Utak, kalandok

Egy év néhány képben – 2018

2018-12-31T23:42:00.001+01:00

Budapest, Szent István Bazilika előtt

Eger, bazilika

Óbecse koratavasszal – csigatemető

Lillafüred nyáron

Balaton

Sóskopó november

Eger, forró nyár

Egerszalók

Nyékinca aratás előtt

Budapest, ősz

Palics, ősz

Sting a Hősök terén

Szeged, május, víztorony

Forog a kis méhecske a tavaszi szélben

Belgrád – az Ismeretlen katona sírja előtti panoráma

Tisza, Péterréve

Őseink hagyatéka

2018-01-27T07:56:00.000+01:00

Egy januári napra Szenttamás rendre a magyar néptánc és a népzene otthonává válik. Idén január 20-ára esett a választás – általában a hónap harmadik szombatjára –, ami nem bizonyult rossz döntésnek, mert a korábbi éviekhez viszonyítva szinte teljesen megtelt a csatornaparti Sporcsarnok.

Szó mint szó, ez volt a 16. téli népzenei találka Szenttamáson. A szervezők kicserélődtek, az Alilovity Gojko megálmodta rendezvényt több éve a helybeli Arany János MME és a Gion Nándor Kulturális Központ szervezi.

Nem tértek el ők sem az eredeti célkitűzéstől, miszerint kell egy est – egy idény-, vagy évnyitó koncert –, ami összefogja a Vajdaságban működő népzenészeket. Őszinten szólva, nem annyira az összetartásukról van szó, hiszen ha Vajdaságban valaki összetart, akkor az a folklór köré csoportosuló szépszámú fiatalról elmondható, hanem arról, hogy néha előtérbe kerüljenek, kifejezésre jussanak, improvizáljanak, éljék ki muzsikus vérüket, ne mindig csak a talpalávalót húzzák a táncosoknak.

Az idei rendezvény rendhagyóan éppen a néptáncosok dominanciáját hozta. Tudni kell, hogy néptáncosból jóval több terem, mint zenészből.

Ám ez a döntés, be kell vallani, egy cseppet sem ártott meg a szenttamási Őseink zenéje idei rendezvényének. Láttuk, hallottuk Micsik Béla népzenészt tekerőlanton, majd a vajdasági-magyarországi Mentés másként együttes dalválogatását. Ivánovics Fábri Tünde és Fábri Géza együttese különös előszeretettel nyúl a moldvai dalokhoz. Ott volt a Fokos, és a Csalóka együttes is, ők azonban már a háttérből kisérték a kishegyesi Rizgetős, a szabadkai Róna és a topolyai Cirkalom néptáncsoportokat. A táncosok csaknem fél-fél órás koreográfiákkal mutatkoztak be, amelyeket a Néptáncosok Országos Színpadára készítettek. Általuk a magyar népzene és a néptánc több, gyakorlatilag egészét bejártuk. Köszönjük nekik!

Micsik Béla és tekerőlantja

Mentés másként

Rizgetős

Róna

Cirkalom

Kurgánok nyomában – Tiszaszentmiklóson

2017-12-31T18:48:00.001+01:00

Már csak pár óra maradt a 2017. évből, melynek egyik hozadéka számomra Tiszaszentmiklós/Ostojićevo. Sokszor hallottam a számtalan rendezvénynek otthont adó településről, de útvonalaimon kívül rekedt.
Ez a falucska – lakosainak száma alig haladja meg a 2000-t –, csupán a Tisza közelében fekszik, és mégis nevében hordja a legmagyarabb folyó nevét. A falu határát nyugaton ugyan a Tisza határolja, de aki egy ilyen nevű faluba érkezik, az arra számít, hogy legalább látja is a folyót. De, nem. Ha Zenta-Csóka felől érkezünk, vagy Mohol-Ada-Padé felől, a folyó nem mutatkozik. A helységtől keletre és délre azonban tavak húzódnak, így a helybeliek mégis vízhez szokottak.

A település kb. 26 százaléka magyar ajkú, valamivel több mint 50 százaléka szerb. Már ebből is látszik, hogy sok nemzet lakja. Közülük legkülönlegesebbek a lengyelek. Ez valóban különleges, hisz a legutóbbi, 2011-es népszámlálási adatok tanúsága szerint épp senki sem vallotta magát lengyelnek, viszont számontartják, hogy a nagy betelepítések idején lengyel idénymunkások érkeztek minden tavasszal a településre.

Gondozott épületeket is látni Tiszaszentmiklóson, meglehetősen kevés az elhanyagolt, vagy elhagyott ház

Az első lengyelek állítólag a XIX. században vándoroltak ide. Pontosan nem lehet tudni, mikor, de valószínűleg az 1830-as években érkeztek Wisłából. A település akkor az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, jelenleg Lengyelországhoz tartozik. Gyalogoltak, négy-öt hétig tartott a vándorlás. Eleinte a férfiak minden évben megtették ezt az utat, hátrahagyva a családjukat. Akkoriban salétrom volt az itteni földben, és az emberek bányászatból akartak megélni. Pavel Bujak tanító vezette őket ide.
A telet otthon töltötték, és csak februárban indultak útnak. Márciusban érkeztek meg, hozzátartozóikat pedig csak ősszel látták újra. Hazájukban akkoriban nagy szegénység uralkodott, itt pedig akadt munka. Elsőként a tanító, Pavel Bujak vett egy házat Tiszaszentmiklóson, valamikor 1838-39-ben. Látva a tanító példáját, egyre több férfi döntött úgy, hogy házat vesz, és a következő évben már szeretteivel együtt jött vissza. Ennek eredményeképp lassacskán kétszáz ingatlan került a lengyelek tulajdonába a faluban. Máig kevesen maradtak, elvegyültek, de az iskola Antonije Cicmil igazgatóval felkarolta ügyüket, kapcsolatot ápolnak a wislaiakkal, és Lengyelország belgrádi nagykövetségével is. Az iskolában lengyel anyanyelvápoló órákat tartanak, ahol bármilyen ajkú diák részt vehet, és részt is vesz. A lengyelek evangélikusok, és kisebb templomuk is van az iskola közelében.

A római katolikus templom kissé művészi beállításban

Háttérben a görögkeleti templom, előtérben a falu főutcája

Ám két nagy templom is van: egy körforgalommal körülvett pravoszláv (1822), és egy igazán látványos építmény, a római katolikus templom (1907). Imaház volt már 1801-ben is, de a Szent József, a Boldogságos Szűz Mária Jegyese nevű római katolikus templom jóval később épült.
A falu korát mégsem a templomokkal kell mérni, mert azoknál jóval öregebb. Ezen a vidéken valóban sok falu eltűnt a történelem útvesztőiben, de a meglehetősen magasan fekvő (88 méteres tengerszint feletti magasság) Tiszaszentmiklós nem. Nevét már 1280-ban említették az oklevelek. A középkorban neve Rasán-Szent-Miklós volt. A település a Csanád nemzetség tagjainak ősi birtoka volt. 1280-ban a kunok kifosztották és felégették. Később, pl. 1779-ben Kis-Szent-Miklós néven Torontál vármegyéhez tartozott... Izgalmas története az interneten megtalálható.

Az iskola bejárata

Ezek a dolgok ragadtak meg leginkább a helységből, amikor decemberben egy rendezvényünknek, valamint a helybelieknek és iskolájuknak köszönhetően ott jártam. A Jó Pajtás gyermeklap szerkesztőjeként ugyanis tartományi szintű sakkversenyt szervezünk évente más-más helyszínen. Idén a tiszaszentmiklósi dr. Tihomir Ostojić iskola adott nekünk otthont, igazi bánáti vendégszeretettel. Meglepetésünkre ugyanaznap nemzetközi galambkiállítás kezdődött a meglehetősen kis településen, ami megmagyarázta a szokatlanul nagy forgalmat a falu lélekszámához viszonyítva.

Kevés adat található ugyanakkor a falu határában található kurgánról, a sztyeppei népek jellegzetes temetkezési helyéről. A Tisza mentén sok helyen megtalálható sírhalom itt is feltáratlan, egyszerű szántóként használják. Noha a Tisza vízszintjéhez mérten alig 3, 4 méterre magasodik ki, messziről is jól kivehető. Állítólag volt még a közelben, egyet például a vasútvonal kiépítése miatt túrtak szét.

A dombocska valakinek a sírját rejti

A falu mai szerb nevét az SZHSZ Királyság idején, Tihomir Ostojić íróról, a falu szülöttjéről kapta.

Egykor Temerinben...

2017-08-29T21:54:00.005+02:00

Kubikosok, násznépek, német ajkúak, asszonyi munkák, állattenyésztők, és a többiek. Fotók, melyek a régmúlt időket örökítették meg, és panók, melyek oly sokat elárulnak azokról, akik rajtuk szerepelnek. Csak jól meg kell nézni ezeket a felvéteteket!
A temerini Tájház udvari műtermében kiállított panókat sokan megcsodálták az idei Illés-napi, falunapi ünnepségek során.

Az oromhegyesi Zitzer Szellemi Köztársaság negyed évszázada

2017-07-29T21:00:00.003+02:00

Idén huszonötödik alkalommal emlékeztek meg Oromhegyesen a messzeföldön híres tartalékoslázadásról és a Zitzer Szellemi Köztársaság megalapításáról.
A falu asszonyainak szervezésében1992. május 10-én kezdetét vette a vajdasági magyarság egyik legjelentősebb háborúellenes megmozdulása, amely külföldön is ismertté vált. Az elégedetlenség, a tehetetlenség és a megalázottság hullámai azért csaptak ilyen magasra, mert a hónap elején 220 tartalékos kapott behívó parancsot, vagyis a kis közösség minden második hadköteles férfiját arra akarták kényszeríteni, hogy részt vegyen abban az értelmetlen háborúban, amely ellen akkor már sokan felemelték a hangjukat. A mozgalomhoz az oromhegyesiek sajátos módon csatlakoztak: az egészségházban dolgozó hölgyek kezdeményesére tiltakozó nagygyűlést hirdettek – lebonyolítására Balla Lajos Laci helybeli politikust kérték fel –, majd az érintett férfiak beköltöztek a Zitzer vendéglőbe, ami tulajdonképpen a kőolajipari vállalat egykori barakképülete volt. Maguk sem sejtették, meddig maradnak.

Kilencvenhat nap lett belőle, számos ismert, és a mai napig névtelen segítőnek köszönhetően, hatalmas médiavisszhangtól övezve. Válságtörzset alapítottak, meghozták a házirendet, az asszonyok főztek, esténként hazai és magyarországi művészek látogatták őket, de történtek olyan, félelemre okot adó események is, mint a több mint kilencven páncélos felsorakozása a falu közelében. A pár napig tartó erőfitogtatás nemcsak megfélemlítésül szolgált, hanem arra is utalhatott, hogy a hatalom fegyveres felkelésről tart...

A háború ellen tiltakozók a Zitzer vendéglőben maradtak 96 napig. A falán álló tábla azonban nem ennek emlékét őrzi, hanem a magyar mellett szerbül és angolul hirdeti: Oromhegyes legszebb utcája 2010. Őszintén szólva, csalódást okozott

Ím, ez a legszebb utca

Hál' Istennek, elmúltak ezek az embert próbáló idők. Ám, ha tiltakozás nincs is, ma is ember legyen a talpán, aki ezen a vidéken megmarad nyelvében, kultúrájában, emberségében, nem kevésbé anyagi jólétben. A több mint 90 százalékban magyar közösségben talán nem túl nehéz magyarnak megmaradni, annál nehezebb ebből a környezetből kikerülve boldogulni. A zömmel földművelésből, állattenyésztésből élő helybeliek gazdálkodási körülményei sem kecsegtetőek, akárcsak a többi vajdasági termelőé. Ennek ellenére a falu lakossága nem fogyatkozik oly mértékben, mint másutt. Az iskolai tagozatok létszámábán sincs drasztikus változás. Mi lehet ennek az oka?

Egy igazi kincs Oromhegyesről...

... és az Arany János iskola

Bármi is, van néhány érdekes pontja ennek a falunak, ami életképességéről árulkodik. Pl. az Atlantis Garden Diszkó, vagy a szórakozóhely tövében meghúzódó Ulmus-alkotóház, a telepített szilfák, olajfák között épülő, terebélyesedő görbefa-házzal, Erdélyi István helybeli fafaragó és családjának büszkesége. Itt található Vajdaság talán legnagyobb virágoskertje, a több mint egy hektáron fekvő földi paradicsom, Randovics Lejla birodalma, amivel 2015-ben elnyerte Szerbia legszebb kertje címet... Itt a szép faluház, a takaros Szent Mihály-templom, a sok-sok fafaragás – Erdélyi műhelyéből kerültek ki –, a dombos főutca az iskolával, átellenben a parkkal, és talán ott lappang a Zitzer szellemisége is.

Erdélyi István alkotóházának bejárata

A helybeli fafaragó tábor emlékei sok helyen fellelhetőek az ezerhétszáznyi főt jegyző helységben

Randovics Lejla egy hektáron kiterjedő földi paradicsoma

Lejláék legtöbb falubelihez hasonlóan nagytestű kutyát tartanak, hiszen velük biztonságosabb

A helybeli Arany János iskola egyik tanulója, Újházi Melinda így ír szülőfalujáról:

„Magyarkanizsa határától délkeletre, a lankás dombvonulaton néhány tanyácska teteje integetett a messzeségbe, s körülötte a nagy pusztaság, járás, jószáglegelő. Az 1848-as forradalom után megszűntek a nemesi jogok, a legelőket felszántották és felparcellázták. Két hetyke háromláncos gazda perlekedett egymással. Sípos Póló egy csőszkunyhót épített a dombtetőn, hogy onnan figyelhesse a szőlejébe tévedt vándorokat. Huszágh Miklós, a mészároslegényből lett gazda, majd jónevű kanizsai bíró szerette volna megvenni a szomszéd földjeit. De az semmiképpen sem adta a jó minőségű földet. Hiszen ő magának akarta a gyönyörű dimbes-dombos vidéket. Sípos gazda mérgében felparcellázta a földjét, és eladta házhelyekként a szőlejében dolgozó napszámosoknak. Mindez az 1860-as években történet...

