-Le lehet ülni? – kérdezte a harminc és negyven közötti cigányember. Az felső metszőfogai hiányoztak, a beszéde dallamos és nyugodt volt. A kezén ismerős kék tetoválás, a melós nagyapám karján láttam hasonlót. Rajtam kívül két harminc körüli nő ül a kocsiban, akik az induláskor valamilyen durva tájszólással beszélgettek felszínes dolgaikról. Nem akarták meghallani a kérdést. Én mondok egy perszét a cigánynak, üljön csak le. Út közben a feje hátra-hátrabillen, nyitott szájjal alszik. Néha félig nyitott szemmel körülnéz. Lopva nézem én is, próbálom kitalálni, hogy ez olyan tolvaj fajta-e. Sosem lehet tudni.

Egy óra út után előveszi a mobiltelefonját, és maga elé dünnyög valamit. Hogy már egy órája úton vagyunk. És hogy múltkor negyvenöt perc volt Fehérvárig az út. Háromszor-négyszer is elismétli, hol állt meg az a bizonyos múltkori vonat. Odadünnyögök valamit én is. Hogy késünk, talán. Attól kezdve így, dünnyögve beszélgetünk. Rólam sokat. Ki vagyok, mi vagyok. Meg róla is. Életében másodszor ül vonaton. Úgy, hogy egyszer tizenkilenc évesen otthagyta a borsodi Szikszót, meg most kétszer kénytelen volt vonattal menni Fehérvárra, pedig kocsival szokott. Dolgozni jár. Azt mondja, hogy szédül, pedig nem gondolta volna, hogy a vonaton is lehet tengeribetegnek lenni. Dünnyögünk. A Velencei-tó után, valamivel Fehérvár előtt van balról egy láp. Vagy tó. Magamban így gondolkodom: „Vajon egy ilyen embernek marad-e energiája, lelke megcsodálni egy ilyen különlegességet, mint ez a láp?” Szívesen megkérdezném tőle, de egyszerre megszólal: „Milyen szép ez a tó!” Van remény, jut eszembe. Nagyon örülök.

Rengeteget hallottam már olyan cigányokról, akik a vonaton egyetemistákkal kezdenek el beszélgetni, majd áldozatukat kihajítják a vagonból, holmiját pedig ellopják. Nem egyszer haltak meg így. Hogy vajon ez az én cigány testvérem itt, ez olyan-e. Igen, lehetne olyan. Féljek? Félek. Megbízzam benne? Feltétel nélkül. Itt és most azt a lehetőséget kaptam, hogy olyan kölcsönt adjak, amit valószínűleg nem fogok visszakapni. Furcsa helyzet. Kérdezgetni kezd. Hogy mit csinálok. Hol tanulok. Ki vagyok. Szüleim élnek-e még. Megbeszéljük, hogy szerencsés vagyok. Mikor megmondom, hogy kollégista voltam, akkor látom meg ugyanazt a sötét fényt a szemében, amit az ónodnál homokzsákoló cigányok tekintetében is megtaláltam. Unokaöccsét most hozta fel egy pesti kollégiumba. Vagy unokahúgát, nem értem, de nem kérdezek vissza. A kollégium jó közösség. „Ha már a mi életünk nem sikerült, legalább a fiataloké legyen jó.” Próbálom összeszedni magam, és a logoterápia nagy tisztelőjeként szeretnék megfogalmazni valami bíztatót. Hogy ez a legsikeresebb élet, ez, aki csodát tesz a következő generációval? Hogy ilyen szép mondatot rég nem hallottam? Hogy szép ez a tó, szép. Végül nem mondok semmit, csak bólogatok. Hogy igen, a közösség nagyon fontos. Még háromszor elismétli. Ha már a mi életünk. Ha már a mi életünk. Ha már a mi életünk nem sikerült. Nézek a nagy fekete szemekbe, nézem ezt a bőrcipőt, fekete nadrágot viselő embert, aki értelmet adott az életnek. Minden rokongyereket megpróbálnak jó közösségbe juttatni. Ehhez most el kell jönni Borsodból. Életében másodszor ül vonaton. Szédül, tengeribeteg. Szép ez a tó. Látod, azt írja ki a telefonom, hogy Sz.fehérvár. Múltkor csak negyvenöt perc volt az út. Csak Érden állt meg és.

Mikor beérünk Székesfehérvárra, feláll, és hangosan sziasztokkal köszön. A két nő ki se nyitja a szemét, semmi válasz. Kezet fogunk. Nagyon örülök, hogy találkoztunk, mondom. Minden jót, mondom. Én is örülök, mondja. Ránéz a két nőre, aztán rám. Az a kis cinkos mosoly van a szája szegletében, amit eddig csak cigányoknál láttam. Hát így tudtam meg, hogy ő is szépnek látja a lápot Gárdony és Fehérvár között.

Az alap üzenet az, hogy fel kell ismerni a változásokat, minél gyorsabban alkalmazkodni kell hozzájuk, fel kell készülni a nagyobb változásra és új célokat kell keresni. Plusz nem kell tőle félni, mert jó lesz.

