...és még annyit, hogy

Egy reggeli Hollandiában

Zsoolt — Sun, 29 Jan 2012 15:58:00 +0100

Autóval érkezni Hollandiába Németország felől olyan, mint lassított felvételen végignézni egy filmet. Míg Németországban nincs sebességkorlátozás az autópályán addig Hollandiába érve lelassul az élet. 120 a maximálisan megengedett sebesség és ezt a jóval szűkebb pályán cammogó kamionok meg a fegyelmezett autósok miatt nem is nagyon lehet meghaladni.

Valahogy a színek is mások lettek. Habár az egyértelmű váltást jelentő határátkelő már évtizedek óta nincsen, és pusztán a táblát egy nagyobb teherautó bármikor kitakarhatja, mégis nagyon egyértelmű. hol kezdődik Hollandia es hol ér véget Németország.

Egy barátom szállásolt el minket Elspeetben, ami az egyébkent igen sűrűn lakott Hollandia leginkább zöld, nagy erdőkkel es jómódú farmokkal övezett vidéke. Egy jómódú farm errefele nem feltétlenül azt jelenti, hogy itt a mezőgazdaságból élnek emberek, hanem inkább azt, hogy itt a takaros családi házakhoz mindenkinek van egy egész évre berendezett házi betlehemi jászolja a hozzátartozó birkanyájjal, karámban lovakkal, tehenekkel, nevükön szólított csirkékkel.

Egy hatalmas nemzeti parknak tűnik az egész, síbottal kiránduló nyugdíjasokkal, aranyáron itt szervezetfejlesztő, vagy konferenciázó cégekkel. Vendéglátóink is (részben) abból élnek, hogy házuk, és a hozzá tartozó melléképület egyúttal egy bed and breakfast szálláshelyként is működik, aminek felső emeleti három szobáját jutányos áron adják ki az arra betévedőknek. A holland zimmer frei.

A takaros szálláshoz reggeli is jár, nem is akármilyen. Sajtok, friss zsemle es kenyér, tojás, amit a holland királyi család gyermekei után elnevezett tyúkok tojtak reggel. A kis reggeliző helységben egyetlen nagy asztal körül együtt esznek a vendégek.

Így tettünk mi is. Velünk volt még Dirk barátunk, aki Hollandia egy másik szegletében él, és egy idegen idős házaspár, akik csendesen mosolyogtak az asztalnál. Nekem ők elsőre igazából fel se tűntek. Nagy erőkkel vetettem magam a reggelire, amikor feleségem megbökött, hogy a házaspár akar valamit. Ahogy odanéztem én is észrevettem, hogy az előbb még szelíd mosoly átment abba az eltorzult arckifejezésbe, amit a barátságos erőszak tud kölcsönözni az embernek. Reggeli előtt imádkozni akartak.

Hogy az en arcomra mi ült ki, nem tudom, belül elvileg győzött a vendég státuszát és ezzel az igazodási kötelezettséget elfogadó multikulturálisan megértő vonal, de amikor Dirk barátom "mi a picsa van??" tekintetét megláttam az én vállamon is megszólalt a kisördög.

Elment a kedvem a reggelitől. Az volt bennem, hogy dugjátok fel magatoknak a protestáns sajtotokat, és nem azért mert imádkoztok, hanem mert itt erőszakoskodtok ezzel.

Reggeli után álltam a konyhában az ablaknál. Az ablak a ház előtti tisztásra nézett, pár száz méterre a reggeli ködben látni lehetett az erdő szegélyét. Valami oknál fogva minden ablakba kis vadásztávcső volt rakva. Én az egyiket szemem elé kapva pásztáztam az erdő szélét, amikor bejött a tulajdonos házigazda.

Mivel a pofámat soha nem tudom befogni, közöltem vele:

- Mára úgy tűnik, megnyugodhattok, nem jönnek a német páncélosok:)

- Hát ez igazan megnyugtató! - mosolyodott el, de azért a biztonság kedvéért ő is belenézett a távcsőbe.

- Az előbb a reggelinél képzeld az idős házaspár leállított minket, hogy imádkozni kell előtte.

- Jah,...ez a környék az ún. holland Bible belt része. Itt mélyen vallásos emberek élnek, olyanok, akik a mainstream református egyházat is túl megengedőnek és szabadosnak tartották és tucatnyi saját felekezetet hoztak létre. Fekete harisnyásoknak hívjuk őket.:)

- És ez, hogy jön össze azzal, hogy ehhez képest Amszterdamban legális a drog és prostik állnak az ablakban? Nem tiltakoznak emiatt?

- Dehogynem! Folyton kiabálnak kígyót, békát, de sosincsenek elegen ahhoz, hogy megakadályozzanak bármit is. De ez fordítva is igaz. Ezen a vidéken valószínűleg nem lesz piroslámpás negyed, de fesztiválok se nagyon. Viszont van olyan falu, amiben öt templom is van, mert egymás között sem tudnak megegyezni. Végül maradnak öten, és építenek maguknak új templomot.

- És ezt az állam finanszírozza?

- Egy fillérrel sem, ahogy a coffee shopokat sem. Mindenki csinálhatja a bohóckodását abban a műfajban, amiben akarja, de azt ne várja senki, hogy ezt neki a másik finanszírozza.

Na, itt megálltak bennem a fogaskerekek és a vonaton Amszterdam felé egész végig ez a mondat visszhangzott a fejemben.

Ezek szerint Hollandia is minimum ketté van szakadva, és egyszerre találjuk meg az ultra-liberális mindenre nyitott és az ultra-konzervatív hagyományokra építő embereket. Kígyót, békát ráadásul nem csak a konzervatívok mondanak a másik oldalra. Gyakran hangoztatott nézett, hogy amit a világ Hollandiaként ismer, és ami itt eredményként, bevételként keletkezik, az a felvilágosult Rotterdam-Amszterdam-Utrecht háromszög eredménye.

Igazából azonban az van, hogy miközben morális, ideológiai síkon mindkét oldalnak markáns véleménye van a másikról valójában egész jól elvannak egymás mellett. Van azonban – úgy tűnik - egy közös vonásuk, ez pedig a pénz szeretete, sőt a pénzcsinálás elvárása. Bármit is csinálnak azzal kapcsolatban elvárás, hogy pénz azért legyen belőle.

Ez a javakkal való sikeres sáfárkodás ugyanúgy benne van a protestáns etikában, mint ahogy egész nyugodtak lehetünk afelől, hogy Amszterdamban nem a szabadságjogok felszabadult élménye okán nyitnak coffee shoppokat, hanem mert igen jól jövedelmez.

Erről a pragmatikusságról morálisan aztán megint lehet gondolni bármit, de az biztos, hogy ez teremt egyfajta egészséges kiválasztódást. A szólásszabadsághoz, a szabadságjogokhoz és a toleranciához hozzátartozik az is, hogy csinálhatod, amit akarsz, de állj meg a magad lábán belőle. Hogy te az erkölcsi tartásban, vagy a drogturizmusban látod a felemelkedés zálogát az édesmindegy csak emelkedjél. És az emelkedés nem jelentheti azt, hogy majd ha tieid lesznek kormányon, akkor ti lopjátok meg a közösséget, amikor a másikak, akkor meg ők. Hollandiában valószínűleg egész pontosan annyi templom van, ahány hívő. Egy vállalkozás meg valószínűleg nem azért sikeres, mert a tulajdonosa megfelelő politikus mögött állt annak beszéde alatt az emelvényen. Mert az meg nem életképesség, hogy sikerrel megpumpoltam az államot, vagy annak erőszak monopóliumát használom fel a magam világa kiterjesztésére. Erre hazugságot meg kommunikációs valóságot igen, fejlődő gazdaságot még nem biztos, hogy lehet építeni.

Másnap reggel egy másik családdal ültünk ugyanannál a reggeliző asztalnál. Középkorú házaspár három kicsi gyerekkel. Mindhárom fogyatékos és mindhármat örökbe fogadták. A vér szerinti gyerekeik mar kirepültek, most ennek a három lurkónak szentelik az életüket. Ez is Hollandia.

Törzsanyagból doktori disszertáció

Zsoolt — Wed, 18 Jan 2012 18:44:00 +0100

Nem is tudom hogyan érdemes megragadni a témát. A frusztrált harag mentén? Amit azért érzek személyesen, mert én is írtam doktori disszertációt, és ha tudom, hogy "törzsanyaggal" is el lehetett volna intézni az írás 90%-át akkor talán nem töltök 4 évet azzal, hogy saját elemzést készítsek az általam fellelt jegyzőkönyvekből, levelezésekből, parlamenti jegyzőkönyvekből, szakmai állásfoglalásokból, tanulmányokból, korábbi kutatásokból, mások hasonló témában papírra vetett vagy konferenciákon előadott gondolataiból.

Vagy hideg fejjel időzzek el olyan módszertani kérdéseken, amiket egyetemi oktatóként az alapképzés első éveseivel szoktam szemináriumokon feldolgozni?

Mindenképpen sántít Schmitt Pál érvelése. Mindaz, ami itt történik az én munkámat is minősíti. Schmitt Pál nem a saját személyes ügyében cselekszik így vagy úgy, hanem egyrészt a köztársaság elnökeként minden megnyilvánulásával egy országot minősít, másrészt fokozata birtokában annak a tudományos közösségnek a hitelét és munkáját teszi mérlegre, amelyikhez ő tartozónak vallja magát. Legalábbis minden aláírásával, amit Dr. Schmitt Pálként jegyez ezt kürtöli világgá.

Az egyetemek hosszú évszázadokra visszatekintő hagyományai és ceremóniái kiüresedni látszanak. Az olyan kifejezések mint az "egyetemi polgár" már messze nem jelentenek olyan közjogi státuszt, mint mondjuk a középkorban, és az olyan alkalmak, mint egy tanévnyitó vagy diplomaosztó inkább emlékeztetnek a szocialista november 7-i ünnepségek idejére, mint egy közösség bennsőséges pillanataira. Fehér kesztyűt is kizárólag azért kell hordani diplomaosztókon, mert a nagyipari kézfogás-aktus után a kezet rázó dékánok, rektorok tenyeréből patakokban folyik a verejték.

Ehhez képest volt olyan érzésem, hogy a doktori fokozat megszerzéséhez még igazi, komolyan vett követelmények tartoznak, és a címhez köthető ceremóniák is tovább élnek.

Az ember először is felvételizik. Kell írni egy kutatási tervet, amit egy felvételi procedúrán meg kell védeni. Ez a terv aztán még nagyon sokat fog alakulni, de tény, hogy doktori iskolába nem lehet bekerülni hozott pontokkal, valamit produkálni kell.

Maga a doktori iskola 3 éve bennem nem hagyott mély nyomokat. Élmény volt, hogy több külföldi vendégprofesszorral lehetett találkozni, egy-egy félév erejéig együtt dolgozni, vagy sokat jelentettek számomra azok a kis létszámú szemináriumok, amiken a saját kutatási tervemet tanárok és a diáktársaim visszatérően szedték darabjaira és jelentősen alakították a gondolataimat, megközelítésemet. Hogy a Testnevelési Egyetemen milyen módon készült egy doktori dolgozat én nem tudom, de aligha tudom elképzelni, hogy egy ilyen munka bárhol légüres térben szülessen. A kutatási tervet, a tervezett módszereket, a felhasznált forrásokat számtalan körben, számos módon elő kell adni, próbára kell tenni, meg kell védeni már akkor, amikor az ember még egy sort sem írt.

Mindezt azért nem tartom nagyra, mert az én felfogásom szerint már az egyetem alsóbb szintjein is így kéne eljárni, ilyen élményekhez kéne juttatni a hallgatókat. De ott még simán előfordul, hogy szakdolgozat úgy kerül benyújtásra, hogy azon érdemi közös munka sem a konzulenssel sem a különböző szemináriumokon nem volt. Az én élményeim szerint a doktori iskola volt az, ahol valami még megvan abból, amit az ember egy egyetemről képzel.

Ez sajnos sok tekintetben sérül azzal, hogy PhD hallgatónak lenni, a legtöbb esetben nem jelent főállású elfoglaltságot. Az esetemben sem jelentett. A társadalomtudományokat a világnak ebben a sarkában csak 2-3 párhuzamos munka elvállalása mellett lehet úgy csinálni, hogy az összehoz egy megélhetésnyi fizetést, és akkor még erre jön a doktori iskola. Ösztöndíja nagyon keveseknek van, az is elmegy a tandíjra, pedig komolyan vett tudományos teljesítmények egész egyszerűen nem tudnak délutánonként a családtól ellopott két órák alatt születni.

Ennek köszönhető aztán, hogy a doktori dolgozatok többsége a végtelenségbe nyúlva, 4-5-6, sokak esetében akár 10 év alatt készülnek el. Nálam is pontosan így történt, 4 évet vett igénybe, hogy összeszedjem, feldolgozzam és a saját logikám szerint rendszerezzem a forrásanyagokat (amiket Schmitt Pál törzsanyagként említ), és amikből aztán nekem kell gyúrnom valami olyat, amit van értelme leírni, mert több mint a forrásanyagok fizikailag egymás mellé szerkesztett gyűjteménye. Ennek a csúszásnak, tehát annak, hogy nekem 4 évet vett igénybe a források beszerzése és saját elemzése, az volt a következménye, hogy újra kellett tennem a doktori iskola zárószigorlatát, lévén eredetileg csak két év áll rendelkezésre a záróvizsga és a disszertáció benyújtása között. Ha a "törzsanyag" szerepeltetése megfelel a dolgozat 90%-nak, és 25-30 oldal saját gondolattal el lehet intézni a disszertációt, akkor nekem 1 hónap bőven elegendő lett volna a dolgozat elkészítéséhez.

Már egy alapképzésre járó elsőéves hallgató egyetemi dolgozata kapcsán is azt szoktam mondani, hogy azért nem kell egyetemre járni, hogy a hallgató megmutassa, röviden össze tudja foglalni mit olvasott. Ezért a képességért lehet tapsolni hetedikben, de az egyetem a gondolkodásról szól.

A törzsanyag, a forrás, az tényleg nagyon fontos. Sok tudományos munka tartalmaz olyan megállapításokat, amit az ember józan paraszti ésszel mindenféle forrás, hivatkozás vagy adat nélkül is tud, lát, gondol. A különbség mégis hatalmas a "bemondásos meggyőződés" és az adatokkal, forrásokkal, hivatkozásokkal alátámasztott megállapítások között. Mindez számomra például azért nagyon fontos, mert egyrészt számos olyan hétköznapi, sokszor hangoztatott "tudás" van a társadalmunkban, melyet gond nélkül mondanak kamerába nap mint nap, azonban semmilyen adat, forrás, kutatási eredmény vagy akár csak elméleti elgondolás nem támasztja őket alá.

Másrészt a források közlése, a hivatkozások szigorú megjelölése a gondolkodás egyfajta szabásmintájaként is felfogható. Látva, hogy valaki kikre hivatkozva, milyen adatokat használva és milyen elméleti keretekre támaszkodva mondja azt, amit mond, el lehet helyezni mondanivalóját egy szövegkörnyezetben. Meg lehet érteni, miért jutott el oda, ahova következtetéseivel eljut, próbára lehet tenni más adatokkal, más hivatkozásokkal, vagy éppen kísérletet lehet tenni arra, hogy ugyanazokból a forrásokból az ember másfajta következtetésekre, megállapításokra jusson. Ha ez nincs, akkor tudomány sincs. Akkor minden állítás, megállapítás, következtetés csak hangerő, csak kommunikációs teljesítmény.

De a forrás, az adat, a hivatkozott irodalom soha nem lehet egyenlő a disszertációval, még akkor sem ha azok alapvetéseit összefoglalni, helyenként akár szó szerint közölni illik. Az egyetemi szintű munkák kizárólag a szerző saját hozzájárulása mentén értékelhetőek. Ha az adatok, források mögött nincs ott a gondolkodó ember, aki életre kelti azokat, akkor az egésznek nincs semmi értelme. Egy jegyzőkönyv önmagában, már a szerző nélkül is létezik. Egy a jegyzőkönyvek alapján korábban írt tanulmány is létezik az új, második szerző nélkül. Lefordítani le lehet, akkor meg lehet jelentetni az eredeti szerző neve alatt, a magyar fordító megjelölésével, magyar nyelven. Egy másik köztársasági elnökünk nem vált a Gyűrűk Ura című könyv szerzőjévé attól, hogy lefordította azt, és ezen az sem változtat, ha írt esetleg a magyar nyelvű kiadáshoz egy a mű teljes terjedelméhez képest elenyésző nagyságú bevezetőt, előszót, esetleg csatolt hozzá saját szójegyzetet, magyarázatokat.

Kiváló dolgozatot lehetett volna írni a bolgár szerző ugyanabból a forrásanyagból származó következtetéseihez képest alternatív, más nézőpontból való elemzés révén kapott megállapításokkal. Ha ugyanis az derül, ki, mint amit Schmitt Pál mond, hogy ugyanazokból az adatokból jegyzőkönyvekből, forrásokból csak ugyanazokra a következtetésekre tud jutni, mint bolgár kollégája pár évvel korábban, akkor egy doktori szemináriumi órán már el kellett volna véreznie kutatási tervével, hiszen ezzel újat, új tudást, aminek mintegy elismeréseképpen doktori fokozattal lehetne őt jutalmazni, nem hozott létre.

Más lenne a helyzet, ha a forrás, mondjuk egy nagy emberi sokaság mintavétel alapján szűkített mennyiségét jelenti. Mivel minden statisztikai mintavétel magában rejti a torzítás és a hiba lehetőségét, van értelme akár ugyanazokat a kérdéseket feltenni egy másik mintán, ezzel erősítve vagy éppen próbára téve az eredeti felvétel eredményeit. Ennek ráadásul az olyan tényezők, mint az eltérő időben, földrajzi, társadalmi, történeti közegben való felvétel sajátos dinamikát adhat és szóról szóra ugyanazokat a kérdéseket fel lehet tenni máskor, másoknak és ebből úgy elemzést írni, hogy az ember rendre hivatkozik a korábbi hasonló próbálkozásokra. Sőt, vannak olyan felmérések, amelyek saját felvételt már nem is tartalmaznak, hanem ha egy adott témában egy meghatározott időintervallumon belül elegendő kutatás született (nálunk erre nincs sok példa, de mondjuk egy angolszász nyelvterületen már bőven akad) akkor azok ún. meta-analízisével lehet új tartalmakat, új tudást létrehozni, mintegy összegezve, egymással összevetve a korábbi eredményeket.

Dokumentum elemzésnél is felmerülhet ugyanez, ha vannak alternatív, a korábbi kutatásokban nem használt források, keletkeztek azóta újak, melyek bevonásra kerültek a vizsgálódásba, és melyek mentén várhatjuk, hogy esetleg az eredmények, következtetések különbözni fognak. Vagy ha tökéletesen ugyanazon a dokumentum-mennyiségen dolgozik az ember, ám elemzési szempontjai, logikai kategóriái különböznek, és a szerző arra tesz kísérletet, hogy megmutassa, azonos forrásanyagból lehet akár teljesen eltérő, vagy - más módszerekkel feldolgozva azokat - megegyező következtetésre jutni. Ez esetben azonban, aligha elégedhetünk meg azzal, hogy az eredeti feldolgozást egy másik nyelvre átültetve ismét közöljük.

Visszatérve a doktori fokozat megszerzésének lépéseihez, mindezek a kérdések fel kellett volna hogy merüljenek a doktori iskola legkülönbözőbb fórumain. Amikor az ember a vizsgáit már teljesítette, sikeres záró szigorlatot tett, akkor egy ún. tutorral egyénileg dolgozik saját elfogadott kutatási tervén. A sikeres zárószigorlat egyben egy igazolás is arról a doktori iskola részéről, hogy rögzített, többszörösen feldolgozott szempontok mentén ez a kutatás mintegy útjára lett bocsátva.

1992-ben nem hiszem, de manapság egyre több helyen ezt egyébként körbeveszik különböző etikai jellegű döntések, engedélyek is. Sok egyetemen, már szakmai gyakorlatra, bachelor (alapképzés) szintű szakdolgozatra sem lehet csak úgy készülni, hogy a hallgató nekifut egy saját viszgálatnak, hanem - főleg ha abban interjúk, kérdőívek, személyes adatok, kényes témák szerepelnek - egy grémium előtt etikai szempontból tisztáznia kell, hogy megfelelő körültekintéssel zajlik a munka.

