. Mondjuk ez még nem egy színvonal, de a másik kocsmárost bojkottálják a népek, mert az önkormányzat egyébként is üres kasszájába a cimboráival túlságosan mélyen nyúlkál.

Mindezt Józsitól, a nyugállományú alkesztől tudtam meg, aki a szívébe és a bizalmába fogadott, miután a kávém mellé kapott egyik kockacukrot nekiadtam, sőt azt is megengedtem, hogy a kiskanállal beáztassa a kávémba. Ez a gyerekkorára emlékeztethette, mert egészen elérzékenyült. Vagy csak a hideg miatt folyt az orra, mindenesetre adtam neki egy papír zsebkendőt is. Úgy nézett rám, mintha én lennék a Jézus, és beavatott a paládi hétköznapokba.

Biztos még sok más helyi érdekű információt is megosztott volna velem, de ekkor kivágódott az ajtó, és betódultak a gyarmati buszjáratról leszálló utasok. Élükön Egyed Lórándné, született Halmi Rozália. Róza asszony a pult fölött cuppanós csókot és kedves szavakat váltott a férjével. Az virágszálamnak, hervatag bazsarózsámnak szólította a nejét, ő meg büdös trógernek hívta az urát. Gondoltam is, vajon milyen lehet, ha veszekednek?

Hamarosan megtudtam ezt is. Az asszony úgy találta hideg van, és a sarokban álló kályhára rakott egy kis szenet. Sok szenet. És közben kicsit kijött a füst. Nagyon kijött a füst. Lóránd le is ordította az asszony fejét, hogy talán tehénlepénnyel fűt, hogy ilyen büdös van. És egyébként is nem látja, hogy mint a hering, szoronganak az emberek a pultnál, várják a kaját, szóval inkább húzzon a konyhába főzni, mert olyat rúg a valagába, hogy kiesik a méhspirálja.

Rozália kifejtette abbéli véleményét, ha az urának a pöcse csak fele akkora volna mint a lepcses nagy pofája, akkor ő lenne a falu bikája, de ha a szája volna akkora mint a farka, akkor már rég éhen halt volna. És vegyen vissza kicsit a pofájából, mert otthon tart egy zacskó mérges gombát is lefagyasztva. Ma este, ha hazamennek, gombás rántottát csinál neki, és mikor elkészíti – lecsósan, de hagyma nélkül –, akkor lehet, hogy oroszrulettezik egyet. Csukott szemmel nyúl a fagyasztóba, és talán őzlábgombából, talán galócából lesz a vacsora.

Szexuális bántalmazás

2012-02-20T23:32:00.000+01:00

Másodszor hallok mostanában gyermek szexuális bántalmazásáról. Ez egy olyan téma, ami végképp ki tud akasztani. Egyrészt a szörnyűsége okán, másrészt amiatt, hogy nem igazán tudok hozzászólni. Ha valakinek szerelmi bánata van, annak tudok mit mondani. Teljesen át tudom érezni a helyzetét, próbálok azonosulni vele, mi az ami fáj, mitől rossz, próbálok ráérezni, mit mondhatnék neki, ami kirángatja a letargiából. Ha diagnózist akarok felállítani, akkor azt mondom, hogy ez valójában csalódás. Számított, várt valamire, reménykedett benne, akarta nagyon, de nem jött össze. A terápia sem bonyolult, meg kell látni az élet apróbb szépségeit, rájönni, hogy nem minden romlott el, és vált értéktelenné, csak egyetlen dolog nem jött be. Aztán jöhet a kutyaharapást szőrivel.

De mi a fenét mondjon az ember arra, hogy valakit gyerekkorában szexuálisan bántalmaztak? Egyszerűen nincs elképzelésem a helyzetről, amibe az illető került. Ez tipikusan olyan helyzet, mikor szakemberért kiáltanék, akinek van tapasztalata, hogy hogyan élik meg az ilyet, mi módon lehet ezen túllépni. Mert ez távoli és idegen, mint az ufók. Szexuális zaklatásban szerintem minden nőnek van része az élete során, de az kezelhető, kontrollálható. És többnyire csak bunkóságról van szó, beteges humorról, a viselkedési normák hanyagolásáról, többnyire észre sem veszik a pasik, az inzultus súlyát. De a bántalmazásnál, ott nem véletlenül, kicsit mennek túl a határon.

Fölszívom magam empátiával, és megpróbálom egy kiskamasz lány szemszögéből elképzelni az esetet. Az első vélemény a dologról, hogy ilyen nincs. Ez nem fordulhatott elő. A felnőttek, pláne a rokonok, különösen a szülők, még ha csak nevelőszülők is, dolga az, hogy vigyázzanak a gyerekekre, gondoskodjanak róluk, óvják őket. Hogy ilyet tegyen valaki, aki közel áll hozzánk, az nem fordul elő. Ilyen csak a mesékben meg a horrorfilmekben van, tehát el sem hinné nekem senki. És tényleg nem bántják a gyerekeket, tehát, ha engem bántottak, akkor annak valamilyen módon én lehetek az oka. Az, hogy én rossz vagyok. Rossz kislány. Egy kis ribanc. Ő is ezt mondta.

Elsődleges lehet, hogy az áldozat szégyent érez, és magát hibáztatja a dologért. Ezzel nagyjából el is vágta az útját, hogy segítséget kérjen. Hacsak valaki észre nem veszi, hogy valami baj van, és utána nem jár az okának. De ha beleképzelem magam a helyzetbe, akkor ilyen az osztálytársnőimmel, barátnőimmel, bárki mással akit ismerek, soha nem történt és nem történhet meg, és ezért nem akarom, hogy kiderüljön. Mert rossz fényt vetne rám, egy bélyeg lenne rajtam. Tudjátok, ez az a lány... akit...

Évek múltán, felnőve is gubancos a dolog. Talán csak egyszeri alkalom volt, de az is lehet, hogy hosszú időn át folyt, viszont már vége van. Sok idő telt el. Azt bizonygatom magamnak, hogy már elmúlt. De a fejemben még ott van. Most már tudom, hogy rossz dolog történt velem, elkövettek ellenem valamit. De az érzéseim zavarosak. Vannak már felnőtt tapasztalataim a szexről, és így abban a régi emlékben keveredik a rémület, a kiszolgáltatottság, az izgalommal és a vággyal. Ettől olyan betegesnek és perverznek tűnik az egész. Végképp nem tudom, hogy mit gondoljak magamról.

Ráadásul ez, úgy érzem, meghatároz engem. Úgy gondolok magamra, mint arra a lányra, akivel ilyen történt. Ez felmentést ad nekem, ha valami nem sikerül. Meg tudom magyarázni magamnak, hogy nem én vagyok az oka, hanem ez azért van, mert régen ilyen történt velem. Ha meg rossz passzban vagyok, akkor teljesen kilátástalannak érzem a sorsom. Mivel ez a dolog megtörtént, már nem is várom, hiszem hogy bármi jobbra fordul, hiszen, akivel...

Nem tudom, van-e ebből gyógyulás. Elméletileg sok-sok szeretet, kedvesség, odafigyelés orvosolhatja a problémát. Ha megtanul újra bízni, ha felismeri a saját értékét, akkor helyrejöhet az illető. Vagy ha kellő filozófiával végigmegy rajta. Hogy felismerje, ő önmaga, nem pedig a körülményei, a múltja. Bármi is történt vele, az nem kell, hogy meghatározza a gondolkodását, a cselekedeteit, a sorsát. Ezekért ő a felelős. Bárhogy is volt, mindig van szabadsága másképp gondolkodni és cselekedni. Ez a dolog már elmúlt, most már csak a fejében létezik. Azt gondol róla amit akar. Gondolhatja azt is, hogy a mostani önmagára nézve kicsi a jelentősége, és az, hogy mennyi befolyással van rá, csakis őrajta múlik.