Ez az üzenet egy sajt-parabolában van elrejtve. Van négy szereplő, két egér és két kis-ember (a lényeg, hogy ugyanakkorák). Az egerek Sniff(Szimat)  és Scurry(Rohanó) ösztönlények, hamar felismerik a változást és alkalmazkodnak hozzá, a kisemberek Ham(Hímez) és Haw(Hámoz) pedig emberek, komplex aggyal, a magyar fordításban a nevük kissé suta, de átjön, hogy ők azok, akik nehezen döntenek és mozdulnak. Mindannyian a Sajtot keresik. A könyv elmagyarázza, hogy a Cheese ebben az esetben bármi lehet, amit el akarsz érni. Üzleti vagy magánéleti siker, akár kisebb vagy nagyobb dolog, de az a lényeg, hogy egy konkrét cél. Például: Az én sajtom az, hogy minél többen megvegyék a könyvem. Vagy az én sajtom az, hogy férjez menjek egy gazdag archoz. Vagy én akarok lenni a legnagyobb ásványvízexportőr Európában.

Ezek a lények minden reggel elindulnak a labirintusban keresni a sajtot. Sniff és Scurry minden nap keresik, mert nem emlékeznek rá, hogy hogyan találták meg. Ezért mindig felkészültek a kudarcra és a továbbkeresésre. Ham és Haw pedig egyszer megtalálta, utána emlékezetből mindig visszatalálnak a sajthoz. Egyszercsak elfogy a sajt, Sniff és Scurry persze tovább keres, Ham és Haw kétségbeesik, mert félnek tovább keresni. Aztán Haw összeszedi magát, és elindul keresni, persze talál megint sajtot. Közben felírja a tanulságokat a falra. (figyelni kell a változásra, alkalmazkodni kell, nem kell félni, élvezni kell a változást, satöbbi) Ennyi.

A könyv magához az üzenethez képest elég bonyolultan feléptett: a 96 oldalból az első húsz tele van idézetekkel híres(?) emberektől, hogy a könyv mennyire megváltoztatta az életüket. A “hogyan” változtatta meg az életüket rész kimarad, így ez a rész olyan, mintha a könyv saját trailerjét olvasnánk. Aminek ugye nincs értelme, mert már ott van a könyv a kezemben. Ezután van egy konkrét példa (trailer Nr.2), hogy az NBC egyik híres sportriporterét átteték valami másik sportághoz, amiről addig semmit sem tudott. Atlétika-közvetítésben ő volt a legmenőbb, de az úszáshoz rakták és azt hitte, utálja a főnöke, hogy így kiszúr vele. De elolvasta a könyvet és rájött, hogy alkalmazkodnia kell a változásokhoz, megtanulta az új játék szabályait és még sikeresebb riporter lett úszásban mint atlétikában. A kérdés persze az, hogy engem meghat-e, hogy egy sportriporternek bejött a könyv.

A fönt leírt kulcssztori egy másik történetbe van beágyazva; régi osztálytársak beszélgetnek a találkozón, hogy milyen nehéz alkalmazkodni a változásokhoz. Az egyikük elmeséli az egeres sztorit, utána értelmezik. Szájba rágják, hogy úgy tetszik.

A könyv utolsó oldalán persze a marchendise termékeket hirdetik, pólót, videót, bögrét. 96 oldal, széles margó, nagy betű, nagy sorköz. A tanulságok jól láthatóan kiemeltek, egy-egy oldalt elfoglalnak.

Ide kattintva olvasható az egész PDF-ben.

A sztoriból készült animációs film trailere itt van

A külső szemlélő jó érzékkel megkérdezte, hogy és akkor kiderült-e a végén, hogy ki vitte el a sajtot. Nem. De igazából nem is érdekel.

Vermilion Publishers  2002
96 oldal
£ 5.99

A legizgalmasabb helyek azok, ahol a szent és a profán összefonódik. Egy zöld fűsáv a falusi ház mellett, egy göcsörtös körtefa valami régen elhordott kapu helyén, egy kereszt az út szélén.

Az elmúlt hétvégén az egyik barátomnál láttam egy régi kiadású könyvet, amelyik a Badacsony keresztjeit mutatta be. Újonnan aligha jelenik meg ilyesmi, pedig én magam is szívesen fotózom a világ világosságát hirdető jeleket. Legyen kápolna, kereszt, szobor, kő, karó vagy falmaradvány, mindig megállok, hogy részt vegyek a hely közösségében. A töredezett térrészek közös tengelye minden kereszt.

Nem kell ahhoz kereszténynek lenni, hogy az ember megérintetté váljék egy ilyen viszonyba belépve. Kereszténnyé csak azután válik, hogy ezt a viszonyt megérti. Minden útszél, ahol csak néhány percet elidőzhetek, minden meghagyott körte- vagy szilvafa, minden csonka torony és minden kőkereszt mementoja annak, ahogy a másikkal való közvetlen szemben állás újra és újra felépíthető, hogy ebben a különleges térben épp a sebezhetőségünk miatt biztonságban vagyunk. Legyünk akár egy város valamely unalmas kerületében vagy az erdő sötétjébe bevezető úton, most már tudunk róla, hogy van merre fordulnunk, hogy végső soron helyben vagyunk.