A doktori disszertáció hivatalos bírálatát és védését sok helyen ún. házi védések, belső védések kísérik. Ez annyit jelent, hogy a doktorandusznak lehetősége van arra, hogy elkészült munkája első változatát kollégák, hallgatótársak, oktatók, felkért szakértők körében mérlegre tegye, megvitassa. Személyes tapasztalatom itt megint az, hogy ezen a fórumon releváns, megfontolandó visszajelzések érkeznek. A magam részéről a belső vita után - amire egyébként nagy számban jelentek meg kollégák - jelentősen átalakítottam dolgozatom belső szerkezetét, hangsúlyokat helyeztem át, adatokat értelmeztem vagy ábrázoltam más módon, mint ahogy azt eredetileg terveztem. Ez a fajta többkörös nyilvánosság habár sok esetben tortúrának tűnik, aki írt már valaha nagyobb lélegzetű munkát, az tudja mennyire lehet gyűlölni már az ezzel kapcsolatos hercehurcát, mégiscsak az van, hogy egy doktori iskola terméke egész egyszerűen nem születhet meg a paraván mögött, mintegy légüres térben, annak a hivatalos bírálat és a védés csak egy kicsúcsosodott pillanata, a született produktum pedig egy egész egyetem, iskola és tudományos közösség közös terméke ha úgy tetszik.

Ebből a szempontból tartom különös jelentőségűnek a Schmitt Pál dolgozatát elfogadó, és annak nyomán tudományos fokozatot adó iskola tevékenységét és az ügyben tanúsított jelenlegi viselkedését.

Ezeket a sorokat egy olyan ember írta, aki maga is készített "törzsanyagból" doktori disszertációt. Felelősségemnek és erkölcsi kötelességemnek érzem, hogy megszólaljak az ügyben, mert minden, ami most történik komoly nyomot fog hagyni az ország tudományos közösségén, tudományos teljesítményein.

Bugarszki Zsolt

Az ELTE Társadalomtudományi Kar oktatója

az én szocializmusom

Zsoolt — Thu, 05 Jan 2012 01:16:00 +0100

9 évesen már tudtam. Mondhatnánk akkor csak 7 szűk esztendőt kellett elviselnem a létező szocializmusból, de nekem gyerekfejjel - még ha ezt ma szentségtörés is mondani - még ez a 7 tudatos esztendő sem tűnt kínszenvedésnek.

Előszőr akkor találkoztam a szocializmusommal, amikor a csupaősz hajú tanítónőnk, Juci néni, cukornádat hozott Kubából. 1979-et írtunk, én hét éves voltam és már jó pár hónapja koptattam az iskolapadot.

Igazából a férje hozta. Ő volt Kubában, felesége meg kis nejlonzacskoban behozott pár darabot az iskolába. Karikára volt vágva, mint valami teasütemény. Juci néni a fejünket simogatva vette ki ezeket a nagyra nőtt bodzára emlékeztető karikákat a zacskóból, és én némi csalódással állapítottam meg, hogy csak a belseje édes, kívül olyan mintha valami zsenge fakérget rágnék. Míg én a cukornád leküzdhetetlen héjával foglalkoztam Juci néni elérzékenyülve jegyezte meg, hogy addig örüljünk míg Kádár János él...

Kb. 10 évre rá, nyáron Lengyelországban voltam szakmai gyakorlaton, amikor futótűzként terjedt középiskolás osztálytársaim körében, hogy meghalt Kádár. Első gondolatom Juci néni volt, és azért vártam pár pillanatot nehogy nekem a föld is remegésbe kezdjen...De ez jóval később volt.

Még mindig nem sejtettem semmit a szocializmusból, amikor új tanítónőnket, Anci nénit hallgattam az alsó tagozatban. A haja neki elől egy tincsben volt ősz. Ő nem olyan Holle anyós, tejfehér hajú nagymama volt, mint Juci néni, aki Kádárért aggódva osztotta nekünk a cukornád karikákat.

Anci néni igazi harcos volt. Gobbi Hilda filmeken látni néha, ahogy az elköteleződéstől átszellemülten beszél, egy-egy tincs az arcába hull a lendülettől, de ő csak folytatja szónoklatát. Azt ez egy ősz tincset leszámítva Anci néni teljesen szürke volt. Ma azt mondanám BKV sofőr, de az legfeljebb a színt ragadja meg, mert a hangulat teljesen más volt. Az egyszerűség jellemezte Anci nénit, puritán fegyelem, s habár szívtelennek nem mondanám, de kérlelhetetlenül szigorú volt. Talán azért nem kellett a kommunistáknak az egyház többé, mert egy igazi meggyőződéses párttagnak már egyszerűen nincsenek bűnei. Anci néninek úgy tűnt nem voltak, hacsak nem az, hogy ő pontosan tudta, felette áll mindennek és talán mindenkinek.

Egy alkalommal azt a feladatot adta az iskolában, hogy kérdezzük meg nagyszüleinket miket éltek át a háborúban. Mindenkinek írni kellett egy dolgozatot arról, hogy miket műveltek a németek, míg fel nem szabadítottak minket a szovjet csapatok. 8 éves voltam és tél volt. Nagyon tetszett a feladat, lelkesen meséltem anyámnak, hogy ezt kell csinálni, úgyhogy nekem a mamával feltétlen beszélnem kell. Azt mondta rendben. De előtte ők még leszedik a hideg szobában a függönyöket.

Hokedlikre álltak, én a másik szobában leckéimet írtam a pattogó cserépkályha mellett. Ők egymásnak adogatva szedegették le a hidegszoba nehéz, fehér csipkefüggönyeit. Szinte sose használtuk azt a szobát. Nem is volt fűtés benne, az ágyon ágyneműk és azokon hímzett terítők vagy csipkék voltak, és mindenfelé a gondosan rendben tartott szobában dísztárgyak, porcelánok.

Egyszer volt csak élet abban a szobában. Egy nap öltönyös emberek jöttek, olyanok, akiknek úgy felugrott a nadrágjuk szára, ahogy leültek, és szürkéskék zoknijaik kikandikáltak. Nyár volt akkor, de a szoba így is hűvös volt, nem is értettem miért ott fogadja őket mama, hiszen nyáron mindig lent a kiskonyhában zajlott az élet, vagy az udvaron a diófa alatti kerek asztal körül. De mama olyan átszellemült és izgatott volt, hogy nem volt ideje velünk foglalkozni, elhajtott minket, pedig máskor olyan nagyon türelmes volt. De most remegő kézzel vitte be a szobába az elvtársaknak a porcelán csészékben a kávét. A szakszervezettől jöttek...

Máskülönben csak magam, néha-néha belopódzva jártam be a hideg szobába. Sokáig nem szerettem ott lenni, mert fáztam, de volt ott egy csomó kincs a vitrinben meg a szekrény tetején. Anyám és testvérei a porcelánokon osztozkodtak mama halála után, volt egy komoly vitatéma, valami táncoló juhászokkal. Nem értettem, mert egyrészt nem nagyon tetszettek nekem azok a juhászok, akik olyan lobogó gatyában hátravetett fejjel ropták. Másrészt meg hárman voltak és mamának éppen három gyereke volt. Az én kedvencem egy lámpa volt. Egy fémből készült kínai riksa volt az a lámpa, görnyedten húzta egy lábújhegyen nekiveselkedő kínai ember, s a kocsija volt a lámpa teste, benne egy hosszúkás égővel.

Aznap télen, 1980-ban hiába vártam arra, hogy mamát kérdezhetem a háborús történetéről. Nagyon érdekelt a téma, hiszen minden érdekelt, ami a háborúval vagy katonákkal volt kapcsolatos. Én is katona szerettem volna lenni. Határőr. Nem olyan barna vállapos honvéd, hanem zöld határőr. Olyanok, akik Peresztegtől nem messze Dénesmajorban az örs melletti focipályán rúgták a bőrt, s apámmal őket néztük mikor anyám kijött a házból, utánunk kiabálva, hogy kezdődik a Bors meg Sipos Úr.

Hiába minden várakozás, anyám megcsinálta helyettem az interjút. Én csak másodkézből hallhattam a történetet. Azt mondta mama már idős, és őt megviselik ezek a történetek. Elmondta tisztességgel, amit mama mondott...hogy a németekkel nem volt baj. Jól viselkedtek, a házuk előtt három katona egy géppuskafészket alakított ki, egy tiszt volt elszállásolva náluk. Mindig udvariasak voltak, volt hogy ételt is hoztak. Sajnálta is azt a katonát mama, akinek a holteste még sokáig hevert az udvaron a szétlőtt géppuskaállás mellett. Ehhez képest az oroszoktól rettegni lehetett. Nem az elsőktől. Ők csak hirtelen megjelentek az éjszaka, és ahogy jöttek úgy villámgyorsan el is tűntek szaladva a sötétben. De alig egy nappal később, akik jöttek mindent elvittek, amit mozdítani lehetett. A fiatal lányok arcát apjuk szénporral kenette be, hogy csúnyának és tisztátlannak tűnjenek, volt egy testvérpár, akiket a hátsó szobába zártak az oroszok elől, s az ajtó elé tolták a szekrényt, hátha nem veszik észre, hogy a háznak még van folytatása. Észrevették...

Na azért persze a németeket sem kellett félteni. Mielőtt elmentek, egy dombról lőszerrel megrakott vasúti kocsit eresztettek rá a falura. De az valahogy korábban felrobbant, így nem tudott kárt tenni a kis településben. Anyám javaslatára mama történetéből csak ezt írtuk meg a dolgozatba. Azt mondta túl hosszú lenne, meg hát azért az mégsem járja, hogy csak úgy felrobbantunk egy falut. Megadóan beleegyeztem, kicsit még mindig csalódott voltam, hogy nem engedte meg nekem, hogy kérdezzek, így nem volt benne semmi harc, meg lövöldözés, de az az elképzelt lángoló vasúti kocsi azért valamelyest kárpótolhatott.

Anci néninek annyira tetszett a dolgozatom, hogy kitűzte pár napra a falra több hasonlóan sikeres munkával egyetemben.

Szocialista öntudatra olyan 9 éves koromban ébredtem. Bizony már 1981-et írtunk, és azt hiszem abban az évben repült az űrbe Farkas Bertalan, s hozzánk került egy cirmos kandúr macska, akit ennek tiszteletére Bercinek neveztünk el. Még elég erős volt a világ, amiben éltem. Én átszellemülten gyalogoltam haza egyik nap, mélyen gondolataimba merülve. Arra gondoltam, hogy éppen ebben a pillanatban is, mindenki dolgozik, hiszen itt az orrom előtt húzott el egy megrakott szerelvény, amiben a brikett még gőzölgött, hogy vitték az erőműbe. Dolgoznak a bányászok és dolgoznak az erőművekben is. A tudósok és a mérnökök talán most, éppen ma találnak ki valami fontosat, és ahogy kifordultam a sínek alatti aluljáróból nekem még az is megfordult a fejemben, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy szocializmusba születtem, mert itt az orvos ingyen van. El is szégyeltem magam valamelyest mert ehhez a nagy munkálkodáshoz képest én gondtalanul sétáltam hazafele.

Hátamon világoskék műbőr iskolatáskám, aminek a szíja kicsit hosszú volt, ezért ha nagy könyvekkel és munkafüzetekkel volt tele hát kicsit elállt a hátamtól. Anyám kék melegítőnadrágban és egy zöld kabátkában engedett el az iskolába. Na nem olyan oldalt csíkos vagy valamilyen kis logót viselő menő melegítőnadrágban...hanem olyan lógóseggűbe, aminek a farán volt egy mindig nagyon kitágult zseb.

Akkoriban eljártam foci edzésre. A TBSC előkészítő csapatába jártam, és az újvárosból jövő többieknek már mindnek nagy sporttáskája volt és stoplis cipője. Amikor hideg volt kint, egy metsző szagú anyaggal kenték be magukat, amit ők nikoflexnek vagy valami hasonlónak hívtak. Én kilenc évesen kezdtem fiatal voltam a többiekhez képest, és nem volt csak egy narancssárga CENTRUM ÁRUHÁZ feliratú nejlonzacskóm, amiben azt a lila szövetű, gumitalpú tornacipőmet vittem és a salakos pályán, amin játszottunk az a cipő bizony nagyon csúszott. Ezért minden alkalommal, amikor felém jött a labda, hát mielőtt hozzáérhettem volna én hanyatt estem. Abban a korban a foci még úgy zajlik, hogy egy csapat gyerek mint egy méhraj egy emberként szalad a labda után, s hasonlóképpen fürtökben közlekedik a másik csapat is. Messziről úgy tűnhet ez, mint két méhraj, vagy fentről, mint két ecset egy nagy vörös vásznon. Belülről csak a porfelhőt látni és egy alkalommal valami véletlen folytán ebben a rohanó masszában az én lábamhoz volt legközelebb a labda és én belerúgtam. Nem volt benne célzatosság, nem is ment messzire, mert olyan vékony, gyenge lábaim voltak, hogy valósággal fájdalom volt belerúgni a keményre pumpált igazi bőrlabdába. Otthon mindig pöttyös gumilabdával fociztunk, de persze megérthettem, hogy egy komoly előkészítős csapat, akikből a legjobbak akár a serdülőbe is felkerülhetnek, nem játszhat gumilabdával. A tömegből egy nagyobb fiú láthatta a rúgásom, és elégedetten szólt oda fordultában. Jó volt, kicsi!

Hát én kihúztam magam büszkeségemben, úgy éreztem aznap valami nagyot alkottam, hiszen bele tudtam rúgni végre a bőrlabdába, pedig nekem nem is volt stoplis cipőm. Ugyanilyen büszkén sétáltam aznap haza, amikor a szocializmusról gondolkoztam. És hogy ne kelljen szégyenkeznem a pillanatnyi önfeledt semmittevésemért hát igyekeztem szabályosan, menetelve haladni az úton. Kezemmel mintha kaszálnék lendületesen, lépésről lépésre integettem magam előtt és úgy éreztem ezzel a járással most már én is hozzáteszek valamit a bányászok, az erőmű dolgozói és a feltaláló tudosók munkájához és most már mindig így fogok járni.

Nem tartott sokáig ez az átszellemült öröm. Alig egy évre rá 1982-ben a Mundiallal, a focin keresztül beszüremkedett már egy másik világ is. Még kicsit korábban a Tatabánya 1:0-ra megverte a Real Madrid-ot, még pólókat is lehetett kapni az eredménnyel, de nekem nem volt pénzem pólóra. De már átderengett mi az, hogy Real Madrid és a csíkos sporttáskák és melegítők világából, amiket az újvárosi fiúk hoztak jött valami más is. Sokan mondják, hogy a Coca-Cola győzte le a szocializmust. Van benne valami, de nekem a Coca-Cola-t még bedarálta a rendszer. Négy forint volt a lenti ABC-ben ha ott ittam meg. Drága ital volt, mert reggelente először 5 aztán inkább 10 forintból tudtam venni az iskola feletti kisboltban egy fél liter tejet és két sóskiflit is. De azért a Coca Cola mégiscsak besimult a sportszelet, a túró rudi, a traubi szóda és a télifagyi mellé. Amerika olyan messze volt, hogy habár láttam a TV-ben Kojak és Columbo filmjeit, de ők....talán meglepő...nekem magyarok voltak. Inke László és Szabó Gyula. Olyannyira magyarok, hogy a minap 39 évesen 20 évvel a rendszerváltás után hallottam először Columbo-t eredeti angol nyelven, és Peter Falk igazi hangja egy herélt kappanhoz hasonlított Szabó Gyula Mátyás királyos dörgéséhez képest. Gyorsan vissza is állítottam a DVD-t magyarra, mert úgy éreztem itt valami árulás van.

Azt hiszem nekem az igazi áttörést a Csillagok Háborúja hozta. Ott szakadt át a vászon, a korábbi repedéseken ott jött be egy olyan világ, ami feltartózhatatlanul véget vetett valaminek. Én a csillagok háborúját kívülről tudtam. Valamelyik karácsonykor leadta a TV...nekünk még fekete-fehér TV-nk volt és egy MK 29-es magnónk. Felvettem magnóra, s második hallásra már betéve tudtam az egészet, az összes zajjal és zörejjel együtt. Kicsi hely maradt még a szalagon, mást is felvettünk, ezért tudom....és várom már évek óta mikor lesz 40 milliós kérdés valamelyik kvízben, hogy ugyan ki fényképezte a Volt egyszer egy vadnyugat című filmet. Tonino Delli Colli. Hogy így kell-e írni azt nem tudom, de mondani úgy kell tonínódellikolli.

Persze belülről is feslett az a vászon. Úttörő avatásra mentem. Ötödikes lettem, megint nyár volt, vagy inkább tavasz és anyuval megvettük az új kellékeket a Centrum Áruházban az egyenruhához. Volt sötétkék rövidnadrágom, meg nagy csatos világosbarna övem. Az öv csattját kilencven fokban el kellett fordítani, hogy átbújtassam a másik felén, de ezután igen biztosan zárt. Sok kicsi karabiner-szerű dolog is lógott az övről. Akkor még nem esett le, hogy mennyire militáns mindez. Fehér úttörőingem volt több is, rövid és hosszú ujjú, és akkor először vettünk sípot is, piros zsinórral. A zsinórt a vállrészhez lehetett erősíteni, másik vége meg a síphoz volt rögzítve, amit az ing felső zsebében tartottam. A síp hátulján morzejelekhez hasonló pontokkal és vesszőkkel érzékeltetve néhány sípjel szerepelt. Az S.O.S-re emlékszem ...---....

Az avatásra már inkább a napsütést élvezve és a vakáció közeledtét várva sétáltam, amikor nem messze a lépcsőházunktól két nagyobb fiú, akik lazán, mosolyogva ültek a padon, megszólítottak:

-         Figyelj! Te kommunista vagy?

Zavarba hozott a kérdés, meg hát éreztem a hangjukból, hogy kötekedni akarnak. Nem verekedni, meg nem velem, hanem azonnal levettem a kérdésből, hogy ők a rendszert támadják. És ott találják el, ahol annak a gyenge pontja van. Miért nem azt kérdezték, hogyan kell S.O.S-t fütyülni? Azt tudtam volna. De bevallom őszintén, bár engem is foglalkoztatott a kérdés már 10 évesen is, de nem tudtam megmondani mi a különbség a kommunista és a szocialista között. Valahogy éreztem, hogy ez ugyanaz, de talán mégsem. Hallottam sokszor felnőttektől, hogy ha Lenin vagy Marx tudná...hogy mi megy itt azon a néven, amit ők kitaláltak...hát forognának a sírjukban. De ettől még nem jutottam közelebb ahhoz, hogy vajon mit is jelentenek ezek. Legszívesebben elszaladtam volna, de hát vadonatúj ropogós egyenruhámban azt mégsem akartam. Zavartan továbblépdeltem, de aztán oldalra fordítva a fejem és nem túl meggyőzően odaszóltam:

-         Nem. Szocialista!

A fiúk hangos nevetésben törtek ki, egymást csapkodták én pedig soha többet nem tettem fel a piros zsinóros sípot, és nem akartam már sem kommunista, sem szocialista lenni.

Onnantól nem volt többet menetelés, és habár még mindig határőr akartam lenni, ez már inkább Rambó-nak szólt s nem Bors Máténak. 1984 magasságában már inkább Bud Spencer filmeket néztünk, és nálam vagy 10 évvel idősebb unokatestvérem vett nekem egy igazi videójátékot. Kvarcjátéknak hívtuk vagy videójátéknak, s akkoriban a Western Bár volt a legmenőbb játék a barátaim körében. Nekem persze nem az volt, de Gábor barátomnak igen. Nem voltak még computerek, bár hamarosan megjelentek a Commodore 64-ek, de ezek a kis játékok olyan kézbevaló műanyagok voltak, változó méretű kijelzővel és nyomogatható gombokkal. Bámulatos volt. Modern, és érdekes és majd mindegyiknek volt valamilyen hangja. De már semmi köze nem volt a szocializmushoz...ez már egy új világ kapuja volt, ami már régen ömlött be a szélesre nyílt repedéseken, ehhez képest 1989 a maga eseményeivel csak valami rég megtörténtnek a kimondása volt.

Én olyan 1988-ig nem foglalkoztam a politikával. Az úttörő avatás napjától kezdve éreztem, hogy én nem akarok úttörő lenni, de engedelmesen elmentem minden november 7-i ünnepségre. Sőt jártam irodalmi szakkörre is, ahol amellett, hogy készültünk a Beszélő Köntös előadására, olykor az erőmű dolgozói előtt, kezünkben vörös mappát tartva olvastunk fel az Auróráról és a forradalom hajnaláról. Ezekből annyi maradt meg belőlem, hogy egy ebédlőben állva, talán valami büntetésképpen odaterelt dolgozók előtt kellett felolvasni, és ott álltunk négyen kis úttörők vörös karton mappáinkkal a kezünkben. Én elvétettem a sorrendet és hamarabb kezdtem el olvasni az én részem, melyben az Auróra tüze belehasít a már igencsak csípős orosz levegőbe. Csak egy hang jött ki a torkomon, talán az A betű, de egyértelmű volt és határozott, minden fej felém fordult, pedig még nem is kellett volna, én meg fel sem mertem nézni a mappából, a fejem vörösebb lehetett mint az a mappa, de már nem szégyelltem magam mert rossz szocialista vagyok, csak szerettem volna kimenni onnan.