Sokat változott a falu szültetése óta: eltűntek a szőlők, az apró házacskák már csak nagyszüleink emlékeiben élnek, de megmaradt a falu, túlélve a történelem véres viharait is."

Nézd, ez az Isten hajléka az emberek között! – áll a fakapubejáraton

Térkép a helyi közösség épülete előtt. Hasznos, noha szinte biztosra vehető, hogy nem tévelyeg az odalátogató

Új és tetszetős épület

A faluházban modern könyvtár, ám nincs ki fizesse a könyvtárost

Vajdaság csúcsán

2017-06-05T20:53:00.000+02:00

Ritkán jutunk el a történelmi Torontál és Temes vármegyék déli végeibe, ám ha mégis, akkor döbbenünk rá – mint annyi más helyen korábban –, hogy nincsenek égretörő hegygerincek, monumentális sziklaóriások, csak magával ragadó szépség. Ezúttal kivételesen mégis a hegycsúcsra törtünk, és sikerült is meghódítani Vajdaság legmagasabb pontját, a 641 méter magas Kudrici-tetőt, szerb nevén: Gudurički vrh.
Vajdaság területének nagy része az Alföld déli folytatása. A sík vidékből csupán a szerémségi Tarcal/Fruška gora, valamint a bánáti Verseci-hegység – a Krassó-Szörényi-Érchegység keleti nyúlványa –, emelkedik ki. Itt található Vajdaság legmagasabb pontja, a 641 méter magas Kudrici-tető. Viszonylag alacsony hegyvonulatról van szó, a Kárpátoknak a mai Szerbiába átnyúló, szelid részéről. Lábánál nyúlik el a mintegy 35 ezer főt számláló Versec, a külváros azonban már felhúzódik a dombok felé, csakúgy a szőlőültetvények.
A hegységnek egymástól jól elkülöníthető vonulatai vannak, s ezek már 50-60 kilométerről észlelhetők. Magasságra sem különböznek egymástól lényegesen, így, aki a csúcsra akar törni, meg kell jól nézze, kérdezze, vagy GPS-en ellenőrizze, merre induljon.
Mi mindhárom módon tájékozódtunk, s mint kiderült, két választás van: a Zsigmond-várrom közeli hegymászó otthontól elindulni a megfelelően kijelölt útvonalon, ami csaknem 8-9 kilométert jelent. Vagy a másik, egy rövidebb út, Kisszeredtől (Malo Središte). Nem sejtve, hogy jóval vadregényesebb, merészebbeknek való ez az útvonal, nekivágtunk. Pontosabban Versecről északkelet irányába indultunk, a kb. tíz kilométernyire fekvő, főleg románok lakta, jeles kolostorokkal és biofalurésszel tarkított, alig száz fős Kisszered felé, hogy onnan már gyalogosan érjük el a csúcsot. Úgy tűnt, hogy mindkét esetben kb. 400 méteres szintkülönbséget kell legyőzni, tehát mindegy. A rövidebb távot választottuk, nem sejtve, hogy amatőröknek a 400 méter sem kevés, főleg ha szinte folyamatosan 20-30 százalékos emelkedőn kell felkapaszkodni, a csúcs közelében pedig még ennél is meredekebb részt kell legyőzni. Azért sikerült.
A csúcson sok csalán, két pad, egy részben megrongált kilátó, és a csúcsot jelző tábla áll. No, meg a román mobilszolgáltatók üzenetbombázása. Ebből egyenes következik, hogy a román oldalra lehet akadálytalanul kilátni. Mondani sem kell, csodálatos a panoráma. Ám az út sem akármi. A fizikai megerőltetést leszámítva, bizonyára szebb, élménydúsabb, mint a csúcs meghódításának öröme. Különleges illatok lengik be a hegyet, ember alig. Erdei „csodabogarak" annál inkább. Ritkán, vagy sosem látott virágok, fák, bogarak, rovarok, különleges madárének, és a jellegzetesen csillogó-villogó Versec-hegységi kő: a parányi kavicstól a hatalmas, akár több méteres tömbig. Azért a legjobb emberekre bukkanni, nekünk a 3-4 órás túránkon ez két csoporttal sikerült: egy útvezetők által vezetett középiskolás csoporttal, és egy individuálisan barangoló kisgyermekes családdal.
Az emberek itt, ilyen helyen megörülnek a másiknak. Segítőkészek, jóindulatúak, barátságosak, a szó legnemesebb értelmében emberek.
Felvételeink 2017. június első hétvégéjén készültek.

Vitorlázók kísérik utunkat, amikor a városból kelet felé vesszük az irányt

Kisszered felé, egyenesen kell folytatni az utat, hogy célba érjünk

Az útelágazásnál jobbra nézve felsejlik a csúcs

Kétszázötven méter magasságban még egészen szelid a táj

Néhol agyagos a hegyoldal

Kanyargó, emelkedő út

Felfelé haladva egyre több az ehhez hasonló sziklatömb

Egy nagyobb példány

A kilátót csalánerdőn át lehet megközelíteni

Kicsit ferde lett a szelfi, de kipirult, elégedett arcunk elárulja, ezúttal nem bánjuk

Kétszáz éves falu: 1817-2017

2017-06-04T17:37:00.001+02:00

Nagyon keveset tudok Ürményházáról, de újságíróként jártom ott egyszer, kétszer. Június első szombatján Versecen járva, hazafelé tartva, nem tehettem meg, hogy ne kanyarodjak be a kivételes embereket adó településre. Örömömre szolgált, hogy szépen felújították az iskolát és a templomot. Azt a két intézményt, melyeket, ugye, nem szabad hagyni, Reményik Sándor hátborzongató versének üzenete szerint sem. De, vannak-e diákok, hívők? A falu oly néptelen, oly üres. Pedig idén kétszáz éves.

A kétszáz éves évfordulóról már a Facebookon értesültem. Az Ürményházáról elszármazották osztották meg az érdeklődökkel az alábbi kimerítő összefoglalót, én pedig ilymódon teszem közkinccsé:
„A bécsi háborút lezáró, 1699. január 25-én megkötött karlócai béke a Temesközt meghagyta a töröknek. A térség végérvényesen Temesvár felszabadulása 1716. október 13-a és a pozsareváci béke, 1718. július 21-e után szabadult meg végérvényesen a töröktől. Ez azonban nem jelentette a terület Magyaroszághoz való csatolását, hanem katonai kormányzást vezettek be. A területet 1779-ben csatolták Magyarországhoz, amivel visszaállt a korábbi vármegyerendszer – Torontál-, Temes-, Krassó-Szörény vármegyékkel. Az egész vidék kincstári birtokká vált. Ez egyben a hűbériség visszaállítását is jelentette. A lakatlan területek betelepítésére előbb áruba bocsátották a birtoknak szánt területeket, de a későbbiekben már csak udvari adományként lehetett birtokhoz jutni.
A Borovszky Samu: Torontál vármegye monográfiájából (171 -203. old. ) kitűnik, hogy az 1700-as évek elején megkezdett vízszabályozási és árvízvédelemi munkálatok alapvető előfeltételei voltak a térség újratelepítésének.
Ürményháza Dél-bánsági szigetmagyar település. Nagybecskerektől délkeletre mintegy 70, Belgrádtól északkeletre 76 km-re van. A Mária Terézia - csatorna bal partján álló falu viszonylag kései, 1817-es telepítésű pannon típusú település. Az 1984-ben kiadott Fehér Lajos: Ürményháza – Jermenovci múltjának és jelenének rövid vázlata – című alkalmi kiadványban a következőket írja: „A környező falvakat a XVII. század második felében és a XVIII. század elején telepítették ide: Istvánvölgy (Hajdučica, magyarok, németek és szlovákok lakták), Zöldes (1848-ban felperzselték; magyarok lakta település volt), Györgyháza (Velika Greda, németek és magyarok lakták), Zichyfalva (Plandište, német- és magyarlakta település), Szentjános (Barice, románok és magyarok lakták), Végszentmihály (Lokve, román) és Újsándorfalva (Janošik, magyar település; 1823-ban szlovákokat is telepítettek ide; a század végén a magyarok innen elköltöztek, főképpen Ürményházára és Székelykevére)”

Szent Anna-templom

Amikor a mai Dél-bánság betelepítésével megbízott temesvári kincstári jószágigazgató, akinek a személye körül kialakult félreértések mára már tisztázódtak. Amikor a temesvári kincstári jószágigazgató Ürményháza telepítésébe fogott, mint láttuk – a térségben már igen vegyes nemzeti összetételű falvak voltak. Látható az is, hogy miként, milyen körülmények között és milyen okokból változott egy-egy település nemzetiségi összetétele. Pl. a ’49-es szabadságharc – ami nyomán végérvényesen eltűnt egy magyar település (Zöldes) vagy más nemzetiségűek betelepítése után a magyar lakosok más magyar falvakba költöztek, aminek következtében rövid idő alatt megtörtént egy addig magyar település teljes etnikumának a megváltozása (Újsándorfalva).A falu telepítésének két dátumáról vannak adatok. A zichyfalvi plébánia adatai szerint a telepítés dátuma 1816. Erős Lajos: Képek az ürményházai római katolikus plébánia életéből (Ürményháza, 1997) című munkájában az ürményházi plébánia története szerint a betelepülés évét 1817-ben határozta meg. Az említett könyv, Pesti Frigyes: Helységnévtár 54. kötetére hivatkozva pontosít: Ürményháza telepítésének időpontja 1817. márciusa. A falu lakosai ezt a dátumot tartják számon.

A Dositej Obradović iskola

Milleker Bódog (Felix Milleker): Ürményháza című könyvében a falu alapítójaként Ürményi József szerepel és ez megmaradt köztudatban a mai napig. Erős Lajos: Képek az ürményházai római katolikus plébánia életéből című könyvében a letelepedés körülményeit leíró fejezetben tisztázza a falu telepítőjének személyét. A két plébánia történetére hivatkozva Ürményi Ferencet említi, aki Ürményi József ötödik gyermeke, aki 1780. nov. 3-a és 1858. február 12-e között élt és 1824-ben Fiume kormányzójaként is számon tartja a történelem. Az Ürményiek régi nemesi család volt. Tagjai számos magas rangú tisztséget töltöttek be a királyi udvari kancelláriától a főispáni, udvari tanácsosi és kincstári elnöki posztig. Nevüket a fent említett könyv összefüggésbe hozza Ürmény Nyitra megyei nagyközséggel. A falu történetét nem ismerők gyakran Örményházát használnak a falunévként – ami a Trianon utáni névváltoztatáskor – e hibás változat tükörfodításaként lett a falu hivatalos, államnyelven használt neve Jermenovci a különböző Jugoszláviákban – Szerbiában.
A falu alapítójáról, annak tiszteletére kapta a falu az Ürményháza nevet.
A kincstári birtokra 62 római katolikus magyar családot telepítettek, akik közül 60 házhelyet és földet, két család pedig csak házhelyet kapott. Az első telepesek Apátfalváról, Majsáról és Ráros-pusztáról jöttek. A falu közigazgatásilag Zichyfalvához tartozott. A Fehér Lajos: Ürményháza – Jermenovci múltjának és jelenének rövid vázlata című munkájában 1844-es telepítésről a következőket találjuk: „ A második szervezett betelepüléskor legtöbben föltételezhetően Szeged környékéről jöttek ide, de sok család telepedet le itt a volt Habsburg-birodalom közelebbi és távolabbi vidékeiről is, pl. Palotáról, Hatrongyosról, Halasról, Várkonyról, Rákosról (valójában Ráros-puszta), Zsercről, Lokról, Cibakházáról, Dorozsmáról, Zöldesről, Makóról, Budzsákról, Egyekről, Hevesről, Kálról, Omorról, Máriaföldről, Adáról, Becskerekről, Klokodiáról, Kistelekről, Magyarláposról.”
A két szervezett betelepítés egymástól távol eső falvak lakosait hozta egy közösségbe főleg a jobb életkörülmények reményében, akiknek a gazdasági állapotuk – helyzetük mellett a katolikus valláshoz való erős kötődésük volt fontos eleme annak, hogy a falu erős, életképes közösséggé kovácsolódott. A távoli vidékek összehordott sokrétű értéke és hagyománya teszi sajátossá a falut nyelvjárásában*, szokásvilágában**.
*- a falura, bár zömében Szeged környéki kirajzású, nem jellemző az ö-ző nyelvjárás
** - a karácsonyi ünnepkörhöz tartozik a kecskézés, ami a katolikus közösségekre nem jellemző, és néprajzi érdekességnek számít."

És íme még néhány frissen készült felvétel Ürményházáról.

Szentjánoskenyérfa és miegymás a sör városában

2017-05-06T09:31:00.000+02:00

Miről is imerik a vajdaságiak Apatint? A Jelen sörről? A Fekete Mária szobráról? A Duna szépséges kanyargásáról? Ábrahám Pálról, a zeneszerzőről? A közelben levő Junaković gyógyfürdőről? Vagy egyáltalán nem ismerik?

Ebben is, abban is van igazság, viszont tény, hogy Apatin csinos város, nyugodalmas, békés, amolyan élhető kisváros benyomását kelti.