A japánok mások

2012-02-19T13:01:00.001+01:00

Japán napokat tartottam. Nem, semmi szusi, csak filmek. Előbb a Bura bura ban ban (aka Brass Band), aztán a Gantz meg a folytatása. Az első nagyon aranyos volt. Gimis diákok nem akarják, hogy megszűnjön az iskolai fúvószenekar, ezért tagokat toboroznak. A karmesterük egy kürtös lány lesz, aki kissé problémás. Ha szép zenét hall, akkor teljesen elszáll, mintha valamit szívott volna. Ilyenkor hol leteper egy srácot, hol meg ledobálja a ruháit. A többi csaj kifejezetten utálja, de irtó keményen gyakorolnak, hogy jól szóljon a zenekar. Ahogy az egyik biztatja a többit, "gyerünk, ennél jobban kell szóljon, és akkor vetkőzni fog a ribanc!". A Gantz meg nagyon érdekes sci-fi. Balesetben meghalt emberek feltámadnak egy szobában, ahol egy bazi nagy fekete gömb van. A gömb azt mondja nekik, hogy most már ő rendelkezik az életükkel, kapnak egy spéci védőruhát és fegyvereket, meg küldetéseket. Menjenek, és öljenek meg mindenféle földönkívülieket. Nem mesélem el a történetet, mert nem arról akarok írni.

Hanem a japánokról. Hogy szerintem tökre másképp gondolkodhatnak mint mi. Először is a félelmeik. Úgy tűnik, hogy a halál nincs az élen, és a fájdalom meg a nélkülözés, a szegénység és mindenféle veszteségek nem annyira borzalmasak a számukra. Viszont az, hogy kínos helyzetbe keveredhetnek, hogy valami illetlen vagy megvetendő dolgon érik őket, az a rémálmuk. Ugyanakkor van egy kettősség is bennük, valahogy vonzódnak az extrém dolgok iránt. Láttam egy mangát, valami Halál-vágy volt a címe, amiben a szereplők úgy akartak élvezni, hogy szex közben megölik, főbe lövik, kibelezik, lenyakazzák őket. Nem tudom, másutt mennyire van divatja az ilyesminek, de a japán kultúrába úgy tűnik simán belefér.

Mintha szerintük nem lenne semmi probléma az ilyen beteg dolgokkal, amíg azok megmaradnak az ember fejében. Vagy ha diszkréten intézi a dolgait. Elképesztően perverzek tudnak lenni. Állítólag némely iskolás lányok szép jövedelemre tesznek szert abból, hogy a suliból hazafelé menet leveszik a bugyijukat és beadják egy boltba, ahová hamarosan betér egy pasi, hogy még friss melegen átvegye. Diszkrét csomagolásban hazaviszi, szagolgatja, és nem is akarok belegondolni, hogy még mit művelhet vele. Tornaóra után, ha jól beleizzadt a csaj, gondolom extra felárat is kap a bugyijáért.

Namármost, ez nekik teljesen normális dolog. A bugyifétissel nincs probléma, egész addig, amíg mondjuk az embert meg nem látogatja a főnöke, és véletlenül ki nem borul a lába elé a beépített szekrényből ezer használt női alsónemű. Pedofília? Ha valaki gyerektestű, prepubertás lánykának álcázott, de 18 feletti prostikhoz jár, és diszkréten intézi, nem gond. Ha a prostik még nem érték el a nagykorúságot, de diszkréten intézik a dolgot, akkor sincsen baj. A probléma ott kezdődik, ha mindez napvilágra kerül, és botrány keveredik belőle.Na most, ez ugye Európában is valahogy így van, de mégis látok egy különbséget. Ha ez nálunk csak sejthető valakiről, akkor máris elítéljük. Japánban meg csak megrántják a vállukat. Ugyan, hát kinek nincs valami bogara.

Aztán a szamurájmentalitás. Egy zenekarvezető a próba kezdete után kilép a folyosóra, hogy miféle zaj van kint. Ott talál egy idegen zenekart, és három lányt az ő csapatából, akik elkéstek. Rájuk förmed, hogy mit keresnek még itt, az egyik elkezd valamit válaszolni, mire kap egy rohadt nagy pofont. Ez ugye nálunk elképesztő, hogy egy 40 éves férfi pofon üt egy 17 éves lányt, mert késik a próbáról. Nekik meg természetes. A lány szégyent hozott idegenek előtt a zenekarra, a tanárára és saját magára. Elkésett, megzavarta a próbát és nem mutatott kellő tiszteletet, megbánást. Talán harakirit nem kell elkövetnie, de az a minimum, hogy kidobják a zenekarból. Viszont így kapott egy pofont, és ezzel el van sikálva a dolog. Még hálás is lehet.

És ezzel le van zárva a dolog. Nem megy haza feldúltan a diák, és nem dühöng a szüleinek. Apuka, anyuka nem rohannak be az iskolába, hogy a tanár vérét követeljék. A gyerek otthon el fogja titkolni a dolgot, és reméli, nem derül ki soha. A szülők, ha megtudják, elbeszélgetnek a gyerekükkel, hogy mennyire fontos megadni az idősebbeknek, a rangban felettünk állóknak a tiszteletet. Talán még a pofonnak a párját is megkapja.

Mert ez is furcsa nekünk. A japánok által megadott tisztelet. Fel se nagyon fogjuk, mert a nyelvet nem értjük, és a feliratban nem jön át, mennyi nyelvi formát használnak a tisztelet kifejezésére. Csak azt látjuk, hogy milyen mélyre hajolnak. Lesütik a szemüket, fel sem emelik a fejüket. Elhallgatnak, megvárják, hogy a másik szólaljon meg, nem vágnak a szavába. Lehet, hogy közben magukban elmondják a másikat mindenféle baromnak, arról fantáziálnak, hogy hasba szúrják, lecsapják a fejét, de akkor is tiszteletet mutatnak.

Ninlil szentélye

2012-02-18T12:03:00.000+01:00

Újabb borderlájnos feladat Folytassuk az alábbi történetet:

Valéria végre letette a bőröndjét, majd az ablakhoz lépett és kinyitotta.
– Böjti szél – gondolta.
Ebben a pillanatban egy váratlan szélroham...

(Nem, macskaalom most kivételesen nincs benne.)

Valéria végre letette a bőröndjét, majd az ablakhoz lépett és kinyitotta.

– Böjti szél – gondolta.

Ebben a pillanatban egy váratlan szélroham felkapta a szoknyáját, és a nyakáig fújta. Szembe fordult a széllel, lefogta a szövetet, leszorította a térde alá, majd hátul is lesimította, a lába köré tekerve a bő anyagot.

– Pajkos vagy ma úrnőm! – mormolta az orra alatt, majd körülnézett, ki látta.

Két kamasz állt az utca túloldalán. Várakozóan bámulták, hátha egy újabb szellő ismét fellebbenti a ruháját. Valéria ostobának tartotta őket, úgysem pillanthatják meg az alsóneműjét. Sosem vett semmit a szoknya alá. Persze, honnan is tudhatnák. Hittársai még az ő születésük előtt elhagyták ezt a várost.