Ellenállók lettünk. Mondhatnánk bölcsen, hogy ezeket a szar dumákat csak legfeljebb 8-10 évesen eszi meg az ember, s aki ennél idősebb volt, valamilyen módon csendben vagy hangosabban lázadt, ellenállt. Én ebben nem vagyok biztos, serdülőkorba lépve lehet, hogy a menyország ellen is lázadtunk volna a magunk módján, és habár már nem akartam szocialista lenni, én egyáltalán nem szenvedtem a szocializmustól.

Felső tagozatba lépve minden osztály egy raj lett, és a rajoknak nevet kellett választaniuk. Nem akartuk kommunistáról elnevezni a rajunkat, ezért az óceánt elsőként átrepülő Lindbergről neveztük el magunkat. Később mikor valaki azt a feladatot kapta, hogy készítsen egy összeállítást Lindberg életéről, kiderült, hogy a pasi náci szimpatizáns volt vagy ilyesmi. Elegánsan elfelejtkeztünk élete részletes bemutatásától, mert a nácik akkoriban még ugyanúgy nem számítottak népszerűnek, mint később a kommunisták, de a raj nevét már nem változtattuk meg.

Középiskolás koromban aztán eszembe se jutott, hogy belépjek a KISZ-be. Mondjuk ez sem volt túl forradalmi cselekedett mert nem is hívott senki. 1988-ban azt hiszem - amikor gyakorlatilag már mindennek vége volt, az érettségi utáni évzárón az igazgató még gratulált egy seggarcnak, hogy sikeresen felvételt nyert az MSZMP-be, de ezt taps helyett röhögés követte a sorok között. Olyan volt ez nagyjából, mint jegyet kapni a Titanicra.

A rendszerváltás előtti nyáron barátaimmal a Balatonra mentünk. Hárman aludtunk egy sátorban, a Skoda kint állt a sátor előtt, s a móló széléről szemünket hunyorogtatva próbáltuk kitalálni, hogy azok a lányok most tényleg levették a felsőjüket, és úgy szaladnak sikoltozva a vízbe, vagy csak káprázik a szemünk és világos a bikini rajtuk. Sose derült ki, de az újság azt írta, hogy Nyers Rezső és Pozsgai Imre vonala vette át a vezetést a pártban. Négyük fényképe volt a címoldalon és én azt éreztem jó irányba mennek a dolgok. Ezt először akkor éreztem, amikor kicsit korábban azt olvastam a Dolgozók Lapjában, hogy Ronald Reagen és Gorbacsov valami megállapodást kötöttek, és nem lesz atomháború. Azelőtt sose érdekeltek az újságcikkek, főleg a belpolitikaiak nem.

A középiskola utolsó évében azonban meglendültek a dolgok és újra olyan átszellemült lettem pár hónap erejéig, mint 9 éves koromban a meneteléskor. Pár osztálytársammal rengeteget beszéltünk a politikáról, azt akartuk tűnjenek el ezek a szocialisták. Én nem értettem miért nem egyezik meg az ellenzék, miért van ilyen sok párt, össze kéne fogniuk mert különben a szocik győznek. Elmentem a Népházba Orbán Viktort hallgatni, aki orosz csizmákról beszélt, és egy KISZ-es rendezvényen egy Deutsch Tamás nevű magas fiatalembert nem engedett szerepelni egy Nagy Imre nevű KISZ vezető a KOMÉP székházban. Ez a Deutsch Tamás a pulpitus helyett jobb híján a közönség soraiba ült, véletlenül éppen mellém ült le és én 17 évesen azt éreztem a történelem részese vagyok.

Valóságos katasztrófának éltem meg, hogy csak 1990 május 19-én töltöttem be a 18. életévemet így nem szavazhattam, de a nagymamámat én kísértem el. Ő remegő kézzel kérdezte kire szavazzon, és én háromszor is elmagyaráztam neki, hogy a FIDESZ mellé tegye az X-et, mert azok fiatalok és változást akarnak. És olyan országot, ahol a törvény nem csak a kólát védi. Bár én kólát akartam, és csillagok háborúját, és komputert, és utazni. Még arra is képes voltam, hogy valamivel korábban felmentem egy barátommal Pestre a Hősök Terére egy tüntetésre. Nem értettem pontosan, mert olyan más embereket láttam, mint Tatabányán szoktam. Nem tudtam, honnan került ide ez a sok bajszos magyartanár, meg miért kell nekünk arról beszélni, hogy Erdélyt vissza, meg nagy Magyarország. Hát nem a kommunisták most az ellenség? Aztán amikor ezek a bajszos magyartanárok megnyerték a választást valahogy ugyanúgy vége lett a lelkesedésemnek, mint az úttörő avatásom napján. Nem akartam már demokrata se lenni....

......de ez egy másik történet.

Mégsem lettünk Európa Szingapúrja

Zsoolt — Tue, 27 Dec 2011 18:56:00 +0100

Másfél évvel ezelőtt, több bejegyzésben is körbejártam azt a néha felsejlő gondolatot, hogy Magyarország akár az Európai kontinens Szingapúrja is lehetne. Az ázsiai városállam úgy vált a térség és a világ egy főre jutó GDP-ben kifejezve egyik legerősebb gazdaságává, hogy ott a demokrácia…hát mondjuk úgy…egy lite verziója valósult meg, és sokan ennek tudják be a mini-állam szembeötlő sikerességét.

Szerintem tévesen.

Mára szinte kivétel nélkül megvalósulni látszik itthon is a szingapúri politikai modell és társadalompolitikai gondolkodás. A hangsúly a „szinte” szón van a mondatban.

Nézzük először mik a hasonlóságok (hogy tudatosan, vagy nem, azt nem tudom):

Demokrácia lite

Demokrácia névre hallgató egypártrendszer. Hivatalosan 3-4 parlamenti párt, valójában egyetlen komolyan vehető politikai tényező van Szingapúrban. A People’s Action Party (PAP) 1965 óta megszakítás nélkül irányítja a szigetország életét. Elsöprő erejüket nyilván köszönhetik eredményeiknek, meg annak, hogy a kormánypárt számára erősen lejtő talajon, mindössze 9 napos választási kampányt engednek. A kormány kritizálása büntetendő cselekmény. Egy modern ~~diktatúra~~ demokrácia ezt ma már nem börtönökkel oldja meg. Ha a kormányzó párt azt látja bizonyítottnak, hogy az ellenzéki tollból született cikk, elemzés nem volt tárgyilagos és kiegyensúlyozott, akkor kártérítési perekkel juttatja koldusbotra az ellenzék képviselőit az általa irányított bíróságok igénybevételével, a szintén általa irányított sajtó hírverése mellett. Nem vagyunk messze ettől a megoldástól, mi még azért vasgolyóért és várbörtönért kiáltunk, de a bíróság és a sajtó megszállása valamint ez utóbbi esetében az anyagi fenyegetettség már megvan.

Egyszemélyi vezetés

Az egypártrendszer dinasztikus módon szerveződik, az alapító Lee Kuan Yew hosszúra nyúlt nyugdíjazását követően fia ~~vette át~~ nyerte el a miniszterelnöki széket, s a család számos tagja, barátja tölt be fontos pozíciókat állami cégeknél, minisztériumoknál. Orbán Viktor gyerekei még túl fiatalok (bár mintha a lányát láttam volna a Szájer gyerekével valami európai rendezvény kapcsán, de őket biztos a gép sorsolta ki véletlenszerűen) ezért nálunk még csak a család személyes barátai esetleg távolabbi rokonok jutnak pozícióhoz.

Az így aztán egy kézben összpontosuló hatalomgyakorlás mindenféle fékek és időt rabló egyeztetések, viták nélkül képes a gyors cselekvésre. Gyorsnaszád a Szingapúri, hogy egy ismert képpel éljek, bár életre keltve a példát, ha valakinek hát nekik nagy hatalmas óceánjáró hajóik vannak inkább.

Az állam, mint meghatározó szereplő

Meglepő módon a szingapúri állam erősen etatista, a hazai illetőségű nagyvállalatok mintegy 70%-a állami kézben van. Az állam gazdasági szereplőként olyan erősen jelen van az ország életében, hogy egyesek egyenesen kommunista országnak tartják Szingapúrt. És habár ezzel az állítással valószínűleg lehetne vitatkozni, számunka azért mégiscsak az „átkosból” ismerős az a felállás, amikor mondjuk a lakásállomány 90%-a állami kézben van, a lakosság többsége (végtelenül kiszolgáltatott) bérlőként van jelen az ingatlanpiacon.

Rendpártiság

A rend a mindennapok szervezésének egyik alaptétele. Az angol szójátékkal élve gyakran emlegetik Szingapúrt „fine city”-ként, ahol a fine szó ugye egyszerre jelent jót, frankót és büntetést. Merthogy Szingapúrban mindenért azonnal és könyörtelenül büntetés jár, amit nem is felejtenek el ezernyi táblán a tudomásodra hozni. Hogy ennek lelkületét két példával érzékeltessem: a játszótéren tilos szaladgálni (WTF!) és a szigetország területén tilos rágógumizni. A kormány tehát még a szádba is bemászik, ráadásul elég drága mászás ez, a büntetések általában 500$ környékén kezdődnek, ami olyan 100.000 Ft.

A szociálpolitika letéteményese Szingapúrban (is) a rendőrség. Hajléktalanok, utcai koldusok azonnal eltávolításra kerülnek a számukra kijelölt szálláshelyekre vagy börtönökbe. Habár a lakásállomány döntő többsége állami kézen van, szociális jellegű lakáspolitika nincsen, az állam egyáltalán nem kedvező áron ad bérbe lakásokat. A civil szervezetek erős állami irányítás alatt állnak, léteznek akár nagy pénzeket mozgató, szolgáltatásokat működtető alapítványok, egyesületek, ezek azonban kizárólag az állami akarat végrehajtóiként, annak működését mintegy kiegészítve, erősítve jelenhetnek meg. A szolgáltatások ennek megfelelően jobbára vagy erősen medikalizált, egészségügyi ellátást nyújtanak, vagy adományozáson, segélyakciókon alapuló charity típusú megoldásokban gondolkodnak. Az állam (közösség) és egyén viszonyát megkérdőjelezni és alakítani képes aktív társadalom és szociálpolitika ismeretlen, sőt nem kívánatos.

Számomra teljesen egyértelmű, hogy az eltelt másfél év fejleményei erősen közelítenek egy ilyen berendezkedéshez. Azt is mondhatnánk, hogy na, végre. Megvan a vezérfonál, fel is lélegezhetünk, mert értjük mi folyik itt, és most már semmi más dolgunk nincs, mint kivárni, hogy mindennek a gyümölcsei beérjenek és mi is a világ negyedik – na jó beérnénk az ötödikkel is – legerősebb gazdasága legyünk. Az alapok le vannak rakva. Ezt halljuk minden nap, csak a megfelelő csatornára kell kapcsolni érte.

Nézzük azonban meg azt is, hogy mik az alapvető különbségek Magyarország és Szingapúr között, amik hátha belepiszkíthatnak ebbe a sikerreceptbe.

Meritokrácia

Ez látszólag ellentmond a dinasztikus, egypártrendszer alapú vezetésnek, de a szingapúri társadalmi, politikai, gazdasági irányítás végletesen meritokratikus. A meritokrácia alatt itt most azt értem, hogy a fontos pozíciók kizárólag érdem alapján tölthetők be. Ez úgy nem mond ellent a dinasztikus rendszernek, hogy családtagok is csak akkor jutnak pozícióhoz, ha a legjobb iskolákban végeztek, kiváló és az adott területen releváns diplomájuk van, folyékonyan beszélnek több nyelven, de legalábbis az angolt kifogástalanul. Mr. Lee fia nem csak attól lehetett miniszterelnök, hogy az államalapító miniszterelnök pártvezér fia, hanem attól is, hogy gond nélkül mondja el a nemzeti ünnepen szokásos köszöntőjét angolul, kínaiul és az ott szintén hivatalos maláj nyelven, és alapjában egy külföldi iskolákban képzett szakemberről van szó. Ez még persze nem vigasztalja azokat, akik szintén nagyon tehetséges és intelligens miniszterelnökök lehetnének, ám véletlenül nem fiai az előző vezetőnek.

Mindenesetre a pozíciók betöltésének általánosan elfogadott kritériuma a rátermettség, az érdem. Elképzelhetetlen Szingapúrban, hogy jelentős gazdasági döntésekkel járó pozíciót töltsön be valaki diploma és a területen korábban felmutatott eredmények nélkül. Nálunk ez tudjuk hogyan alakult..

Hogy itthon mennyire érvényesülnek a meritokrácia szempontjai, ahhoz elegendő úgy feltenni a kérdést, hogy biztos az olyan emberek a legalkalmasabbak a teljes hazai mezőnyt figyelembe véve mondjuk a honvédelem irányítására, mint Szekeres Imre vagy Hende Csaba? Nálam annak idején a szociális tárca irányítására felkért miskolci pártfunkcionárius Szűcs Erika verte ki a biztosítékot, de a terület ma hasonló pozícióban lévő irányítója egy mérnök. Hogy minek képzünk 20 éve biztonságpolitikai szakértőket vagy szociálpolitikusokat azt nem tudom, mert ebben az országban szakember csak kivételes esetben jut döntési pozícióba.

Oktatás

És ha már a képzésnél tartunk. A jövő ellen elkövetett legnagyobb hibának (a nyugdíjrablás, mint köztörvényes bűncselekmény mellett) az oktatási rendszer eddigi hanyagolását, mostanra pedig a lehető legrosszabb irányba történő átalakítását, leépítését tartom. Nincs most terem itt arra, hogy hosszabban kifejtsem, de szerintem egy fejlett modern demokrácia gazdasági és társadalmi értelemben is egyetlen területen keresheti további fejlődése motorját, az pedig az oktatás. Vagy létrehozzuk a tudásából megélni, túlélni képes, környezetét és megoldásait fenntarthatóan megújítani képes kreatív embert, mint társadalmi többséget vagy megyünk a levesbe, ahol szerintem már vagyunk is.

Szingapúrban a fentebb vázolt meritokrácia jegyében az oktatási rendszer nagyon erős. Erős abban az értelemben, hogy rengeteg pénzt tolnak bele, nagyon sokat költenek az oktatásra, és az érvényesülés leginkább meghatározó fokmérője az iskolai végzettség.

Én nem mondom, hogy az ázsiai teljesítménykényszeren alapuló iskolai rendszer (a tinédzser öngyilkosságaival és az egydimenziós teljesítményhajszolással) a szívem csücske, de gazdasági eredményei akkor is szembeötlőek, ha más dimenzióban legalább annyi kérdést felvetnek. A kegyetlen versenyszellemmel átitatott iskolarendszerben képződött feleségem a mai napig nem érti a puskázást és a súgást, mint Magyarországon is ismert jelenséget, azon meg én csodálkoztam el szájtátva, hogy 18 éves csajok hogyan képesek egy kávéházi asztal mellett két perc alatt átmenni vállalkozási ötletekről való profi diskurzusba, amiből aztán két hónap múlva nyitnak egy üzletet az Orchard road-on.

Nálunk most született döntés az oktatási rendszer jelentőségének visszaszorításáról. A gyerekek hamarabb befejezhetik az iskoláikat és jelentősen csökken azoknak a száma, kik eséllyel kerülhetnek be felsőoktatási intézménybe. Hogy az iskolában mi történik azokkal, akik járnak, járhatnak ilyen helyekre, azt az ajtót most nem nyitom ki.

A másik nagy különbség tehát, hogy Szingapúrban kulcsfontosságú terület az oktatás, amibe rengeteg pénzt költenek, miközben nálunk az oktatás a szociális és egészségügyi ráfordításokkal együtt a futottak még ágazatok közé tartozik. A fentiek jegyében persze összeáll az összefüggés. Amennyiben nekünk nem jókra, a legjobbakra van szükségünk az egyes pozíciók betöltéséhez (és ezt nyugodtan le lehet csorgatni a miniszterelnöktől a villamosvezetőig), akkor minek fáradnánk a tömegek oktatásával, még a végén rájönnek, hogy át lettek verve.

A nacionalizmus száműzése

Most jönnek a kényesebb témák. Lehet, hogy Szingapúr jobboldalinak tekinthető, és lehet, hogy ha az állami tulajdon iránt érzett bizsergető vonzódás egy új jobboldali jelenség, akkor egymásra találtak a FIDESZ-szel, de van egy itthon nagyon aktuális téma, ami Szingapúrban elfogadhatatlan. Ez pedig a nacionalizmus, ráadásul annak a kirekesztő, gyűlölködő formája.

Ha van a gazdasági fellendülésen kívül progresszív eredménye a szingapúri berendezkedésnek, akkor az az 50-es években még bombamerényletektől és gyilkos zavargásoktól hangos faji, vallási és nemzetiségi ellenségeskedések teljes felszámolása volt. Szerintem ez inkább elfojtás, mint megoldás volt, de tény, hogy a mai rendpárti Szingapúr semmilyen formáját nem tűri el a kirekesztő nacionalizmusnak. Hogy miért nem?

Mert nem tesz jót az üzletnek. Hát azért. Nem egy emberi jogi diskurzus jutott el a társadalmi felismerés azon szintjére, hogy abbahagyták a muszlim-keresztény-buddhista-hindu-zsidó marakodást, vagy a maláj, indonéz, szingapúri, kínai, indiai, európai ellenségeskedést, hanem nagyon hamar kiderült, hogy zászlólengetésből nem lehet jól lakni, nem jönnek a befektetők, ugyanakkor dolgozhatnánk is akár, és mindegy ki fizet érte nekünk, ő jó üzletet jelent.

Én azok közé tartozom egyébként, akik támogatói a globalizmusnak, sőt a fogyasztói társadalomnak is (mégha mindkettőt erősen zöldebben látnám inkább) és az egyik ok éppen az, hogy szerintem az iPhone5 megjelenésére várni és izgatottan a ruhás állványok között szoknyákat vásárolni sokkal jobb cselekvés, mint testünkre csavart bombával robbantgatni vagy terepszínű cuccokban masírozni azt skandálva, hogy milyen színűeket akasszunk a héten.

A multinacionális vállalatok kiszolgálása

És itt jön a gazdasági szempontból szerintem legfontosabb jellemzője Szingapúrnak, ami minden a bejegyzés elején felsorolt hasonlóságot felülírva leginkább megkülönbözteti az országot Magyarországtól. Szingapúr 1965-ban úgy szakadt le az angol gyarmatbirodalomból, majd rövid kitérő után kivált Malajziából is, hogy azzal kellett szembesülnie, hogy se kitermelhető nyersanyaga, se jelentős belső fogyasztást produkálni képes nagyszámú lakossága, de még csak érdemi hadserege sincsen. Az ország ott fekszik egy kis szigeten, kiszolgáltatva gazdasági, politikai és katonai értelemben gyakorlatilag mindenkinek. Hogy érzékeltessem, se saját ivóvíz, se az építkezéshez szükséges homok nem volt az induláskor.

Mit lehet csinálni ilyenkor? Állj az élére annak, amit nem tudsz megakadályozni. Ha ki vagy szolgáltatva, mert csak egy végtelenül nyitott gazdaságot tudsz működtetni, ahol mindenben a külvilággal való kapcsolatra vagy utalva akkor feküdj fel erre az árra és tégy meg mindent, hogy jó kapcsolatod legyen a külvilággal. Ez Szingapúrnak olyan jól sikerült, hogy mára minden magára valamit is adó multinacionális cég ott jegyzi be ázsiai székhelyét, s az ország korábban is prosperáló kikötője mellett (amit tudjunk be kedvező földrajzi elhelyezkedésének), a térség pénzügyi, logisztikai és vállalatirányítási központja lett. És a világ egyik legerősebb gazdasága az egy főre jutó GDP tekintetében.

A siker alapja az volt, hogy nemzeti szabadságharc helyett bizony kiszolgálták a térségben letelepedni és terjeszkedni kívánó cégeket és általában a piaci logikának igyekeztek megfelelni.

És ugorjunk akkor vissza az előző pontokra, mert azok egytől egyig levezethetők ebből az utolsó, a túlélést és aztán a töretlen fejlődést szolgáló szempontra.

