A pályaudvaron elvileg háromnegyedkor jött volna a vonat, de késett néhány percet, ami helyzetünkben azért volt kritikus, mivel időre ment Mainzból a vonat tovább Frankfurtba (csak éppen másik, pályaudvaron rohangászás, jegyvétel, etc... kellett az idő). Erre mi történt? Mire beértünk Mainzba, faragtunk kemény három percet - a menetrend szerinti időből. Nem is kellett jobb arconcsapás a kispolgári magyar mentalitásnak, mely már-már táncra perdült volna kárörvendő örömében, de a német vasprecízitás egy kemény pofonnal a helyére teremtett azonnal minket.

A következő pofont viszont az adta, hogy nem találtuk, hol lehet jegyet venni, mire meglett ott sorszámos baszakodás volt, az automata meg szintúgy rohadtkodott, és nem adott nekünk jegyet. Le is késtük az egyik vonatot, végre lett jegyünk is, így a fél hetes emeletes jószágot el is értük. Egyedüli probléma az volt, hogy olyan fél nyolc körül már erősen elkezdett lemenni a Nap, szóval drukkoltunk, hogy időben átérjünk, mert azért az európai világpolgárságnak nincs is szebb jelképe mint sok, napfényben sütkérező nagy baszomány üvegfalú ház egymás mellett. Végül be is értünk a monstre főpályaudvarra (Hauptbanhof ja ja ja), és gyalog beindultunk a nagy felhőkarcolók közé.

Nem igazán néztem Frankfurtnak sem utána, de egy eléggé modern város képe jött vissza, jó sok jó magas toronnyal, de volt egy két régi templom meg ház is, szóval érdekes volt, annyi szent. Az egyik toronyházba fel is lehetett menni, 5 euro, hát hogy a fenébe ne. A lift odabenn kőkemény 18m/s gyorsulással ment, belső dobhártyáim, szevasztok. Felérve először is valami durván jó kajaillat fogadott, mivel egy szinttel lejjebb valami elit zabálda volt. A kilátás pedig olyan 200 méter magasból... egészen fantasztikus volt.

Ráláttunk a város nagyrészére, és a lemenő nap okozta kékes félhomályban baromira bejövős volt az egész... el is voltunk vagy háromnegyed órát, miután úgy döntöttünk fél kilenc körül, hogy akkor gyerünk tovább. Érdekesség, hogy lefelé a liftben úgy elment mindkét Nokfon térereje, hogy csak a restart segített, egyszerűen istennek nem találta meg a carrier szignálját.

Ezek után mentünk tovább a fentről látott zöld sorokkal elválasztott többsávos sétálóutca felé, de legangyobb sajnálatunkra péntek este nem volt túl nagy élet arrafelé... sok alkesz/szararcú/mulatozó fiatal volt, kábé mint egy szarabb felhozatalú Gödör előtti gyökérkedés, csak kevesebb emossal. Ezt sajna be is láttuk, valamint azt is, hogy vissza kell térnünk a pályaudvarra. Ott választottunk egy jó vonatot hazafelé, majd betértünk a helyi MC-be, hogy zabbantsunk valamit. Azt is beszéltük később, hogy vicces, Nyugat-Európában tényleg a csórók zabálják a mekit, de itthon meg frankón hasonló árkategória, mint más.

Nem is ez a lényeg, hanem az egy eurós vegaburger, amit kénytelen voltam megkóstolni, hátha valami fantasztikus megvilágosodást hoz húszabáló életembe, és onnantól aztán húha. Hát, jelentem, nem. Panírozott zöldségpogácsa, benne mindenféle színes témával, de sajna még finom sem volt, úgyhogy nem vesztettünk túl sokat vele, hogy itthon még nincs.

Mindezek után vonat, egy óra út haza (érdekes arcok voltak, de semmi extra, a reptérnél ezren jöttek kb, csomó ott dolgozó is, valószínűleg akkor ért véget a műszak), este 11-re értünk vissza a Mainz főpályaudvarra, ahol már a punkok és kutyák parti zajlott erősen, mi meg vártunk egy jó félórát a vilire. Végre az is befutott a Johannes Kepler strassehoz, mi haza, sörike, majd jóéjtalvás.

Kevesen tudják manapság az Utolsó Éjjel eljövetelét várva, hogy ezelőtt is volt egy blogom, amely körülbelül 3 évig húzta (2005-2008), de még kevesebben tudják (na jó, csak egy fél gimnázium), hogy előtte is írtam ám mindenfélét, többek között a kedvenc underground suliújságát is a No.1 rózsadombi gimnáziumnak. Többet ezzel kapcsolatban már igazán nem mondhatok, mert már így is gyorsan meginduló kommandókat vízionálok lent az utcán, melyek csak rám várnak...

