Totálisan mindegy, hogy mit tud ez az ember, Magyarország beszavazta, ő meg megmutatta, hogy a világnak nem 28. Beyoncé kell, hanem egy bölcsész imidzsre irgalmatlanul rájátszó, közepes hangú valaki. Hogy miért, az nekem tök mindegy. (Ha-ha-ha-ha-hajdúpéter-PCI. Egészségedre.)

Korábban már közzétettük a Hamvas Béla írásaiból készült rádiójátékot itt a Grundon. Érdemes végighallgatni mind az öt részt, és egy kicsit meditálni a szöveg mellett.

Itt érhetőek el a felvételek.

- g -

Aki vidékről ingázik Budapestre, vagy valaha járt be huzamosabb ideig, biztosan találkozott már a reggeli csúcsforgalommal a síneken. Nem új dolog ez, az agglomeráció megtámadja Budapestet, valószínűleg hasonlóan működik a történet minden nagyvárosban Európa szerte. Az már korántsem természetes, hogy a tömegközlekedésért mennyire magas árat kérnek hazánkban, de lendüljünk túl ezen is, drága a bérlet, kifizettük, használjuk az igen magas színvonalú szolgáltatást, ahol ha szerencséd van, s különösen jó napot indítasz, nem folyik alád sem magzatvíz, sem hajléktalan ürülék vagy egyéb nyalánkság. A vonat késik ugyan 20-25 percet, a ruhádat összeizzadtad, s még csak fél 8 van, de fő az optimizmus.

A MÁV előhúzta a fehér nyulat a cilinderből, mától úgymond emelik az utazás presztízsét, s — felütés, dobpergés — 150 Ft-os extra árat fizettetnek mindenkivel, akik gyors vagy sebes vonatra szállnak. Hiszen látják ám, hogy a postán is drágább a gyorsabb, meg a GLS-nél, Ebay-nél is valami additional fee vonatkozik azokra a termékekre, amelyek helyvektorának első deriváltja nagyobb. El tudom képzelni egyébként a nagyvállalati környezetet, ahol Dr. Balogh Róbert költséggazda leszól telefonon Franciskáék csoportjának, hogy nézzék már meg ugyan Vanczáknéval, miként lehetne a többi, sikeres vállalathoz hasonló módon még egy kis bevételre szert tenni. Vanczákné kis csapata előretör, megmutatja főnökének, hogy webkettes skillekkel felvértezve ő majd megtalálja az aranytojást tojó tyúkot. Vanczákné kitüntetve, Franciska kapálózik, hogy az ő ötlete volt valójában, majd mindketten beírják az önéletrajzukba, hogy shiker. Nézzünk is egy példát rögtön, üljünk rá a szopórollerre és guruljunk körbe.

Tegyük fel, hogy Érdről szeretnél minden nap bejutni Budapestre és Budapesten nyilván még mocorognod kell, tehát a BKV bérlet is alap, vásárolnod kell. A budapesti bérlet Nagytétényig érvényes, onnantól Érdig kiegészítő bérletet kell venned, így lesz teljes a csomag, nagyjából olyan 15.000 Ft-ért havonta (pontos számot nem tudok). És itt térjünk is ki egy kicsit. Az ember miért vesz bérletet? Nem nagy ördöngősség, kedves MÁV, az ember azért vesz bérletet, mert

1. sokat utazik az adott vonalon és jobban megéri neki így (a szemét kaptalista, ugye?)
2. nem szeretne sorba állni minden egyes nap, mielőtt felszáll a koszos vagonokba. (a lusta disznó, ugye?)

Nyilvánvaló az, hogy a második pont innentől kuka, ill. abban az esetben nem, ha az amúgy is össze-vissza késő járatok közül sikerül kiválasztani egy olyat, ami nem gyors- és nem sebesvonat, közlekedik éppen és be is ér vele az ember időben a céljához. Ha valaki megnézi az Elvirát, láthatja, hogy reggelente nem ritkák a 20-25-30 perces késések.

