...és még annyit, hogy

Walking Dead Budapesten

Zsoolt — Sun, 06 Jul 2014 11:37:20 +0200

Akármilyen a közélet szempontjából kicsit is releváns rendezvény vagy nemzeti ünnep van Magyarországon, külföldről nézve az ország egyre inkább a Walking Dead tévésorozat jeleneteire hasonlít.

Néztem tegnap a Budapest Prideról készült videókat a médiában és már szinte kiszámíthatóan, ahogy évek óta, most is a kordonokat artikulálatlanul rázó kopasz alakokat láttam. Nem tudom szépíteni a dolgot, nekem a fenti kép jutott eszembe.

Aztán elgondolkodtam a hirtelen bevillant párhuzamon, és rájöttem, hogy a Walking Dead sajnálatos módon érzékletes és igen képszerű metaforája a mai Magyarországi viszonyoknak. Maroknyi túlélő próbál életben maradni, valami élhető világot teremteni egy titokzatos járvány miatt zombivá vált, egyre duzzadó tömeg fenyegetése közepette.

Elszabadult egy démon a palackból 2006-ban (van, aki szerint már 1992-ben Göncz Árpád kifütyülésekor), és ez a démon alattomos módon fertőzi meg az egész országot. Azóta másról sem szól az élet Magyarországon mint az ő kerülgetésükről, a harapásuk elkerüléséről, és a szomorú látványról, miként terjed a fertőzés.

Mint minden jó sorozatban, itt is fel vannak építve a karakterek. Van itt is "Kormányzó", aki ha érdeke úgy kívánja bevethető fegyverként használja az agyatlan fertőzötteket, körbevéve magát mameluk tudósokkal, értelmiségiekkel, akik készek ideológiát, nyelvet, új történelmet ha kell új identitást gyártani a zombisodás köré. Ők maguk nem azok. Hús, vér gondolkodó emberek, van agyuk, és e tekintetben jóval veszélyesebbek, kártékonyabban az általuk irányított zombiknál. Szerintük ez a túlélés záloga. Erőt kell mutatni, az erősebb marad életben és a folyamatos küzdelemben nem lehet válogatni az eszközökben. Pontosan mint a filmben, minden megmaradt jószágot és egyéb javakat magukkal ragadnak, és akiktől meg akarnak szabadulni azokat a mindenhol burjánzó zombi falkák elé vetik.

Az alapvetően agyatlan horrorként esti pop-corn melletti ijedezésre és izgulásra épülő filmsorozatnak van egy elgondolkodtató szála is. A filmben az apokaliptikus összeomlás után, ahogy az emberek tömegei válnak élőholtakká a túlélők először minden egyes életben maradottnak örülnek, befogadják őket, azt gondolván, hogy együtt erősebbek lesznek, nagyobb az esélyük a túlélésre. De elég hamar kiderül, hogy sok emberben nem lehet bízni, mert minden norma felbomlott, nem tartják be az alapvető civilizációs normákat.

A film pontosan erről szól. Amikor összeomlik minden, nem érvényes se törvény, se morál, nincsenek már alapmegállapodások, amire a civilizáció épül. A túlélők kénytelenek stílust váltani. Nem bíznak az idegenekben, és kiiktatják vagy elkülönítik azokat, akik nem tudnak civilizált módon együtt élni. Paradox dolog ez. Epizódról epizódra azt a lassú folyamatot látjuk, ahogy jóravaló, civilizált emberek válnak ha kell gyilkosokká, újra és újra próbálkozva a túlélés élhető szigeteit megteremteni. Nem egy emberi jogi oktatófilm.

Ugyanis a Walking Dead azt üzeni valahol, hogy a túlélés alapjait jelentő civilizáció kérdése nem demokratikus döntés kérdése. Vagy tűzzel vassal megteremtjük, vagy mind meghalunk. Ettől az üzenettől vált számomra a film bizonyos értelemben a mai magyar viszonyok metaforájává. Meg persze néhány zombi fizikailag is hasonlít a kopasz kordonrázókhoz.:) A fertőzés nagyon sajnálatos, minden zombi mögött valaha egy ember volt. Számtalanszor előjön a sorozatban az a vonal, hogy mindig akad szereplő, akinek megesik a szíve rajtuk. Próbálják őket embernek, partnernek tekinteni, megjavítani, meggyógyítani. De intellektuálisan már nem lehet hozzájuk férni. A sorozatban azonban eddig pusztán egyetlen hatékony kezelési módját láttuk a zombiknak, ha olyan megoldást kerestünk, ami nem öli meg őket. Az alábbi fotó ábrázolja:

A jövőtlenség receptje - mi is ezt főzzük

Zsoolt — Sat, 21 Jun 2014 20:09:54 +0200

Éppen egy éve, tavaly júniusban írtam egy blogbejegyzést "A magyar jövő megtekinthető Örményországban" címmel. A bejegyzés a mai napig kering a Facebookon, arról írok benne,hogy mennyire pontosan leírják a kaukázusi ország jelenlegi viszonyai Magyarország egyik lehetséges jövőképét.

Egy évvel a megírása után sem érzem erőltetettnek a párhuzamot. Sőt! Annak idején az motiválta a poszt megírását, hogy mivel évek óta rendszeresen dolgozom különböző poszt-szovjet "köztársaságokban" folyton kísértett egy érzés, hogy az amit ott látok, az egy előrébb lévő, kifejlettebb változata annak, ami Magyarországon épül. Ma sem érzem ezt másképp és éppen ezért különös érdeklődéssel figyelem az örmény társadalmat.

Egy hónapja kaptam egy könyvet "Culture, values, beliefs: behaviour guidelines in changing Armenian society" címmel. Narine Khachatryan és munkatársai, a Jereváni Állami Egyetem Filozófia és Pszichológia karán oktató kollégáim publikálták az örmények értékrendjéről szóló tanulmányukat, amiben többek között arra keresték a választ mi alakítja azt a világot, amiben egy tehetséges, jobb sorsa érdemes nemzet így be tud merevedni egy jövőtlen valóságba.

Ez pedig egy másik bejegyzésemhez kapcsolódik, amit idén áprilisban, közvetlenül az országgyűlési választások után írtam: "A választási eredmények a magyar lakosság értékrendje tükrében". Ebben a bejegyzésben azt fejtegettem, hogy egy pár évvel ezelőtt a magyar lakosság értékrendjéről készült kutatás eredményeinek ismeretében igazából nincs mit meglepődni a Fidesz és a szélsőjobb sikerén, teljesen felesleges volt a pályát ennyire lejtősre alakítania a kormánynak, ezek nélkül is élvezik a többség támogatását.

Ez a gondolat a választások óta nagyon felerősödött. Se szeri, se száma azoknak az írásoknak, vagy kommentároknak, amik megállapítják, hogy, amit kormányzás címén az utóbbi négy évben látunk az semmi más, mint a valódi népakarat kifejeződése. Azt hiszem elég sokunkon eluralkodott ez a gondolat, azonban az én gondolkodásom olyan, hogy amikor valami nagyon biztosnak és egyértelműnek látszik, akkor azonnal megjelenik bennem egy ellenállás vagy óvatosság és elkezdem az ellenkezőjét is építeni magamban. Idegesítő tulajdonság ez, mert sosincs magabiztosság, de azt hiszem az ókori görög értelemben vett szkepticizmus nagyon jellemző rám.

Szóval miközben én is azt gondolom ma már, hogy ez nem egy ellopott és megvezetett ország, amit ördögi kommunikációval és hatalmi intrikákkal egy szűk kisebbség terelt az orbáni útra, az elszörnyülködés mellett van bennem egy ellenállás is, hogy valami itt nem stimmel. Ez az ellenállás elsősorban a saját élményeimből táplálkozik. Éppen 18 éves voltam a rendszerváltáskor, gyerek és tizenéves fejjel benne éltem a kádári Magyarországban. Eltelt velem is az a húsz év, amit 1990 óta futottunk és 2006 óta én is kerek pupillákkal meredek mindarra, amit magam körül látok. (én nem 2010-ben, hanem 2006-ban veszítettem el a talajt. A TV székház ostrománál éreztem meg először, hogy valami megváltozott ebben az országban.)

Szóval az ellenállás bennem onnan jön, hogy lehet mindent mondani népakaratról, de én tulajdonképpen azt élem meg, hogy nem ismerek rá a saját hazámra.

Visszatérve az örmény kutatásra, a szerzők bevezetőjükben hosszan fejtegetik az értékek, hiedelmek, a történelmi és személyes tapasztalatok, a kultúra egymásra hatását, és amikor arra keresik a választ, hogy valójában mik mozgatják az örmény emberek (nem) cselekvését, akkor hangsúlyozzák, hogy ez nem egy ok-okozati viszony (ilyen értékeket vallok tehát ezeknek megfelelően cselekszem), hanem sokkal inkább sokdimenziós mátrix, amiben az egyes elemek (beleértve az értékeket is) egymásra hatva alakulnak.

Nézzük meg mit talált ez a kutatás az örmény társadalomban, és habár minden párhuzam, ahogy minden általánosítás is, sántít, szerintem a Magyarországra vonatkozó esetleges tanulságokat, majd mindenki le tudja vonni magának.

Az örmények alapértékeit vizsgálva a kutatók azt találták, hogy a legfontosabb vonatkoztatási pontokat az örmények számára a család, illetve a szűk közösség jelenti. Sokkal erősebb a közösségnek való megfelelés ereje, mint az egyéni érvényesülés vonzása, olyannyira, hogy még az esetleges sikeres kiemelkedés is valamifajta ősbűnnek számít, amennyiben az a szűkebb környezet, a család és a közösség értékeinek, szokásainak és rendjének elhagyásával jár. Emellett igen erős a sorsban, szerencsében, egyfajta eleve elrendeltetésben való hit, az egyéni erőfeszítések kifejezetten negatív köntösben jelennek meg, hiábavaló, sőt kártékony próbálkozások, azokra úgy tekintenek mint a közösséget romboló elhajlások.

Lehetne ezt úgy interpretálni, hogy ez maga a konzervatív mennyország. Az erős hit és a család. Az összetartó közösség, az együtt sírunk, együtt nevetünk világa, ahol nincs önző egyénieskedés és önkiteljesedés, mindenkinek megvan a maga helye a közösség harmóniájában, amit megbontani nem helyes cselekedet.

A könyv szerzői azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy Örményországban nem a család és a hit ilyen erős, hanem minden más ilyen gyenge. A család nem valami erős nagy építmény alapköve, hanem nincs egyáltalán építmény, a család és a helyi közösség az egyetlen, utolsó mentsvár, az egzisztenciális és identitásbéli biztonság egyetlen menedéke, és ennélfogva egyúttal börtön is. Minden, ami a családi rendszeren kívül van, az mély válságban van, annak legmarkánsabb eleme a bizonytalanság és a bizalmatlanság. Amikor a jogrendszerről, üzleti környezetről, politikai aktivitásról, úgynevezett közügyekről, az emberek egymásba vetett bizalmáról van szó, akkor egyértelműen az derül ki, hogy ezek a rendszerek végtelenül fertőzöttek, a hétköznapi ember számára közvetlenül nem megélhető és nem valódi szintek.

Külön tanulságos volt számomra a jogrendszerről, a jog, jogállamiság szerepéről szóló fejezetrész. Mivel különböző pszichiátriai szolgáltatások létrehozásán dolgozom immár évek óta Örményországban, már az elejétől fogva feltűnt, hogy a területen manapság jellemző erős emberi jogi, betegjogi szemlélet nem tud érvényesülni. Nem csak egyszerűen nem hatnak a jogi, emberi jogi érvek, hanem egyenesen irritálóak a helyi szereplők számára. Beletelt egy időbe míg rájöttem, hogy ennek az az oka, hogy a jog annak ellenére, hogy írott alkotmánya és jogrendszere van ezeknek az országoknak, egyszerűen nem létezik abban az értelemben, ahogy mondjuk az amerikaiak szeretnek hivatkozni alkotmányos jogaikra. Az már az érem egy másik oldala, hogy manapság a jogvédő szervezetek tevékenysége is kimerül sokszor annyiban, hogy 3-4 kulcsmondatot mantrázva, a helyi kulturális és társadalmi viszonyokra érzéketlenül importálni akarnak nyugati rendszereket, amik így ugyanolyan erőszakosnak hatnak, mint bármilyen más "megszálló" hatalom a korábbi történelemben.

A jog, csakúgy mint mondjuk a pénz, tulajdonképpen absztrakció. Ahhoz, hogy létező dologként legyen jelen az emberek életében, ahhoz egy nagyon erős közös megegyezés kell, aminek erős lábakon kell állnia a társadalom minden szintjén. Emlékszem mekkorát futott az interneten annak a szerencsétlen magyar juhásznak a története, aki két 54.000 Ft-os bankjegyért cserébe eladta három birkáját. Röhögött rajta mindenki, mert ma már úgy tűnik az a közmegegyezés, hogy egy számjegyet nyomtatunk egy papírdarabra, és annak címleteit, értékét előre rögzítetten elfogadjuk, az milliók számára világos és elfogadott. Nagy civilizációs teljesítmény ez, én sokszor rácsodálkozom.

De a jog, és különösen az olyan finom, puha jogok, mint az emberi jogok, még messze nem tartanak ezen az elfogadottsági szinten. Akkor sem, ha részei a jogrendszernek. Emberek úgy viszonyulnak saját jogaikhoz, ahogy az első kínai paraszt állhatott a piacon a X. század környékén amikor először történt meg vele, hogy a rizsért, amit eladott egy papírdarabot kapott. Halott már róla, mégis azt látva, hogy körülötte mindenki árut cserél vagy érmét használ, hát nehéz elhinni, hogy ezzel lehet is kezdeni valamit.

A jog kapcsán az örmény tanulmány szerzői arra hívják fel a figyelmet, hogy mivel a rendszer alapeleme a bizonytalanság és annak tudatos fenntartása, a jogrendszer paradox módon inkább ezt szolgálja, miközben éppen az ellenkezőjét kellene, hogy tegye. A jogalkotás a despota állam kezében van, de az nem az állampolgáriság, a mindenkire vonatkozó jogegyenlőség megtestesítője, amit a független igazságszolgáltatás hivatott biztosítani, hanem éppenséggel a bizonytalanság fenntartásának, ezen keresztül az elnyomásnak az eszköze. Amikor a jogszabályok a hatalom birtokosai által szabadon, igény szerint, névre szólóan akár, megváltoztathatóak, illetve szabadon értelmezhetőek, akkor habár rövid távon talán hasznot hoz ez az aktuális kormánynak, hosszabb távon azonban hihetetlen civilizációs károkat. A jog ilyen formában való megerőszakolása egy atombombánál is hatékonyabban repít vissza egy országot a középkorba. Pontosan ez történt Örményországban és ez történik napjainkban Magyarországon. A nagyon "elfoglalt", a szabályokat folyamatosan változtató országgyűlés nem a demokrácia győzelmét, hanem éppen ellenkezőleg a jogrendszer aláásását jelenti.

Márpedig ha sem üzleti, sem polgárjogi, sem politikai értelemben nem lehet számítani egy stabil jogrendszerre, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy az emberek a bizalom utolsó létező körébe, a család és kisközösség körébe vonulnak vissza. Erre azért is szükségük van, mert kiszámítható külső szabályok híján, a konformitás lesz a túlélés záloga. Egymást kell figyelniük, egymás cselekvését, "jogértelmezését", viselkedését figyelik az emberek. A kutatók által készített interjúkból kirajzolódik, hogy mind az üzletvitelben, mind pedig a mindennapi életben párhuzamosan létezik egymás mellett az írott szabályok és íratlan megállapodások, szokások szinte kibogozhatatlan, sokszor egymásnak ellentmondó kombinációja, amiben az egyetlen eligazodást a közvetlen környezet valódi cselekvése adja. Olyan ez, mint amikor járókelők egy csoportja álldogál már egy ideje a gyalogátkelő piros lámpájánál, azonban autó nem jön sehonnan. Az írott szabály egyértelmű, nem lehet átmenni. Az íratlan az, hogy ha nincs veszély csak a balekok állnak ott, főleg ha még az eső is esik mondjuk. A valós cselekvés nagyban fog attól függni, hogyan cselekszenek a többiek.

A másik fontos dimenzió, amit a tanulmány szerzői kiemelnek, a nyilvánvalóan érzékelhető és következmények nélküli társadalmi igazságtalanság. Ide egyszerre tartoznak a hihetetlen jövedelmi egyenlőtlenségek, a politikai elit pofátlan kiváltságai és megint a jogrendszer azon sajátossága, hogy az alól sokszor minden takargatás nélkül egyesek kihúzhatják magukat, míg másokra többszörös elemi erővel csap le. Ez még inkább erősíti a bizonytalanságot, a jövő kiszámíthatatlanná válik, az egyéni erőfeszítések (megfeszített munka mondjuk egy sikeres vállalkozás építésére) hiábavalóvá, sőt kifejezetten veszélyessé válnak, hiszen magukban hordozzák azt a veszélyt, hogy az ember a hatalom (vagy annak helyi letéteményesei) látómezőjébe kerül. A túlélés záloga tehát a láthatatlanság, a szűk körön kívül mindenki felé nagy a bizalmatlanság, hiszen nem működnek azok a szabályzó viszonyok, amin keresztül biztonsággal érintkezni lehetne a külvilággal. Az egyének számára ilyenformán megszűnik a perspektíva, az idő. Az emberek tömegei máról holnapra élnek. Az ilyen környezet nem fejlődésre, előrelépésre inspirál, hanem a meglévő kevés megtartására. Mivel teljesen kiszámíthatatlan, hogy egy esetleges változás mit hoz, ezért a legnagyobb veszély éppen maga a változás. Az attól való félelem, hogy a jelenlegi rendszernél még rosszabb jöhet, tartja hatalmon a bebetonozódott jelenlegi politikai elitet.