A lényeg annyi: mostantól péntekenként régi sztorik, írások jönnek, melyeket jó eséllyel még senki sem olvasott online, csak papíron. Ez János története.

Az első kaland egy kirándulásról szól, a kocsmaajánló Multifilter rovaton belül.
Helyszín: Párkány, Szlovákia
Dátum: valamikor 2004-ben

Az este úgy indult, mint a többi, amikor is egy spontán szerveződés során Szédült Simon megkérdezte tőlem, hogy nincs e kedvem kimenni velük. Én rögvest kapva kaptam az alkalmon, papírt és tollat ragadtam, hogy mindent pontosan vissza tudjak majd adni, és felkerekedtünk. Kisebb szervezési bakik folytán Simon végül is nem tudott jönni, viszont jött még Kisdani, Gorbacsov, és a négy kereket Paulka & Co. biztosította alánk.

A Mária Valéria hídon átérve nem is mentünk sokat, rögtön betértünk az ottani Sport (!!!) kocsma melletti másik helységbe, melynek a hangzatos ’Pub K.O. pivoren’ volt a neve. Sajnos a helyi pultos hölgy nem tudott forintból visszaadni, csak elfogadta, így kénytelenek voltunk beérni 4 korsó Zlatý Bažant-tal, darabját 240 Ft-ért (mennyi is a Sportban az Ászok…?). Ide beülve nyugodt iszogatásba kezdtünk, majd ahogyan az elfogyasztott sör mennyisége egyre nőtt, úgy döntöttem, hogy felkeresem a mellékhelységet. Oda belépve egészen kultúrált látvány fogadott, csak a szarós WC nem volt nyitva, annak a kulcsát a pultnál kellett elkérni. Odakint kézmosó, szappan, kéztörlőkendő és szárító fogadott, ami nem rossz felszereltség.

Visszatérve a többiekhez az a látvány fogadott, hogy jöttek új arcok: egészen jó csajok is voltak (a rusnyák mellett, és sajnos pasival L). Egyébként az egész helyen szinte csak magyarul beszéltek, szlovák szót nem is hallottunk, volt zenegép, és két csocsó is, tehát szinte minden igényt kielégített a hely. Azért mondom, hogy szinte, mert egyvalami nem volt, ami kellett volna. Biliárd.

A sörök elfogyasztása (illetve az opcionális felesek) után átmentünk a kb. 300 méterrel arrébb lévő ’ Bastia Biliard’-ba (ami egy nagy gyárépület-szerű komplexum hátuljában volt, és egy eldugott bejáraton keresztül lehetett bemenni), és kikértünk egy asztalt. Összesen kettő volt belőle, és amúgy sem volt túl nagy forgalom (péntek este 10-11 lehetett, és kábé 10-en voltak bent, egy nagyobb helységben). A hely teljesen elit volt: jó minőségű dákók, kréta, és jobb asztalok voltak, mint a Gold Crown-ban (későbbi Multi tartalma).

Itt már Kisdanin, és Gorbacsovon kezdett kijönni az elfogyasztott alkohol hatása, minek következtében Gorbacsov elkezdett orrba-szájba telefonálgatni, és még jobban inni, valamint Kisdani úgy kezdett kinézni, mint egy SS-tiszt a szabadideje aktív eltöltése közben, melynek végeztével úgy döntött, hogy lepihen a terem sarkában a jó pihe-puha padlószőnyegen (megjöttek a magyarok bazze). Le is feküdt, de sajnos csak egy percet tudott eltölteni ott, mivel a helyi mogorva pultos srác odajött, hogy „ez nem egy kocsma, ez egy bár”, és áttessékelte Danit az ülőhelyek egyikére. Ide csatlakozott Gorbacsov is, miután betesztelte a férfi és a női WC-ket.

Miután kibiliárdoztuk magunkat, és a pultos is kellőképpen kibasztatott minket („csukd már be magad mögött a WC-t, otthon is így csinálod?”, stb.), úgy döntöttünk, hogy hazatérünk. A hazaút nyugalmasan csendes volt, csak Solymár környékén volt egy kis incidens. Történt ugyanis, hogy Gorbacsov egy barátságos ’hahó’-t akart kiáltani az egyik útszéli kurvának olyan 80-as tempónál. Azonban csak a ’Ha’ szócskáig jutott el, és a kiáltás végét (mivel már úgyis elhagytuk a célpontot) hányás váltotta fel… még szerencse, hogy le volt tekerve az ablak…

Az egészhez csak annyit fűznék hozzá, hogy Párkány nem rossz hely, főleg, hogy szinte csak magyarok lakják, és elég sok helyen fizethetsz forinttal is (a legrosszabb, ami történhet, hogy nem tudnak visszaadni), valamint az árak úgy 20-30%-al olcsóbbak, mint itthon.
Tehát hajrá világot látni, és meg se álljatok az első kocsmáig!