Antwerpentől egy órányira, Hasseltben tartják augusztus közepén a  fesztivált.  Ottalvós és nemottalvós jegyek is vannak, a háromnapos bérlet annyiba kerül, mint két napijegy. A napijegy 80 euro, ezért kapsz hét színpadot, ahol legalább hármon élő zene megy. Nem lehet pénzzel fizetni a fogyasztásért, itt is jegyrendszer van, 4 jegy 10 euro. 1 jegy a sör, a kóla, 4 jegy a fagyi, másfél jegy a sültkrumpli majonézzel. Itt is volt sushi-bár  meg  koktélos, de főleg sör volt meg sültkrumpli.

Két dolog tűnt fel, az egyik az volt, hogy nincs reklám. Nem volt semmi repiajándék, nem kellett kérdőívet kitölteni, nem volt ajándék világítós nyalóka. Végre.

A másik, ami nagyon rossz viszont, hogy nincs kuka. Sehol. Éppen ezért mindenki oda dobálja a szemetet, ahol éppen áll. Ehhez még hozzájon, hogy a belgák, úgy látszik, kedvelnek a földön aludni, szóval mindenki a söröspoharakon meg a majonézen fetreng.

Én Serj Tankian miatt mentem, megkaptam, amit akartam és beigazolódott, amit gondoltam: nem tud élőben olyan jól énekelni, mint a lemezen. Mindig az első hangot rontotta el, a végén meg már nem is énekelt első hangokat. Kár. Végig napszemüvegben tolta, alig beszélt a közönséghez. Viszont rájöttem, hogy igazi rajongó vagyok, nagyon tetszett így is.

Előtte viszont a Gogol Bordello játszott, igazi fesztiválzenekar, tőlük még nem hallottam semmit (csak róluk azt, hogy viccesek), de komolyan, ha reálisan nézem, ők voltak azok, akik miatt érdemes volt elmenni. Beszéltek a közönséghez, ugráltak, énekeltettek és nagyon jól zenéltek.

Főleg 18 év körüliek voltak a Pukkelpopon de nem biztos, mert elég nehéz megsaccolni a holland/belga nőknek a korát. A fiúk tuti 18-25 között voltak.

Jó volt, így azt mondom, simán megérte, hogy elmentünk, de igazából hiányzott a Sziget. A 2004-es, de nem baj.

“Nagyobb a valószínűsége annak, hogy mi nyerünk, mint bárminek jelenleg.”

[...]

“Mi alapján gondolják, hogy nyernek?”

“Statisztikai adatok alapján. Kint van a kocsiban.”

Érdemes megnézni, sajnos az ATV nem engedi a beillesztést, ezért át kell kattintsatok.

Már korábban is felvetettétek, hogy legyen egy írás azokról a nagyjából alapvető cuccokról, amelyeket érdemes magunkkal vinni egy túrára. Mivel ez egy kimeríthetetlen téma, hát úgy döntöttem, hogy sorozatot indítok a témában. Túra nagyon sokféle létezik, túrázó ember és túrázó társaság még több. Ki-ki igényei és tapasztalatai szerint döntse el, mit visz magával. Továbbá azt is meg kell említenem, hogy én magam egyáltalán nem vagyok “nagy” vagy “igazi” túrázó. Egyszerűen csak az életem részét képezi, hogy néha részt vegyek efféle vállalkozásokban, úton legyek. Kedves olvasó! Ha valamit jobban tudsz, nyugodtan szólj hozzá. Nem fogok megsértődni, oké? Na nézzük.

A csajka

Miből igyunk? Miből együnk? Abból induljunk ki, hogy a lehető legkevesebb cuccot szeretnénk magunkkal vinni. 10-15 km után már minden gramm számít, és akármekkora táskánk van, úgyis tele fogjuk pakolni! Hagyjunk hát helyet a többi holminak is.

A legpraktikusabb edény a fém bögre, amit mi csajkának hívunk. Csakúgy, mint nagyanyáink bádogfazeka, ez is könnyen amortizálódik, kis súlya, könnyű tisztíthatósága és jó használhatósága miatt az egyik legjobb társunk lesz. Legnagyobb előnyei közé tartozik, hogy nyugodtan odalökhetjük a parázs szélére is, ha vizet vagy egyebet akarunk melegíteni benne. Mindenféle méretben kapható (mindenféle boltban), egy közepes, bögrénél kicsit nagyobb űrtartalmú példányból még a paprikáskrumplit is nyugodtan kanalazhatjuk. Ha végeztünk, az utolsó falat kenyérrel tisztára töröljük, és kész. Száradni bármelyik fára felakaszthatjuk, táskánkra bárhová felfűzhetjük.

Mivel egy túrán jó esetben meleg ételt is eszünk, teát vagy kávét is iszunk, gondoskodjunk a fémedény fülének hőszigeteléséről! Spárgával jó szorosan tekerjük be, így nem égeti majd meg a kezünket.

Evőeszköz

És hogy vigyünk-e magunkkal evőeszközt? Két igazán jó lehetőségünk van. Régi tapasztalat, hogy kanállal mindent lehet enni. Ha a kanál szárának egyik felét kissé megköszörüljük, akkor késként is használható. Akik igényesebb megoldást szeretnének, azok szerezzenek be egy úgynevezett kanálgépet. Ez gyakorlatilag egy villa, egy kanál és egy kés (plusz konzerv- és sörnyitó, stb.), ám ezeket egymásba tudjuk csúsztatni, és így egyetlen cuccként cipelhetjük magunkkal. Elkerülve a “hova a fenébe csúszott be a villám már megint” típusú helyzeteket.

