Попович Тибор Миклош

Kárpátalja sorsa Trianon óta - Dr. Popovics Tibor előadása

2025-05-06T17:04:00.003+02:00

Popovics Tibor Miklós: A ruszin migrációs folyamatokról

2025-03-31T16:52:00.006+02:00

1995-ben Ukrajna-szerte, de különösen a független Ukrán Köztársasághoz tartozó mai Kárpátalján az ukrán kormány utasítására nagy csinnadrattával ünnepelték meg Kárpátalja Szovjet Ukrajnához való „önkéntes csatlakozásának” 50. évfordulóját. A hivatalos ukrán szóhasználat szerint úgymond „Kárpátalja ukrán népe a több mint ezer éves kegyetlen magyar leigázás során egyfolytában csak arra gondolt, hogy végre egyesülhessen az ukrán anyanemzettel.”

Nos, ennél nagyobb képtelenséget józan ésszel szinte elképzelni sem lehet. Hiszen aligha volt még a világtörténelemben hasonló eset, hogy egy etnikum állítólag több mint ezer évig az anyanemzettel való egyesítésre vágyott volna. Több mint ezer év ugyanis olyan hosszú történelmi időszak, amelynek során egy adott etnikum olyannyira keveredhet más etnikumokkal, hogy tulajdonképpen már elveszítheti ezer évvel azelőtti eredetét, esetleg megváltozhat neve, nyelve, nemzeti identitása, kultúrája, gazdasági élete, szállásterülete stb. Nem is beszélve arról, hogy épp az ukránok egy viszonylag későn érő, valamikor a XVII. században formálódó etnikumnak tekinthetők. Az utóbbi ugyanis az óorosz állam, a Kijevi Rusz nagyfejedelemség, illetve a későbbi Halicsi-Volhíniai fejedelemség azon óorosz keleti szláv néptörzseire támaszkodva kezdett kialakulni, amelyek a XIV. századtól kezdve részben a Lengyel királyság, részben a Litván nagyfejedelemség, később pedig az 1569-es lublini litván–lengyel perszonálunió után a Lengyel királyság fennhatósága alatt voltak. A több évszázados litván, illetve lengyel uralkodás, valamint az interetnikus kapcsolatok ezeket az óorosz keleti szláv néptörzseket teljesen más néppé formálták, eltérően a náluk északabbra, illetve keletebbre található azon óorosz keleti szláv néptörzsektől, amelyek a XIV. századtól kezdve az egyesítés útjára léptek a központosított orosz állam létrejötte érdekében. Mivel az utóbbiakhoz viszonyítva az előbbiek területileg perifériásan helyezkedtek el, őket a periférián élő népnek kezdték nevezni (oroszul „okrainnüje”, amiből később az „ukrán” megnevezés alakult ki), különösen a XVII. század második felétől kezdve, amikor Oroszország Lengyelországtól területeket szerzett vissza, főleg a Dnyeper folyótól keletebbre és kisebb részben a Dnyeper jobb partján. Egy másik elnevezésük is elterjedt: kisoroszok, mert létszámban kevesebben voltak, mint a nagyoroszok.

Ezzel szemben a ruszin etnikum az ukránoknál jóval korábban kezdett kialakulni. A mai ruszinok legrégebbi szláv ősei ugyanis nem az óorosz keleti szláv néptörzsek voltak, hanem a fehér horvátok és kisebb részben a fehér szerbek, a mai horvátok, illetve szerbek ősei. Hiszen amikor a VI–VII. században a fehér horvátok, illetve fehér szerbek nagyobb része az avarok nyomására a Kárpát-medencei őshazából délebbre, a Balkán-félsziget térségébe volt kénytelen vándorolni, kisebb részük mégis a Kárpát-medencében maradt, így egyebek között azon a területen, amely ma Kárpátalja és Kelet-Szlovákia néven szerepel, és a mai ruszinok fő szállásterületének számít. Azt, hogy a fehér horvátok a ruszinok legrégebbi szláv ősei voltak, ma már egyébként nem tagadják egyes ukrán történészek sem (például Penyák Sz. I., Balahuri E. A.). Igaz, az ukrán történészek egy része úgy véli, hogy a fehér horvátok keleti szlávok voltak, amire viszont nincs semmi bizonyíték. Ezzel szemben a horvát historiográfia (például Vjekoslav Klaic és mások) a fehér horvátokat keleti szlávoknak soha nem tekintette. Más kérdés, hogy az őshazában a fehér horvátok általában a keleti szlávok nyugati szomszédai voltak, de keleti szlávok semmiféleképpen nem lehettek, még ha 907-ben Oleg kijevi fejedelem Bizánc elleni hadjáratában részt is vettek, amire az ukrán történészek olyan nagy előszeretettel hivatkoznak, utalva Nesztor óorosz krónikás közlésére az egyik leghíresebb óorosz krónikában, a „Poveszty vremennih lyet…”-ben. Az ilyen hadjáratokban ugyanis nemcsak a keleti szlávok, hanem mint szövetségesek más szlávok, varégok, sőt még különböző török népek is részt vettek.

A Nesztor-féle krónikában egyébként még egy bizonyíték van, hogy a fehér horvátok nem keleti szlávok voltak: nevezetesen az az információ, hogy 993-ban Vlagyimir Szvjatoszlavovics kijevi fejedelem hadjáratot indított a fehér horvátok ellen, és azok a betolakodókkal szemben kemény ellenállást tanúsítottak. Ez is alátámasztja a fehér horvátok történetéből ismert tényt, hogy a keleti szlávokkal sokkal többet háborúztak, mint együttműködtek, és a Kijevi Rusz fejedelemséghez egyáltalán nem akartak tartozni.

Egyes horvát kutatók egy igen eredeti és érdekes elméletet dolgoztak ki annak magyarázatára, hogy miért hívták az akkori horvátokat „fehéreknek”. Szerintük az ószlávok átvették az ókínai, illetve óiráni kozmológiából az égtájaknak színekkel való jelölését: vörös (piros) – dél, fehér – nyugat, fekete – észak, zöld vagy kék – kelet. Az óoroszok is megkülönböztették a „Vörös Rusz”-t délen, a „Fekete Rusz”-t északon, a „Fehér Rusz”-t nyugaton. Mivel a horvátok szállásterülete a Kárpát-medencében a keleti szlávokétól nyugatabbra helyezkedett el, az előbbieket fehér horvátoknak nevezték. Ily módon a fehér horvátok – több mint valószínű – vagy nyugati szlávok, vagy köztes szlávok voltak a nyugati szlávok és a keleti szlávok érintkezési zónájában.

Mint ilyenek, a fehér horvátok nemcsak a mai ruszinok legrégebbi szláv ősei voltak, hanem egy részük, amely az időszámításunk utáni első évezred második felében a mai ukrajnai Galícia területén élt, a későbbiek során esetleg részt vett sok más etnikummal (óorosz, lengyel, litván, vlach (román), kun, avar, besenyő, kazár, tatár stb.) együtt a mai ukrán etnikum sok évszázados formálódásában és kialakulásában. Tehát a fehér horvátok legalább három mai etnikum (horvátok, ruszinok, ukránok) létrejöttében játszottak szerepet. Ezért teljesen alaptalan és tudománytalan a mai ukrán historiográfiának minden próbálkozása a fehér horvátokat keleti szlávoknak tekinteni annak érdekében, hogy ezzel is alátámaszthassák a szélsőséges ukrán nacionalisták által az úgynevezett egységes Nagy Ukrajnáról hirdetett délibábos koncepciót, mely szerint a fehér horvátok lakta szállásterület ősidők óta állítólag ukrán föld. Ebből kifolyólag az ukrán nacionalisták egy része odáig ment, hogy területi követelésekkel lép fel Lengyelországgal, Szlovákiával, Magyarországgal, sőt még Horvátországgal szemben is. Tehát mindazon országokkal szemben, amelyek mai területén valamikor a fehér horvátok szállásterülete volt, és ahol érdekes módon ma is ruszinok élnek: Délkelet-Lengyelország (a volt Nyugat-Galícia), Kelet-Szlovákia, Északkelet-Magyarország, a horvátországi Szlavónia. Nem is beszélve arról, hogy Ukrajna – mint a volt Szovjetunió egyik tagköztársasága – a második világháború végén hasonlóképpen érvelt Kárpátaljának mint a fehér horvátok valamikori fontos szállásterületének Csehszlovákiától való jogtalan bekebelezése érdekében. Micsoda véletlen egybeesés – vagy talán nem is olyan véletlen? Mindenesetre nem árt emlékezni arra, hogy az ukrán historiográfia ezt a tudománytalan és politikai manipulációk céljából kitalált képtelen ötletet a szovjet, illetve orosz historiográfia azon furcsa koncepciójából kölcsönözte, amely szerint a volt Szovjetuniónak, illetve Oroszországnak valamiféle Isten adta különleges joga, sőt kötelessége lenne az összes, a keleti szlávok által a történelem során lakott területet egy államban egyesíteni.

A történelmi valóság ugyancsak durva meghamisításának tekinthető a szovjet, orosz, illetve ukrán történészek azon állítása, hogy a mai Kárpátalja területe, ahol becslések szerint mintegy 770-800 ezer ruszin él, a magyar honfoglalás után állítólag még jó ideig a Kijevi Rusz, majd később pedig a Halicsi-Volhíniai fejedelemséghez tartozott. Nos, a magyar historiográfia gazdag forrásanyagra támaszkodva meggyőzően bizonyította, hogy az utóbbi állítás nem más, mint egy romantikus legenda. Egyrészt a magyar honfoglalás után a birtokba vett terület határszélein az úgynevezett „gyepűelve” alapján, így Kárpátalján is több tíz kilométer széles határsáv jött létre (ez egyébként a szlávoknál is ismert volt „zászicsná linijá” néven). Másrészt a magyar királyok és az óorosz fejedelmek közötti dinasztikus házasságkötések és a velük járó birtokadományok a történelmi Magyarország területén még egyáltalán nem jelentették azt, hogy ezzel az aktussal az említett birtokadományokat is átcsatolták volna egy szomszédos ország területéhez. Hasonlóképpen beszélhetünk a Korjatovics Tódor litván hercegnek Zsigmond király által adományozott, ruszinok lakta területekről.

Az eddig elmondottakból egyértelműen következik, hogy a mai ruszinok mint a fehér horvátok utódai a történelem során soha nem voltak ukránok. Kárpátalja, Kelet-Szlovákia, Délkelet-Lengyelország, a mai Északkelet-Magyarország – mint a fontosabb, ruszinok lakta régiók – pedig soha nem tartoztak a Kijevi Rusz, illetve Halicsi-Volhíniai fejedelemséghez. Ezért a XX. század egyik legnagyobb történelmi szélhámosságának tekinthető az ukrán történészek azon állítása, hogy Kárpátalja ukrán (ruszin) népe állítólag több mint ezer évig várt arra, hogy egyesülhessen az ukrán anyanemzettel.

Hasonlóképpen minősíthető az ukrán nyelvészek által kitalált mese, amely szerint a ruszin nyelv nem más, mint az ukrán irodalmi nyelv egyik dialektusa (nyelvjárása). Alekszandr Dulicsenko, az észtországi tartui egyetem professzora, az összehasonlító szláv nyelvészet nemzetközi hírű szaktekintélye több évtizedes kutatásai eredményeképpen meggyőzően bizonyította, hogy a mai ruszin nyelv egy önálló, úgynevezett perifériális szláv mikronyelv, amely köztes nyelvként magában hordozza mind a nyugati szláv (elsősorban a szlovák), mind a keleti szláv nyelvek tulajdonságait, sőt a bács-szerémi ruszin nyelv esetében még déli szláv elemeket is. Ugyancsak külön szláv nyelvként definiálta a ruszint Nyikita Tolsztoj akadémikus, a moszkvai Lomonoszov Egyetem világhírű szlavista nyelvészprofesszora (Lev Tolsztoj, a híres orosz író dédunokája). Jurij Panyko, a kelet-szlovákiai eperjesi egyetem bölcsészeti karának kiváló ruszinnyelvész-professzora mint köztes nyelvet közép-szláv nyelvnek tekinti a ruszint.

A múlt század második felében, amikor a történelmi Magyarországon Alekszander Duhnovics vezetésével a ruszin nemzeti ébredés mozgalma jött létre, különböző okok miatt nem sikerült elfogadtatni egy egységes ruszin irodalmi nyelvet. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése után a megváltozott határok miatt politikai okokból az egységes ruszin irodalmi nyelv kidolgozásának esélyei még kedvezőtlenebbek lettek. Ehelyett az vált lehetővé, hogy a ruszinok lakta országokban külön-külön kodifikálják a ruszin irodalmi nyelvet. Az első lépést a szerbiai vajdasági ruszinok tették meg: 1923 óta saját bács-szerémi ruszin irodalmi nyelvüket használják. 1995 januárjában Szlovákiában a kelet-szlovákiai ruszin irodalmi nyelvet kodifikálták. Jelenleg három országban: Lengyelországban, Magyarországon, Ukrajnában (Kárpátalján) egyszerre folynak előkészületek erre. E tekintetben egyébként a ruszinok a rétoromán modellt követik Svájc esetében, ahol öt regionális rétoromán irodalmi nyelvet kodifikáltak, és majd erre alapozva a közös hatodik változatot is. S talán a XXI. század első felében esély lesz arra, hogy az egységes ruszin irodalmi nyelv is létrejöhessen.

A mai ruszin nyelvben viszonylag sok ószlavizmus, hungarizmus, germanizmus, szlovakizmus, polonizmus, russzizmus, ukrainizmus, szerbizmus, romanizmus stb. található. Ez is bizonyíték arra, hogy a ruszin nyelv nemcsak szláv nyelvek keveredése során jött létre, hanem más, nem szláv nyelvek is közrejátszottak ebben. Ily módon véleményünk szerint rá is alkalmazható a mai modem összehasonlító nyelvészetben egyre nagyobb teret hódító úgynevezett kontakt elmélet, amely szerint – igen leegyszerűsítve – az egyes mai nyelvek különböző nyelvek kölcsönhatása, keveredése folytán alakultak ki. Ez az elmélet különösen a finnugrisztikában terjedt el. Nemzetközileg ismert szaktekintélyei: Ago Künnap professzor, az észtországi tartui egyetem finnugor nyelvek tanszékének a vezetője, valamint Pusztai János, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola professzora, akik teljesen újszerűen magyarázzák az egyes finnugor nyelvek létrejöttét.