A soron következő túra,melynek megírását idáig halogattam, és inkább a GTA IV-et forszíroztam, valamint chipset zabáltam és bekómáltam (ez meg tegnap este volt). Szóval most megérkeztünk szeptember elejére, néhány nappal a születésnapom elé, amikor este munka után megcsináltuk kis szendvicseinket, és a budapesti tömegközlekedést megtámadva elindultunk a Ferih1re.

A terminálon szerencsére a visszaminősítés ellenére sem voltak ezren, úgyhogy remek sebességgel tudtunk áthaladni, majd repülőre fel, repülőről le (ezek az újabb fajta Airbusok voltak a Wizz kínálatában, melyek sacc egy hónapja álltak működésbe, és ez a szűkebb lábtérnél látszott meg - néha elég szenvedős volt a 192 centimmel, hogy hová tegyem a lábaimat, néha gondolkodtam azon, hogy a Gee nyakába, de ezt végül elvetettem).

Fél tíz körül érkeztünk meg Frankfurt-Hahn repülőtérre, melynek a nevével ellentétben semmi köze sincs a jó öreg Frankfurt am Main-hoz, maximum annyi, hogy jó messze van tőle. Itt beszereztük az egyórányi távban lévő Mainzba a buszjegyünket, majd leültünk, megzabáltuk a fentebb említett szendvicseket, és vártunk tizenegyig. Közben még megtámadtuk a szemközti parkolóház tetejét is, ahonnan elég tuti kilátás nyílt a reptérre, és a szél is majdnem lesöpört minket a fenébe.

Busz indul, busz megérkezik, mi éjfél körül burzsujkodunk, és fogunk egy taxit, amely elröpít a kb. öt kilométerre levő szállásra (Etap), ami a szokásos képet festi, mint az összes Accoros hotel. Egyetlen különbség talán az eddigiekhez képest, hogy itt van éjszaka félszoft/félhard pornó is.

Másnap reggel az étkezést helyben oldottuk meg, szerencsére itt már jobb koszt volt, mint mondjuk Stokeszban, mert volt ilyen kis májkrém-kenőmájas jellegű dolog is, ráadásul többféle is. Ja igen, és mivel természetesen svédasztalos “zabálj-annyit-amennyi-beléd-fér” jellegű dolog volt, így a pokol is elszabadult, és nem volt ritka a zsömlét eszek sajttal, nutellával, és hozzá kakaóval nyakonöntött háromfajta müzlit iszok című történet sem.

Miután minden rendben lezajlott, indultunk utunkra, azaz vissza a főpályaudvarra, ahová előző este beérkeztünk, hiszen onnan indult a vonatunk Speyerbe, ahová szintúgy egy óra múlva meg is érkeztünk (mint a későbbiekben is észrevehető, a túra folyamán kb. egy utazásunk sem volt több, mint egy óra...). Az időjárás kellemes meleg volt, Speyer pedig egy kellemes élhető kisvárosnak nézett ki, szép sétálóutcával, meg egy hatalmas dómmal, és persze a Technik Museum-mal, aminek a kedvéért mentünk végtére is.

Ez egy közepesen nagy területen lévő hatalmas hangárokból és szabadtéri installációkból álló múzeum, melyben kb. minden megtalálható, ami mozog, kezdve a vasutaktól autókig, repülők, de volt tengeralattjáró, és űrsikló is. A legnagyobb nevezetességek közé való a Boeing 747-es, a Buran szovjet űrcsoda, illetve az U9.

Óriásiak voltak, mind bejárható volt, úgyhogy az élmény úgymond elmesélhetetlen. A Buranban például annyi kábel, meg minden szar volt, hogy már csak belegondolni is durva, hogy ez repülhetett anno, vagy ha elromlott, ki szerelte meg. Az U-Boot hasonlóképp - olyan szűk helyek voltak benne, hogy csak néztem, és ha belevesszük, hogy ez az egész 15-20 fős legénységgel, a tenger alatt... szép teljesítmény.

Kábé három óra alatt, délután kettőre végeztünk a cuccal, utána vissza a pályaudvarra (közben beszereztünk egyet mást, ennek köszönhetően lesz egy spezielle Vorschrift is a későbbiekben), és irányba vettük ismét Mainzot...

folytatása következik!

Volt egy kedves céges csapatépítő program, melynek keretein belül egy gyermekotthont újítottunk fel. Erről csináltam egy kisebb videót is, melyet most elétek tárok, hogy addig se legyen hiányérzetetek, amíg a német és luxemburgi kalandokat írom. 

Helping Hands @ Hűvösvölgyi Gyermekotthon, 2010.09.22. from Jason Bourne on Vimeo.