A legutóbbi népszámláláskor alig több mint 700-an (még csak öt százalék sem) vallották magukat magyarnak ebben az egykor németek által felvirágoztatott városban. Néhány éve létesítettek egy magyar pontot a városkában, ahol egy tucatnyi gyerek tanulja-ápolja hétvégente a magyar nyelvet, kultúrát. Köszönhetően a Csíkos családnak.

A képen a Mária Mennybemenetele templom előtti Szentháromság-szobor, a háttérben kivehető a Szent István emlékére állított mellszobor, egészen balról pedig a címben emlegetett szentjánoskenyérfa, melyet 222 éve ültettek el. Kétségkívül Vajdaság egyik ritka öreg fája.

Ismerhetnénk Apatint arról is, hogy határában kezdődik a Tiszaföldvárig húzódó római sánc. Egykor vára is volt, amit 1453-ban említenek a feljegyzések, de a vár a török időkben pusztult el, nyoma sem maradt. A török időkben elnéptelenedett települést a XVIII. században württembergi németekkel telepítették be.
1910-ben 13 136 lakosából 11 661 német és 1067 magyar volt. 1944 végén következett be a nagy érvágás a település életében, amikor a városból 2400 személyt hurcoltak orosz munkatáborokba. 1945. március 11-én a város csaknem egész lakosságát, mintegy 8000 embert a gádori és a körtési szerb haláltáborba hajtották, ahol sokan éhen haltak. 1945 után likai szerbeket költöztettek a kitelepített németek helyébe. A gazdasági élet megalapozott volt, az 1756-ban alapított sörgyár, a ma Jelen néven ismert, legöregebb szerbiai sörgyár, még mindig a városka gazdasági életének magva.

Az 1700-as évek derekáról származó gyár ma is megalapozza az apatiniak életét

Kétszázhuszonkét éves a katolikus templom tövében álló szentjánoskenyérfa, melyet Jeruzsálemből hoztak

A fa üreges kérge a templom felőli oldalon

A fa történetét emléktáblára vésték

Szent István szobra a római katolikus templom és a szentjánoskenyérfa mellett

A Mária Mennybemenetele katolikus templom

A városháza

A Raichle Ferenc tervezte városháza bejárata

Több helyen „váratlanul" magyar felirat bukkan fel

Ebben a házban született Ábrahám Pál zeneszerző

Százhuszonöt éve született a neves zeneszerző, számos operett szerzője

Széles, parkszerű főutcája van a városkának

A sétálóutca a szökőkúton túl is szép

Nikola Tesla szobra Apatinban

A Duna

Ez a falu már az enyészeté?

2017-04-25T22:42:00.003+02:00

Hihetetlen ellentétekbe ütköztünk a minap Doroszlón. Hódság felől érkezve kellemes meglepetést okozott a Szentkút körüli építkezés, az újrameszelt, szinte ragyogó épületegyüttes. Talán mégsem kell ezen csodálkozni, hiszen a doroszlói kegyhely Bácska leglátogatottabb búcsújáróhelye.
Szeptember 8-a, Kisboldogasszony napja ha hétköznapra esik, akkor akár 5000 ember keresi fel, ha viszont hétvégére esik a búcsú napja, akkor akár 15-20 ezren is megfordulnak. Szinte hihetetlen, de több vajdasági településről még most is gyalog indulnak a hívők Doroszlóra. Erről már írtunk ugyanitt, 2012-ben. Az emlegetett ellentét ezután következett. Akkor, amikor bekanyarodtunk a faluba.
Akkor, tehát öt évvel ezelőtt, közel sem volt olyan kézenfekvő a fogyatkozás, a pusztulás, mint most. Pedig akkor is emlegettük, hogy a falut és az iskolát egyaránt a kilencvenes évek eleje „tizedelte" meg. Eddig az időszakig 18-20 fős osztályok voltak a faluban, majd a 2000/2001-es tanévben az iskolában 181 tanulóra maradtak, a 2010/11-es tanévben 141 tanulóval dolgoztak alsó és felső tagozaton, egy-egy párhuzamos magyar és szerb nyelvű osztályban. Arra már gondolni sem mernek sokan, hogy csaknem ötven évvel ezelőtt ugyanennek az iskolának több mint 500 diákja volt, az osztályok pedig 30 fősek.

Most négy nyolcadikos búcsúzik az iskolától, vannak hetedikesek, hatodikosok is, de őszre már csak egy tanuló ül be az ötödik osztályba, minthogy most egy negyedikes van. Részére bizonyosan nem nyitnak osztályt. Tehát, amíg újra nem lesz legalább 5-6 gyerek egy osztályban, addig magyar nyelvű tagozat sem lesz. A szerb tagozaton jóval többen vannak, de azért, mert hatalmas a roma betelepülés. Ők adják a szerb nyevű tagozatokon a tanulók mintegy 90 százalékát. Doroszlón kedvezőbb a szociális ellátmány, mint mondjuk a közeli Gomboson, így pár ezer euróért (nem ritkán 2000-ért) házhoz jutva, odaköltöznek. Meglehetősen rövid idő alatt sokan telepedtek le Doroszlón. Szinte egyidejűleg a lopások is megszaporodtak, az elhagyatott házak különösen könnyű prédának számítanak. S ha egyszer a tetőt is megkezdik, ott néhány éven belül már csak kupacnyi föld marad az egykor gyerekektől hangos, virágzó parasztházakból.

Ezt a helybeliek mondják. Aki viszont végigutazik a falun, láthatja: ez a falu már az enyészeté. Szomorú. A Szentkút azonban áll, sőt szépül.

Talán nincs minden veszve.

Újvidék az egykori fényképészek szemével

2017-02-19T22:04:00.000+01:00

Nem vitás, a fényképezés a polgárság találmánya, a fotográfusság pedig polgári foglalkozás. Ráadásul izgalmas, a kreativitásnak is tág teret adó munka kezdetektől fogva. A több száz éves múltra visszatekintő tevékenység a XIX. század második felében terjedt el – a polgárság növekvő igényeit kielégítendő –, s ebben Vajdaság sem maradt el. Természetesen a városi környezet – közöttük Újvidék –, volt a legalkalmasabb a fényképészet elterjedésének, ahol gazdag hagyaték maradt az egykori mesterek után. Ennek a hagyatéknak egy töredékét mutatta meg az Újvidéki Városi Múzeum vasárnap, február 12-én záruló kiállítása, mely az 1854-1914 közötti időszakot felölelően válogatott Újvidék fényképészeti műhelyeinek fennmaradt fényképei közül.
Tizennégy egykori műterem hagyatékából állított ki a kiállítás szerzője, Ivana Jovanović-Gudurić, és visszavezet azokba az időkbe, amikor a fényképezkedés egyfajta ünnep volt a családban, amire külön készültek, amiért az emberek a legszebb ruhába öltöztek, a fényképet pedig mintegy kincset, büszkén őrizték és mutogatták. Valamennyi műterem egyébként a város központjában működött, és az onnan kikerült alkotások ma már talán a legközvetlenebb lenyomatai annak a kornak, melyben keletkeztek. A nem ritka esetben mintegy másfél száz éves felvételekről komoly arcok tekintenek ránk, leggyakrabban érzelmi és individuális jegyek nélkül, egyfajta társadalmi státuszt jelképezve, és szociális tablót mutatva az utókornak.

Fénykép egyre több van, fényképészeti műhely pedig egyre kevesebb. Már csak ezért is érdekes volt bepillantást nyerni több egykori újvidéki fényképészeti műhely hagyatékába

Így nézett ki a római katolikus templom a városházával szemben a mai Mária Neve templom helyén

A péterváradi vár alatt hosszú ideig két híd állt, a mai szemnek igen furcsa

Az egykori Rákóczi Ferenc utca a zsinagógával

Leégett a régi templom, majd az alig felépített Mária Neve templom tetőszerkeszete is 1904-ben. Kopper György akkori apát-plébános a tragédia következtében rosszul lett és meghalt. A hívőket megrendítette halálhíre, ám gyors gyűjtésbe fogtak és helyrehozták a megrongálódott templomépületet

A megáradt Duna behatolt a városközpontba is 1876 tavaszán

A kiállítás anyagát gazdagította Ózer Ágnes főmuzeológusnak az egykori Újvidéket megörökítő fotóválogatása. Olyan kivételes és értekes darabokat állított ki, melyek a legrégebbiek a maguk nemében, és olyan képét mutatják a városnak, amilyenre a legöregebbek sem emlékeznek, mert azoknál is öregebbek.

A kiállítás az egykori mestereket hirdető plakátokból is bemutatott néhányat. A mintegy 400 eredeti felvételt begyűjtő kiállítást a Duna utca 29. alatti múzeumban láthattuk.

A felvételeket Ótos András, a Magyar Szó tapasztalt fotoriportere készítette.

Alibunártól Karkaturig (településnevek humoros oldala 2.)

2017-02-07T14:26:00.005+01:00

Mielőtt valaki megsértődne, abbahagytuk a mosolyfakasztó Kárpát-medencei helységnevek begyűjtését, és hazai vizekre eveztünk.

Arra jöttünk rá, hogy Vajdaságban nemigen találkozunk hasonló, humoros hangulatú helységnevekkel. Létezik? Vagy csak nem vesszük észre?

Például Alibunár neve a világ legtermészetesebbjeként hat azoknak, akik naponta hallják, és eszükbe sem jut, hogy eredetileg valóban Ali kútját jelölte. Az Aliból és a bunarból tevődött össze, és természetesen török eredetű. Tudná Ali, az a bizonyos, hogy nevében még mindig él, a mai Bánát déli részén!

Bárhogy is, akár a világ többi részén, vidékeinken is a helységnevek közül szép számú utal valamilyen egyházi kötődésre: Szentmihály/Mihajlovo (kevésbé ismert a Végszentmihály, szerbül: Lokve Alibunar községben), Bácsszentiván, Begaszentgyörgy, Tiszaszentmiklós, Kanizsamonostor, vagy az egyik legszebb nevű – legalábbis számomra –, Szenttamás, a Szent Tamás apostol tiszteletére emelt középkori monostora után.

Tehénitató Mokrin és Hódegyháza között

Előfordul a környező terepviszonyokra, növényvilágra vonatkozó utalás: Kishomok/Mali pesak, az inkább Mokrinként emlegetett egykori Homokrév, vagy Homokos/Mramorak, Temesszőlős/Sočica, Kupuszina/Bácskertes, Meszesfalu/Mesić, Homokdiód/Orešac.
Meglehetősen tekintélyes számú település neve őrzi a korábbi betelepülők, lakók nemzetiségére utaló szavakat, pl. Magyarcsernye, Törökkanizsa, Szerbittabé, Kisorosz, Csehfalva.

Magyarcsernyei templomkertrészlet

Előfordul olyan település is, ahol a névadó egy nemzetség, nemesi család vagy személy volt: Tiszakálmánfalva/Budiszava gróf Tisza Kálmán miniszterelnökről kapta nevét, Tiszaistvánfalva/Járek, melyet 1904-ben, az akkori miniszterelnök tiszteletére változtatták meg Tiszaistvánfalvára, előtte Ireg, Járek, Jármos formában is előfordult.

Tisza Kálmán egykori miniszterlnök Budiszava, vagy Tiszakálmánfalva névadója

Egykori parasztbarokkos tiszakálmánfalvi házak

Banatski Despotovacot, Ernőháza központjában állt a katolikus templom az 1940-es évekig

Továbbá említhetnénk Sajkásszentivánt , mely az 1300-as években a Szentiványiak birtoka volt, továbbá Banatski Despotovacot, magyarul: Ernőházát, mely Kiss Ernő honvédtábornok aradi vértanú nevét viseli, vagy Lukácsfalvát, amely Lukács Lázár örmény nemzetiségű nagykereskedőről kapta nevét, aki 1781-ben az osztrák udvari pénztártól 30 000 lánc bánsági földet vásárolt, és Lukácsfalvát is betelepítette. Szép példa a Pancsovába immár beolvadt Hertelendyfalva/Vojlovica nevének kialakulása. A falu nevét Hertelendy Józsefről, Torontál vármegye főispánjáról kapta, aki egyben a falu gondnoka is volt.

Egykori sváb ház Tiszaistvánfalván/Járekon

Legtöbb mai településen számon tartják a helység nevének eredetét, még akkor is, ha gyakran csak legendák utalnak arra. Viszont vannak egészen hihetetlen hangzásúak, melyek eredete – szinte biztosra vehető –, csak a külső szemlélőnek mulatságos, a bent lakóhoz teljesen hozzánő.

Mondjunk néhányat? Bozítópuszta/Aleksandrovo, Alibunár – török eredetű név: Ali kútja, Brazília/Bagremovo, Sári vagy Babapuszta/ Aleksa Šantić, India, azaz Inđija, Lyukó (Ljukovo), Mérges/Ljutovo, Lesemér/Ležimir, Körtéd/Kruščica, Szolnok/Žarkovac (Vajdaságban is van!), Karkatur/Mićunovo.

A sort gondolom folytatni lehet.