A kontakt elmélet nemcsak a nyelvészetben alkalmazható, hanem véleményünk szerint az egyes etnikumok kialakulásának megfejtésében is. Hiszen a mai ruszin etnikum kialakulása is a kontakt elmélet szerint több etnikum keveredése folytán ment végbe több mint ezer év alatt a Kárpát-medencei etnikai olvasztótégelyben. Mint már említettük, a ruszinok legrégebbi szláv őseinek a fehér horvátok tekinthetők. A későbbiek során a ruszin etnikum formálásában még a fehér szerbek, akik a fehér horvátok nyugati szomszédai voltak, az avarok, magyarok, bolgárok, óoroszok, románok, szlovákok, lengyelek, litvánok, ukránok, németek stb. szerepét is meg kell említeni. Tehát a mai ruszinok nem kizárólag csak óorosz, illetve ukrán származásúak, amint azt az orosz, illetve ukrán történészek állítják, hanem egy külön közép-szláv köztes etnikumot képeznek, amely a nyugati szlávok, keleti szlávok és déli szlávok érintkezési zónájában jött létre. Mint ilyenek a mai ruszinok sajátos történelemmel, kultúrával, nyelvvel, tradíciókkal, identitástudattal, mentalitással stb. rendelkeznek, és sok mindent átvettek azon etnikumok tulajdonságaiból, vonásaiból, jellemzőiből, szokásaiból stb., amelyek részt vettek a ruszinok kialakulásában. Mivel a mai ruszin etnikum mintegy tucat különböző etnikum ötvözeteként formálódott, ebben a folyamatban az évszázadok során nagy szerepet játszott a migráció.

A migrációnak több változata van. Példaként vizsgáljuk meg, hogy ezek a migrációk miként érintették a ruszinokat a történelmi Magyarországon. Először is megkülönböztetik a nemzetközi és az egy országon belüli migrációt. A nemzetközi migráció ugyanakkor lehet kontinensek közötti és kontinensen belüli.

A kontinensek közötti ruszin migráció főleg az USA felé irányult, ahová jobb megélhetés reményében 1880 és 1914 között mintegy 225 ezer ruszin vándorolt ki. Ők elsősorban az USA északkeleti államaiban telepedtek le. A XX. század 20-as éveiben jóval kevesebben (arról sajnos adat nincs, hogy mennyien) vándoroltak ki Kanadába és Argentínába. A 70-es, illetve 80-as években pedig jugoszláviai ruszinok települtek át Ausztráliába (szintén nincs adat, hogy mennyien). A 90-es évek első felében a délszláv háború miatt szerbiai, illetve horvátországi ruszinok (viszonylag kevesen) vándoroltak ki Kanadába.

A kontinensen belüli nemzetközi migrációnak az egyes európai országok között meghatározó szerepe volt a mai ruszin etnikum több évszázados kialakulásában. Több évtizedes kutatásaink alapján úgy véljük, hogy a honfoglaló magyarok azon a területen, amely ma Kárpátalja és Kelet-Szlovákia néven szerepel, már találkoztak ott élő szlávokkal, akik – több mint valószínű – fehér horvátok és fehér szerbek voltak, akikről az előbbiek során már írtunk. Ezt támasztják alá egyes magyar és óorosz krónikák, illetve Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár egyik ránk maradt műve, valamint egyes régészeti leletek is. Laborc fejedelem is minden valószínűség szerint fehér horvát volt, a nagy morva fejedelem vazallusa. A fehér horvátok, illetve fehér szerbek akkori számáról adatunk sajnos nincs. Mindenesetre a mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területét abban az időben szinte járhatatlan sűrű erdők borították, és ez viszonylag gyéren lakott vidék volt. Feltételezések szerint néhány ezren vagy tízezren lehettek. Elképzelhető, hogy a szlávok két nagy keresztény hittérítője, Cirill és Metód már a magyar honfoglalás előtt, valamikor a IX. század 60-as éveiben megkeresztelte az addig pogány fehér horvátokat, illetve fehér szerbeket, a ruszinok őseit.

Vajon a fehér horvátok, illetve fehér szerbek mikor kerültek a Kárpát-medencébe? Ha elfogadjuk a kiváló orosz szlavista A. Sahmatov akadémikus úgynevezett migrációs etnogenetikai elméletét a szlávok eredetéről, akkor kiderül, hogy őshazájuk a Baltikumban volt. Onnan az ószlávok az időszámítás utáni II. század végén a Visztula folyó medencéjébe települtek át, amely A. Sahmatov szerint a szlávok „második őshazája” lett. Ott váltak ki az ószlávokból a fehér horvátok, illetve fehér szerbek, akik fokozatosan lehúzódtak a Kárpát-medencébe. Van ugyanakkor egy másik, úgynevezett autochton elmélet is, amely szerint a szlávok őshazája és szállásterülete a neolit kortól kezdve nem változott, és vagy a Dnyeper-mellék középső részén (V. V. Hvojko kijevi régész és B. Ribakov professzor, ismert orosz régész szerint), vagy a Dnyeper középső szakasza és az Odera közötti területen (P. Tretyakov professzor, ismert orosz régész szerint), vagy a Visztula és Odera közötti régióban (J. Filip cseh, J. Kostrzevski és K. Jadzevski lengyel tudósok szerint) terült el.

Sőt egyes XIX. századi ismert orosz történészek (M. Karamzin, M. Nagyezsgyin, Sz. Szolovjov, I. Filevics) magát a Kárpát-medencét tekintették a szlávok őshazájának. J. Eisner, L.Niederle, P. Safarik, kiváló cseh szlavisták ugyanakkor úgy vélték, hogy a szlávok a Kárpát- és Duna-medencében először az időszámítás utáni évezred első felében jelentek meg, tömeges beáramlásuk pedig az évezred második felében történt. Nagyjából hasonló nézeteket vallottak egyes magyar tudósok is (Fehér G., Simonyi D., Váczi P.), akik szerint a szlávok a Kárpát- és Duna-medencében a VII–IX. században kezdtek letelepedni, tehát a magyar honfoglalás előtt. Lehoczky Tivadar, Kárpátalja egyik legismertebb magyar régésze szintén arra az álláspontra helyezkedett, hogy szlávok, konkrétabban fehér horvátok már a magyar honfoglalás előtt éltek a felső-Tisza-vidéki medencében, akik az ungvári és a borsovai várakat birtokolták, politikailag pedig a Nagybolgár államtól függtek. J. Jankovics, a munkácsi múzeum egykori igazgatója a XX. század 30-as éveiben úgy vélte, hogy szlávok Kárpátalján már a VIII. század előtt is voltak. E. Zatlukal és P. Zatlukal fivérek – mint amatőr munkácsi régészek – szintén a XX. század 30-as éveiben azt a nézetet képviselték, hogy a szlávok Kárpátalján először még az avarok előtt jelentek meg. Szova Péter ungvári honismereti kutató szerint Kárpátalján a honfoglaló magyarok Árpád vezetésével megostromolták a borsovai várat, amely Zalán (Salán) bolgár fejedelem vezetésével az ottani bolgárok egyik központja volt. Érdekes módon ugyanakkor a XIX. század végén és a XX. század elején voltak olyan orosz, illetve ukrán történészek is (D. Bagalij, D. Ilovájszkij, A. Szobolyevszkij, A. Sahmatov), akik a Kárpát-medencét nem tekintették a szlávok őshazájának, és úgy vélték, hogy egyes keleti szláv néptörzsek (tiverecek, ulicsok és fehér horvátok) kun, illetve besenyő nyomásra viszonylag későn, csak a ХI–ХII. században kezdtek oda beáramlani. Több magyarországi tudós (Bonkáló Sándor, Hodinka Antal, Gáspár József, Fodor Ferenc) azt a koncepciót képviselte, mely szerint a mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia szláv kolonizációja csak a XII–XIV. században kezdődött és a XVIII. századig tartott.

A honfoglaló magyarok Kárpátalján nemcsak fehér horvátokkal és fehér szerbekkel találkoztak, hanem Anonymus szerint Zalán (Salán) bolgár fejedelem vezette, bizonyos létszámú bolgárral is. Ez azért is elképzelhető, mert egyes források szerint a Nagybolgár állam északi csücske akkor benyúlt a mai Kárpátalja területére. Sajnos a Kárpátalján akkor élt bolgárok számáról adatunk nincs, de feltételezhető, hogy néhány százan vagy akár ezren is lehettek. Keveredve a fehér horvátokkal, fehér szerbekkel, a honfoglaló magyarokkal ezek a bolgárok is részt vettek a ruszin etnikum formálásában.

Tekintettel arra, hogy a vizsgált terület több mint két évszázadig (568–796 között) az Avar Kaganátushoz tartozott, az avarok több mint valószínű továbbra is ott maradtak még a birodalom szétesése után is, amiről egyébként egyes régészeti leletek is tanúskodnak. Annál is inkább, mert nincsenek történelmi források, amelyek az avarok elvonulásáról beszélnének. Mivel az avarok a szlávokkal együtt éltek, egy részük bizonyára elszlávosodott. Így a honfoglaló magyarok a fehér horvátokon, fehér szerbeken, bolgárokon kívül feltehetően még avarokkal, illetve elszlávosodott avarokkal is találkoztak. Az utóbbiak is minden valószínűség szerint kivették részüket a ruszin etnikum kialakulásában. Akkori létszámukról adatunk sajnos nincs, de aligha lehettek néhány ezernél többen.

Ily módon a magyar honfoglalás után a magyarok bekapcsolódásával a mai Kárpátalján és Kelet-Szlovákiában folytatódott a fehér horvátok, fehér szerbek, bolgárok, avarok, elszlávosodott avarok már korábban – a honfoglalás előtt – megkezdett etnikai keveredési folyamata. A keveredés során kezdett formálódni a mai ruszinok legrégebbi etnikai (néprajzi) csoportjának, az úgynevezett dolisnyánoknak (blyácháknak), síkvidékieknek sajátos etnikai arculata.

Ehhez az etnikai keveredési folyamathoz a XI. században csatlakoztak a német kolonisták is. Lampert herceg, Szent László király fivére (több mint valószínű) szászokat telepített Beregszászra (Lampertszászra), amiről egyébként a településnév etimológiai elemzése is tanúskodik. A német szász kolonisták akkori létszámáról adatunk sajnos nincs, de feltehetően néhány százan lehettek. A további évszázadokban több hullámban újabb német kolonisták érkeztek, egyebek között a tatárjárás után, de különösen sokan a XVIII. században.

Kun László király uralkodása alatt, 1284-ben vlachokat (románokat) telepítettek Máramaros, Ugocsa és Bereg megyébe, amiről egyebek között Lehoczky Tivadar informál bennünket, és akik bizonyára néhány ezren lehettek. Keveredve a korábbi kárpátaljai etnikumokkal, a románok is aktívan kivették részüket a ruszinok dolisnyáni (blyáchá) csoportjának formálásában. A XIV. század közepén főleg a máramarosi románok egy része Dragos vajda, majd 1359-ben egy másik vajda, Bogdán vezetésével távozott Moldvába. A Kárpátalján maradt románok nagyobb része fokozatosan elruszinosodott.

A tatárdúlás után a részben elnéptelenedett történelmi Északkelet-Magyarország földesurainak egyre nagyobb gondot jelentett a hiányzó munkaerő biztosítása. IV. Béla király Anna nevű leányát Rosztyiszláv Mihajlovics csernyigovi fejedelem vette feleségül, és a házaspár több uradalmat, így a munkácsit is, mint birtokadományt kapott ajándékba a magyar királytól. A munkácsi uradalom természetesen továbbra is a magyar állam kötelékében maradt. Rosztyiszláv Mihajlovics minden valószínűség szerint óorosz munkaerőt igyekezett megtelepíteni a munkácsi uradalomban. Tulajdonképpen így kezdődött – több történelmi forrás alapján – az óoroszok beáramlása Kárpátaljára. Egyes kutatók szerint ez már korábban is megtörténhetett a dinasztikus házasságkötéshez kapcsolódó birtokadományok során (ezeket Anasztázia, Bölcs Jaroszláv kijevi nagyfejedelem leánya, I. András király felesége; Eufémia, Vlagyimir Monomah kijevi nagyfejedelem leánya, Kálmán király felesége; Eufroszina, I. Msztyiszláv kijevi nagyfejedelem leánya, II. Géza király felesége; valamint Mária /Ilona/, Msztyiszlav novgorodi fejedelem leánya, András herceg /II. András király fia/ felesége kapta). Ilyenkor az óorosz fejedelmek leányai általában népes kísérettel érkeztek Magyarországra: voltak ebben pravoszláv szerzetesek, szolganépek, vagy talán még jobbágyok is. Sőt még olyan elmélet is született (például Lehoczky Tivadar feltételezése), amely szerint már a honfoglaló magyarokkal óoroszok érkeztek Kárpátaljára (2 ezer íjász és 3 ezer fejszés paraszt). Rot Sándor szerint ezeket rusznyákoknak hívták.

A magunk részéről kétségbe vonjuk azt, hogy a honfoglaló magyarokkal állítólag jött óoroszok (rusznyákok) Kárpátalján települtek volna le. Sokkal valószínűbb, hogy ezek Magyarország más régióját választották szálláshelyül. Hasonlóképpen vélekedünk az óorosz fejedelmek magyar királyokkal vagy hercegekkel frigyre lépő leányainak kíséretéről. Az utóbbiak is minden valószínűség szerint nem Kárpátalján vertek gyökereket, hanem Magyarország más részein. Annál is inkább, mert nincs semmilyen írásos utalás arra, hogy még a tatárdúlás előtt Kárpátalján dinasztikus házasságkötésekhez kapcsolódó birtokadományok lettek volna. IV. Béla király másik leánya, Konstancia Lev Danyilovics halicsi fejedelem felesége lett, és a házaspár Rosztyiszláv csernyigovi fejedelemtől örökölte mint birtokadományt a munkácsi uradalmat. Lev Danyilovics halicsi fejedelem is óorosz munkaerő megtelepítését pártfogolta a munkácsi uradalomban.

A beszivárgó óoroszok kezdetben vagy saját etnikumú, vagy esetleg magyar közvetítők révén, vagy nem szervezett formában, spontán módon kerültek a történelmi Északkelet-Magyarországra. A XIV. századtól kezdve azonban ebbe a közvetítői folyamatba egyre aktívabban kapcsolódtak be a vlachok (románok), akik – mint már említettük – Kun László király uralkodásának ideje alatt érkeztek Kárpátaljára. A vlach (román) közvetítők magyar földesurak megbízásából verbuválták a galíciai óoroszokat, akik jobb élet reményében települtek át a magyarországi Kárpátaljára. A galíciai óoroszok telepítése egyébként az úgynevezett „vlach jog” szerint történt. Kárpátalja nyugati részén és a mai Kelet-Szlovákiában a közvetítőket általában soltészoknak, míg Kárpátalja középső és keleti részén kenézeknek nevezték. A soltészok, illetve kenézek szerződést kötöttek a földesúrral, amely egyebek között rögzítette a közvetítésért kapott kiváltságaikat. Ilyen volt például a bíráskodás, adóbeszedés, jobbágyszolgáltatások ellenőrzésének joga. Ezenkívül kocsma vagy malom tartására is jogot szereztek, sőt nagyobb méretű – és ráadásul még adómentes – telkeket is kaptak, mint az általuk áttelepített óorosz galíciai jobbágyok. Nem csoda, hogy rövidesen a soltészok, illetve kenézek az irtásfalvak (az óorosz telepesek a közvetítők vezetése alatt erdőt irtottak, házakat építettek, falut alapítottak) leggazdagabb emberei lettek. Sőt idővel a ruszin társadalom első nemesei is közülük kerültek ki (például a Dolhaiak, Ilosvaiak, Bilkeiek, Lipcseiek stb.). A ránk maradt soltészlevelek közül a legrégebbiek 1322-ből (a Szepes megyei Szepesjakabfalva) és 1329-ből (a Szepes megyei Kamjonka) valók. Kenézleveleket a XIV–XVII. században adtak ki (1648 után már nem), de nagyobb részük sajnos elveszett.