Visszafordult az ablakhoz, amit újra behajtott a szélroham. Ismét kinyitotta, és bebámult a szentélybe. Elszorult a torka, látva, hogy bent vastagon áll a por. Nem csoda, ha haragszik az Úrnő.

Fogta a bőröndjét, és megkerülte az épületet. Hátul, a déli oldalon kellett keresnie a bejáratot. A templomkert elvadult, bokrok nőtték be az ösvényeket. Össze kellett fogja a szoknyáját, hogy ne akadjon bele a tüskés ágakba.

Három lépcsőfok vezetett egy fakorlátos verandára. A lakk lekopott, de ha lecsiszolja, és újra keni, ismét szép lesz. A fa egészséges, csak elhanyagolták a karbantartását. A bőröndöt a korlát mellé állította. A deszkapadlón leszakadt szélcsengő hevert. Félretette, hogy majd megjavítsa. Kitárta mindkét ajtószárnyat, a falon lévő kallantyúkkal rögzítette őket, majd belépett.

Nem is nézett körül, legelőször körbejárt, és kinyitotta az összes ablakot. Kihajtotta és kitámasztotta őket, hadd jöjjön be a fény és legfőképp a levegő. Egyetlen nyolcszögletű, nagyjából hét méter széles, nagy helyiségből állt az alsó szint. Középen nyolcszögletű, térdmagasságú kis emelvény, körülötte nyolc oszlop tartotta a mennyezetet. Ez rendben van, a szentélyt úgy építették meg, ahogy azt kell.

Az emelvényhez lépett, felemelt egy legyezőt. Szétnyitotta a fapálcákhoz erősített díszes csipkét. Egész jó állapotban volt, eltekintve a portól. Párszor meglebbentette, hogy megtisztogassa az oltárt. Megnézte a tálkákat, babot talált az egyikben, a másikban felismerhetetlenné fonnyadt zöldségeket, brokkoli vagy karfiol lehetett meg talán káposzta, esetleg kel.

Köhögésre ingerelte a szálló por, ezért az utcára néző ablakhoz ment, és kihajolva mélyeket lélegzett. Egy lány haladt el előtte, kicsit lehetett csak idősebb nála. Csodálkozva megállt, megbámulta a kitárt ablakokat. Mikor megpillantotta őt is, gyorsan hullámot rajzolt maga elé a kezével majd nagyot köpött és elsietett.

Nem érdekes. Enki tisztelői majd megszokják. A szél felkorbácsolja a vizet, de ha eláll, elnyugszanak a hullámok. Uras követői jobban ragaszkodnak az állandósághoz, nehezebben viselik a változásokat. Elmosolyodott. Vajon ha a lány Urast követné, mit csinált volna? Lekuporodik a bokrok közé? Persze azt megtehette volna így is, elvégre guggolva is szoktak áldozni a Víznek. De azt többször is lehet egy nap, míg a Föld áldozatát napjában egyszer vagy kétszer lehet csak elvégezni. Hiába innák a ricinusmag olaját, abból csak vízáldozat lenne.

Ezen vigyorgott egy kicsit. Kinevette és egyáltalán nem kedvelte Uras tisztelőit. Sótlan emberek. Semmi szín, semmi vidámság. Ráadásul a szellőztetésnek és a mosásnak is ellenségei. Egyszer járt egy urashívő otthonában. Pontosabban kétszer. Először és utoljára. Kosz volt bent és büdös meg hideg és sötét. A Tüzet sem szeretik. Nem fűtenek, nem világítanak. Ha a tél hideg, akkor egy mélyebben lévő kamrába költöznek, és áthívják a szomszédokat, hogy melegítsék egymást.

Olyan pletykákat is hallott, hogy ilyenkor téli álmot alszanak. Mások szerint meg a sötétben, a takarók alatt mezítelenül bújnak össze, és mindenki azzal üzekedik, aki a keze ügyébe kerül. Családi állapot, kor, nem, sőt még a vérrokonság sem számít ilyenkor. Persze a téli álmot inkább elhitte, mint az állatok módjára történő párzást.

Szigorú és prűd embereknek ismerte őket, akik nagyon komolyan vesznek minden isteni parancsolatot, erkölcsi szabályt és szokást. Egyetlen köztük megesett házasságtörésről hallott csak, állítólag még a dédapja idejében történt. A csalfa férjet és a hajadon lányt is elűzték. Gyalog, üres kézzel, csak a rajtuk lévő ruhájukat vihették magukkal. Többé nem említették a nevüket, mintha nem is léteztek volna soha.

Enki tisztelői sokkal lazábban viszonyultak az ilyesmihez. Ők is házasodtak, de náluk nem csak megkötni, hanem felbontani is könnyű volt a kapcsolatot. Ugyanúgy megvolt a szertartása az oldásnak is, mint a kötésnek. Pap és papnő végezte mindkettőt. Kötéskor egymást itatta a pár egy-egy korsóból, aztán vékony zsinórt tekertek köréjük. Oldáskor összekötve járultak az oltár elé, ahol a pap és a papnő elvagdalták a köteléket, majd ki-ki a saját korsójából ivott. Ha hűtlenség volt a válás oka, a megcsalt fél földhöz vágta, összetörte a kezében lévő korsót.

Ők, Ninlil népe nem csináltak ebből ilyen nagy ügyet. A férfi letette a zsákját a nő háza elé és ment a dolgára. Estére visszatért, és ha a nő bevitte a holmiját, bement, és onnantól együtt laktak. Ha egy nap arra tért haza, hogy a zsákja az ajtó előtt várja, akkor fogta, felkapta a vállára és odébb állt, keresni egy másik házat, aminek koszorú lóg az ablakán. Végső esetben alhatott a férfiházban is. Ételt meg kapott bármelyik szentélyben.

A negyedik úr, Enlil híveiről nem sokat tudtak. A Tűz népét akkor látták, ha a világban felfordulás volt. Egyesek szerint egyenesen ők okozták a bajokat, mások szerint a vész csak követte őket, amerre jártak, de azt mindenki elismerte, hogy a segítségük nélkül sokkal rosszabb lett volna. Csak azok a furcsa szokásaik! Tüzet vettek a szájukba, és füstöt leheltek, mint az ősidők sárkányai.

– No, de hagyjuk az idegen Istenek követőit és az ő furcsa szokásaikat – gondolta Valéria. Várt rá egy évek óta elhagyott szentély, hogy kitakarítsa. A felső szinten még nem is járt, pedig ott kéne kezdenie a munkát. Egyrészt, mert a por lefelé ülepszik, másrészt meg ott van a konyha. Ételt kell készítenie, hogy áldozatot tudjon bemutatni.

Reggel evett egy kis tegnapról maradt babfőzeléket, de az estig nem fog kitartani. A gondolatra valami megmoccant a gyomrában, majd a torkában, de visszanyelte. Ninlil nem az északi, hanem a déli szél úrnője. Megfeszítette, majd ellazította a hasizmait. Úgy, ez a helyes útja! Kissé megemelte a szoknyáját, és délen engedte el a szelet, zajosan, ahogy az Istennő szereti.