Hogy miért nem engedhető meg a kirekesztő nacionalizmus egy ilyen gondolkodásban az talán érthető. Ha az a célom, hogy jöjjenek mások, hogy hozzanak pénzt, hogy vegyenek ki irodahelyiséget nálunk, vegyenek céget, vagy alapítsanak egyet, használják a kikötőnket, sőt vegyenek részvényt a kikötőt üzemelő társaságunkba és építsenek még jobb kikötőt…szóval, ha ez a célom, akkor jobban teszem, ha inkább barátságos, invitáló, szóba álló, amilyen nyelven kérdeznek, azon válaszolok típusú közösség benyomását keltem. Ha reggeltől estig csak arról lehet velem beszélgetni, hogy miben miért mi vagyunk a legjobbak, és kit miért utálunk, aztán ha ennek már nem csak a vacsoraasztal fölött borozgatva adok hangot, hanem a miniszterelnök önti az olajat az egyenruhás felvonulók tüzére, akkor nem sokaknak lesz kedve idejönni, nemhogy befektetni, de még látogatni sem. Nem kell persze ezt csinálnunk, csak tisztázzuk, mi akarunk elérni…

Az oktatás nélkül, a több nyelven megszólalni képes, korszerű tudásokkal felvértezett lakosság nélkül nem lehet sem kikötőt, sem logisztikai központokat, sem magas szintű szolgáltatásokat működtetni. Lenyűgöző mennyire magas szintű technológiai tudás van jelen a szingapúriak hétköznapjaiban, aminek az egyik alapfeltétele, hogy mindezt be lehet vezetni, nem fognak metróban tanácstalanul bolyongani az írni-olvasni is alig tudó aluliskolázott tömegek. Paradoxnak tűnhet, de az oktatásba költött milliárdokból nagyon sok pénz visszajön az elektronizálható igazgatástól az intelligens - ne adj isten - többváltozós megoldásokig mondjuk a közlekedésirányításban.

Akár a befektetők idehozott tőkéjéből megvalósuló, akár a saját erőből való fejlődés elképzelhetetlen akkor, ha az igazán fontos pozíciókban nem az odavaló emberek ülnek. Egy miniszter, egy minisztériumi osztályvezető, de még egy okmányiroda vagy pályázati iroda vezetője is (és innen mehetünk szépen sorban az iskolaigazgatótól, a szociális irodavezetőn keresztül egy négytagú rendőrjárőr parancsnokáig) a maguk szintjén fontos kereszteződéseit jelentik sokak útjának, és ha abban a kereszteződésben elakadás van, akkor a forgalom áll. Nálunk a közszolgáltatások kontraszelekcióját az teszi lehetővé, vagy legalábbis láthatatlanná, hogy a közszolgáltatások teljesítménye látszólag mérhetetlen. A piac, mint önmagában vett mérőeszköz itt nem jelenik meg (egy minisztérium nem tud tönkremenni), más eszközökkel meg nem mérjük, vagy ha mérjük nem használjuk következményekkel is járó értékelésre az eredményeket. A pozíciók megszerzése és megtartása nem a feladat-teljesítmény, hanem a viszony-iszony dimenziójában alakul. Ennek megfelelően a közszféra pozícióinak birtoklói teljesítményük 80-90%-át (a pozíciójukat megerősítő vagy éppen fenyegető) viszonyok alakítására fordítják. Habár számos kritikával illette a korábbi ellenzék ezt a szerintük MSZP-s, szerintem jóval nagyobb múlttal bíró, uram-bátyám magyar világot, őfelsége kormányzása alatt sem sokat változtak ezek, sőt. És ebben a mondatban a sőt szón volt a hangsúly.

Nem lettünk Európa Szingapúrja, és nem is leszünk. A jobboldali siker sztori egyik vélt receptjét próbálják itthon megvalósítani, ráadásul úgy, hogy abból a leginkább a politikai hatalom koncentrációját biztosító elemek kerültek megvalósításra, az olyan kényesebb társadalmi kérdések, mint a kirekesztő gyűlölködés felszámolása, vagy a gazdasági létünket megalapozó, befektetéseket invitáló, kiszámítható és átlátható gazdaságpolitika terén inkább rosszabb lett a helyzet. Én nem csodálkozom, hogy mindezek közepette pusztán a hatalomkoncentrálás eredményeképpen még/már nem jönnek az eredmények…

Eddigi Szingapúrral kapcsolatos bejegyzéseim:

Szingapúr - Ázsia Svájca

Boldog 44. születésnapot Szingapúr - az alapítás

A virágzó kikötőváros - Szingapúr 1824-1965

Európa Szingapúrja lehetnénk?

Mégis Európa Szingapúrja lehetünk?

Ha már diktatúra...

Mégsem lettünk Európa Szingapúrja

Vesszenek a Nyúl Bélák!

Zsoolt — Mon, 19 Dec 2011 01:57:00 +0100

Móra Ferenccel és Fábri Zoltánnal töltöttem a hétvégém legnagyobb részét. Tegnap hajnalban kétszer egymás után is megnéztem Fábri Zoltán 1956-os Hannibál Tanár Úr című filmjét és ma pár óra alatt elolvastam a film alapjául szolgáló Móra Ferenc kisregényt.

Mondhatnám, hogy időutazás volt a múltba, de – főleg a film nézése közben – nagyon is a jelenben éreztem magam.

A kisregény-film páros tartalmi különbségei és a két alkotás története önmagában elmond mindent, amit ezzel a bejegyzéssel mondani akarok. Móra életében a Hannibál feltámadása soha nem jelenhetett meg, azt 1955-ben erősen cenzúrázva adták ki Szegeden. Én egy olyan példányra akadtam a neten, amin be vannak jelölve az eredeti Móra kéziratból az 50-es években kihúzott sorok.

http://mek.niif.hu/05300/05355/05355.pdf

A filmhez képest a könyvben sokkal hangsúlyosabb az orosz hadifogságig visszanyúló szál, úgy általában az orosz vonal. És miközben a mű egyértelműen a Horthy-rendszer ostobaságának kritikája az első világháború korának muszka-orosz utalásait sem tűrik a cenzorok. Ilyen részek kerülnek többek között kihúzásra Móra eredeti szövegéből:

De én ezt csak szembehunyva tudtam kimondani, és akkor is mindig olajos káposzta szagát éreztem, mert az orosz nőneveket nem tudom elválasztani az óhitű naptártól és a böjtös eledelektől.

A könyv megjelenésével szinte egy időben indulhattak el a film forgatásának munkálatai, mert az első bemutatóra 1956. október 18-án került sor, alig öt nappal a forradalom kitörése előtt. A film egyik jelentős eltérése a könyvtől az amfiteátrumbéli tömegrendezvény jelenete, ami a DVD borító és a kritikák szerint is a Móra által meg nem élt Rákosi-féle személyi kultusz világát tükrözi. Fábri mondhatjuk aktualizálta a könyvet, kiterjesztve érvényességét egy következő (a történet előzményeit is figyelembe véve harmadik) rendszerre. Fábri üzenete így az, hogy az ostobaság, a tulokszerű butaság örök. Mai szemmel nézve a filmet már az is átjön, hogy főáram, örök kormányzati tényező, érvényesülési kellék mifelénk a könnyfacsaró ostobaság teljesen mindegy, hogy közben mi az ideológia körülötte. Az se hagy nyomot mindezen, hogy ma már nem rikkancsok árulják krajcáros újságok formájában hanem iPad-ről tölthetjük le őket. Az 56-ban 31-be vizionált film „számonkérő nagytáborra” hívó plakátjait akár változatlan formában ki lehetne tenni ma is, nem sokaknak tűnne olyasvalaminek, ami idegen mostani hétköznapjainktól.

Nyúl Béla egyértelműen Fábri (vagy forgatókönyvírói) teremtménye. Móra egyes szám első személyben írt kisregényében a főhős neve egyetlen alkalommal sem hangzik el, de ha lenne neve biztosan nem így hívnák. Az esetlen, örök áldozat kisember szófordulatokban rögzült ikonjává vált Nyúl Béla karaktere helyett Móra főhőse sokkal közelebb áll a jég hátán is megélni képes, a túlélésért minden idióta rendszerben kiválóan lavírozó karakterhez, amit számomra Sinkovits Imre testesít meg Keleti Márton „Tizedes és a többiek” című másik klasszikusában.

Móra Hannibál Tanár ura félkarú háborús sebesült, akinek mindössze négy kitüntetése van („mert én csak a fronton szolgáltam”), aki ennek ellenére egyáltalán nem összetört fogyatékosként, hanem a megalázó vagy éppen fenyegető helyzeteket kiváló intelligenciával és pszichológiai érzékkel átfordítani, majdhogynem megnyerni képes örök túlélő. Magyaros happy end Móra kisregényének vége, amiben a tanár (felmondással) elveszíti állását, keserűen vízbe dobja háborús kitüntetéseit, saját maga számára minden további babér és remény nélkül tér vissza várandós feleségéhez születendő fiára bízva, hagyva küzdelmét az ostobaság mélysötétjével.

„Olyan bolond fajzat az ember, hogy minden baját elfelejti, ha megtudja, hogy lesz kire hagyni a szenvedéseit.”

Fábri csinált Hannibál Tanár Úrból Nyúl Bélát, aki Móra alakjához képest egészen más drámai utat fut be ugyanabban a konfliktusban. Nyúl Béla karaktere úgy rögzült Magyarországon, mint a kisstílű, gyáva, együgyű kispolgár, aki úszni sem tud, mégis a hullámfürdőbe keveredik a nagyok közé. Nyilván ezt a képet akarta Fábri is közvetíteni, az esetlen, néha burleszk filmeket idéző jeleneteket produkáló tanárról, azonban Nyúl Béla tragédiája mégsem a gyávasága, hanem az igazsághoz, a maga igazához, sőt továbbmegyek a józan ész valóságához való ragaszkodása.

A filmet egyébként gyerekkoromban láttam először, évente egyszer szerintem minimum leadták koradélután az iskolatévében, aminek én egyébként lelkes nézője voltam leckeírás közben. Akkori fejemmel Nyúl Béla számomra egy idegesítően esetlen, szánalomra méltó figura volt.

Tegnap hajnalban, azonban a Fábri által szintén megmutatott másik szálat vettem inkább észre, és ennek mentén kicsit méltánytalannak tartom Nyúl Béla mémként átörökített karakterjegyeit. A filmben egyetlen – ám igen erős – jelenet maradt meg a monarchia korát idéző első világháborús múltból. Egy csapat vak veterán tart Óbudán kora reggel a 8-kor kezdődő hadi segély osztásra, ahova az esti mulatozás után még erősen ittasan hazatántorgó Nyúl Béla igazítja útba őket. A csoportot vezető, vakságában is egyenes tartású, korabeli egyenruhát viselő katonával arról beszélnek, hogy mindketten az 1915-ös Gorlicei áttörésnél szerezték kitüntetésüket. Ez a beszélgetés ér véget azzal, hogy a „gyáva” Nyúl Béla (aki ugye két másik hasonló kitüntetést is szerez a fronton) azt a falfeliratot látja meg maga előtt: „Vesszenek a Nyúl Bélák!”

Hiába no, ilyenek a mi gyáva kisembereink…

Hasonló „hős” momentum az is, amikor a könyvből egyébként hiányzó tűzjelenetben, a szórakozott bugyutaságában sokáig nem is eszmélő Nyúl, igaz inkább megfelelési vágyból és az elismerésért ácsingózva, de maga megy be az égő szertárba, hogy kimentsen egy kitömött fácánt. Vagy a film egyik csúcsjelenetében ez a „gyáva” és „kisstílű” ember annak ellenére nem vonja vissza Hannibálról szóló tanulmányát, hogy az iskolai vizsgálóbizottság egészen pontosan előrevetíti milyen eljárásban és elbánásban részesülhet kiállásáért.

Én inkább egy harcos, igaz Nyúl Bélát láttam, a józan ész, és a logika vagy fizika törvényei szerint értendő valóság szinte egyetlen képviselőjét a filmben. Tragédiája nem abban van, hogy talán bárgyúságból, talán makacsságból egészen az utolsó pillanatig nem akarja megérteni, hogy az általa alapállásként képviselt racionális valóság – miszerint ő pusztán egy több ezer éves történetről írt új adatok alapján egy tudományos igényű tanulmányt – ebben a közegben nem tartható. Az igazi tragédia az, hogy gyakorlatilag egyedül maradt a valóság talaján. És amikor egyetlen ember marad, aki szerint a zöld a fű és a kék az ég, akkor komolyan felvetődik, hogy nem érdemes-e elengedni a racionalitás határait.

Van erről egy klasszikus szociálpszichológiai kísérlet is, amikor a be nem avatott kísérleti alanyoknak egymás mellett álló párhuzamos vonalakról kell megmondaniuk melyik a hosszabb. A feladat azért egyszerű, mert az egyik vonal egyértelműen, ránézésre is hosszabb. Ám attól válik rettenetesen nehézzé, mert a feladatban szintén résztvevő, ám beavatott társak egyöntetűen a másik (rövidebb) vonalat jelölik meg hosszabbnak. A kísérlet eredményei szerint a legtöbb ember elbizonytalanodik, kételkedni kezd a szemében, saját ítélőképességében és képes inkább a többiekkel tartani mintsem a valósággal.

Szerintem pontosan ez történik ma Magyarországon, ezt mutatja be nekünk egy 50 évvel ezelőtti filmen Fábri Zoltán, és habár én gyerekkoromban mindig azzal magyaráztam magamnak ezeket az újra és újra bemutatott koradélutáni filmeket, hogy biztos azért mutatják ilyen sokszor, hogy mindez még egyszer ne forduljon elő….előfordult. Előfordul.

A csavaros magyar észjárásról szóló beszédek valósághoz való viszonyukban nem sokkal különböznek az olyan filmbéli mondatoktól, minthogy:

„A magyar hazának kemény testű, szilárd lelkű és acélos jellemű fiatalokra van szüksége”.

A kiosztott kokik és sallerok számomra ugyanazt a stílust jelenítik meg, amiben Greguss Zoltán egyébként kiváló alakítással szónokol a Töhötöm mozgalom vezetőjeként:

„(..)…izzó hazafiságunk vesta lángjával tüzes ércbetűkkel véssük a történelem egére, hogy él még a magyarok Istene!”.

Ez az a mondat, amit végül, hogy a bőrét mentse Nyúl Béla szóról szóra visszamond a mikrofonba a nagygyűlésen, lelkesedéssé váltva a korábbi lincs hangulatot, de Nyúl Bélának éppen azért kell meghalnia Fábri verziójában, mert az utolsó igaz (valósághoz még kapcsolódó) ember tűnik el vele. A film ott ér véget, ahol ő meghal, de ha képzeletben továbbforgatjuk az 1931-ben zajló jelenetet, akkor a folytatásban azt hiszem a filmben látott szereplők többsége záros határidőn belül velehal.

A fasiszta szimpatizáns tornatanár kispuskával gyakorló diákjai, mi már tudjuk, alig 10 év múlva Gyorshadtest majd II. Magyar Hadsereg néven tűnnek el az orosz síkságokon. A tanulmány publikálásának hírére ajándékot adó németajkú zöldséges vagy a szivart hozó zsidó kolléga nagy valószínűséggel először állását, vagyonát majd életét veszíti elé valamelyik táborban. A helyi dzsigoló tornatanárt alakító színész mintegy szerepének továbbéléseként egyébként visszaköszön a valamivel később játszódó és forgatott „Egy óra múlva itt vagyok” sorozat álmodozó németbarát tisztjeként, akit Ukrajnában egy partizán rajtaütés során ér a végzet. Az iskolaigazgató és kollégái, ha túlélik a háborút, valószínűleg rendszeridegenként veszítik el teljes egzisztenciájukat az 50-es években. A Töhötöm mozgalom vezetőjét a nyugati határon , gyors távozása előtt az általa nagyra tartott Duce halálához hasonló körülmények között akasztják fel ebben a folytatásban, a neki teret engedő, vagy éppen őt bátorító elit tagjai a filmhez képest 15 éven belül megszűnnek elitnek lenni, a korszak ideológiáját meghatározó nemzetvezető örök számüzetésben éli le hátralévő éveit.

Tudjuk tehát, 2011-ben tudnunk kéne, hogy mi a következménye a valóságtól való végletes elszakadásnak. Azt is tudjuk ráadásul, hogy a folytatás sem lesz semmivel sem jobb, ha csak jelképeket és jelszavakat, utcaneveket és címeket cserélünk, amúgy ez az elszakadás ugyanúgy megy tovább. Mint egy karmát, csak újrajátszuk az egészet.

Végezetül legyen itt egy rövid részlet Móra Ferenc Hannibál feltámadása című kisregényéből. Annak megítélést, hogy a párhuzam csak az én erőltetésem, vagy valóban zajlódhatna ez a beszélgetés egy mai minisztérium termében is, azt az olvasókra bízom:

„Mondanom se kell, hogy én híve vagyok a tudományos kutatás szabadságának, de azért nincs igaza önnek, édes barátom. Nem elég jó hazafinak lenni, az mindenki lehet, de intelligens embernek azt mutatni is kell. Látja, ha ön nemzeti alapra helyezkedett volna a tanulmányában, magyar nemzeti alapra...

– De könyörgöm, a pun háborúkat nagyon nehéz magyar nemzeti alapra helyezni – tettem egy sápadt ellenvetést.

– Téved, tanár úr! – lépett közelebb hozzám. – Mindenbe bele lehet, és egy kis csalafintasággal bele is kell vinni a magyar vonatkozást. Próbáljuk csak. Scipio. Ugyebár, erre bátran mondhatja az ember, hogy egy kicsit is csángósan hangzik? Hazai magyar nyelven ezt a szót Scsipiónak ejtjük. Ennek aztán már nagyon könnyű olyan etimológiáját találni, amit a laikus is egyszerre elfogad. Scsipió, Csipió, Csipijó, azaz Csipi jól, vagyis, aki jól megcsípi Hannibált.

– Várjunk csak, barátom. Hannibál, Hannibál... Mire emlékezteti ez önt? Érdekes, magam is csak most jövök rá! Hannibál, Hanni bál, Honni bál, Honi bál. A karthágóiak, az ókor degenerált franciái úgy fogják föl a háborút, mint egy bálat. Rendkívül jellemző a mentalitásukra, hogy a főistenüket is Bálnak hívják. Ugye, mennyi magyar kölcsönszó már a világtörténelem hajnalán? Látja, ha ezekre mutatott volna rá, akkor a mindig résen levő és gyanakvó nemzeti érzés nem érthette volna önt félre.

A nemzeti önérzetre való nevelés, barátom, ez legyen az alapja a pedagógiának. Ért ön engem?” (Móra Ferenc)

A civil szféra államosítása

Zsoolt — Sun, 11 Dec 2011 17:44:44 +0100

December 5-én elfogadta a parlament a civil törvényt. Látom itt-ott a tiltakozásokat, a témáról szóló blogbejegyzések egyikének pedig azt a frappáns címet adták: a civil szféra államosítása felé

A címet azért tartom frappánsnak, mert szerintem a civil szféra államosítása nagyjából 15 éve megtörtént, a civil(nek hívott) szervezetek aktív hozzájárulásával. Amit most a kormány csinál az nem más, mint annyi más területen, a maga brutalitásával és nyers erőszakával kelt életre, láthatóvá tesz egy jelenséget, ami mindig is itt lebegett körülöttünk. Ennyiben hálásak lehetünk neki. Már a látszatát sem akarja a civilségnek kelteni, azt kell csinálni, amit és ahogy az állam megenged vagy megrendel.

Számomra a civil jelentése az, hogy nem állami. Egy civil szervezet olyan erőtér, ami önálló életet él egy másik erőtérhez képest, amit mifelénk államnak szokás nevezni. Az állam a saját közigazgatási logikája mentén szervezi az ország életét, gyakorolja az erőszakszervezetek fölötti monopóliumot és ~~ezek fenyegető kényszerét felhasználva~~ közmegegyezés alapján a megtermelt javak újraelosztását hajtja végre, majd az ebből származó bevételeiből szolgáltat, ellát, fejleszt. Namost számomra a civil az, aki mindebben nem vesz részt, aki ettől teljesen eltérő érdekek mentén, más logikával szerveződik és alapvetően kívül áll az állam hatás és hatókörén.

Közelíthetnék a civil szervezetek mibenlétéhez más logika mentén is. Mondjuk a non-profit jelleg mentén, amit sokan tévesen a civilség szinonimájának tartanak. De én ezekről most nem veszek tudomást, a civil szervezetek nem állami jellegét szeretném kiemelni, számon kérni.