Nem arról a 150 Ft-ról van szó, bár ha jobban belegondolunk, 20-25 napot biztos megy az ember Pestre, számoljunk hússzal, ugye vissza is kell jönni, tehát 40*150=6000 Ft havonta. A semmiért. Drágítanak, s nem elég egyszer sorban állni, minden nap kell. (Update: most írták Twitteren, hogy a 150 Ft is kilométerfüggő, egészen felmehet ~1000 Ft-ig.)

A bérleteseknek egyébként nem kell megváltani ezt a 150 Ft-ot abban az esetben, ha valaki egészen Budapestig MÁV bérlettel utazik. Van ilyen az országban? Ki az, aki nem BKV kiegészítő bérletet vásárol? Jelezzétek kommentben, küldjük a szerkesztőség antropológusait vizsgálódni.

Ha mindig is kíváncsi voltál, mi történik a McDonald’sokkal a kellemes vásárlás után, de soha nem merted megkérdezni a fehéringeseket, akkor a mai posztot neked találtuk ki. Emailben kaptuk a megdöbbentő fotókat Kőbányáról. 

Köszönjük szépen!

-g-

Simon Márton Polaroidok című kötete micsodákkal van tele. A sok számozott micsoda egy nagy micsodát alkot, ez a micsoda pedig valami még nagyobb micsodába ágyazódik bele. Egyik micsodából a másik visszafejthetetlen.  Szorongásos városi pillanatfelvételek a létesülési örvényből. Ez nem egy kritika.

142 Űrhajós fotózza az óceánt.

Ezek ilyen haikutöredékek, mondjuk. Fogok egy Fodor Ákos kötetet, az ELTE Természettudományi Karának valamelyik terméből elsummantott szikével képeire bontom a pársorosokat, lássuk, oda találok-e, de hová is?

Ha feltenném neked a kérdést, hogy miről is szól a Polaroidok, vagy tudod mit, egyszerűsítsünk, miről szól akár egyetlen mondat belőle, akkor válaszképp nem tehetnél mást, mint hogy újra felolvasnád nekem azt az egyetlen mondatot. Én megint kérdeznék és te megint felolvasnád, míg világ a világ. Míg halál a halál.

483 Ahogy nap nap után
fogyatkozol,
úgy sötétedik.

Ki fényképez kit? Nekem néha azért csak úgy tűnt, hogy a számozott néhánymondatok engemet. Mintha az evolúció egyetlen értelme az volna, hogy végül lett egy komplexnek mondott agy (persze az ősi hüllőagyi funkciók részleges megtartásával satöbbi), aki csak szembesült ezzel az egésszel.

Túlzás azért Fodor Ákost emlegetni, itt a régi kínaiakhoz kéne most visszaröpülni, akiknek meg volna véleményük arról, hogy az idő hogyan is működik, merre repül. Emerre, amarra is. Jön szembe is valami idő, és ahol ezt látjuk egészen halványan, ködben, inkább Japán felől  éppen mifelénk mozogni a szakadék fölött, tömören, csak néhány vonásban, ott állanak ezek a micsodák benne a kisnagy kontextusban. Mondják, hogy egy festő egyszer sánta lovat festett volna, és erre barátja lovát megsántultan találták.

128 Egy kéz az kinek a hibája?

Tudok ezt-azt. Nevetni, például. A számozott micsodák erdejében járok, nem félek a haláltól. Mintha elterelné a figyelmet, hogy kicsoda is ez a másik mindig. Közben féltem, vége lesz, pedig már rég vége volt.