Mosolyt fakasztó településnevek nyomában

2017-02-07T13:19:00.000+01:00

Nevünk szinte velünk születik, nem is foglalkozunk vele. A települések elnevezése körül még ritkábban kíváncsiskodunk, legfeljebb egy-egy szemetszúró elnevezés csal mosolyt a szájunkra.
Ezek a rendkívüli helységnevek természetesen az esetek többségében eredetileg nem azt jelentették, mint ami ma eszünkbe jut róluk. Azonban akármi is volt az elnevezések eredete, az tény, hogy a magyar nyelvterületen rengeteg ilyen megmosolyogtató falu- és városnév van. Hogy keletkezhetett: Diósförgepatony, Görcsönydoboka, Karakószörcsök, Markotabödöge, Ököritófülpös, Pókaszepetk, Röjtökmuzsaj, Vindornyalak…

Bizonyára van magyarázat, ám a nyelvtörővel felérő településnevek „ellenlábasai”, az igen rövid nevű településnevek is megérik a pénzüket: Bő, Apa, Baj, Fáj, Rum, Lég, stb. A sors (vagy valaki más) fintora ráadásul, hogy legutóbbi településen tüdőszanatórium működik.
A Magyar História blog szerzője szerint ha valaki bemutatkozáskor azt mondja: „undi vagyok”, akkor nem feltétlenül arról van szó, hogy az illető becézve gyakorol önkritikát, hanem lehetséges, hogy az Und nevű nyugat-magyarországi településről származik. Hasonlóan megtévesztő, ha valaki Apcit emleget, és az sem csuklik, aki a szülőfaluját emlegetve ukkit mond… A térképre pillantva egyaránt találhatunk különféle csábos vagy (kevésbé csábos) testrészre utaló – pl.: Ajak, Beled, Kebeles, Könyök, Köröm, Lábfalva, Lábatlan, Sarkad, Talp, Toka – településneveket, de mindenféle harcias, ijesztgetős nevekre – pl.: Harapás, Harc, Harcos, Csata, Csataszög, Dögmező, Mérges, Akasztó, Bolhás, Rém, Vércsorog, Villámos – is bukkanhatunk. Tettekre ösztönözhet Nosza, Egyek, Keresd, Nekeresd vagy Lánycsók települések neve. Időnként azonban olyan érzésünk is támadhat, hogy a település névadói valamilyen meséből, regényből vagy filmből merítették ötletüket.

Erdélyben egy szász falu egyenesen a Mese nevet viseli. És alighanem sokaknak ugrik be Micimackó, ha a nyugat-felvidéki Malacka nevű várost vagy a burgenlandi Fülest említem; de olyan fantasyba vagy sci-fibe illő településnevek is előfordulnak, mint Varázsliget, Szilsárkány és Bősárkány, vagy az Ausztriához csatolt területeken lévő Vasnyúlfalu, és „párja”: Vasfarkasfalva. Szép számmal vannak állatneves településeink, mint például Galambok, Seregélyes, Bikafalva, Paripás, Lók, Pónik, Liba, Libád, Ebed, Nagydisznód, Kisbékafalva, Legyesbénye, Szunyogszék, Görénypuszta, Darázs, Sáska vagy Riska.

Természetesen ugyanígy vannak növényekhez kapcsolódóak is, mint mondjuk Levél vagy Pálmafa. A dél-dunántúli Mosdóst ki-ki ízlése szerint képzelheti tiszta vagy mocskos településnek, mivel nem határos se Forró, se Hidegvíz falvakkal, de Nagycsula és Sárosszék településekkel sem.
Hogy a vicces, aranyos, furcsa vagy érdekes nevű települések listájába miért kerülhet bele Alsófarkadin, Nagybajom, Csesznek, Csiklóbánya, Bugyi, Mogyoród, Heréd, Ondód, Szopok vagy Pornóapáti, azt talán már magyarázni sem kell…
Vajdaságban talán nincs ennyire „kirívó” településnév. Vagy van, csak észre sem vesszük? talán ezzel IS kellene foglalkozni.

Cseszneki vár

Megmenekülhet a zsablyai katolikus templom?

2016-12-28T20:54:00.003+01:00

A Duna és a Tisza szögében terülő Sajkásvidék többségében szerbek által lakott tájegység Bácskában. A vidék a török időkben betelepített szerb hajósokról, a sajkásokról kapta nevét. Szomorú helyszín ez számunkra: 1944-45-ben a jugoszláv partizánalakulatok három falu: Csúrog, Zsablya és Mozsor magyar lakosságát kollektív bűnössé nyilvánítva kegyetlenül lemészárolt, vagy vagyonától megfosztva elüldözött. Templomaikat és temetőiket lerombolták, beszántották.

Egyedül a zsablyai Havas Boldogasszony római katolikus templom vészelte át a pusztulást, de félő, hogy lassan az idő végez vele.

A római katolikus plébánia ősi, 1805-ben alapították. A templom védszentje: Havas Boldogasszony. Az első templomot 1825-ben, majd az újat 1900-01-ben építették. 1960-ban elvégezték a külső felújítását. A templom méretei: hossza: 43,6 m, szélessége: 16 m, a hajó magassága 14, 5 m, a torony 35 m magas. Két harangja van. Az anyakönyvet 1826-óta vezetik. A plébániát Titelről látják el.

1910-ben 7993 szerb, magyar és német lakosa volt, 2002-ben a 9598 lakosból 85 magyar nemzetiségű, 88 horvát és 4 német.

Egykori üdvözlet Zsablyáról

A két templom 2016 decemberében

A templom Zsablya központjában áll, noha hívők és gondoskodás híján évről évre rosszabb állapotban van. Idén februárban a polgárok összefogtak, és közös erővel rendbehozták a templom udvarát és belterét. Húsvétkor szentmisét tartottak, majd a Vajdasági Műemlékvédő Intézet munkatársával megtekintették a helyszínt, ahol az illetékes elmondta, felmérik az állapotát, mert releváns adatok alapján lehet csak pályázni a renováláshoz szükséges anyagiakra. A következő lépés az épület tetőszerkezetének felújítása lesz, hangzott el 2016 márciusában, amikor azt is bejelentették, hogy egyidejűleg a katolikus templom tőszomszédságában levő ortodox templomot is felújítják. Ezt Čedomir Božić Zsablya községi elnöke erősítette meg, mondván: támogatja az újvidéki polgárok csoportjának a helyi pravoszláv és katolikus templom felújítására vonatkozó kezdeményezését.

Megörökítettük, hogy 2016 decemberében Zsablyán milyen állapotban találtuk a két templomot.

A felújítás a jelekből ítélve megkezdődött a Szent Miklós nevét viselő ortodox templomon

A Havas Boldogasszony katolikus templom felújítása még várat magára, pedig tetőzetén a cserepeket több helyen is kibontotta szél

Naplemente Csúrognál

2016-12-20T20:56:00.002+01:00

A 2016. év talán utolsó gyönyörűszép naplementéjét sikerült elcsípni december 11-én a Holt-Tisza Csúrog közeli szakaszánál, utána már csak ködös, borús, szomorkás volt a karácsony előtti időszak.
Luca-nap előtt is vékony jégréteg borította a vizet, de ez csak akkor volt látható, amikor a Nap elbújt, előtte, napsütésben fenséges látványt nyújtott a békés táj, különösen a ragyogó nád.
Ezzel a bejegyzéssel egyfajta jubileumot kerekítettünk, ugyanis ez a századik bejegyzés a blogon.
Éljen!

Az Óbecse mentén húzódó Holt-Tisza 8 kilométeres szakaszát északon Óbecse és Törökbecse, délen Csúrog és nyugatról Bácsföldvár határolja. A holtág 23 706 m hosszú, a Tisza vajdasági holtágai közül a leghosszabb. A vizes élőhelyek, mocsarak, gyepek, szikesek változatossága, az itt megtalálható nagyszámú ritka és veszélyeztetett növény- és állatfaj, de különösen a gazdag madárvilág e területnek nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi jelentőséget is ad. 1997. óta nemzetközileg fontos madárélőhelynek számít.

Az operett koronázatlan királya

2016-11-06T23:35:00.001+01:00

Kiss Manyival a Balaton partján

Az 1945-ig német többségű Paripáson (németül Parabutsch, szerbül Ratkovo), a nyugat-bácskai Hódság közelében látta meg a napvilágot Eisemann Mihály, a húszas, harmincas évek Európa-szerte népszerű operett- és filmzeneszerzője. A János legyen fenn a János hegyen, A szívemben egy szoba kiadó, a Gyűlölöm magát, a Csa-csa-csak egy cseppet ittam, az Egy csók és más semmi, a Hallod-e Rozika te... szerzője.
Épp ötven esztendeje hunyt el Budapesten az egyik legismertebb vajdasági zeneszerző, karmester, teljes nevén: Eisemann Mihály László (Paripás, 1898. június 19. – Budapest, 1966. február 15.), a húszas, harmincas évek Európa-szerte népszerű operett- és film-zeneszerzője. Sem szülőfalujában, sem Vajdaságban nem sokat tudnak róla.

Hívők nélküli a római katolikus templom Paripáson

Kántor tanító apja 6 éves korától tanította zongorázni, emellett templomi kórusban szoprán szólót is énekelt. Már korai éveiben – gimnazistaként – próbálkozott a zeneszerzéssel, valamint mozikban zongorázott néma filmek alatt aláfestő zenét (ez az emlék visszaköszön a „Hallod e Rozika?” című számánál).
Húszas éveiben egyszerre dolgozott és járt a jogi karra miközben a Zeneakadémiai felvételire készült, ahova felvételt is nyert. Az államvizsga előtt a nagy tekintélyű Koessler professzor megpróbálta lebeszélni arról, hogy zeneszerző legyen, mondván: ahhoz nem elég szorgalmasnak lenni.
Az elkeseredett Eisemann tisztviselőnek állt, de nemsokára egy apróhirdetés révén bárzongorista lett. Így találkozott a szövegíró Harmath Imrével, kettejük nevéhez fűződött az 1927-es év két nagy slágere, a Szeret-e még és a Lesz maga juszt is az enyém. Szilágyi Lászlóval közösen írott operettjét, a Miss Amerikát 1929 januárjában mutatta be a Fővárosi Operettszínház. A látványos revüoperettnek, a fülbemászó daloknak hatalmas sikerük lett. A komponista híre még Amerikába is eljutott, s amikor New Yorkból kértek tőle zenei anyagot, Eisemann a Miss Amerika dalait küldte ki. Nemsokára az ő muzsikájára táncoltak a híres Ziegfeld-lányok, alig harminc évesen szárnyára kapra a világhír.
1931-ben ő írta a Hyppolit, a lakáj című filmvígjáték betétdalait, a következő évben mutatta be a Magyar Színház Honthy Hannával, Törzs Jenővel, Kabos Gyulával, Gózon Gyulával az Egy csók és más semmit, amelynek címadó dala az évtized slágere lett. A következő szenzáció A cirkusz csillagai volt, amelyet a Vígszínház társulata a ligeti Nagycirkuszban mutatott be, s az izgalmakat fokozandó a műlovarnőt alakító Rökk Marika és a légtornászt játszó Jávor Pál az akrobatikus jelenetekben dublőr nélkül dolgozott. Az Én és a kisöcsém 1934 karácsonyán került színre, s rövidesen az egész ország dúdolta.

Operettjei jutalomjátékot jelentettek Honthy Hannának, Latabárnak, Bársony Rózsinak. A Macskazene, az Angóramacska, a Tokaji aszú, a Fiatalság, bolondság ma már ritkán kerül műsorra, de utóbbi Jaj, de jó a habos sütemény című betétdalát mindenki ismeri. Annál nagyobb sikerrel fut Az egy csók és más semmi, a Fekete Péter - a címadó dal ma is népszerű, a Holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lányról nem is szólva, ezt már az 1943-as bemutatón ismétléskor a közönség együtt énekelte a főszereplővel.
A háború után a szocialista kultúrpolitika az operettet a giccsel azonosította, így egy-egy felújítást engedélyeztek, de új szerzőkre, bemutatókra nem volt szükség. Eisemann szórakozóhelyeken zongorázott, a nyilvánosság csak 1958-ban találkozhatott ismét nevével, amikor az Operettszínházban Rátonyi Róbert és Zentay Anna főszereplésével bemutatták utolsó, Bástyasétány 77 című operettjét. A fülbemászó dallamok közül A vén budai hársfák békésen suttognak lett a sláger, kívánságműsorokban ma is gyakran hallható.
Eisemann nyugdíjazásáig a Fővárosi Nagycirkusz karmestere volt. 1966. február 15-én bekövetkezett haláláról nem tudósított a sajtó, csak a temetéséről szóló értesítés jelent meg kishírben.
Harmincnál is több operett zenéjét írta. Német nyelvterületen, Franciaországban, Dániában, Olaszországban és Lengyelországban is játszották a darabjait. Több, mint 20 film zenéjét szerezte.
Német, francia, angol és román nyelvű filmekben is szerepeltek a dalai. Több, mint 300 dalt szerzett, melyek önálló életet élnek, bár eredetileg szinte mindegyik operettben vagy filmben szerepelt. Ezek szépsége akkor tűnik ki igazán, amikor úgy adják elő, mint egy dalt és nem úgy, mint egy betétdalt.
A háború után kevésbé volt népszerű Magyarországon az operett műfaj, a szerző ekkor főleg kávéházakban zongorázott (Bécsikapu, Pest-Buda, Old Firenze). A zeneszerző már nem élte meg, hogy 1975-ben a tv-ben újra feldolgozták az Egy csók és más semmi c. filmjét/darabját. Ekkor látszott, hogy mégsem felejtették el teljesen. Ezt követte egy Eisemann dalokból álló összeállítás és az Én és a kisöcsém c. operettjének feldolgozása. Mindkettő a 80-as években készült, a televízió jóvoltából. Magyarországi színházi „reneszánsza” a kilencvenes évek elején köszöntött be. Bemutatók, dalestek követték egymást egyre gyakrabban, sőt a „Hyppolit a lakáj”-ból – amely a második magyar hangosfilm volt anno és amelynek zenéjét Eisemann szerezte – feldolgozás is készült. Az említett film alapjául szolgáló színházi előadás is nagy siker volt, a darabba több más operett dalai bekerültek. Az eredeti film „Er und sein Diener” [1931] címen futott a német moziban.
A feltámadt népszerűséget jól mutatja, hogy a magyar nagyvárosokban minden hónapban színpadon van valamelyik műve. Most Budapesten is hallhatóak Eisemann dalok, a Madách Színház bemutatta a Fekete Péter és az Operettszínház az Én és a kisöcsém c. operettet.