Az egyén jóléte szorosan összefügg családja jólétével és természetesen megvan a vágy, hogy mindkettő emelkedjen. Egy biztonsági játékot játszva azonban a jólét növelésének eszköze nem a bátor vállalkozás, hanem a patrónusok szerzése és a rajtuk keresztül történő kijárás. Ezek a patrónusok általában a helyi kiváltságos (politikai vagy gazdasági - legtöbb esetben ez ugyanaz) réteg képviselőiből kerülnek ki. Megbízható egészségügyi rendszer hiányában, ismerni kell egy "jó dokit", szociális támogatás, álláslehetőség, lakáskiutalás, kedvezményes nyaralás, vagy éppen a tudatosan betarthatatlannak alkotott szabályok kijátszása alóli felmentés mind mind a helyi potentátok jó vagy rosszindulatától függ.

Ez az érvényesülési mód igen erős tartóköve a rendszernek, hiszen az előrejutás, az apró vagy nem is olyan apró előnyök egész tárházát biztosítják, azonban szinte azonnal meg is szűnnek, amint bárki a családból, szűkebb közösségből a hatalomnak nem tetsző irányba mozdulna. Ettől válik igen erőssé a konformitás elvárása. Egy jól kiépített rendszerben mint az örmény, már nincs szükség a nyílt erőszakra. A család, a közösség maga szabályozza le a bármilyen módon nonkonform viselkedést. Pontosan úgy, ahogy a sajtó, vagy az igazságszolgáltatás. Jól példázza ezt az is, hogy egy állami egyetem keretei között ez a kutatás minden gond nélkül megjelenhetett egy könyv formájában. Svájci támogatással persze.

A kutatás két csoportban talált érdemi törekvést a kitörésre. A városi fiatalság körében, és különösen a városban élő fiatal nők körében. Ők adják annak a kevés, de kétségtelenül létező civil kezdeményezésnek a magvát, akik változásokat akarnak az országban. A lázadás, ellenállás leggyakoribb eszköze ugyanakkor a kivándorlás. Ezt semmilyen módon nem korlátozza a hatalom, sőt, gazdasági értelemben nagyban épít a diaszpóra hazautalásaira. Az elégedetlenség hatalmas az országban. Amit jól mutat a napjainkban is zajló elvándorlás. Növekszik a civil aktivitás is, minden új generáció egy kicsit előrébb jut, nagyon nagy a hatása a kényszerből (pl. Szíriából) vagy önként (az USA-ból, Franciaországból) hosszabb rövidebb időre hazatérő kivándoroltaknak. Azonban a tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy ezek még 20 évvel a Szovjetunió összeomlása után sem érték el azt a szintet, hogy érdemben tudjanak változtatni a viszonyokon. Érdekes megfigyelni, hogy - talán mert az otthon maradottaknak nem akarnak ártani - a diaszpóra is előszeretettel támogat kulturális, szociális projekteket, vagy adakoznak földrengések után, de nincs egy erős külső ellenzék, ami nyíltan nekimenne a politikai elitnek. Márpedig ez lehet(ne) az egyik kitörési pont.

Az a tény tehát, hogy az örmények többsége, bezárkózó, biztonsági játékos, a legmagasabb elvárásokkal a konformitás iránt nem az alapértékeikből fakad, ami aztán értelemszerűen hatalomra juttatta a maga politikai reprezentációját. Reakció ez inkább egy több évszázados hatalmi berendezkedésre, ami különböző felállásban ugyan, de nagyon régóta jellemző a régióban. Más jellegű történelmi és személyes tapasztalatok híján, ezek a tapasztalatok rögzültek hiedelmekké, az életben eligazodást nyújtó értékek is ezek mentén alakultak.

A tanulmány annyiban optimista, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy itt nem egy eleve adott, már-már genetikai adottságnak tekinthető felállásról van szó. Ezek a viszonyok igenis megváltoztathatóak, új, más tapasztalatok mentén. Annyiban azonban egyáltalán nem optimista, hogy leírják mi van, látják a progressziót, azonban annak üteme kétségbeejtően lassú. Generációk mehetnek rá, míg végre lesz áttörés, változás.

Szingapúr tanulsága

Zsoolt — Sun, 08 Jun 2014 09:59:54 +0200

Hosszan írtam a minap a szingapúri fejleményekről. Arról, hogy egy fiatalember szokatlan vihart kavart a csontmerev szingapúri politikai rendszerben. Azt a bejegyzést jobbára meghagytam a helyi események ismertetésére, de azóta továbbgördültek ezek az események és - habár írtam már nem egyszer erről a párhuzamról - azt gondolom van értelme megint leírni, mik ezeknek az eseményeknek a magyar tanulságai.

Magyarországon sok jobboldali gondolkodó számára Szingapúr a sikeres, tekintélyelvű, jobboldali diktatúrák mintapéldánya. Szerintem nem az, sosem volt az, és kiváltképpen nem a tekintélyelvűsége tette sikeressé.

Tény azonban, hogy Szingapúrban majd 50 éve egypártrendszer van, a hatalmi elit érinthetetlen, a városállamot átszeli az erkölcsös, lefojtott szigor. Visszatérően van egy olyan érzésem, hogy Szingapúr a lódenkabátos 50-es évekbeli kommunizmus inverze olyan módon, hogy a rögzített középpontban itt is a hatalmi viszonyok érinthetetlensége áll.

A nép elszegényítése, lebutítása helyett, itt iPhone-okba és fogyasztásba van ölve a politikai öntudat, nem nagy fekete autó érkezik hajnalban, és nem körmöket tépnek pincékben, hanem csillagászati összegű - Virág és Bástya elvtársakéhoz nagyon hasonlóan működő bíróság által megállapított - kártérítési csekk érkezik, ha bárki mondjuk kritikával meri illetni a miniszterelnököt.

E tekintetben tökéletesen értem miért van oda érte mondjuk Bayer Zsolt. Szingapúr a Fidesz pozitív jövőképe. Az a híres nagy tábor minden eleme találna benne a maga kedvére valót. Van benne szépen megtollasodott ámde lojálisan fegyelmezett középosztály, úgy része (mit része, az egyik hatalmas nyertese) a nyugati piacgazdaságnak, hogy szigorú erkölcsösségével távol tartja annak deviáns leágazásait. Szingapúr nem egy San Francisco vagy Sydney hatalmas meleg közösségekkel, nincs Playboy (behozni is tilos) van viszont testi fenyítés az iskolában és mégis kiemelkedőek a PISA eredményeik. A gazdasági siker nem jár együtt a demokratikus berendezkedéssel, sem szabad sajtóról, sem független igazságszolgáltatásról, sem pedig politikai értelemben vett pluralizmusról nem beszélhetünk. És a világ egyik legerősebb gazdasága, az emberek többsége nagyon jól keres, utazhatnak ahova akarnak, nincs letiltva semmilyen weboldal (legfeljebb a szart is kiperlik belőled, ha olyat írsz, ami nekik nem tetszik).

Lehet Fukuyama tévedett, nem a nyugati liberális demokráciákkal ért véget a történelem (hiszen arról már Orbán megmondta Tusnádfürdőn, hogy hanyatlik) hanem Szingapúrban. Nincs az a parttalan vitatkozás, erős, cselekvőképes kormány van, ami ciklusokon átívelően tud gondolkodni, működik, bejáratódott és gránit szilárdságú a centrális erőtér.

Mégis, mindezek ellenére már 10-12 évvel ezelőtt is lehetett hallani vészjósló hangokat. Egy részük gazdasági természetű: ébrednek az óriások, míg a 60-as, 70-es években lehetett száguldani egy 4 millió lakosú szigettel arra építve, hogy Ázsiát Szingapúr, Hong-Kong és Tajvan jelenti, ma már Kína és India is a képletben van, és az ő egyenként is milliárdos piacuk mellett az apró városállam lassan de biztosan láthatatlanná válik. Más részük társadalmi természetű: ezzel a lefojtott, Marcus-i értelemben egydimenziós kultúrával nem lehet a kor kihívásainak megfelelni. Nem lehet kreatív, tudásalapú társadalmat építeni, ahhoz ugyanis hiányzik a szabadság és (nem vicc, tényleg erről szólnak tanulmányok) az olyan deviáns jelenségek, mint a meleg közösség vagy legalább néhány elvarázsolt művész. (Mindezekről részletesebben itt írtam)

Mindeközben az eleddig sikeresen teljesítő elit, bármennyire is sikeres, eltávolodott a helyi lakosságtól, elveszítette az emberek bizalmát. A szingapúri kormánytisztviselők multinacionális cégek csúcsmenedzsereivel vetekedő béreket keresnek és ezzel együtt elmozdíthatatlanok.

Catherine Lim, elismert szingapúri írónő nyílt levelet tett közzé a szingapúri miniszterelnöknek. (Ott ez a műfaj még igen bátor lépésnek számít a fent említettek miatt. Mert ugyan nem tilos nyílt levelet írni, de ha van benne egy nem túl jól sikerült jelző, akkor jön a 250.000 dolláros csekk.)

Ennek tudatában is tollat ragadott az írónő. Válságról beszél, de nem gazdasági válságra gondol. Politikai, legitimációs és bizalmi válságról beszél. Eltávolodott, dölyfös, a kisembert lenéző politikai elitről, akik nagyra vannak teljesítményükkel, miközben az új, jól képzett, kozmopolita fiatal generáció ettől a teljesítménytől már nem hasra esik, hanem minimumként várja el azokért a fizetésekért, amiket osztogatnak maguknak. És akkor még mindig marad az egyelőre kimondatlan kérdés - mitől is kéne már megint nekik és csak nekik hatalmon maradniuk?

A 60-as évek generációja még hasra volt esve attól, hogy 30 év alatt a koszos kikötővárosból a világ egyik legfejlettebb országát építették fel. Volt is okuk a hasra esésre. Az új generáció, már nem esik hasra ettől. Okosak, jól képzettek, világot látottak, nyitottak és tele vannak energiával meg pénzzel. A kormányfő nemegyszer hálátlannak nevezi őket. Pedig legtöbbjüknek csak kérdéseik vannak. Olyan kérdéseik, amiket idejekorán meg kéne hallani.

Erről szól a levél.

Számomra meg arról szól magyar füllel a szingapúri történet, hogy mégha sikeres is lenne a Fidesz tákolmánya (jaj de nagyon messze vannak ettől), akkor sem lenne hosszú életű. Elfojtásra kizárólag ellenállást és lázadást lehet építeni, az csak ideig óráig fog konszolidációnak kinézni. Nem ért véget a történelem Szingapúrban sem. És Magyarországon sem fog!

Dávid és Góliát

Zsoolt — Tue, 03 Jun 2014 12:15:46 +0200

Két és fél évvel ezelőtt írtam egy blogbejegyzést arról, mitől nem sikerül(t) Magyarországot a jobboldali nem-demokráciák mintaállamához Szingapúrhoz hasonló aranybányává változtatni. Akkor azzal próbáltam érvelni, hogy a cseppet sem liberális és tegyük hozzá csak nyomokban demokrata Szingapúr úgy lett a világ egyik gazdaságilag legeredményesebb országa, hogy számos területen nem enged meg magának olyan ostobaságokat, amik nálunk a hétköznapok részét képezik. Ezek a dimenziók a következők voltak:

- Pozícióba csak az kerülhet, aki ért is az adott szakterülethez

- Az oktatás mindennél fontosabb

- A kirekesztő nacionalizmus árt az üzletnek

- Egy nyersanyagokat és százmilliókra épülő belső fogyasztást nélkülözni kénytelen nyitott gazdaságú ország vagy meglovagolja (kihasználja) a globális piac árját vagy megfullad benne. Elkerülni nem tudja.

50 év alatt Szingapúr látszólag tényleg gránit szilárdságúra gyúrta leválthatatlan(nak tűnő) egypárti politikai rendszerét. Olyannyira sikeres az ország, hogy joggal merülhet fel a kérdés, miért kéne ezt a rendszert leváltani? A liberális demokráciából, szólásszabadságból, emberi jogokból kiábrándult, felébredt vagy azt mindig is elutasító emberek Mekkájaként is lehet az országra tekinteni, hiszen ott mindezek a vívmányok éppen addig tartanak, amíg az országot irányító elit engedi őket. Annyival előrébb tartanak ráadásul, mintegy bizonyítva is rendszerük sikerét, hogy azok többségének, akik nem ugrálnak, magyar szemmel kiugró jólét a jutalmuk.

Szeretnék átlagosan havi 3-4000 szingapúri dollár (1 SGD=177 HUF) bevétel mellett szenvedni a fékek és ellensúlyok hiányától és az egypártrendszertől - mondhatná bármelyikünk.

Apró repedések mintha mégis látszanának azon a grániton.

Korábban már írtam arról, hogy az igazán fejlett, a felszínen demokráciának álcázott tekintélyuralmi rendszerek már nem oroszlánokkal etetik fel, vagy helikopterekből dobálják ki az ellenzékieket, vagy a tényfeltáró újságírókat, de még csak nem is börtönbe vetik őket, hanem gazdasági eszközökkel, a maguk mércéje szerint alakított törvényes eszközökkel lehetetlenítenek el bármilyen kritikát vagy ellenvéleményt.

Szingapúrban perelnek, és amennyiben az egy szingapúri bíróság által tárgyalt kártérítési per, akkor ritkán kérdéses az ügy kimenetele. Évtizedes játék ez, most mégis történt valami apró áttörés, aminek az üzenetébe szeretnék belekapaszkodni.

A képen látható Roy Ngerng Yi Ling szingapúri blogger, aki egy bejegyzésében nem átallotta megkérdőjelezni a miniszterelnök irányítása alatt álló állami befektetési és nyugdíj alap felelős kezelését. A fiatalember egyébként állami alkalmazott az egészségügyi szektorban, bejegyzései általában egy szociálisan igazságosabb, egyenlőbb Szingapúrról szólnak.

A helyi "szokásoknak" megfelelően a miniszterelnök azonnal ráeresztette ügyvédeit a bejegyzés szerzőjére, akik a cikk azonnali eltávolítását és nyilvános bocsánatkérést követeltek. A fiatalember ezt meg is tette, egy új bejegyzésben pedig bocsánatot kért a miniszterelnöktől és - szintén az ügyvédek kérésének megfelelően - 5000 dolláros kártérítési ajánlatot tett. (Ez nem jelent teljes visszavonulást, egyszerűen azt a konkrét bejegyzést leszedte, ír majd ezer más dolgot helyette) Általában az ilyen történetek itt meg szoktak állni, most azonban nem ez történt.

A miniszterelnök nem fogadta el a bocsánatkérést és nevetségesen ("derisory") alacsonynak tartotta a felajánlott kártérítési összeget, amit a jó hírnevének megsértéséért kapott volna. Az ügy a bíróságon folytatódik majd, ahol a jellemzően megítélt legalacsonyabb kártérítési összegek hasonló esetekben 250.000 dollár körül szoktak kezdődni.

Roy Ngerng Yi Ling váratlan lépésre szánta el magát. Egy crowdfunding campányt indított a kártérítés finanszírozására, amire 4 nap alatt több mint 72.000 dollár érkezett több ezer embertől. És itt kezdődnek az elgondolkodtató dolgok.

Mind az alapbotrány, mind pedig a gyűjtés hatalmas visszhangot kapott, ma tele van vele a Facebook falam szingapúri része. Nem az a meglepő, hogy egy blogger kritizálja a kormányt és beperelik. Ez Szingapúrban mindennapos. Hanem az a rejtett szavazásnak is tekinthető egyértelmű állásfoglalás az igazi üzenet, ami a crowdfunding kampányra érkezett. Azóta is jönnének további pénzek, de a kampány ennyire volt beállítva, mert a fiatalember ügyvédei - kissé alábecsülve - kb. ide lőtték be a várható költségeket.

A sajtóvisszhang miatt persze megszólaltak a helyi véleményvezérek és guruk is, és nagyon érdekes dolgokat mondtak. Egy vezető PR és média szakértő úgy nyilatkozott, hogy (a helyi jogi sajátosságokat is figyelembe véve) nem kérdés, hogy Roy Ngerng padlóra lesz küldve anyagilag. Mégis a történet hatalmas PR katasztrófa a kormányzó párt számára. Egy egyetemi jogászprofesszor Dávid és Góliát küzdelmeként interpretálta a történteket. Azzal, hogy a sértődékeny miniszterelnök nem fogadta el a bocsánatkérést és az 5000 dollárt, (ami az átlagember számára több mint egy havi fizetés) a fiatalember egy szimbólummá vált: az egyszeri állami alkalmazott, aki teljes kiszolgáltatottságából szembe mer menni a minden földi és égi hatalommal felruházott miniszterelnökkel.

A bíróságon Roy Ngerng el fog bukni. Számára és sok ezer más szingapúri számára elérhetetlenül magas, csillagászati kártérítést kell majd fizetnie annak a miniszterelnöknek, akinek ez az összeg aprópénz egy olyan kritikus hangért, ami folyamatosan a hatalmas jövedelmi és élethelyzeti egyenlőtlenségeket teszi szóvá. Pirruszi győzelem lesz ez azonban...

A gránit beleszaladt a saját dölyfös keménységébe. Nem gondolom, hogy a szingapúri politikai rendszer ettől az egy történettől össze fog omlani. Azt azonban igen, hogy egy konkrét csatában Dávid legyőzni látszik Góliátot, és ha valakinek van füle az áthalláshoz, érdemes jegyzetelni a receptkönyvekbe..