Számomra a civil kitétel egyetlen értelme, létjogosultsága a függetlenség, a külön utasság. Olyannyira komolyan gondolom ezt, hogy bennem valódi kérdésként merül fel, miért kell az államnak finanszíroznia (támogatnia), de mégcsak szabályoznia és nyilvántartania is egyáltalán a civil szervezeteket? Mi köze ahhoz, hogy miképpen, milyen mennyiségben, milyen szervezeti keretek között szervezi meg magát az a szféra, aminek öndefiníciója éppen az őt szabályozni, számon tartani és behatárolni igyekvő államtól való külön állás és függetlenség?

Nem szabályozzuk, nem tartjuk nyilván és nem foglaljuk keretek közé az olyan emberi relációkat sem, mint a barátság vagy ismeretség. Ezeknek az emberek közötti kapcsolódásoknak a jelentőségét és fontosságát senki nem vonja kétségbe. Mégis keveseknek jut eszébe, hogy a közigazgatás eszközeivel írja le és szabályozza őket. Pedig látom lelki szemeim előtt, hogy lenne rá jelentkező, aki az 1952-es államigazgatási törvény szellemében felépítene egy hármas kategóriarendszert, aminek keretében elismerne a törvény ismeretségeket, barátságokat és szerelmeket. Ezeket bíróságon kéne bejegyeztetni az egyenként rájuk vonatkozó szabályozás részleteinek megfelelően. Ismeretséget például azok köthetnek, akik legalább egyszer már találkoztak és kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak (a 2000-es évek eleje óta a jogszabály külön kategóriaként bevezetheti az online ismeretség fogalmát, amihez viszont elegendő egy kölcsönös visszajelzés is, és az ismeretség, mint jogviszony létrejön.). A barátsághoz már jóval gyakoribb találkozások, bizonyítottan közös érdeklődés és értékvilág kell, melyet a bejegyzés során igazolni kell az alapításhoz minimálisan szükséges két főnek. A szerelem - jobboldali kurzusok idején – kizárólag férfi és nő igen intenzív kapcsolata esetén jöhet létre, ami jogi értelemben mintegy előszobáját jelenti a családjogi törvény által részleteiben szabályozott házasságnak illetve élettársi kapcsolatnak.

Mint látható kb. két perc alatt fel lehetne állítani egy egész rendszert az emberi viszonyok hétköznapjainak alakításához és szerintem pontosan ez történt, ez a rémálom vált valóra akkor, amikor valaki kitalálta, hogy a civil szervezeteket szabályozni kellene. A lóláb ráadásul ott lóg ki, hogy persze éppen annak kell ezt a szabályozást megtennie, akitől függetlenül kívánnak létezni a létrejövő kezdeményezések.

Na, ez az alapprobléma válik most kontúrosan láthatóvá a mai Magyarországon. Van egy darabszámra többtízezres szféránk (ha jól emlékszem olyan 50.000-60.000 körüli lehet a civil szervezetek száma) de ezek közül azok tekinthetik magukat valóban civilnek, akik minimális, saját tagjaik által összedobott költségvetéssel magukba fordulva csinálnak valamit. Létszámra egyébként ők vannak többen (tehát alapvetően rendben is lennénk) de nem közülük szoktak kikerülni a szféra hangadói és nem rájuk gondolunk akkor, amikor elhagyja a szánkat a civil szféra vagy civil szervezetek kifejezés.

A civil szervezetek közmegítélése az, hogy ezek valami hasznosat, odafordulásból, lelkesedésből csináló szervezetek. Adományt gyűjtenek és osztanak, szociális, egészségügyi szolgáltatást nyújtanak, oktatnak, felvilágosítanak, közéletet szerveznek.

Aki ilyenre adja a fejét, az – a jelenlegi változtatásokig – viszonylag könnyen megkapta a közhasznú státuszt, sőt ha olyat csinált, amit a törvény szerint az államnak is kellene csinálnia, akkor kiemelten közhasznú státuszt kapott a vele járó kedvezményekkel, pályázati hozzáféréssel és persze szabályozás tengerrel.

Méteres lóláb lóg ki ebből is, hiszen kiderül, a civil valójában az, aki azt csinálja, amit az államnak kéne, ezért hamar fel is ébredt az igény, hogy az államnak kutya kötelessége támogatnia a civil szervezeteket.

Mifelénk ugyanis az elképzelhetetlen, hogy a valami hasznosat odafordulásból, lelkesedésből (és tegyük hozzá még azt, hogy jól) csináló szereplő az állam legyen. A 90-es évek elején létrejött és ma már széles körben ismert és elismert szolgáltató típusú civil szervezetek zömét olyan emberek alapították annak idején, akiknek elege volt az állami cégek, szolgáltatások lehetetlen viszonyaiból.

Hogy ez mennyire nem magától értetődő alaphelyzet mindenhol, arra jó példát szolgálnak a skandináv országok, ahol az állami feladatokat (oktatás, egészségügy, szociális ellátás) rendszerint valóban az állam és az önkormányzatok látják el. Ezekben az országokban egészen a legutóbbi időkig egyszerűen nem engedtek be civil szervezeteket a szolgáltatások megszervezésébe, lévén ez az ő dolguk, ezek okán szednek be nem is alacsony összegű adókat.

Nálunk úgy működtetünk - szerintem szintén nem kis pénzből - hatalmas állami ellátórendszereket, hogy ezek érdemi eredményeket nem bírnak felmutatni, ám mindenki szörnyen érzi magát bennük és a hatástalan állami szolgáltatások mellett civil szervezetektől várják/várjuk el a nem kielégítő működés felturbózását.

Így van minden iskolának a szakzsargon szerint ún. „rásegítő” alapítványa, a szülészeten némi ráfizetéssel lehet az alapítványi szobában aludni, alapítványok gyűjtenek mentőautóra, lélegeztetőre, építenek emberibb fogyatékos intézményeket, vagy éppen etetnek, itatnak nélkülözőket.

A civil szervezetek bevonásának (a közigazgatás szaknyelvében ezt ellátási vagy ritkábban közszolgáltatási szerződésnek nevezik) igazi motivációja az ilyen szerződések megkötésében jeleskedő önkormányzatok részéről az, hogy a civilekkel történő kiszerződés esetén úgy pipálható ki egy kötelező feladat ellátása, hogy annak finanszírozásába, fejlesztésébe mintegy elvárásként a civil szervezetnek is be kell szállnia.

Látható tehát, hogy a magyarországi nem állami szervezetek, ahogyan mi gondolunk rájuk valójában nagyon is állami szervezetek, azokhoz ezer szálon kötődve, annak feladatát látják el. Ezzel nekem nem is lenne semmi bajom, egyszerűen annyit javaslok, hogy hívjuk őket valami másnak, ne pedig civil szervezetnek.

Azért tartom ezt fontosnak, mert az állammal való összekapcsolódás bizony kölcsönös. A civilnek nevezett szervezetek legjellemzőbb felfutási, növekedési pályája az lett, hogy megcélozva az állami feladatként létező szolgáltatási szegmenseket, az állam igazgatási és szabályozási logikáját követve, mindent megtesznek azért, hogy az állam szerződő partnereként konszolidálják tevékenységüket.

Az a civil szervezet típus azonban, amelyik saját logika és érdekviszonyok mentén szerveződik, ehhez saját forrásokat, szervezeti struktúrát, kommunikációs csatornákat és tagsági bázist teremt, az Magyarországon gyakorlatilag üres halmaz.

Oka ennek részben a hazai polgárosodás csökevényessége. Tőkeerős polgárság és független középosztály nélkül civil szerveződés sincsen. Az egyik leginkább elferdített szervezeti forma ma Magyarországon az alapítvány.

Kevesen tudják, de a szó eredeti jelentése igazából egy vagyon (fund, fundation), amit az alapító egy meghatározott célhoz rendel. Ma már némileg finomodott a bírósági gyakorlat, de az alapítványok létrejöttének fénykorában simán előfordulhatott, hogy 50.000 Ft-os alapító tőkével be lehetett jegyezni egy alapítványt, ami akár az első magyar űrkilövő állomás létrehozását tűzte ki céljául.

Az eltelt 20 évben talán egyszer, a KOGART alapításakor hallottam olyat, hogy egy tehetős vállalkozó a saját vagyonából letett 3 milliárd forintot, megvásárolt egy Andrássy úti ingatlant és saját szájíze, értékítélete és preferenciái mentén létrehozott egy kortárs művészeti izét.

Lett is konfliktus azonnal, amikor kiderült ez az alapító nem akarja követni a szakma főmoguljainak művészeti ízlését vagy az állami irányvonalat. És pontosan itt kezdődik a civilség, a külön utasságban, a saját utasságban, és egy alapítvány azért végtelenül ütőképes alakulat, mert úgy képes saját akarat végrehajtására, hogy nem kér se kalácsot, se tanácsot. Feltéve, ha igazi alapítványról van szó.

Meggyőződésem, hogy a Soros féle milliárdosok is azért szeretnek alapítványosat játszani, mondjuk jachtok és szigetek vásárlása helyett, mert hamar ráéreztek a civilség világteremtő erejére. Szarom le mit gondol az állam a demokráciáról, veszek magamnak egy egyetemet és ott majd azt tanítják, amit én gondolok.

Ha pénz nincs, lehet ezt csinálni kicsiben, szerelemből is. Nekik vannak az egyesületek, amit már 10 fővel is létre lehet hozni, elvileg egy fillér nélkül (valójában elég sokba kerül már a puszta bejegyzés is). Bevezet most a törvény egy új civil szervezeti formát is, amit csak éppen bejelenteni kell, ám pénzt nem kezelhet. És kérdem megint…minek?

Ha rajtam múlna már az egyesületek kötelező regisztrációját is megszüntetném, ahogy barátságokat sem kell regisztrálni. A mai magyar egyesületek többsége éves szinten nem forgat többet 200.000 Ft-nál miközben már a bejegyzéshez, alakuláshoz olyan küszöböt kell megugrani (közgyűlés, jegyzőkönyv, alapszabály, bankszámla, bíróság), hogy az ember kedve elmegy az élettől is nemhogy az egyesüléstől. Ehhez képest most lesz egy új szervezeti forma, ami effektíve egy baráti társaság jogi formába öntésére elegendő, de regisztrálni azt nagyon muszáj lesz.

Láttam egy beszélgetést a témában valahol, ahol az hangzott el, hogy ezek az új szervezetek az olyan önszerveződéseknek adnak biztos jogi kereteket, akik közös név alatt akarnak csinálni valamit és ezt hivatalosan is formába akarják önteni.

És szerintem itt kezdődik az a csúszka, amin a hazai civil szféra és a róla való gondolkodás rendre elcsúszik. Közös nevet eddig is minden gond és jogi forma nélkül adtak maguknak zenekarok mondjuk. Dobálnak pénzt kalapba próbateremre, útiköltségre és ha befutnak lám két perc alatt lesz majd egy cég körülöttük, amiben lebonyolítják pénzügyeiket.

Szerintem a hazai civil szféra két nagy betegségben szenved:

Az egyik a független önszerveződő polgárság hiánya. Ebben az értelemben civil szféra, a nem-állami szervezetek, kezdeményezések szférája nem létezik, csíráját mintha most látnám szerveződni a növekvő elnyomás hatására.

A másik a végletes függés az államtól, a vele való szimbiotikus összekapcsolódás. A civil szervezetek bevonásával az állam egy második, rejtett jövedelemadót vet ki a polgáraira (ezt jelent minden adománygyűjtés, önkéntes felhívás) olyan feladatok ellátásra, amire ő egyszer már adót szedett be. A civil szervezeteknek nevezett formációk pedig a pizza futártól semmiben nem különböző professzionális szolgáltatóként portékájukat támogatásnak álcázva kenetteljes ködbe borítva értékesítik.

Ez a portéka az esetek többségében rendre jobb mint, amit az állami szolgáltatások ki tudnak préselni magukból. De a hazai viszonyok között sajnos, és ez a mostani jogszabályváltozások hatására explicit módon így van, az állam forrásain élő civil szervetek abban a pillanatban veszítik el civilségüket, ahogy az állam beszállítóivá válnak. Rugalmasabb szervezeti kereteiknek, a közvetlen politikai befolyástól való relatív távolságuknak (vezetőjüket nem a képviselő testület nevezi ki) képesek a nagyobb hatékonyságra és a változásra, azonban ma már inkább tekinthetőek az állam egy laza kiterjesztésének, mint attól független, annak akár ellentmondani, vagy ellensúlyt képezni képes civil szervezeteknek.

Az álegyeztetések természetrajza

Zsoolt — Wed, 16 Nov 2011 20:36:00 +0100

Érzékletes példán keresztül mutat rá a TASZ egy nemrég megjelent írása arra, milyen módon zajlanak a társadalmi és szakmai egyeztetések a hazai szociálpolitika területén.

Magam is többször írtam már azokról a mechanizmusokról, amikkel a mindenkori minisztériumok (igen, az előzők is) a szakmai egyeztetés, a konzultáció látszatát keltik, valójában azonban előre rögzített, valahol paraván mögött meghozott döntések véghezviteléhez keresnek statisztákat.

A hazai szakpolitikák egyik katasztrófája, hogy habár elegendő intellektuális kapacitás lenne az országban, évek alatt számos tanulmány, vizsgálat, kutatási eredmény és gyakorlati példa is felhalmozódott az adott területen, valójában egy személyre szűkül a döntéshozatal. Ez pedig rendszerint azért katasztrofális, mert így az adott szféra ott fog tartani, viszonyai úgy fognak alakulni, ahol az adott tisztviselő egyéni felkészültségben, világnézetben tart.

A hazai fogyatékosügy talán legfontosabb fejleménye a 13. éve halogatott kitagolás, intézmény kiváltás folyamata. Ennek lényege, hogy a jellemzően határ menti településekre, kis falvakba, vagy városon belül is zárt intézményekbe száműzött emberek számára lehetővé kell tenni a közösségbe való visszatérést, a részvételt mindabban, amit mi életnek tekintünk.

Miközben 1998 óta többszöri nekirugaszkodás után 2009 őszén már úgy tűnt megegyezés születik a kitagolás előmozdításáért küzdő civil és szakmai szervezetek valamint a kormányzat között, hosszú hónapok hallgatása után a NEFMI államtitkár-helyettese egy interjúban üzente meg, „nem ért egyet azzal a kikötéssel, hogy 12 fős intézményeket kell létrehozni”. A majd másfél éve elhangzott interjú óta eltelt időszak fejleményeire visszatekintve, bátran kijelenthetjük, ez a mondat aztán mintegy rögzített pontjává is vált a kormányzat fogyatékosügyi politikájának. Ezen semmilyen egyeztetés, tudományos alapú érvelés, tiltakozás, nyílt levél, demonstráció nem tudott változtatni.

Hiába írt alá Magyarország nemzetközi egyezményt, hiába alkotott saját hazai jogszabályt arról, hogy a fogyatékosággal élő emberek közösségi integrációját fogja elősegíteni, végül olyan koncepciót és ennek mentén olyan megvalósítási terveket fogadott el a kormány, mely továbbra is teret engedne 50 fős nagy létszámú intézmények létrehozásának.

A kormányzat még 2011 augusztusában közleményt adott ki a szociális intézmények

átalakítását felügyelő testület létrehozásáról. Közleményükben leszögezik:

„A testület munkájában a fogyatékossággal élő emberek, az őket képviselő érdekképviseleti szervezetek, a szociális háttérintézmények, a szociális és gyógypedagógiai felsőoktatási intézmények, valamint a szolgáltatásokat fenntartók vesznek részt.." (forrás)

(fotó: Pelsőczy Csaba)

Alig pár nappal később ehhez képest az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetsége (ÉFOÉSZ) a következő nyilatkozatot adta ki :

„Érdekegyeztetés érintettek nélkül – avagy mindent rólunk nélkülünk

Se érintett fogyatékos személy, se fogyatékos személyeket képviselő szervezet nem kapott helyet a most megalakult kitagolási testületben – így összegezhetjük a Nyitrai Imre szociálpolitikáért felelős helyettes államtitkár által csütörtökön bejelentetteket.” (forrás)

Most a TASZ vette a fáradtságot és megnézte közelebbről, mit is jelent pontosan az, amikor a kormányzat felállít egy egész szféra viszonyait befolyásolni hivatott testületet. Érdemes a teljes dokumentációt elolvasni, én itt most csak a főbb megállapításokat ismertetem:

„A testület ügyrendje 2. 1. pontja szerint a tagokat a szakterületért felelős helyettes államtitkár kéri fel, továbbá az ügyrend rögzíti, hogy a testületet fogyatékossággal élő emberek, az őket képviselő érdekképviseleti szervezetek, szociális háttérintézmények, a szociális és gyógypedagógiai felsőoktatási intézmények, valamint a fenntartók képviselői alkotják. A tagok kiválasztására vonatkozó egyetlen procedurális szabály az, hogy annak összetételéről bizonyos szervezeti szempontok figyelembe vételével egyetlen ember – jelesül a helyettes államtitkár – dönt. A tagok felvételéről a helyettes államtitkár dönt, és – az ügyrend ezt nem fejti ki, de a kiválasztás logikájából ez következik – a tagok eltávolítása is az ő joga. Ez pedig azt jelenti, hogy a testület minden tagja a helyettes államtitkártól egyoldalúan függő helyzetben végzi munkáját: a szakmai testület egyértelműen kiszolgáltatott egy döntően politikai pozíciót birtokló hivatalnoknak. Ez a kiválasztási processzus nem garantálja, hogy a leginkább megfelelő emberek kerüljenek a testületbe. További aggodalomra ad okot a testület aktuális összetétele: a testületnek összesen tizenegy tagja van, a tagok többségének munkaadója maga a Nemzeti Erőforrás Minisztérium, illetve a minisztérium által fenntartott vagy finanszírozott szervezet: 11 tagból legalább hat esetében biztosan tudható, hogy – amennyiben az érintett tag nem a NEFMI munkatársa – munkahelyének pénzügyi stabilitása jelentős mértékben függ a NEFMI döntésétől.¹ A testület tagjai többségének munkaadója, ezen keresztül pedig e tagok anyagi helyzete egyértelműen a NEFMI döntéseitől függ, a NEFMI-nek kiszolgáltatott.

A TASZ ezért a testületet nem tekinti szakmailag független szervnek, hanem olyan testületnek, amely egyoldalúan kitett a kormány politikai befolyásának.” (forrás)

Kiderül tehát, hogy ugyanoda jutunk vissza. Habár egy egész testület kerül felállításra az intézményi reform lebonyolítására, valójában továbbra is egy személyre szűkül a valódi döntéshozatal.

Hogy mindez miért életveszélyes azt az élet maga igazolta. Az indokát nem tudjuk, de nemrégiben a helyettes államtitkárt eltávolították pozíciójából. Felépítette személyére szabott rendszerét, és ahogy az lenni szokott, ő már sehol sincs. Maradt a feladat és a sok hónap munkájával felépített teljesen illegitim egyeztetési és döntéshozatali folyamat.

Időközben a kitagolás kérdése a küszöbön áll, a mai nap a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség társadalmi vitára bocsátotta a témában releváns TIOP 3.4.1.-es Európai Uniós program pályázati kiírás tervezetét.

Kifizetődőbb lenne költeni…ehhez pusztán számolni kéne tudni

Zsoolt — Thu, 03 Nov 2011 21:26:00 +0100

Majd 3 milliárd forintot tervez spórolni a Nemzetgazdasági Minisztérium a mentális problémával élő emberek és a fogyatékossággal élők közösségi-alapú szolgáltatásain.

Kell is a pénz, hiszen a jövő évi költségvetésben 1000 milliárd, a külföldi befektetőknek szánt verzióban már 1400 milliárd forinttal kell csökkenteni a kiadásokat. Ebből 3 milliárd a fogyatékos embereken kipipálva…

Most szólok, hogy megtakarítás ebből nem lesz, az egy tollvonással elintézett költségcsökkentés valójában igen sokba fog kerülni.

Közösségi ellátás, támogató szolgálat, nappali intézmények, foglalkoztatási programok. Az eltelt 10 év új szolgáltatás típusai ezek. Határszéli kastélyok, a térképen sem szereplő települések nagy zárt intézményei helyett, új, a közösségekben működő szolgáltatások adnak igazi lehetőségeket fogyatékos embereknek és mentális problémával élőknek arra, hogy eltartott, felesleges teherből a közösség aktív tagjaivá váljanak.

Az eltelt évek törekvéseinek és fejlesztéseinek köszönhetően most már Magyarországon is vannak adataink arról, hogy ezek a szolgáltatások igen eredményesek lehetnek.