Undorworld - Weakening

2012-02-16T22:37:00.000+01:00

Megnéztem. Mozis szinkronnal. Moziba viszont nem fogok elmenni miatta. Kate Beckinsale persze cuki, szívesen álmodnék vele valami forrót és nedveset az éjszaka, de mindenki más csak gyenge statiszta volt a filmben. És a vérfarkasok nagyon gagyik voltak. Meg a történet is. És egy csomó apró hülyeség, ami idegesített. OK, lefagyasztják a csajt sok évre, elteszik egy üvegkoporsóba. De a ruháját és a csizmáját, amit simán be lehetne tenni egy papírdobozba, felcímkézni, és besuvasztani egy raktár mélyére, mi a fenéért kell üveges vitrinben a keze ügyében tartani? Évtizedekig. Ráadásul kulcsra zárt üveges vitrinben. Egy állandóan videomegfigyelés alatt álló helyiségben. Erre csak egy magyarázat van, valami barom elképzelt egy jelenetet, amiben a pucér csaj bezúzza az üveget és kiszedi a cuccait. Ez ugye nagyon kúl látvány, csak teljesen értelmetlen. Az ilyen menjen, rendezzen zenés videoklipeket.

Néztem egy gagyi zombisat is. Legalább is gagyinak tűnt. Nem 7.1, hanem csak 5.9 az IMDB-n, nem is hallottam róla idáig, a képek nem voltak lenyűgözőek, de hát zombis, hadd szóljon! Tényleg nem egy számítógépes vizuális effektekkel és akrobatikus akciójelenetekkel telezsúfolt alkotás. Viszont tagadhatatlanul volt egy hangulata. A nagy afrikai bozótosban tántorgó zombikkal, a fekete arcokból kivillanó fehér szemekkel, szájakból kilógó véres húscafatokkal. Meg a reménytelenség érzésével. Ha valahol elképzelhető egy ilyen durva járvány, akkor az Afrika. Az amerikaiak elhúznak, kivonulnak az országból, nem érdekli őket, lesz ami lesz. Vérzéses láz, ebola-, marburg-, lassa-, hantavírus, sárgaláz, kolera, feketehimlő, zombifertőzés. Nekem beleillik a sorozatba. Az egész olyan hihető. A némán csoszogó zombikkal és az ócska tragaccsal. És nem raktak a végére hepiendet.

Végére értem a Rot & Ruin olvasásának. Tényleg kiszámítható volt minden fordulat, de Piroskáért és a Nagyiért is izgulunk, pedig tudjuk, a farkas fogja a rövidebbet húzni. Nem detektívregény volt, hogy letegyem 40 oldal után, mert tudom ki a gyilkos. És persze van folytatása is, Dust & Decoy címen. (Én "Por és hamu"-nak fordítanám, de majd megteszi, aki az első részt is magyarította.) Már előre sejtek néhány fordulatot, de ez nem veszi el a kedvem, kíváncsi vagyok rá. Talán a hétvégén el is kezdem olvasni.Bár itt vár a Lopott idő (In Time) c. film, és a Life 2. évadból is két epizód. Aztán van egy rajzfilmsori, Neighbors from Hell, kicsit az Ugly Americans stílusában. Meg a Csizmás a kandúr. Ezt szerintem muszáj leszek Fecóval végignézni. Vívódok nagyon az olvasás meg a filmezés közt.

A film az olyan instant dolog. Gyorskaja. Teli ízfokozóval, megbolondítja az érzékelőimet, nagyon élvezetes. Csak egy óra múlva már nem is emlékszem, hogy magamhoz vettem valamit. A könyv az ünnepi vacsora. Megadja az ember a módját, és mikor végzett, nem rohan el rögtön. kicsit rágódik még a fogpiszkálón, gondolkodik az ízeken. Persze filmben is vannak mesterművek, amikre évek múlva is élesen emlékszik az ember, csak válogatni kell. Mint a gyorsétteremben a saláták közt. (Van ugye saláta is? Szerintem évek óta nem jártam már ilyen helyen.)

Twists and Turns

2012-02-15T19:25:00.003+01:00

Akadnak az életben és az irodalmi művekben is "váratlan" fordulatok. Hallom a rádióban, hogy londoni elemző csodálkozott, miután a decemberi adatok is ismertté váltak Magyarország nemzeti össztermékéről (GDP), úgy tűnik, ezek az adatok a vártnál jobban alakultak. Micsoda meglepetés! Miután rosszindulatú pénzügyi körök rágalomhadjárattal és hamis hírek terjesztésével bizalmatlanságot keltettek az ország iránt, leminősítettek minket és mesterségesen leszorították a fizetőeszközünk értékét, kiderül, hogy mégse olyan olyan a rossz a helyzet, mint állították. Ami figyelmet érdemel, hogy a hamisnak bizonyult negatív feltételezésekre alapozva rontották a hitelminősítésünket, de most, mikor pozitív tényadatok látnak napvilágot, mégsem fogják javítani. Mintha úgy feleltetnék, hogy "ne is mondj semmit fiam, úgy se tudnád, akármit is kérdeznék, egyes, leülhetsz". Aztán mikor ír egy hibátlan dolgozatot, azt mondanám, hogy "szép, nagyon szép, kár, hogy nem osztályoztam le, és így félévkor meg fogsz bukni".

Fordításra felkínáltak nekem egy könyvet. Rot & Ruin a címe. Lefordítottam az első fejezetet, elfogadhatóra sikerült, de inkább nem vállaltam. Ez után kaptam szerkesztésre a sötét igézők történetét. Vagyis helyesen Sötét Igézőket kell mondani, mert nagybetűvel kerültek be a szövegbe. Sajnos ez a második kötet, és tikkeltem a könyv végére, de így kellett hagyjam, mert az elsőben már így volt. A gutaütés kerülget, mikor ezeket a nagybetűs borzalmakat látom. Köznevek nagybetűvel! Ráadásul a több szóból állóak mindegyik szava nagybetűvel kezdve. Hrrr...

De vissza a Rot & Ruinhoz. Agyaltam a címen is, Rohadó romok lett volna munkaváltozatnak, amíg valaki ki nem talál valami jobbat. Illemből elolvastam az első két fejezetet, mert mégiscsak, mikor fordítunk, legalább egy lépéssel járjunk előrébb a szövegben. De két fejezet után még nem ragadott meg a könyv. Nem is tudom miért, de most újra elkezdtem. Észbe se kaptam, és már túl vagyok a felén. Most viszont megfogott és berántott a történet. Amilyen nyögvenyelősen indult (nem érdekelt egy 15 éves kis p*cs nyavalygása, hogy dolgoznia kell az ételért), később olyan érdekes lett. A megrajzolt háttér miatt.

Egy zombikkal teli posztapokaliptikus világ. A zombiknak típusaik vannak. A legtöbb ott marad egy helyben, ahol van, amíg valami magára nem vonja a figyelmét. Némelyiket befutották a növények, borostyán meg trombitavirág. De vannak az úgynevezett "nomádok", amik vándorolnak. Ki tudja hová, miért, de mennek. Nem csak az lesz zombi, akit megharapnak, hanem mindenki, aki meghal. Akár természetes halállal, akár betegség miatt, akár megölik, zombi lesz. Ezt megelőzendő az elhaltak agyába acéltüskét döfnek. Éjszakára mindenki magára zárja az ajtót. Ha a családtagjai bezombulnak, ne tudjanak rátörni, ha meg ő lenne zombi, ne tudjon kitörni. Jól ki van találva az egész. Ez tetszett meg benne.