Örömteli, hogy Eisemann zenéit a fiatalabb generáció is felfedezte magának, dalaiból modern, jazz-e feldolgozások készülnek, ami azért is érdekes, mert a szerző maga is élénken érdeklődött a '30-as évek – akkor újnak számító – modern hangzásai iránt (Hot Jazz Band, Budapest Bár)

Élete utolján, legtitkosabb vágya is teljesül, mert a szabadkai Életjel c. folyóirat szerkesztője és mindenese, Dévavári Zoltán 1965 tavaszán visszahozza szülőföldjére a mestert. Díszelőadást rendeznek számára a szabadkai Színházban. A szünetben Eisemann bemegy az öltözőbe, s szót vált a színészekkel. Egyikőjük, így emlékszik vissza: „Szórakoztatni a nagyérdeműt nem szégyen, mondta nekünk, fiatal színészeknek Eisemann Mihály, akit Dévavári Zoltán vezetett be az öltözőbe, majd a szalonba. A színpadon, a népszínház nagytermében pedig szárnyaltak a melódiák, Eisemann Mihály üzenetei a szerelemről, szakításról, arról, hogy „lesz maga juszt is az enyém", meg arról, hogy mi történt azon a "holdvilágos éjszakán".

Sírja a budapesti Farkasréti temetőben

Haláhírét a sajtóban nem találtuk meg – írja a muvesz-vilag. hu. A temetéséről rendelkező kishírben találni némi információt egyedül. A musicalek, zenés játékok, rockoperák korában megfeledkeznek a nemes elődről, az operettről, amelyik az adott kor hangján, nyelvén közvetítette ugyanazon gondolatokat, amelyeket most a kor más hangszerelésben, s eltérő történeti körítésben tárgyal, ám a korábbival nagyon is hasonló közönségigényt kielégítve. Ennek az operett műfajnak egyik koronázatlan királya még ma is az örök Eisemann Mihály.

A megbékéléshez szándék is kell

2016-11-06T09:23:00.002+01:00

Mindenszentek és Halottak napja Bácskában, Bánátban, Szerémségben a kilencvenes évek óta a megemlékezés időszaka a 44/45-ben ártatlanul kivégzettekről. Az eltelt húsz esztendő alatt nem lettek tömegesek ezek a koszorúzással egybekötött megemlékezések, csupán néhány ember kemény elhatározásán múlik, hogy nem hagyja feledésbe menni azt, amit ezen a tájon oly sokan szeretnének elhallgatni. A történészek sem haladnak, noha országközi bizottság alakult, a magyar és a szerb államfő Csúrognál találkozott, megbékélésről beszéltek. A megbékéléshez azonban szándék is kell, a történelmi tények ismerete, vállalása, és akarat a „tévedés" beismerésére. Ennek az ideje azonban még nem érkezett el.
Ugyanakkor a két évtized alatt mind több helységben koszorúzzák meg azt a helyet (faluszélek, sintérgödrök, temetők...), ahol vélhetőleg az elődök életüket vesztették. Idén például Titelen először koszorúztak.

Kabol/Kovilj történetét a kaboli származású Horváth M. Orbán írta meg, akinek az élete úgy alakult, hogy anyanyelvét is gyengén beszéli. Ennek ellenére Eltévedt hősök téves csatatéren c. könyve kuriózumnak számít, ugyanis az első olyan a térségben, amely egy időben jelent meg magyar és szerb nyelven. A könyv azt mondja el, hogy a falu két magyar bírója és a helyi csendőrparancsnok 1942-ben saját életét kockára téve megvédte a kiszemelt kétszáz helybéli szerbet a kivégzéstől, ennek ellenére a két magyar vezetőt többtíz helybéli nemzettársával együtt 1944-45-ben a kommunista népvédelmi osztály, a hírhedt OZNA könyörtelenül likvidálta. Pedig a falubeli szerbek között voltak, akik megpróbálták megmenteni őket.
Horváth M. Orbán édesapját, Mihályt a bíróság rehabilitálta, ezután született meg a neki emléket állító könyv. Amikor újságírók megkérdezték, megbocsát-e, nemmel válaszolt, mert félárván kellett felnőnie és egész életében édesapja sorsa nyugtalanította. Ettől függetlenül – mint mondta –, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a két nemzet eljusson a kölcsönös megbékélésig. Más alternatíva ugyanis nincs.

Kabol ma csendes falu. Felvételeink október folyamán készültek.

A főutca a helység szülöttének, a neves költőnek, Laza Kostićnak a nevét viseli

Kabol helyi iroda – a több nyelvű táblán magyar felirat is áll

Egykori sváb házban székel ma a művelődési egyesület

A távolban a falu a péterváradi-kaboli rét felől

A kaboli kolostor

A 44/45-ös események feltárásának elkötelezettje – mint azt világszerte tudják –, Matuska Márton. Az idén nyolcvanadik életévét betöltő Matuska az események egyik első vajdasági kutatója és publikálója. Ő emlékeztet, hogy a történelmi VMDK már 1990-ben levélben fordult a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiához és kérte a fehér foltnak számító történelmi időszak feltárását. Ez a folyamat húszéves késéssel beindult ugyan, de vontatottan halad.

Tudomása szerint csak a Vajdaságban 130 település találhatóak tömegsírok. Rámutatott, hogy a temerini, a csúrogi, a zsablyai, a bajmoki, a zentai és a bezdáni helytörténészek tényfeltárása nyomán megjelent könyvek után különös jelentőséggel bír Horváth M. Orbán munkája, ugyanis több szempontból is alapul szolgálhat a megbékéléshez.

Matuska Márton szerint a szájhagyomány szerint a Kabol melletti szerb kolostort annak emlékére építették, hogy az ezerkétszázas években ott találkozott Szent Száva és II. András magyar király. A kolostor mellett volt egy szent kút. A második világháború után a kommunisták ebbe dobták bele egy megkínzott, majd feldarabolt magyar asszony holttestét. A helyi szerbek ezt követően már nem kívánták használni a megszentségtelenített kutat, ezért betemették. A publicista szerint most itt az ideje a kút kitakarításának, a szerencsétlen asszony újratemetésének és a kút újbóli megszentelésének, ami örök időkre szimbolizálhatná azt, hogy magyarok és a szerbek a terhes örökség ellenére is képesek voltak eljutni a történelmi megbékéléshez.

Emellett Kabol központjában emlékművet érdemelne a falu három egykori magyar vezetője, akik szerb szomszédjaik megmentése érdekében életüket is képesek voltak kockáztatni.

Emlékszel a villamos zajára?

2016-10-01T07:24:00.000+02:00

Az újvidéki Duna utca

Talán már az idősek közül is kevesen emlékeznek a villamos zajára, mivel Újvidéken csaknem hatvan, Szabadkán pedig több mint negyven éve megszűnt ez a fajta városi közlekedés.

Irigykedve láthatjuk, hogy azokban a városokban, ahol erőszakkal nem szüntették meg a XIX. század végén virágzásnak indult városi közlekedési formát, nem csak megmaradt, hanem modernizálódott is, és környezetkímélőn ki is egészíti a közlekedés más formáit, és tökéletesen beolvadt a XXI. századi kívánalmakba.

Újvidéken épp 105 évvel ezelőtt, szeptemberben adták át ünnepélyesen a meglehetősen rövid életű villamoshálózatot, melyet azután 1958-ban felszámoltak. Szabadkán korábban kezdődött a mozgolódás: a városi elöljáróság 1893. április 13-án adta ki az engedélyt villamos kiépítésére Szabadkától Palicsig. Ennek megépítésére részvénytársaságot hoztak létre, amely számos megpróbáltatás után 1897. szeptember 7-én tudta átadni rendeltetésének a közlekedési csodát. Az első és másodosztályú kocsikban helyet foglaló utasok nem kevesebb, mint fél órányi utazás után érkezhettek ezentúl Szabadkáról Palicsra.

Az egykori Csokonay-tér Szabadkán

Szabadkán 1897-ben indult be a villamos közlekedés

A későbbi évtizedekben még néhány a villamosvonalat hoztak létre Szabadka területén. Azonban a múlt század második felében egyre terjedő városi autóbusz-hálózat fokozatosan kezdte kiszorítani a villamost ott is, s 1974. április 2-án meg is szüntették. Ezen az áprilisi napon több mint tízezer ember ment ki Szabadka utcáira, hogy elbúcsúzzon a virággal kidíszített, utolsó útjára induló villamostól.

Mint említettük, Újvidéken jóval rövidebb, mindössze 47 évig élt a villamos. Ma már csupán egy veszteglő szerelvény jelzi a város központjában, hogy valamikor villamosvonalak szelték át a város utcáit. A vendéglőként üzemelő kocsi Trčika névre hallgat, mintegy jelzi, hogy egykor valóban felpattanhatott rá az utolsó percben érekző utas, ha kicsit „utána kocogott”. Később autóbuszok váltották fel a villamosokat, és a mai napig azok szállítják a szédületes iramban terebélyesedő város lakosságát.

1911. szeptember 30., Újvidék – immár 105 éves, történelmi jelentőségű felvétel

A villamosvasút ötlete már 1897-ben megszületett, ám komoly akadálya volt a megvalósításnak: Újvidéken nem volt még állandó erőmű, ami áramot szolgáltatott volna. Ez a feltétel tizenegy évvel később teljesült. Végül 1911. szeptember 30-án egy fő- és két mellékvonalon indult el a forgalom, összesen 7,3 kilométer hosszúságban, tizenegy Ganz kocsival. 1921-ben tűz ütött ki a kocsiszínben, a megsemmisült villamosok pótlására Miskolcról két, Szegedről egy motorkocsit helyeztek át. Ezek pótlására 1928-ban három újabb Ganz motorkocsit vásároltak. A két miskolci eredetű villamos még a negyvenes években, a II. világháború idején is közlekedett. Az ötvenes évekre ezek a motorkocsik elavultnak számítottak, a város vezetése pedig a fejlesztés helyett a felszámolás mellett döntött. Az utolsó villamos 1958. május 7-én közlekedett, két hétre rá a síneket is felszedték.

Az Erzsébet-tér Újvidéken

Az újvidéki kocsiszín a megnyitás idején, 1911-ben

Ártézi fürdő, az egyik vonal végállomása (újvidéki Jódfürdő)

Hogy miért kellett az újvidékihez hasonlóan felszámolni a villamoshálózatot sok városban? Sokan máig értetlenkedve állnak a tények előtt, viszont el kell ismerni, hogy a növekvő közúti motorizáció, az akkor még igen olcsó üzemanyag a nagy vasúti- és villamosvonalak megszűnését okozta szinte mindenhol a világon. Más kérdés, hogy sokan már akkor is tudták, visszasírjuk még a jó öreg villamosokat.

A 31-es motorkocsi a Kossuth Lajos utcában (mai Zmaj utca)

Villamos Újvidék főterén 1942-ben, az egykori Ferenc József, a kép készítésekor Országzászló, a mai Szabadság-téren

Ahol másként alakultak a dolgok, mint szerettük volna – Ürög

2016-09-22T21:15:00.004+02:00

Tévednek azok, akik Ürögöt, a Tarcal-hegy/Fruška gora lankáin elterülő dimbes-dombos szerémségi kisvárost, vagy nagyfalut lakói száma alapján ítélik meg. Tévednek azok is, akik a településen áthaladó járművek száma alapján vonnak le következtetést az ottaniak életéről, netán attól teszik függővé jelenét, jövőjét, hogy mennyire esik távol az urbánusabb szerémségi várostól, Mitrovicától (Szávaszentdemeter), vagy mennyire van közel a tartományi adminisztrációhoz és annak központjához, az alig 20 kilométerre levő Újvidékhez.

Bárhogy is van, Ürög a vajdaságiak szemében elsősorban a boráról ismert. Nekem is. Gyermekkoromban, a hatvanas-hetvenes évekbeli temerini lakodalmakban nemritkán épp ürögi borral teremtették meg a jó hangulatot. Ha nagy ritkán Belgrád felé vettük az irányt, s a kanyargós Ürögön át vezetett az utunk, gyakran hallottam, hogy nem is túl távoli rokonaim élnek ott, akik sok más temerinivel együtt a gyümölcsösökben munkát és megélhetést keresve, évtizedekkel korábban ottragadtak.

A kereskedelem későbbi liberalizációjával borok sokasága árasztotta el a jugoszláviai, így szűkebb térségünk piacát is, kiépült a korszerű út Újvidék–Belgrád között, s mindennek az lett a következménye, hogy Ürög – sok más szerémségi helységhez hasonlóan –, egyre „távolabb” került tőlünk. Önálló életét kezdte élni a térség, mind kevesebb és kevesebb szállal kötődve Vajdaság többi részéhez. Az ott élő kisebbség beolvadása ezáltal eszméletlenül felgyorsult, aminek külön löketet adott az, hogy az ötvenes-hatvanas években szinte teljesen beszüntették a nemzetiségi nyelvű oktatást, s ezt az egyház sem tudta semlegesíteni. Ürögön jelenleg is horvát ajkú katolikus pap szolgál. Az ima nyelve tehát horvát. Az oktatással, a hitgyakorlással párhuzamosan – ha nem még korábban –, a művelődési élet is egyszólamúvá vált, Ürögön különösen gyorsan. S amikor a kilencvenes években újra mozgolódni kezdett a még megmaradt szerémségi magyarság, ez a helység igen csendes maradt.

A katolikus templomban is horvát nyelven folyik a szertartás

S most, amikor eljutottam a városkába, titokban azt reméltem, talán a rokonaimat is megtalálom. Esetleg olyan embereket ismerhetek meg – hadd éljek nevével –, mint például Hegedűs János Nyékincán, aki nélkül szegényebb lenne nem csak szülőfaluja, hanem egész közösségünk.

