​Az egyik rajz címe Az aranysarkantyús csata. Seregek, csatamező, sarkantyúk, de mi a bánat az az aranysarkantyús csata? Internet, wiki, 1302 július 11, a flamand gyalogosok tönkreverték a francia lovagokat, mit tönkreverték, lemészárolták őket, pedig váltságdíjat is kaphattak volna a főurakért. A francia seregeket Robert d’Artois vezette, aki Az elátkozott királyokban is szerepel, ökle, mint a szikla, combja, mint a tölgyfa. Nem sokra ment vele, az ő főúri sarkantyúját is begyűjtötték a többi 499 mellé, de idáig már nem jutottam Druonban. Kinéz az ember a falra akasztott kis rézkarc ablakon, emberek, történetek, kalandok várnak rá. Rugdos az ördög az arany sarkantyúval, és azt mondja, amit Ensor: rejtezve kell élni. Nem azért, hogy művészekké váljunk, hanem hogy legalább egy kicsit megismerhessük a világot.

Tapies: Foll (katalánul: bolond) 1973, litográfia

Antoni Tapies.  Az ember inkább nem mesélte el, ha látott egy Tapies képet, mert teljes volt a bizonytalanság, hogy kell ejteni a nevét. Akkor még nem volt wikipédia, az ember az idősebbek kiejtésére hagyatkozott, aztán pórul járt ha ők franciásan Tapiénak mondták. Amikor már éppen kitisztult volna a kép, hogy Tapiesz, mert katalán, akkor meg olvasni kellett az informel-ről (a művészet második világháború utáni poszttraumás állapota, a szabályos formáktól elforduló, csak a formátlanságot megörökítő irányzat), és felbukkant Michel Tapié neve. Nem volt rögtön világos, hogy ezek ketten nem rokonok, Tapié francia teoretikus, aki először alkalmazta az art informel kifejezést azokra a művészekre akik tulajdonképpen  megundorodtak a figurális ábrázolástól, de még a szabályos mértani alakzatoktól, és a mesterséges, ipari színektől is.  Úgy tűnik egyébként, hogy ez a két bizonytalaság, a még kialakulatlan, kicsit zavaros képzetek Tapies-ről (és hát az egész művészettörténetről), meg a képek sokáig megszokhatatlan formázatlansága véglegesen összekapcsolódott. Biztos ezért van, hogy Tapies művet látva rögtön visszatér az a jó kis érzés: hogy te jó ég, mennyi mindent nem tudok még, mennyi minden van előttem. És egyre hálásabb vagyok az ilyen érzésekért.

les vierges

Nem sajnálom, hogy a magyarok nem tudták meghódítani valamikor Egyiptomot, és most sokkal kisebb a Szépművészeti Múzeum egyiptomi anyaga mint a Louvre-é, és aztán ha esetleg itt színre kerülne Händel Giulio Cesare című operája, kevésbé lenne kézenfekvő múzeumi raktár szerű díszletbe helyezni a cselekményt,  tele olyan elemmel, múmiával, szoborral, festménnyel és tárlóval, amit mintha csak a szomszédból toltak volna át az operába. Mert Párizsban ezt csinálták: a saját múzeumi anyagukat (és nem a berlini Nofertitit, vagy a kairói Tutankhamunt) használják a saját operájuk színpadán. Keresztmarketing. Azért ezt el lehetne tanulni: az angolok is jól keresnek azzal, hogy a saját kisvárosaikat, kastélyaikat, parkjaikat használják nemcsak a Jane Austen, vagy az Agatha Christie sorozatok helyszíneiként, de látva, hogy az angol vidék megunhatatlan, ezer részes krimisorozatot is forgatnak Kisvárosi gyilkosságok címmel, amit állandóan adnak a különböző csatornák.Nemrégen mutatták be Debrecenben Korngold A halott város című operáját, ami Georges Rodenbach szimbolista elbeszélése alapján készült. Ez a Rodenbach az a Rodenbach, aki Párizsban elbeszélést írt Rippl-Rónai négy litográfiájához (a címlappal együtt öt): így született a magyar grafikatörténet, és a külföldi gyűjtők egyik kedvence, a Les Vierges című könyv. Ha Magyarországon élőbb lenne a kapcsolat az egyes művészeti ágak között, ha mindenki aki leérettségizett, tudna mondani néhány kortárs magyar festőt, vagy tisztában lenne azzal mi történt Rippl Rónai párizsi évei alatt, ha azok a látványok, amiket létrehozott a magyar képzőművészet benne lennének legalább az olvasó, illetve alkotó értelmiség agyában, stb., stb., stb., akkor el lehetne képzelni egy olyan színpadra állítást is, ahol nem orosz konstruktivistákat idéző díszletben mozognak a hol korhűségre törekvő, hol magyar divatbemutatók kifutóját idéző jelmezekbe bújtatott szereplők. (Őket néha telibekapják valami vörös fénnyel, noha éppen ezüst ruhás gyerekekről, fehér báránykáról, arany papi ruháról, Van Eyck képekről énekelnek.) Persze biztos olvasta a díszlettervező meg a jelmeztervező a darabot. A rendezői koncepciót is azonnal lehet érteni, az első világháború után vagyunk, meredeznek a tönkrement épületek vasbeton vázai, a szovjetek már a spájzban vannak, a belga és francia szimbolisták pedig éppen a temető felé tartanak. De azért egyszer olyan jó volna ráismerni a Les Vierges nőalakjaira, piros gyümölcsökkel teli fáira a színpadképben egy esetleges újabb magyar Korngold bemutatón.  Vagy lehetne olyan János vitéz-adaptáció, ahol megjelenne mondjuk a haldokló Petőfi, és saját művérével írná az egyik díszletelemre: Hazám.