Tehát csajkával és kanálgéppel már nem érhet bennünket nagy meglepetés, ha étkezésre kerül a sor. Társaságonként nem árt egy kisméretű vágódeszkát is bedobni, és ha nem akarjuk, hogy csupa szalonnazsír legyen a holmink, már otthon csavarjuk bele egy vékonyabb konyharuhába. A csajka ára 1-2ezer forint körül szokott lenni, a kanálgép 2-3ezerből biztosan megvan. Vágódeszka a fiókban.

Vegyes érzések és gondolatok kavarognak bennem, miután visszatértem a Gerecséből.

Megérett az idő a túrázásra, a nyár legnagyobb lehetősége volt ez a két-három nap. Ráböktem egy szakaszra a Kéktúrán. Elsőre azt hittem, hogy a Vértes, később már láttam, hogy “csak” a Gerecse vonulatai lesznek az otthonom erre a rövid időre. Egy nappal indulás előtt mondtuk ki: most menjünk. Nem sok idő volt a szervezésre. Dorog, Tát vagy Mogyorósbánya legyen az indulóhely?

Végül a Tátra induló járatra szálltam fel a felújított Árpád-hídi buszállomáson. Ott találkoztam az útitársammal, és itt vásároltunk be a szükséges élelmiszerekből. Kenyér, sajt, konzervek és egy palack cserszegi fűszeres. Némi ásványvíz. Otthonról vittünk szalonnát, kolbászt meg egy nyelet mézpálinkát. Zöldségnek paprika, paradicsom. Utóbbival persze csak a gond van a 35 fokos melegben, de imádjuk, és a sói is jók. A boltban sajnos eljátszottuk az időt, és az előttünk vásárló nő is annyit akadékoskodott, hogy lekéstük a Mogyorósbányára induló buszt. Ezért kezdődött Táton a túra.

Mogyorósbányára átérve nem a falu felé vettük az irányt, hanem felvágtattunk az első utunkba kerülő hegycsúcsra. Az efféle meggondolatlanságokat kerülni kellett volna, ugyanis ezzel a “felesleges” kitérővel rengeteg időt vesztettünk, és megalapozta a következő két nap fájdalmait is. A Kőszikláról egészen sajátos szögből láthattuk Esztergomot. Hihetetlen látvány volt, ahogy Szlovákia és Magyarország összeért a Dunánál, és a bazilika óriási épülete uralta a tájat.

Azt már itt el kell mondanom, hogy az egész úton felmérhetetlen fajgazdagságban kísértek bennünket növények és állatok. Legszívesebben négykézláb haladtam volna, hogy mindent lefotózzak.

Ennyiféle gombát, békát, rovart és virágot még soha nem láttam egy út során. Minden lépésnél szanaszét ugrottak az apró erdei békák, körülöttünk ezerszámra cikáztak a kisebb-nagyobb szitakötők, és persze a szúnyogok között valósággal utat kellett törni, annyian voltak. Kullancsok tömegével szerencsére nem találkoztunk, pedig állítólag idén is rengeteg van, és óriási mértékben nő a lyme-kórral diagnosztizáltak száma.

Innen aztán visszaereszkedtünk Mogyorósbányára, majd onnan elindultunk nyugatnak. Egy rövid erdei szakasz után a Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozat vonatkozó részéből is jól ismert kukorica és napraforgó ültetvényekhez értünk. Mi sem találtuk meg a jelzést – pontosítok: a kék jelzés több irányba is futott! Ehhez képest mi egy harmadik irányba indultunk el, amivel sajnos megint rengeteg időt és erőt vesztettünk, viszont ez volt az egyik legizgalmasabb szakasz. A számtalan vadászles jelezte, hogy vadban gazdag tájon járunk. És bár egy ötven méteren is átcsörtettünk a napraforgón (az ültetvényre figyelve), később igencsak a frászt hozta ránk a tőlünk tíz-húsz méterre falatozó, láthatatlan vaddisznó. Körülbelül ekkor vettük észre, hogy körülöttünk mindenütt friss túrások, a tábla szélére kihúzgált egész szál napraforgók jelzik: itt bizony folyamatos falatozás folyik. Balról patak (vaditató), jobbról a végtelen növénytenger, és egyszerre csak roppan mellettünk a növényzet. A súlyos pakkokkal esélyünk se lett volna fára mászni, ha komolyabbra fordul a helyzet, így a kezünk ügyébe készítettünk minden fegyverként használható tárgyat, és néhány megdézsmált napraforgó fejet dobtunk magunk elé. Amikor úgy éreztük, hogy talán sikerült elijeszteni az állatot, akkor szapora léptekkel elhúztunk onnan.

Na nem mintha bárhol máshol biztonságban lettünk volna. Az egész út során túrások között haladtunk, ennyi földből kilökdösött gombát még életemben nem láttam. A nagy kaland után megtartottuk az első pihenőt, kajáltunk, és éreztem: a lábam nem lesz jóban a hét vagy nyolc éve gyűrt Martens bakancsommal. Bár a Gerecse rengeteg bokatörő helllyel szolgál, talán a túracipőmben nem lett volna az, ami lett.