Ma Barnabás cimborám keresett meg a következő kérdéssel: szeretne egy Nokia C3 Touch&Type-ot venni, de sajnos nincs a Telenornál még, mikor lesz? Azon felül, hogy sajnos “nem tudom” választ voltam neki kénytelen adni, meg is néztem gyorsan a Telenor kínálatát, és azt láttam, hogy hoppá, van ez a telefon a kínálatban. B mégis kötötte az ebet a karóhoz, hogy a kettő nem ugyanaz. Nézzük csak meg közösen a dolgot:

A szemfülesebbek észrevehetik, hogy valóban van különbség a két név között, a már fentebb említett Touch&Type addendum, miszerint az egyik full qwerty, a másik pedig sima billentyűzetes, de viszont érintőkijelzős. Na most ez engem azért így elsőre, pár percre a végtelen hurokba juttatott. Nem értem, ha évente kijön a cég többb tizes nagyságrendű telefonnal, hogy nem futja még az egyes betűszériák mellett is külön külön névre.

Még egy kicsit belemerülve ugyanígy van ez a Nokia X3-nál is, itt fentebb a sima, lentebb pedig a szintén T&T verzió található...

...valamint nem annyira újkeletű a dolog, hiszen volt 6700, illetve 6700 slide is.

Mindennek mi a konklúziója? Mindösszesen annyi, ma is tanultunk valamit: mondd és mondasd végig a telefon nevét, mert különben simán megeshet, hogy nem olyat kapsz, mint amilyet szeretnél, és ahogy H10Z (a főzősuliból ismerhetitek) is megjegyezte: ez “a vásárlók agykapacitásának mérése. Mennyire veszik észre hogy kinéznek egy telefont, és valami tökmást találnak a dobozban?”

Nice.

Vannak még olyan dolgok, amik itt pihennek a gépemen, mert valamiért korábban nem kerültek feldolgozásra. Ilyen egy tavaszi éttermi látogatás is, melyből csak annyira emlékszem, hogy az Apropó étteremben zajlott le, a kaja remek volt, és a személyzet (azaz az egyszem pincér srác) is tökéletesen végezte a dolgát.

Íme a képek, lehet találgatni, melyiken mi volt.

Két hete lehetőségünk nyílt a Lucullus Bt. szervezésében megtekinteni a chocome.hu offline irodáját és egyben a csokoládékészítő műhelyt is. Este hétkor kezdődött a program a 13. kerületi Szent László utcában, ahol a fentebb említett “gyár” található. Összesen tizenöten voltunk, ennyit tett lehetővé az amúgy egyáltalán nem nagy méretű üzem, ami inkább hasonlított egy méretesebb konyhához.

Az egész koncepció kiötlője és megvalósítója Mészáros Gábor volt, aki a helyszínen is teljes harci felszerelésben fogadott a Lucullusos (szintén) Gáborral együtt, és egy rövid prezentáció valamint egy kiváló pohár bor után el is kezdődött a csoda. Az a kezdés után már teljesen természetesnek tűnt, hogy Gábor jószerivel mindent tud a csokoládéról a legelejétől a legvégéig.

A konyhában gránitlapos pultok voltak az egyik oldalon, a többi helyet pedig két temperálógép foglalta el. A temperálás jelenti ugyanis azt a folyamatot, amikor a csokoládépasztillákból melegítés hatására folyékony csokoládé készül, és kialakul a megfelelő kristályszerkezet. Nagyon fontos a hőmérséklet, hiszen bizonyos határ fölött már sérül a csokoládé, és ennek szemmel látható nyomai is lehetnek (ki ne látott volna fehér kicsapodást egyest csokoládékon). Ugyanilyen fontos a fizikai behatás is, és ez volt a következő amire példát kaptunk, mivel Gábor kézzel állt neki a fehércsokoládét temperálni. Idekapcsolódnak a gránátlapok is, hiszen azon a legjobb dolgozni a csokoládéval.

Miután elkészült a fehércsoki, következett az összeállítás, melynek az első lépése az egyedi formába öntés volt (igaz, mindenhez hozzátehetném, hogy egyedi, mivel a formától kezdve a dobozig minden Gábor ötlete volt). Csakúgy, mint rendelésnél, itt is ötféle feltétet lehetett rárakni, de nem csak úgy rászórva, hanem valódi kézműves készítés módjára, minden szemet egyenként tett rá. Hihetetlen lehet ezt olvasni, de tényleg így volt, megadva azt a minőséget, amivel az egész rendelkezik, és amiért ilyen gyönyörűen néz ki az egész.