Politikusok polgári állásban

Zsoolt — Fri, 23 May 2014 18:23:41 +0200

Eltekintve a konkrét sztori komikusságától, szerintem a két egykori politikus körüli felhajtásból az is átjön, ahogy mi magunk rájátszunk a vezető politikusok "különlegességére". Hogy egy parlamenti képviselőnek polgári állása legyen az elképzelhetetlen. Király Zoltán biztonsági őr állása is mekkora hír volt már, pedig az még nem is ilyen ciki, kamu állás, mint ez. Jó, azt belátom, hogy ez itt kurva gáz, az MLM minden formája az, ugyanilyen kínosan éreztem magam, amikor volt osztálytársaim kerestek meg hasonlókkal, hasonló stílusban. De most egy kicsit nézzünk a jelenség mögé.

Nagyon jó lenne hozzászokni, akár volt miniszterelnököket, vezető tisztségviselőket polgári állásban látni. Szerintem a képviseleti demokrácia nálunk inkább képviseleti arisztokrácia. Egy vezető politikust nálunk vagy akasztanak, lelőnek, száműznek, vagy ágyútalpon temetnek. Ha egyszer politikus lett, az örökre szól. Én nem értem miért, és azt sem értem, hogy egy köztársasági elnöknek mitől jár életre szólóan lakás és juttatások, miért nem csak egyszerűen beleszámít az 5-10 vagy kitudja hány év a nyugdíjába a turbófizetésével?

A politikusok attitűdjének is nagyon-nagyon jót tenne, ha azzal a tudattal ülne a parlamentben vagy járná az országot sámliról beszélve, hogy x-év múlva fog ő még visszajönni asztalosként ügyfeleket keresve. Az a helyzet, hogy mi emeljük pajzsra ezeket az alakokat, pedig, mint a videón is látszik, amint egy számunkra is ismerős hétköznapi helyzetben találjuk őket, ugyanolyan esendőek, mint bármelyikünk. Van ebben az egészben egy idejétmúlt archaikus vezér szerep, amit mi aggatunk ezekre az egyszerű lelkekre. Orbán Viktor bukását én nem úgy képzelem, hogy Bajnai Gordon a fejével fog futballozni, hanem úgy, ahogy Tamás Gáspár Miklós írt erről. Praktizáló ügyvéd lesz Székesfehérváron.

Írtam vagy hat éve egy bejegyzést az ún. "közjogi méltóságról", ami szerintem egy feudál-demokratikus fogalom. Az emberi méltóság számomra az egyetlen elfogadható fogalom a témában. Afölött senkinek semmiféle más méltósága nincs, kiváltképp a méltóságos úr értelmében a fogalomnak. Én nem ismerek el semmiféle címet, egy miniszterelnök vagy köztársasági elnök méltósága számomra nem nagyobb (vagy kisebb), mint egy londineré a szálloda előtt. E tekintetben az sem nyugtat meg, hogy mindez - mármint a címek és méltóságok sora - külföldön is bevett gyakorlat, a nemzetközi diplomácia pedig elveszik a megszólítások és udvariaskodó szófordulatok rengetegében.

Magyar sorozatok régen és most

Zsoolt — Thu, 22 May 2014 10:12:54 +0200

A TV24 összeszedte néhány magyar TV sorozat népszerűségét az IMDB alapján. A lista lehetne bővebb is, de így is egyértelműen látszik, hogy az újabb sorozatok meg sem közelítik a régi klasszikusok népszerűségét.

Szerintem egy nyilvánvaló törés következett be 1990-ben a magyar film és sorozat gyártásban és ez nem csak az (onnantól számított) új alkotásokat érintette, hanem azokat is, melyek mintegy átnyúlóan a rendszerváltás előtt és azt követően is készültek.

Nyilván a különböző filmek műfaja is alakult, ennek a bejegyzésnek a keretében elsősorban azokkal a produkciókkal foglalkozom, amelyek a szappanoperák vagy mai sitcom-ok és 20-50 perces TV-sorozatok mintájára napi/heti rendszerességgel futnak illetve azokra az (inkább korábban jellemző sorozatokra), melyek valójában játékfilm léptékűek, ám valamilyen módon egymásra épülve egy sorozatot is alkotnak.

Szerintem a 70-as évek vége és a 80-as évek eleje volt a magyar sorozatgyártás csúcsa. Egy óra múlva itt vagyok, Bors, Linda, a Bujtor-Kern féle Ötvös Csöpi filmek, Abigél. Ezek mai szemmel is vállalható filmek, különösen ha az azóta készült próbálkozásokkal hasonlítjuk őket. Nyilván ma nézve őket van az emberben egy nosztalgia, illetve nem egy alkotás valóságos kordokumentum és ez a két tényező visszamenőleg emeli a sorozat értékét.

De ezzel együtt is szembeötlő a változás, a látványos színvonalbéli esés. Az egyik leginkább szemléletes példa a Bujtor-Kern féle Ötvös Csöpi filmek lejtmenete. Az olyan filmek mint a Pogány Madonna (1980) vagy a Csak Semmi Pánik (1982) színvonalához képest egyszerűen méltatlan az, amit szinte ugyanaz a szereplőgárda Zsaruvér Csigavér (2001) címen 20 évvel később kipréselt magából folytatásként.

Mintha elveszett volna a tartalom, mintha 1990 után talajt vesztettek volna ezek a filmek. A 80-as években készült Ötvös Csöpi filmek minden karikírozás és Bud Spencer utánérzés ellenére azért voltak többek között nézhetőek és ma azért jelentenek igazi értéket mert ezekből a filmekből nagyszerűen visszaköszön a 80-as évek Balaton felvidékének a világa. Az 1983-ban indult Linda sorozat ebből a szempontból igazi aranybánya. A díszleteket, a rendőrségi iroda asztali lámpáit és írógépeit, a szódás szifont, az 1200-es Ladákat, a dunai kompot, a kemping készletet és még a sárga Babettát is imádni lehet. Szerintem ezeknek a sorozatoknak az egyik titka ez. Akármilyen történetet is kreáltak belőle, az egész egy hiteles, azonosítható, ma is sokak számára felismerhető közegbe volt ültetve. Az Ötvös Csöpi és Linda filmek a 80-as évek Magyarországáról szólnak.

Ehhez képest nem tudok mit kezdeni azzal, hogy míg a Pogány Madonnában vagy a Csak Semmi Pánikban igazi fakabátokat látunk a Balaton felvidéki német turistás környezetben, addig a 2001-ben készült folytatás, a Zsaruvér Csigavér első epizódjában már Ulmann Mónika szerű csajok vihogó kommandójával próbálják ábrázolni a kor rendőrségét. Mi lehetett itt a koncepció?

Hogy egy másik (igaz játékfilm) klasszikus említsek. A Tanú 2 (az első részhez képest szintén förmedvény film) menő vállalkozója (Cserhalmi György) helikopteren érkezik a rendszerváltás után polgármester jelöltté avanzsáló Pelikán gátőrhöz (Kállai Ferenc). Mi? Hol? Hova? Eléggé beszédes és látványos volt a korai '90-es évek makkos cipős, ciklámen öltönyös "vállalkozói" kultúrája, de a tömegfogyasztásra szánt 1990 utáni filmek készítői rendre valami nagyobbat, a keserű valóságtól mindenképpen elrugaszkodottabbat akartak csinálni.

A Linda sorozat Petőfi Csarnok környékén az Első Emelet zenekar közreműködésével készült epizódja úgy hozza vissza 1984-85 hangulatát, hogy az ember beleborzong. Nem vagyok benne biztos, hogy 20 év múlva bármelyik Barátok Közt epizódot megnézve hasonló érzés fog majd el.

Az átmenetet egyik filmes korszakból a másikba leginkább talán a Szomszédok sorozat jelenítette meg. Főleg a korai, 80-as évek végi epizódoknak ma már egyértelműen van egy kordokumentum jellege de már jól látszanak a Szomszédokon azok a tünetek, amik előrejelezték a jövő bődületes minőségbéli visszaesését, ahova aztán a Familia Kft-Angyalbőrben-Kisváros-Barátok Közt vonalon eljutott a magyar televíziózás.

Mert még Taki bácsi a taxis vagy Vágási Feri a nyomdász rátehető arra a fent említett vonalra, hogy ezek létező és felismerhető karaktereket jelenítettek meg, de mutassa meg nekem valaki azokat az 1997 környékén állami gondozásból kikerült fiatalokat, akik aztán sikeres építési vállalkozóvá váltak. Ki ismer magára a Barátok közt szereplőiből?

Persze úgy is gondolkodhatunk erről, hogy éppen ez volt a koncepció. A rendszerváltás utáni sorozatgyártás funkciója nem a kézzel fogható valóságból való kikacsintás (nekünk is vannak hős/vicces rendőr sztorijaink még ha 1200-es Ladával járnak is), hanem a valóság teljes tagadása, az attól való elrugaszkodás és egy nemlétező világba való eltávolodás. Ez pedig kortünet, a magyar társadalom elveszítette az önismeretét és ezzel együtt a reális önértékelését is. A filmesek nem okai, hanem pusztán készséges kiszolgálói ennek az igénynek.

A másik lehetséges értelmezés még ennél is prózaibb. Mint annyi minden másban 1990-ben egy valódi törés következett be a magyar filmgyártás infrastruktúrájában, személyi állományában és ennek következtében teljesítőképességében is. Az eredmény, amit látunk az az, amire a maradvány és az arra épülő újabb generáció képes. Még nem érte el a 70-es évek színvonalát.

A hanyatló nyugat

Zsoolt — Mon, 12 May 2014 07:53:25 +0200

A moszkvai Seremetyevo reptéren ért az orosz Győzelem napja május 9-én reggel. A Vörös téren tartott parádé miatt nem engedték felszállni a tallinni gépet (meg semmilyen más gépet), s ha már ott ragadtunk egy röpke órára, hát én is, mint mindenki, a nagy kivetítők egyikén néztem Putyin beszédét, és az azt követő katonai parádét.

Aztán felszálltam végre a gépre és ezt rakták az ölembe szendvicses dobozként, ami a képen van. Belém nyílalt az a durva ellentmondás, ami ezt a kardcsörtető nyugat-ellenességet itthon és Oroszországban is kíséri. Hogy mindeközben a javai, juttatásai, a nyugat életformája és életszínvonala azért nagyon is kellenének. Audi 6-osokból és Volkswagen kisbuszból hanyatló Európáról papolni az igazán autentikus. iPaden illiberális alkotmánytervezetet írni, vagy az oroszok esetében a csemetéket rendre svájci és angol magániskolákba járatni. Baszott nagy Toyota teherautóból a jogegyenlőséget hirdetőket meggyomrozni.

Hazugság az egész. Arcpirító parasztvakítás, ami miközben ostorozza a nyugatot, annak minden előnyét és gyümölcsét - kizárólag a maga számára - élvezi.

Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha valami oknál fogva a nyugati márkák és szolgáltatások hirtelen elérhetetlenné válnának ezekben az országokban. Kikapcsol az Apple store, elfogynak a sportcipők, nem működik a Facebook, sőt internet sincs, hiszen az a liberális métely terjesztője, miniszterelnök úr meg járhat Zaporozseccel mert nem szállít a Volkswagen.

Megnézném meddig tartana ki a konzervatív nemzeti forradalom nyugatellenes torzója..

A választási eredmények a magyar lakosság értékrendje tükrében

Zsoolt — Fri, 11 Apr 2014 15:10:10 +0200

Amikor a választás éjszakáján olyan 20%-os feldolgozottság körül megláttam a HVG.hu első ilyen térképét, akkor ugyanúgy összeszorult a gyomrom, mint 2012-ben az első Békemenet alkalmával, amikor az elhaladt a maga tömegével az orrom előtt az Oktogonnál.

Ilyen mértékű narancssárgulásra nem számítottam és a választási eredmény számomra azt üzente, hogy mindenféle ízléstelen szavazókerület módosítás és egyéb machinációk ellenére ilyen eredményt nem lehet elérni valós támogatottság nélkül. Tulajdonképpen túlbiztosították magukat a fiúk, ezt a választást simán hozták volna mindenféle kavarás nélkül is. Bármilyen választási rendszerben.

Kimondani tehát azt kell tudnunk, hogy Magyarországon létező, erős támogatottsága van mindannak, amit ez a kormány az eltelt 4 évben tett. A Jobbik erősödése pedig elsősorban azt üzeni számomra, hogy a kormánnyal szemben megfogalmazódó elégedetlenség egy markáns része a másik irányból elégedetlen. Magyarán még ennél is radikálisabb elmozdulást akar a demokratikus értékek felől.

Arra már régen rájöttem, hogy a hagyományos politikai kategóriákkal lehetetlenség leírni a magyarországi társadalmi és politikai viszonyokat. Habár jelzőket aggatunk egymásra (jobbos, balos, ballibsi, fasiszta) ezek legfeljebb indulatszóként használhatóak, tartalmukban nem sokat mondanak el.

Olyan dimenziókat kezdtem el keresni melyek elemeire bontják ezeket a kifejezéseket, akár olyan áron is, hogy felülírják a besorolásokat. Hamar kiderült persze, hogy előttem ezt mások már megtették. Így botlottam a Forsense Intézet elemzésébe, ami egy 1513 fős mintát lekérdezve 2009 elején vizsgálta a magyar társadalom értékrendjét. A tanulmány az akkori politikai palettát vetette össze az általuk feltárt értékrenddel. A politikai paletta 2009 óta jelentősen módosult, az értékek azonban ennél lassabban változnak. Van értelme az akkori felvétel eredményeit összenézni a mostani eredményekkel:

A szerzők által felállított klaszterek már nevükben is sokat elárulnak az egyes csoportokról:

Pusztán a fenti táblázatra nézve, a különböző értékeket valló csoportok megoszlását látva nincs mit csodálkozni a 2014-es választási eredményeket illetően. A FIDESZnek a választási rendszer lejtőivel meg a töredékszavazatok perverz elosztásával lesz meg a kétharmada, de a magyar társadalom értékrendje alapján meg van az anélkül is.

A kutatók tanulmányából kigyűjtögettem az egyes csoportok legfőbb jellemzőit. Ezeket részleteiben megnézve már arról is lehet némi képünk, hogy az egyes konkrét kormányzati intézkedések miért nem váltottak ki nagyobb tiltakozást. Mert pontosan azoknak megfelelő értékeket vall a magyarok többsége és ezen történetesen a pártszimpátia sem változtat sokat. Hát nézzünk bele a tükörbe egy kicsit.

Paternalisták

25,7%-a a megkérdezetteknek ide sorolható, ráadásul a paternalizmus egyáltalán nem az idősebb korosztály jellemzője kizárólag. A 40 év alattiak egyharmada ide sorolható. Az ebbe a csoportba tartozók jellemzői:

Intézményi bizalom rendkívül alacsony szintje legyen szó akár hazai, akár nemzetközi intézményekről
Közéleti passzivitás és kívülállás
Paternalista szemlélet és zárt gondolkodás
Nem igazán vallásos, de a család szerepét kiemeltnek tartja életében
Az átlagnál erősebb az országhoz, mint földrajzi egységhez tartozás érzése, zártság Európával és a világgal szemben
A magyarságtudat inkább a bevándorlókkal és külföldi munkavállalókkal szemben érzett erős ellenszenv formájában ragadható meg
A gyereknevelés kapcsán engedelmességre, jó modorra, takarékosságra nevelés.
Itt a legmagasabb az állami ellenőrzés és beavatkozás valamint az egyenlőség mellet kiállók aránya. Az egyéni erőfeszítések ösztönzésének elutasítása.
Többségük inkább az állami tulajdon növelése mellett áll ki és közel 60% azok aránya, akik szigorúbb ellenőrzést szeretnének látni a vállalatokkal szemben. 80% bizalmatlan a nagyvállalatokkal szemben.
Erősen felülreprezentáltak ebben a csoportban az életük alakulásával elégedetlen emberek és mindössze 16%-uk bízik az emberekben. Éles határ húzódik a személyes és családi tér, valamint a külvilág között. Ezen a körön kívül a szolidaritás rendkívüli mértékben alacsony.
A paternalistákat mind az öt csoporttól megkülönbözteti intoleráns karakterük. Kiemelkedően erős a más etnikai csoportokkal szembeni elutasítás legyen szó más fajokhoz tartozókról, muzulmánokról, zsidókról vagy romákról.
Az ide tartozók 2/3-a tisztán materialista értékeket vall, az átlagnál erősebben jelenik meg a rend iránti igény.
Az ide tartozók egynegyede kétségeit fejezi ki a demokrácia működésével kapcsolatban. 50%-uk szerint a demokrácia nem hatékony eszköze a közrend fenntartásának és szerintük demokráciában rosszul működik a gazdaság is.

Nyitott konzervatívok

A társadalom 21,6%-a tartozik ide, ez a második legnépesebb csoport és ez tekinthető a leginkább polgárinak. A 40-50 év közöttiek határozzák meg ennek a csoportnak a korösszetételét, de a 30-39, 50-59 éves korosztály is jellemző. A csoport jellemzői:

Magas a felsőfokú végzettségűek aránya
Nagy az intézményekbe vetett bizalom, a normák, szabályok átlag feletti tisztelete. Nagy a respektje a nemzetközi szervezeteknek EU, NATO, ENSZ.
Fontos a hagyományos közösségek értékeinek továbbvitele, a tradicionális-vallásos világhoz áll közelebb, 80% hisz Istenben azonban az egyház szerepével kapcsolatos kérdésekben inkább szekuláris nézeteket vall.
Erős családcentrikusság. Az ebbe a csoportba tartozók meghatározó része gyereket nevelő, családos ember.
Hazaszeretet és nemzeti érzés kérdésében határozott, de racionális elemekkel átszőtt patrióta attitűd, ami ugyanakkor nem zárja ki a világra való nyitottságot.
Engedelmesség-önállóság dimenziójában inkább az önállóságra, személyes felelősségre, kreativitásra való nevelést hangsúlyozza, ugyanakkor jónak látná ha erősödne a tekintélytisztelet.
Az individuum önálló cselekvőképességének fokát mérő zártság-nyitottság dimenziójában a magyar átlagnál közelebb vannak a nyitottabb európai mintákhoz. Például az átlagnál nagyobb mértékben gondolják azt, hogy az emberekben meg lehet bízni, fontosak a személyes kapcsolatok.
Több mint 50%-uk gondolja úgy, hogy jelentős hatással bírnak saját életük alakítására, és a saját életükkel való elégedettség is ebben a csoportban a legnagyobb. Ennek megfelelően az állami szerepvállalással szemben itt inkább az egyéni felelősségvállalást tartják fontosnak. Gazdasági kérdésekben inkább liberális piacpárti, az egyenlőtlenségeket a modern haladás sajátjának tekinti. Ugyanakkor itt is megfigyelhető elégedetlenség a nagyvállalatokkal szemben amik felett nem bánnák ha nagyobb ellenőrzés lenne.
Kiemelkedőek ebben a csoportban a demokratikus attitűdök. 90%-uk jónak vagy nagyon jónak tartja a demokráciát, nagy ebben a csoportban a politikai aktivitás és érdeklődés
Jellemző rájuk a környezettudatosság és a nyitottság más nemzetek, kultúrák értékeinek befogadására, vagy például-e csoport 80%-át nem zavarná ha szomszédságába meleg párok költöznének.