Egy kis küszködés után elértünk az Öreg-kőhöz, ahol aztán teljes menetfelszerelésben felcaplattam a Jankovich-barlanghoz a kőlépcsőkön. Odafenn aztán kapásból több barlangot is találtam, de a rögtön tudtam, melyik a Jankovich, azaz a bajóti Öreg-kő barlang. A felülről nyitott, hatalmas bejárattal bíró nyílás meghökkentő látvány a hegy csúcsánál. Ennél meghökkentőbb csak a szomszédos barlangból igen erőteljesen áradó állatkert-szag volt, ami arra utalt, hogy valamilyen kedves állat tanyázik ott. Leérve – bár nekem ez egyáltalán nem szokásom – az első dolgunk volt bekenni magunkat a szúnyogok ellen. Felhőként vettek körül bennünket, szinte esélyünk se volt ellenük.

Sok képet betehetnék, sokat mesélhetnék az útról. A szarvasbogarak, a szép kék tavaszi ganajtúrók, a hangyavár, a szentképpel díszített esőház mind szót érdemelne. De amivel Péliföldszentkereszten találkoztunk, azt szavakkal és képekkel is nehezen beszélem el. Egyszerre csak egy kapuhoz értünk. Épp előtte meséltem el az útitársamnak, hogy a film (a Másfélmilla) egy pontján vadkerítéshez érnek, és a kék jelzést a kerítésen belül látják. Mikor átmásznak rajta, hamarosan kívülre kerül a jel, így újból mászniuk kell. És akkor odaértünk. Egy kapu, rajta a barátunk, a fehér alapon kék csíkocska. A kapun egy felirat: csukd be. És a kapu két szárnyát egy földelő vezetékkel kötötték össze. Valószínűleg ez volt a Mennyország kapuja.

Amikor bezártuk magunk után a kaput, és megfordultunk egy vakítóan zöld mezőt láttunk. Nem sokkal előttünk egy megsárgult fűszálakból álló, sárga vonal haladt a horizontig. És az út végén egy templom fatornya magasodott. A hatalmas zöld táblán haladva csak forogtunk körben a késő délutáni napban, és csodáltuk ezt a látványt.

A valószínűtlenül zöld világ Péliföldszentkereszt. Hamarosan lovardák mellett haladtunk el. A kert közepén egy tó volt, benne a halak nyugodtan úszkáltak a felszín közelében. Macskaköves sétányokon haladtunk, hihetetlen hidacskák és állatok (marhák, kecskék, bárányok) között. Az egész olyan volt, mint a Jehova tanúi magazinok giccs nélkül: csak az, ami van.

Az utunk egy nagy kapun vezetett át, ahol hamarosan elértük a fatornyos templomot. Az útitárs hintázni ment, én pedig odabenn ültem le. Teljesen egyértelmű volt a hely kérdése: nem imádkozol, vagy imádkozol itt? A 13. századi templom a szalézi rendházhoz (ha ezt így hívják a Don Bosco-soknál) tartozik jelenleg. A templomkertben is minden olyan valódi volt. Mikor korábban azt mondtam, hogy a fű valószínűtlenül zöld volt, inkább teljesen valódi zöldet kellett volna mondanom. Arra gondoltam, hogy ez Magyarország legszebb helye, és talán még sehol nem éreztem olyan jól, olyan valódinak magam, mint itt.

Tettem egy kört az épületek körül, aztán a fára aggatott kéktúrás pecsétővel próbáltam meg belepecsételni a jegyzetfüzetembe. Alig hagyott nyomot. Innen párszáz méterre tör a felszínre a Szentkút és a Mária-kút. Közöttük egy díszes és hatalmas Mária-oltár áll. A szent vizekből megtöltöttük palackjainkat, és én megmostam a lábam az egyik vizében. Ekkor már igencsak kikezdte a bakancs, látszott, hogy a vízhólyagok miatt nehéz út áll előttem. Egyre sötétedett, úgyhogy elindultunk szálláshelyet keresni. Út közben a szaléziak igen jó ifjúsági szállását csodáltuk meg, aztán lassan elbúcsúztunk Péliföldszentkereszttől.

Egy mások által már bejáratott szálláshelyen vertünk tábort. Összeszedtük a szemetet, rendberaktuk a tűzrakóhelyet, és eldöntöttük, hogy a sátor vízhatlan rétegét nem használjuk. Elég meleg volt, és a csillagokat is jól esett megbámulni. Kis tüzet raktunk, fánk is kevés volt. A szalonnánk fele itt fogyott el, és itt húztunk bele először a mézpálinkába is. Miután már nem vibrált halványvörösen a parázs, viszonylag korán aludni tértünk. Az ébrenlét és az álom határán még hallottam, hogy nagyobb testű állatok motoznak körülöttünk, néhány tíz méteren belül.

Már forrt a víz, mikor felébredtem. A Szent Reggeli Kávé elfogyasztása után megreggeliztünk, megszárogattuk a holmink, és összepakoltunk. Ezúttal szerencsére nem párált be teljesen a fényképezőgépem. A sátor kissé vizes maradt, de sebaj, majd otthon. Bevettük magunkat az erdőbe, és ezzel kezdetét vette a második nap. Fájós, vízhólyagos talpakon indultam útnak.