Összesen kb. 90-féle feltétet lehet rárakni a csokikra, és kiszámolhatjuk, hogy ez több tízmilliós nagyságrendű kombinációs lehetőséget biztosít nekünk, és elég sanszos, hogy a kedvenc kreációkat leszámítva nem lesz két egyforma tábla csokoládé. A feltétek a fűszerektől a frissességüket gyakorlatilag 100%-ig megőrző egyszerre fagyasztott és szárított gyümölcsökön át a magvakig és akár az aranyfüstig terjednek, úgyhogy igazán nem mondhatjuk, hogy nincs választék (és igen, van akár gumimaci, és zizi is a kínálatban).

A kész csokoládék a hűtőbe kerültek, és ezalatt már beindult a gépi temperálóból készülő csokik összerakása is, jelentősen gyorsabban, mint a kézi. A csokik létrehozása alatt szó esett mindenről, az egész készítésről, a nagy pohárral megivott folyékony csokitól az utána éjjel következő hasfájásig (ennyire tömény a cucc)  a kézzel készült temperálógépig tényleg mindenről esett szó. Egészen fantasztikus abba belegondolni, hogy az egész üzemben egy ember végzi el az összes munkát a legelejétől a legvégéig (naponta kb. négyszáz csokit tud legyártani így), és minden egyes darab különleges, és egyedi munka.

Miután bekerültek az étcsokik is a hűtőbe, kezdődött a csomagolás, a szintén nagyon szép dobozokba (most a default a fekete, ami komolyan, annyira eliten néz ki, hogy akár a Nokia vezérigazgatójának is lehetne adni egyet belőle, nem sértődne meg), de nekünk még az előző gyártású pirosból jutott, ami szintén jól néz ki, és mondhatni kuriózum is, hiszen gyártásba ez nem megy.

Ami még durva, hogy minden egyes dobozra külön címke készül (ugye mivel nincs két egyforma, így mindig egyénileg kell legyártani a címkét is hozzá, ami megint többletmeló), de ezáltal akár névre is szabható a doboz, ami újfent plusz pont. Másik kemény sztori, hogy Gábor fejből vágja az összes (!) összetevőnek az árát. Egy csoki amúgy átlagosan olyan 1200 forint környékén van, de ha összehasonlítjuk az ezen az áron lévő bonbonokkal, én azt mondom, ezerszer inkább ilyet adnék. Érdemes amúgy böngészni a honlapon, onnan is sok ötlet, illetve hasznos információ leshető le.

A végére eléggé elhúzódott a dolog, kábé éjfélkor végeztünk, de így is egy “hát ez iszonyat frankó volt” érzéssel mentünk haza. Egyszerűen csodálatos volt azt látni, hogy valaki kitalált (egy amúgy nem annyira bonyolult) minőségi ötletet, és azt teljesen a nulláról így végigvitte, úgy, hogy már nem egy helyről érdeklődnek iránta külföldön is. Ez a szeretet és elhivatottság amely az egész munkája során látszott egyszerűen példaértékű, és mindig jó látni, hogy van ilyen is még a világon. Tudnék még ezer apró motívumot írni, mert voltak még bőven, amik ezt támasztják alá, de inkább nézzétek a Lucullus honlapját, és ha van még lehetőség jelentkezni, menjetek el, mert megéri.

Gáborral és a chohome-vel legközelebb elvileg a Pálinkafesztiválon lehet találkozni (jómagammal úgyszint), úgyhogy ha valakit érdekel, mindenképp menjen ki, és nézze meg, mert ha valamit, akkor ezt érdemes. A két tábla csokiról pedig elvileg lesz videóajánló a napokban, úgyhogy érdemes továbbra is figyelemmel kísérni az oldalt.

Végül, miután elszürcsöltük teánkat, melynek egyetlen pozitívuma a melegsége volt, átkeltünk a szemben lévő már említett óriási buszpályaudvarra, ahol, mint kiderült, volt váróterem is, mely teli volt alvó emberekkel. Itt tett jót velünk egy atyafi, mivel fogta, levetette cipőjét, feje alá hajtotta kabátját, megszabadult mellényétől, és lefeküdt aludni. Mivel én kulturált, fővárosi gyermek vagyok, ez magamtól eszembe sem jutott, de így... szóval sikerült nagyjából aludni egy órát, miután átcseréltem a zoknimat, cipőm szárad, én pedig próbáltam elbújni a nem annyira jó szigetelés miatt bejövő hideg elől.

Nagy nehezen kiderült, hogy reggel nyolckor megy egy busz, összeszedtük magunkat (nem volt egyszerű, átfázva a hidegben, álmosan), és beszálltunk. Két óra, 10 lej, itt kisbuszok/furgonok közlekednek olyan 15-40 fővel, ez a személyszállítás elterjedt módja ilyen távon. Negyed 11-re Szovira értünk, közben szunnyadtunk is egy kicsit, majd leszállva végigmentünk a főutcán, és megcsodáltuk a remek osztrák/francia alpok versus a román valóság című építészeti stílust. Majd ezt a későbbiekben még hússzor megtettük, mivel a busz csak öt órával később ment vissza (lásd Chamonix fless).