A közösségi ellátások, nappali intézmények bizonyítottan képesek akár 50-90%-kal csökkenteni a mentális problémával élők kórházba kerülésének gyakoriságát. A számok nyelvén ez azt jelenti, hogy egy napi, nem egészen 800 Ft-ba kerülő szociális szolgáltatással, sikerrel előzhető meg, illetve érdemben csökkenthető a napi akár 18 000 Ft-ba is kerülő kórházi kezelés.

Ha ennél is tovább merészkedünk a rehabilitációban, akkor további egy főre számított napi mintegy 7500 Ft-os költséggel lehet olyan munkába állítási programokat indítani, melyek eredményességi mutatója akár 50%-os.

Az érintettek életének szempontjából mit jelent ez?

A kórház és az otthon bezártsága közötti örökös ingázás majd a végállomást jelentő határszéli tömegintézmény helyett emberek ezrei indulhattak el Magyarországon is azon az úton, ami fogyatékosságuk, mentális problémáik ellenére élhető, tartalmas életet jelentett számukra a közösségben. Munkával, lakással, párkapcsolattal, mindennel, amit mi úgy hívunk: élet.

Szitokszóvá vált az eltelt egy évben a rokkantnyugdíjas. Nincs rájuk pénzünk többé. Sci-fi szerű gépekkel bizony ki fogjuk mutatni, tetten fogjuk érni, hogy még a félkezű is dolgozhat. Mondja a kormány.

És tényleg…

Ezt mondjuk mi is évek óta. De ha ennek módja pusztán az, hogy telebömböljük a sajtót, démonizálva a fogyatékosokat, rokkantnyugdíjasokat és közben minden intézkedésünk arról szól, hogy még inkább ellehetetlenítsük a közösségben való boldogulásuk útját, akkor megint csak a parasztvakítás marad. És többszázezer magára hagyott, kirekesztett ember, közülük sokan a határszélre deportálva. A mostani tervezet értelmében ugyanis ismét csak ezek a méregdrága és rehabilitációs szempontból hatástalan megoldások maradnak.

Dr. Harangozó Judit, az Ébredések Alapítvány pszichiáter vezetőjének számításai szerint 1Ft munkabér a rehabilitációs szolgáltatásokban 10Ft munkabért hoz létre a később munkába állt érintettek oldalán.

Harmadikos matekkal persze ez nem fog kijönni. Kéne legalább egy ötödikes a minisztériumba…

4K!....rögtön a legelején

Zsoolt — Mon, 24 Oct 2011 20:41:00 +0200

Már a tegnapi beszéd elhangzásának pillanatában is volt valami fura rossz érzésem, miközben a 4K! kezdeményezés szószólóját hallgattam. Azóta írásban is elolvastam a beszédet és így is megmaradt a rossz érzés.

Ez a beszéd számomra túlságosan hasonlított az eltelt 20 év profi (magukat profinak tekintő) politikusainak beszédeihez.

Bármi lesz is Orbán Viktor rendszere után, az akkor fog jó irányba haladni, ha újra súlya lesz az igaz szónak, a valóságnak és nem sunyi kis csúsztatásokból csúszunk újabb világmagyarázatokba. Nagyon érzékeny vagyok erre, és éppen Orbán Viktor példája tanított meg arra, hogy ne dőljek be pusztán a változás akarásának. Legyen fülem a kis akarnokra akkor is, ha az éppen a nekem szimpatikus oldalon akar valamit.

A 4K! beszéde így kezdődik:

"Az '56-os forradalom azt jelenti, hogy patriótának lenni, hazafinak lenni annyi, mint köztársaságinak lenni."

Hát nem! Ez így ebben a formában nem igaz, és nincs a mondatnak olyan szava, amitől ne rázna ki a hideg valami nagyon is ismerős parasztvakítástól:

1. Már megint valaki, aki meg akarja mondani mit jelent '56. Göncz Árpád, akinek egy olyan apró helyzeti előnye talán van 56-tal kapcsolatban, hogy legalább élt már akkor, ehhez képest azt mondja: "Ahány ember, annyiféle 56 van." És szerintem ide kéne eljutni. Wittner Mária '56-a ugyanannyira releváns, mint Göncz Árpádé, a kibelezett és fejjel lefelé lógatott ávós '56-a ugyanúgy releváns, mint a vértócsába géppuskázott tüntetőké vagy az apróra zsugorodott, összeégett orosz kiskatonái. Megbékélés akkor lesz, ha megengedjük mindenkinek a maga '56-át.

Itt mire került felhasználásra '56 évfordulója? Hogy egy platformja kerüljön egy csúsztatással a köztársaság szóval, ami véletlenül a kezdeményezés nevében is benne van. '56 tehát a miénk. '56 minket jelent. Nem ismerős ez másoktól? Erre ne alapítsunk pártot, bocs. Ilyen már van.

2. Hazafi az nem lehet, aki királyságban él? Ha Magyarország királyság lenne, vagy amikor Magyarország királyság volt, akkor nem voltak benne patrióták? Vagy megint azért volt szükség erre a fordulatra, hogy magunk felé hajlítsuk a hazafiság fogalmát is. Nem ugyanaz ez a mondat, mint amikor Orbán azt mondta: "a haza nem lehet ellenzékben"?

Nem hiányzik nekem a királyság, köztársaság és demokrácia de mindenekelőtt igaz szó párti vagyok. És furán gyanakvó, óvatosan körülményes, amikor ez akár csírájában is sérül.

Akármilyen rendszer jön, nem akarok több kamuzót és szómágust látni. És a srác biztos nem is úgy gondolta, ő csak....

Mégis..volt egy rossz érzésem..úgy éreztem ki akarom mondani. Amúgy alapjában örülök, hogy végre elkezdődik valami. Nem fogtam volna tollat, ha nem akarnék rajta jó irányba alakítani...

György Péter: Apám helyett

Zsoolt — Thu, 18 Aug 2011 12:02:00 +0200

Szerintem az is számít, hogy az ember milyen könyvet olvasott előtte. Mert ezek úgy összeérnek. Összekötődnek. Kurt Vonnegut Virágvasárnapját olvastam, amikor György Péter Apám helyett című könyvét megvettem.

Nem ismertem a szerzőt, szinte találomra választottam ki a boltban. Most, hogy kiolvastam a könyvét már inkább ismerős, de nem annyira ő, hanem a gondolatai. Magamra ismerek néhány apró vonatkozásban. A részletek szeretetében. A pillanat megragadásában, amikor az apró jelenetekben akarom a történelmet akár megragadni. Mindig egy áthidalhatatlan szakadékot éreztem a nagy szavak, eszmék és a hétköznapi élmények között.

György Péter könyvében valahol az elején leír egy jelenetet a családjáról, amikor nagyapja feleségével sétál a Duna-parton. A hidak meg a vízbe vannak robbantva. Tavasszal, amikor az első napsugarak megérkeznek én is szeretek kijárni a Duna-partra. Fenn a Citadellán nagy képeken ki van nyomtatva pár korabeli pillanat, az egyik ilyen Dunába dőlt hidat ábrázol. Van benne valami rémületesen nyomasztó. Mint amikor háborús sebesülteket látni végtagok nélkül.

György Péter könyve arról szól, hogy a Kádár rendszer legitimitását a nyilas korszak és az azt megelőző rendszer dolgairól való közmegegyezésszerű hallgatás adta. Hosszan, sokféleképpen írja le ezt. Szó szerint egyszer pl. így:

„Kádár nyilvánvalóvá tette, hogy a szocializmusban az „urak” világa nem tér vissza többet, és a halottak emléke sem kísért – és ez olyan ígéret volt, olyan ajánlat, amelynek nehéz volt ellenállni.”

Nehezen tudok mit kezdeni az egy dimenzióra szorítkozó korszakmagyarázatokkal. Én inkább úgy látom, hogy egy-egy eseményt, időszakot annak minden szereplője másképpen él meg, a maga nézőpontjából vagy világnézetéből. György Péter Kádár korszak értelmezése a saját családjában biztosan releváns, de nem szimpatikus, ahogy pl. Ottlik Gézán számon kéri ugyanannak a korszaknak az övétől eltérő nézőpontból való ábrázolását. A példát azért emelem ki, mert György Péter egyébként bámulatra méltó éleslátással minden rezdülésében a közélet szintjén él meg egy korszakot. Márpedig Ottlik Iskola a határon című könyve számomra egy másik lépték, a 8 éves kisfiú szemével látott hajnali csuklógyakorlat jeleneteiben ragadja meg a Horthy korszakot és annak hadseregét. Ottlik nem negligálja korát, de még az 1957-es Lukács fürdői nyitójelenet korszakát sem, hanem egy másik, rendszereken és politikai összefüggéseken túli nézőpontból mutatja meg azt.

Én is most egy saját 8 éves koromból nézett példán keresztül szeretnék mégis igazat adni György Péter leegyszerűsítőnek tűnő, Kádár-korszak értelmezésének, vagy legalábbis jelezni, hogy lehet benne valami, érdemes vele foglalkozni.

Egészen 18 éves koromig a szocializmusban éltem. A Kádár korszak gyermeke vagyok, ha a seggemet a földhöz verem, akkor is. Talán az is fontos, hogy Tatabányán nőttem fel, azon a településen, ami a szocializmus terméke, vagy talán a szocializmus maga volt.

Szóval én úgy nőttem fel 1972 és 1990 között, hogy azt hittem a zsidó az egy vallás, valami régi dolog, amit hajdanán emberek gyakoroltak. Ugyanolyan letűnt dolog, mint mondjuk a katolikusok, merthogy olyat se nagyon láttam én 8 évesen Tatabányán. Egyszer a Május 1. parkban, ahol egy templom állt, aminek a kapuját az életben nem láttam nyitva, szóval egyszer annak a templomnak a falai mentén láttam egy reverendás alakot elsietni és az első gondolatom az volt talán valami hagyományőrző kultúrkörbe megy. Eszembe nem jutott, hogy ez egy élő dolog.

A regnáló hatalommal kötött közmegegyezés, tudatosan elfojtott emlékezetpolitika, folyamatos jelen idő………..nem tudom. De tény, hogy az én gyerekkoromban nem volt releváns, számon tartott kategória, és főleg nem volt beszédtéma a zsidó. De nem azon a vigyázunk a szánkra, és tudjuk, mit nem szabad kimondani módon nem. És nem is úgy nem, hogy azért a vasárnapi ebédnél csak kicsúszott egy szaftos zsidózás, halk összebólintással a nagyfröccs előtt. Hanem tényleg nem. Nekem a zsidó egzotikus történelmi, vagy megfoghatatlanul távoli kategória volt, olyan, mint a búr, vagy a vallon.

Apámnál töltöttem a nyarak egy részét és egyszer este a TV-t nézték, míg minket ugyanabban a szobában aludni parancsoltak. A fekete-fehér TV-n, ha lehet, még fekete fehérebb dokumentumfilm ment Auschwitzról. Csontvázzá soványodott emberekre emlékszem, akiket, ahogy álltak, slaggal mostak. Nekem egy szúnyog megcsípte a talpam és örökké azt vakartam, míg apám észrevette és bekente vietnámi balzsammal. A holokauszt szörnyűsége ugyanolyan távoli, egy szúnyogcsípéssel felülírható médiaélmény volt számomra, mint a vietnámiak napalm bombázása, az etiópok éhenhalása vagy az irak-iráni háború. Annyiban amúgy megragadt a fejemben, hogy olyan 9 éves forma gyerekként sokszor ijesztgettem magam azzal a képpel, hogy koncentrációs táborba visznek minket, és anyámat meg a húgomat különválasztják, lévén ők nők, és én rettegve üvöltök anyám után idegenekkel maradva magamra. Azt hiszem alattomos módon még a vietnámi balzsamon keresztül is átjött az a dokumentumfilm.

30 év múlva. 2010 nyarán álltam a Duna-parton Mohácsnál. Egy hozzám egyébként közel álló emberrel beszélgettem, aki ott él és kérdeztem tőle a kompnál, miért ilyen elhanyagolt a Duna-part ezen a részen? A válasz a következő volt:

- „Megmondom én neked Zsoltikám, miért ilyen. Mert a zsidók felvásároltak mindent ebben az országban.”

Lefagyasztott ez a mondat, tulajdonképpen meg is kaptam vele a kérdésemre a választ: Nagyon nagy baj van ezzel az országgal.

György Péter könyvét az első oldalak után nem elsősorban azért olvastam kitüntetett érdeklődéssel, mert annyira érdekel a Kádár korszak legitimációja vagy, amit ő nagyon szeret hangsúlyozni: „folyamatos jelen ideje”.

Engem az érdekel, honnan kelt életre, honnan bújt ez a rémség elő? Ez a pamacsbajszos, zöldegyenruhás, vagy a kopasz fekete, piros- fehér csíkos világ. Hogy az istenben ugortunk 2000 akárhányból 1937-be?

György Péter azt mondja, mindig is ott voltunk. A kommunisták megállították az órát, nekünk és egyúttal maguknak, nincs szembenézés, semmivel nem kell elszámolnunk, semmit nem kell végiggondolnunk. És egy társadalom, ami ennyire elszakad a saját valóságától tulajdonképpen bármilyen hazugságra vevő.

Érzékletes dokumentumokon keresztül, hosszan ecseteli azt a világot, amikor magyar hivatalnokokhoz amolyan baráti levélben lehetett a kisajátított zsidó vagyonért fordulni, vagy időzik el az olyan pillanatokon, amikor nehéz volt eldönteni, vajon az a jó hír, hogy vége van a háborúnak, vagy az, hogy hál’ istennek nem jöttek haza, azok, akiknek a lakásában ’44 tavasza óta lakunk, és akiknek bútorai között élünk. Azt is írja, a haza soha nem érkezők nevében nem tett fel kérdéseket soha senki. Ennek a hallgatásnak az ára volt a kommunisták hatalomra kerülése és 40 éves regnálása.

A tanú című filmben van egy jelenet, amikor a Pelikán gátőr által joggal gyűlölt volt nyilas verőlegény önfeledten nótát húzat magának a vendéglőben. Amikor a gátőr beleköt, felemlegetve nyilas voltát, azzal vág vissza:

- „én csak kis nyilas voltam, azoknak meg lett bocsájtva.”

Az ilyen pillanatokban örökítődnek tovább a következmény nélküliség és a kreált valóságok hagyományai. Hogy ne kelljen szembenézni semmivel, de tényleg semmivel. Saját korábbi tetteinkkel, a politikusok hazudozásaival, működésképtelen rendszereinkkel. Ennek a szembenézés nélküliségnek a hagyományából fakadnak a mohácsi Duna parton elhangzottakhoz hasonló mondatok. Nem kell egy percet sem foglalkozni az önkormányzat felelősségével vagy éppen a lakosság, a közösség nemtörődömségével.

Egymondatos valóságokat kreálunk magunknak.

Attól tartok ősrégi receptünk ez, nagyobb Hungaricum, mint az Unicum, és megdöbbentő milyen jó érzékkel csúcsra járattuk. És azt hiszem itt jóval régebbre visszanyúló dologról van szó, mint a nem ok nélkül kiragadott 1944-es népírtás traumája és feldolgozatlansága. Régebbről van ennek hagyománya és sajnos máig magunkkal hoztuk.

Mára ott tartunk, hogy a hatás érdekében egyre vadabbakat, egyre hangosabban és agresszívebben kell kiabálnunk, leginkább ott, ahol a legkomolyabb gondjaink vannak. A saját énképünkről, a múltunkról és visszatérően a jövőnkről, ami egyre inkább a múltunk, hiszen nem haladunk sehova, ott vagyunk 1937-ben.

Világossá kell tennem azonban, hogy itt most nem a politikai és gazdasági elit szembenézéséről illetve arra való képtelenségéről van szó. György Péter könyve attól zseniális, hogy a hétköznapokra, a hétköznapi emberek hétköznapjaira lebontja azt, amit egy rendszer társadalmi szintű sajátjának gondol. Többször említi – más szerzőkre hivatkozva – a magyar középosztály válságát. Márai kerül elő nagyon hamar, aki köztudottan gyűlölte a magyar középosztályt.

Sajátos magyar viszonyaink közepette egy szinte értelmezhetetlen kategóriához érkeztünk, ami habár a szó ugyanaz maradt, messze nem azt jelenti, itthon ma, mint Márai idején, vagy itthon ma és máshol a világon. Az amerikai középosztályból kiindulva, ami talán az ottani szociológia elterjedésével vált amolyan nemzetközi zsinórmértékké, magyar viszonyok között semmiféle középosztályról nem beszélhetünk és soha nem is beszélhettünk. Ez a problémák egyik gyökere. Demokratikus polgári társadalmat akarunk építeni demokratikus polgárok nélkül. Az sajnos nem elég, hogy Deutsch Tamás (aki 1998-2002 Szijjártó Pétere volt) minden második szava a polgári volt.

A kreált valóság vonzereje mindig azért hatalmas, mert egy fájdalmas cselekvéstől óv meg minket, egy felduzzasztott, önáltató hazugság segítségével. Ez az önáltatás él tovább ma is, és hasonlít olyan döbbenetesen a Márai vagy Mikszáth által pontosan leírt dzsentri világára például, az úri középosztály kardcsörtető darutollas világára.

Erre kéne nekünk demokráciát építeni. Valójában ez a mechanizmus, az ilyen jelenségek termelik ki mini diktátorainkat, akik tulajdonképpen nem is hibáztathatóak azért, hogy a tetejére ülnek annak a szemétdombnak, ami kakasért kiállt. Fölmenteni persze nem akarom őket, hiszen ahogy szócsövet kapnak, mindent megtesznek, hogy életben tartsák ezt a mechanizmust.

De sokszor elkap a félelem, hogy itt nem egy megvezetett országról van szó, amit gonosz ármánykodással megkaparintott az ördög. Hanem egy önáltató országról, amelyik örömmel trónra emel bárkit, aki nem tesz fel kínos kérdéseket.

Ha valami hatékonynak bizonyult, akkor az a légvárépítés ebben az országban. Ezer módja van ennek. Búsulva sírás az elveszett forradalmakon, országrészeken, és vesztes háborúkon, a külső ádáz környezet áldozataiként való szereplés, a szláv tengerben fekvő csillogó szent sziget. Tökélyre fejlesztettük irtózásunkat a számok világától, a konkrétumok, a mérhetőség világától és semmi nem visszataszítóbb számunkra, mint a siker, hiszen, ami itt sikeres az köszönő viszonyban sincs ezzel a mentalitással.

És itt jut eszembe Vonnegut, aki György Péter könyvéhez képest maga az élet, és aki saját akadémiai köreiben is megbotránkozást keltve ugyan, de egy segglyukat rajzolt könyvébe. Így ír ő maga erről:

„Nemrég telefonbeszélgetést folytattam egy fiatal indianapolisi unokahúgommal, aki már férjezett asszony. Azt mondtam neki, hogy borzadnék ellátogatni a szülővárosomba, mert kizártnak tartom, hogy idősebb rokonaim szeressenek engem, és csak a könyveimet gyűlöljék olyan iszonyúan. Erre az unokahúgom azt felelte, hogy inkább értsem meg őket, hiszen ízig-vérig viktoriánusok, és öregek már ahhoz, hogy megváltozzanak.

(…)

Így hát Viktóriára gondoltam, Nagy-Britannia és Írország királynőjére, India császárnőjére.

(…)

Képtelen vagyok elhinni, hogy Viktória királynő akár csak egyetlen pillanatra is őszintén nekikeseredett volna, ha megmutatom neki a segglyukról készített ábrámat.

(…)

Vajon mit érezhetett Viktória királynő azon dolgokkal szembesülve, amiket trágárnak minősített? Azt talán, hogy ha mégoly leheletfinoman is, de megfélemlítésre épülő hatalmát támadás érte?

(…)

Vajon szerkesztett-e a királynő a legtávolabbi peremvidék számára önkényes előírásokat abból a célból, hogy jelzéseket kaphasson, ha netán valami durva, otromba alak fel akarná hívni a figyelmét az írek sanyarú sorsára, vagy a gyáripar kegyetlen rendszerére, vagy a nemesség kiváltságaira, vagy arra, hogy küszöbön áll a világháború, satöbbi? Ha még azt sem akarta tudomásul venni, hogy az emberi lények el-elfingják magukat, hogyan fogadhatta a fenti dolgok hírét? Elalélt tőlük?” (Kurt Vonnegut: Virágvasárnap)

Ilyen segglyukra lenne azt hiszem nekünk is szükségünk, illetve a bátorságunkra ahhoz, hogy saját segglyukunkkal szembe tudjunk nézni. Jóval csúnyábbakat tettünk már annál egymással és másokkal, hogy ez ne férne bele.

Mi olyan szinten csúcsra járattuk légvárainkat, hogy tehénbőgés szerű csordák üvöltik tele tereinket vagy internetes bejegyzéseinket, nagyon-nagyon hangosan és ellentmondást nem tűrően, nehogy valahol, valakik között, valamiről egy igazi beszélgetés kezdődjön.