A cikk terjedelme nem teszi lehetővé, hogy részletesen felsoroljuk mindazokat a településeket, amelyek a történelmi Északkelet-Magyarországon vlach (román) közvetítéssel jöttek létre a XIV–XVII. században. Mindenesetre több száz ilyen helységről tudunk. A betelepülő galíciai óoroszok létszámáról pontos adataink sajnos nincsenek, de becslések szerint a XIV–XVI. században összességében több tízezer galíciai óorosz kolonista érkezett Szepes, Sáros, Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros megye településeire. A XVII. században feltehetően jóval kevesebb (több ezer vagy esetleg 10 és 20 ezer fő között), a XVIII. században pedig több tízezer fő, a XIX. században ugyancsak több tízezer fő. Természetesen a Kárpátaljára betelepülő galíciai kolonisták nem mindig szervezett formában, vlach (román) soltészok, illetve kenézek közvetítésével jöttek. Talán még többen jöttek nem szervezetten, spontán módon. Különösen meggyorsult ez a folyamat Kelet-Galíciának a Lengyel Királysághoz való csatolása után, amikor a lengyel földesurak fokozatosan egyre jobban kezdték sanyargatni a galíciai jobbágyokat, és ez a kizsákmányolás sokkal nagyobb mértékű volt, mint Magyarországon. Ezért nem is csoda, hogy a galíciai jobbágyok tömegesen szöktek Magyarországra. A galíciaiak beszivárgása először ott történt, ahol a Kárpátok hágói viszonylag a legalacsonyabbak voltak: Szepes, Sáros és Zemplén megyében. Később fokozatosan már a magasabb hágókon (uzsoki, vereckei, toronyi, tatár) keresztül is. K. Kadlec csehszlovák történész szerint a vlach (román) kenézek nemcsak a történelmi Északkelet-Magyarországon közvetítettek a munkaerő-telepítésben és új falvak alapításában a „vlach jog” szerint, hanem a Kárpátoktól északra fekvő, szintén viszonylag gyéren lakott Galíciában és Volhíniában is. Számításai szerint az utóbbi két régióban mintegy 315 falut alapítottak a „vlach jog” alapján, ebből 80-at a XV. században, a többi zömét pedig a XVI. században. A telepesek főleg Bukovinából, Podóliából és Poleszjéből érkeztek.

Az óoroszoknak a történelmi Északkelet-Magyarországra való betelepülését vizsgálva nem szabad megfeledkezni Korjatovics Tódor litván fejedelem szerepéről sem, akiről a ruszinok körében valóságos legendák születtek. A monda szerint Korjatovics Tódor fejedelem a XIV. század második felében érkezett Kárpátaljára, és állítólag mintegy 40 ezer szolgát, illetve jobbágyot hozott magával. A magunk részéről ezt a számot túlzottnak tartjuk. Sokkal reálisabbnak tűnik a néhány ezer (vagy talán csak néhány száz) fős kíséret. Nos, felmerül a kérdés, hogyan került Korjatovics Tódor litván fejedelem Kárpátaljára? Ehhez tudni kell, hogy Korjatovics Tódor (kb. 1320–1414) Gediminas litván nagyfejedelem unokája volt. A XIV. század 40-es éveiben Podólia fejedelme lett. Leánytestvére, Anna hercegnő IV. Károly cseh királyhoz ment feleségül, és a jövendő magyar király, Zsigmond édesanyja volt. Ezért amikor Korjatovics Tódor fejedelmi viszálykodás miatt kénytelen volt távozni Podóliából, rokona, Zsigmond magyar király menedéket biztosított számára Magyarországon, és 1395-ben neki adományozta a munkácsi uradalmat. Természetesen ezzel a birtokadománnyal – mint korábbi hasonló esetekben – a magyar állam határai úgyszintén nem változtak. A Korjatovics Tódor litván fejedelemmel nemcsak óoroszok érkeztek a munkácsi uradalom területére, hanem feltehetően litvánok, fehéroroszok, polescsukok (Poleszje lakói) stb.

A történelmi Északkelet-Magyarországra a XIV. és XIX. század között szervezett formában vagy spontán módon érkezett galíciai bevándorlók – keveredve a már korábban ott élt etnikumokkal, így a fehér horvátokkal, fehér szerbekkel, avarokkal, elszlávosodott avarokkal, bolgárokkal, magyarokkal, németekkel, szlovákokkal – fontos szerepet játszottak a ruszin etnikum formálásában, különösen a hegyvidéki bojkók és huculok esetében. A lemkóknál ez a szerep már kisebb volt, mert kialakulásukhoz a szlovákok és a lengyelek is nagymértékben hozzájárultak. A dolisnyánok (blyáchák) formálásában a galíciai bevándorlók szerepe a bojkókhoz, huculokhoz, de még a lemkókhoz viszonyítva is relatíve a legkisebb volt.

Korjatovics Tódor után a munkácsi uradalom először Lazarevics István szerb despota, majd Brankovics György ugyan csak szerb despota tulajdonába került mint királyi birtokadomány. A monda szerint mindketten állítólag mintegy 20-30 ezer szerb jobbágyot telepítettek át Kárpátaljára szerbiai birtokaikról. Ezek a szerbek a későbbiek során teljesen elruszinosodtak, és csak a mai tipikusan szerb családneveik utalnak valamikori szerb eredetükre. A kárpátaljai ruszin falvakban meglepően sok Popovics, Sztankovics, Petrovics, Mihajlovics, Pavlovics, Fantics stb. szerb családnevű ember él. Ily módon nemcsak a fehér szerbek, hanem a későbbi, a Balkánról jött szerbek is aktívan részt vettek a ruszin etnikum és elsősorban a dolisnyánok (blyáchák) formálásában.

Korábban már említettük, hogy a Kárpátaljára betelepült vlachok (románok) szerepet vállaltak a ruszinok dolisnyáni (blyáchá) csoportjának kialakulásában. Legnagyobb mértékben azonban a ruszinok hucul csoportjának formálásához járultak hozzá, valamint kisebb mértékben a bojkók kialakulásához. Létszámuk több ezer fő lehetett.

Az ukránok mint a Kárpátaljára legkésőbbi, főleg a XVII. századtól betelepülők, elsősorban a huculok és a bojkók formálásában vettek részt. Feltehetően néhány tízezren lehettek.

Az egy országon belüli migrációt három aspektusban lehet vizsgálni: területköziben, településköziben és időköziben.

1. A területközi migráció magában foglalja a megyén belülit, a megyék közöttit, a régión (tájegységen) belülit, a régiók közöttit.

A megyén belüli ruszin migrációra több példát is fel lehet hozni, maradjunk azonban Bereg vagy Zemplén megyénél, ahol megfigyelhető volt egyes ruszinok áttelepülése a megye hegyvidéki zónájából délre, a dombvidéki, illetve síksági övezetbe, különösen a török kiűzése után.

A megyék közötti ruszin migrációt is több példával lehet szemléltetni, ezek közül kiemelném a következő fő irányokat: Máramaros és Bereg megyéből Ugocsa, Szatmár, Szabolcs megyébe; Ung megyéből Szabolcs megyébe; Zemplén, Sáros és Szepes megyéből Borsod és Abaúj megyébe stb. Ez a folyamat nagyjából a XVIII. században kulminált.

A régión (tájegységen) belüli ruszin migráció elsősorban az Északkelet-Felvidék (a mai Kárpátalja) és részben az Északnyugat-Felvidék régión belül zajlott le, és egyúttal magában foglalta a fent említett megyéken belüli és megyék közötti ruszin migrációt.

A régiók közötti ruszin migrációra is sor került, különösen a XVIII. századtól kezdve: az Északkelet-Felvidékről az Alföldre (Nyírségbe), sőt a vajdasági Bácskába, míg az Északnyugat-Felvidékről szintén a vajdasági Bácskába.

2. A településközi migrációnál beszélhetünk városok közöttiről, falvak közöttiről, valamint falu és város közöttiről.

A városok közötti migráció nem volt nagyon jellemző a ruszinokra, mert nem rendelkeztek jelentős értelmiségi, polgári, iparos és kereskedő rétegekkel.

A falvak közötti ruszin migráció már sokkal nagyobb jelentőségű és méretű volt, és a házasságkötéstől kezdve a különböző szezonális munkák (aratás, kaszálás, szőlőmunkálás, pásztorkodás, fakitermelés, tutajozás stb.) végzéséig sok mindent foglalt magában.

A falu és város közötti ruszin migráció úgyszintén fontos volt, mert sok falusi elszegényedett ruszin áramlott a városokba annak reményében, hogy ott valamilyen megélhetési forrást talál, különösen a XIX. század második felétől a kapitalista fejlődés kibontakozásával.

3. Az időközi migrációnál jegyzik az epizodikust (esetenkéntit), a napi, illetve heti ingázást, a szezonálist és a véglegest.

Az epizodikus (üzleti jellegű vagy idegenforgalmi) migrációk a ruszinokra alig voltak jellemzőek.

A napi, illetve heti ingázás a közlekedési hálózat akkori fejletlensége miatt szintén nem hódított teret a ruszinok körében.

A szezonális migráció ugyanakkor az egyik legelterjedtebb területi mozgási forma volt a ruszinoknál, maximum néhány hónapig tartott, és az állandó lakóhely nem változott közben (aratómunkások Alföldön, szőlőművelés Tokaj-Hegyalján, pásztorkodás havasi legelőkön, sertésmakkoltatás, tutajozás, fakitermelés és fafeldolgozás, vándorkereskedelem, drótosok, olejkárok, a só és bor fuvarozása stb.).

A végleges migráció során változott meg a ruszinok állandó lakóhelye: idesorolható az USA-ba történő tömeges kivándorlás zöme (egyesek visszatértek), valamint az országon belüli területközi és településközi migráció. Ezen utóbbiak közül különösen érdekes volt az a viszonylag nagy létszámú ruszin áttelepülés, amely – mint már említettük – Északkelet-Felvidékről és Északnyugat-Felvidékről a vajdasági Bácskába irányult.

Az előbbiek során vizsgált évszázados migrációk következtében a ruszinok területi elhelyezkedése jelenleg a következőképpen néz ki. Ezzel kapcsolatban talán érdemes megjegyezni, hogy a mai ruszinokat joggal nevezik Közép-Európa kurdjainak, hiszen szétszórva élnek a régió mintegy 8 országában: Ukrajnában, Szlovákiában, Lengyelországban, Magyarországon, Romániában, Szerbiában, Horvátországban és Csehországban.

A legtöbben (becslésem szerint mintegy 770-800 ezren) Ukrajnában, Kárpátalján élnek 10 városban, 28 városi jellegű településen 561 faluban. Ruszinok kivétel nélkül minden kárpátaljai faluban találhatók (tehát 561-ben), és ha figyelembe vesszük, hogy ezek közül csak 72 falu magyar és néhány falu román többségű, akkor mintegy 480 falu ruszin többségű. Az említett 561 kárpátaljai falu közigazgatásilag 257 községi tanácson belül funkcionál. Ruszin többségű minden kárpátaljai város és városi jellegű település. Az ukrajnai Kárpátalja (Kárpátontúl) megye járásai közül ruszin többségű 11 (huszti, ilosvai, munkácsi, nagybereznai, ökörmezői, perecsenyi, rahói, szolyvai, técsői, ungvári és volóci), és csak 2 járás (beregszászi és nagyszőlősi) magyar többségű.

Szlovákiában a ruszinok száma a legutóbbi, 1991-es népszámlálás adatai szerint a következőképpen alakult: mintegy 17 ezer fő ruszin nemzetiségűnek vallotta magát, mintegy 14 ezer fő ukránnak és mintegy 2 ezer fő orosznak. Ugyanakkor ruszin anyanyelvűnek deklarálta magát 49 100 fő, ukrán anyanyelvűnek pedig 9500 fő. Tekintettel arra, hogy az erőteljes szlovákosítás miatt nagyon sok szlovákiai ruszin a legutóbbi népszámláláson szlováknak vallotta magát (pedig a családban még most is gyakran beszélik a ruszin nyelvet), egyes becslések szerint a ruszinok száma Szlovákiában elérheti akár a 120-130 ezer főt is. Szlovákiában a ruszinok főleg Kelet-Szlovákiában, (egyes források szerint mintegy 300 településen, mások szerint több mint 250-en), különösen a felsővízközi, homonnai, nagymihályi, varannói járásban, kisebb mértékben a bártfai, eperjesi, kassai, ólublói, tőketerebesi járásban élnek, nagyjából egy tömbben, illetve sávban. Kisebb szórványokban Szlovákia más részein is megtalálhatók, elsősorban Pozsonyban.

Lengyelországban a ruszinok számát mintegy 60 ezer főre becslik. Igen szétszórtan élnek főleg a délkelet-lengyelországi vajdaságokban (Krynica térségében, valamint Gribowtól, Jaslótól, Duklától, Leskótól délebbre, Sanoktól pedig délnyugatra), valamint Alsó-Sziléziában Legnica térségében és a lengyelországi tengermellék egyes településein. Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy 1945–1947-ben az akkori lengyel kormány több mint 100 ezer lemkó ruszint erőszakkal arra kényszerített, hogy hagyják el ősi délkelet-lengyelországi szállásterületüket. Egy részüket (mintegy 60%-ukat) az úgynevezett lakosságcsere révén – azon a címen, hogy őket ukránoknak deklarálták – a Szovjetunióba (Ukrajnába) deportálták 1945-ben. Más részüket (mintegy 40%-ukat), a szerencsésebbeket a Lengyelországból kitelepített németek helyére Alsó-Sziléziába és a lengyelországi tengermellékre internálták 1947-ben a szégyenletes, úgynevezett Visztula-akció során. Az utóbbiak közül egyre több ruszin költözött vissza a délkelet-lengyelországi ősi szállásterületre, különösen a rendszerváltozás óta.

Csehországban hivatalos adatok szerint 1700 ruszin él (becslések szerint számuk mintegy 12 ezer fő). Főleg Prágában, Brünnben és szétszórtan sok más településen találhatók, különösen a Szudéta-vidéken. Az utóbbi vidékre a második világháború után kitelepített németek helyére kerültek a Kelet-Szlovákiából történt szervezett áttelepítés révén.