Tradicionalisták

A válaszadók mintegy 19%-a sorolható ide. Jellemzően (de nem kizárólag) 60 évnél idősebb, tradicionalista nézeteket valló, vallásos emberekről van szó. Jellemzőik:

Sok közöttük a nő, özvegy, az alapfokú végzettségű és alacsony jövedelmű ember
Ők adják ki a magyar társadalom "egyháziasan" vallásos rétegének a felét.
Kiemelt szerepe van a házasság értékének, és a házasság alapja szerintük a kulturális azonosság, az érzelmi kötődés és az anyagi biztonság mellett a kölcsönös házassági köteléket tekintik fontosnak.
Kiemelt szerepe van az erkölcsnek, munkaerkölcsnek, pregnáns véleményük van az abortuszról és mindenféle szexuális engedékenységről. Ők ítélik el legjobban a csalást és bármilyen törvényszegő magatartást.
Az ide tartozók háromnegyede jónak tartaná ha a közeljövőben erősödne a tekintélytisztelet, a társadalmat meg kell védeni mindenfajta változástól. A nevelés esetében a vallásos nevelést az intézmények esetében az egyházi intézményeket preferálják.
Az idetartozók körében a legjellemzőbb a kulturális és etnikai nemzet preferálásának nézete.
Gazdasági kérdésekben a csoportnak nincs határozott karaktere, enyhe többségben vannak az állam szerepét hangsúlyozó etatista vélemények. Inkább támogatják az egyenlőbb jövedelemeloszlást és a nagyvállalatok nagyobb fokú ellenőrzését.
Alacsonyabb jövedelmi helyzetük ellenére itt is sokan gondolják azt, hogy befolyással bírnak életük alakulására. Habár jellemző a távolságtartás, egy homogén közegben nyitottabbak az emberek felé és itt a legnagyobb a bizalom a legitimációs intézmények iránt.
Faji és vallási alapon nem nagyobb az átlagnál az intolerancia ebben a csoportban, azonban itt a legmagasabb a homoszexuálisok elutasítása.
Valószínűleg a csoport vallásos karaktere és feminin jellegének köszönhetően itt tapasztaljuk a legerősebb szolidaritást más, hátrányos helyzetű emberek irányába.
59%-uk úgy gondolja, hogy az ország legfontosabb feladata a rend megőrzése. Határozottan érvényesül a jól működő hierarchiák igény. A kormánydöntésekbe történő beleszólás kérdésében az átlagnál kisebbek a csoport igényei, ugyanakkor egy a parlamentet is háttérbe szorító erőskezű vezető támogatottsága is itt a legnagyobb illetve még egy ennél autokratikusabb rendszernek is lennének támogatói ebben a csoportban. A demokrácia lehetőségeinek és intézményeinek használatára itt a legkisebb az igény.

Idős bezárkózók (poszt-szocialisták)

A teljes minta 16,3%-a tartozik ebbe a csoportba. A legtöbben itt is 60 a évnél idősebbek vannak. Magas az alacsony végzettségűek és alacsony jövedelműek aránya.

A tradicionalistákhoz képest itt alacsonyabb az erős vallási kötődéssel bírók száma, azonban itt is jellemző a hagyományos értékek tisztelete.
Az önállóság, a képzelőerő helyett itt is az engedelmességre nevelés a kitüntetett jelentőségű a gyermeknevelés kérdésében.
Ebben a csoportban a legnagyobb azoknak az aránya, akik szerint nem lehet megbízni az emberekben, azok ugyanis folyamatosan megpróbálják kihasználni a másikat. Ennek megfelelően a szolidaritás szintje is itt a legalacsonyabb, az ebbe a csoportba tartozókra jellemző a bezárkózás.
Igen erős a paternalista-etatista attitűd, az átlagnál határozottabb a kiállás az állami beavatkozás mellett a piacpárti nézetekkel szemben.

Individualisták

Ebbe a csoportba leginkább a (poszt)modern, új értékek mellett kiállók találhatók. A megkérdezettek 8,9% tartozott ebbe a csoportba. A 18-39 éves korosztály képviselői közül találunk sokakat itt, és a következők jellemzik őket:

Elutasítják a hagyományokat és a hagyományos erkölcsi értékekkel szemben is elutasítók.
Magas a csoportban a különélők, illetve nőtlenek/hajadonok aránya, és nyilván a korösszetételnek is köszönhetően itt a legnagyobb a gyermektelenek aránya. Felülreprezentáltak a csoportban a közép és felsőfokú végzettségűek. Inkább férfiak és magasabb jövedelműek.
A vallásosság nem jellemző a csoportra. Az átlagnál engedékenyebbek a szexualitás terén, és a normaszegéssel szemben is. Nyitottak az új utakra, kísérletekre.
Itt is lokális képet mutat a földrajzi identitás, ami alatt a lakhelyet és környékét kell érteni, de ebben a csoportban gyakrabban említik Európát. A nemzethez való tartozás érzése rendkívül gyenge ebben a csoportban, nem hisznek a kulturális vagy etnikai alapú nemzet fogalmában.
Erős távolságtartás mindenféle autoritással szemben. Nem tartanák jónak ha a jövőben növekedne a tekintélytisztelet, a nevelési elvek között leginkább az önállóságot és a kreativitást részesítik előnyben az engedelmességgel szemben.
Bizalmatlanság jellemzi ezt a csoportot, ez a csoport is azt gondolja, hogy mások megpróbálnák őket kihasználni. Azt gondolják a többség csak magával törődik, nem bíznak az intézményekben sem.
Gyenge demokratikus attitűd, a politikától távolságot tartanak, de a közvetlen - intézmények nélküli - demokratikus részvétel felé nagyobb nyitottságot mutatnak.
Erősebb a tolerancia a más etnikai csoportokkal és a mások számára rendszerint zavaró csoportokkal szemben. Ugyanakkor alacsony szintű a szolidaritás ebben a csoportban.
A legfontosabb jellemzők a vallástalanság, individualizmus, immoralitással párosuló nyitottság, tolerancia és multikulturalizmus.

Szabadelvűek

A válaszadók 8,4%-a sorolható ide. Sok tekintetben hasonlít ez a csoport az individualistákhoz. A lényegi különbségek:

Erős az Európához való kötődés, sokkal jellemzőbb a kozmopolitizmus, mint a lokalitás.
Nagyon fontos a személyes autonómia de azzal együtt a felelősség is. Szolidaritást vállalnak más csoportokkal, és sokkal kevésbé engedékenyek morális, erkölcsi kérésekben és nincs akkora elutasítás a családdal, házassággal szemben.
Inkább jellemző a környezettudatosság, jónak tartanák azt is, ha a jövőben nem az anyagi javakon lenne a hangsúly, hanem mondjuk a több szabadidőn.
Megbíznak a nagy nemzetközi szervezetekben és nem utasítják el a politikát.

A társadalomkritika új nyelve

Zsoolt — Sun, 09 Feb 2014 16:17:27 +0100

Szingapúri barátaim társaságában töltöttem el pár napot, és ők ajánlották figyelmembe Stephanie Koh youtube videóját, ami hatalmas felháborodást váltott ki Szingapúrban. Engem a videó egészen más okból fogott meg, mint amiért megmutatták, de nézzük először az alaptörténetet.

A hölgy egy 21 éves helyi celebritás, aki az eltelt pár évben vált ismertté youtube videóiról, majd egy tehetségkutató szereplőjeként. A lány kétségtelenül tehetséges, a legnagyobb figyelmet talán ez a videója keltette, amiben az azóta unalmassá koptatott Gangnam Style-t adja elő akusztikus verzióban.

A videót több mint tízmillió alkalommal nézték meg a youtube-on, a hölgy csatornáját 150 ezernél is több ember követi. A botrányos videó azonban nem a zenéhez kötődik, hanem egy tehetségkutató kapcsán adott interjújához, amiben nem átallotta azt a kijelentést tenni, hogy ő nem túl büszke szingapúri voltára.

A kijelentés kicsapta a biztosítékot az 5 milliós városállamban, cikkezett róla a sajtó, kapott a csaj hideget, meleget. Reagálásképpen elkészítette ezt a videót, ami most majd másfél milliós nézettségnél tart és közel 10.000 kommentár érkezett rá.

https://www.youtube.com/watch?v=ydANJ5qLHG4 (sajnos a videó nem beágyazható)

A videóban pontokba szedve ad választ arra, miért nem büszke szingapúri voltára. Röviden én is pontokba szedem a számomra leginkább érdekes megjegyzéseit:

1. Szingapúr nem művészeknek való hely.

Nagyon jó hely, idetelepülő kozmopolita üzletembereknek és azoknak, akik orvosok, ügyvédek, mérnökök akarnak lenni. Minden más út szinte reménytelen ezen a helyen.

2. A szingapúriak igen szűk látókörűek

Kifogásolja, hogy az emberek egyszerűen beeszik a kormánypropagandát, amit a kormány által teljes mértékben uralt helyi média áraszt. Példának azt hozza fel, hogy a sajtó hatalmas sikerként értékeli, hogy Szingapúrban nincs minimálbér, s ennek ellenpontjaként a magas iskolai végzettséget nem igénylő munkakörökben (például pincérnő) is jól fizető ausztrál állapotokat idézi. (Ausztráliában tudatosan tartják magas színvonalon a hagyományosan alacsony keresetű állások béreit is. Egy pincérnő nem ritkán 21 dollárt is megkap óránként, míg az USA-ban vagy az itt idézett Szingapúrban 7-8 dolláros órabérrel kell beérniük az ilyen állásban dolgozó embereknek).

3.-4.-5.Szingapúrból hiányzik minden kreativitás, az emberek többsége szolgalelkű ennélfogva boldogtalan

Itt az oktatási rendszer egy komoly kritikáját hallhatjuk, ami ugyan magas színvonalon "termel" fegyelmezett és magasan képzett munkaerőt, azonban csírájában fojt el bármilyen kreativitást, újító szándékot és lázadást. Kreatív emberek számára az ország egy rémálom. "Homework robots", házifeladat robotok néven írja le a szingapúri diákok többségét, akik alaposan megtanulják ugyan a leckét, azonban ebben nagyjából ki is merül az életük. Az ország gazdagságához és anyagi lehetőségeihez képest ijesztően magas a tizenévesek öngyilkossági aránya.

Amiért az egész videót érdemes megnézni az az utolsó öt másodperc, amiben összefoglalja az őt ezekért a szavakért most hevesen támadóknak szánt üzenetét..:)

Tollat azonban nem azért ragadtam, hogy egy kontextusából kiragadott, általunk nehezen követhető helyi vitáról közvetítsek. Elintézhetnénk a dolgot annyival, hogy nagyon örülnénk neki, ha az lenne a legnagyobb problémánk, hogy a bődületes gazdasági teljesítményünk mellett/ellenére nem vagyunk eléggé kreatívak.

Ami nekem szemet szúrt és, ami miatt azt gondoltam, hogy ennek a lánynak számunkra is van egy üzenete, az a hihetetlen ellentmondás az általa megfogalmazott tartalom és a vizuálisan látott külsőségek között.

Amikor először megnéztem a videót a legelső gondolatom az volt, hogy most jól látom, hogy egy erősen affektáló, a hazai valóságshow-k szereplőire és közönségére emlékeztető kinézetű 21 éves csajszi a minimálbér jelentőségéről és az oktatási rendszer hiányosságairól beszél? Azonnal szemet szúrt valamiféle státusz inkonzisztencia.

A lány élő cáfolata annak, amiről beszél. Kiváló példája annak a tehetségnek és kreativitásnak, ami engem visszatérően lenyűgöz az új, felnövő generációban, amikor egyetemistákkal dolgozom. A válaszként megfogalmazott mintegy 13 perces videó kommunikációs szempontból komoly teljesítmény, szerintem ez egy remekmű. Habár az egész egy esetleges helyszínen, indulatosan elhadart beszédnek tűnik, én inkább nagyon tudatos és ügyes szerkesztési elveket látok. Van egy spontán, az "átlagos fiatal csaj" megjelenés, a vetetlen ággyal és spongya bobbal a háttérben. Ehhez hozzájön az időközben valószínűleg kitanult popkultúra gondos smink választása és a látogatottságot kb. megduplázó dekoltázs. Nagyon ügyesek az elhelyezett feliratok és az ezekre utaló kézmozdulatok, gesztusok. Ilyesmit csak gondos, tudatos szerkesztéssel lehet összeállítani. Az egész beszéd fel van építve, egyértelmű logika mentén pontokba szedve folyik magabiztos belső utalásokkal.

Tartalmi szempontból csak annyit, hogy a rangos National University of Singapore (NUS) professzorának Kenneth Paul Tan-nak egy 2007-es könyve nagyon komoly aggályokat fogalmaz meg Szingapúr végletesen egydimenziós társadalmi berendezkedésével kapcsolatban. A tudományos igényű publikációk szintjén ez az írás is a kreativitás teljes hiányát emeli ki, előrevetítve azt a problémát, hogy amennyiben Szingapúr nem változtat voluntarista, a multinacionális vállalkozásokat kiszolgáló, és ezzel a helyi lakosokat egy jómódú, ámde robotszerű működésmódba kényszerítő társadalompolitikáján, akkor hamarosan el fogja veszíteni térségbeli gazdasági vezető erejét.

Megtestesít ez a rövid videó valamit, amiről én nagyon sokat szoktam gondolkodni. Habár látszólag hatalmas botrányt kavart ez a lány, valójában egy nagyon fontos "társadalmi munkát" végzett el. Vajon hányan olvasták professzor Tan könyvét? Velem együtt talán pár ezren. Az ausztrál akcentust affektáló Stephanie Koh gyakorlatilag azonos üzenetét egy másik "nyelven" közvetítve másfél millióan látták eddig és majd 10 ezren szóltak hozzá. Ez már tényleg társadalmi szintű diskurzusnak tekinthető.

És akkor arról, amit ez az egész a mi magyar viszonyaink számára üzen:

Pár nappal ezelőtt egy valamikori egyetemi csoporttársammal beszélgettünk a magyar rendszerváltó értelmiség "magas kultúrájáról". Nekem van egy nagyon erős kritikám a magyar értelmiséggel kapcsolatban. Mégpedig az, hogy elfelejtettek kapcsolódásokat építeni a társadalomhoz. Van nálunk ebben is egy végletes szakadék. Lehet, hogy Nádas Péter vagy Konrád György tűpontos leírását adják a magyar társadalmi viszonyoknak, de amíg azok a gondolatok nem tudnak visszaköszönni egy Tóth Gabi videón, addig bármennyire is nagyszerűek és élesek legyenek ezek a gondolatok, egyszerűen nincsenek jelen a magyar közgondolkodásban.

Az így keletkezett űrt pedig betölti Selmeczi Gabriella vagy Török Zsolt, és közbeszéd, bármiféle érdemi társadalmi párbeszéd helyett marad a nemzeti konzultáció és a rezsicsökkentés lakossági fórumok. Annak pedig nem egy újabb Magyar Bálint könyvvel lehet nekimenni, hanem teljesen új kommunikációs megoldásokkal, amik ma a Stephanie Koh-hoz hasonló tizenévesek kezében vannak.

Egy nemzet újjászületése - Ukrajna

Zsoolt — Tue, 28 Jan 2014 11:27:25 +0100

Az alábbi Ukrajnáról szóló bejegyzés egy angol nyelvű Facebook jegyzet hevenyészet fordítása. A jegyzet szerzője Robert van Voren holland szovjetológus, a szovjet és poszt-szovjet tanulmányok professzora Litvániában és Grúziában.

Egy nemzet újjászületése

Figyelemre méltó számomra, mennyire nem érti a közvélemény és a nyugati politikusok, hogy, ami most a szemünk előtt zajlik, az történelmi jelentőségű esemény (Ukrajnában).

A 45 milliós, Franciaország méretű ország egyfajta "újjászületésen" megy keresztül, megerősítve nemzeti identitását. Paradoxnak hangzik mindez, amikor az ország kettészakadása egyáltalán nem elképzelhetetlen, de ez valójában ugyanannak a folyamatnak a része.

Amikor Ukrajna függetlenné vált 1991-ben, az majdhogynem "véletlenül" történt. Emlékszem évekig kellett magyaráznunk az embereknek, hogy mi az az Ukrajna. Hogy az nem Oroszországban van, hanem egy nagy önálló ország hatalmas lehetőségekkel. Barátaim Moszkvában nem értették miért utazom folyton Kijevbe. Dolgozhatnál Ukrajnában ugyanúgy Moszkvából, mert "végső soron hozzánk tartozik", nem igaz? Amszterdamban nyitottunk egy Ukrán Információs Központot, azzal az elsődleges feladattal, hogy rátegyük az országot a térképre, és ez a feladat egyáltalán nem bizonyult egyszerűnek. Az emberek megvadultak, amikor Ukrajnáról mint önálló, független országról kezdtél beszélni. Senki nem hitte, hogy ez az ország sokáig létezhet. Néhány ukrán barátom is inkább fásult volt, és bizonytalan abban, hogy az a függetlenség, ami Ukrajna ölébe hullt, fennmaradhat.