Az erdei ösvényen ismét a szúnyogokkal harcoltunk, és rengeteg különféle állattal találkoztunk. Időnként visszatántorodtam, amikor belesétáltam az út egy-egy oldalán álló két fa közé kifeszített óriási pókhálóba. Ezt vajon hogy építik meg? Figyeltük a kitúrt gombákat, és haladtunk felfelé a hegyen.

Egy hosszú szakaszon a villamos vezeték mellett haladtunk. Ekkor már túl voltam az egyik lábam teljes amortizációján: a bal talpamon lévő hatalmas vízhólyagtól lépni sem bírtam. Rövid műtét következett, és egy nagy nyelet mézpálinka után viszonylag könnyen ment a túra. Az érett szeder mellett lépdeltünk, majd eldöntöttük, hogy levágunk egy hosszabb kanyart a Kékből. Igencsak meglepődtünk, amikor kék jelzéseket vettünk észre az egyik leágazó úton. A térkép szerint ennek nem lett volna szabad így lennie, de hát egy vállrándítás után elindultunk rajta. Persze néhány kilométer megtétele után megszűnt a jelzés, mi pedig úgy döntöttünk, legyen kaland, hova érünk ki.

Egy vadkerítés nyitott kapuján haladtunk át. Gyakorlatilag az egész út végig volt túrva, szemmel láthatóan friss túrásokon lépdeltünk. Balról bozótos, jobbra magas fű: én életveszélyben éreztem magam, és bevallom, ezt rendkívül élveztem is. Egyszerre csak, úgy ötven méterre jobbról két őz ugrott fel a fűben, és az utunkra merőleges kerítés felé vették az irányt. Szomorú volt látni, ahogy az egyikük ijedtében legaláb ötször megkísérelt átrohanni a dróton, majd néhány perc elteltével utat talált magának egy megbontott szakaszon. Amikor kiértünk a bekerített részről, már tudtuk, hogy túlságosan elkanyarodtunk a kék jelzésről, és úgy döntöttünk, hogy a közeli Bajna felé vesszük az irányt.

Rövidesen betonútra értünk, és a tűző napon tettük meg azt a néhány kilométert a kis faluig. Az aszfalt olyan forró volt, hogy minden lábnyomunk benne maradt. Egyébként ez az útszakasz a bajnai rallipálya, tele is volt hajigálva szeméttel az útpadka. Bajna egyébként szép település, megérdemelne néhány fotót, de nem akarom már hosszúra nyújtani ezt a posztot.

Mivel ma már nem számít internetes tartalomnak az, ami legalább nyomokban nem tartalmaz iPhone-t, ezért elmondom, hogy a hazautazásunkat nem a Microsoft támogatta, hanem az …!

Végül mégiscsak kap egy képet Bajna. Sajnos a túra a megtett táv tekintetében jóval rövidebbre sikerült, mint terveztük. Izgalmas dolgokat hagytunk ki, jó lett volna látni Pusztamarótot, az öreg hársfát, és ki tudja, milyen érdekességek állták volna utunkat. Nekem a Gerecse nagyon betalált, megszólítva éreztem magam, és méltó “akadályra” leltem benne. Ezúttal ő győzött, de a mi javunkra is írhatunk egy pontot. Nagyon szép és izgalmas túra volt, egy alaposabb felkészülés (mind fejben, mind fizikailag) után érdemes lesz megcsinálni az eredetileg tervezett távot. Jobb lett volna hárman-négyen nekifutni, és akkor jobban eloszthattuk volna a súlyt is, így elég nehéz táskákkal mentünk. És azt is fontos megemlíteni, hogy igen kevés helyen lehetett vizet szerezni, ami komolyan veszélyeztette a túra kimenetelét. Úgy érzem, hogy remek túrán vettem részt, és nagyon jó tanuló-kaland volt ez. Lehet még sokkal jobban, sokkal felkészültebben is. Bár sokszor használom a túra szót, mégsem úgy tekintek ezekre a kalandokra, mint valamilyen mesterségesen kiszakított időkre: ez az élet, ugyanúgy, ahogy boltba megyünk vagy egy koncertre, ez nem lehatárolás, hanem megnyitás, kinyílás a minket körülvevőre és a bennünk lakóra. Mivel is zárhatnám? Gerecse, még visszatérek beléd!

Gergo

Azt szoktam mondani, hogy ott voltam azon a koncerten, amikor a Kispál és a Borz véget ért. Amikor a 2006-os Efotton úgy ötven perc zenélés után Lovasi azt mondta, hogy ez annyira szar, hogy inkább abbahagyják. Levonultak a színpadról és nem jöttek vissza. Abból a krízisből sem igazán, többé. Voltak szép pillanatok, persze, az elmúlt hónapokban különösen. Nem csak a rajongókban támadt fel a nosztalgia, Lovasi meg Kispál újra húszévesek voltak a színpadon, látszott, ahogy egymás felé fordulva, egymás szemébe nézve zenéltek. Ha ez a vég, nekik tetszik.