Simon Márton micsodáskötete azonnal működik. Vagyis én azonnal működök a micsodáskötetre, tehát jó vagyok. Simon Márton sűrűsége-tömörsége két Semmi közül mégiscsak a keleti Semmihez áll közel, a jó Semmihez, amiből a dolgok aztán előlépnek. Itt állok a megvalósulatlan gyökértermészettel farkasszemközt, néznek engem a képek.  Spontának, naivak, direktek, profik, mint egy Paul (ejtsd: paúl) Klee (e.: klé) ceruzarajz. Tanítás helyett botjával hatalmasat ütött az emelvényre, majd elsétált – jellegű élményem volt. Azt pedig nagyon szeretem.

Libri, 2013
88 oldal
1490 Ft

- g -

Múlt hét szerdán elballagtam Pannonhalmáról. Bár inkább jelképesnek mondanám ezt a ballagást, mert ezután még hónapokig az iskola falai közt fogunk tanulni az érettségire, ez mégis egy jó alkalom a reflexióra: mi történt itt velünk, milyen is volt ez a hat év?

A ballagó diák lényegében csak egy dolgot állíthat biztosan: azt, hogy a kérdés nehéz. Pedig gyakran nekünk szegezik a kérdést, és mégis, ilyenkor kicsit mindig bajban van az ember: minden évnek, sőt, szinte minden hónapnak megvan a maga sztorija, a maga kerek története, amit olyan jó lenne elmesélni, de egybe a hat év mégsem megy. Végső soron bármit is írunk le vagy mondunk el, azzal apró részleteket emelünk ki, és még több ilyen apró részletet hagyunk el. Fontos dolgokat. Írhatnánk könyvet a mögöttünk lévő hat évről, olyan Iskola a határon – szerűt (általában minden olvasó ember ezt az analógiát szokta hozni Pannonhalmára, és nem is alaptalanul), vagy szövegezhetnénk impressziós mondat-foszlányokat szép képekkel, mint amilyeneket Gergő szokott itt a grundon.

És akkor még csak nem is biztos, hogy igazunk lenne. Konrád atya, az egyik prefektus-hittantanárunk tette fel a kérdést: vajon Pannonhalmán változott ennyit az életünk, Pannonhalmán történt velünk ennyi minden, vagy ehelyett csak egyszerűen Pannonhalmán voltunk, amikor ez a sok dolog történt velünk?

Minden kérdés közül azonban a legizgalmasabb talán, és minket is valószínűleg ez érdekel a legjobban, hogy mi az, amit magunkkal tudunk vinni innen, Pannonhalmáról? Mi az, amit magunkkal tudunk vinni ebből az időszakból?

Elvisszük-e vajon magunkkal a délutáni arborétumi focikat? Elvisszük-e a győri potya-utazások (szabadság!!) élet-ízét? Elvisszük-e a táj varázsát, a hely szellemét?

Elvisszük-e a magányban, fájdalmasan eltöltött órákat? A hosszú arborétumi sétákat? Elvisszük-e az első szerelmeinket, a nagy csalódásainkat? Vagy a közösségi élet előnyeit és hátrányait? És a naplementéket, a ködös őszi napokat, a téli fürdetéseket? A hosszú vonatutakat?

Elvisszük-e a barátságainkat? A teázásokat, a dugi-sörözéseket, az összeveszéseket és kibéküléseket?

…

Néhány évvel ezelőtt láttam egy beszélgetést a Duna Tv-n. Egy szobrász és valamilyen szakértő arról vitatkoztak, milyen szobrokat volna egyáltalán érdemes készíteni, kiállítani, és ha már kiállítjuk, hova állítsuk, egyáltalán. Járom, és nem csak járom, figyelem az országot (amazt is, emezt is). Ezek a világháborús emlékművek gyakran felbosszantanak, minek ez a sok emlékmű, ahová lépek, ott emlékmű terem. 