Magyarországon a ruszinok számát csak becsülni lehet (mintegy 5-6 ezer fő), mert még az 1990-es népszámlálás során sem tekintették őket külön etnikumnak, és ehelyett jogtalanul szlovákoknak deklarálták. Így a második világháború óta a magyarországi ruszinok számáról hivatalos adatok nem jelentek meg. Ma Magyarországon a ruszinok fő szállásterülete az ország északkeleti része, főleg Borsod-Abaúj-Zemplén megye és kisebb mértékben Szabolcs-Szatmár-Bereg megye. Fontos megemlíteni, hogy az északkelet-magyarországi ruszinok nagyobb része szinte teljesen elmagyarosodott. Különösen jellemző ez Szabolcs-Szatmár- Bereg megyére. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében is jelentős volt a ruszinok elmagyarosodása, sőt talán egyes esetekben elszlovákosodása, de mégis ott maradt fenn viszonylag leginkább a ruszinok nemzeti identitása, elsősorban két település esetében: a mintegy 440 lakosú Komlóskán, amely joggal a mai Magyarország legruszinabb falujának tekinthető, mert az ottaniak legalább 95%-a ruszin, valamint a mintegy 3600 fős Múcsonyban, ahol a lakosság mintegy fele ruszin. Az utóbbiban Magyarország első ruszin önkormányzata jött létre 1995-ben, és az ottani általános iskolában fakultatív ruszin nyelvoktatás indult 1996-ban. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében vannak még más települések is, ahol a helyi lakosok beszélik (ha hiányosan is) vagy megértik a ruszin nyelvet, esetleg ruszin népdalokat vagy imaszövegeket is tudnak: Erdőhorváti, Kány, Mogyoróska, Oroszgadna. Elmondható ugyanez Abod, Filkóháza, Görömböly, Irota, Rakaca, Rudabányácska, Sajópálfala, Tolcsva, Tomabarakony, Vajdácska, Végardó, Viszló stb. esetében is. A XVIII. században mindenesetre még több tucat olyan település volt a mai Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területén, ahol ruszinok is éltek. Északkelet-Magyarországon kívül ruszinok jelenleg szétszórtan még sokfelé élnek hazánkban: a legnagyobb számban Budapesten.

Romániában egyes források szerint a ruszinok száma mintegy 20 ezer főre becsülhető (hivatalos adatok szerint mintegy 1 ezer fő), mások szerint akár 35-40 ezer fő. Főleg Máramaros megyében mintegy 18 településen (Felsőróna, Karácsonyfalva, Kassópolyana, Máramarossziget, Ruszkópolyana, Ruszkova, Remete, Rónaszék stb.) élnek ruszinok. Arad megyében is van egy ruszinok által is lakott falu, Németpereg. Ezenkívül szétszórtan az országban máshol is találhatók, így például Kolozsvárott és Bukarestben.

Szerbiában az 1991-es népszámlálás adatai szerint mintegy 17900 ruszin és mintegy 2000 ukrán élt (más hivatalos források szerint a ruszinok száma mintegy 19 ezer fő, becslések szerint pedig mintegy 25 ezer fő volt). A szerbiai ruszinok főleg Bácskában és a vajdasági Szerémségben több mint egy tucat településen találhatók. A legruszinabb település Szerbiában Bácskeresztúr (1991-ben 5632 lakossal), amelyet gyakran a szerbiai ruszinok „fővárosának” is szoktak nevezni. Ott működik a világ egyetlen ruszin tannyelvű gimnáziuma. Az ugyancsak bácskai Kucorán a ruszinok száma 2462 fő volt (1991-ben), Újvidéken pedig 2300 fő. Ruszinok által is lakott települések még Bácskában: Sajkásgyörgye, Verbász, Boldogasszonyfa, Bácstopolya, Zentagunaras, Kula, Torzsa stb., valamint a vajdasági Szerémségben: Bacsinci, Berkaszovo, Bikics Dol, Indzsija, Sid, Sremska Mitrovica stb. A felsorolt településeken kívül ruszinok szétszórtan kisebb létszámban még sok más helyen is élnek Szerbiában.

Horvátországban hivatalos adatok szerint a ruszinok száma mintegy 3500 fő, becslések szerint pedig mintegy 5 ezer fő. A legutóbbi gyilkos délszláv háború előtt a horvátországi Szerémségben Vukovárott (974 fő), Petrovciban (737 fő), Mikluševciben (493 fő) stb., míg Szlavóniában Vinkovciban és a környező Andrijevciban (együttvéve 209 fő), a Dakovo környéki Pisorevciban (44 fő), a Zsupanja környéki Rajevo Selóban és Gunjában (együttvéve 136 fő), Eszéken és környékén (105 fő), valamint Rijekában (85 fő) és Zágrábban (141 fő) éltek. A testvérháború során a horvátországi ruszinoknak, különösen Vukováron, Petrovciban és Miklusevciben emberveszteségeik is voltak, ezenkívül sokan közülük erőszakos kitelepítés szenvedő alanyai lettek. Kénytelenek voltak menekülni minden vagyonukat hátrahagyva különböző helyekre, főleg Zágrábba, részben külföldre (elsősorban Németországba). Az utóbbi időben egyesek közülük lassan kezdenek visszaszállingózni korábbi lakóhelyükre, amit a délszláv helyzet ingatag stabilizálása tett lehetővé.

Az Egyesült Államokban a ruszinok száma hivatalos adatok szerint mintegy 12 500 fő, becslések szerint mintegy 620 ezer fő. Főleg Pennsylvania államban élnek, de szórványokban az USA egész területén.

Irodalomjegyzék

Baleczky Emil: Szöveggyűjtemény az orosz nyelv történetének tanulmányozásához. Budapest, 1987.

Balogh-Beery László (Bereghy Albert): Rutén kérdés és az integritás. Budapest, 1933.

Bendász István – Koi István: A Munkácsi görög katolikus egyházmegye lelkészségeinek 1792. évi katalógusa. Nyíregyháza, 1994.

Bélay Vilmos: Máramaros megye társadalma és nemzetiségei. A megye betelepítésétől a XVIII. század elejéig. Budapest, 1943.

Biedermann H.: Die Ungarischen Ruthenen, ihr Wohngebiet, ihr Erwerb und ihre Geschichte. Innsbruck, 1862–1865.

Bonkáló Sándor: A rutének (ruszinok). Budapest, 1940.

Bonkáló Sándor: A szlávok. Budapest, 1915.

Gáspár J.: A keleti szlávok antropológiája. Különös tekintettel a kárpátaljai ruszinokra. Ungvár, 1944.

Haraksim Ludovit: K socialnym a kultumim dejinam ukrajincov na Slovensku do roku 1867. Bratislava, 1961.

Hodinka Antal: A munkácsi görög katolikus püspökség története. Budapest, 1909.

Hodinka Antal: A kárpátaljai rutének lakóhelye, gazdaságuk és múltjuk. Budapest, 1923.

Hodinka Antal: Ruszin–magyar Igetár. Nyíregyháza, 1991.

Horvát János: Ung megye monográphiája. Ungvár, 1882.

Klaic Vjekoslav: Povjest Hrvata od najstarijih vremena do svrsetka XIX. stoljeca. Svezakprvi. Zagreb, 1899.

Kniezsa István: A szlávok. Budapest, 1932.

Kormoš Alexander: S dobrym úmyslom predpokladom. Rusinov sme asi-milovali. SME. čislo 11. Budapest, 1991.

Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye monographiája. Kötet I., II., III. Ungvár, 1881–1882.

Magocsi Paul Robert: The Shapping of a National Subcarpathian Rus 1848–1948. Cambridge–London, 1978.

Magocsi Paul Robert: The Language Question Among the Subcarpathian Rusyns. Fairview, 1987.

Magocsi Paul Robert: The Rusyns of Slovakia: An Historical Survey. New York, 1993.

Magyar Anonymus: Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről. Fordította, jegyezte és térképpel ellátta Pais Dezső. Budapest, 1926.

Mayer Mária: Kárpátukrán (ruszin) politikai és társadalmi törekvések 1860–1910. Budapest, 1977.

Mészáros Károly: A magyarországi oroszok története. Pest, 1850.

Nyegle László: Máramaros megye. Budapest, 1900.

Paládi-Kovács Attila: Ukrán szórványok a 18–19. században a mai Magyarország északkeleti részén. Népi kultúra, népi társadalom VII. Budapest, 1973.

Perényi József: A ruszinok történetének vázlata (1800–1918). Budapest, 1954.

Petrov A.: Narodopisna тaрa Uher podle uredniho lexikonu osad z roku 1773. Praha, 1924.

Popovics Tibor Miklós: Még egyszer a ruszinok eredetéről. Ruszin Élet, 1994. 1. szám. Budapest.

Szabó István: Ugocsa megye. Budapest, 1937.

Szabó Oreszt: A magyar oroszokról (Ruthének). Budapest, 1913.

Sztripszky Hiador: A magyarországi ruténség néprajzi térképe. Néprajzi Értesítő, 1910. Budapest.

Udvari István: Ruszinok a XVIII. században. Nyíregyháza, 1992.

Vrábély Mihály: A bácskai ruthénekről. Ethnographia. Budapest, 1891.

Kanadában becslések szerint mintegy 20 ezer fő a ruszinok száma, míg Ausztráliában mintegy 2500 fő, Németországban pedig néhány ezer fő.

http://www.naputonline.hu/2020/01/27/popovics-tibor-miklos-a-ruszin-migracios-folyamatokrol/

Спомины 2016 році: В музею бісідовало ся о Бескидови і русиньскім школстві

2025-01-29T17:28:00.005+01:00

У віторок 8-го новембра 2016-го року Русиньске културно-освітнє общество Александра Духновіча в Пряшові зорґанізовало в просторах Словацького народного музею – Музею русиньской културы в Пряшові два науковы семінарі. Першый дотуляв ся особі Антонія Бескида, вызначного русиньского політічного діятеля, другого ґубернатора Підкарпатьской Руси в складі Чехословакії. Другый семінарь належав темі русиньского школства, од выникнутя 1-ой Чехословацькой републікы, аж до українізації, котра в школстві наступила твердо зачатком 1950-ых років.

Зо своїма лекціями на тему Антонія Бескида выступали Гавриїл Бескид, председа Русиньского културно-освітнього общества Александра Духновіча в Пряшові, котрого отець быв братом підкарпатьского ґубернатора, і котрый довгы рокы присвячать ся в многых статях і публічных выступах як раз свому роду, із котрого вышло веце вызначных русиньскых особностей.

Другым выступаючім на тоту тему быв Тібор Міклош Поповіч, ґеоґраф, універзітный педаґоґ, сполоченьскый і културный діятель серед Русинів в Мадярьску, основатель Русиньского наукового інштітуту в Мадярьску, основатель Русиньского културного зъєдиненя „Будитель“, бывшый представитель Русинів в русиньскім самосправованю в Мадярьску, котрый народив ся на Підкарпатьскій Руси, коли іщі належала до складу Чехословакії. Поповіч так само много у своїм жывоті публіковав односно русиньской ґеоґрафії, історії і културы.

В рамках лекцій одзвучали од реферуючіх і людми мало знаны факты. Гавриїл Бескид припомянув, же на тім, же теріторії Підкарпатькой і Пряшівской Руси ввошли до складу Чехословакії має вєдно із Ґригорійом Жатковічом веліку заслугу як раз Антоній Бескид. Тот в угорьскім парламенті діяв як депутат вже за монархії. При роспаді монархії му было пропоновано здобыти посаду ґубернатора тзв. Руськой Крайны, з тым, же бы тота теріторія, неселена Русинами, зістала під Мадярьском. Бескидовов реакційов на тоту пропозіцію было заснованя Руськой народной рады в Пряшові, пізніше Централной руськой народной рады в Пряшові, котра зъєдинила думаня вшыткых руськых народных рад і прихылила ся ку рішаню, же теріторії Русинів підуть до складу Чехословакії.

Тібор Міклош Поповіч підкреслив, же Антоній Бескид быв єдным із нашых найвызначнішых політічных діятелів, котрый окрім іншого фінанчно дуже підпорьовав русиньскы общества, якы в тім часі діяли, інтересовав ся о нашых штудентів, і односно котрого маєме великый довг. За словами Поповіча мало честуєме тоту історічну особность, котра бы мала мати, ці уж на Прячівщіні або на Підкарпатю, „такый великый і красный памятник, якый має Духновіч у Пряшові.“ Поповіч має надію, же кідь ся таке діло не подарило його ґенерації, подарить ся то молодшым ґенераціям Русинів.

В рамках другой темы – школства, знова выступив Гавриїл Бескид, котрый бісідовав головно о Руській ґрекокатоліцькый реалній ґімназії, яка была одкрыта в школьскім році 1936/1937 в Пряшові. Бескид там сам выштудовав і належав ку першым абітурьєнтам пряшівской руськой ґімназії.

Друга лекція была присвячена Миколайови Бобакови, священикови, педаґоґови, церьковному діятельови, котрый быв першым директором спомянутой пряшівской руськой ґімназії. Бобак не прияв у 1950-ім році православіє і быв насилно выселеный на Мораву, де робив лісного робітника. Як священик міг діяти аж в роках 1968 – 1970, по тзв. Празькій яри, коли была іщі перед окупаційов армадами Варшавского договору знова леґалізована Ґрекокатолицька церьков у Чехословакії. Тоту лекцію приготовив внук Миколая Бобака – Юрай Бобак. Миколай Бобак умер в Пряшові у 1986-ім році.

ТЕКСТ НАПИСАНИЙ В ПРЯШІВСКЫМ СТАНДАРДІ РУСИНЬСКОГО ЯЗЫКА

Dr. Popovics Tibor Miklós egyetemi tanár, a Magyarországi Ruszin Kutatóintézet volt igazgatója 1938. május 5-én Herincsén született.

2023-05-05T19:04:00.001+02:00

Szülei tanítók voltak egy huszti ruszin iskolában. Hat évesen elvégezte az első osztályt ruszin nyelven. 1945-ben a szovjetek megszüntették a nemzetiségi iskolákat. Tibornak újra kellett oroszul tanulnia.
Szülei munka nélkül maradtak. Beregszászba költöztek, ahol a Prágában szerzett diplomájuk a magyar nyelven való oktatáshoz alkalmas volt. A gyerek pedig orosz nyelven tanult tovább.
Érettségi után, 1956-ban felvették a Moszkvai Lomonoszov Egyetem földrajz szakára. Tanulmányait dicséretesen végezte. Diplomaosztás után a külügyminisztériumból kapott állásajánlatot, de ő nem élt a lehetőséggel.
Visszatért vidékünkre, ahol a szakmában nem tudott elhelyezkedni, ezért az Inturiszt Utazási Idegenforgalmi Vállalatnál alkalmazták.
Öt éven át dolgozott tolmácsként és járta a nagy Szovjetuniót. Közben levelező tagozaton elvégezte a közgazdasági főiskolát és megírta a doktori értekezését.
Ezek után ajánlással jelentkezett az Ungvári Állami Egyetemre munkaállás kéréssel. A rektor, Csepur eltanácsolta. Ekkor döntött úgy, hogy áttelepül az anyaországba.
Nagy szeretettel fogadták az Élelmiszer Gazdasági Intézetben, ahol 5 évet töltött. Meghívták az ELTE Gazdasági Földrajz Tanszékre.
A hazai és világgazdaság kérdéseit adta elő, irányította a diákok diplomamunkáját. 20 évet töltött ott.
A rendszerváltás után 1991-ben az egyetemi tanács nem hosszabbította meg vele a szerződést. A Közgazdasági Egyetemen folytatta a pedagógus szakmáját, de 58 éves korában nyugdíjazták.
Tibor 26 év alatt számos tudományos munkát írt és publikált. Többek között dr. Antal Zoltánnal vaskos könyvben írták meg Szovjetunió gazdasági életét.
Búcsút mondva a katedrának dr. Popovics Tibor aktívan bekapcsolódott a magyarországi ruszinok civil szervezetének életébe. Tagja lett az országos és fővárosi önkormányzat vezetőségének, a 12. majd a 11. kerületi szervezetet irányította.
Egyik alapítója és vezetője a Magyarországi Ruszin Kutatóintézetnek. Számos tudományos értekezlet fűződik nevéhez. A Szent István korona népe című cikkében a ruszinok sorsát a magyar trianoni tragédiával azonosítja.
Földink a mai napig ott van csaknem minden ruszin nemzetiségi ünnepségen, rendezvényen. Felszólal azokon, előadásokat tart, kiérdemelte a Hodinka Antal-díjat.
Kedves Tibor, gratulálunk tartalmas munkásságodhoz, boldog születésnapot, jó erőt, egészséget, szeretetet, megbecsülést és hosszú nyugodt életet kívánunk Isten áldásával!