Annyi mindenről kellene írni, igazán. Arról, ahogyan tizenhat évesen feküdtem a szobám padlóján, az első, kölcsönkapott Kispál-lemez pörgött a lejátszóban, és csak telt az idő, de hiába akartam, nem tudtam megmozdulni. Arról, ahogyan a becsukott szemem mögött bármikor látom az első Kispál-koncertemet, Pécsen, kockás nadrágban, millió karkötőben, boldogan. Arról, ahogyan körbetelefonáltuk a társaságot, amikor valaki megtudta, hogy mikor játszanak otthon legközelebb. Azokról a zsibbadt órákról, a fűben heverő délutánokról, az inspirációról, a télen trikóban giroszért rohanós Pécsi Szál Fesztiválról, arról, amit minden egyes alkalommal érzek, amikor Lovasi hangját hallom, mintha a saját hangom volna, a szüleimé, a legjobb barátomé, a fülemben. De hát biztosan nektek is vannak hasonló emlékeitek.

Annyi mindenről kellene írni, de most csak arról fogok, hogy mit érzek így, a végén, már pár évvel a vége után. Arról, hogy nagyon kellett tizenévesen a Kispál, nekem, nekünk. Berendezni a világot, hogy kirándulhassunk benne, mint egy bölény. A nyelvünkre helyezni a szép szavakat, megtanítani a keretekre, érezni, vágyakozni. Nyirkos vaskorlát, langyos eső. Velünk lenni, amikor nyáron a Balaton-parton várunk hajnalban, megrázzuk a gyufát, feljön a nap. Együtt sírni, hülye voltál, mondom magamnak majd, ha ez elmúlik. Feltenni helyettünk a kérdéseket, hogy minek masni a nyers húsokra, és vajon elhúzott-e az élet, míg a hajunkat fontuk. És amikor nem jön, átgyúrni életté idő kománkkal az üldögéléseket. Annyira kemény, annyira látványos csatáink voltak, hát hogy lesz most? Hogy ne lenne.

Hát köszi. Köszi Lovasi, Kispál, Dióssy és dobosok változatos sora, hogy a mi generációnknak ezt még megtanítottátok, mielőtt feladtátok volna. Most, hogy elmentek, mi már felnőttek vagyunk és ismerjük a szavakat, most már nélkületek is tudunk borozni a gangon, az egyetlen forradalmár lenni a városban, vagy feküdni kinn a parton arany fényben. A városra pöcköljük a csikket akkor is, ha ti már nem is lesztek, és a hold mindig ott marad, ahol akkor megmutattátok. Majd néha felnézünk rá, azt mondják, hogy régi rokon a puna meg a luna, ugye, betesszük a régi cédéket, dúdoljuk a dalokat és ha Pécsen szembejön velünk Emese, sosem fogunk úgy nézni rá, mintha ti nem lettetek volna. Szóval kösz, hogy tudunk érezni, gondolni, szeretni, hogy összenézve is megértjük egymást, és hogy megtudtuk, milyen lehet jól élni, ahhoz képest, ami általában jut. Ha ez itt a vég, hát az nagyon derék. Valami ilyesmi.

A fotók az első Kispál-koncertemről származó archívok, ha jól emlékszem, a szép emlékű NightInforól.

Az analóg fotózás romantikájáról sokkal többet beszélünk, mint a digitális fényképezés szépségeiről. Érezzük, hogy az előbbit már magyarázni kell. Az utóbbit egyszerűen csak csinálják. Nem kell ahhoz Susan Sontagnak lenni, hogy rájöjjünk: a digitális fotózás aktuálisabb, mint a filmes. Olcsóbb, gyorsabb, a kornak jobban megfelel. Közelítsük meg a kérdést egy másik művészeti irányzat, a zene felől! Analóg vagy digitális szintetizátorral készítsünk zenét? Szinte pontosan ugyanaz a kérdéskör, mint a fotózás esetében. Igazán profit alkotni mindkettővel lehet, csak a digitálissal egyszerűen korszerűbb. Az analóggal meg szép és romantikus. Fura dolog ez. Hát akkor használjuk ezt is, azt is? Végül is tök mindegy, mivel hozunk létre a jónál jobbat, a szépnél szebbet, mivel hozunk ki magunkból többet, mint amire addig képesek voltunk. A megvalósítás felülmúlja az elmélkedést, hát tegyük a dolgunkat, drága barátaim!

Ezt mindenképp olvasd el! – mondták az ismerőseim. Nagyon ritkán olvasok regényeket. Főleg olyasmit, aminek a borítója büszkén hirdeti, hogy a New York Times bestsellere. Hogy mitől különleges A viskó? Erre a kérdésre kerestem a választ, amikor olvasni kezdtem a 2007-es év egyik sikerkönyvét.

Néhány mondat, amit elöljáróban hallottam róla: vallásos regény. Az ember-Isten kapcsolatról szól. A hit kérdéseit feszegeti. Satöbbi. Szándékosan nem akartam jobban belemenni, “lelőni a poénokat”. A könyvesboltban párszor a kezembe vettem, belelapoztam: 256 oldal, átlagosan jó (tehát jó) kötés és papír. Kissé színes, és túl sok rajta az idézet olyan szavakkal, hogy “érdekfeszítő” és “magával ragadó”. Az ilyesmi az én számomra visszatetsző, de nem rettentett el az olvasástól.

A dizájn szép és hatásos. Kicsit “túl”, ha értitek, mire gondolok. A borító túl fényes, a fejezetek között a borító grafikája ismétlődik. Valamiért olyan érzésem is volt, hogy túl sok sor került egy oldalra. Pedig a könyv meglepően gyorsan olvasható, egy nap alatt biztosan végigérünk rajta, de a rutinos regényolvasók egy délelőtt is letudhatják. Könnyű és közepes méretű, ezért könnyen magunkkal vihetjük. Hiányosságként említem, hogy sajnos nem derül ki a fordító személye.