Debreceni Csokonai Színház: Erich Wolfgang Korngold: A halott város, szövegét Paul Schott írta G. Rodenbach:Bruges la morte regénye nyomán, jelmez: Bánki Róza, díszlet: Dmitrij Kosztyuminszkij, rendező: Vlad Troickij

(Opera Garnier Párizs: Händel: Giulio Cesare, rendező: Laurent Pelly)

Lesz egy film hamarosan a mozikban, Csempészek a címe, amiben körülbelül ez történik. Vagy az, ami Csontváry szekérvászonnak szánt képeivel: a nagy futkosásban ellopnak a főhősök egy Jackson Pollock képet is. Ezerszer jön a vám ellenőrizni az autót, és mindig arrébb rugdossák a képet, hogy van itt egy ponyva. Azt hagyjátok, más nincs? Nincs. A tájékozott néző meg borzad és röhög, megint arrébb dobták, jaj, de csiklandós, hogy egy percre visszaáll a világ rendje, a 140 millió dolláros képet rugdalják arrébb, mert valami értéket keresnek.

Áll az ember Strasbourgban a katedrális előtt, vagy akár a katedrálisban, és arra gondol, mennyi mindent nem jegyez meg. Hány ember megy feledőbe, temetőbe, miközben itt hagyják a munkájukat, megél belőlük ezer és tízezer másik. Nincs ezzel semmi baj, sokan vagyunk a Földön, de mégis meglepő. Nem tudom, még ha tudhatnám is, ki rendelte el az építkezést. Ki adott rá pénzt. Ki húzta meg az alaprajzot. Ki tervezte a tornyot. Ki faragta a bejáratot. Hogy hívták azt a prédikátort, akit a szószékre elkísért a kutyája. Hogy hívták a kutyát, ha már egyszer oda lett ő is faragva, öklömnyi márványállat alszik a lépcsőn, az emberek önkéntelenül megsimogatják az orrát, pisze is lett tőle. Nem tudom, ki találta ki az angyalos oszlopot, alul a négy evangélistával, fölötte két sorban szárnyas angyalokkal. De azt tudom, hogy 1662-ben itt járt egy lipcsei pasas. Amúgy szép tőle, akkoriban meglehetősen nagy távolság volt Lipcsétől Strasbourgig. Nyilván nem városnézni jött ő sem, de ha már erre járt, bement a katedrálisba. Ha már bement, megnézte az oszlopot, ha már megnézte, elővette a kését, és jó mélyen belevéste a nevét: Samuel Beyer. És ma ő az egyetlen, akinek a neve eszembe jut a katedrálisról.