József Balogh

Dr. Popovics Tibor Miklós A Szent Korona országa és a ruszinok, mint II. Rákóczi Ferenc fejedelem leghűségesebb népe, „gens fidelissima”

2021-08-30T16:10:00.001+02:00

dr. Popovics Tibor Miklós méltatják dr. Cselényi István Gábor görögkatolikus lelkész munkásságát.Fővárosi Ruszin Nemzetiségi Önkormányzat könyvbemutatója, tudományos szeminárium 2021.06.19.

2021-08-30T15:59:00.001+02:00

Dr Popovics Tibor Miklós szűletésenek 75 évfordulója (videó)

2014-01-28T16:28:00.000+01:00

Dr. Popovics Tibor Miklós eddigi élete és munkássága szűletésenek 75. évfordulója alkalmából előadása (videó)

A Szent Korona országa és a ruszinok, mint II. Rákóczi Ferenc fejedelem leghűségesebb népe, „gens fidelissima”

2014-01-28T14:17:00.001+01:00

Dr. Popovics Tibor Miklós – A Szent Korona országa és a ruszinok..

A magyar Szent István Korona, a Szent Korona országa, a Szentkorona-tan, a
Szentkorona-eszme meghatározó szerepet játszott a ruszin nép, a ruszin etnikum
létrejöttének több évszázados, mintegy ezeréves folyamatában. Dr. Tóth
Zoltán József szerint „A Szent Korona által közvetített szakrális értékvilág, valamint
a rendi és polgári magyar állam történelme általánosságban bizonyítja,
hogy a magyarországi közélet és a közjog évszázados jellemzője a hazai, vagy
befogadott nemzetiségek, népek széleskörű önállósága”.
Ugyancsak Dr. Tóth Zoltán József szerint az ismert magyar kutató, Mikó Imre
a „Nemzetiségi jog és a nemzetiségi politika” című művében megállapítja, hogy
a „a Szent István Intelmei-hez visszavezethető magyar politika lényegét fejezi ki
a »populus« fogalom középkori-rendi használata.