A sztori és a megvalósítás is tipikusan amerikai. Az elbeszélő egy barátja (fiktív) történetét meséli el, aki a családjával egy amolyan tipikusan amerikai kiránduláson vesz részt, amikor tragédia történik velük. A főszereplő, Mack egyébként vallásos ember, de ezután rátelepszik A nagy szomorúság, és képtelen színesben látni a világot. Hogy lehet ezek után Isten gyermekének lenni? Na erről szól a könyv.

Megmondom jó előre, hogy engem néhány dolog zavart az olvasás során. Úgy éreztem, hogy azonosulnom kéne a főszereplővel, aki éppen csak magasabb színvonalat képviselt, mint ahogy az átlag amerikait elképzelem. A szerző próbálta annyira közel hozni a figurát, hogy európaiként kissé távol került tőlem. Például “He?”-vel válaszolt olyan fejtegetésekre, amiket én azonnal megértettem, mintegy azt üzenve az olvasónak, hogy szabad nem érteni a gondolatmenetet. Mack minden lefekvés előtt kávét kortyolgat, és ideális apa. A Szentháromság mintául szolgáló szeretetkapcsolatát helyenként eltúlzottnak éreztem, de el tudom képzelni, hogy ezen mások nem akadnak fenn.

Nem véletlen, hogy ez a könyv 2007-ben jelent meg az Egyesült Államokban, és annyira népszerű lett. Isten, pontosabban a Szentháromság jelenik meg benne, és egy komplett pszichoterápiás hétvégét tart a súlyosan depressziós Macknek. A világszinten is átpszichologizált társadalom ebben a pszichoterápiás térbe betekintve végigkíséri a főszereplőt a gyógyulás rögös útján, és eközben a szereplők számos dogmatikai és vallási / hitbeli kérdést végigrágnak együtt. Isten válaszol. Macknek rendbe kell raknia a múltját (kapcsolatát az alkoholista apjával, a tragédiát) és jövőjét (a tragédia hatásait őrá és családjára), hogy végre a jelenben élhessen. Mindehhez a megbocsátás, a hit és a bizalom vezet el. És csakis akkor sikerülhet, ha Jézust teszi meg élete középpontjává.

Többek között Viktor E. Frankl bécsi pszichoanalitikus is hangsúlyozta, hogy a pszichológiai zavarok igen gyakran az istenkapcsolat hiányából vagy nem tisztázott voltából erednek. Ő a religio szó általa helyesnek vélt etimológiájából is levezeti ezt: re+ligare annyi, mint újra összekötni. Azaz önmagunkat az Istennel. A viszonyt helyreállítani. Ebben a helyreállításban találja meg a megoldást a szerző, ennek a folyamatát (pszicho-)drámázzák le előttünk a szereplők. Egyébként ez egy viszonylag elfogadott elmélet a pszichológián belül, részben erre épül az Anonim csoportok tizenkét lépéses módszere is. A könyv szerint a viszony helyreállítását követni fogja az Istennel teljesen szemközt álló Én gyógyulása.

A viskó igazi izgalmát talán nem is a történet adja, hiszen az csak keretezi a regényt. A feszültség abból ered, ahogy a megszólítható Isten három személyként beavatja a főszereplőt az élő hit, végső soron az élet misztériumába. És bár Mack elég jól adja a hülyét, igen magas szintű beszélgetéseket olvashatunk közte és Isten között, amelyekből lassan kibomlik egy ma is vállalható, vallásosságot felülmúló hit összetett világa. Bár erősen lázadó gondolatokat is olvashatunk, például az Egyházra vonatkozólag, a személyes Istenkapcsolat és a hiteles (ön-)átélés biztatásával mégsem megy túl messzire a szerző. Bár abban biztos vagyok, hogy több gondolat eretneknek számít, így csak a megfelelő éberséggel érdemes nekifutni az olvasásnak.

Úgy gondolom, nem tartozom a könyv szigorúan értelmezett célcsoportjához. Természetesen voltak üzenetek, amelyek nálam is célba találtak. (Azt hiszem, az már irodalomelméleti kérdés, hogy mennyire helyes, ha egy könyvnek üzenetei vannak.) Mivel nekem foglalkozásom a pszichológia, “hobbim” pedig éppen a vallás és a filozófia, ezért már réges-rég találkoztam a felvetett problémákkal, kérdésekkel, és a perspektívám is egészen más. Úgy gondolom, hogy a regény elolvasása mindenkinek csak színt hozhat az életébe. Legrosszabb esetben találkozik egy kicsit idegesítő könyvvel, amelyben a keresztény ember kérdéseiről olvashat. Jó esetben pedig lesz miről beszélgetni, teljesebbé válhatnak a kapcsolatok, a viszonyok, és dinamikus kapcsolat alakulhat ki a szeretve levésre teremtett emberek illetve ember és Isten között. Alapjában véve könnyed, de tartalmas könyv A viskó, kissé megrázó keretsztorival. Ha szembejön, érdemes elolvasni.

Immanuel Alapítvány, 2009
256 oldal
2250 Ft