Plusz, erkölcsi vetület is van. Vajon az élőhalottak azok élők inkább, vagy halottak? És, ha halottak, akkor hogyan bánjunk velük? (Ezt a kérdést John Ajvide Linqvist is felteszi, szintén az angolt olvastam, még a magyar megjelenés előtt. Ez viszont tetszett az első laptól kezdve.) Mint a saját halottainkkal, akiket valaha ismertünk, szerettünk, vagy mint valami izékkel? Amik emberre hajaznak, de igazából már csak tárgyak. Tekinthetünk-e úgy rájuk, mint rosszindulatú támadókra, vagy dúvadakra, vagy inkább egy betegség áldozataiként kell őket kezelnünk? Mint egy halálos fertőzés hordozóit, akik a betegség következtében beszámíthatatlanok lettek, és öntudatlanul, de megfertőzhetnek, ha nem vagyunk kellően óvatosak. Sőt, igyekeznek is megfertőzni. Ekkor ugye jogos a brutális önvédelem, de illendő-e célba lövöldözni rájuk?

Szóval élvezem ezt a Rohadó romokat, és az sem von le az élvezetből, hogy a végefelére tartogatott fordulatot előre kitaláltam. Vagyis, mondjuk úgy, hogy sejtek valamit. Összeraktam a gondosan elhelyezett mozaikdarabkákat, melyek deus ex machinából logikus fordulattá változtatják majd a főszereplő megmenekülését. Talán így már kicsit kevésbé aggódom, hogy jajistenem, mi lesz a sráccal meg a csajjal, de élvezet maradt olvasni a történetet. Talán már sajnálom kicsit, hogy nem vállaltam el a fordítást, mert olvasás közben jönnek a szép magyar fordulatok, hogy hogyan lehetne ezt visszaadni. Hasonló érzés, mint a Hex Hall meg a Demonglass könyveknél, hogy úgy árad az angol szöveg, és nem is érzem, hogy nem magyarul van. Biztos azért, mert nagyon egyszerű nyelvezetet használnak, és még én is megértem.

Szent Bálint napja

2012-02-14T19:27:00.000+01:00

Ma van a napja, de nem tudom, mennyire fog összejönni az ünneplés. Fecó délutáni programon, Kata ment érte, még nem értek haza. Én azért készültem, főztem egy ünnepi kását. Mondjuk ez szinte teljesen olyan, mint a hétköznapi, zabpehely, búzadara, kókuszreszelék és mazsola, az alján alma és narancs darabok, a tetején baracklekvár. Az ünnepet csak az jelzi, hogy a lekvárt szív alakban kentem szét rajta. Tekintettel az anyagi helyzetünkre, nem esünk túlzásokba, pedig biztos örült volna Katám egy Karib-tengeri útnak. Mondjuk nem tudom mikor érnek haza, de talán az utazás bele se fért volna a napba. Remélem valami más program még beleszorítható lesz az esténkbe.

Bár az a helyzet, hogy tegnap előrehoztuk az ünnepet, hátha ma nem jut rá idő. Későn jönnek és még a leckét is meg kell csinálni. Viszont tegnap Kata hamarabb el tudott jönni a munkából, és volt még 20 percünk, mielőtt Fecó várható volt a suliból. Szexmaratonról hallottam már, de ha létezne ebben a műfajban a fedett pályás, rövidtávú atletizálás is, akkor tegnap olimpiai kvótát szerezhettünk volna. Kétszeri zuhanyzással együtt belefértünk a negyedórába. Zuhany előtte, hogy tiszták legyünk, villámszex, zuhany utána, hogy lemossuk az árulkodó illatokat. Kata ígérgeti, hogy egyszer stopperórát hoz az ágyba, mert izgatja a kérdés, hogy a bugyi levételétől számított 60 másodpercen belül sikerül-e orgazmushoz jutnia, juttatnia. Szerintem mindketten közelebb járhatunk a másfél perchez, és ez igazából nem lóverseny. És a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot is meg kéne még győzni, hogy érdemes lenne bővíteni a sportágak számát. Mondjuk a televíziós közvetítési jogokért biztos lenne tülekedés.

Két év letöltendőt kapott Geréb Ági. Nem sok minden változott a középkor óta. A szülészorvosok most is üldözik a bábákat, mert féltik a jövedelmüket. Az Ütközőben volt egy beszélgetés, orvos, bába, meg még a négy gyerekes szerkesztő asszony is beleszólt a műsorvezető fülhallgatóján keresztül. Az orvos (pasi) elmondta, hogy már milyen nagyszerű Magyarországon, egy éve törvény van rá, hogy hogyan lehet szabályosan, törvényesen otthon szülni. Aztán a bába elmondta, hogy kell hozzá egy erre képesített szülésznő. Csak kár, hogy egy év alatt egyetlen szülésznő sem kapta meg az erre jogosító képesítést. Valami olyan orvosi végzettség, amivel valaki az újszülött kisgyereket vizsgálhatja, és állapíthat meg mindenféle dolgot. Országosan, a kórházakban sem sok ilyen van, de aki otthon akar szülni, annak jobb, ha van a kredenc fiókjában.

Elmondta a doki, hogy már a kórházak nagyon fel vannak szerelkezve, vannak bordásfalak, szülőkádak, úgy szülnek az anyukák, ahogy csak akarnak. A nők meg felhördültek élő adásban. Jogosan. Katának a szülőszobájában is volt bordásfal meg elefántnak való bazi nagy gumilabda. Úgy vajúdhatott, ahogy csak akart, legfőképp meg ahogy csak tudott, mert eltelt egy óra is, hogy a kutya nem nézett rá. De mikor elkezdődött a kitolási szakasz, akkor bizony hanyatt kellett feküdni egy szülőágyon. Ráadásul akik kicsit később érkeztek a hidegfronttal, azoknak nem jutott külön szoba, kórteremben, sőt majdnem a folyosón szültek. Nem kérdezte tőlük senki, hogy mit szeretnének. És ez Szeged, megyei jogú város, mi lehet egy kisvárosi kórházban?

A Moody's leminősítget megint. Most nem minket, de ez se jó, mert ha mások állampapírja drágul, akkor a miénk iránti kereslet csökken. Már megint a független európai hitelminősítőt emlegetik, ami nem az amerikai érdekeket szolgálná ki. Azt hiszem, erről nem beszélni kéne, hanem megcsinálni. Szó nélkül. Mert már fogalmazzák azokat az elemzéseket, amelyek azt bizonygatják, miért is nem független ez az európai szervezet.

Másutt riogatnak a történelemmel. Gazdasági válság, a globális hatalmi súlypont áthelyeződése, nyersanyaghiány, ilyenkor mindig hatalmas háborúk szoktak jönni, hogy egy új egyensúlyi állapot álljon be. Helló! Ébresztő! A harmadik világháború már jó ideje folyik. Sőt, lassan vége lesz. Csak ebben kevesebb volt a fegyveres konfliktus, bár akadt az is, sőt zajlik most is, és újabbakat készítenek elő. A harmadik világháborút elsősorban gazdasági eszközökkel vívják. Ettől az áldozatok száma semmivel nem lesz kevesebb.Még hátra van egy nagyon komoly élelmiszerkrízis, további járványok és polgárháborúk, de a végén 72 milliónál nagyságrenddel több halálos áldozat lesz.

Boldog Valentin napot!

Zombik Valentinra

2012-02-13T16:56:00.000+01:00

Facebook csoport: Walk on the (border)line
Feladat: Novella
Tárgy: Valentin nap
Helyszín: Praktiker áruház.
Szavak: távcső, halogénlámpa, idegméreg, szövegkiemelő filctoll, Xanax, gumióvszer
Bónusz szó: macskaalom.