A blogra a jövőben a facebookon lehet kommentelni a blog facebook oldalán.

Karácsony Gergely felkavarta az állóvizet

Zsoolt — Tue, 12 Jul 2011 20:24:00 +0200

Ez estére már világosan látszik. Végre valaki kavicsot dobott a tóba, amin fodrok keletkeztek. Valamikor délelőtt olvastam a Facebookon a NOL –ban megjelent interjút, aztán mennem kellett vidékre de még a kocsiban is lekapcsoltam a zenét, és ezen járt az eszem. Estére már komment hegyek, gondolkodó, beszélgető emberek bejegyzései alatt, nem is volt időm végigolvasni őket.

Hetek, hónapok óta szarul alszok. Tehetetlennek, és tehetetlenségemben felelősnek érzem magam. A minap beszélgettem egy csodás lánnyal és igazán sok dimenziója van az életemnek, de azon kaptam magam, hogy vele is a demokráciáról, a politikáról beszélek. Fényképek helyett ezzel nyomom tele a facebookom és keserű a szám íze, mert azt érzem, cselekednem kell. Én nem akarom, hogy ez még egyszer egy olyan hely legyen, ahol százezreket vezetnek el valakik valahova, míg mások, mindenki más, az utcán tétlenül nézi őket, vagy nem is nézi, mert a kirakat érdekesebb…. és ha nem nézek oda, nem is létezik az egész. Én nem akarok tanúja sem lenni annak, ahogy emberek életén így át lehet gázolni, igazgatni a pedigrémet és mondókámat, hogy az utca jó oldalán álljak majd, amikor másokat előszednek, baszogatnak, megaláznak. Tegnap még csak „felemelt kezekkel sétáljon ki az irodából” elbocsátások, ma közmunka, holnap kényszermunka.

Most este újra végigolvastam az eredeti NOL cikket és megmosolyogtatóan meglepő, hogy fejben milyen messzire szaladtam tőle. A cikket én egy félmondatba kapaszkodva máshogy (esetleg félre) értettem ahhoz képest, ahogy a hozzászólók többsége értelmezte:

„Egy ilyen koalíció nyilván elképzelhetetlen lenne, erről nem is érdemes beszélni. Elég megállapodni abban egy alkotmánykorrekciós szövetség tagjaiként, hogyan állítjuk helyre a versengő pártrendszer feltételeit.” (nol.hu)

Bennem ez utóbbi maradt meg, az alkotmánykorrekciós szövetség, amit én egyébként értelmezhetetlennek tartok a jelenlegi parlamenti pártok keretei között. Valahogy az első pillanattól kezdve én ezt egy olyan szövetségként értettem, amiben az egyes pártok nem egymás javára mondogatnak le keresztben a jövőbeli mandátumokról, hanem egy harmadik, rajtuk kívül álló…maradjunk ennél az elnevezésnél, alkotmánykorrekciós szövetség javára, ha akarnak.

Szó sincs itt a Jobbik és az MSZP, Gyurcsány és Zagyva, vagy az MSZP és az LMP közötti szövetségről, és azt is gondolom, ezek a pártok együtt sem lennének képesek az emberek többségét mozgósítani. Mert vagy láthatatlanok, vagy éppen túlságosan és láthatóak, és ami látható belőlük az vállalhatatlan. Éppen ezért számomra nem nagyon volt érdekes, hova lép az MSZP. A Jobbik meg még kevésbé.

Ma, amikor a NOL cikket olvastam hosszú idő óta először gyúlt valami reménysugár a fejemben. Az ötlet igazi magva számomra inkább az egydimenziós, egymandátumos szövetség gondolata, melynek egyetlen tiszavirág életű feladata Magyarország demokratikus kereteinek visszaállítása.

Egy végtelenül egyszerű, tényleg egybites keret. Három négy pontban összeszedhető (alkotmány és bírósága, média, független hatalmi súlyokat jelentő intézmények), jól kommunikálható, és paradox módon tényleg a Fideszt saját eszközeivel megállító mozgalom lehet ez.

Bárki áll elő vele, nagyot arathat.

És legfőképpen az ország arathat nagyot, mert a rendszerváltás után egy fenyegetett helyzetben egy igazi összefogást mutathat meg, Magyarország demokratikus elkötelezettségét. Egy ilyen választási szövetség győzelme nagyon komoly alapokat rakhatna le, mert kiszállva a hétköznapi politizálás ideológiai kereteiből a határokat mutatná meg. Eddig fiúk és ne tovább. Most egy hónap alatt visszaállítjuk a 89-es alkotmányt, a hatalmi ellensúlyokat és a magunk részéről vesszük a kalapot és megyünk. 100 esztergomi polgármesternyi összefogás, minden választókörzetben. Ezt három év alatt még fel lehetne építeni, és nem kell túl bonyolult jelszó hozzá.

Paradox módon a megismételt országgyűlési választáson akár a FIDESZ is nyerhet aztán, csak éppen aligha lesz kétharmada és kénytelen lesz immár az alkotmányos keretek között mozogni. Van közöttük olyan ember, aki alkalmas erre, és könnyen lehet nagyon sok ember, akinek egyébként alapvetően konzervatív-keresztény beállítottsága van, először az alkotmányos kereteket visszaállító kezdeményezésre szavazna, majd másodszor az így keretek közzé szorított, valószínűleg megújuló FIDESZ-re. És ezt a logikát végig lehet vezetni tulajdonképpen az összes párton.

Az ország gondjai egy csapásra nem oldódnának meg. Viszont Magyarország leérettségizne demokráciából.

Szent Miklós Malom - Mohács

Zsoolt — Wed, 06 Jul 2011 10:02:00 +0200

Szent Miklós Malom- Mohács, a photo by zsoolt on Flickr.

Szent Miklós vizimalom - Mohács. Az unoköcsém, Bugarszki Norbert újította fel ezt a malmot, tulajdonképpen romokból.

Az épület ma háromszintes, fafödémes, terméskőből, égetett téglából és vert vályogfalból emelt ház. A pinceszint magában foglalja a vizesházat, és attól fallal elválasztott szárazházat.

A Csele-völgyi malmok első írásos említése 1331-ből való. Ekkor Csele és Mohács községek népei versengtek egymással malmuk, halastavaik és erdeik használati joga miatt.

Kapcsolat: Norbert M. Bugarszki

00 36 20/411-44-74, www.patakmalom.hu patakmalom@gmail.com

GPS: N 46º 2,453’ E 18º 40,624’

Pártfinanszírozás

Zsoolt — Sat, 25 Jun 2011 18:22:00 +0200

Azt írja Gyurcsány Ferenc, hogy

„nincs olyan parlamenti választási kampány, amit néhány millió forintból ki lehetne fizetni és nincs olyan képviselő, aki ne kérne ilyen-olyan szívességeket az ottani vállalkozóktól, üzletemberektől.„ (index)

Ezt azt hiszem nagyjából mindenki így látja, így tudja, annak ellenére, hogy a papírformaszerű elszámolásokon a pártok mindig „kijönnek” az állami apanázsból.

Érdekesebb ennek a jelenségnek a szintén gyurcsányi interpretációja:

"Ilyen lett a magyar demokrácia, mert a választók nem akarják megfizetni a demokrácia árát, a politikusok meg nem mernek szembenézni ezzel" (index)

Mert a választók nem akarják megfizetni a demokrácia árát……

Elgondolkodtatott engem ez a mondat, ugyanis őszintén érdekelne, mi a demokrácia ára? Az Ablak-Zsiráf idilli valóságában a politikai pártok tulajdonképpen társadalmi szervezetek, közelebb állva a civil szervezetekhez, mint a közigazgatás kereteit adó államhoz. A közösségi gondolkodás és cselekvés tereit jelentik ők, akik különböző értékek és érdekek mentén hálózatot létrehozva programokat alkotnak, melyekben igyekeznek válaszokat találni az ország aktuális problémáira, vagy elindítani azt a soha nem látott fejlődés és prosperitás útján.

Azt hiszem ez a gyengéd értelmezés van Gyurcsány fejében, amikor úgy ítéli meg, a közpénzekből gyakorolt pártfinanszírozással a választók tulajdonképpen megfizetik a demokrácia árát. Gondolom, azokban az előterjesztésekben, amikor a pártfinanszírozás rendszeréről döntenek, szintén ilyen érveket találunk:

Arra kell a pénz, hogy a pártok, mint a közösségi szerepvállalás hiteles tényezői megteremthessék saját társadalmi bázisukat. Székház és országos hálózatként működő pártirodák azért kellenek, mert helyi szinteken ezzel az infrastruktúrával lehet életre kelteni az aktív közéletet, megszólítani és megszólaltatni a lakosságot. Ehhez kell nekik ingatlan, média és postaköltségek, rendezvények költségei, kiadványok, plakátok, szórólapok, fizetett alkalmazottak.

Szép, pezsgő, demokratikus világ ez, hála a politikai pártoknak, de a fránya lakosság nem akarja megfizetni az árát.

Van azonban ennél egy markánsabb értelmezése is a politikai pártoknak. Eszerint a pártok valójában a hatalom megszerzésének és megtartásának eszközei. Olyan professzionális szervezetek, melyek kampányszerűen, 4 évente (vagy időközi választások alkalmával, esetleg népszavazásokkor) lendülnek mozgásba hálózatukat egyáltalán nem közösségi terekként, hanem propagandagépezetként működtetve. Szerintem ez közelebb áll a magyar valósághoz.

Bizonyság lehet erre Gyurcsány egy másik megjegyzése is, miszerint aligha van 7000 embernél több tagja pártjának. Ezek szerint abból a mára sok-sok milliárd forintból, amit az eltelt 20 év alatt pártfinanszírozásra költöttünk ennyi embert sikerült mozgósítani a közéletbe. 7000 embernek kell fenntartani ez impozáns székházat és országszerte állami ingatlanokat adni nekik? Azt hiszem, a szám önmagában mutatja mennyire nem azok a politikai pártok, mint ami a cégérre ki van téve, az előterjesztésekben vagy a fentihez hasonló félmondatokban le van írva.

Szó sincs arról, hogy a politikai pártok a közösség közéleti vállalásainak szinterei lennének. Idiótán beékelt testként állnak ezek az irodák az egyes településeken, és kivétel nélkül minden magyarországi párt esetében a felülről érkezett utasítások helyi végrehajtói, akik végletesen el vannak szakadva akárcsak a szomszéd házban, háztömbben lakóktól. Ha nem így lenne, nem alakulhatna ki olyan helyzet, hogy az eltelt 20 év csúcson látható politikai elitje személy szerint ugyanazokból a személyekből áll.

A magát nevében is egykor demokratikusnak tartó párt elnöke elnök akkor is ha nyer, ha veszít, ha kétszer veszít. Fiatal demokratáink csúnyán koravénre öregedtek a rendszerváltás óta, és nagy lendülettel, súlyos közpénzekből létrehozták azt a rendszert, amit KISZ néven egyszer már ismertük. Bár lehet a helyi jelöltállítás joga talán még ott sem volt ennyire központosítva.

Mondjuk ki, a pártfinanszírozás keretében a politikai pártoknak juttatott pénz egyáltalán nem a demokrácia ára, az a pénz egész másra kerül felhasználásra. Amire tényleg felhasználásra kerül, arra viszont nagyon kevés. Egyre kevesebb, mert az agymosás és a parasztvakítás drága mulatság, ezért rendre szükség van olyan (egyébként törvénytelen, ezáltal rejtegetett) támogatások megszerzésére, melyek összege nagyságrendekkel haladja meg az állami apanázst.

Ettől aztán tulajdonképpen egy vagyoni cenzus jön létre a magyar politikai közéletben, a hivatalos csatornákon csak olyan eszmék, ideológiák tudnak érvényesülni, melyek hatalmas pénzeken artikulálni is tudják magukat. Nem csoda, hogy nálunk egyik politikai szerveződés sem hasonlít eredeti világnézetére. A szocialistáknak vajmi kevés közük van a korszerű szociáldemokráciához, a liberális SZDSZ egyre ijesztőbb alakot öltött a második vonalában lévő ijesztő rózsaszíninges alakjaival, és a FIDESZ az a párt, amelyik csúcsra járatta a pártélet politikai PR gépezetté alakítását. Náluk már világnézet sincs, vagy legalábbis szabadon cserélhető, legfeljebb kilépünk innen, belépünk oda. Pusztán szavazat és bevétel maximalizáló pragmatizmus van, amit Török Gábor profizmusnak tart, én bűncselekménynek.

Olyan hazug világot teremtettek, amiben nincs olyan szavunk, aminek köze lenne eredeti jelentéséhez. Kádári, sőt még régebbi örökség ez is. Nekünk nagyon kell vigyáznunk arra, nehogy egyszer igazat mondjunk, mert hosszú évtizedek kártyavára omlik össze. Ha van ellenség, hát ez sokkal inkább az, mint az államadósság.

Demokráciát Most!

Zsoolt — Sat, 11 Jun 2011 14:45:00 +0200

Harmadik alkalommal szervezett kis térfoglaló rendezvényt az a pár csoportból álló közösség, akiknek a magját az általam már tárgyalt Új Szemlélet Csoport adja. Most közelebbről volt alkalmam látni ezeket a szerveződéseket és az a benyomásom, hogy beigazolódni látszik egy korábbi feltevésem, miszerint a jelenlegi kormány valóban forradalmi tettet visz véghez, elhozza a demokráciát Magyarországra. Valószínűleg ők nem úgy gondolták, hogy ez a demokrácia éppen ellenükben fog megvalósulni és életre kelni, de ahogy telik múlik az idő, egyre inkább ennek látom esélyét.

Olvastam pár blog bejegyzést meg facebook hozzászólást arról milyen szánalmasak ezek a kis párfős tüntetésecskék, nem lobban be az észak-afrikai láng, de még a spanyol megmozdulásoknak is csak a matchbox verzióját lehet itthon látni.

Léptéket tévesztenek szerintem ezek a megszólalások, a tarajos tetőt kérik számon ott, ahol az alapok sincsenek leásva. Két napja a Szabadság téren nem a spanyol demonstráció magyar verzióját láthattuk, hanem egy olyan megmozdulást, amilyeneknek húsz éve minden héten kellene lenniük valahol. Egymilliós tömeggé nem akkor áll össze valami, ha nyitunk erről egy facebook csoportot. Ennél picit több munka van benne, főleg akkor, ha nem felülről akarjuk húzni, hanem alulról szervezzük az egészet.

Ha Magyarország demokratikus intézményrendszerét egy házként képzeljük el, akkor ez bizony egy előre gyártott nagy vasbeton tömbökből épült panelház, amiben nincsenek egyedi kis sarkok és kanyarok, mert ahhoz túl merev és túl nagy elemekből áll.

Demokratikus intézményrendszerünk kizárólag felülről vezérelt, gondosan kézben tartott (aztán ha az élet úgy hozza elegánsan ejtett) kezdeményezésekből áll. Lásd polgári körök vagy magyar gárda.

A kommentekben és bejegyzésekben számon kért hatást kizárólag tömegszervezetek tudják Magyarországon elérni. Nálunk azonban a tömegszervezeteknek olyan hagyományai vannak, mint a Hazafias Népfront, az Úttörő Szövetség, Cserkész Szövetség. A rendszerváltó politikai pártok közül azok, amelyek képesek voltak százezres nagyságrendben utcára vinni embereket, csak abban a keretben tudták megvalósítani ezt, ahogy annak idején a pártállam szerveződött. Fegyelmezetten, felülről vezérelt módon.

Autonóm, önállóan gondolkodó és cselekvő kis helyi egységek nálunk nincsenek a közéletben. Vannak baráti társaságok, akik focizni vagy kenuzni járnak. Léteznek kirándulócsoportok, kocsmai asztaltársaságok, népdalkörök vagy hip-hop tánccsoportok, de ezek tudatosan távol tartják magukat a közélettől. És közélet alatt itt nem feltétlenül a nagypolitikát értem. Az is közélet, ha próbatermet akarunk a művelődési házban (mert életre kell a kérdés az vajon kié valójában?), vagy ha nagyobb homokozót a játszótéren.

Nem olyan régen az eredeti Egy Millió Lépés Magyarországon sorozatról beszélgettünk és az egyik kollégám megjegyezte, hogy ez a természetjárás annak idején az ellenzéki magatartás egyik formája volt. Amolyan kiszállás ez, meg a népies vonalon becsempészett nemzeti öntudat a Kék túra formájában, amin fogást találni nem lehet, de miért is kéne? Inkább ezer Gerecse ötven, mint egy rendszerellenes tüntetés.

A mai hazai úgynevezett civil szféra nagyjából ugyanezen a pórázon van tartva, ami meg is látszik rajta. Mára egy alapítvány, egyesület létrehozásához magasabb küszöböt kell megugorni, mint egy cégalapításhoz. A működtetéshez szükséges energia a kezdeti lelkesedés 80%-át elviszi közgyűlésekre vagy kuratóriumi ülésekre, jegyzőkönyvekre és könyvelésre, meg közhasznúsági jelentésre és ellenőrző bizottságra. Azok, amelyek nagyobbá ki tudták nőni magukat és akárcsak egy-egy szférában érzékelhető szereplővé váltak, végletesen függővé váltak az államtól. Namost ilyenből akkor hiába van 40.000, ha egy sem képes valódi autonóm közösségként működni.

A magyar demokrácia messziről egy homályos üvegen át nézve rendben van. Parlamentáris demokrácia, négy évente választásokkal, önkormányzati rendszerrel, egészen a legutóbbi időkig a hatalmi ágak megosztásával, hatalmi fékekkel. De ezek között a rendszerek között és az állampolgár között még mindig hatalmas a szakadék, mert hiányoznak a közéleti cselekvés azon terei, amelyekben a demokrácia életre kelhetne az egyes ember számára is.

A csütörtöki rendezvény olyan volt, mint egy kis helyi performance egy jól sikerült egyetemi szemináriummal vegyítve. Egy pár sátras rendezvény mögött is komoly logisztika, szervezés és némi összedobott pénz van. Hangosításra, vetítésre, áramszerzésre, szórólapokra, plakátokra, kajára, piára, ötletekre, foglalásra.. Technikák, készségek ezek, amiket meg kell tanulni. A bátorságot is gyakorolni kell, hogy ki lehet állni egy gondolattal egy térre.

Ha minden téren állhatna egy gondolat, ami nem valami aktuális nagy vezér gondolata, hanem azoké, akik odaálltak, akkor lehetne egy pulzáló társadalmunk, tele kezdeményezésekkel. Ehhez azonban a túraútvonalakon kívül közéleti tereinket is el kéne végre foglalnunk. Úgy tűnik a 80-as (sőt most már 90-es) generáció fogja ezt megtenni. Látom őket magam körül megszólalni..

Ne engedj el!

Zsoolt — Fri, 27 May 2011 17:40:00 +0200

Kellett egy nap hatásszünet, hogy bármit is tudjak írni a filmről. Mint annyi mást, ezt se ismertem könyvben, de bármilyen is Kazuo Ishiguro könyve, a film nagyon jó lett.

Kábultan jöttem ki a moziból, kicsit nyomottan, mélyen a gondolataimban. Ritka, hogy egy ilyen film bejut a popcorn-os mozikba. A hangulatra rátett, hogy gyakorlatilag hárman voltunk a teremben, mi is csak azért épp erre mentünk be, mert ez volt az egyetlen abban az idősávban, amit angolul adtak.

Láttam pedig aranyban úszni az előzetesét, de gondoltam szerelmes, álmodozós, nekem meg inkább a vicces tetoválós másnaposokhoz lett volna kedvem, de azt csak magyarul adták. Így esik az ember csapdába, pedig az igazán hatásos művészfilmekkel úgy vagyok, mint az ivással. Másnapra megbánom, mert túl mélyre megy.

Azt gondoltam először, attól üt a film, hogy nincs minden az ember szájába adva, de ha végiggondolom az összes intellektuálisan levonható tanulság nagyon is a számba lett adva, az összes mondat elhangzik a filmben.

Donornak születni, élni úgy, hogy egy nap meghalunk, mert valakinek kellenek majd a szerveink…ez tényleg elég csúnya dolog. Ebben a mondatban nagyjából össze is foglaltam a filmet.

De innen már bennem zajlik - egyetlen ugrásra - az a gondolat, hogy velünk is éppen ez történik. És ahogy mi meghalunk az ha lehet még értelmetlenebb hisz még a szerveinkre se foghatjuk, csak üvölthetünk bele, ha nehéz elfogadni, az ezüstösen csillogó útba, hogy miéééért? És minek születtünk meg akkor?