Ám a dolgok másként alakultak, mint szerettem volna. Nem csak a rokoni újratalálkozás bizonyult hiú ábrándnak, hanem a kiszállás is döcögősen indult. Az általam jól ismert nyékincaiak sem tudtak útbaigazítást adni, kihez fordulhatok, ki lenne az, aki eligazíthat ürögi „magyar kérdésben”. Ismerősök ismerősei javasolták végül, hogy induljunk el egy bizonyos Mulai családtól, akik temetkezési vállalkozók, és magyarként ismerik őket Ürögön. A helybeli önkormányzatban már telefonszámokkal is szolgáltak, és a Mulai családon kívül más magyar nevű falubeliekhez is irányítottak, jelezve, hogy kevés a magyar, de azért meg kell próbálkozni.

Franja Mulaj: Gyerekkoromban még létezett anyanyelvápolás Ürögön, mostmár én sem beszélek magyarul

Ezt tettük. Mulaiékat, a temetkezési vállalkozót és családját kerestem fel elsőként. Valójában Mulaj a nevük. Ferenc, de Franjának hívják, nem beszél magyarul, rendkívül kedélyes ember, szivélyesen fogadja a vendégeket. Mint mondja, sohasem tagadta magyarságát, és hátránya sem származott ebből, de a nyelvet nem beszéli. Valójában édesapja magyar, anyja vegyes származású, őt inkább német ajkú nagyanyja nevelte. Sajnos, azt a nyelvet sem beszéli. Felesége pravoszláv, két lányuk csak hírből ismeri, hogy mennyire vegyes felmenőkkel bírnak. A család köztiszteletben áll Ürögön, s ezt asztalos édesapja, Mihály alapozta meg. Jövőre lesz hatvan éves temetkezési vállalkozásuk, melyet a három fiútestvér közül ő vett át.

Horváth Tibor és Mulai Károly

– Anyanyelvápolás szintjén a hetvenes években még tanultunk Ürögön magyarul – emlékezik vissza Franja, de ő, talán a családi körülményei miatt is, elfelejtette. Ugyanakkor rámutat, hogy a kiterjedt ürögi Mulai családban van olyan, aki beszél magyarul, van még kettős állampolgár is, aki nemrég vette fel a magyar állampolgárságot a szerb mellé. Neki erre nem volt szüksége, eddig legalábbis. Viszont a vele egy utcában élő unokatestévére neki köszönhetően találtunk rá. Mulai Károly mutat rá, hogy valóban kiterjedt a családjuk, de még a nevüket sem írják egyformán. Van Mulai, Mulaj, és Mulay ág. Tőle bizonyosodunk meg sejtésünkről, hogy az ürögiek nem beszélnek magyarul egymás között sem. Régóta jóformán akkor beszél anyanyelvén, ha Adán meglátogatja testvérét. Betoppan a szomszéd, Horváth Tibor, némi szerszámra van szüksége. Otthonosan mozog, nem zavartatja magát az újságírók miatt. Amikor rájön, hogy az újvidéki Magyar Szóból érkeztünk, megszólal magyarul. Még hogy nem tud?! A kiejtése is egészen elfogadható, mégis kényelmetlen neki. Károly határozottabb, ő sorolja, hogy sajnos sem újság, sem tévé, sem rádió, sem tanító vagy pap magyarul nem szól hozzájuk, nincs olyan egyesület sem, ahol találkoznának, melynek segítségével erősebbek lehetnének, ám a baj ott van, hogy erre igény sincs. Sok a vegyes házasság, így természetessé vált, hogy mindenki egy nyelven beszél, szerbül. Csak vonogatja a vállát, amikor megdicsérem a nyelvtudását. A borát is dicsérni kellett, melyet az elődöktől örökölt pincében, csaknem százéves fahordókban tárol. Károly a családi házban maradt, ahol – mint minden rendes ürögi házban –, borospince is van. A pince előterében penésztől fehéredő kolbászok, hurkák lógnak, összeszedik a nedvességet.

Ürög határában most is sok a szőlő. Károly alig fél holdon gazdálkodik, a moldvai különösen jól terem, mondja. A határban egyébként a župljanka, traminac, rizling van túlsúlyban. Ügyes kezű gazdák, ha mindnek olyan a bora, mint Károlyé!

A közeli, egykori Kertész utcán át folytatom az ismerkedést Üröggel, a rokonaim felől érdeklődöm, de hiába, ki tudja hova tűntek. Ez az utca nem is túl rég még egy magyarlakta pont volt a településen. A kilencvenes években azonban ennek is vége szakadt.

Mennyien maradtak, mennyien voltak egyáltalán Ürögön? Birínyi Antaltól, a nyugalmazott tanító bácsitól, egykori sportolótól próbálok választ kapni kérdéseimre. Hihetetlen, de igaz, a tanító bácsi rég nem tanít, 91. életévét tapossa, felesége Julianna pedig a 90-iket, mégis jól ismeri a helybelieket, és sok mindenre úgy emlékszik, mintha tegnap lett volna. Azt azonban ő sem tudja már, hogy mikor szűnt meg teljesen a magyar nyelvű oktatás, vagy művelődési tevékenység.

– Rég nincs már erre igény. Ha lenne, talán lett volna olyan is, aki csinálja.

Közösen állapítjuk meg, mintegy érdekességként, hogy a népszámlálások során nemigen fogyatkozott az ürögi magyarok száma, a nyelvet mégsem beszélik, 2002-ben pl. a négy és fél ezer fő körüli összlakosság 7,42 százalékát (a szerbek aránya 80 százalék körül alakul), 2011-ben 7,01-át képezték. A tanító bácsi hozzáfűzi Ürögön leginkább a közeli Satrincáról beköltöző magyarok jelentik a „frissítést”.

Ürög központjában duplakanyar lassítja a forgalmat, a látvány nem épp lélekemelő

Ilyen eset a Molnárként született Nagy Mária óvónőé, aki az ürögi iskoláskor előtti intézményben dolgozik. Vezetéknevünk megegyezése ellenére sem lehetünk rokonok, állapítjuk meg. De találkozhattunk volna már, hiszen körülbelül egykorúak vagyunk, és ő is Újvidéken fejezte iskoláit, méghozzá óvóképzőt, magyar nyelven. Már csak emiatt is érthető, hogy anyanyelvi tudása kevésbé károsult, mint sok más ürögié. A családon kívül azonban nemigen beszél magyarul, nincs kivel. Vagyis lenne, mégsincs.

Újvidék felé haladva, hazafelé tartva még Szűcs Sándorék házát keresem szememmel a suhanó autóból, a település Újvidék felőli oldalán, a bejáratnál. Előző nap beszéltem vele telefonon, el kellett utaznia, nem találkozhattunk. Csaknem hatszáz hold földet művel, ügyes gazdálkodó, akinek a mezőgazdasági gépparkját is sikerült megújítania. Saca – így nevezik –, meghatódott, hogy őt is megkereste a Magyar Szó. Apai, anyai ágon magyar, és az is kíván maradni, mondta. Kérdésemre: hogyan veszett ki a nemzeti tudat családja többi tagjából, meg úgy egyáltalán a településen, és Szerémségben, megpróbált válaszolni, még akkor is, ha nem tudott.

– Ilyenek a körülmények..., ugye érti?

Vajon értjük?
(A riport anyalapomban, a Magyar Szóban jelent meg 2016. szeptember 17-18-án.)

Szinte mindenkinek van szőlőskertje, pincéje Ürögön, a sok kicsiből a Kovačević Borászat és a Mačkov podrum nőtt ki naggyá

A péterváradi csata háromszáz éve

2016-08-07T14:04:00.001+02:00

Ritka évfordulót jegyez idén Tekia/Tekija, ahol az 1716-os péterváradi csata emlékére minden év augusztus 5-én, Havas Boldogasszony napján búcsút tartanak. A szájhagyomány szerint a csata évében megismétlődött az V. századbeli csoda, amikor nyáron, augusztus 5-én havazott. A havazás pánikot keltett a kétszázezres török táborban, és ez a körülmény hozzájárult a Savoyai Jenő vezette keresztény seregek győzelméhez.

Háromszáz éves ez a történet éppen. A jubileumra való tekintettel talán több zarándoklóra számítottak a szervezők, de az odasereglettek is. Lassan bebizonyosodik, hogy nincs utánpótlás, fogyatkozik az a nemzedék, mely tömegesen zarándokolt a kegyhelyhez, vagy más irányt vesz. Mintha Doroszló, Međugorje zarándokhelyek népszerűbbek lennének a z
arándokok körében, mint a magyar mellett horvát és német szellemiségű keresztény kegyhely, Tekia.

Néhány felvétellel tegyük közhírré a háromszáz éves helyszínt! Köszönjük a fotókat Ótos Andrásnak, a Magyar Szó fotoriporterének.

Megmenekülhet még a belcsényi Spitzer-kastély?

2016-07-04T23:14:00.001+02:00

Több ízben is nekigyürekezett a közösség a szerémségi Belcsény/Beočin egykor fenséges kastélyának megmentésére. A napokban, alig egy hete, épp ilyen hírek keltek szárnyra, miszerint várható, hogy a pusztulásnak indult épület tetőzetét kicserélik, hogy megmentsék az épületet a folyamatos beázástól. Két évvel ezelőtt is hasonló híreket olvashattunk, akkor azzal egészítették ki a bejelentést, hogy a rekonstrukció nyomán múzeummá alakítják az épületet. A felújításból nem lett semmi, még kevésbé a múzeumból. Kérdés, jutnak-e végre valamire. Egyébként az épületmentő rekonstrukciót a tartományi műemlékvédelmi intézet jelentette be.
Belcsény földrajzilag a Szerémség része. E Duna-parti városka a Tarcal-hegység/Fruška gora északi lankáin nyújtózik el. Az első írásos említése 1702-ből való, ekkoriban leginkább pincészetként került megemlítésre.
Gyáripara a fejlettebb városok közé sorolja, elsősorban az 1839-ben Csik József által alapított cementgyárnak köszönhetően. A Tarcal hegységben található márgaréteg jelenti a cement ipar alapanyagát, ennek következtében a XIX. század végére több gyár is alakult (Redlich, Ohrenstein, Spitzer-féle). A hegységből kinyerhető márgát először Clark Ádám a Széchenyi-féle Lánchíd megépítéséhez használta fel. A Lánchíd építéséhez szükséges cementet a Dunán juttatták el Budapestre.
Eklektikus stílus jellemzi, hiszen több irányzat jegyei is ötvöződnek, mint a gótika, reneszánsz és a barokk elemek. Ennek ellenére mégis a szecesszió keretében említhetjük. Az úri lak belső és külső részei teljes mértékben egyediek, melyekhez tökéletesen illeszkedhettek a bútorok. A belső díszítésben előtérbe kerültek a magyar virágmotívumok. Az épületben a rózsaszín és a kék színek a leghangsúlyosabbak. A kandalló – ami sajnos mára megrongálódott – a felületét különleges rajzok és Zsolnay-kerámia lapok ékesítik. A falakat gipsz és fa elemek díszítik. Az ablakok üvegeit is színes virágmotívumok díszítik. A hatalmas fából készült bejárati ajtón kovácsoltvas „S” betű kapott helyet, mely a Spitzer család kezdőbetűjét jelöli. A főbejáratot elhagyva félköríves lépcsőn keresztül jutunk le. Reneszánsz stílusú boltívek tárulnak a szemünk elé. Az oldalsó homlokzaton egy széttárt szárnyú turulmadár őrzi a kastélyt. A zöld ligetben egy kis kápolna maradványa is meglelhető, amit az évek során a vad növényzet szinte teljesen eltakart. A kastély tökéletesen ábrázolja az adott kor ízlés- és társadalmi világát – írja a delvidekiutazas.com.
1997-ben állami védelem alá helyezték, de állapota folyamatosan romlik. Ezt megelőzően könyvtárként, majd művelődési otthonként, és vendéglőként is használták. A lakosság összefogásával 2004-ben felújították a mennyezetet, a cserepek átrendezése is megtörtént.
A belcsényi Spitzer-kastély mellett mintegy 80 uradalmi kastély és kúria áll vidékeinken, sajnos a többségük méltatlan állapotban, magára hagyatva. Épp ezért őszintén szurkolunk, hogy a belcsényi kastély és még minél több megmeneküljön a pusztulástól, és ne tűnjenek el, mint a kor, melyről mesélnek.

A kastély 1890-1892 között épült, tulajdonosa Spitzer Ede cementgyáros, tervezője Steindl Imre

Kegyesség, becsület, kitartás – a Karátsonyiak Beodrán

2016-05-01T10:56:00.003+02:00

Vajdaságból teljesen eltűntek az örmények, már-már az emlékük is. Az elmúlt, tavaszi hónapokban Újvidéken lángolt fel a vita, vajon meddig pusztítják még a városatyák a vidékről eltűnt nemzetek kulturális emlékeit a modern városküllem és az égető szükségletek nevében, amikor mindenki tudja, hogy csupán arról van szó, hogy olcsóbb megoldás lebontani a régit, a telket jó pénzért értékesíteni, mintsem állandó ráfordítással életben tartani. Az örmények nem csak Újvidékről, hanem Vajdaságból is eltűntek, a kevés megmaradt pedig beolvadt. Egykor a bánáti világ formálói voltak, mint például a Karátsonyiak Beodrán/Novo Miloševón.

Az örmény származású Karátsonyi család a XVI. század végén Franciaországból települt Moldvába, majd Erdélybe. Itt vette fel a Karátsonyi nevet, címerlevelét is feltehetően egy erdélyi fejedelemtől kapta. Nemességét ezt követően erdélyi fejedelmek és magyar királyok is többször megerősítették.