A személyzeti parkoló felől közelítettük meg az épületet. Tapasztalatból tudtuk, hogy a főbejárat biztonsági üveg ajtaján nem tudunk bejutni. A fotocellás ajtókat valószínűleg lezárták, de áram nélkül egyébként sem nyílnának ki. Ráadásul a bevásárlókocsikkal is eltorlaszolták az áruház előtti szabadtéri eladóteret. Egy helyen áttörték a barikádot a járkálók, és elözönlötték a területet. Aztán nem találtak ki, azóta is ott ténferegtek. Egymásnak ütközve, majd új irányba indulva, csoszogva járkáltak fel s alá. Őrültség lett volna arról próbálkozni a behatolással.

A hátsó parkolóban nem volt jármű. Ebből arra következtettünk, hogy amikor kezdtek elszabadulni az események, a dolgozók elhagyták az áruházat. Bíztunk benne, hogy gondosan bezártak minden ajtót, így az épületben nem lesz egyetlen zombi sem. A biztonság kedvéért lekuporodtunk egy szemetes konténer mögé, és a távcső segítségével alaposan szemügyre vettem az épület hátsó részét. Az áruszállításra használt gépjárműbejáró acélajtaja leeresztve, a személyzeti bejáró üveges ajtaja előtti rács elhúzva. Az ablak zárva és az üveg ép.

Átadtam a távcsövet Mikinek, aki szintén alaposan megfigyelt mindent. Talán hülyeség volt, amire készültünk, de nem voltunk felelőtlenek. Valójában azt hiszem, eléggé be voltunk tojva mindketten, ami manapság nem hátrány. Láttunk már bátor embert meghalni, aki úgy gondolta, minek a felesleges óvatoskodás. Kajak igazi macsó volt, bronzérmes testépítő városi bajnokságon. A hasa kocka, karja akár a combom, agya meg mint egy légynek. Illetve annyi sem, mert a légy elrepül, ha felé nyúlok.

Kajak bátrabb volt, mint okos. Nagy bátran kinyitotta egy felborult élelmiszerszállító kisteher hátsó ajtaját. A bent lévő nyolc zombi biztosan értékelte Kajak bátorságát, bár nem mondták, csak szép csendben letépték a karjait, kihúzogatták a beleit, és lerágták a hús nagyját a csontjairól. Mondjuk csak ők voltak csendben, mert Kajak kiáltozott. Egy darabig. Aztán elhallgatott, és vége is volt. Olyan alaposan elintézték, hogy nem is támadt fel.

Miki visszaadta a távcsövet. A nyakamba akasztottam, bedugtam a kabátom alá, és ráhúztam a cipzárt. Egymásra néztünk, bólintottunk, majd szép lassan odasétáltunk a hátsó bejárathoz. A szaladgálás nem szerencsés dolog. Zajt csap vele az ember, és a zombik messziről kiszúrják a mozgását. Ha lassan megyünk, amíg a szagunkat nem érzik meg, azt hiszik, hogy közéjük tartozunk.

Az első akadály a rácsot rögzítő lakat volt. Miki elővett a zsebéből egy műanyag flakont, és a benne lévő folyadékból lakatba öntött egy keveset. Óvatosan bánt vele, nehogy a kesztyűjére folyjon. A régi gimnáziumunk kémiaszertárából szereztük a tömény salétromsavat meg sósavat, amiből indulás előtt királyvizet mixelt. A lakatból szúrós szagú füst szállt fel, majd némi feszegetés után engedett.

További tíz percünkbe került, mire a ráccsal is elbántunk. Befújtuk csavarlazítóval, és apránként, szinte zaj nélkül tudtuk eltolni. Az ajtó biztonsági zárja további negyed órát igényelt. Miki injekciós tűvel adagolta bele a királyvizet, én meg közben járőröztem. Felváltva kilestem az épület sarkainál. Nem láttam mozgást, csak faágak hajladoztak, meg a szomszédos panelház törött ablakán kilógó reluxát csapkodta a szél.

A halk kattanásra hátrakaptam a fejem. Miki intett, hogy mehetek. Beléptünk az ajtón, behajtottuk magunk mögött. Az üvegen át beszűrődő fény megvilágította a folyosót, melyről jobbra és balra is ajtók nyíltak. Először ezeket kellett felderítenünk, nehogy a hátunkba kapjunk valami meglepetést. Belestünk a portásfülkébe, apró kis helyiség, láthatóan üres, és nem volt benne hová elbújni. Kihoztam a széket, és a bejárati ajtó kilincse alá szorítottam. A semminél ez is több.

Elővettük a hegymászóboltból zsákmányolt jégcsákányokat, azután sorra vettük az ajtókat. Kialakult koreográfia szerint mozogtunk, én a kilincs felöli oldalon a falhoz lapultam, Miki benyitott, majd hátraugrott. Miután nem rontott ki senki az ajtón, zajt sem hallottunk, zseblámpával bevilágítottunk a szűkös helyiségekbe. Irodák, mosdók, személyzeti öltöző, étkezőhelyiség. Miki a folyosón maradt őrködni, én benéztem mindenhová. Asztalok alá, nagyobb szekrényekbe, minden helyre, ahol akár csak egy gyerek is elbújhatott. olyan játékot játszottunk, amiben csak egyszer lehet hibázni, és nincs három életünk, hogy újrakezdjük a pálya elejéről.

Minden tiszta volt, és elértük a folyosó végén az eladótérbe nyíló ajtót. Hallgatóztunk, majd óvatosan benyitottunk. Az ajtórésen nem türemkedtek ki markolászó kezek. Gyorsan körbevilágítottam a zseblámpával. Polcsorok végeit láttam jobbra és balra is. Elgurítottam a zseblámpát, ami hangos zörgéssel vagy tíz métert tett meg a padlón, mire megállt. Fénye alagutat vágott a sötétbe.

Vártunk öt percet, de semmi rémséges nem csoszogott elő a polcok közül. Gyurmát vettem elő a zsebemből, majd betömködtem vele a zárnyelv helyét az ajtófélfában. Szigetelőszalaggal le is ragasztottam. Plusz egy csavarhúzóval kiékeltem az ajtót. Az eladótét felől csak egy gomb volt rajta, a dolgozók kulccsal nyitották ki, ami nekünk nem volt, és hülye dolog lett volna bent ragadni.

Odamentem a lámpához, Miki pedig a másik irányba indult. Bevilágítottunk a polcsorok közé. Sehol semmi mozgás. Kicsit felbátorodtunk, körbejártunk a falak mentén. Megrángattuk a raktárajtót, hogy zárva van-e, benéztünk a kasszákba. A bejárathoz érve lekapcsoltuk a lámpát, és kilestünk az üvegajtókon. Vagy húsz zombit láttunk, amint kissé dülöngélve, mintha részegek lennének, támolyogtak ide-oda. Meglehetősen céltalanul mozogtak, de addig jó, amíg nem találnak célt maguknak. A közelben ugyanis csak mi kelthettük volna fel az érdeklődésüket.

Miután megnyugodtunk, hogy az áruházban rajtunk kívül nincs se élő se holt, végigjártuk a sorokat. Mint a gyerekek karácsonykor, a fa alatt lelt játékoknak, úgy örültünk a sok kincsnek. Legfőképp az elemeknek. Újra működik majd a CD játszónk, tudunk zenét hallgatni. Táncolni fogunk Valentinkor. Meglesz a lányok öröme. Aztán fejpántra szerelt halogén lámpa. Egy ilyet gyorsan be is üzemeltem, így két kézzel tudtam válogatni az áruk közt. Sziszegtem Mikinek, megtaláltam, amit keresett.