Mit ér a gyerekkori pónizás, az izgatott ajándékválasztás, az első kézmarkolós szerelem, ha a vége az, hogy elmegyünk? És hogy lehet ezt tudomásul venni?

Ez a legmegdöbbentőbb a filmben…az a lefojtott, mosolytalan, szeretet nélküli hangulat. A hangtalan némaság sokszor ordítóbb tud lenni az ordításnál. Láttam régen egy filmet, azt hiszem a görög-török konfliktusról szólt, amiben egy néma tömeg fenyegetve vett körbe majd kasztrált valakit. A lincselések általában hangos őrjöngő aktusok, ehhez képest itt néma csendben zajlott minden, az egyetlen sikoly az áldozaté volt.

Valami hasonló módon néma mindenki a „Ne engedj el!”-ben is, sajnálkozva vagy éppen hűvösen tartva távolságot a donorként nevelt emberektől. Ez a távolság a legdrámaibb az egészben, és ez sem sci-fi, hanem pont az, amit mondjuk fogyatékos emberek élhetnek át. Nem tudom miért, ez a párhuzam sokszor eszembe jutott. Még az intézmény is stimmelt…

Nincs lázadás, én lehet elinnám a májam direkt. Sokan meg is teszik a valóságban, halállal lázadnak az életükért. Legfeljebb remény van. Bárhova görgetem a filmet az a zseniális benne, hogy kipörget a sci-fiből, ez nem egy képregény világ, amibe bemenekülni lehet, hanem az a varázsajtó, amin belépve megérkezel oda, ahol eddig is voltál.

Nagyon szépek a képek, elmondják, hogy van miért élni még ilyen röviden is. Tizenéves koromban, amikor nagyon és reménytelenül szerelmes voltam mindig kizárólag abba, aki szintén szerelmes volt valaki másba, hát ott állt meg a zuhanásom, hogy a naplemente olyan mély, szinte barnás sárgára színezte a házak falát, vagy az arcom. Van a szél, lehet találni hajót a parton, és jó illata van a virágoknak. Ennyi egy élet.

Egyeztetés a kitagolásról

Zsoolt — Fri, 20 May 2011 10:03:00 +0200

Azt terveztem nem írok már a fogyatékos emberek nagy intézményeinek bezárásáról többet, mert úgy érzem mindent leírtam, ami mondanivalóm van a témában. Most mégis megint tollat ragadtam, mert sajátos élményben volt részem múlt pénteken.

Hosszú idő után valódi egyeztetést tartott a szakminisztérium (NEFMI) a kitagolás témájában, aminek apropója az volt, hogy több mint 30 vélemény érkezett be szakmai szervezetektől és szakértőktől az elkészült koncepció tervezetére. Zavarba ejtően ellentmondásos a szociálpolitikai jellegű kérdések kezelése.

Egyszerre látunk példát a könyörtelen arroganciára (lsd. a hosszú évek aprólékos egyeztetéseivel kialakított drogstratégia hatalmi szóval való visszavonása), a populista, módszertani és tartalmi szempontból minősíthetetlen parasztvakításra (szociális konzultáció, vagy a VIII. kerületi önkormányzat népszavazás tervezete a hajléktalankérdésről), és korábban sosem látott mélységű, érdemi visszajelzésekre. Ez utóbbira példa a múlt hét pénteki találkozóval kicsúcsosodott egyeztetési folyamat.

Ez is kb. úgy indult, mint a drogstratégia körüli események még tavaly decemberben. Szűrt résztvevőkkel, gyakorlatilag a paraván mögött gyorsan lezavartak egy találkozót az EUs szakértőkkel, akiknek aztán minősíthetetlen hangvételű leveleket írtak arról, hogy miért mernek beleszólni abba, hogy használja fel a magyar kormány az európai polgárok adóvételeiből származó EUs pénzeket. Az ún. pályázati előkészítő munkacsoportba gyors ütemben "beválasztottak" egy olyan civil szakértőt, akit oda senki nem delegált a civilek közül és úgy tűnt nagyon hamar keresztülmegy a jelenlegi formájában elfogadhatatlan tervezet.

Új hangot ütött meg ehhez képest, hogy valamikor március, április magasságában írásban véleményezni lehetett a koncepciót. Jómagam mintegy 20 oldalt írtam a témában, és valamikor május elején erre a 20 oldalra egy 5 oldalas válaszlevelet kaptam, ami igazi érdemi válasz volt, valamint egy meghívót múlt péntekre, szóbeli egyeztetésre.

Hosszú évek óta most először került sor arra, hogy egy fedél alatt, érdemi egyeztetés céljából találkozhattak a minisztérium képviselői, a reformokat sürgető szervezetek és szakértők, valamint a meglévő nagy intézmények képviselői. Ilyen találkozóknak véleményem szerint akár havonta kéne lenniük már 20 éve, ugyanis ha tényleg leülnek az érintett szereplők egy asztalhoz, akkor két óra alatt évek konfliktusait rendezni lehet.

Számomra sok tekintetben ilyesmire nyílt lehetőség múlt pénteken. Most úgy látom lehet reális lehetősége annak, hogy a pszichoszociális fogyatékossággal élők intézményei is bekerüljenek a kitagolási koncepcióba vagy, hogy újra át lehet gondolni az ún. 50 fős lakócentrumok kérdését, amit én súlyos hibának tartok. Mindez persze akkor kell életre ha, ami az "asztal körül" elhangzik, azt komolyan lehet venni és visszaköszönnek majd az ott született megállapodások a koncepció írásos változatában.

Többször elhangzott a jelen lévő szakértők szájából, hogy komoly különbség van a minisztériumi tisztviselők szóbeli közlései között és aközött, ami aztán hivatalos szövegként megjelenik. A jelenlévő tisztviselők ezt azzal magyarázták, hogy folyamatosan félreértjük az anyagaikat, megpróbálnak világosabban fogalmazni.

Van olyan félelem is, hogy az ilyen egyeztetésre a szakmailag felkészült, tárgyalóképes tisztviselők jönnek el, akiknek szemlélete valójában nem sokban különbözik a jelenlévő szakemberekétől. Azonban a mögöttük, fölöttük álló döntéshozók, akik nem véletlenül nincsenek ilyenkor jelen, rendre felülírják majd az egyeztetések eredményét.

Én optimista vagyok. Látom azt a progresszív oldalt, a döntéshozók és egyébként az intézmények fenntartói és működtetői oldaláról is, amelyik képes lehet a reformok lebonyolítására.

Nagyban, messziről nézve, bosszantóan lassan, de mégiscsak valami felé haladunk. 2009-ben még arról folyt igen kemény vita, hogy az akkori kormányzat akár 100 fős intézmények építését is megengedte volna Európai Uniós forrásokból. A mostani már csak 50 fős intézményeket építene. Pusztán a számok felől nézve ez már haladás.:)

Képmutatás

Zsoolt — Sun, 08 May 2011 18:04:00 +0200

"Ha laboratóriumban óhajtják kitenyészteni a képmutatás új és erőteljes baktériumtörzsét, milyen közeg volna rá a legalkalmasabb? Azt hiszem, a baktériumtörzs úgy tenyészne, mint futóbab a szélárnyékban, ha táptalaj gyanánt ősrégi erkölcsi rendszereket használnánk."

Kurt Vonnegut

Osama Bin Laden meggyilkolása

Zsoolt — Wed, 04 May 2011 10:18:19 +0200

Tegnap láttam egy riportot a CNN-en. Egy hölgy nyilatkozott, az egyik szeptember 11.-i áldozat hozzátartozója. Arról beszélt, hogy számára semmivel nem lett könnyebb a veszteség elviselése azzal, hogy megölték az akkori terrortámadások kitervelőjét. Ami történt visszafordíthatatlan.

Arról is beszélt, hogy szinte sokkolta, amikor az amerikai embereket látta ujjongva ünnepelni az utcán Osama Bin Laden meggyilkolását. Szerinte nem ezen a módon kellett volna Amerikának reagálni a hírre.

Hasonló érzésem volt nekem is, amikor a híradóban elkaptam egy jelenetet, ahogy Angela Merkel örömét fejezi ki Bin Laden meggyilkolása kapcsán. Az ő saját szavait nem hallottam, csak a magyar híradó interpretációját, tehát egy szerkesztő szavait, de ez az interpretáció (az ünnepelni való gyilkosság) egyértelműen jelen van a két napja keringő hírekben, reakciókban.

Azt hiszem Osama Bin Laden meggyilkolása elkerülhetetlen volt. Elkerülhetetlen egyrészt mert minden valószínűség szerint nem sétált ki felemelt karral az elfogása során és ellenállt, védekezett, harcolt, lőtt.

Másrészt elkerülhetetlen volt az eltávolítása, mert ez az ember évtizedek óta mást sem csinált mint merényleteket tervezett, embereket ölt, vagy másokat pénzelt, biztatott arra, hogy embereket öljenek, merényleteket hajtsanak végre világszerte. Ez megengedhetetlen, erre csak egyetlen egyértelmű választ lehet adni, hogy ez semmilyen körülmények között nem tolerálható.

Pár hónappal ezelőtt Budapesten a XIX. kerületben lelőttek egy fiatalembert a rendőrök, aki kirabolta az ottani bankot és a kiérkező rendőrökre lőni kezdett.

Mindkét gyilkosság elkerülhetetlen volt, de mindkét gyilkosság sajnálatos is, amin nincs semmi ünnepelni való. Mert nincs olyan, hogy jó gyilkosság, csak gyilkosság van. Ami rossz. És ha ezt tényleg így gondolnánk, így éreznénk, akkor nem mennénk ujjongani az utcára még akkor sem, ha valakinek a halála sokak számára igazi megkönnyebbülést jelentett.

Örményország

Zsoolt — Mon, 25 Apr 2011 20:44:00 +0200

Másodszor jártam Örményországban. Elég hosszú idő valahol egy olyan ember számára, aki igazán sehol sincs otthon. Bohumil Hrabal írta a könyveiben, hogy ő minden pillanatban valahol egész máshol szeretett volna lenni, mint ahol éppen volt.

6 év alatt kicsit változott ez az ország. Új repterük van, az előző emlékszem milyen mellbevágóan barátságtalan és milyen könyörtelenül szovjet volt. A nagy tányérsapkák igaz maradtak, de most már itt is olyan csillogó márvány reptér van, kijelzős beléptető rendszerrel, ami mellett azért még ott állnak a feszes egyenruhákban utasokat terelgető határőrök. De ez már kétségtelenül szolgáltatás, talán egyszer az egyenruha is lekerül.

Egyszer egy orosz diák a szibériai Tomszkból, aki nemzetközi tanulmányokat tanult Olaszországban azt mondta Budapestről, amikor először itt járt: „Nagyon látszik még a ... szovjet ...”

Emlékszem felment bennem a pumpa, azt éreztem, hogy „eredj haza kisanyám Tomszkba vágd be magad egy UAZ-ba aztán onnan beszélgessünk arról, hogy mi a szovjet”. Pedig nyilvánvalóan igaza volt, hisz még a golyóik is itt vannak a falban.

Biztos engem is sértve elhajtanának a helyiek, de ezt láttam Jerevánban én is. Ismerősen volt ismeretlen. Több rétegben is ismerősen…

Örményország történelme, ha lehet, még hányatottabb, mint Magyarországé. Egy amerikai ismerősöm azon a nyelven, amin a világ mindig olyan egyszerű (angolul) azt mondta, van ezekben az örményekben egy folyamatos áldozat-identitás. Itt kezdhetünk talán egymásra ismerve kezet fogni, és közben mi ilyeneket is mondhatunk akár fel is lélegezve: hja, van még jobb sorsra érdemes nép, akikkel elbántak az évszázadok.

Jerevánban minden Ararát. A híres örmény konyak, boltok és cégek garmadája viseli ezt a nevet, és valóban a bibliai Noé hegye ott magasodik a város felett, annak szinte minden pontjáról világosan látható. Csakhogy éppen Törökországban van, és így az úgy jelképe valaminek, hogy nem az övék, de folyton az orruk alá van dörgölve, ott magaslik előttük.

Prométeuszi kínok ezek, ahogy az is, hogy 1915-17 között az oszmán törökök az évszázad első népirtását (genocídium) hajtották végre az örmények között. Becslések szerint százezreket gyilkoltak le módszeresen, melyet a mai napig nem ismer el Törökország. Az ő olvasatuk szerint ugyanis, semmivel sem többen haltak meg örmények, mint törökök, akiket a betörő oroszokhoz állva fellázadó örmények irtottak ki. Ráadásul járvány is tizedelte akkoriban a lakosságot, a halottak nagy számát a törökök szerint javarészt az magyarázza.

Nagyjából le is írtam ezzel Örményország történelmének lényegét. A világ első keresztény állama (hivatalosan 301-ben vették fel államvallásként a kereszténységet, korábban, mint Róma), hol a görögök, rómaiak, perzsák (ma irániak), oszmán törökök, mongolok, oroszok vagy éppen szovjetek által volt megszállva, kettészedve, befolyásolva.

Hát ettől ilyen ismerős…

Földrajzi értelemben, ha jól tudom, az Ural mellett, délre éppen a Kaukázus jelenti a két kontinens határát és a Grúzia, Azerbajdzsán és Örményország hármas a Kaukázus déli oldalán találhatóak, van, aki azt mondja így földrajzi értelemben egyértelmű a helyzet, ez már Ázsia. Van, aki ugyanerre hivatkozva jut arra a következtetésre, hogy Európa. Örményország mindeközben annak a Törökországnak a keleti szomszédja, amelyiket a Boszporusztól mi már Ázsiaként szoktunk emlegetni.

A vita véget nem érő, politikai és érzelmi húrokon pengetett. Érdemes egy pillantást vetni erre az internetes fórumvitára:

http://geography.about.com/b/2006/06/06/georgia-armenia-and-azerbaijan-in-asia-or-europe.htm

Az EU hivatalosan európai országként tartja számon Örményországot az társult tagja (vagy valami ilyesmi) az Európa Tanácsnak.

Ismerős ez is, igaz? Kelet, Kelet-Közép, Közép-Kelet, Közép Európa…

Szóval erre mondom én azt, hogy mennyire ismerősen ismeretlen ez az ország a számomra. A felszínen leginkább a szovjet hatás érvényesül, talán mert az volt az utolsó markáns befolyás. A szomszédos Azerbajdzsánnal és Törökországgal való feszült viszony miatt az ottani határok hosszú évek óta le vannak zárva. Irán önmagában sem szalonképes partner (bár érzékelhetően jelen vannak befektetéseikkel, turistáikkal, előszeretettel vásárolnak ingatlant az országban), Grúzia rendben lenne ugyan, de csak kanyargós hegyi utakon érhető el.

Bezárta ilyen módon magát ez a tenger nélküli kis ország, s a Szovjetúnió összeomlása után gazdaságilag még mindig nem sikerült kapaszkodót találnia. Jól mutatja ezt az is, hogy a 3 milliós Örményországnak jelentékeny bevétele a 8 milliós diaszpóra hazautalásaiból származik.

És akkor itt megint egy ismerős jelenet. Sikeres, prosperáló örmény közösségek vannak világszerte. Az első örmény, akit megismertem egy Rosy Satjian nevű festőnő, aki Libanonban él. Amikor megismertem még belső építész volt, folyékonyan beszél arabul, angolul, franciául és örményül és sikeresen váltott át a művész életre az üzleti világból. Igazi világpolgár, kényszerből kovácsolva előnyt kivetettségéből. Beszél a nyelven, amin szólnak hozzá, és perceken belül képes rugalmasan alkalmazkodni, váltan, megtalálni a helyét. Ez az „áldozat éremnek” a másik fele. Amint levegőhöz jut, tehetséggé válik a nyomor. Nagyon nagyra tartom őt, egyike azoknak az ismeretségeimnek, amire egy életen át büszke leszek. Egyszer amikor felhívtam, éppen izraeli gépek bombázták Bejrútot. Én jobban be voltam szarva, mint ő. Ő csak annyit mondott: - most mit csináljak, itt élünk…

Szembeötlő az örmények büszkesége egyébként. A Jereváni operaház körüli korzón sétálnak, ami inkább felvonulás, mint séta, amolyan büszke kirakodóvásár. A férfiak hegyes orrú cipőben az elmaradhatatlan fekete bőrdzsekikben sétálnak csapatostul, a nők pedig százával jelentkezhetnének ókori istennős filmek castingjára hosszú hullámos hajukkal.

Amikor először jártam ott, több időm volt szétnézni, mert rengeteg helyre elvittek, vidéki kórházakat is látogattam, találkoztam rengeteg emberrel. Egy nagy Volgával kanyarogtunk a hegyek közötti úton hihetetlenül gyorsan. Néztem a hegyeket, sokuknak csak a lábát láttam közvetlenül az út mellett, mert már a gerincük is ködbe veszett. Nem is bántam, hogy engem nem lát senki, mert néha csak kerek pupillákkal néztem ki a kocsiból, ahogy bevettünk egy kanyart, kb. azzal az arckifejezéssel, amit a prérifarkas vág minden jelenet végén a gyalogkakukkban.

Ezeken az utakon sokszor megálltunk, ettünk is hatalmas kajákat, és azt hiszem itt megfejtettem a kaukázusi matuzsálemek titkát. Örményországban nem lehet egészségtelenül enni. Kefír, tejföl, rengeteg zöldséggel, húsokkal, belegöngyölt húsokkal, belegöngyölt zöldséggel. Felejthetetlen az örmény konyha. Az egyik első alkalommal, amikor nagyobb körben ettünk valahol, látom, hogy az egyik fickó arca komolyra vált, feláll, áll kimérten másodpercekig, míg mindenki elcsendesül és néz meredten maga elé. Orsi, a kolléganőm, akivel akkor együtt voltunk Örményországban már tudta mi lesz. Ő beszélt oroszul, legtöbbször hátrahúzódott a tolmács szerepébe és kaján vigyorral súgta oda nekem: most jönnek a pohárköszöntők…vigyázz mert neked is kell mondani egyet.

Másodszor izzadtam le aznap. Láttam, hogy ez most véresen komoly, itt tósztot mondani az komoly férfiteljesítmény. És vége a mosolygós fényképezgetős szafarinak, itt most ki kell állnom és nekem is kanyarítanom egy beszédet. Orsi szinte kéjes örömmel fordította a beszédet, minden szavát valami olyasmivel hangsúlyozta meg, hogy: na erre varrjál gombot! Te mit fogsz kanyarítani ehhez képest.

„A nap keleten kél és hosszú útja után nyugaton tér nyugovóra. Éppen, ahogy életünk is telik. Mindannyian elmegyünk egy nap, ezért még idejekorán köszönetet kell mondanunk azért, hogy itt lehetünk. Használjuk ki a mai lehetőséget arra, hogy megköszönjük rokonainknak, barátainknak, hogy velünk vannak a mi „hosszú napunkon”. Én köszönöm mindnyájatoknak, hogy itt vagytok, kívánok nektek és családtagjaitoknak boldogságot, és hosszú, hosszú életet!”

A beszédben egyetlen kikacsintás, egyetlen rezdülés sem volt. Egész úton viccelődtek, sorban nyomták az olyan vicceket, amiket én a 80-as évek óta nem hallottam. Az orosz elnök, a belorusz elnök és az örmény elnök beszélgetnek típusúakat. Az ellenállás, az összeröhögő kikacsintás apró, valamikor itt is jól ismert elemeit. Egyik nap rendőrfelvonulás volt, a rendőrség hivatalos ünnepnapja, ami véletlenül egybeesik a melegek nemzetközi napjával és erre kaján mosollyal annyi megjegyzése volt a magát egyébként progresszívnek tartó helyi pszichiáternek: most akkor döntsék el.

De a beszéd alatt nem volt viccezés. Meredt mindenki maga elé, a férfiak néha egyetértően bólogattak nézték az italukat. Amint az egyik befejezte, ittunk és jött a másik. Ültünk basszus vagy heten az asztal körül, kiszámoltam mire rám kerül a sor, addigra már négy feles is lesz bennem és kell is annyi.

Nem emlékszem mit mondtam, vagy le se merem írni. Fogjuk rá a négy felesre, és legyen elég annyi, hogy megvolt az első kaukázusi tósztom.

Akármi az első nyelvetek...

Zsoolt — Thu, 21 Apr 2011 21:28:00 +0200

"Akármi az első nyelvetek - tartsátok becsben mindhalálig. Ha történetesen nem a standard angolság, és ha akkor is megmutatkozik, amikor standard angol nyelven írtok, az eredmény rendszerint élvezetes, mint amikor egy nagyon csinos lánynak az egyik szeme kék, a másik meg zöld."

Kurt Vonnegut