Mert van itt egy nagyon fontos szempont: Ukrajna nem küzdött meg az önállósáságért 1991-ban, ahogy a Balti országok megtették azt, az csak egyszerűen megtörtént. És több mint 20 évig csak botladozott. Egyik korrupt kormány követte a másikat. Általában egy még korruptabb. Én nem csak saját szememmel láttam a korrupciót, de szembesülnöm is kellett vele amikor egy sor humanitárius küldeményünket ellopták, jogtalanul elvették vagy akár el is adták a szemünk előtt. Rengeteg oka volt annak, hogy az ember hamar elveszítette a lelkesedését az ország iránt.

Mégis a küzdelem folytatódik, és ez a mostani egy nagyszerű küzdelem. Az új poszt-szovjet generáció felnőtt korba ért. És ennek a generációnak elege van a korrupt, önző és inkompetens vezetőkből. Ami úgy indult mint egy tiltakozás az EU megállapodás aláírásának elmaradása miatt, valami egészen másba torkollott. Ez az új generáció küzdelme, amit szüleik nem mertek megvívni 23 évvel ezelőtt. És nem csak Kijevben. A halálos áldozatokat is követelő erőszak, emberrablások és mesterlövészek bevetésének hatására a felkelés futótűzként terjedt az országban, egyik tartomány a másik után került az ellenzék kezébe.

A nyugati média tudósít ugyan az eseményekről, de sok esetben a jobboldali szélsőségeseket az antiszemita Banderovitákat vagy a radikálisokat helyezik előtérbe, akik bármi ellen utcára mennek ami békés és megnyugvást ígér. Amit ezek a tudósítások kihagynak, az az, hogy ezek egy bonyolultabb szövet elemei, a tömegben fizetett provokátorok vannak, akiket bajkeverésre béreltek fel, és arra, hogy okot adjanak a kormánynak a beavatkozásra, a szükségállapot kihirdetésére. A helyzet azonban az, hogy a demonstrálók többsége fiatal, képzett ember, akiknek erős, büszke ukrán identitása van. Ezt az országot szeretik, ebben az országban hisznek és meg akarják védeni azt. Ahogy egy helybéli megjegyezte: A legtöbb tüntetőnek két diplomája van és folyékonyan beszél angolul.

Ha közelebbről megnézzük, akkor meglepő módon rendet találunk a káoszban. Egy szobrot a csatatér közelében rongyokkal vettek körül, hogy ne sérüljön meg. Egy luxustermékeket áruló üzlet kirakatában felirat: "ne vidd el az árukat ha betörik a kirakat üveg." A zajos csaták ellenére, amikben százak sérültek meg és legalább öt halott van, egyetlen üzlet gyulladt ki, mert túl közel volt az égő barikádokhoz.

Az egyik este, amikor rövid fegyverszünetre került sor, élő közvetítés nyújtott betekintést a csatatér mögé, ahol polgárok ezrei mozogtak gyorsan, rendezett sorokban a frontvonalra, jéggel töltött zsákokat cipelve barikádok építésére. A távolból úgy néztek ki mint a hangyák, szorgalmasan építve védelmi állásaikat, egy labirintust, ami leginkább az első világháború észak-franciaországi frontvonalára emlékeztetett. Nők álltak munkába, hogy leverjék a jeget, amit aztán építőkövekként használhatnak. Kis műhelyekben Molotov koktélokat gyártottak a következő támadásra készülve. Fogyatékos emberek kerekes székben, vak polgártársak is csatlakoztak a tüntetőkhöz - nem az a tipikus radikális anarchista csoport, amelyik a balhé kedvéért megy az utcára.

Ahogy említettem nagyon sok nyugati beszámoló és riport félreértelmezi a valódi helyzetet, okot találva a kritikára és a szkepticizmusra. Természetesen a médiának ehhez joga van, kötelessége is, de amikor elfeledkeznek a másik oldal megmutatásáról - és annak történelmi jelentőségéről - akkor ezek a riportok irritálóak és kiábrándítóak lesznek. Részben azért mert ezek a beszámolók és kommentárok nem számolnak annak a jelentőségével, hogy ezek az események milyen módon fognak túlnyúlni Ukrajna határain. Az egész régió jövője forog kockán: a demokrácia vagy a Putyin-féle autoriter rendszer kerekedik felül? Oroszok tömegei követik az eseményeket sokkban és félelemben, vagy mindkettőben. Amit ők megtettek 2012 májusában a Bolotnaya téren, azt most ukrán barátaik továbbviszik. Reményt ad ez nekik, és új erőre kapnak, ha az ukránok győzelemre viszik a megmozdulást. A kijevi események komoly törést jelentenek Putyin falán, és a Kreml számára mindez nem érkezhetett volna rosszabbkor, mint az Olimpiai Játékok előestéjén.

A fotók forrása: http://zyalt.livejournal.com/983675.html

Zászlók, lobogók, szobrok, emlékművek..

Zsoolt — Fri, 24 Jan 2014 13:12:45 +0100

Tavaly szeptemberben abbahagytam ezt a blogot. Külföldre költöztem, nyitottam egy másikat (www.tallinban.blog.hu), hogy egy új nézőpontból folytassam. Amit most mondani akarok az nem illik arra a blogra. Hát ide írom..

Megy itt a vita a német megszállás emlékművéről. Én nem bánom. Állítsa fel a maga szobrát ez a rendszer is!

Ahogy kint hagytam volna az összes Lenin szobrot is, a November 7-e utcákat, de a horogkeresztes zászlókat is ha kell. Meg az árpádsávosokat és a nyilaskereszteseket is.

A Habsburgok kétfejű sasa is maradhatott volna címerként a kapualjakon, a törökök lófarkas zászlaja a váron és Mátyás madarai is. És ezek alatt sétálnánk minden nap, a Wallenberg szobortól két lépésre egy Wass Albert, a padon Ady ül a Hermann Göring sétányon, a városligeti hatalmas fakereszt mögött Sztálin szobra magasodik, mellette a magas zászlórúdon kivágott közepű magyar zászló.

Nem letiltanám, levetetném, hanem ha rajtam múlna az összes eddig ismert korszak összes emlékművét szimbólumát visszahelyeztetném és arról hoznék törvényt, hogy ami egyszer kikerült azt többé nem lehet eltávolítani.

Utcáknak lehet több neve is. Minden házon körbeér az utcanévtábla, mert egymás alá nem engedném helyezni, még azt hinné valaki a felső érvényes csak.

Had kelljen minden egyes nap szembenéznünk minden egyes pálfordulatunkkal, megszállónkkal és szabadságharcosunkkal egyaránt. Gyarlóságainkkal és kiválóságainkkal. Aztán ki-ki járhat koszorúzni a maga ízlése szerinti helyre, és egyszer hátha nem marad már egyetlen némzetcentiméternyi hely sem, mert zászlóerdőket kell félrehajtani ha be akarsz menni egy kurva lépcsőházba.

Lógjanak ott mementóként minden kapualjban, bele az arcunkba...

Én ezért nem bánom Orbánék emlékművét sem. Mert ugye nem gondoljuk, hogy ez a német megszállás emlékműve lenne? A jelen kurzusé ez inkább. Építsék meg. És legyen méltó emléke annak, amit ők hozzátettek Magyarország történelméhez. Elfér a többi között...

Lezárás

Zsoolt — Wed, 25 Sep 2013 09:27:51 +0200

2008 Novemberében kezdtem ezt a blogot írni. Írtam olyan 200-300 bejegyzést, eléggé változatos témákban. Nincs bennem egy állandóság, inkább olyan tudatállapotaim vannak, amik 5 év távlatában elég sokat változnak.

Ma se tudom mi egy blog. Elemzésnek kevés, diskurzusnak is, naplónak meg sok. Pedig minden közéleti vagy éppen szakmai okoskodás ellenére ez inkább egy napló volt. Kicsit, megmondom őszintén sajnálom, hogy ez a blog túlságosan elment közéleti témák felé. A kommentárok, a hozzászólások alapján úgy éreztem lett már egy soha ki nem mondott elvárás, hogy most már meg kell felelni valami komolyságnak, egyetlen tudatállapotra csökevényesedett le az, ami korábban sokkal színesebben indult.

Tudósnak engem sokan túl lazának, bolondnak tartanak. Hiába van doktori fokozatom, ahogy egyszer írtam a facebookon, én azt csak olyankor érzem, amikor a hétvégi ebédlőasztalnál elhagyja a számat egy véletlen böfögés és a feleségem megjegyzi: - here you are, the PhD holder.

Bolondnak, őrültnek meg túl okosnak tartanak, vagyis inkább okoskodónak, intellektuális, gondolkodónak. A valóság a kettő között van. Akik ismernek, főleg olyanok, akik jártak az óráimra, közülük sokaknak átment, hogy én két világ között lebegek. Mosolyogtam egy kicsit a különböző kommentárokon, amik a minap írt, tudományról szóló bejegyzésemről szóltak. Egyrészt igazuk volt, felületes, sőt indulatos voltam abban a bejegyzésben. Másrészt azonban halálosan komolyan gondoltam, hogy lazítani kell a tudományon és szórakoztatott, hogy ez őket mennyire irritálja és milyen erősen próbálnak engem valami segg hülyének láttatni.

Szóval kisebb részt azért hagyom abba ezt a blogot, mert nem tetszik a szerep, amibe magam szorítottam magamat.

Nagyobb részt pedig azért, mert elköltözöm az országból. Holnaptól Észtországban fogok a Tallinni Egyetemen tanítani és habár terveztem olyanokat, hogy majd írok sokat az ottani világról, ahogy írtam sokat Szingapúrról is, de most úgy érzem csak kibic pozícióból tudnék "visszaírni". És az álságos. Nagyon sokan elmentek, még többen maradnak, és itthonról volt valami jogalapja annak, hogy én beleírtam az éterbe, ami a fejemben volt. Budapestről. Itt születtem. Magyar vagyok, és meglehet a magam véleménye. Tallinnból már nem.

Változik a fogyatékos emberek megítélése?

Zsoolt — Tue, 24 Sep 2013 09:49:16 +0200

Korai még egyértelműen azt mondani, hogy igen, de vannak "nem is olyan apró" biztató jelek a témában. Évek óta nyomon kísérjük az ELTE Társadalomtudományi Karán a fogyatékossággal élő emberek média reprezentációját, és a közelmúltban két olyan esemény is történt, amiből úgy tűnik a szociális médiában megváltozott az ott megjelenő emberek viszonyulása.

Az egyik május végén az Oxigén Wellness körüli botrány volt, amikor az elit fitness szalon gyakorlatilag kitiltotta egyik fogyatékossággal élő rendszeres látogatóját. A hír nagyot futott a mainstream mediában azonban igazi hatást nem a megjelent cikkek hanem az azok alatt, mentén megjelent kommentárok és megosztásrengeteg jelentette. Akkor azt hittem a téma azért futott nagyot, mert kifejezetten irritáló volt, hogy egy előkelő, elit helyről van szó, amelyik ráadásul büszke volt profinak tartott kommunikációjára és ehhez képest egy katasztrófa volt, amit nyújtottak. Tehát magam sem akartam elhinni, hogy önmagában a fogyatékos téma mozdította meg az embereket, kellett ehhez egy végtelenül irritáló másik fél is.

Aztán alig pár nappal ezelőtt a TASZ jóvoltából kikerült egy szerintem kulturális antropológiai mélységeket megjelenítő videó felvétel a szilvásváradi képviselő testület üléséről, amiből kiderül a település hallani sem akar fogyatékos emberek beköltözéséről. Ez a hír is meglehetősen nagyot futott az internetes médiában és itt is meglepő módon az történt, hogy a kommentárok, hozzászólások, a témát kísérő blogbejegyzések döntő többsége elítélte a képviselő testületet és a fogyatékos emberek pártjára állt. Alig két nap alatt fordult is a kocka a témában.

Két dolog tűnt fel nekem:

1. Ez az egyértelmű pozitív kiállás nem volt mindig ilyen egyértelmű, és főleg nem volt ennyire támogató. Talán van, aki még emlékszik, pár éve viszonylag nagy visszhangot váltott ki egy balatoni strandon megjelenő fogyatékos csoport, akiket ki szerettek volna tiltani onnan. Az erről megjelenő hírek egyrészt messze nem futottak akkorát, mint a fenti esetekben, másrészt az akkori kommentárokat még uralták az internetes kommunikációt egy időben szisztematikusan megszálló szélsőjobbos hozzászólások. Ezek közül nem egy a fogyatékos emberek létezésének értelmét is megkérdőjelezve taigetoszért, fajtisztításért kiáltott. A támogató hozzászólások energiájának nagy része az ilyen megnyilvánulásokkal szembeni küzdelemre ment el.

Most keresni kell a fenti két történetben az ehhez hasonló negatív megnyilvánulásokat, ha vannak is, messze nem képviselnek olyan súlyt, hogy elvennék az energiákat. Így a hozzászólások többsége egy irányba hat és ennek üzenetét láthatóan nem tudták figyelmen kívül hagyni azok címzettjei.

2. Átalakultak a kommunikációs eszközök és médiafogyasztási szokások. Könnyen lehet, hogy egyáltalán nem a fogyatékos emberek általános megítélése változott meg, hanem az új kommunikációs csatornákat használjuk másképpen, más hatásokat kiváltva. 1997-ben egy a szilvásváradihoz nagyon hasonló helyzetben utasította el Derekegyház lakossága fogyatékos emberek beköltözését a faluba. Nem volt még Facebookozás, lájkolás, twittelés, és online média sem úgy, ahogy az ma jelen van az életünkben. A hír egyébként akkoriban bekerült a televíziók hírműsoraiba, de az interaktivitást és az ehhez kapcsolódó, ma szerintem nagyon fontos azonnaliságot semmi nem tudta nyújtani. Az origo egy nem túl látogatott fórumán zajlott a témában egy beszélgetés, amit össze sem lehet mérni a mostani, nagyon gyors és nagyon széles terjedéssel.

Mára a két fenti példán az látszik, hogy egyrészt hihetetlenül felgyorsultak az események és a reagálások. Én Isztambulban ültem egy rendezvényen éppen, amikor magyar idő szerint reggel megjelent az Oxigén Wellness-el kapcsolatos első hír és emlékszem alig két-három óra múlva a hozzászólók legnagyobb problémája az volt, hogy lassan 11 óra és semmit nem reagált a wellness cég. Szilvásvárad esetében pedig alig két nap kellett (a hétvége ellenére), hogy gyakorlatilag visszakozzon a helyi vezetés.

Az látszik egyelőre, hogy van a meglehetősen egyirányú és egyértelmű, kellően széles és gyors szociális médiabeli megnyilvánulásoknak egy igen erős közéletformáló szerepe. Ennyiben nem igaz, hogy nem ér semmit a lájkolgatás. A lájkok és a megosztások segítik a vírusszerű terjedést, láthatóan hatalmas szerepe van a sebességnek is. Igazi ereje azonban a kommentároknak van akkor, ha azok érzékelhetően zömében egyirányban hatnak, és elég sok van belőlük. A gyors hatás valószínűleg abból adódik, hogy a szociális média felületek mind cégek mind pedig közszereplők számára egyúttal egyfajta cégért is jelentenek, és annyiban elgondolkodtató a címben feltett kérdés, hogy úgy tűnik ma már nem mutat jól a cégéren a fogyatékosok üldözése.

A tudomány arca

Zsoolt — Sun, 22 Sep 2013 10:57:55 +0200

Egy viszonylag régi, 2010-es cikk inspirálta ezt a bejegyzést. A cikk címe "Hogyan ne írjunk PhD disszertációt", és egy ausztrál hölgy írta, aki láthatóan sok doktori értekezést szokott értékelni.

Be kell valljam engem hihetetlenül irritált ez az írás. Kifejezetten felidegesített a szerző pökhendi stílusa, de leginkább az a fajta tudomány értelmezés, ami szerintem inkább szól egy hiú akadémikus nárcizmusról, mint bármilyen jelenség megértéséről és a belőle levont tanulságok megosztásáról.

Nem annyira a szerzővel mint inkább az általa képviselt tudomány értelmezéssel kívánok foglalkozni. Én is tudok 10 pontot írni. Arról, hogy szerintem mi a baj ezzel a felfogással.

1, A cikk egy szűk arisztokrata elit egyetem képéből szemléli a világot, érződik egyrészt a gyakorlattól, a bármiféle praktikumtól való hűvös, lekezelő távolságtartás. Másrészről a tudományt nem mint a létező kérdések és problémák megválaszolására, hovatovább a világ jobbá tételére való eszköznek tekinti, hanem inkább egy konzervatív panteonnak, ahol a tudományosság első kritériuma a nagy elődök tisztelete, a második pedig a kirekesztő elérhetetlenség (felérhetetlenség) fenntartása. A tudás egy szűk, arra érdemes kör kezében való monopolizálására törekszik, egy pár ezer fős zárt kör részére fenntartott titkos nyelven, aminek elsajátítása és a jövőben való kizárólagos használatára tett ígéret legalább olyan fontos feladata a vizsgázónak, mint a témához való releváns hozzájárulás.

2, Ha komolyan vesszük, amit a hölgy ír, akkor 60 éves kor alatt senki nem szerez PhD fokozatot. Ahhoz ugyanis, hogy mindent elolvassunk, amit valaki előttünk leírt, és magunkévá tegyük a különböző iskolák és paradigmák fogalmi és eszközkészletét a szociológiában pl. ma már kb. 30 év kell. Ez még csak arra elég, hogy tudom mit írtak mások, ha szerencsém van és iszonyúan jó szemű és tehetséges vagyok, akkor nyugdíjig marad kb. két évem, hogy hozzátegyek valami újat a világ folyásához, az ismétlés és átfedések veszélye nélkül.