Körbejártuk a Medve tavat is, ami bár hívogató volt a meleg vízével, csak sajnos mostanra már a törülközőnk sem volt száraz, így fájó szívvel, de kimaradt a kaland. Ezek után kaja egy pizzéria-kávézóban, ahol bár a pizza annyira nem votl hívogató a vastag tésztájával, de ketten olyan jól megkajáltunk rántott hús, hasáb, savanyú, üdítő, borravalóval 38 lejből (*70 forint), hogy öröm volt nézni. A hely szintén egy érdekes keveréke volt a nyugat/kelet tengelynek, de amúgy tök pozitív volt (azonfelül, hogy a vécépapír közepén nem volt kartonhenger, és majdnem beragadtam a vécébe).

Mindezek után sétálgatás összevissza, evés összevissza unalmunkban, aztán végre háromkor indulás vissza. Már itt is látszott, hogy valószínűleg elég kemény harc megy utasrablás tekintetében, hiszen kb. a másik buszos elől csakliztak el minket (annyira nem érdekelt a dolog, a jegy ugyanannyi volt, onnantól meg nyolc, hogy mi van). Visszaérve Marosra jött megint három óra semmittevés, először is bementünk a Mekibe enni valamit, volt is valami akciósan kínált burger, de abban összesen volt egy panírozott csirke, meg valami szósz, szóval ezt úgy hagytam is annyiban.

Utána gondoltuk, iszunk még egy sört, be is ültünk oda, ahová legelső nap, de negyedóra várakozás után még senki sem jött oda, úgyhogy inkább helyet váltottunk. Találtunk egy másikat, ott megisz, aztán indultunk vissza. A pályaudvar előtt még betértünk egy kisebb hiperbe venni valami kaját, aztán ebből szendvicseket csináltunk, amíg be nem futott a busz 8 óra 20 perckor. Elhelyezkedés után rádöbbentünk, hogy frankón faszán sikerült még itthon helyet választani, mert pont az előttünk lévő ülés fölött volt a LCD TV... sebaj.

Indulás után jó zötykölődős volt az út, ismét remek filmek mentek, valamint a határon megint baszkolódás volt egy két utassal (csakúgy, mint kifelé). Ezt leszámítva még a szendóimat sem ettem meg (bár ebben lehetett némi szerepe annak is, hogy nyomatékosan mondta a stewardess néni, hogy csak kisdolog), inkább végigaludtam az út jórészét. Így amikor hajnali fél hatra begördült a busz a Fradi stadion mellé, már ébren konstatáltuk, hogy ezt is túléltük.

Egyvalami van csak hátra: a szokásos verdikt, miszerint a Medve-tó még visszamenős, Maros magában nem, viszont a Félsziget, ha tud jövőre olyan line-upot mutatni, szintén bejátszós lehet. 

Remélem az elmúlt egy hét elég volt ahhoz, hogy feldolgozzátok Marosvásárhelyi postom első részét, hiszen most jön a második darab, rögtön egy videóval megtápolva. Ha még emlékeztek, ott hagytuk abba, hogy szépen lassan elindultunk a fesztivál felé, ahová olyan 20-25 perc séta után (le a hegyről) meg is érkeztünk.

Már-már a Szigethez hasonló flessünk volt, amikor át kellett menni egy hídon, majd újabb meglepetésként (legalábbis az infópultban, jegykiadónál, pultnál) mindenki beszélt szépen magyarul, ami az előzőekhez képest teljesen pozitívum volt. Bedobtuk a cuccmegőrző konténerbe a táskát, aztán irány a buli. Ami igazán jó volt, hogy itt is nagyon olcsó volt minden, konkrétan egy sör átszámolva 250 (ja igen, a belépő meg 5500), rövidek is olyan 400 környékén, szóval fasza volt.

Eleinte kicsit kipihentük magunkat, illetve nekiálltunk aktívan remélni, hogy az eső nem fog leszakadni, mivel igencsak kezdett a szél is feltámadni. Amint a videóban is látszik, elsőnek belenéztünk a legendás Europe-ba, ami nem volt rossz, ősrock, csak ehhez épp akkor nem volt flessünk, úgyhogy mentünk is vissza az Irie Maffiához, ahol a legelső sorban, hogy a baszott nagy hangfal előtt sikerült megállnunk, melynek köszönhetően a végére a bal fülemet sikerült kicsit leredukálnom.