Ugyanis a magyar nemzet, a populus »nyitva állott a nemzetiségek, a natio-k
számára, s a plebs körébe tartozó natio-k feltörekvő fiainak az volt a legfőbb vágyuk,
hogy Hungária e legkiválóbb fiait magában foglaló nemesi nemzet, vagyis
a magyar nemesség körében felemelkedhessenek«. Továbbá a magyar név kettős
jelentéséről: »van egy magyar nép, mint etnikai és nyelvi egység, és van egy
magyar nemzet, mely merőben szellemi, majd politikai egység. Ez utóbbit natio
Hungarica-nak nevezik, mely Werbőczy populusának helyét kezdi elfoglalni« – a
magyar rendi nacionalizmus korában –, »de ugyanazt a magyar nemesi nemzetet
jelöli meg, amelybe mindenféle nemzetiségű nemes egyenlő jogokkal tartozott,
szemben a «gente Hungaricus»-szal, mely csak a magyar nemzetiségű embereket,
rendi-állásukra tekintet nélkül jelölte meg”.
Dr. Tóth Zoltán József szerint „Mikó Imre megállapítja továbbá, hogy ez a
rendi nemzetfogalom az alapja a Deák Ferenc által kidolgozott (1848) magyar
politikai nemzet fogalmának (1868: XLIV. tc.).
Deák, a rendi nemzet fogalmának kiszélesítésével, az állampolgári jogok alanyává
kívánta tenni így a hon valamennyi polgárát, társadalmi állásra, vagyoni
helyzetre és foglalkozásra való tekintet nélkül és ugyanakkor tekintet nélkül
arra is, hogy melyik nemzetiséghez tartoznak.”
Bár István király egyértelműen Róma és a Nyugat felé orientálódott mind
vallásilag, mind politikailag, mégis igyekezett baráti jó kapcsolatokat kiépíteni
Bizánccal is. Ezt segítette elő egyik húga és Orseolo Ottó velencei doge között
1009-ben kötött házasság, aki a bizánci császár egyik legfontosabb szövetségesevolt. Így lépett István király szövetséges viszonyba II. Basileos bizánci császárral
és egyrészt 1015-ben fegyveres segítséget nyújtott a bizánciaknak az akkori
bolgár főváros Ohrid elfoglalásában, másrészt 1023-ban fia, Imre herceg bizánci
hercegnőt vett feleségül.
Talán ennek is köszönhetően a létrejött Magyar Királyság északkeleti részén,
ahol akkor a fehér horvátok, mint a ruszinok legrégebbi szláv ősei éltek, körükben,
a zömmel nyugati (római) vallás térhódítása ellenére, mégis több évszázadon
át fennmaradhatott a bizánci rítusú vallás, amelyet Cirill és Metód honosítottak
meg 863-ban. Ily módon a fehér horvátok már jóval a Kijevi Ruszj 988-as
megkeresztelése előtt keresztények voltak, és nem a Kijevi Ruszjtól vették át a
bizánci rítusú vallást.
Az István király által egyesített ország, a Magyar Királyság Európa egyik jelentős
keresztény állama lett. Az a körülmény, hogy az északkelet-magyarországi
fehér horvátok, mint a ruszinok ősei, az István magyar király alattvalói voltak,
egyúttal azt is jelentette, hogy ők bekerültek a nyugati kultúrkörbe, ami meghatározó
lett további sorsuk szempontjából.
István királyt 1083-ban a szentek sorába iktatták. Mint Kristó Gyula történész
írta: „Attól kezdve István neve és szent volta elválaszthatatlanul összefonódott,
s minden kor feladatul kapta, hogy meghatározza saját viszonyát Szent
Istvánhoz, illetve az általa létrehozott értékekhez, Magyarországhoz, a magyar
államhoz a keresztény hithez.”
A Szent István Korona, ha nem is hasonlított a mai Szent Koronához, mégis
évszázadokon keresztül jelképesen megtestesítette egészen napjainkig az első
magyar király szellemi és ideológiai üzenetét az utódok számára.
A ruszinok ősei (a fehér horvátok) szempontjából különösen fontosak Szent
István király híres Intelmei, amelyeket fiához, Imre herceghez intézett, és amelyek
tíz fejezetből állnak, akár a tízparancsolat. A hatodik fejezet „a vendégek
befogadásáról és gyámolításáról” szól. Kristó Gyula interpretációjában e fejezet
rövid kifejtése a következőképpen értelmezhető: „Az idegenből bejövők, a vendégek
erősítik, gazdagítják az országot, több nyelvet, több szokást képviselnek,
méltók arra, hogy az uralkodó becsben tartsa őket.”
Mondanunk sem kell, hogy pont ez a Szent István által abban az időben egyedülálló
és szokatlan módon kinyilvánított tolerancia tette lehetővé, hogy kezdetben
a fehér szerbekkel, avarokkal, bolgárokkal, honfoglaló magyarokkal etnikailag keveredett
fehér horvátok a XI. század első felében tovább keveredjenek a betelepülő
németekkel, a további évszázadok során pedig a vlach (román, aromun, cincár,
szerb, macedón stb.), óorosz, lengyel litván, és a legvégén az ukrán kolonistákkal.
Ennek eredményeképpen jött létre az az etnikai koktél, amit ma ruszin népnek
vagy etnikumnak nevezünk. Az utóbbinak pedig gyakorlatilag nem sok köze van
az ukránokhoz, hiszen az ukrán bevándorlási kolonizáció időben az utolsó volt,
és nem játszott meghatározó szerepet a ruszinság kialakulásában. Így az ukrán
etnikai réteg a ruszinok etnikai felépítményében csak egy vékonyka szelet volt a
magyar, vlach vagy óorosz etnikai rétegek domináns szerepéhez viszonyítva.
A tudomány mai állása szerint, így a saját, mintegy ötvenesztendős kutatásaink
alapján is megállapítható, hogy a mai ruszin nép (etnikum) több, mintegy tucat etnikum keveredése során jött létre több mint ezer év alatt a nyugati, a
keleti és a déli szlávok érintkezési zónájában a Kárpátok déli oldalán, a mai Kárpátalja
és Kelet-Szlovákia területén. Az általunk használt etnikai szubsztrátum
koncepció, valamint kontakt-elmélet és rendszerszemléletű közelítés alapján a
ruszinság kialakulásának folyamatát a következőképpen lehet felvázolni. A ruszinok
legrégebbi szláv őseit fehér horvátoknak hívták, akik az etnikai szubsztrátumot
képezték. Később erre újabb etnikai rétegek rakódtak rá, így a fehér
szerbek, avarok, elszlávosodott avarok, bolgárok, magyarok, németek, vlachok
(románok) óoroszok, lengyelek, litvánok, szlovákok, ukránok stb., akik mint egy
sajátos etnikai koktélban keveredtek a fehér horvátokkal. Az utóbbiak a legnagyobb
mértékben a magyarokkal, a románokkal és az óoroszokkal keveredtek.
Ruszinoknak őket az úgynevezett „vlach kolonizáció” beindításától kezdték
nevezni, amikor „vlach” kenézek és soltészok közvetítésével óorosz telepesek
kezdtek érkezni a fehér horvátok által lakott szállásterületre, a mai Kárpátaljára
és Kelet-Szlovákiába. Az utóbbiak ugyanis a jövevény óoroszoktól vették át a
„ruszin” etnonim (népmegnevezés) használatát ahhoz hasonlóan, ahogy a bulgáriai
szlávok a török nyelvű jövevény bolgár-onugoroktól vették át a „bolgár”
népmegnevezést.
A vlach kolonizáció során a XIV. századtól egészen a XVIII. század végéig
rendszeres betelepülés volt a mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területére Galíciából,
Volhíniából (Ladomériából), Bukovinából, Podoliából. Egyébként erről
vannak a leghitelesebb bizonyítékaink. Több száz ruszinok lakta – a mai Kárpátalján
és Kelet-Szlovákiában lévő – település vonatkozásában megvannak a
dokumentumok a levéltárakban. Ezekből kiderül, hogy ki, melyik kenéz vagy
soltész alapította az adott települést. A betelepülők, de különösen a kenézek és
a soltészok jelentős kiváltságokat kaptak a magyar államtól. Ezek közül egyesek
aztán (mert voltak valch-román származású kenézek is) a ruszinság első nemesei
lettek, például a Drágffy, Bilkei, Dolhai, Ilosvai családok (a magyar nemességet
regisztráló monográfiákban ezek mind szerepelnek). Ezzel kapcsolatban
még azt is szeretném elmondani, hogy a ruszinok történetével foglalkozók vonakodnak
beismerni azt, hogy a ruszinokban román beütés is van. Biztos, hogy
a ruszinok ősei elég nagy számban keveredtek a valchokkal és a románokkal.
A vlachok persze nemcsak románok voltak, hanem a mai Észak-Görögország,
Macedónia, Albánia területéről is jöttek a mai Bulgária és Románia területének
közbeiktatásával a Balkán- és a Kárpát-hegység legelőin keresztül a mai
Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területére, mint vándor pásztorok és egyúttal kereskedők.
A vlachok görögkeleti (pravoszláv) vallásúak voltak. Napjainkig kevés,
a vlach kolonizáció időszakában alapított és működő, görögkeleti kolostort
örököltünk. Ennek az a magyarázata, hogy a vándorló vlachokat vándorszerzetesek,
az úgynevezett kalugyerek kísérték. Ezek prédikálásához és misszionárius
tevékenységéhez nem volt szükség állandó jellegű – fából vagy kőből épített
– szakrális kultikus épületekre. Ezért nem mindig lehet hitelesen kimutatni az
akkori vlach egyházi központokat.
A lényeg az, hogy a mai ruszinok etnikai keveredés folytán jöttek létre, és a
ruszinok őseit elsősorban a magyarok, a magyar állam fogadta be. Ezt soha nem szabad elfelejteni, mert a honfoglalás pillanatától a mai ruszinok lakta vidékek,
legyen az akár a mai Kárpátalja, legyen az Kelet-Szlovákia, akkor már a magyar
állam tulajdonában voltak. A magyarság, mint befogadó nép (Szent István Intelmei
értelmében) befogadta a ruszinok őseit.
Én mindig azt szoktam mondani, hivatalosan a ruszinoknak nincs anyaországuk,
de nevelőanyjuk mindig a magyar állam volt. Tehát a magyar állam, a
magyar nemzet, mint a ruszinok nevelője tulajdonképpen olyanokká formálta az
ide áttelepült ruszinokat, amilyenek ma.
És itt nem kell arra gondolni állandóan, hogy ebben a folyamatban a Kijevi
Ruszjnak volt valami hatása. A Kijevi Ruszjnak nem lehetett semmilyen hatása
ezekre a területekre. Egyrészt mert a Kijevi Ruszj laza államalakulat volt, amely
különböző részfejedelemségekből tevődött össze. Ezek a fejedelmek állandóan
háborúskodtak egymással, és kizárt dolog, hogy Kijevben lett volna a Kijevi
Ruszj idején egy olyan erős centralizált hatalom, amely behatolhatott volna az
akkori Magyarország területére.
Nem hiszem, hogy a magyar állam engedte volna azt, hogy egy szomszédos
állam beleszóljon a belügyeibe. Mert ez komolyan veszélyeztette volna az ország
függetlenségét. Most tessék elgondolni, hogy ha a Kijevi Ruszjnak a mai
Kárpátalja területén lett volna akár katonasága, akár politikai befolyása, akkor
könnyen lerohanták volna az egész Alföldet, mert onnan ez már gyerekjáték lett
volna. Tehát katonapolitikailag, geopolitikailag a magyar államnak a honfoglalás
percétől kezdve elemi érdeke volt megszervezni a határok védelmét a gyepű
elve szerint. Ez egyébként nemcsak a magyaroknál volt meg, a szlávoknál is volt
gyepű elve, tehát ez sok helyen létezett. De a magyar állam nem engedhette,
hogy akár a galíciai, akár a kijevi fejedelmek valamilyen formában behatoljanak
a magyar állam területére. Lehetett valamilyen kapcsolat, nagyon laza kapcsolat,
hiszen itt is, ott is szlávok éltek, és onnan volt betelepülés. Mégpedig két formában.
Egyrészt spontán módon, a lengyel királyságból saját kockázatukra (engedély
nélkül) nagy számban menekültek a történelmi Magyarország területére
óorosz jobbágyok. Másrészt a vlach jog alapján a vlach kolonizáció keretében
szervezett formában közvetítők beiktatásával kerültek az óorosz áttelepülők a
mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területére, és általában az újonnan létrehozott
irtásfalvakban telepedtek le.
A Kárpátoktól északra élő szlávokat (óoroszok voltak abban az időben még
ezek) sokkal jobban sanyargatták az ottani urak. Ezért számukra előnyös volt a
Kárpátok déli oldalára áttelepedni, ahol kiváltságokat kaptak, és így sokkal jobban
boldogulhattak. Részben ezért és más okok miatt is minden ruszin számára
a Szent Korona (egyébként a ruszinok is használják ezt a kifejezést) fontos fogalom.
A Szent Korona igenis összefogta a ruszinokat és a többi, a magyarokkal
együtt élő népeket.
Egy pár szót szólnék a földrajzi determinizmusról, amit gyakran bírálni szoktak.
Kérem, gondolják meg, hogy Európában nem jött létre a magyarhoz hasonló
állam, amelynek ilyen ideális földrajzi, geopolitikai fekvése lett volna,
amelyet északról, északkelet-kelet felől a Kárpátok koszorúja vett körül. Ez az
állam kitöltötte gyakorlatilag az egész Duna–Tisza-medencét. A földrajzi deter minizmust azért szokták bírálni, mert ez előtérbe állítja a természeti tényezők
szerepét, jelentőségét. Mégis azt hiszem, hogy itt a Szent Koronáról beszélve ez
fontos, és ez nem utolsó a szempontok között.
Nemcsak az etnikumok keverednek, hanem a nyelvek is. Ezzel az illetékes
nyelvészek teljes mértékben egyetértenek, vagyis azzal, hogy a nyelvek keveredése
reális folyamat. A mai ruszin nyelv tájszólásaiban elég sok hungarizmus
(magyar jövevényszó) van, és ezek a hungarizmusok hiányoznak a mai ukrán
nyelvből. Ez nem is csoda, hiszen az ukránok ősei nem éltek több mint ezer évig
egy országban a magyarokkal. Egyebek között ezért a mai ruszin nyelv szókincsét
illetően is jelentősen különbözik a mai ukrán nyelvtől, amelyben igen
sok polonizmus (lengyel jövevényszó) van. Hiszen az ukránok őseinek egy rész
(a mai nyugat-ukránok) évszázadokon keresztül a lengyel állam kötelékében
éltek.
A hungarizmusokon kívül a mai ruszin nyelv tájszólásaiban elég sok dél-szlavizmus
(elsősorban horvátizmus és szerbizmus) van, ami szintén egyértelműen
arról tanúskodik, hogy a ruszinoknak dél-szláv (elsősorban horvát és szerb)
őseik voltak. Előfordulnak, igaz ritkábban bolgár jövevényszavak is a mai ruszin
nyelv tájszólásaiban, hiszen a mai Kárpátalja területére a IX. században belenyúlt
a nagy bolgár állam északi nyúlványa, ahol a fehér horvátok, mint a ruszinok
ősei érintkeztek és keveredtek az akkori bolgárokkal. A mai ruszin nyelv
tájszólásaiban ugyancsak sok az óruszizmus (a vlach kolonizáció során a mai
Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területére annak idején érkező óoroszokkal való
etnikai keveredés folytán).
A felsoroltakon kívül a mai ruszin nyelv tájszólásaiban vannak még
vlachizmusok (romanizmusok) – a vlach kolonizáció következtében (Kárpátalján)
a vlachokkal és a románokkal való etnikai keveredés során és germanizmusok
(a német és az osztrák kolonizáció következtében Kárpátalján) a németekkel,
illetve osztrákokkal való etnikai keveredés során.
Végezetül meg kell említeni még a ruszin nyelvben a ruszizmusokat (az oroszokkal
való etnikai keveredés során); a szlovákizmusokat (a szlovákokkal való
etnikai keveredés során, hiszen a ruszinok a szlovákokkal már a Nagymorva Fejedelemség
idejétől kezdve mindig szomszédságban éltek); a polonizmusokat (a
lengyelekkel való etnikai keveredés folytán); az ukrainizmusokat (az ukránokkal
való etnikai keveredés következtében).
Amint látjuk a ruszin nyelvnek más nyelvekkel való keveredése a történelem
során szinte tükörképe a ruszin népnek más népekkel való etnikai keveredése
folyamatának.
Hogy milyen nyelven beszéltek a ruszinok ősei? Több min valószínű, hogy
ószláv vagy egyházi szláv nyelven. A mai szláv nyelvek közül a ruszin nyelv tájszólásai
állnak legközelebb az egyházi szláv nyelvhez. Ezáltal a ruszinok értik
meg a legkönnyebben a többi szláv nyelvet is.
A mai ruszin nyelvnek egyébként mintegy 17 tájszólása (dialektusa) van világviszonylatban.
Ez is azt bizonyítja, hogy nem a ruszin nyelv az ukrán nyelv
egyik tájszólása, hanem a ruszin nyelv maga is több mint egy tucat tájszólással
rendelkezik. Tehát itt bőven van a nyelvészek számára kutatni való. Magyarországon az 1993. évi nemzetiségi–kisebbségi törvény a ruszin etnikumot
külön szláv népnek ismerte el, a ruszin nyelvet pedig külön szláv nyelvként.
Mégis, pont hazánkban, a Magyar Tudományos Akadémia gondozásában jelent
meg a mintegy 900 oldalas Világ nyelvei című kötet, azonban sajnos nem a nemzetközi
hírű ruszinista nyelvész professzor Dr. Udvari István (Nyíregyházi Főiskola
Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszék vezetője) írta a ruszinokról és a ruszin
nyelvről szóló szócikket. Valójában ilyen szócikk a kötetben nincs is, hanem csak
egy utalás van arra, hogy ha valaki a ruszinok és ruszin nyelv iránt érdeklődik,
akkor keresse ezt az ukrán nyelv szócikknél. Ily módon ezen kötet szerint a ruszin
nyelv nem létezik, hanem csak az ukrán irodalmi nyelvnek egy tájszólása
(dialektusa).
Amikor konzultáltam erről Dr. Udvari István professzorral, ő ezzel kapcsolatban
azt mondta: „Nézd, sajnos, nekem nem ajánlották fel azt a lehetőséget,
hogy én írjam meg ezt a szócikket, de ha módomban állt volna, akkor okvetlenül
megírtam volna a ruszin nyelv szócikket.”
Ugyanakkor ebben a kötetben olyan ritka nyelvek is szerepelnek, mint például
a lív nyelv, amelyet már csak néhány ember beszél Lettországban (egy finnugor
nép volt valamikor), nos, ez külön nyelvként van bemutatva. De a ruszin nyelv,
amelyen világviszonylatban több mint egy millióan beszélnek, az egyszerűen kimaradt
ebből a nagy kötetből.
A mai ruszin nyelv legnagyobb problémája, hogy nem mindegyik ruszinok
által is lakott országban kodifikálták irodalmi nyelvként. Az 1920. évi trianoni