Szövegkiemelő filctollat akart vinni Évinek. A barátnője megszállottan írta a naplóját, és ilyenekkel dekorálta s szöveget. De már a legutolsó, a kék színű is kezdett kifogyni. Talán nem a legromantikusabb Bálint napi ajándék, de biztosan fog neki örülni. Én már beszereztem, amire szükségem volt. Két napja, mikor elmentünk a patikába, Xanaxot szerezni Mari nyanyának, megtömtem a zsebeimet. Szintén nem túl romantikus dolog, viszont annál praktikusabb gumióvszert ajándékozni.

Juli nagyon aggódott, nem akart teherbe esni, mert mi a fenét csinálnánk, hol találnánk szülészorvost. Mondjuk bébiétellel meg pelenkával el lennénk látva, a Teszkóban volt még egy csomó, az élelmiszerosztályt, meg az alkoholos italokat fosztották csak ki teljesen. Mondjuk oda nem szívesen mennék vissza. Néhány vásárló és eladó még mindig ott bent mászkált. És már nem élt egyik sem. Több mint izgalmas volt ott „vásárolni”. Egy harapás és véged. Megfertőz a baktérium, és az olyan idegmérget termel, ami órákon belül kinyírja az agyadat. Leállnak a testi funkciód, és csak vegetálsz, mint egy növény. Mint egy húsevő növény.

Ez járt a fejemben, mikor megláttam a papírzsákokat. Egy raklapon lehettek eredetileg kitéve, valami akció részeként. Ott lógott a falon a kék-sárga tábla: Praktiker ajánlat – 20% engedmény. A zsákok szét voltak szaggatva, tartalmuk szétszóródott a földön. Az apró szemek ropogtak a talpam alatt, ahogy közelebb léptem. Végigszaladt a hideg a hátamon. Ezt biztos nem így hagyták itt a dolgozók. Valami van itt bent!

Lehajoltam, felvettem egy marékkal a szürkés anyagból. Megszagoltam, de nem éreztem semmit. Találtam egy darabot az egyik zsákból. Geoproduct Kft. zeolit ásványok. Aztán egy nagyobb darab, rajta egy cicafej, és felirat: Biolux macskaalom. Valami itt nagyon haragudott a zeolitra, mert csúnyán elbánt vele, futott át a fejemen, mikor zajt hallottam. Megpördültem, a fejlámpa fénye végigsepert a polcokon. Ahol az előbb még csak fürdőszoba felszerelés, vécékefék és szappantartók voltak, most egy izzó szempár parázslott!

Elég volt

2012-02-12T11:23:00.000+01:00

Biztos lejárt a gyóccerem, vagy a csillagok együttállása miatt tetőzik nálam az intolerancia, de Fecó után az iwiw-re is berágtam. Az elalvásblokkolóról szóló spam üzenetek miatt lassan már aludni sem tudok. Szerintem így blokkolja az elalvást, hogy olyan ideg lesz tőle, aki rendszeresen kapja, hogy álmatlanságban fog szenvedni. Az is lehet, hogy ez egy összeesküvés, a gyógyszergyártók részéről, hogy az altatók forgalmát megnöveljék. A múltkor volt egy nem spam üzenetem, amiben egy ismerős megírta, hogy törli a profilját, mert elege van a kéretlen üzenetekből. Akkor még csak mosolyogtam rajta, hogy ilyenen kiakad. De aztán én is naponta többet kaptam belőle.

Az iwiw egy nagy f0stalicska. Kiküld nekem egy levelet, hogy mondjuk Ágnes üzenetet küldött. Ennyit. Hogy milyen Ágnes? Hogy mit írt? Ha meg akarom tudni, lépjek be, mert akkor töltöm csak le a reklámbannereiket. Ezzel nem is volna semmi bajom, ha mondjuk nem lenne Ágnes nevű ismerősöm az iwiw-en, akitől talán tényleg üzenetet kapok. És nem igaz az sem, hogy a k*rva elalvásblokkolós spamekről nem tudnak. Én magam több mint hússzor nyomtam rá a "spam, jelentem" gombra. Nem tudom elhinni, hogy képtelenek egy kis szkriptet összeütni, ami az ilyen üzeneteket megállítja, és az adminnak küld egy levelet, hogy a felhasználót zárja ki a francba.

Igazából azt is el tudom képzelni, hogy ezt a kórságot maga az iwiw küldözgeti. A fészbuk annyira lecsökkentette a forgalmukat, hogy másképp már nem tudnak komoly reklámbevételre szert tenni, csak ha ilyen agresszív kampányokat is bevállalnak. De akár etikátlanul reklámoznak, akár töketlenek, akár tojnak a felhasználóik igényeire, nálam elszakadt a cérna. Nyomtam egy körüzenetet az ismerősöknek (aki még nem szüntette meg a regisztrációját), hogy bocsi gyerekek, meguntam, törlöm magam, akinek hiányzom, keressen a fészbukon. Aztán töröltem a profilom. Legalábbis remélem.

A törlés is vicces volt. Először is, a google keresőjében kellett utánanézzek, hogyan tudom törölni a profilom. Mert a sz*r helpjükben ezt képtelen voltam megtalálni. Aztán a törlésnél valamit elütöttem, vagy a jelszavam vagy a captcha kódot, azokat az elmaszatolt, olvashatatlan karaktereket, amit szemmel kéne felismerni, mert erre a számítógépes programok nem képesek, így nem lehet automatikusan beregisztrálni. Hát én nem be, ha ki akartam, de azt sem egyszerű. Nem értem egyébként, hogy mi a f*szért nem lehet egy e-mailt küldeni egy megerősítő linkkel, amire kattintanom kéne, miért kell ilyennel szívatni.

A captchájuk egyébként saját fejlesztés lehet, mert magyar ékezetes karakterek is voltak benne. Ha tized ennyi energiát fektetnek a spam elleni küzdelembe, akkor még mindig felhasználó vagyok náluk. Egyébként másodszorra is hibát jelzett a profiltörlési űrlap, aztán kidobott. Próbáltam újra bejelentkezni, de nem ment, azt mondta, hibás jelszó. Szerintem jó volt, de mondom olyan ritkán lépek be, hogy elfelejtettem. Kértem jelszó emlékeztetőt, és akkor azt mondta az e-mail címemre, hogy ilyen felhasználó nem létezik. Csak reménykedem benne, hogy azért, mert sikerrel töröltem magam. Ha továbbra is kapom a spameket, de nem tudok belépni, mert ugyan töröltem magam a rendszerből, csak a reklámküldésből nem, akkor sikítani fogok. És sz*rrá levélbombázom az iwiw-et, amíg nem hajlandók törölni.