Limuzin, 25 x 23 cm, Akril, farost, Jelezve balra lent: , Bernáth(y) 1988

Sokoldalú volt, mindig új irányokba ment,  úgyhogy nagyon kevés energiát  ölt saját emlékműve építgetésébe. Festményeivel alig több mint egy éve foglalkozik a Neon Galéria, és ha szerepelt is most egy képe a Ludwig Múzeum Fotorealizmus kiállításán, igazán nem mondhatjuk, hogy a művei már a könyökünkön jönnének ki. A Bernathy & Son oldalt nézegetve a legkorábbi képek kapcsán nem lehet eldönteni, hogy amiatt olyan csontvárysak mert minden autodidakta festő nagyjából egyformán kezdi a próbálkozást, vagy ezek nem is annyira Csontváryhoz, mint inkább Paizs Goebel Jenő műveihez hasonlítanak – ha már Szentendrén indult a pálya. Azt se nagyon tudjuk később miért döntött a fotorealizmus mellett, vagy hogy végül miért hagyta abba a festést. És ezeket mostmár nem lehet megkérdezni.

Készült vele egy nagyon jó interjú amiben rengeteg dokumentumról, dobozokról, szövegekről beszél, amiket sose volt ideje rendezgetni. Most majd nekiállnak a művészettörténészek, remélhetőleg összeáll egy multimédia életműkatalógus és lassan minden a helyére kerül. Hogy ki is volt a magyar művészet történetében.

Berná‡th(Y) S‡ándor Esztrá‡d II. 1980 100,5 x 110,5 cm

Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése

Rettenetesen apolitikus vagyok, nekem még az új alkotmány is tetszik, mert legalább megnézhettem eredetiben a parlamenti Honfoglalást a Nemzeti Galériában, valamit valamiért. Csak épp a Honfoglalás maga nem tetszik, vagyis próbálom négyzetcentire felosztani, hogy mekkora hányada igen és mekkora nem. Az elején a föld, a fűcsomók, hátul a párába halványult messzeség, az igen. Párducos Árpád párduca a nyakába vetve, az profi. De a hangsúlyos részek mind olyan meghökkentők. Árpád lova, amit mintha kitömött állapotában vittek volna a műterembe a Mezőgazdasági Múzeumból. Árpád térde, ahogy kidudorodik, és sehogy sem harmonizál a lába többi részével. Sőt, mintha a lába többi része is hiányozna valahogy a köpönyeg alól. Az ágaskodó sárga ló, amelyiknek a mellső lábai nem állnak sehogy sem, ezek a markolatokat nem fogó kezek, meg a háttérben az az ürge, aki egyszerre rázza kardját és baltáját, és egészen olyan, mintha valami rosszgyerek golyóstollal kidekorált történelemkönyvéből ugrott volna át ünnepelni. Munkácsy, a legnagyobb magyar festő, és föl kellene sóhajtani, mekkora lúzerek vagyunk, a legnagyobb pont a nagyságot nem bírja, egy ekkora vásznat nem tud bekenni úgy, hogy ne derüljön némi technikai és anatómiatudásbeli deficitre fény. Szabad-e sírni emiatt a Kárpátok alatt?

Munkácsy Mihály: Honfoglalás

De jelenleg ugyanebben a teremben látható a Vajk megkeresztelése. Lehet, hogy nem a történelem legérdekesebb képe, de szépen megkomponált, még szebben megfestett vászon, mint egy barokk oltárkép, ami mellett elsétálhat az, akit valamiért nem érdekel a téma, de minden a helyén van rajta. Nem mi vagyunk a lúzerek, hanem, mondjuk, Benczúr.

t.k. 

Eva Zeisel

Annyi érdekes kérdést lehet átgondolni egy ilyen életutat látva. Hogy mennyit számít a család, (a Polányi család, mert Eva Zeisel anyukája Polányi-lány volt), hogy mennyit számít, ha a saját anyukája reform-óvodájába jár valaki, ahol a gyerekek zenére rajzolnak, megbeszélik velük, hogy hogy születik a kisbaba, és általában napozóban, mezítláb rohangálnak egy Andrássy úti nagypolgári ház kertjében (a rendkívüli ebben az, hogy 1911 körül). Érdekes belegondolni milyen elszántan akartak hinni egy utópia megvalósulásában a 30-as évek baloldali művészei (hogy aztán vagy sikerüljön őket kimenekíteni a Ljubjankából, vagy ott pusztultak el, mint például a bauhausos Sebők István építész.)