Van-e ezeknek a provinciális, jajhogymondjam, gagyi obeliszkeknek bármilyen létjogosultsága? Nem-e lehetne-e már végre befejezni ezt, hogy sírva búsul a magyar? Magamat szívesen kivonnám a történetből, és akkor olyan szépen feledhető az egész trauma, traumasorozat. Der Traum, álom. Akkor viszont, ha így tennék, figyelmen kívül hagynám az ún. transzgenerációs hatást. Hogy mégse egészen mindegy, mi történt ott és akkor, a faluban. Hogy jöttek és vitték. Embert, marhát, gabonát, harangot is talán, s ha nem vitték, hát lőtték, ásták vagy robbantották. Hogy minek a legvége is volt a világháború, mindkettő egyszerre. Micsoda szükségem van nekem ezekre a hol gránátot hajintó, hol épp előretörő, hol zászlóval összeroskadó katonákra hol ilyen, hol amolyan rohamsisakban. Itt az idők végén, úgy kétezer éve, nem lehet nem nézni a minket néző képek-szobrok világát. Énszerintem valahogy előbb voltak ezek a szobrok, és csak aztán lettünk mi, ásóbotos, könnyűekés, pattintott kőeszközös, harckocsis, atombombás, könyvnyomtatós emberek. A képek világa alakította volna úgy az evolúciót, hogy aztán eljussunk idáig: nagyapám, apám és én. Itt állunk ezeknek az obeliszkeknek az aszfalttal tökéletesen rombapusztított valóságában, mindennek vége, már a helyünk sem igazi hely, a létnek szűnt meg a helye, itt állunk, és már tetszenek ezek a provinciális-semmilyen emlékművek, sosem lesz vége, ez aztán majdnem az, hogy vége van.

-g-

Hazaértem a munkából, feldobtam hatszor egy érmét, egy kétzlotyist, csak úgy na lássuk alapon. Jó volna ilyenkor alaposan végigolvasni a kommentárokat, elidőzni az egyes írásjegyek felett és aztán tenni, amit amúgy is tennék. 

Fönt a tűz
lent a tó
Elgondol-
kodtató 

Odakint fúj a szél, ilyen elemes nap ez, tényleg épp csak az eső nem esik. Ki tudja, mi lesz, nem tudja senki. Féltem, mondanám, hogy eleinte, de végig féltem, hogy majd valaki belém fog kötni, mit gyújtogatsz itt, he, mit képzelsz te magadról, ez járt a fejemben. Közben, míg a rőzsét gyűjtögettem, elment a hátam mögött egy busz, emeletes busz volt, akár láthattak is a felső szinten ülők. Nem hiszem, hogy láttak egyébként, az ilyen nem is igazi utazók, a helyváltoztatók ilyenkor délután főleg behúzzák a függönyöket, és eszükbe sem jutna megnézni, hogy mi van teszem azt odalent a parton, az áradó Duna mentében. 

Széles, többszáz méteren át húzódó csíkban hangyák vándoroltak. Csak tudják, mi a jó, van mindig egy ilyen az emberben, hogy az állatok “még érzik” vagy “van hozzá érzékük”, és hogy nekünk is lett volna, csak mi elvesztettük valamikor, de mikor is, hol is? Oda a hangyák mellé telepítettem az én kis máglyámat. A hangyák aztán még jobban sürgölődni kezdtek erre. 

Univerzális akció, gondoltam, ez most mindenkire hatással lesz. Talán kívánni vagy kérni kéne valamit, ha már áldozatra szántam rá magam. Imádkozni, ki tudja, ezzel a profán vagy samanisztikus élét is rögtön el lehetne venni a dolognak. Kecske is, káposzta is megmaradna.

Kaptam még régebben egy tűzgyújtó eszközt, vízálló. Egy magnéziumrudacskán kell végighúzni valami fémlapot, ez aztán szikrát vet, és a száraz fű vagy az alárakott avar lángra kap. Nem vagyok valami ügyes ebben, de azért sikerült belobbantani a rőzsét is, ágakat is. 