Mentek le szépen a sörök, teszteltük a vécéket is, melyekből egyrészt sok volt, másrészt relatíve tiszták voltak; valamint v2.0-ként a csap nem bennük volt, hanem kint, egy közös platformon. Újabb sörike, és Hoti a partisátorban. Itt is látszott már az, hogy ez pont egy tökéletes méretű fesztivál, nem voltak se túl sokan, sem túl kevesen, és pl. itt is, még a későbbiek folyamán is (Cattaneo) simán volt normálisan hely. A fizikai felosztása is érdekes a fesztiválnak, mivel a 3/4-éig saccra kettévágja egy csatorna, amin átkelve két külön részt kapunk - ez is nagyon érdekes volt.

Félsziget fesztivál - 2010.08.28. from Jason Bourne on Vimeo.

Visszatérve a programhoz, következett Noisia, előtte meg Gojira, aki állítólag kurvaismert, és kurvajó dj, de az tuti, hogy a másodikból semmit sem láttunk, mert olyan fost játszott (a már amúgy is csúszva kezdő Noisia elé), hogy csak a fejemet fogtam. Ezt kompenzálta a percenkénti ördögvillázással, de a közönség is csak akkor kezdett ennek örülni, amikor már a soron következő dj jött, aki viszont kente is a lecsós gubát, és úgy elkezdte baszni neki, hogy öröm volt nézni. Örömmel is néztük, egészen félórával későbbig, amikor az ég is rákezdett, és leszakadt a francba, úgyhogy kénytelenek voltunk egy kicsit fedettebb helyre vonulni (ugye mivel túl sok esőálló cuccunk nem volt).

Innen kezdődött a lejtmenet, mászkáltunk ide-oda, az eső még jobban rákezdett, nekünk meg már a faszunk kilett, átáztunk, fáztunk, úgyhogy négy körül kikértük a cuccokat, és go home. Itt látszott meg az, hogy iszonyat nagy baromság volt punkoskodni, mert simán kaptunk volna szállást ott olcsón (persze nem is ezért nem akartam, hogy foglaljunk, hanem, mert vagány ezt így - innen jelentem az utókornak, hogy a létező legnagyobb baromság, mert sosem tudhatod, mi történhet veled), és a taxi sem volt drága. Mi persze ez utolsót sem használtuk ki, hanem inkább gyalog.

Ennek lett a vége egy óra gyaloglás sötétben, esőben, Maros sötét, kevéssé bizalomgerjesztő utcáin, persze a járdán hatalmas lyukak, persze belelépünk, és persze, hogy a cipőnk is tökig beázik. Egy órával később 150%os elkeseredettséggel, 90%os nedvességtartalommal futottunk be a buszpályaudvari MOL kútra, hogy vegyünk valami teát, és végre száraz helyen legyünk. Persze innen sem volt hová mennünk - azaz mégis, erről szól a következő, befejező rész.

Plastik Józsi egyik postját nézegetve indult el az egész ötletfolyam, kábé másfél héttel a konkrét események előtt. Mivel még nem voltam Romániában, főleg nem fesztiválon külföldön, úgy döntöttem, hogy akkor ideje megnézni, odakint mi fán terem az ilyesmi. Gyorsan foglaltunk is buszjegyet az OrangeWays megfelelő járatára, egészen jutányos, oda-vissza tízezres ajánlatával.

Ezután a szállás következett, pontosabban annak a hiánya. Úgy gondoltam, hogy odaérünk szombat délelőttre, nézelődünk, este fesztivál, aztán az kitart másnap reggelig, átmegyünk aztán Szovátára, ott egy kis egészséges chill-out a Medve-tó partján és ennyi. Nos, ha jót akartok magatoknak, ilyen hülye ötletet utánam még egyszer ne hozzatok - majd meglátjátok miért.

Ami még kellett, az a jegy a Félszigetre, ez kemény 5500 forint volt, ami lássuk be, igazán nem volt soknak mondható. Igaz, hogy a mi napunkon a nagy nevek csak a Europe- Omega- Noisia- Cattaneo volt, de másnap ugyanennyiért kaptál Korn-t, meg Dub FX-et is. A fesztiválról amúgy külön bejegyzésben emlékezünk meg, mivel megérdemel ennyit.

Az utazásra nem kísért el a camera crew, csak Andi, akivel már egy ideje boldogítjuk egymást a gyárban, és hasonlóképp vevő az ilyen ötletekre, főleg ha a két pont közt néhány országhatár is húzódik. Ennek szellemében az este 11-kor induló buszra is együtt szálltunk fel, elfoglalva remek lábtérrel rendelkező helyünket, és örülve, hogy a nemrég esni kezdő esőt is megtréfáltuk ezzel.