Eva Zeisel Zsolnay-gyertyatartó1983

Vagy jó látni mennyire öntörvényű művész lehetett már a fiatal Eva Zeisel is, ha a Bauhaus mértani alakzatait egy-két év után megunva kitalálta, hogy jobban tetszenek neki az íves formák, mert azt akarja, hogy a tárgyai (kerámiái) belesimuljanak az ember kezébe. És elgyengülve lehet nézegetni azokat a vázákat, gyertyatartókat, gyümölcs formájú fedeles tálkákat, amiket a Zsolnay gyárnak tervezett az 1980-as években. Amiken nem ronda az eozin-máz, sőt.

t.k.

Goya tél

Mind. De leginkább a lerogyás a végén, szépen megfestett, jégen mászkáló alakok között. Amikor megszólal maga a mű. Na jó, nem a mű, csak maga a kiállítás: úgy ropog a parketta a gyerekek lába alatt, mint a frissen hullott hó.

t.k. 

Téli rege 5

Ennél csak a nyár lehet rosszabb tömeg szempontjából, de a december azzal egészíti ki a múzeumnéző kínjait, hogy ezer gyereket visznek el ilyenkor a Kunsthistorischesbe, akik Fluor Tomi sapkában csoszognak, vagy rendes óvodásként ülnek a képek előtt a földön, figyelik a magyarázatokat, és helyesek, de rengetegen vannak. Hosszú sor áll jegyért, a pénztáros idegrángást kap, de ez nem viccelődés, valóban rángatja a vállát, fejét, grimaszol szegény, miközben a jegyeket osztja. A nagy faajtó állandóan döndül, ahogy belép valaki, míg egy koreai nő elunja a zajt, és elkapja minden belépő után a kilincset. Szenvedni kell a szépért.

Ravasz kiállítás a Wintermärchen, már azért is, mert nem csak téli képek vannak a falon, hanem például egy adag allegorikus nyár, tavasz, ősz is. Meg persze a vén szakállas, amint vacog a tűznél. A saját anyag köré gyűjtögették a meghívott festményeket, Brueghel a kezdet, és nem csak a Vadászok a hóban, de a Hazatérő csorda is. Különben mindegy, ezeket úgysem lehet megnézni egy ilyen napon, riadtan kószál az ember, csöndesebb örömöket keres, szörnyülködik a régi teleken, Ruisdael szélmalma mellett nézi, hogy minden befagyott, amit csak el lehet képzelni, a Temze és az Amstel is. Tematikus sarkok, Napóleon átkel az Alpokon, Davidnál dicsőn, karcsú, hosszú lábakon, másoknál fázósan maga elé meredve. Jön haza Oroszországból nagy szemekkel, rosszkedvűen, de még mindig jobb állapotban, mint a fagyhalál szélén álló, vacogó katonáknak a hóban. Aki nem figyel, kisétálhat a kiállításról, és még az sem biztos, hogy észreveszi, a pásztorok imádják Jézust, ez még lehet téli mese. Szerencsére egy Antonello da Messina is van mellettük, gyerünk gyorsan vissza a hidegbe, ezek az olaszok nem tudnak egy normális hóvihart megfesteni. Odaát csend és hó és élet, képek mellett egy díszes szán, és a falon végre az, akihez jöttem: Bertrand Andrieu, az érmevéső. A lábán korcsolya, szíjakkal odaerősítve, nem is értem, hogy micsoda bokaszalagjai lehettek, hogy így is tudott siklani a jégen, jampeces piros mellénye fölött szőrmével bélelt, nyitott kabát. A kezét a csípőjén nyugtatja, a másikkal az égre mutat, de csak kényszerből, hogy meglegyen az egyensúlya, nem a képen, hanem a valóságban. A fején a kalap mint egy nagy fazék, és azt írják a falra, hogy ez a kép a mozgás poézisa. Lehet. De nekem azt susogja ez a boka, a vékony comb, a közönyösen is elégedett tekintet: nem vagy már fiatal.

Kunsthistorisches Museum, Bécs, január 8-ig.

t.k