Fecó büntiben

2012-02-11T22:58:00.000+01:00

Fárasztó volt ez a hét. Konzultáltam a témavezetőmmel, van egy csomó olvasnivalóm, mielőtt egyáltalán nekiállhatok írni a dolgozatomat. Megszületett a levelezős órarendem is, minden eddiginél bénább beosztással. Megszámoltuk a krediteket, a kötelezőnél 10%-kal több lesz. Tegnap meg tegnapelőtt tanfolyami órákat tartottam. Amit nem fogok bánni, mikor kifizetik az óradíjakat, viszont mikor ott kell lenni az nem annyira jó. A hallgatóim finoman szólva nem zsenik. És lusták, mint... nincs is megfelelő hasonlatom, olyan lusták, hogy ahhoz fogható nincs a világon. Így ahelyett, hogy mindenféle okosságot tanítanék nekik, dolgoztatom őket olyan feladatokkal, melyeket otthon kéne csinálniuk. Ezzel ők lassabban haladnak, bár legalább haladnak. Nekem meg lehetőségem van ímélezni meg fészbukolni, amíg kínlódnak. Azt mondom, úgy kell nekik, én meg kissé rossz szájízzel és háborgó lelkiismerettel órabérben szórakozom.

Hazajöttem, és megcsináltam a hamubasült fóliáskrumplit. (Krumpli, hagyma, szalonna apróra vágva, alufóliába csomagolva, behajítva a kályhába, persze csak már mikor parázs van.) Meg kell mondjam, szabad tűzön valahogy jobb az íze. A kályhában nagyobb a meleg, kicsit megégett, és a füst is töményebb lehet, mert sokkal erősebben érződött rajta. Egyre volt jó, hogy kiderüljön, katasztrófahelyzetben így is lehet ételt készíteni. Egyébként meg rutinosan feltettem egy paprikás krumplit is, így nem maradtunk éhen. Mire elkészült a kaja, hazaesett Kata meg Fecó is. Ők is rutinosak, tudják, mikor kell hazajönni.

Kata odavolt a tanfolyamán. Szidta, hogy milyen hülyeség, megint egy csomó rizsa volt, meg torzsalkodás, annyira utálja. Persze azért holnap is odamegy. Inkább nem mondok rá semmit. Fecó legalább jól érezte magát, szánkózni volt az unokatesókkal. Mondtam, nagyon helyes, ki tudja mikor fog legközelebb szánkózni, amilyen telek vannak mostanában. Lehet, erről fog majd mesélni a gyerekeinek, hogy ő 10 éves korában még látott akkora havat, amit lapáttal kellett elhányni, hogy járni lehessen az utcán. Persze a tartós mínuszokat már nem díjazom ennyire. A kályha csak úgy zabálja a fát, mégsincs szauna. Nyáron biztos visszasírom majd az ötven fokban a mínusz húszat, de most inkább a kánikulára szavaznék.

Mindjárt megnézem a Life (Életfogytig zsaru) legutóbbi epizódjait. Amíg magam vagyok, mert Fecót ideiglenesen letiltottam. Büntiben van a gyermek, mert kamuzott a leckével. Kérdeztem, hogy minden kész van-e, amire bólogatott. Direkt rákérdeztem arra is, hogy kell-e tanulni valamit, lesz-e dolgozat, vagy valami, amire készülni kell. Nem, nincs. Kata folyton veszekszik velem, miért neki kell tanulnia Fecóval, miért nem csinálom meg vele én a leckéjét. Hát ezért. Szemrebbenés nélkül letagadja, hogy majd az anyjával csinálhassa meg, mert az lediktálja neki a megoldást, nálam meg neki kell agyalni rajta. Szóval mondtam, ha valami leckéje, tanulnivalója mégis lenne, egy hétre elfelejtheti, hogy én leszedjek neki valamit, vagy hogy velem nézzen filmet. Persze kiderült, hogy tanulni kellett volna a másnapi dolgozatra, csak "kiment a fejéből". Úgyhogy nincs mozi egy hétig, hátha bemegy a fejébe, hogy mik a szabályok.

Most berágtam, és komolyan veszem a szankciót. Legközelebb két hét lesz, aztán meg egy hónap. Játszik velünk a kölyök, és közben az sem érdekli, hogy összeveszünk miatta. Mikor mondom, hogy én rákérdezek a leckére, de letagadja nekem a gyerek, akkor jön az, hogy én hazudok. Ez után következik az én részemről, hogy a gyerek hazudik, és vajon kitől örökölte. Aztán jön az anyám, utána meg, hogy Kata vagy kimegy magától, vagy röpül a szobámból. Mindezt a kis lusta disznó miatt. Tegnap már jött, hogy kész van minden leckéje, és csinált szorgalmit is, nézhetne-e velem valami sorozatot. De mondtam neki, hogy ez nem olyan mint a börtön, hogy jó magaviseletért harmadolják a letöltendőt.

Angyalok - Szájmon és Roberta

2012-02-08T23:21:00.000+01:00

A következő emlékem, hogy egy nagycsöcsű magyar-angol szakos bölcsész csaj mellett ébredek. Robertának hívták, és mint megtudtam földim. Igen vidáman mosolygott, és akkora udvara volt a mellbimbójának, mint egy békebeli süteményes tányér. Kiderült, hogy a véletlen XX. századi amerikai irodalom előadáson mellette ültem, és papír zsebkendőt kért tőlem. Attól a naptól kezdve, kabalából mindig volt nálam pézsé.

Némi kísérletezgetés után rájöttem, hogy alkohol és/vagy szex után nyugodtan átalszom az éjszakát. Egy tanulságos esetet követően az is kiderült, jobb nem keverni a kettőt. Roberta elmagyarázta a „coyote ugly” kifejezés eredetét. Arra a lányra mondják, aki olyan ronda, hogy hajnalban, mikor kijózanodsz mellette az ágyban, és meglátod a fejét, ahogy a karodon alszik, a csapdába esett kojothoz hasonlóan, inkább lerágod a saját kezedet, csak nehogy felébredjen, miközben megpróbálsz elmenekülni.

Az alternatív hangulatjavító gyógyszereimnek és ennek a szétválasztó diétának hamar híre ment. Így akikkel csak laza ismeretségben voltam, időnként azok is rákérdeztek, hogy pia vagy punci? Tiszta sor volt, aki lerészegedéshez keresett ivócimborát, nem akaszkodott rám csajozós napon. Vagy a lány, aki fel akart szedni, nem vesztegette rám az időt, ha én inkább le akartam inni magam. Akik tudták a dilimet, nem lepődtek meg, de néha ismeretlenek előtt hangzott el a kérdés.

Egyik hétvégén Robertát meglátogatta az unokahúga, Márti. Egy éve végzett vendéglátós, megunta az otthoni kocsmát, gondolta körülnéz a nagyvárosban, hátha lesz jobb lehetőség. Addig is Roberta vigye el bulizni. Az meg, belépve az egyetemi klubba, meglátott a pultnál, odavonszolta hozzám a csajt, majd a nyakamba vetette magát, és nekem szegezte a kérdést. Pia vagy punci?

Mutattam a teli korsót, hogy még nem ittam bele, és ha hármasban gondolják, akkor szívesen átszervezem az estém. Roberta nevetett, ő tréfának vette. Márti viszont nem, ezért felháborodott. De csak kicsit, így másnap reggel ismét Robertáék szobájában ébredtem, hason fekve, bal lábam beszorulva két összetolt ágy közé. Felemeltem a fejem, jobbra néztem, pucér csaj, balra néztem, pucér csaj. Szép az élet!

A dupla dózis teljesen helyrehozott. Beadtam minden rajzot, megszereztem az összes gyakjegyet, és sikerrel levizsgáztam. A többi félév már sétagalopp volt. Az utolsó évem alatt már egy tervezőirodának dolgoztam, és az egyik munkámat adtam be diplomadolgozatnak. Mikor megszereztem az oklevelet, csak annyi változott, hogy a terem ajtajára, ahol dolgoztam, kiírták az én nevemet is.