3, Nem csak a saját nyelv, a saját gondolat sem megengedett. A felfedezés, az újra felfedezés, a más formába öntés, a külső kapcsolat keresése, de mindenekelőtt a keretek közül való kimerészkedés. Az engedélyezett keretek a fentiekben említettek miatt, kizárólag a jobbára a XIX. században vagy az ókorban lefektetett nagy elméletalkotók nyomvonalain, azok kötelező fetisizálásával képzelhetők el. Ez sokkal inkább egy kikényszerített és könyörtelenül behajtott adó, mintsem egy gondolat igazolásának hatékony eszköze. Az iskolai dolgozatok (doktori disszertációk, szakdolgozatok, TDK-k) rendszerint a tartalom rovására döbbenetesen nagy terjedelemben adóznak - kötelezően leírt körök formájában - a nagy elődöknek, ami külső szemlélő számára szinte olvashatatlanná teszi a művek nagy részét. Nem is véletlen, hogy az egyetemi záródolgozatok jobbára nem kerülnek be a világ tudományos vérkeringésébe, azok sokkal inkább vizsgák, csuklógyakorlatok mintsem x éves együttlét után fiatal szakemberek első megnyilvánulása, komolyabb visszajelzése arról, hol is tartanak fejben az adott területen.

4, Igazi kérdés, hogy van-e egyáltalán olyan, hogy tudományos vérkeringés? Ha van is, az egy igencsak kék vérű keringés, több dimenzióban olyan súlyosan kirekesztő elemmel nehezítve, ami nem egy tudományterületen egyenesen az adott diszciplína ismeretanyagának univerzális használhatóságát kérdőjelezi meg. A cikk szerzője angol anyanyelvű, és láthatóan nem gyakran szembesül azzal a ténnyel, hogy létezik élet az angolszász nyelvterületen kívül is. A tudományos "közéletben", a rangos folyóiratok, konferenciák és nemzetközi kutatások világában egyfajta imperializmus él még tovább. Az angol nyelv nem pusztán egy közvetítő instrumentum, hanem bizony hangsúly és viszonyítási pont teremtő eszköz is. A társadalomtudományok területén ennek katasztrofális következményei vannak. A modernnek tekintett mai pszichológia izzadságszagú empirizálási kísérletei látszólag hatalmas tudásanyagot halmoztak fel az eltelt évtizedek alatt, ám ennek a tudásanyagnak az univerzális érvényessége erősen megkérdőjelezhető, amint elhagyjuk az amerikai vagy angol középosztály viszonyrendszerét.

5, Nem pusztán nyelvi kirekesztés érvényesül, a tudomány műveléséhez szükséges erőforrások és infrastruktúra elosztása is olyannyira egyenlőtlen, hogy univerzális tudományról nem is beszélhetünk. A fejlett világ fogalmi és értelmezési kerete kerül több kevesebb sikerrel alkalmazásra a világ összes többi részén is. Ez kevesebb gondot okoz olyan területeken, mint a matematika, de már például az olyan - első látásra - szintén egyetemesnek tűnő területen, mint az orvostudomány is felvet kérdéseket. Megint különösen a társadalomtudományok területén komoly feltérképezetlen fehér foltok vannak a tudományban. Adatfelvételek, statisztikák, kutatási eredmények tömkelegeiből az eltelt száz évben minden tudományterületen a nagy előd elméletalkotók megalkották tipológiáikat, iskoláikat, rendszerező elméleteiket. Azóta azt csináljuk, hogy az általuk alkotott keretek közé, az ő nyelvükön igyekezzük a világ összes bárhol talált más jelenségét elhelyezni. Engem azért érdekelne, hogy Max Weber alapvetően a német protestáns etikán alapuló gigaméretű világképe mennyire érvényesen használható Uganda viszonyainak megragadására. Ezt a mai eszközeinkkel sosem fogjuk megtudni, ugyanis sem tere, sem eszköze, sem erőforrása nincs ma egy ugandai Max Webernek arra, hogy bármiféle alternatív társadalomelmélettel álljon elő. Ezt a helyzetet azonban nem pusztán a javak egyenlőtlen elosztása állítja elő, hanem az olyan kapuőrök is, mint a cikk szerzője. Komolytalan dolog ma a régen megásott fogalmi kereteken és elméleti alapvetéseken kívülről közelíteni bármilyen társadalmi problémához. Nincs az a folyóirat ami lehozna ilyet.

6, Az egyenlőtlen elosztás húsba vágó hozzáférési problémákkal is jár. Nyilván nem jártam még minden helyen, de én pl. komolyan vehető kelet-európai kutatóintézettel még nem találkoztam. Nem azért mert nincsenek briliáns elmék a térségben. Vannak. Arcpirítóan sokan közülük kanadai fóliasátrakban uborkát szednek.
Én a térségben olyan helyet nem láttam még, ahol ne lenne gond egy külföldi út megszervezése (ha a nyugatiak kifizetik akkor utazik a kelet-európai), adatbázisokhoz való hozzáférés, folyóiratokra való előfizetés, de manapság már kémcső, nyomtatópatron vagy fénymásolófesték is. Fapados tudománynak márpedig csak fapados eredményei vannak. Kelet-Európában egyszerűen nem alakultak ki a tudomány műveléséhez szükséges alapvető infrastrukturális feltételek. Ettől aztán habár tudás és tehetség lenne az annak célba juttatásához szükséges eszközökkel nem rendelkezünk. Nevezzen meg nekem valaki egy rangos kelet-európai folyóiratot, ami olyan reputációval bír, mint a tömérdek American (vagy éppen British) journal of... bármelyike! Vagy egy kiemelkedő kelet-európai egyetemet, kutatóintézetet, ahova a világ minden tájáról áramolnak a hallgatók, oktatók, kutatók, mert a nagy dolgok itt történnek. Ilyenek híján egy sajátos tudományos rouming rendszeren keresztül van információnk saját térségünkről. Nem tűnt még fel senkinek, hogy utcára bontva ismerjük Budapesten Chicago-t mondjuk város szociológiában, de tudna nekem valaki pár itthon is jól ismert tanulmányt idézni Gdansk és környékéről? Ha igen, az nagy valószínűséggel valamilyen nyugati folyóirat futottak még mellékletében jelent meg. Az uralkodó angol-szász központú, de mindenképpen nyugati orientációjú tudományos imperializmusban minden e térségen és kultúrkörön kívül eső ismeret csak nyugati szemüvegen keresztül, ottani nyelvi és fogalmi interpretációval tud életre kelni és elterjedni. Meggyőződésem, hogy ha ez egyszer megváltozik fognak még minket meglepetések érni szilárdnak és univerzálisnak hitt ismeretekről.

7, A tudomány nem demokratikus. Ezzel nem azt kifogásolom, hogy a tények és számszerű adatok diktatúrája érvényesül, hanem inkább azt, hogy meglehetősen arisztokratikus, mélyen hierarchizált és nárcisztikus világ. Ha valaki ült már olyan megbeszélésen, amin doktorok és más fokozattal bírók valamint gyakornokok, hallgatók és ne adj isten betegek vagy az adott tudományterület közvetlen érintettjei egyszerre ültek, az tudja miről beszélek. Ahhoz képest a megkérdőjelezhetetlen pökhendiséghez képest, ami egy iskolát át tud hatni számomra a tudomány egy jóval gyengédebb, kételkedőbb valami.

8, Ezt azonban a tudomány környezete sem engedi meg. Ma a tudós, a szakértő a médiában a korábbi pap sőt varázsló képében jelenik meg. Szakértői vélemények, ítéletek, kinyilatkoztatások formájában jelenik meg a tudós a bíróságokon, a sajtóban, a politikai vitában. Ehhez képest nekem inkább az az élmenyem, hogy a minél több ismeret sokkal több további kérdést szokott felvetni, mint amennyit megválaszol. Ezt a bizonytalanságot és folyamatos önmarcangoló kételkedést nem szoktam érezni a tudomány és a szakértelem nyilvános megjelenítéseiben. A tudomány médiainterpretációja jóval közelebb áll a valláshoz, mint a tudományhoz magához.

9, A tudomány fentebb említett hűvös arisztokratizmusa komoly akadályt jelent a kommunikációs közvetítő eszközök megújítása előtt, megnehezíti új kutatási és értelmezési lehetőségek elterjedését. Az ominozus cikkben a szerző kétségét fejezi ki a videó mellékletek, média installációk és egyéb nem konvencionális, nem feltétlenül pusztán intellektuális eszközökkel szemben doktori dolgozatoknál. Érvelésével aztán saját magát leplezi le, hiszen arra hivatkozik, hogy ezek értékelésére a bírálók nincsenek felkészülve, számára gondot okoz pl. egy videó és a hozzátartozó narratív rész együttes értelmezése. Sajnos ebből azt a következtetést vonja le, hogy ezek a megoldások kezelhetetlenek a tudomány számára és nem azt, hogy komoly fejlesztésre szorul a tudomány jelenlegi felkent papjainak audiovizuális kultúrája. Ez a fajta nyelvi, technológiai és paradigmatikus zártság igazán megnehezíti a sajnos egyelőre csak a jelszavak szintjén divatos interdiszciplinaritás és interkulturalitás elterjedését kiváltképp az elméleti tudományalkotás szintjén. A gyakorlat, a tudomány technológiára vagy társadalompolitikára fordított verziója már hál' istennek jóval előrébb jár ebben.

10, Az utolsó pontot annak szánom, hogy szerintem mi a tudomány. Semmi. Kíváncsiság, folyamatos kérdezés és kételkedés. 3 éves gyerekek a legnagyobb kutatók, mert nekik még vannak kérdéseik, sőt mernek megkérdőjelezni dolgokat. Nagyjából aztán ez az utolsó korszak egy ember életében, amikor ezt büntetlenül meg is teheti. Teszik ezt ráadásul úgy, hogy nem nyomasztja őket valami hatalmas örökség. Ez az örökség egyrészt persze áldás, hiszen így óriások vállán állva lehet egyre magasabbra jutni, másrészt azonban átok, mert minél nagyobb és tekintélyesebb egy tudás, annál rugalmatlanabbá is válik.

Én azt mondom, hogy kevesebb arcoskodás, ego, sokat segítene a tudománynak. Ha feudális hierarchiáját laposabb, hálózatszerű szerveződés venné át, akkor elég sok méregfogát ki lehetne húzni a sárkánynak. Valahogy le kell törni a tudomány gőgös nárcizmusát, véget vetni a semmirekellő konferencia tudósok genfi tó partján vacsorázgató elitizmusának és az ő életvitelükre, intézeti karrierekre vágyó doktoranduszok publikációs és prezentációs sztahanovizmusának.

Ugyanakkor rá kell kényszeríteni a tudományt arra, hogy tömegek számára elérhető és emészthető legyen, amihez pusztán azzal a tévképzettel kell szakítani, hogy csak az tudományos, ami egyúttal érthetetlen is.

A Kék Pont és a Salemi Boszorkányok

Zsoolt — Fri, 20 Sep 2013 12:09:04 +0200

A szociális érzékenységét hajléktalanügyben korábban már megmutató józsefvárosi önkormányzat most a drogproblémák kezelése terén vezet be bennünket a jövő Magyarországába. Igazából nem azzal, hogy felmondta a Kék Pont Alapítvánnyal kötött szerződését az alapítvány Tűcsereprogramjának kedvezményes helységbérletéről. Ehhez mint szerződő partnernek joga van.

Én most nem is elsősorban a téma szakmai oldalával akarok foglalkozni. Mert sajnos olyan nincs neki. Nyilván van, valahol máshol. egy másik dimenzióban. Egy olyan dimenzióban, ami sajnos nem tud felérni azokhoz a magasságokhoz, ahogyan mi közös ügyeinket rendezzük Magyarországon.

Ami ordít erről a történetről az a mérhetetlen ostobaság, ahogyan itt intézésre, elintézésre kerülnek dolgok. A Kék Pont Alapítvány honlapján közzétette a kerületi képviselő testületi ülésen elhangzottak egy kivonatos változatát. Egy sajátos dinamika bontakozik ki az ott olvasható anyagokból. A polgármester írásos előterjesztése (a későbbi fejlemények tükrében) még látszólag egy korrekt, valamilyen érvelési kultúrához köthető anyag. Azért az, mert van egy fogalmazásbéli és általában egy intellektuális színvonala. És azért csak látszólag korrekt, mert egyrészt már önmagában igen sunyi eljárás a másik érintett fél meghívása nélkül megtárgyalni a dolgot, másrészt pedig az előterjesztés úgy hivatkozik romló közbiztonsági és köztisztasági helyzetre, hogy számokat, tényeket, adatokat kínos gondossággal kerül.

Ehhez képest hatalmas kontraszt Dr. Rácz József felszólalása, aki az alapítvány elnökeként hívatlanul is szót kért, hogy kifejthesse saját álláspontját. Aki ismeri Rácz Józsefet annak hamar átjöhetett, hogy két egymástól katasztrofális sebességgel távolodó világ egyik utolsó találkozásának lehettünk tanúi. A halk szavú akadémikus még a számok, tények nyelvén beszél. Kutatásokra, felmérésekre hivatkozik, felszólalásának minden elemében tetten érhető a tervezésen alapuló cselekvés. Egyeztetésekben, együttműködésben gondolkodik, összefüggő ellátórendszert vizionál, egy szakmának tekinti ezt az egészet. Az általa vezetett alapítvány nem úgy jutott az eltelt 15 évben oda, ahol most van, hogy jókor vacsorázott a megfelelő emberekkel. A Kék Pont nem egy a hazai civil szférára annyira jellemző könyöklő nagyasszony vagy nagyember helyezkedéseinek eredménye. Rácz József ezzel a szervezettel olyasvalamit csinált meg, amire nagyon kevesek képesek itthon. Összekötötte az intellektuális, akadémikus világot, a kutatások, számok és elméletek világát a hétköznapi, izzadtságszagú gyakorlattal.

És akkor mindez most belekerül abba az örvénylő ostobaságtengerbe, amit a józsefvárosi képviselő testület hozott sajnos egyáltalán nem példa nélküli módon.

"A tett halála az okoskodás! ", tehát nem szociológiai felméréseket kell olvasgatni meg hatásvizsgálatokat kérni, hanem cselekedni!

Ez az egyetlen idézet a felszólalás utáni vitából tökéletes esszenciáját adja annak, miképpen, mi mentén alakítjuk közös dolgainkat az eltelt 3 évben. Ezek az emberek, akiknek ez tudja elhagyni a száját "csak" 80.000 ember életét alakítják. Sajnos nagyjából hasonló elvek alapján alakul 10 millió élete is. Azt kell mondjam azonban, hogy ez nem 3 éves történet. Testületi vagy éppen önkormányzati bizottsági üléseken én 20 éve folyamatosan vettem részt, egy másik terület civil szervezetének képviseletében. Engem már a 90-es évek elejétől megdöbbentett, hogy milyen kétségbeejtő színvonalon zajlik az önkormányzati munka Magyarországon. Akkor még azt gondoltam, ezt ki fogjuk nőni. Hogy eltűnnek majd ezek a potrohos vadászgató, vacsorázgató móriczi alakok, a mellettük szociális intézmény vezetőként a szemüvegük felett felnéző nagyasszonyok, az őket készséggel kiszolgáló szolgalelkű önkormányzati Gizikék és Mancikák, a kirobbanthatatlan öregurak, ez az egész értékelhető teljesítmény nélküli bagázs. Nem tűntek el...virágkorukat élik, és már csak azt várom, hogy ezzel az intellektuális színvonallal mikor kerül sor az első helyi Salemi boszorkány perre. Az érvelési minta már megvan hozzá..

Ki hazudott a t-mobile-nál?

Zsoolt — Tue, 17 Sep 2013 11:14:16 +0200

Tegnap végre sikerült áthatolnom a T-mobile rendszerén és hosszú hetek próbálkozásai után kártya függetlenítettem a telefonomat.

Először ugye volt az, hogy bementem, megkérdeztem lehet-e, hiszen lejárt a hűségidő már januárban. Lehet persze, 15000 Ft lesz. Megvártam míg lesz erre 15.000 Ft-om és kb. egy hónap múlva ugyanoda visszamentem.

Egy másik ügyintéző. Mondom szeretném kártya függetleníteni a telefonomat, lejárt a hűségidő több mint fél éve. Persze lehet, de ahhoz be kell mutatnom az eredeti számlát meg talán még azt is mondta, hogy az eredeti garancialevelet.

Gondoltam kapjátok be, majd találok valami aluljárós buheragurut és lehet még olcsóbban is kijövök. Kaptam itt tippeket a facebookon, mentem aluljárókba, puccos iphone doktorokhoz, de mindenhol ugyanazt mondták. A t-mobile-os iPhone készülékeket csak ők tudják függetleníteni, illetve legfeljebb alaplapcserével lehet, ami egy új készülék ára kb.

Leesett ettől, hogy azért kérnek számlát meg minden szart, mert eszük ágában sincs odaadni a telefont szabad használatra, hiába fizetett ki nekik az ember mindent 2 éven keresztül, busás haszonnal valószínűleg. Az is szöget ütött a fejembe, hogy miért kérnek eredeti számlát tőlem, amikor nekik is van egy példány, mindig mindenből kettőt csinálnak.

Kitaláltam, hogy bemegyek, kérek először hivatalos számlamásolatot az eredeti vásárlásról majd utána előállok a függetlenítéssel és amikor mondják, hogy kell az eredeti számla hát nicsak épp most kaptam egy hivatalos másolatot róla.