békediktátum a magyarokhoz hasonlóan megpecsételte a ruszinok sorsát
is. Akár a magyarok, jelenleg ők is szétszórtan élnek a mai trianoni Magyarországot
körülvevő országokban: Szlovákiában, Lengyelországban, Ukrajnában,
Romániában, Szerbiában, Horvátországban, Szlovéniában, Ausztriában
és Csehországban. De természetesen a mai Magyarországon is. Tehát amint
látjuk, nemcsak magyar, hanem ruszin Trianon is volt. Ezért az egyes Trianon
utáni országokban 1920 után a ruszin etnikum és a ruszin nyelv további fejlődése
más-más úton történt. Ezzel ugyanakkor szertefoszlottak a XIX. század
második felében és a XX. század elején a ruszin nemzeti eszmét hirdető ismert
ruszin nemzeti ébresztők: Alekszander Duhnovics, Alekszander Pavlovics,
Anatolij Kralickij, Julián Sztavrovszkij-Popradov, Alekszander Mitrák, Jevhenij
Fenczik, Iván Szilyváj, Jevmenij Szábov, Oreszt Szábov, Kirill Szábov, Ioann
Rakovszkij, Miháil Vrábely és mások azon álma, hogy a ruszin nép autonómiát
kap a független magyar államon belül, vagy létrejön a független ruszin állam.
Így megszűnt annak is a lehetősége, hogy a különböző államokban szétszórtan
élő ruszinság megalkossa az egységes ruszin irodalmi nyelvet, amit egyébként
elmulasztottak az előbbiek során felsorolt ruszin nemzeti ébresztők még a
XIX. század második felében vagy a XX. század elején, amikor még létezett az
egységes történelmi Magyarország, a Magyar Királyság. Ezt az egységes ruszin
irodalmi nyelvet akkor épp a Szentkorona-eszme alapján lehetett volna kodifikálni,
mert az akkori magyar hatóságok is érdekelve voltak abban, hogy óvják a
magyarországi ruszin nyelvet a nagyorosz, illetve kisorosz (ukrán) nyelv káros
beolvasztási kísérleteitől. Napjainkban a ruszin nyelv hivatalosan csak Szerbiában (igaz már a két világháború
között 1923 óta az akkori Jugoszláviában), Horvátországban, Szlovéniában,
valamint Szlovákiában (1955 óta) van irodalmi nyelvként kodifikálva. A
kodifikált ruszin irodalmi nyelv jugoszláviai változata a ruszin nyelv bácsszerémi
tájszólása (dialektusa) alapján jött létre. 1923 óta ezen a nyelven több száz
könyv jelent meg, újságot is publikálnak, illetve folyóiratokat is, rádió- és televízióadások
is vannak, működik ruszin tannyelvű gimnázium (egyetlen a világon),
valamint általános iskolák, ruszin nyelv és irodalom tanszék van az Újvidéki
Egyetemen. Hasonló a helyzet Szlovákiában is (ruszin nyelvű könyvek, újságok,
folyóiratok, rádió- és televízióadások, általános iskolák, a ruszin nyelv és kultúra
intézete az Eperjesi Egyetemen), ahol a kodifikált ruszin irodalmi nyelv a
kelet-szlovákiai Eperjes környéki ruszin tájszólások (dialektusok) alapján volt
kidolgozva. A mai ukrajnai Kárpátalján, ahol a ruszinok világviszonylatban is
a legnagyobb számban élnek (mintegy 800 ezer főnek vannak ruszin gyökerei),
a mai napig hivatalosan nincs kodifikálva az ottani ruszin irodalmi nyelv. Igaz,
2000 után ott is történt kísérlet egy ungvári tudományos konferencián a kárpátaljai
ruszin irodalmi nyelv kodifikálására egyes ottani ruszin tájszólások (dialektusok)
alapján. Az ukrán hatóságok azonban hivatalosan ezt nem ismerték
el. Ennek ellenére egy ungvári ruszin könyvkiadó gondozásában ezen a nyelven
rendszeresen megjelennek különböző könyvek. Egy ruszin nyelvű újság is forgalomba
kerül időnként Ungváron. Magyarországon sajnos még mindig nincs kodifikálva
a ruszin irodalmi nyelv. Ez elsősorban az eddig működő országos ruszin
önkormányzatok hibájából történt. A magyarországi kormányok részéről eddig
megvolt a jó szándék ebben a kérdésben.
A több mint ezer éves együttélés során a Szent Korona országában a ruszinok
mindenben osztoztak a magyarokkal mind sikerekben, mind bajban. Fontos
hangsúlyozni, hogy ez az együttélés mindvégig békés, konfliktusmentes volt.
A magyar honfoglalás után a mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területén,
amelyet a X–XII. században szinte átjárhatatlan sűrű erdők borították és
ahol akkor a gyepű elve működött, a fehérhorvátok, mint a ruszinok legrégebbi
szláv ősei a székelyekkel együtt határőrszolgálatot végeztek, védve a magyar
állam északi és északkeleti határait. Ez a körülmény is cáfolja azokat az
– egyes ukrán, sőt furcsa módon egyes magyar történészek által is terjesztett
– alaptalan állításokat, miszerint a mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területe
nem tartozott a magyar államhoz a X–XIII. században, hanem az úgynevezett
„senkiföldjét” képezte. Ez teljesen kizárt, mert ebben az esetben is komoly
veszély fenyegette volna a magyar államot a Kijevi Ruszj vagy Halicsi-Volhíniai
fejedelemség részéről. Az akkori gyepű a mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia
területén mintegy 30–40 km széles erdősávot jelentett állandó határőr szolgálattal.
Fontos megjegyezni, hogy az akkori magyar uralkodók teljes mértékben
megbíztak a fehérhorvát határőrökben, mint a magyar haza hűséges alattvalóiban.
Tekintettel arra, hogy a gyéren lakott mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területe
a XIII. század közepéig a magyar uralkodók tulajdonában volt és főleg
vadászterületnek számított. Az ott élő fehérhorvátok mint a ruszinok ősei szol- ganépi szerepet is betöltöttek különböző beosztásokban és szerepkörökben,
egyebek között a fejedelmi és királyi vadászatok során.
A Szentkorona-eszme szellemében a ruszinok ősei a magyarokkal együtt küzdöttek
a tatár-mongol betolakodók ellen, és ennek során sokan közülük elestek
a csatákban. A tatár-mongol dúlás egyébként szörnyű pusztítást okozott a mai
Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területén, és az ott élő fehérhorvátok és magyarok
közül csak azok élték ezt túl, akik a kevésbé megközelíthető hegyvidéki vagy
lápos helyeken rejtőzködtek.
Összhangban a Szentkorona-eszmével a ruszin folklórban a magyar uralkodók
közül érdekes módon a legnépszerűbb az igazságos Mátyás király, a ruszinok
jótevője volt. Különösen gyakran szerepel Mátyás király a ruszin népmesékben.
Sőt, az egyik ruszin népmesében őt ruszin származásúnak és bizánci rítusú
vallásúnak tekintik.
A ruszinok lakta mai kárpátaljai és kelet-szlovákiai területe a mintegy 150
éves török hódoltság éveiben nem volt török megszállás alatt, erre a vidékre elég
sok alföldi magyar volt kénytelen menekülni a töröktől. A ruszinokkal együtt ők
is részt vettek a portyázó törökök rablótámadásainak visszaverésében.
A ruszinok részvétele a Rákóczi-féle szabadságharcban
A több évszázados ruszin–magyar együttélésnek volt egy csodálatos megnyilvánulása:
a ruszin nép aktív részvétele a Rákóczi-féle szabadságharcban a fejedelem
oldalán az osztrák leigázók ellen.
A témának sajnos nincs olyan kiterjedt szakirodalma, amilyent megérdemelne.
Pedig a történelmi Magyarországon pont a ruszinok voltak azok a szlávok, akik a
magyar honfoglalástól egészen az első világháborúig több évszázadon keresztül a
legtoleránsabbak voltak a magyarokkal szemben. Talán nem véletlen, hogy a magyarországi
nemzetiségek közül a magyarok mellett épp a ruszinok vettek részt a
legaktívabban a Rákóczi-féle szabadságharcban a fejedelem oldalán.
Az eddigi szakirodalomban a szerzők többsége sajnos nem próbálta feltárni,
mi volt a magyarázata annak, hogy a ruszin jobbágyok, különösen a munkácsi
és a szentmiklósi uradalomban ennyire ragaszkodtak földesurukhoz, II. Rákóczi
Ferenc fejedelemhez. Hiszen a magyar történelemben viszonylag ritkán adódott
példa effajta hűségre.
Ezért elsősorban azt próbáltuk megfejteni, mi okozta ezt a végtelen ragaszkodást
és ennek milyen előzményei voltak. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy
konkrét politikai, társadalmi, szociális, gazdasági és történelmi okai voltak. Ennek
magyarázatát elsősorban abban kell keresni, hogy egyrészt a Rákócziak ruszin
jobbágyaik számára adókedvezményeket, szabadságjogokat, tűrhető életkörülményeket
biztosítottak, másrészt az osztrákok, illetve németek nagyfokú
ellenszenvet tanúsítottak a ruszinokkal szemben, és egyre jobban kizsákmányolták
őket.
A vlach kolonizáció révén ruszin bevándorlókkal benépesült északkelet-magyarországi
régió a Magyar Királyság létrejötte után királyi vadászterület lett. A magyar királyok szabad adományozási jogokkal élve nagy területeket adományoztak
Szepes megyében a Berzeviczy, a Görgey stb. családok őseinek; Sáros
megyében a Tekule-nemzetségnek, a Czudaroknak; Zemplénben és Ungban
a Drugetheknek stb. Az utóbbiak ruszin kolonistákkal népesítették be ezeket
a területeket, akik az erdőségeket lassan kiirtották. Ily módon a korábbi
királyi vadászterületek helyén nagy uradalmak keletkeztek: Sáros megyében a
makovicai; Zemplén megyében a sztropkói, csicsvai és a homonnai; Ung megyében
az ungvári; Bereg megyében a munkács-szentmiklósi; Máramaros megyében
a huszt-rónaszéki.
A munkács-szentmiklósi uradalomnak sok ura volt, egyebek között
Korjatovics Tódor litván fejedelem, Lazarevics István és Brankovics György
szerb deszpoták stb. Az uradalom igazi felvirágoztatása akkor kezdődött, amikor
a Rákócziak tulajdonába került. A Rákóczi-féle szabadságharc az uradalmat
az események központi térségévé tette. Amikor II. Rákóczi Ferenc fejedelem
1703-ban Vereckénél Magyarország területére lépett, a ruszinok őt nagy lelkesedéssel
fogadták. Emlékirataiban a fejedelem a következőket írta: „Mihelyt híre
terjedt jöttömnek a munkácsi hercegségben, alig lehet elképzelni, hogy milyen
igyekezettel és örömmel tódult hozzám a nép... Ezek az emberek gyermekestől,
feleségestől jöttek és messziről meglátván engem, térdre ereszkedtek és orosz
módra keresztet vetettek. Buzgóságukban és ragaszkodásukban nemcsak hogy
élelemmel láttak el, hanem hazaküldvén nejeiket és gyermekeiket, maguk beállottak
a seregembe és többé el sem hagytak s ... kinyilvánították, hogy velem
akarnak élni-halni.”
Amint Hodinka Antal megírta: „Rákóczi maga, s ki más tehette volna, hiszen
akkor még senki sem volt körülötte, jegyezte fel ezt a fogadtatást. Következőleg
holtbizonyos, hogy ez a képzelhetetlen örömmel a határig eléje jött s orosz módra
letérdelő s keresztet vető nép, az ő munkácsi és szentmiklósi jószágain lakó ruszin
jobbágynép illetve az ő birtokát alkotó munkácsi uradalom 128 és a szentmiklósi
uradalom 33, összesen 161 ruszinlakta falujának a jobbágynépsége volt az, amely
hihetetlen ragaszkodásában már ott a határon, amikor még Károlyi Sándor
dolhai győzedelmes fellépése után éppenséggel nem lehetett tudni, hogy a nemesség
hogyan fog viselkedni, felcsapott Rákóczi katonájának, kinyilatkozván, hogy
vele és érte él-hal. És holtbizonyos az is, hiszen maga a fejedelem mondja, hogy azzal
az elhatározással lett az ő katonája, még pedig akkor, amikor néhány idegen
fegyveresen kívül még egy szál katonája sem volt, hogy haláláig kitart mellette
és hűségesen szolgálja. Valamint az is bizonyos, hogy ez az egyszerű falusi jobbágyság
adott szavát, ottan tett elhatározását mindvégig megtartotta, meg nem
másította. Mondom, hogy mindez szintolyan holtbizonyos. Hisz a fejedelem már e
szavaival kijelentette, hogy beállottak... és többé el nem hagyták.”
Nem véletlen, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem meghatódva „gens
fidelissima”, azaz leghűségesebb népének nevezte a ruszinokat. A lehetőségek
szerint igyekezett megkönnyíteni a ruszin jobbágyai életkörülményeit. Az utóbbiak
ezt a fejedelem iránti ragaszkodással viszonozták.
Rákóczi 1703. augusztus 28-án kiadta a „jobbágyságrul való pátenst”. Az
utóbbi szerint az a jobbágykatona, aki a szabadságharc érdekében fegyvert fo- gott, feleségével és gyermekeivel együtt mentesült a földesúri terhek és az állami
adó alól. Akik viszont nem lettek Rákóczi katonái, azoknak továbbra is kellett
teljesíteni a szokásos szolgáltatásokat. Az 1708 évi sárospataki országgyűlés a
fejedelem mellett végig kitartó jobbágykatonáknak végleges szabadságot adott.
Ezek az intézkedések is elősegítették a ruszinok ragaszkodását a fejedelemhez
és kitartásukat a szabadságharc ügye mellett.
A munkácsi uradalom ruszin falvaiból II. Rákóczi Ferenc fejedelemhez 389
ruszin jobbágykatona csatlakozott, míg a szentmiklósi uradalomból 44. Tehát
összesen 433 ruszin katona csatlakozott a fejedelemhez. A két fenti uradalom
161 ruszin faluja közül 107 adott, 54 pedig nem adott katonát a szabadságharc
számára. Érdekes módon a fejedelem mellé álló ruszinok zöme a síkvidéki vagy
dombvidéki főleg dolisnyánok (síkvidéki ruszinok) által lakott falvakból származtak.
Az utóbbiak gazdálkodás és műveltség dolgában jóval felülmúlták a
bojkók által lakott hegyvidéki (verchovinai) falvakat. A ruszin katonák közül 17-
en töltöttek be vezető tisztségeket (1704. évi állapot szerint): 1 saját seregbeli
főhadnagy, 2 palotás hadnagy, 2 hajdú hadnagy, 3 vicehadnagy, 3 strázsamester,
3 palotás zászlótartó, 1 hajdú zászlótartó, 2 hajdú tizedes.
Tekintettel arra, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem nem volt hajlandó a szatmári
béke után hűségesküt tenni a bécsi udvarnak, ruszin jobbágykatonáinak
a sorsa is megpecsételődött. Egyes ruszin falvak elnéptelenedtek vagy ruszin
jobbágyaik száma jelentősen csökkent. Így például 1704-ben a szabadságharc
kezdetén egy összeírás alapján 95 ruszin faluban összesen 1170 jobbágy élt,
ugyanakkor 1711-ben 128 ruszin faluban már csak 467. Vajon mivel lehet magyarázni
ezt a jelentős létszámcsökkenést? Sok ruszin jobbágykatona elesett
a szabadságharc során. Sokan bujdosók lettek és örök időkre elhagyták szülőfalvaikat.
Egyesek a szomszédos magyar megyékbe, Szabolcsba, Szatmárba,
Ugocsába menekültek. Egy 1711-es forrás szerint volt ruszin szabadságharcos
katonák telepedtek le „Mándokon, Petriben, Pócson, Kanódon.” A felsoroltakon
kívül ruszinok a Rákóczi-féle szabadságharc leverése után még több tucat más
Szabolcs és Szatmár megyei faluban is letelepedtek. Ők fokozatosan majdnem
mind elmagyarosodtak, és jelenleg ők alkotják a magyarországi görög katolikusok
jelentős részét. Napjainkban is Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében több
tucat faluban és városban görög katolikus templom és parókia van, ahol már
csak magyarul miséznek. Máriapócson van az egész Kárpát-medencei ruszinság
egyik legfontosabb görög katolikus zarándokhelye, ahol ritkán még egyházi
szláv nyelven is miséznek.
A bécsi udvar a II. Rákóczi Ferenc fejedelem munkácsi és szentmiklósi uradalmát
előbb báró Haber-nek adta bérbe, majd 1721-ben Schönborn mainzi
érseknek adományozta, aki egyúttal a német birodalom kancellárja volt. Ezzel
megkezdődött a ruszinok kegyetlen kizsákmányolása az osztrák-német leigázók
által egészen az első világháborúig.
***
A Szentkorona-eszme ruszin és magyar összefogásának szép példája volt a magyarországi
ruszinok részvétele a magyarokkal együtt az 1848-49-es szabadság harcban és forradalomban az osztrák elnyomók ellen. Az osztrákok, okulva a
ruszinok aktív jelenlétéből a II. Rákóczi Ferenc fejedelem osztrákellenes szabadságharcában,
mindent megtettek annak érdekében, hogy lehetőleg a magyarok
ellen hangolják a magyarországi ruszinokat. Annál is inkább, mert az
osztrákok a magyar forradalom leverésére segítségül hívták a cári Oroszország
hadseregét. A magyarországi ruszinok etnikai emlékezetük alapján tudták, hogy
az őseik között voltak óoroszok is, és mint szlávok bizonyos szimpátiával viseltettek
az orosz katonák iránt. Ráadásul a Magyarországon tartózkodó orosz
csapatok parancsnokai is hirdették a ruszinokkal szembeni toleráns viselkedés
szükségességét. Sőt, az egyik ismert oroszbarát (ruszofil) ruszin nemzeti ébresztő,
Adolj Dobrjánszkij – elárulva a magyar haza érdekeit – az osztrákokat
kiszolgálva, a megszálló orosz csapatok mellé rendelt osztrák kormánybiztos
lett. Júdás szolgálatait a magyar szabadságharc és forradalom leverése után az
osztrákok azzal honorálták, hogy kinevezték a ruszinok lakta négy vármegyét
(Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros) egyesítő úgynevezett Ungvári körzet egyik
elöljárójának.
Minden magyarellenes osztrák propaganda ellenére a magyarországi ruszinok
többsége nem árulta el magyar testvéreit. A ruszinok emlékezetében még
éltek a II. Rákóczi Ferenc fejedelem szabadságharcának eseményei, amelynek
leverése után a ruszinok saját bőrükön tapasztalhatták az osztrák és a német
leigázó urak egyre erősödő sanyargatását és kizsákmányolását. A ruszinok azt
sem felejtették el, hogy az osztrákok felszámolták valamikori magyarok adta kiváltságaikat,
és mélységesen lenézték őket. Ezért a magyarországi ruszinoknak