Előtte még nem utaztam OrangeWays-es buszon, szóval az egész új volt nekem. Mondjuk azután, hogy a jegy ilyen piszok olcsó volt, túl sok minden már nem kellett, tegyük hozzá a meleg ital kellemes gesztus volt, valamint a füles is elméletben jó szolgálatot tehet (hallgathatsz vele egy rádióadót, meg a kis LCD-ken fent menő film audióját), ám gyakorlatban az ember füle megfájdul tőle negyedóra után. Lehet, hogy csak én voltam hisztis primadonna, mivel volt olyan kedves utastárs, aki képes volt az elejétől a végéig a fülébe bömböltetni, először a Juventust, vagy mi szólt, aztán odakint ennek a román megfelelőjét is. Filmek terén az Avatar ment le, aztán a többi valami szemét volt, de legalább az egyikből megtanultam, hogyan kell croissant csinálni.

A menetidő is felért egy mókával, konkrétan öt órába telt, míg kiértünk a határhoz (matekból erősek már vágják is rá, hogy hajnalinégyre), aztán onnantól kezdődött a móka igazán. Ahogy kelt fel a nap, egyre inkább látszott a táj szépsége: hatalmas hegyek, völgyek, kis patak, minden ami kell, és persze a feledhetetlen építészeti megoldások helyenként. Volt egy kellemes kis megálló Kolozsváron is, ahol először kezdtem el sejteni, hogy azért nem lesz minden habostorta, mivel konkrétan a pályaudvar úgy nézett ki, mint egy közepesen szar állapotban lévő parkoló, középen drótrács, megfejelve néhány kutyával, omladozó járdaszigettel, és kisebb busszal. Mindezek után amikor a végcélt 9.50 helyett 8.50-kor értük el, néhány erőművet, és hasonló objektumot elhagyva, még arra is fény derült, hogy visszább kell állítani az órát, főleg ha nem akarjuk visszafele lekésni a buszt.

Miután belőttük magunkat (mármint, hogy hol vagyunk), elindultunk befelé a Gheorghe Doje úton, amiről nekem aztán le nem esett volna, hogy Dózsa Györgyről van szó. Elérve a remek nevű Mures Mallhoz, úgy döntöttünk, hogy váltsunk pénzt (saccra ugyanúgy kaptunk, mintha itthon lettünk volna), és együnk egyet. Nos, maga a mall nem volt túl nagy, ellenben a kínálata annál szegényesebb. Mindegy, a KFC-ben toltunk három törpecsirke szendvicset, két kólával 15 lejért összesen. Az átváltás meg úgy működik, hogy meg kell szorozni 70-el.

Továbbhaladva sorra kerültek a belvárosi dolgok, mindenféle Kultúrpalota, templomok, és hasonlók. Az idő igazán napsütéses volt, amiért egy szavunk sem lehet, azért már annál inkább, hogy egy normális bolt sehol sem volt. Vagy eldugott sikátorokba kellett kutakodni, vagy maradtál a fősodorban, de ott hamarabb találtál 200 méteren belül három Xerox gyorsmásolót, mint egy normális vegyeskereskedést. Dél felé közeledvén gyorsan be is ültünk egy jó Ursusra, de itt adódott a második megfigyelés, miszerint a helyiek beszélnek ugyan magyarul, ámde nem szeretnek, sőt, mintha neheztelnének is emiatt. Nem tudom milyen lehet a közhangulat (Talger később azt mondta, hogy városban lehet, hogy így van, de vidéken nem, ott mindenki örül a magyar szónak), de például itt is eljátszottuk a magyar-angol-magyar kört, ami igazán mókás volt.

Mindezek után tartottunk tovább tervünk szerint, Bólyai Líceum, a vár, fatemplom, majd irány az állatkert. Maroson ez egy hegy tetején helyezkedik el, ami valóban kb. olyan magasban van, mintha gyalog szeretnénk felmenni a Svábhegytől a Normafáig, tehát zsákokkal, napsütésben, árnyék nélkül, valódi élmény volt. Odafenn aztán volt minden, kajaárusok, kisvasút, és a Zoo, melyről azt írta a wiki, hogy Románia egyetlen EU-s szabványa szerinti állatkert, tehát ejj de fasza. Namármost elég gyenge állapotban volt, tehát egy veszprémi állatkert is simán leveri sajnos, nagy meglepetést nem is okozott, maximum azt, hogy néhány állat fel volt cserélve a ketrecében.

Toltunk egy kaját is, sült kolbászt, meg hasábot kólával. Mi idegen földre szakadva tényleg nagyon értékeljük, hogy például kaptunk egy nagy kosár kenyeret kérés nélkül, felszámítás nélkül a kajához, ez pozitívum; de hogy a kolbászban minden második falat mócsingos volt, a krumpli meg egy konkrét olajtemető volt - na ennek viszont nem örültünk. A kisebb probléma, hogy mi nem, a nagyobb az, hogy a hasam sem. Szerencsére volt egy közületi meditálókamra az állatkertben, így nem történt tragédia. Miután megnéztünk mindent, indultunk lefelé a Félsziget Fesztivál felé, de ez már a következő post tartalma lesz...