A család a XVIII. – XIX. században a Magyarország iránt tanúsított hazafiságának köszönhetően köztiszteletnek örvendett. Beodrát első ízben 18 ezer holddal együtt Karátsonyi Kristóf fia kapta donációba a törökök ellen küldött harcosaiért a XVIII. század elején – ekkor vette fel a család a „Karátsonyfalvi és Beodrai gróf” nevet. A család egy másik ősének, Karátsonyi Lázárnak (Torontál vármegye alispánja, majd országgyűlési követ) pedig közjóérti áldozatkészségéért, valamint a franciák ellen vívott háborúba küldött száz fős saját csapatáért Ferenc császár a Temes vármegyében fekvő nagy-zsámi uradalmat adományozta. A magyar grófi címet 1874-ben Karátsonyi Guidó (császári és királyi kamarás, belső titkos tanácsos, országgyűlési követ, osztrák gróf) szerezte meg, aki jelentős adományokkal támogatott különböző alapítványokat és a Magyar Tudományos Akadémiát. A gróf országos ismertségre az erénydíj alapításával tett szert 1881-ben, amelyet a vagyontalan, de jó erkölcsű leányok kiházasítására hozott létre. Fia, Aladár és unokája, Jenő is császári és királyi kamarás, utóbbi főrendházi tag volt.

A család tárgyi emlékeinek szomorú sors jutott, mint annyi más magyar történelmi családénak – 1846-ban épített egyemeletes, klasszicista stílusú urasági kastélyuk, amely az egyik legszebb bánáti kastély, kísérő építményével együtt egyelőre pusztulásra van ítélve. Utóbbi utolsó tulajdonosát, Mohot Ádámot 1944. őszén azok a partizánok verték agyon, akiknek ő korábban kenyeret adott. Ma már csak az egyik kastély áll – ugyanis két testvér, két kastélyt építetett, sőt a Bűnbánó Szent Mária Magdolna római katolikus templomnak is azért van két tornya, mert két Karátsonyi-fivér építtette –, az is elhanyagolt állapotban van. Karátsonyi Jenő egykori fenséges kastélya teljesen eltűnt.

Egyébként a falu lakossága Akacs, Kerektó és Somogy helységekből származik, olyan magyarok és szerbek telepedtek le, akiket a hatóságok fékezhetetlen kicsapongásaik miatt előbbi lakóhelyeikről eltávolítottak. Az 1740 körül érkezett görög keleti szerbek érkeztek 1759-ben saját költségükön templomot építettek. A Karátsonyiak keze alatt izmosodó községben, az 1781-től számítható nagy gazdasági fellendülést követően magyar és német katolikusok telepedtek le. Ők 1796-ban építették első templomukat, ez egy meglehetősen egyszerű, nádfedeles vályogtemplom volt. Mai monumentális, klasszicista temploma 1838 és 42 között épült fel homlokzati két toronnyal, keresztházzal. A templomban máig őrzik az 1893-ban készült, nevezetes gobelin képet, mely Mária Magdolnát és a Kisdedet ábrázolja, Karátsonyi Irma alkotását. Az altemplomban nyugszik a grófi család több tagja.

Beodra a XIX. század végére közel 4100 lakosú nagyközséggé vált, vasútállomással, posta- és távíróhivatallal, takarékpénztárral, ismert volt ecetgyáráról és cementbányáiról. Ma inkább mezőgazdasági jellegű, az egykori virágzó múltat az omladozó épületek jelzik.

1910-ben Beodra 4680 lakosából 2325 szerb,1691 magyar, 598 német, volt, ebből 2240 római katolikus, 2364 görögkeleti ortodox, 53 izraelita volt. A trianoni békeszerződés előtt Torontál vármegye Törökbecsei járásához tartozott. 2011-ben 6020 lakosból 986 magyar, mint legszámottevőbb nemzeti kisebbség, 5146 szerb, 4 német, örmény nincs.

Beodra ma a Vajdasági Magyar Cserkészszövetség központja, melynek elnöke Bővíz László, a beodrai plébános. Ők őrzik a Karátsonyi-család jelmondatát – Kegyesség, becsület, kitartás –, amit a cserkészzászlóra is ráhímeztek.

Az alábbi felvételek 2016 márciusában készültek:

És a világhálón fellelhető egykori fotókból is álljon itt néhány:

Karlova (Dragutinovo) és Beodra egyesítésével keletkezett a mai település, mely Miloš Klima partizánhős neve nyomán kapta új szerb nyelvű elevezését, a Novo Miloševót

Ez a kastély sajnos már nem áll

A csatorna, mely felvirágoztatta Bácskát

2016-01-03T19:32:00.003+01:00

Kiss József neve mindenki számára ismerősként kellene, hogy hangozzon a Vajdaságban, hiszen ő volt az, aki megálmodta sok-sok évvel ezelőtt, hogy összeköti a Dunát és a Tiszát egy hajózható csatornával. Neki köszönhetjük, hogy ez meg is valósult, és létrejött a Ferenc-csatorna, mely nevét I. Ferenc királyról kapta, akinek uralkodása alatt épült, és aki maga is járt e vidéken. Kisst még életében mellőzni kezdték, és neve lassan-lassan a feledés homályába veszett, ám mégis van egy közeg, ahol szívesen emlékeznek rá, és méltóképpen adóznak emlékének. Ez pedig nem más, mint az irodalom. Elég Majtényi Mihály regényeire (Élő víz), Herceg János esszéire, vagy Bordás Győző Fűzfasípjára és Vasagyi Mária Pokolkerékjére gondolnunk – ezekkel a gondolatokkal irányítja Gruber Enikő zentai születésű, fiatal kutató figyelmünket a Verbász közelében eltemetett Kiss Józsefre, akiről a Létünk folyóiratban jelent meg érdekfeszítő tanulmánya 2010-ben.

A Monostorszeg (Bački Monoštor) és Bácsföldvár közötti munkálatok 223 évvel ezelőtt, 1793-ban kezdődtek Kiss József és testvére, Gábor tervei alapján, és a csatornát 214 éve, 1802-ben adták át rendeltetésének. A csatorna építése abban az időben hatalmas vállalkozásnak számított, hiszen megelőzte a Szuezi-csatornát is, amely fél évszázaddal később, 1859-ben épül, nem beszélve a Korinthoszi- és a Panama-csatornákról. Kiss József terve tehát messze felülmúlta korát, és a Magyar Királyság területén belül is ez volt az egyetlen mesterséges csatorna. Kiss Józsefnek köszönhetően teljesen átalakult a bácskai táj, hiszen a mocsaras vidéket termővé varázsolta, ennek köszönhetően a föld értéke megnőtt, és a termékfölösleg értékesítése és olcsó elszállítása is megoldódott. Bácskát valójában a Ferenc-csatorna megépülése után kezdték el a termékenység és a gazdagság jelképeként emlegetni.

Kúla

A csatorna ténylegesen Bajánál, Magyaroszágon kezdődik, majd Szerbiában Bezdán, Zombor, Sztapár, Verbász, Szenttamáson keresztül Bácsfölvár előtt ágazik szét, és Óbecsénél torkollik a Tiszába. Hosszú ideje hivatalosan Duna-Tisza-Duna csatornának hívjuk. Hossza 108 kilométer, fenékszélessége 17, mélysége 2, vízfelszíni szélessége 23-25 méter között ingadik. A csatornában már az elkészülés évében 670 megrakott és 310 üres hajó haladt át mintegy 565 000 métermázsa gabonával és 112 000 métermázsa sóval a fedélzetükön. 4 millió forintos bekerülési költség mellett 25 év alatt 20 millió forintnyi hasznot hajtott, úgy, hogy mérföldenként egy krajcár volt a használati díja – olvasható a csatorna történetét jegyző visszaemlékezésekben.

Kiss József fivérével, Gáborral együtt tervet készített egy Monostorszeg és Újverbász között építendő hajózó és lecsapoló csatornára, mely később az egész térség felemelkedését tette lehetővé

Újverbász

Létrejöttét a mocsarak lecsapolásának szükségessége, és a közlekedés kialakításának igénye hívta életre. A dunai hajózási útvonalat 227 km-rel rövidítette meg. Akkoriban Szeged volt az Osztrák–Magyar Monarchia keleti részeinek a sólerakata. Az erdélyi sóbányákból a Maroson keresztül került oda a só. Hogy később továbbszállíthassák Pest irányába, a hajók kénytelenek voltak Szalánkeménig leereszkedni a Tiszán, hogy a Dunáig jussanak. Úgy tervezték, hogy a csatorna Bácsföldvárnál torkollik majd a Tiszába, a Dunába pedig Bezdán alatt, Monostornál. Bácsföldvár és Bezdán között a távolság 17 hajóállomással csökkent, ami 258 kilométert és tíznapi hajóutat jelentett.

Az óbecsei Türr István zsilip

A világ első betonzsilipje Bezdánnál

A csatorna már Sztapárig hajózható volt (1797), amikor a társulat vezetősége kibuktatta Kisst és fivérét, s a munkálatok befejezését az akkori építési főigazgatóra, Heppe Szaniszlóra bízta. A Kiss-fivérek elszegényedve, mindenkitől elhagyatottan végezték életüket. József 1813. március 13-án hunyt el Zomborban. Saját kérésére Verbászon, a csatorna mentén temették el, a telecskai dombok egyikén.

Fél évszázada tűnt el a Senki szigete

2016-01-01T17:13:00.002+01:00

Idestova ötven éve: 1964, 1965 és 1967 nyarán román diákok lepték el Ada Kaleh szigetét. Bukarestből érkeztek, az Ion Mincu Egyetem Építészettörténeti tanszékéről, hogy tanáraik vezetésével felmérjék a Vaskapu erőmű által elárasztásra ítélt területek kiemelkedő építészeti emlékeit. Fő céljuk egyfelől a pusztulásra ítélt műemlékek dokumentálása, másrészt pedig az áttelepítésre szánt epületek bontási és újjáépítési tervének elkészítése volt. Mintha viaszt öntöttek volna a sziget arcára. A diákrajzok által betekintést nyerhetünk a sziget utolsó napjaiba, hiszen amint ők letették ceruzájukat, a bontás szinte azonnal meg is indult. Bővebben a dunaiszigetek.blogspot.com-on olvashatunk a több mint 30 méterre a víz felszíne alá került szigetről.

Jókai nem hazudott: létezett a Senki szigete. A magyar-román-szerb hármashatár közepén elnyúló Ada-Kaleh szigete turisztikai attrakciónak számított jó klímája, vadregényes festői romjai és etnikai egzotikuma miatt, amely a Vaskapu I. erőmű építése miatt 45 éve tűnt el a Duna hullámaiban.

Ada Kaleh szigete nevében hordozza a háborús múltját. Elnevezése a török nyelvből származik, annyit tesz mint Erőd-sziget. Első erődjét azonban nem a török emelte, hanem 1444-ben Hunyadi János, éppen a előrenyomuló Török Birodalom ellen. Ada Kaleh erődje számtalanszor cserélt gazdát a történelem során, néha komoly ostrom után, néha pedig békésebb körülmények között. Az erőd békeidőben kifogyhatatlan kő és téglabányaként szolgált a helyi lakosok számára. A törökök által lakott település házai nem egyszer a vár katakombái fölé épültek, a várfalak szerves részét képezték a falu képének.

Ada Kalehot törökök lakták, az ott élők dohány, szőlő- és rózsatermesztéssel foglalkoztak és csempésztek. A szigetet 1972-ben, a vaskapui vízerőmű gátjának megépítése után vízzel árasztottak el. A sziget Orsova és Kladovo között helyezkedett el; a mérete 1,7×0,4-0,5 km volt.

A pozsarevaci béke (1718) utáni 20 évnyi béke idején az erődöt a legmodernebb Vauban-féle megoldások szerint építették át Savoyai Jenő elképzelései alapján. 4 bástya épült, a Károly, Jenő, Mercy és Wallis, melyet 1739 után a visszatérő törökök átneveztek. Az elsüllyesztéskor az erőd még mindig a XVIII. század eleji képet mutatta, sokkal inkább nyugati, mint török stílusjegyekkel (kapuk, díszítések, tornyok, stb.).

Az erőd kapui a késő barokk kort tükrözik vissza. Hasonló stílusban épültek annak idején például Gyulafehérvár, Pétervárad, vagy Eszék várkapui. Miután 1968-1971 között több régészeti feltárást végeztek a szigeten, az erőd egyes részeit a kapukkal együtt elbontották, téglánként, kövenként megszámozták és részben újjáépítették a közeli Simian-szigeten. Jelenleg is ott pusztulnak, hiszen a terv, hogy az egész török közösséget házastól oda telepítik át, nem sikerült.

Az erődben épült település két egymásra merőleges utcáját az építész hallgatók érdemesnek találták arra, hogy az utókor számára is megörökítsék. A párosan megörökített házsorok egymással szemben, az utca két oldalán álltak. Érdekes, hogy szinte nincsen két egyforma ház egyik utcában sem. Némelyik metszetre rákerültek az erőd kazamatái, ahonnan a házak téglái származtak. A stíluskavalkád mellett az ábrázolt fák is érdemesek a figyelemre, ugyanis szinte mindegyiknek hiányzik valamennyi a lombkoronájából, ami csúcsszáradásra utalhat.

Az utcasorok mellett a jelentősebb építészeti értéket hordozó házakat részletesebben megörökítettek. Ezek közül a legfontosabb Regep aga háza, aki a sziget "polgármestere" volt a XIX. században. Az erődön kívül épült, attól keletre, a török temetőtől északra, a Duna partján.