Bementem immár harmadszor ugyanabba az üzletbe és szurkoltam magamnak, hogy lány legyen az ügyintéző. Nem is tudom miért, az első két alkalommal is lányok voltak, de valamiért az volt a koncepcióm, hogy velük jobban lehet beszélni.

Lány volt. Először kifizettem az előző számlám ügyintéztem egy-két dolgot, hogy legyen valami bemelegítő felvezetés. Hogy teremtsünk egy hangulatot. Igen azt hiszem ez volt a koncepcióm, ezért akartam, hogy lányhoz kerüljek. Amikor fizettem kérdezte van-e apróm, mire a zsebemből kihúztam egy 20.000-rest és mutattam csak ez van. Elmosolyodott és megjegyezte, hogy addig jó, amíg ilyenek vannak az ember zsebében. Innentől éreztem, hogy most már a hangulat megvan és azt is, hogy ettől a 20.000-restől mindjárt megfosztanak. Mondtam én is valami vicceset, de igyekeztem nem nyomulós lenni és aztán előálltam a farbával.

Szeretném kártya függetleníteni a telefonomat és a múltkor a kollégája azt mondta 15000 Ft-ért itt megcsinálják.

Persze, mondja a számot...és már gépelte is.

Egy ötezresre cseréltem a húszezrest, de lett kártyafüggetlen telefonom. Illetve lesz, amint 72 órán belül megkapom a visszajelzést az iTunes-on.

Én most sem tudom, hogy hivatalosan, a T-mobile protokolljai szerint kell-e az eredeti számla ehhez és ez a lány volt egyszerűen kedves. Vagy nem kell ilyesmi egyáltalán és a múltkori volt szimplán szemét.

Abban azonban biztos vagyok, hogy bármi is a protokoll meg a szabály sokkal inkább viszonyok alakítják nálunk a dolgokat és nem szabályozott rendszerek. Az teljesen egyértelmű, hogy a három hölgy közül valaki hazudott az irodában, illetve valaki szabályt sértett.

Az is elgondolkodtató, hogy nagyon sok szabály nálunk nem a rendszerszintű megbízható és mérhető működés eszköze, hanem lehetőség a büntetésre és a kegy gyakorlására, attól függően, hogy milyen viszonyban vagyunk.

A pazarló szegények

Zsoolt — Sun, 15 Sep 2013 09:56:25 +0200

Olyan 20 évvel ezelőtt, amikor valakinek meséltem a szakmámról, akkor kenetteljes tisztelet vett körül. Hogy micsoda áldozat és szent dolog fogyatékosokkal meg pszichiátriai betegekkel foglalkozni. Idegesített akkor ez, mert éreztem benne szörnyülködést is, hogy olyan ez, mint a WC pucolás. Valakinek el kell végezni, "de hál' istennek nem én vagyok az".

Manapság már nem kell idegeskedjek e miatt. Segítő szakembernek lenni, szociális dolgokkal, szociálpolitikával foglalkozni nemhogy nem tiszteletreméltó, hanem egyenesen kártékony dolog. A gyengédebb értelmezés még az, hogy lúzerek (akik nem tudnak normális munkát találni) foglalkoznak a még nagyobb lúzerekkel (akik rendszerint nem is akarnak normális munkát találni) és ezt a csinos homokozót az állam szociális juttatások és szociálpolitika néven finanszírozza. Ráadásul mindezt a tisztességesen dolgozók pénzéből.

Ettől csak kicsit tér el az agresszívabb változat, miszerint ez az egész szociális szféra egy balliberális szocialista felforgató tevékenység. Nem elég, hogy cigányokat, csöveseket, ingyenélő rokkantnyugdíjasokat támogatnak, folyamatosan piszkálják is a fennálló rendet, kis picsák közjogi méltóságokat zaklatnak, irodáikat elfoglalják.

Ezekben az olvasatokban nem merül már fel, hogy ez olyan lenne mint a WC pucolás. Ez olyan sincs, mert teljesen felesleges, sőt kártékony tevékenység, ahogy kártékonyak (gyengédebb értelmezésben naiv álmodozók), akik ilyen pályára lépnek.

Mindkét értelmezésben benne van az a finom kis náci vonal, ami gyengéden belengedezi ezt az országot. Ami sokallja a segélyeget, a szegények, a kirekesztettek bárminemű támogatását, segítését a közösség pénzéből. Mert azt gondolják az az ő pénzük, a szegények tőlük veszik el, ők tartják el őket, és számomra döbbenetesen hamar bűnbakot, ellenséget, démonokat kreálnak emberekből és mindent áthat a leszámolás hangulata.

A társadalomtudomány talán azért lett egyetemeken oktatott tudás, mert van ebben valami tényleg ördögi körforgás, amit ideje lenne felismerni, és befejezni, de nem sikerült. Nem sok közöm volt a szociológiához és szociálpolitikához, amikor felvételiztem a 90'-es évek elején az egyetemre, de feltűnt, hogy a megtanulandó fogalmak, kifejezések, jelenségek és folyamatok egyértelműen a nácizmus jelentette szörnyűség megértése és megelőzése körül forogtak. Az előítéletek, az F-skála, attribúció, a tömeglélektan, a konformitás. Szociálpszichológia és nagyon erős társadalomtörténet. Naphosszat kellett olvasni az 1867 és 1945 közötti magyar társadalomtörténet rezdüléseit és ez a tudás igazából számomra csak mára értékelődött fel. A felismerés, hogy ezek az apró hasítások a társadalomban, a közösségben hogyan vezetnek aztán katasztrofális összeomláshoz.

A szociálpolitika egy ideje kerüli a szegénység kifejezést. A szegénység egy statikus, középkori fogalom. Mint a viccben az autópálya szélén álló csiga, aki szerint a másik oldalra születni kell. Ma is népszerű konzervatív körökben, hogy a szegénység (ahogy a gazdagság is) egy állapot, nincs rajta semmi felszámolandó, kiváltképp nem a jobb módúak rovására.

Ehhez képest előtérbe került a kirekesztés fogalma, ami egy dinamikus fogalom. Azt írja le, hogy a szegénység és a nélkülözés nem úgy magától keletkezik. A kirekesztés úgy ragadja meg a nélkülözés (mint végeredmény) állapotát, hogy egy személyes kudarcból valójában egy társas cselekvést kreál. A kirekesztés fogalmában minimum két szereplő van. A kirekesztő és a kirekesztett. Azért álságos teljesítményt, törvénytiszteletet, részvételt, alázatot és fegyelmet elvárni marginális élethelyzetben lévőktől, mert nincs az életnek olyan területe (oktatás, egészségügy, közlekedés, kulturális javakhoz való hozzáférés), ahol ne behozhatatlan hátránnyal indulnának, ahonnan ne lennének eleve kirekesztve. És hogy ez így maradjon, ahhoz a javakkal inkább ellátottak mindent megtesznek.

Azt hiszem az igazán nagy baj, akkor szokott kezdődni, amikor a javakkal inkább ellátottak sem élnek túl fényesen, túl nagy biztonságban, és akkor úgy pszichológiailag van szükség egy underclass-ra, akik nyomorúsága mellett a középosztály bizonytalansága és életszínvonala még mindig egy kánaán. Ráadásul ezért a bizonytalanságért kiválóan lehet hibáztatni a nélkülözőket, mondván a mi sikertelenségünk oka, a rájuk (a mi pénzünkből) költött hihetetlen mennyiségű pénz.

Ez a jelenség engem a megboldogult Magyar Néphadsereg (az én esetemben BM Határőrség) korabeli viszonyaira emlékeztet. Amikor még 18 hónap volt a kötelező sorkatonai szolgálat, félévente érkező új váltásokkal, akkor a laktanyák társadalma három részre tagozódott. Az utolsó etapjukat szolgálókat hívták öregnek, a középsőt guminak (foglalmam sincs miért éppen gumi) és a friss bevonulókat kopasznak. Talán nem kell részleteznem, hogy a legrosszabb sora a kopaszoknak volt. De érdekes módon az öregek és a kopaszok viszonya sokkal békésebb volt, mint a gumik és a kopaszok kapcsolata. Az öreg katona már bottal jár, ahogy mondogatták. Vágta a centijét, hazafele gondolt már, nem sok kedve és ingerenciája volt a kopaszokat egrecíroztatni. Egy katonatársam, akivel együtt voltunk kiképzők a soproni laktanyában azt mondta, hogy parancsolgatni, meg üvöltözgetni a legfárasztóbb dolog a világon. Nem is nagyon gyakorolta. Öreg iszapszemű rája volt (ez is bevett mondás volt).

Ehhez képest az igazi szemét az a gumi katona volt. Aki alig jött még ki a kopasz korból, ott voltak felette az öregek, akik emlékeztek még hogyan nézett ki rózsaszín fejjel a laktanyában, amikor még a kantint sem találta meg. És alatta ott voltak a kopaszok, akiket szívből gyűlölt. Mindent megtett a gumi katona, hogy megnyomorítsa a kopaszok életét, mert minden kanyarban bizonyítania kellett, hogy ő több, vagy jobb az újoncoknál, hogy ő uralkodhat felettük. Valójában kopaszok, gumik és öregek egyformán szívtak, egymás életét tették pokollá, miközben az egész egy pokol volt, ha másért nem hát azért mert értelmetlenül ott kellett rohadni az elviselhetőnél jóval hosszabb ideig.

Ilyen a mi mai magyar társadalmunk is. A középosztálynak csúfolt valami leginkább a gumi katonára hasonlít. Nem igazi polgár, nem igazi független lény, öregek nálunk alig vannak. Az ún. középosztály bizony közelebb van a kopaszokhoz, a nélkülöző, napi betevőért minden nap megküzdő szegényekhez. A mai magyar többségi társadalom a gumik társadalma.

Ők azok, akik általában egy piszkosul nagy(nak tűnő) adatot kürtölnek világgá arról, hogy mennyit költünk segélyekre és ettől neki milyen nyomorult sorsa van. A valóság persze az, hogy ehhez képest nagyságrendekkel többet költ ez a "középosztály" magára. Az ún. hazai újraelosztás - Ferge Zsuzsa szavaival - valójában egy perverz újraelosztás, amiben a saját helyzete miatt folyamatosan (egyébként joggal) szorongó középosztály rendre körbeosztogatja saját magát (lsd pl. lakás kamathitel támogatások vs. a legszegényebbek segélyei). De fontos eleme a hazai tömegpszichózisnak az is, hogy mindeközben teljes hangerővel megy a sikoltozás, miszerint a jóléti újraelosztás ilyen mértéke már tarthatatlan, nem igaz már, hogy a szegények (naplopók, tolvajok, ingyenélők, kisebbségek, idegenek) mennyi pénzt elvisznek. Valójában éppen fordítva van. Az újraelosztott javak igen rosszul hasznosulva egy életképtelen formációt tartanak életben, amiben a lecsúszás (mindenki lecsúszása) igaz lassú, de egyértelmű és megállíthatatlan folyamat.

És ez az életképtelen formáció, bizony, nem a jövedelmi létra alján, a zsákfalvak mélyszegényei között található. Az ő élethelyzetük úgy reménytelen, hogy valójában már pénzt sem visznek el. Lassan hagyjuk őket meghalni, amit ők engedelmesen meg is tesznek. Az, ami mint egy örvény húzza le a magyar társadalmat, az sokkal inkább a kirekesztő, zárt gondolkodású, bármilyen másságra, újításra, modernizációra nyitni képtelen többségi társadalom.

Szingapúr jobban teljesít

Zsoolt — Sat, 10 Aug 2013 09:51:09 +0200

Augusztus 8-án ünnepli Szingapúri az ottani államalapítás nemzeti ünnepét. Ilyenkor hagyományosan beszédet mond a miniszterelnök.

Akik nem szeretnek sokat olvasni, azoknak itt a bejegyzés zanzásított verziója:

- a kommunista/szocialista múlttal nem vádolható Szingapúr az oktatás kiszélesítését, a lakáshoz jutást és a munkavállalói jogok erősítését tűzte ki céljául. Ők - tőlük meglepő módon - ezt tartják a kor kihívásaira adott helyes válasznak. Egyértelműen elhangzik az egyenlőbb társadalom kialakításának igénye. Szingapúrban!

A Tusnádfürdői Bölcs, akinek eddigi teljesítményéhez természetesen Szingapúr teljesítménye még nem mérhető, ehhez képest egy ellentétes úton halad. Anélkül, hogy részletes megjegyzésekkel látnám el az alábbi szöveget belinkelem ide ennek a blognak egy korábbi bejegyzését, ami arról szólt, hogy "Mégsem lettünk Európa Szingapúrja".

A szingapúri miniszterelnök idei beszédét pedig teljes terjedelmében begépeltem ide, egy hevenyészett fordítással. A bennfentes fogalmakat és elnevezéseket igyekeztem ellátni tájékoztató linkekkel.

Szingapúri barátaim!

A SAFRA klubházából beszélek most hozzátok itt Toa Payoh-ban. A SAFRA ezen a helyen építette első közösségi házát 1975-ben, amit most újjáépítettünk, új szolgáltatásokkal egészítettünk ki, a hadsereg és családtagjaik számára. Ez egy apró gesztus köszönetképpen a sok áldozatért és hozzájárulásért. Ezenkívül jó példája ez annak, miképpen fejlesztjük szolgáltatásainkat és környezetünket, ahogy Szingapúr is fejlődik évről évre.

Sokat fejlődtünk az elmúlt évben is. Felszámoltuk az HDB lakások várólistáit, stabilizáltuk a BTO árakat, megszigorítottuk az ingatlan spekulációt és a kiterjedt kölcsön ügyleteket. Több buszt állítottunk szolgálatba a tömegközlekedésben és növeltük a buszjáratok számát. Kísérleti fázisban vannak az ingyenes reggeli nyeregvasút járatok a belvárosba. További vasútszerelvényekkel fogjuk kiegészíteni a már létező járatokat. A belvárosi járat első fázisa decemberben indul útjára, további nyeregvasút járatok pedig ezt követően.

További sikereket értünk el a művészetek és a sport területén is. LIONXII teamünk megnyerte a malajziai szuperligát.

Hosszútávú kérdésekkel is foglalkozunk. Különösen a házasságok és a gyermekvállalás kérdésével, valamint a népességnövekedéssel. A januárban kiadott Népesedési Fehér Könyv erős reakciókat váltott ki. De a vita segítségünkre volt abban, hogy jobban megértsük ezeket a kérdéseket. Nehéz választás előtt állunk. Szükségünk van külföldi vendégmunkásokra, hogy gazdaságunk és a szingapúriak igényeit kiszolgálják. És bevándorlókra, akik pótolják az alacsony születési arányszámokat. De ugyanakkor aggódunk a zsúfoltság, a túlnépesedés és szingapúri identitásunk megtartása miatt is. Óvatosan haladunk előre. Tudatában vagyunk szükségleteinknek és korlátainknak is. A legjobb megoldást keressük Szingapúr számára.

Gazdaságunk erős maradt a nemzetközi bizonytalanság közepette is. Több minőségi befektetés érkezik az országba, a munkanélküliség továbbra is alacsony. A gazdaság 2013 első felében 2%-kal növekedett, az év végére 2,5-3,5%-os növekedést várunk. Többet mint korábban gondoltuk.

Még ha meg is szigorítottuk a vendégmunkások és bevándorlók érkezését, fenn kell tartanunk a befektetők bizalmát, nyitva kell tartanunk Szingapúrt a vállalkozások számára. A világ gyorsan és kiszámíthatatlanul változik. A technológia átalakítja életünket, a társadalom minden országban nyomás alatt érzi magát. Az állások bizonytalanná váltak, a fizetések lassabban nőnek, vagy stagnálnak, a családok keményebben dolgoznak és a szülőket aggodalommal tölti el, vajon gyermekeik többre viszik-e mint ők?!

Szingapúr is változik. A gazdaság érettebbé válik, a lakosság öregszik. Az egyes társadalmi csoportok között megnőttek a különbségek és érdek konfliktusok. Idősebb polgáraink aggódnak az egészségügyi ellátás és a megélhetés költségei miatt. A fiatalok szélesebb lehetőségeket akarnak az oktatásban és elérhető lakásárakat. Az út, ami előttünk áll, más út lesz, mint amin eddig jöttünk. Újra kell értékelnünk helyzetünket, felül kell vizsgálnunk az eddigi irányokat, és meg kell újítanunk stratégiáinkat, hogy az új világban is képesek legyünk a növekedésre.

Tavalyi beszédemben azt mondtam, hogy Szingapúr a mi legjobb otthonunk tele szívvel és reménnyel, és ennek így is kell maradnia. Útjára indítottuk a Mi Szingapúrunk Párbeszédet, hogy közösen határozzuk meg saját jövőnket. Sokan részt vettek ebben a párbeszédben, aktívan és szenvedélyesen. Sok értékes javaslat érkezett, szeretnénk megköszönni az erőfeszítéseinkben való részvételt. A párbeszéd Szingapúrról segítséget nyújtott nekünk abban, hogy kikristályosodjanak jövőbeli törekvéseink. Egy Szingapúr, ami lehetőségeket nyújt polgárainak a sikerre és a teljes életre. Egy nemzet, ami nagyon sokféleképpen definiálja a sikert, és sok utat kínál különböző csúcsokra. Egy társadalom biztonsági hálóval, mely lelki békét hoz az embereknek. Egy közösség, ahol a hátrányt szenvedők segítséget kapnak. Azok akik jobban teljesítettek viszonzásként többet tesznek másokért.

Célokat fogunk kitűzni és terveket fogunk készíteni ahhoz, hogy elérjük ezeket. Össze kell egyeztetnünk ezeket a törekvéseket azzal a világgal, amiben élünk. Az állandó versennyel, a lehetőségekkel, és a nemzetünkben rejlő tehetséggel. Ma Szingapúr kimagaslik a nemzetközi közösségben. Sok ország ámulattal néz ránk. Fejlett országok és fejlődő gazdaságok idejönnek az ötleteinkért. Minden polgárunk részesedik a Szingapúr-márkanév áldásaiból. Dolgozóink évente prémiumot vihetnek haza. Külföldön tanuló és dolgozó honfitársainkat szívesen látják, tisztelet veszi őket körül.