Nem mintha nem szeretném a gyufát, még jobban is, mint ez a félig műanyag, félig fém valamit. Félek is, hogy idő előtt elkopik, noha fogalmam sincs, milyen idő előtt nem volna szabad elkopnia. Megvártam, míg leég a tűz, néztem innen is, onnan is, melléjetérdeltem, úgy mégiscsak komolyabb ez az egész, úgy néztem, hogyan viszi a szél a füstöt a víz fölé. Azért csak sikerült. Egy közelben talált sörösdobozzal vizet merítettem, azzal öntöztem meg alaposan a parazsat, nehogy valami kárt okozzak a ritka és veszélyes tevékenységgel, a tűzgyújtással. Még egy darabig sétáltam ott a parton, majd hazafelé bementem a spátenba egy pohár sörre, olvastam ott egy jó fél órát, aztán érkeztem csak teljesen haza.

-g-

Nem tehetek mást, nézem, figyelem az út vagy az autópálya szélét. Alig merem csak remélni, hogy ez az én nézésem valamilyen hatással lesz arra a helyet felszámoló rombolásra, amit kollektíven és hosszú időn keresztül végeztünk. 

Ablakon kihajigált műanyag poharak, alumínium sörösdobozok, nejlonzacskók és még ki tudja mi minden. Gyakorlatilag bármi. A szellemi melléktermék-élet anyagi átszüremlései. Hulladékban élni. Nem-helyen élni. Azt, ami van, ami egzisztenciálisan valamennyire még érvényes, a lehető legszakmaibban és legszükségszerűbben bizonyos szempontok szerint érvényteleníteni. Ez van most.

Abban hiszek, ha elkezdem ezeket a nem-hellyé szárított helyeket megélni, talán újra helyekként lesznek megélhetőek mindenki számára. El tudom képzelni, hogy ma már tehetetlenek vagyunk. Mit csináljak? Húzhatnék gumikesztyűt szemétszedéshez, tehetnék ki figyelmeztető táblákat vagy informálhatnám az utazóközönséget például arról, hogy a következő kilométerkőnél az úttesttől mintegy harminc centiméterre aktív vakondtúrás, valamivel odébb rothadó falevélcsomó figyelhető meg. Talán léteznek még megoldási lehetőségek. Ahogy a mozi is annyiban látható, amennyiben 24 képkocka / másodperccel továbbsuhan, azaz eltűnik, úgy veszti érvényét a statikus táj, hogy három dimenziója helyett kettőben, a csíkszerű úttestben kapjon valamilyen más minőséget a maximálisan felvehető és a minimálisan elvárt sebesség által. Nem teszek mást, csak nézem az út szélét.

“Az állam nem jelentett többé nemzetet vagy hazát, vagyis nem volt már olyan abszolút jó, amit teljes odaadással lehetett szolgálni. Olyan dologgá vált mindenki számára, amit határ nélkül lehet fogyasztani. A bálványimádásból eredő abszolút érzés megmaradt, a bálvány eltűnt, és egy új érzéshez kapcsolódott. Az állam bőségszaru lett, mely a szerint osztogatta kincseit, hogy milyen nyomást gyakoroltak rá. Így aztán valaki mindig haragudott rá, hogy nem ad többet. Olybá tűnt, hogy mindent, amit visszautasított, azt nem akarta megadni. Azonban ha az állam kért valamit, akkor azt paradox dolognak tartották. Ha megkövetelt valamit, azt elviselhetetlen kényszerként fogták fel. Az embereknek az állammal szembeni viselkedése a gyerekekére hasonlított, akik nem szülőnek tartották őt, hanem felnőttnek, akit nem kell szeretni, és akitől nem kell félni; állandóan követelőztek, és nem akartak engedelmeskedni. Hogyan lehetne ebből az állapotból hirtelen a feltétlen szeretethez eljutni [...]?”

Simone Weil: Begyökerezettség (1946, 2012)