Ada Kaleh legjellegzetesebb épülete az erőd keleti szárnyán épült a mecset és a hozzá tartozó minaret volt. 1720-ban eredetileg ferences rendháznak épült, amikor egy tucat német telepes család érkezett az akkor még Caroline-szigetnek nevezett földdarabra. 1739 után a törökök mecsetet rendeztek be falai között. A török szultánok személyesen is gondját viselték a távoli diaszpóra imaházának, 1902-1903-ban szultáni adományból épült meg a minaret, és került egy 480 kilós perzsaszőnyeg a kétszintes imaterem padlójára. Ez a mecset egyedülálló volt a világon, hiszen késő-barokk stílusjegyeket viselt magán. Az elárasztás után egy ideig még a víz fölé nyújtott ujjként jelezte a sziget helyzetét, de aztán a vízár bedöntötte a tározóba.
A sziget pusztulása Gheorghe Gheorghiu-Dej, Nicolae Ceaușescu és Josip Broz Titónak köszönhető, akik az 1964-72 között közös román-jugoszláv vállalkozásban kívánták megépíteni a Vaskapu I. erőművet, amely akkor a világ legnagyobb vízerőművei közé tartozott 2×2052 MW kapacitásával. Az építménybe csaknem 3 millió köbméter betont építettek be. A fő gát 441 méter hosszú és 60 méter széles. A gátrendszer 33 méter magasra duzzasztott 2 milliárd köbméter vizet, ami miatt Orsova óvárosa, valamint Nagyzsuppány, Tuffás, Dunaorbágy és Koromnok falvakkal együtt Ada-Kaleh szigete is víz alá került. A szigeten élő török lakosságot Törökországba és Dobrudzsába telepítették. A gát építésével egy időben Adriana Miha építész és Nocolaescu-Plopsor akadémikus kezdeményezésére az erőd, a kazamaták, a bazár köveinek egy részét sorszámmal látták el, s pár kilométerrel arrébb, a Szörényvár előtti Simian-szigeten újra felépítették. A mecsetet és a minaretet együtt azonban nem költöztették át ide. A szélesre felduzzasztott Dunából sokáig kilógott a mecset tornya, míg pár év múlva bele nem dőlt a folyóba. Ezzel örökre eltűnt a térképről egy kis sziget. Senki szigete semmivé lett.

Kik voltak a Dériek és mi közük a Déri Múzeumhoz?

2015-12-29T15:48:00.004+01:00

A budapesti Néprajzi Múzeum után Magyarország legjelentősebb néprajzi gyűjteménye Debrecenben, a Déri Múzeumban van. Néprajzi részlege működött már, amikor Déri György 1940-ben odaajándékozta tekintélyes gyűjteményét. Az 1902-ben alapított, sokáig Városi Múzeum néven működő intézményben addig sem volt ismeretlen a Déri név, ugyanis Györgyöt megelőzte fivére, Frigyes, aki ugyancsak hatalmas értéket ajándékozott a városnak: általános művelődéstörténeti gyűjteményét bízta az intézményre. Keveset tudunk róluk, noha az egykori Bács-Bodrog megye déli részéről származnak, Bács városából.

A legismertebb Déri-fiú kétségkívül egy harmadik: Miksa (1854-1938), a korszerű elektrotechnika elméleti és gyakorlati megalapozója, a transzformátor egyik felfedezője. A testvérek közül Kálmán ismert festő lett, a közgazdász, selyemgyáros Frigyes és a katonatiszt György pedig a debreceni Déri Múzeum rangjának növeléséhez jártultak hozzá. A múzeumalapító Frigyes és a néprajzi gyűjteményt adományozó György utód híján egyaránt értékes tárgyakba fektette vagyonát.

Apjuk, Déri Károly (eredeti nevén Deutsch Mór) gazdálkodással és kereskedelemmel foglalkozott, gyermekei boldogulása érdekében elhagyta Bácsot, birtokai központját, és átköltözött Bajára, majd Bécsbe. Mind a hét gyermekét taníttatta. A nagy átkeresztelkedési hullám idején, az 1880-as években vették fel a Déri nevet és tértek át a római katolikus hitre.

Miksa, a feltaláló

Frigyes, a selyemgyáros

Kálmán festő lett, egy alkotásának részlete látható

Frigyes textilipari szakemberként jelentős vagyonra tett szert, amely lehetővé tette számára, hogy a művelődés iránti igényeit, mely főleg a műgyűjtésben mutatkozott meg, kielégítse. A polgárság azon részéhez tartozott, akiket megérintett a századforduló műgyűjtő szenvedélye. Kezdetben stájerországi kastélyát saját és felesége kedvére rendezte be „múzeumnak” Makart stílusában. A műtárgyak és gyűjtemények lakásokban való elhelyezése a 19. században jött divatba Hans Makart osztrák festőművész 1870-ben berendezett bécsi műterme enteriőrjének a hatására. Az áttekinthető, egységes stílusú szobabelsőket ekkor különböző korokból származó tárgyakkal túlzsúfolt elrendezés váltotta föl. Dérit a kortársaihoz hasonlóan az a cél vezette, hogy minél pompásabban és minél gazdagabban rendezze be kastélyát. A visszaemlékezések szerint gondolkodásában felesége, Brix Lujza 1910-ben bekövetkezett váratlan és korai halála után történt változás. Eladta stájerországi birtokát, és megvált műtárgyai többségétől.

1912-ben kezdett újra gyűjteni. Ekkor már olyan gyűjtemény kialakítására törekedett, amelynek darabjai jelentős tudományos értékkel rendelkeznek, s az emberi művelődés és civilizáció fejlődésének lenyomatai. Déri ugyan egyre járatosabb volt a műtárgyak világában és a műkereskedelemben, de a gyarapításban mindig szakemberek véleményére támaszkodott. Viszonylag gyorsan jelentős gyűjteményre tett szert. Célja az volt, hogy gyűjteménye bemutatásával és megismertetésével mindenki gyarapíthassa tudását.

1920 októbere végén Debrecenbe látogatott, hogy aláírja a szerződést, mely szerint a magyar államnak ajándékozta gyűjteményét azzal a megkötéssel, hogy elhelyezésére Debrecenben emeljenek egy épületet. Eleinte gyerekkora városának, Bajának szánta műtárgyait, de a város Trianon után elveszítette regionális jelentőségét, ezért megváltoztatta szándékát, s Debrecent választotta. Ennek oka egyrészt az volt, hogy a városnak volt egyeteme, másrészt Trianon után megváltozott Debrecen kultúrpolitikai jelentősége, fontos nemzetpolitikai cél volt, hogy a „színmagyar vidéken kulturális gócpont legyen”. Nem érte meg a múzeum felépítését. 1924. október 27-én bécsi otthonában váratlanul elhunyt, a bécsi Zentralfriedhofban temették el. Debrecen valamennyi felekezete gyászmisét tartott érte, temetése órájában pedig megkondult a Nagytemplom tornyában a Rákóczi-harang, megállt a forgalom és a munka – írja róla Lakner Lajos. Gyűjteményének hazaszállítását csak 1925 tavaszán engedélyezte az osztrák állam. A Déri Múzeumot pedig 1930. május 25-én országos jelentőségű ünnepség keretében nyitották meg.

A múzeum Debrecen egyik ékessége, 2012-ben újították fel. Falai között őrzik a Munkácsy-trilógiát, továbbá mintegy 3000 egyedi muzeális darabot, 60 ezer körüli kiváló paleolit-, neolit- és népvándorlás kori leletet, 22 ezer körüli néprajzi tárgyat, 10 ezer iparművészeti darabot...

Libus, Falusi, Buzgó... Nagyszeredről

2015-12-29T10:39:00.003+01:00

Dél-Bánátban 12 kastélyt tartanak nyilván, ezek jó része riasztó állapotban van. Célszerű fenntartásuk, karbantartásuk hatalmas összegeket emésztene fel, ezért az önkormányzatok képtelenek magukra vállalni a jobb sorsra érdemes épületek rendbetételét. A bérbeadás tűnik legcélszerűbbnek, ám az is csak akkor működőképes, ha kedvező feltételeket biztosítanak a potenciális bérlőnek, hiszen hatalmas a befektetés, ami rövid távon biztos nem térül meg. A Versectől alig negyed órányira északkeletre fekvő Nagyszereden két kastélyrom is van.

A faluból Romániába is ellátni, de távol esik mindentől. Főleg Bácskától. A helybeliek is így érezhetik, hisz nagy a fogyatkozás, az elvándorlás. Nemcsak a kényszerű munkavállalás lehetősége szólítja el nagy számban az embereket, hanem a könnyebb, városi élet reménye is. Szered sem kivétel, ürül a falu.

A száz évvel ezelőtti, utolsó monarchiabeli népszámlálás óta megfeleződött a település lélekszáma, akkor 2287-en lakták: szerbek (1057), magyarok (415), és kevesebben németek, csehek, vegyesen katolikusok, ortodox és református vallásúak. Egy évszázaddal később, a 2011-es népszámláláskor már csak 1270 fő lakta a települést, 77 százalékuk szerb (1044 fő), a magyar közösség számbelileg továbbra is a második csaknem 7,5 százalékos (99 fő) részarányával. Ez azonban nem jelenti azt, hogy él a nyelv vagy a szellemiség. A nyelvet is néhány idősebb, rátarti falubeli használja csupán, ők is ritkán, a fiatalabbak nem.

– Nekem nagyon fáj, de igaz, a gyerekeim szégyenlenek magyarul beszélni – szögezte le őszintén Nehéz Rozália, akit otthonában kerestünk fel a verseci Krizbai Hajnalka kalauzolásában. Nem az egyetlenek, Nagyszereden ilyen a hangulat. Rozália a falu egyik hosszú utcájának utolsó házában él, ott fogad bennünket barátságosan. Nagyszülei a szomszédos Nagyzsámról érkeztek, jobbágyok voltak. Szegény volt akkor is, most is az ottani magyarság, jószágot őriztek, tanyán dolgoztak, kubikoltak, mindig valaki másnak. Szülei házában Rozália is magyarul beszélt, kiejtése most is szinte tökéletes, szókincsével sincs baj. Mint mondta, családja: gyermekei, unokái „nem tagadik a magyar nemzetiséget”, de jobban boldogulnak a szerb nyelvvel a szerb többségű környezetben. Két gyermeke, három-három unokája és egy dédunokája van.

Nehéz Rozália dédunokájával

Ki tudja, hogy jutottunk idáig?! Értelmiség itt nem neveledett ki, vagy ha valakinek sikerült is felverekednie magát, nem maradt itt. A nemzeti önazonosság-tudat gyengülése, majd elvesztése akkor kezdődött a faluban, amikor 1952/53-ban megszűnt a magyar nyelvű oktatás. Később újraszervezték, de nem hosszú időre, mert időközben elpártoltak az emberek a többségi nyelvhez, kultúrához. Az egyház maradt csupán közösségmegtartó erőnek, ott jönnek még össze a helybeli magyarok. Persze nem mindenki jár templomba, sokan pedig csak a nagy ünnepeken, vagyis évente kétszer-háromszor mennek el. Ez sajnos nem azt jelenti, hogy legalább ennyiszer hallanak magyar szót. Nem, mert gyakran a misén is a többség nyelvén szólalnak meg. Rozália pénztáros a római katolikus templomban, és büszke rá, hogy vallásosságában a családja is követi. Nem emlegeti a vajdasági magyar közösséget, még kevésbé a politikumot, mert távol áll tőle, egyáltalán nem ismeri. A magyar nyelvű sajtó is idegen az ottaniak számára, el sem jut hozzájuk. Ők mintha kívül rekedtek volna a „körön”, és úgy tűnik, ebbe belenyugodtak, nem hiányolják.

A római katolikus tempolom

és beltere

Nagyszereden körülbelül harminc magyar nemzetiségű család van – érzéseik ellenére nemzetiségüket nem tagadják –, közülük talán kettőben maradt meg a magyar szellemiség is, pedig Libus, Falusi, Galambos, Fejős, Buzgó… vezetéknevük többre is engedne következtetni.

A feljegyzések szerint a helység már a XVII. században fennállt. A török hódoltság végszakaszában is lakott volt. Az 1717. évi kamarai jegyzékben Veliki Szeredisteként emlegették, és az 1761. évi hivatalos térkép szerint is még tisztán óhitűek, azaz ortodoxok lakták. A református vallású magyarok csak a XIX. század elején érkeztek. 1841-ben az itteni kincstári birtokokat Golub Lazarovics (a szerb történetírók Lazarević családról beszélnek) vásárolta meg. A római katolikus templom 1898-ban, a református 1866-ban, a görögkeleti vallásúaké még korábban, feltehetően 1636-ban épült.

A település képét két XIX. századbeli kastély gazdagítja, még akkor is, ha igen rossz állapotban vannak. Mindkettőt a Lazarovics-családhoz köthetjük. A nagyobbikban általános iskola működik, a kisebb pedig üresen tátong, noha megindították a bérbeadás folyamatát. Mindkét épület egyébként jelentős kulturális hagyatékként szerepel a nyilvántartásban.

Igazán meglepő látványt nyújt az öregedő, szegényedő faluban a Lazarevićek két úri laka, de az emlékezet szerint így volt ez korábban is. Sőt, még csak a XIX. században volt így, amikor a jobbágyházak mellett felépítették a két luxuslakot. A Lazarević fivérek büszkék voltak birtokukra, a falubeli legenda szerint nem tudtak betelni a jóléttel, ezért extrém ötleteiket is megvalósították. Kedvük szottyant például nyáron szánkózni. Üveget hozattak Pancsováról, az helyettesítette a havat, minthogy állítólag rajta csúszkáltak szánkóstul. Egyszer azonban összetört az üveg, és véget ért az eszement szórakozás...

* A színes, újkori felvételek Ótos András felvételei.