Ugyanakkor számos más ország is gyorsan fejlődik. Az élen kell maradnunk a versenyben, meg kell tartanunk a pozíciónkat a világban. Hogy sikert érjünk el a megváltozott körülmények között, alapvető megközelítéseinket adaptálnunk kell nemzetünk építkezéséhez is. Új egyensúlyt kell találnunk az egyén, a közösség és az állam szerepei között. Meg kell erősítenünk az érzést, hogy mi egy közösség vagyunk. Több segítséget kell nyújtanunk egymásnak. Segítenünk kell a kevésbé szerencséseket nagy és apró dolgokban egyaránt. Önkéntes munkát kell vállalnunk jó ügyekért, meg kell szerveznünk hogyan dolgozhatunk együtt a közösség javáért. Már csináljuk ezt most is, különösen a krízis idején. Amikor az indonéz erdőirtások füstje fenyegetett bennünket együtt álltunk ki magunkért és segítettük egymást. Ez Szingapúr - nem pusztán egymásnak idegen egyének vagyunk. Hanem egy közösség, közös célokkal és a közös felelősség érzésével. Segítjük egymást jó és rossz időkben egyaránt.

Meg kell erősítenünk az összetartozásnak ezt a szellemét. A jövőben a kormányzat nagyobb szerepet fog vállalni egy igazságos társadalom építésében. Többet fogunk tenni azért, hogy minden szingapúri részesülhessen a sikerben. Az oktatási rendszeren keresztül, az élethosszig tartó tanulás erősítésével. Szélesre tárjuk a felemelkedés útját mindenki előtt. Segíteni fogjuk azokat, akik nélkülöző családból származnak, egy biztos kezdet kialakításában már az óvodás kortól. Kordában fogjuk tartani a megélhetés költségeit, különösen az idősek egészségügyi ellátása terén. Egy egyenlőbb társadalom kialakításán fogunk dolgozni. Támogatni fogjuk a családokat, hogy fenntarthassák lakásaikat, és az alacsony jövedelmű munkások számára lehetővé tesszük előnyösebb munkaszerződések kötését a munkaerőpiacon.

Szingapúrban mindenkinek lesz részesedése az ország sikeréből. Komoly esélye egy jó életre. De tartsuk észben azt, hogy továbbra is, mindannyiunknak meg kell tennünk, minden tőlünk telhetőt. Önellátónak kell lennünk, meg kell teremtenünk a saját erőforrásainkat. Szingapúr csak akkor lehet sikeres, ha mindannyian megtesszük a magunkét. Ugyanakkor ez mind csak akkor elképzelhető, ha egységes nemzetként tekintünk magunkra. Nem szakadunk szét fajokra, társadalmi osztályokra, politikai oldalakra. Őszinte, cselekvőképes és elkötelezett vezetőkre van szükségünk, akik bírják a nemzet bizalmát, hogy szolgálhassák a szingapúriakat. Jó kormányzatra van szükségünk, amelyik előre gondolkodik és tervez, amelyik mindenek előtt érzékeli aggodalmainkat és reményeinket egyaránt. Ez a módja annak, hogy egy jobb Szingapúrt építsünk - együtt. Hosszú út áll mögöttünk, de a legjobb éveink még előttünk állnak. Megvan a hatalmunk arra, hogy alakítsuk saját sorsunkat, és új fejezetet írjunk Szingapúr történetében. Fogjunk hát össze, és szenteljünk magunkat annak, hogy fényesebb jövőt építsünk Szingapúrban, mindannyiunk számára. Boldog Nemzeti Ünnepet!

u.i. a kommentárokra: Szingapúrra nem azért szoktam hivatkozni, mert annyira jó országnak tartom. Ezt leírtam számtalan Szingapúrról szóló bejegyzésemben. Ha példát kéne választani, akkor ezerszer inkább Ausztráliát tartanám annak a térségben. Szingapúrt azért használom párhuzamnak, mert egyrészt a hazai jobboldal is előszeretettel hivatkozik rá, mint a sikeres, szigorú, konzervatív modell egy példája. Másrészt pedig azért mert Szingapúr sikerének titka szerintem éppen ott van, amiben nagyon különbözik Magyarországtól. Habár cseppet sem demokratikus hely, egy percre nem tűri azt az ostoba, önsorsrontó butaságot, ami nálunk simán (bármelyik oldalról) kormánytényező, és azt a gyűlölködő nacionalizmust és rasszizmust, ami mérgezővé tette az itthoni levegőt.

Bürgerbund

Zsoolt — Fri, 02 Aug 2013 08:39:25 +0200

Ritkán olvasok híreket németül. A magyar közélettel foglalkozókat még ritkábban. Így csak most tűnt fel, hogy németül a FIDESZ hivatalos nevéhez a Bürgerbund kitételt használják a "polgári szövetség" fordításaként.

Magyarul már fel sem tűnik, mert minden fogalmunkat többszörösen megerőszakoltuk, kitekertük, akár az eredeti jelentés ellentétére is használjuk. De mert ritkán használom, a német nyelvnek számomra - mondjuk az angolhoz képest - egy archaikus mélysége van.

Talán mert a hangzása is mély, ez mégis Wagner és a Rammstein nyelve, de engem sok német szó elkap, magával ránt. Ilyen a Bürger főnév is, ami polgárt, várlakót, városlakót jelent. Az angol citizen az a Bürgerhez képest egy modern kifejezés. Egy kitöltendő adatlap jut eszembe róla, útlevelek, repterek. De ha valaki azt mondja nekem, hogy Bürger, akkor egy komoly tekintetű, nagy kezű embert látok magam előtt. Amint esti gyertyafénynél nehéz bőrkötésű számlakönyvbe lúdtollal jegyzeteli az aznapi bevételt, ami félig kiszóródva az erszényből ott aranylik az asztalon. A Bürger, aki királyokkal is szembe száll akár, aki mindenkinél hamarabb lett független, szabad városlakó, és aki nem alázkodik meg, nem keresi senki kegyét, legfeljebb tárgyalni, egyezkedni, üzletelni lehet vele. Olyannyira szabad, hogy még az Istentől sem rettegni akar, nem a kegyelmében bízik, hanem igyekszik becsülettel és jól sáfárkodni a reá bízott tálentumokkal, saját erejéből boldogulni.

Na én ilyet egyet se látok ebben az itthoni "polgári szövetségben", ámde látok jó sok újjászületett dzsentri tahót, akik teljesítmény nélkül Führerük kegyében és kegyelmében bízva elsőként állnak sorba (bocsánat pályáznak) ha valakit ki lehet forgatni vagyonából, hogy aztán ezeréves (nekünk is volt 8 szűk esztendőnk) jussukat követelve elfoglaljanak birtokokat és koncessziókat.

Mindkettő a nem teljesítés prototípusa, a munka és kockázat nélkül is termelő magyar szampó (csodamalom). Az egyik EU juttatások formájában egy kapavágás nélkül is bevételhez juttatja a tornácán pipázgató új magyar nemest, a másik egy mindenféle további versenytől védett piacon nyitja meg a nyilván tehetséges "polgártárs" számára a pénzcsapot.

Alig pár száz kilométer meg egy nyelvi ugrás és micsoda különbség lesz Bürger és polgár között.

(Fentieket el lehet mondani Kéthly Annát mércének állítva Kapolyi László és/vagy szépkorú Schmuck Andor viszonylatában a szociáldemokrácia fogalma kapcsán is, de azt arra az időre tartogatom, ha ismét hatalomra kerülnének.)

A Drót

Zsoolt — Sat, 27 Jul 2013 13:27:45 +0200

Öt évvel az utolsó epizód vetítése után jutottam oda, hogy megnézzem A drót című sorozatot. Sokan ajánlották korábban, elsősorban azzal a megjegyzéssel, hogy nagyon reális, igazi szociológiai mélységű TV-sorozat. Most, hogy egyben megnéztem mind az öt epizódját, csak csatlakozni tudok ehhez a véleményhez. Ez egy tényleg nagyon eltalált sorozat. Úgy van mélysége, hogy még mindig szórakoztató is.

Egy amerikai város Baltimore rendőrségi nyomozását követhetjük végig öt éven keresztül. A film azonban nem egy szokványos zsaru sorozat. Váltakozva látjuk a történéseket a drogkereskedők és vásárlók, a lakosság, a helyi média, vagy a helyi és országos politika szemszögéből.

A forgatókönyv egy baltimore-i újság korábbi rendőrségi riportere David Simon, és egy volt szintén helyi gyilkossági nyomozó Ed Burns valódi élményein, tapasztalatain alapul. Baltimore nem egy választott helyszín, ezek az emberek valóban itt éltek és dolgoztak, a filmsorozat pedig a valódi Baltimore-ban, felismerhető karakterekkel készült. A filmet a kritikusos többsége hyper-realisztikusnak ítélte. A szerintem legjobban sikerült 4. évadról 2006-ban a Washington Post közölt egy írást, amiben az újságíró hasonló környéken élő afro-amerikai fiatalok véleményét gyűjtötte össze a megjelenített karakterekről.

A vélemények többsége olyan hitelesnek tartotta a film ábrázolását, hogy személyes ismerőseikre, tipikus élethelyzetekre és konfliktusokra ismertek rá, egy baltimore-i fiatalember egyenesen úgy nyilatkozott, hogy arra gyanakodott, David Simons nem iskolai jelenetet forgatott, hanem rejtett kamerás felvételt csinált egy igazai külvárosi iskolában.

Engem személy szerint a segítő vonal érdekelt leginkább a filmben. Célzottan azért néztem meg zsinórban mind az öt évadot, mert kíváncsi voltam miképpen ábrázolja egyrészt a hivatásos segítő szakembereket a film, másrészt mit mond nekünk a kitörési pontokról, milyen módon lehet megszabadulni (ha meg lehet egyáltalán) a szegénység, a bűnözés és az erőszak hálójából.

A hivatásos segítő szakemberek vonatkozásában eléggé lesújtó képet nyújt a film.

Miközben a sorozat másról sem szól, mint veszélyeztetett gyerekekről és fiatalokról, a gyermekvédelmi rendszer első megjelenési formája egy nevelőintézet, ahonnan az egyik jobb sorsra érdemes szereplő egész egyszerűen meglép. A nevelőintézetek a filmben nem segítő szolgáltatásként vagy valamilyen védelmet nyújtó helyként kerülnek ábrázolásra, hanem még a börtönnél is rosszabb helyekként, ahol bántalmazásnak, szexuális visszaéléseknek és egy kegyetlen hierarchiának vannak kiszolgáltatva a bekerülők. A különféle ifjúságvédelmi programokban való részvétel bírósági színjáték keretében válik senki által komolyan nem vett cinikus játszmává, amiben az alapból kapucnis felsőben járkáló kiskorú drogkereskedők ügyvédeik által öltönybe vedlenek, és a bíró azzal az arckifejezéssel nyomja rá a pecsétet a részvételt elrendelő határozatra, amiből kiderül ő mennyi esélyt ad ennek az egésznek. Van ez a cicafinom gyermek- és ifjúságvédelmi rendszer, amiben a jó útra terelés professzionális módszereit láthatóan mindössze arra használják, hogy a részvételt megígérve minél hamarabb szabaduljanak a büntetés jelentette fenyegetés alól. Hasonló mondható el, a filmben szintén megjelenített drog rehabilitációs programokról is.

A gyermekvédelmi hatóságok az öt évadot megélt sorozaton belül egyetlen alkalommal sem jelennek meg mint hasznavehető forrásai a segítségnek. Valójában mindvégig komoly fenyegetést jelentenek a szereplők számára. Az egyik szépen ábrázolt tragikus vonala a filmnek, amikor az egyik szereplő, aki korábban szexuális bántalmazás áldozatává vált saját családjában, csak úgy tudott megszabadulni börtönből visszatérő bántalmazójától, hogy a gengszterekhez csapódva, immár az ő védencükként, bérgyilkosok végeztek nevelőapjával. Pedig pár epizóddal korábban felmerült a gyámügy értesítése is, ám erről nagyon hamar lebeszélték társai.

Kiválóan teljesített a gyámügy akkor is, amikor egy menedéket kereső autótolvaj fiatalt éppen a benne a kitörés, kiemelkedés lehetőségét látó rendőr vette volna magához. Azonban erre az Amerikában is igen sokakat jól eltartó szociális igazgatás nem adott lehetőséget. Ment hát nevelőotthonba, hogy elsőosztályú gengszter legyen belőle.

Hasonló színben jeleníti meg a film a büntetés végrehajtást elhagyók ún. pártfogó szolgáltatását, vagy a szociális iroda ügyintézéseit. Ezekben mindenféle történik, de azt nem mondhatnánk, hogy bárkinek is pártját fogják. Arrogáns, nem-törődöm szereplők, elsősorban hatóságként, sokkal inkább a büntetés végrehajtás részeként mint valamiféle segítség forrásaként jelennek meg a filmben. Sajnos nem tudom azt mondani, hogy hál' istennek mifelénk nem így van.

Még az egyébként sikeres iskolai speciális program keretében is számos finom, ám félreérthetetlen kritikával találkozhatunk. A program a helyi egyetem szociális munkás képzéséről érkezik, akik egy pályázatot nyertek erre. Azonban percek alatt kiderül, hogy teóriáik és tanulmányokból szedett előfeltevéseik több tekintetben hibásnak bizonyultak és klinikai diagnózisaikkal nem sokra mentek a kapcsolatteremtés során. Itt is nagyon ügyesen mutatják be az akadémikus és klinikai világ távolságát attól a valóságtól, amit az a világ vizsgálni, ne adj isten alakítani szeretne.

A sorozat tele van ezekkel a finom, valós helyzeteken alapuló utalásokkal. Nekem végig az volt az érzésem, hogy ezek nem egy krimi forgatókönyvét írták meg, hanem személyes tapasztalataikból összeszedték a rendőrség, az oktatás és a szociális ellátás gubancait, majd ezeket igen kreatívan belehelyezték egy összefüggő történetbe.

A szociális ellátórendszerről szóló kritikákra lehet azt mondani, hogy az David Simon (egy rendőrségi tudósító) személyes véleménye. Én azonban inkább a tükörrel való szembenézést javasolnám. Még egy kontinensnyi távolságból is, számomra is, magyarországi viszonyainkra is értelmezhetőek azok az alapproblémák, amik ezeknek a rendszereknek (oktatás, szociális ellátás, bűnüldözés) kudarcait mutatják.

Ráadásul David Simon és Ed Burns nem csak a kritikus oldalt mutatja meg. Nem húznak romantikus, rózsaszín burkot sem a gengszterlét sem pedig az azt felszámolni hivatott rendszerek fölé, azonban igyekeznek megmutatni az általuk feltárt lehetséges kitörési pontokat is.

Ezek közül mindössze egyetlen kapcsolódik a hivatásos segítő szakemberekhez. A szociális munka tanszék által életre hívott speciális iskolai program, miután sikerült az akadémikus világ és a földszagú élet közötti szakadékot áthidalni egy igen sikeres programnak bizonyult. A megoldás engem több elemében is emlékeztetett a méltán híres Harlem Children's Zone kezdeményezésre, ahol egész fiatalon elkezdenek ezeknek a problémás környékeknek a gyerekeivel foglalkozni. Céljuk az, hogy a gettóból egész az egyetemig juttassák el a többség által reménytelennek tartott környékek gyerekeit. A program keretében tavaly érettségizett az első évfolyam, az erről szóló rövid beszámolót idemásoltam:

Nagyon érdekes jelenete a filmnek, amikor egy helyi rendőri vezető döntése alapján bizonyos körzetekben gyakorlatilag legalizálják a drogkereskedelmet. Kitörés, kiemelkedés ettől még nem lett, azonban látványosan csökkentek egyrészt az erőszakos bűncselekmények, városrészek váltak ismét élhetővé és keretek közé szorított drogozás helyszínein értelmet nyertek az olyan elsősorban ártalomcsökkentő programok, mint a tűcsere, vagy a megint csak legfiatalabbakat megcélzó prevenciós programok.

Öt éven keresztül követve a különböző karakterek történetét a film készítői azt mutatják be számunkra, hogy a segítség, a kiemelkedés esélye egész máshonnan jön, mint ahonnan hivatalosan várnánk.

Számomra kiáltó ellentmondás van abban, hogy az alkohol- vagy drogproblémák kezelésében a ma ismert leginkább hatékony megoldások nem a drága pénzen képzett szakemberektől és rehabilitációs intézményekből származnak, hanem az érintettek olyan önsegítő mozgalmaiból, mint az Anonim Alkolohisták klubjai, vagy ennek drogos megfelelői. Hogy mikor jön el a nap, amikor az erről szóló - szerintem megkerülhetetlen - következtetéseket levonjuk, azt nem tudom.

Minden a filmben működőképesnek bizonyult kiemelkedési lehetőség személyes találkozásokon vagy kis közösségeken alapult. A korábban 14 évet ült box edző, az őt támogató egyház (ami a filmben egy valódi közösségen alapuló gyülekezet és nem állami megrendelésekkel kitömött "gigaszeretetszolgálat"), a gengszter világból menekülni akaró tizenévest befogadó család.

Nem azt mondják a film készítői, hogy nincs értelme a professzionális segítő programoknak. Viszont az üzenetük az, hogy ezek akkor kezdenek el működni, amikor a tevékenység problémák megoldását és nem protokollok, tanrendek és jogszabályok követését célozza. Egy holland kollégám hasonló következtetésre jutva mindig megjegyzi: "Ez olyan nyilvánvaló, és magától értetődő, már csak azt nem értem miért nem csináljuk?