semmiféleképpen nem állt érdekükben, hogy – csatlakozva az orosz csapatokhoz
– az osztrákok oldalán harcoljanak a magyarok ellen. Ellenkezőleg: mintegy
20 ezer magyarországi ruszin harcolt a magyarok oldalán az 1848-1849-es
szabadságharcban és forradalomban. A ruszin származású Vasvári (Fejér) Pál
lett a magyar szabadságharc és forradalom egyik vezéregyénisége, egyik legjobb
szónoka, az akkori ifjúság egyik kedvence. Édesapja, id. Fejér Pál görög katolikus
parókus volt, és mind ruszin és egyházi szláv nyelven, mind magyar nyelven
is misézett. Vasvári Pál a forradalom egyik csatájában esett el, egész fiatalon, 23
évesen. Jó barátságban volt Petőfi Sándorral, valamint Kecskés Pállal, a Munkácsi
Görög Katolikus Püspökség akkori püspöke Popovics Bazil titkárával.
A görög katolikus Vasvári Pál országos népszerűsége, barátja Kecskés Pál segítőmunkája,
valamint Popovics Bazil munkácsi görög katolikus püspök pozitív
támogató magatartása a magyar szabadságharc és forradalom kérdésében
azt eredményezte, hogy a magyarországi ruszin görög katolikusok tömegesen
csatlakoztak a magyarok oldalán az osztrákellenes szabadságharchoz. A magyar
Szentkorona-eszméhez való hűséget elsősorban a ruszin görög katolikus
papok jelképezték. 82 felszentelt ruszin görög katolikus pap vett részt a magyar
szabadságharcban és forradalomban, mint nemzetőrtiszt, tábori pap és
haditudósító. Hazafias érzelmektől vezérelve 51 ungvári görög katolikus kispap
cserélte fel papi öltözékét a forradalmi honvéd mundérra. Hősiesen harcolt a
magyarok oldalán Bacsinszky Mihály görög katolikus kispap is, aki nagy fizikai
erővel rendelkezett. Kossuth Lajos az egyik katonai szemlén Debrecenben meglátva a nagytermetű Bacsinszky Mihályt megkérdezte tőle: „Mi volt az Ön
polgári foglalkozása? – Kormányzó Úr, ruszin kispap voltam. – Akkor legyen az
én Kinizsim.” Bacsinszky Mihály a temesvári ütközetben esett el. Amikor Kossuth
Lajos a forradalom bukása után kényszerű emigrációba vonult, egy ruszin
küldöttség felkereste őt turini házában. Amikor Deskó János beregi főesperes
tiszteletteljes meleg szavakkal üdvözölte Kossuth Lajost, ő meghatódva így válaszolt:
„Igaz, a történelem beigazolja, hogy a kárpátaljai nép és klérus a haza
iránti hűséget minden időben tanúsította. Meghajlom hazafiságuk előtt. Fogadja
köszönetemet és adja át szívből jövő üdvözletemet Kárpátalja derék klérusának
és vezetése alatt álló népének.”
Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés után a Magyar Királyság sokkal több
önállóságot kapott az Osztrák-Magyar Monarchián belül. A történelmi Magyarországon
élő ruszinok abban reménykedtek, hogy ezzel sorsuk jobbra fordul,
mint az korábban volt, amikor az osztrák urak és tisztviselők őket egyre jobban
sanyargatták és mélységesen lenézték, mert emlékeztettek arra, hogy a ruszinok
mind II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc, mind az 1848-1849-es forradalom és
szabadságharc során a magyarok oldalán az osztrákok ellen harcoltak.
Az előbbiek során már említést tettünk a földrajzi determinizmus jelentőségéről,
a Szent Korona országának Európában szinte egyedülálló térbeli elhelyezkedéséről
a Kárpátok-Duna medencében. Isten adta azt a szerencsés lehetőséget,
hogy a honfoglaló magyarok pont itt telepedjenek le. Dél felől északra
menet a Szent Korona országában különböző természeti tájak váltották egymást:
síkvidékek, dombvidékek, középhegységek, magashegységek. A síkvidékek
kedvező talajadottságaik és éghajlati viszonyaik miatt kiválóan alkalmasak
voltak a földművelésre, gabona-, zöldség-, gyümölcstermesztésre /állattenyésztésre/
szarvasmarha-, juh-, ló- , sertés-, baromfitenyésztésre/; a dombvidékek a
földművelés egyes ágainak fejlesztésére /elsősorban zöldség-, gyümölcstermesztésre,
szőlészetre/ és az állattenyésztésre; a közép- és magashegyek elsősorban
állattenyésztésre és erdőgazdálkodásra/- A dombvidékek, közép- és magashegyek
még különböző ásványkincsekben is gazdagok voltak. Mindez elősegítette
azt, hogy a Szent Korona országának egyes körzetei között az egymásra való
ráutaltság elve alapján előnyös gazdasági és társadalmi kapcsolatok alakultak
ki a földrajzi területi munkamegosztás keretében.
Mivel a történelmi soknemzetiségű Magyarország Európa egyik közepesen
nagy országának számított, lehetőség nyílt az országon belüli integráció kialakítására,
különösen az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés után. Mellesleg ez az
integráció akkor sokkal hatékonyabban működött, mint a mai – véleményünk
szerint kevésbé hatékony – magyar részvételű európai uniós integráció. Ruszin
vonatkozásban ez a munkamegosztás és integrációs kapcsolat a ruszinok lakta
Szepes, Sáros, Abaúj-Torna, Zemplén, Borsod, Szabolcs, Szatmár, Ung, Bereg,
Ugocsa, Máramaros megyék, valamint a magyarok lakta alföldi Hajdú, Bihar,
Szolnok, Békés, Csongrád megyék között dinamikusan fejlődött. Ezt elősegítették
a különböző közlekedési utak: víziutak /Tisza folyó/, vasútvonalak és közútvonalak Az erdőkben és fában, valamint konyhasóban gazdag Máramaros megyében
élő ruszinok között szép számban voltak kitűnő tutajosok. Ezek a Tiszán és mellékfolyóin
levezényelték a fatutajokat Tokajig, Szolnokig, Csongrádig, Szegedig.
A tutajokra Aknaszlatinán konyhasókockákat rögzítettek, és a sót a faanyaggal
együtt eladták az említett alföldi városokban. Cserébe búzát vagy kukoricát és
más nekik szükséges terméket vásároltak. Ezeket vagy vasúton, vagy közúton
szállították haza, a kárpátaljai ruszin falvakba.
A Szent Korona országa más eszközökkel is gondoskodott a gyenge minőségű
és kedvezőtlen éghajlati adottságú dombvidéki és hegyvidéki ruszinok lakta
falvak /a mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területén/ zavartalan élelmiszer-ellátásáról.
A mai ruszinok dédapáik, illetve ükapáik elbeszéléseiből tudják /etnikai
emlékezés/, hogy őseik – ahogy ők mondják – a „magyarok alatt” éltek sokkal jobban,
mint a mai Ukrajnában. Hagyományosan minden évben a ruszin asszonyok
illetve férfiak elszegődtek aratómunkásként a történelmi Magyarország alföldi
megyéibe. Munkájukat vagy természetben gabonával / búzával, illetve kukoricával/,
vagy pénzzel honorálták. Szívesen vállaltak ők munkát Magyarország gyümölcs-
és szőlőtermő vidékein is, különösen gyümölcsszedés vagy szőlőszüret
alkalmából. Mint kitűnő ácsok a ruszin férfiak elég nagy számban vettek részt
különböző építkezéseken, különösen a történelmi Magyarország nagy városaiban
és elsősorban Budapesten. Így ruszin ácsok és más építőipari szakmunkások
és segédmunkások is dolgoztak a millenniumi építkezéseken Budapesten, és
egyebek között a magyar parlament felépítésében is részt vettek.
A Szentkorona-eszme legszebb és legeredményesebb megnyilvánulása volt a
magyar nevelőanya gondoskodása a ruszin népről a magyar állam által kezdetben
„rutén akció”, később pedig „hegyvidéki akció” néven meghirdetett program. Az
utóbbi azt tűzte ki célul, hogy modern alapokra helyezi elsősorban a dombvidéki
és a hegyvidéki – a mai Kárpátalja területén élő – ruszinok gazdálkodását a földművelésben
és az állattenyésztésben és ezáltal megjavítja életkörülményeiket.
Az előzményekhez hozzátartozott, hogy a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc
bukása után az osztrák urak egyre jobban kizsákmányolták a falusi ruszin
népet azáltal, hogy egyre több földet vettek el tőle és egyre nagyobb adóterheket
vetettek ki rá. Tetézte a helyzetet a ruszinok vonatkozásában nem a legszerencsésebben
végrehajtott úrbérrendezés is, és az azzal kapcsolatos tagosítás. Az
utóbbiak miatt a ruszin parasztok az általuk az úrbérrendezésig közösen használt
kaszálókat, legelőket, makkoltató helyeket elveszítették, mert azok nagy része
például Bereg megyében a Schönborn-hitbizomány tulajdonába került. A hitbizomány
területével országosan a legnagyobbak közé tartozott és 240 000 katasztrális
holdat tett ki, ami a Bereg megye összterületének 37%-a volt. Ugyancsak ezen
hitbizományhoz tartozott a Bereg megye erdőségeinek 70% (185 000 katasztrális
hold), a legelők 26% (20 000 katasztrális hold), a rétek 15% (12 000 katasztrális
hold). Mondanunk sem kell, hogy a Schönborn –hitbizomány (uradalom) tulajdonosai
osztrák németek voltak, akik a magyar uraktól eltérően túlságosan nem
kedvelték a ruszinokat. A helyzetet súlyosbította az a körülmény, hogy a II. Rákóczi
Ferenc-féle szabadságharcig viszonylag jó körülmények között élő kárpátaljai
ruszinok – az addig főleg állattenyésztési mezőgazdasági foglalkozásuktól – az ál- latállomány fokozatos csökkenésével egyre inkább, különösen a XIX. században
kezdtek áttérni a földművelésre. A domb- és a hegyvidékek miatt a földművelés
produktivitása nagyon alacsony volt kis hozamokkal. Ez egyértelműen a ruszin
falusi lakosság elszegényedéséhez vezetett, mert a domborzati viszonyok inkább
az állattenyésztés fejlődésének kedveztek.
A kárpátaljai ruszinok életkörülményei különösen rosszabbodtak az 1867-es
osztrák-magyar kiegyezés után a XIX. század 70-es éveiben. Ennek hatására
megkezdődött tömeges kivándorlásuk a tengerentúlra, elsősorban az USA-ba.
Firczák Gyula (1836-1912), aki 1891 és 1912 között volt munkácsi görög katolikus
püspök és ismert ruszin nemzeti ébresztő az elsők között hívta fel a magyarországi
kormány figyelmét a kárpátaljai ruszinság válságos és nyomorúságos
helyzetére 1896-ban és megállapodott gróf Bánffy Dezső miniszterelnökkel,
hogy Máramaros, Bereg, Ung és Zemplén megyék ruszinjainak életkörülményeit
sürgősen meg kell javítani ezzel is fékezve tömeges kivándorlásukat a tengerentúlra
(USA, Kanada). Ugyancsak 1896-ban jelent meg Halász Géza publicista
„Ötvenezer bereg-megyei orosz létkérdése” című brosúrája, amelyben egyebek
között azt írta, hogy a ruszin nemzetiség a nemzettest integráns része és így
a „végpusztulástól” való megóvása a magyar állam feladata. Szerinte az addig
alkalmazott népsegélyezés csak „a jótevő lélek csendes önámítása” volt. Halász
Géza hathatós állami gazdasági és erkölcsi beavatkozást sürgetett.
1897-ben Firczák Gyula püspök és 14 országgyűlési képviselő „Emlékiratot”
küldött a miniszterelnöknek és öt miniszternek: vallás és közoktatásinak, kereskedelminek,
belügyinek, földművelésügyinek, pénzügyinek. Ebben egyebek
között sürgették, hogy az állam ne csak segélyeket adjon a ruszinoknak, hanem
a gazdasági és erkölcsi pusztulásukat előidéző okokat is felszámolja, valamint
hozzon létre egy olyan intézményrendszert, amely elősegítené életkörülményeik
javulását.
Erre reagálva a magyar Földművelésügyi Minisztérium 1897 őszén elindította
a „rutén, vagy hegyvidéki akciót” először Bereg megye szolyvai járásában. Darányi
Ignác földművelésügyi miniszter Egán Edét bízta meg a program vezetésével
és irányításával. Egán Ede (1851-1901) ír származású Vas megyei borostyánkői
földbirtokos, az akkori korszak európai szakműveltséggel rendelkező
mezőgazdásza volt. Tanulmányait Halleban és Bécsben végezte, szászországi
és csehországi földbirtokokon gyakornokoskodott. Szakmai utazásokat tett Németországban,
Ausztriában, Angliában és Olaszországban. Részt vett a magyar
Földművelésügyi Minisztérium Állattenyésztési Osztályának megszervezésében,
majd annak vezetője lett. Országos Tejgazdasági Felügyelő is volt, és mint
ilyen, beutazta Magyarország hegyvidéki körzeteit. A havasi gazdálkodás magyarországi
meghonosításának nagy pártfogója volt.
Egán Ede Kárpátaljára utazott, ott felvette a kapcsolatot Firczák Gyula püspökkel,
megfordult sok kárpátaljai ruszin faluban, találkozott az ott élő ruszin
emberekkel, és tanulmányozta azok gazdálkodási szokásait és életkörülményeit.
A kárpátaljai ruszinság körében szerzett benyomásairól és ennek alapján kidolgozott
terveiről Egán Ede bizalmas jelentésben számolt be 1898. januárjában
a magyar Földművelésügyi Minisztérium felé. Miután a minisztérium ezt a je lentést elfogadta, Darányi Ignác miniszter Egán Edét kormánybiztosi jogkörrel
kinevezte a hegyvidéki akció kirendeltségének élére. Egán Ede fogalmazása
szerint az akció feladata: „az ország legelmaradottabb, de határszéli fekvésénél
fogva mégis annyira fontos részén olyan állapotokat teremteni, amelyek az
ott lakó népnek legalább a legszerényebb megélhetést biztosítják”. Az akcióprogram
fő céljai a következők voltak: a tudatos gazdálkodás meghonosítása a
hegyvidéki földművelő nép körében, a havasi legeltetés, az állattenyésztés fejlesztése,
a szántóföldek és hegyi havasi legelők bérbeadásánál közvetítés, hitelfogyasztási-
értékesítő szövetkezeti hálózat kiépítése, a háziipar meghonosítása,
a ki- és bevándorlás kérdésének rendezése körüli közreműködés és minden
olyan tevékenységben való részvétel, mely a nép helyzetének és anyagi jólétének
az előmozdítására irányul. A „rutén , vagy hegyvidéki akció” kezdetben 1898-
ban csak Bereg megye szolyvai járásában, majd 1899-ben egész Bereg megyére,
1900-ban Máramaros és Ung megyére, 1903-ban Ugocsára és Zemplénre, 1912-
ben pedig Szepes megyére is kiterjedt.
A „rutén, vagy hegyvidéki akció” kirendeltsége: működésének első eredménye
volt a Schönborn-uradalommal megkötött bérleti egyezmény. Ennek következtében
a kirendeltség 12 622 katasztrális hold földet osztott szét, 41 falu 4303
ruszin földművelője között, kezdetben 1 év próbaidőre, majd 1898 októberétől
11 évre. Az állattenyésztés fellendítése érdekében Egán Ede megszervezte a külföldi
állatok beszerzését és elosztását. 1898. és 1901. között a kirendeltség Bereg,
Ung, Ugocsa és Máramaros megyében több száz Svájcból, ill. Tirolból behozott
üszőt osztott szét. Ezen kívül a kárpátaljai havasi (alpesi) állattenyésztés fellendítése
érdekében a kirendeltség tanulmányutakat szervezett Svájcba, Tirolba,
Vorarlbergbe, Bajorországba a ruszin gazdák részére és egyúttal szorgalmazta
a svájci gazdák kárpátaljai betelepedését. 1898-tól kezdve 3 mintagazdaságot
szerveztek Szolyván, Alsó Vereckén, és Volócon a havasi gazdálkodás népszerűsítése
érdekében.
A szarvasmarhatenyésztés fellendítése mellett a kirendeltség igyekezett a
ruszin lótenyésztést is segíteni, egyebek között az állományjavítás érdekében
lipicai mének behozatalával Szolyvára. A juhászatot is próbálták fellendíteni,
korszerű anyajuhok és tenyészkosok bevezetésével. A baromfitenyésztést a
mintagazdaságokon és a tojást értékesítő szövetkezeteken keresztül próbálták
segíteni. A kirendeltség támogatta a korszerű méhészet elterjedését is, a ruszin
gazdák számára ingyen biztosítottak méhészeti eszközöket.
A létrehozandó hitelszövetkezetek és a velük szoros kapcsolatban lévő áruraktárak
működésének fő célja volt: „az áru- és a pénzuzsora kiiktatása, normális
hitelviszonyok biztosítása, a tőkeszegénység enyhítése, a lakosság olcsó és jó
minőségű áruval való ellátása”.
A hitelszövetkezetek mellett a kirendeltség fogyasztási és értékesítési szövetkezeteket
is szervezett a ruszin gazdák számára.
A program nagy figyelmet fordított a ruszinok körében a házi kézművesipar
fejlesztésére: kosárfonás, fafaragás, asztalostárgyak gyártása, szövés, hímzés stb.
Tekintettel arra, hogy a hegyvidéki ruszinok jelentős része analfabéta volt, a
kirendeltség támogatta a különböző iskolatípusok elterjedését, de elsősorban a gazdasági és ipari iskolákét. A létrehozott gazdasági iskolákban 1898. és 1914.
között 1920 ruszin ifjú gazdát képeztek ki, 50 tanfolyamon pedig mintegy 10 000
ruszin gazda szerzett képesítést. A házi kézművesipari szakmában 120 tanfolyamon
5489 ifjú ruszin kapott kiképzést.
A munkanélküliség enyhítésére a házi kézművesipari műhelyekben 14 187 ruszin
ember kapott munkát.
A kirendeltség minden eszközzel küzdött a ruszinság körében sajnos nagyon
elterjedt alkoholizmus ellen, és propagálta a józan életmód bevezetésének szükségességét
és a kocsmai ivóhelyek számának csökkenését.
A „rutén, vagy hegyvidéki akcióhoz” hasonló gazdasági megújulási program a
mai Kárpátalja területén sem azt megelőzően, sem később nem volt a gyakorlatban.
Egán Edének, a „rutén vagy hegyvidéki akció” magyar kormánybiztosának
a tevékenysége nagy szimpátiát váltott ki a falusi ruszin emberek körében. Istenadta
jótevőnek nevezték őt. De voltak bizonyos érdekcsoportok, akiket Egán
Ede programja és tevékenysége rendkívüli mértékben idegesített, mert sértette
az ő gazdasági érdekeiket. Ezért talán nem véletlen, hogy Egán Ede sorsa tragikusan
végződött. 1901. szeptember 20-án Ungvárból Szerednye faluba vezető
úton Egán Edét orvul meggyilkolták. A hivatalos verzió szerint öngyilkos lett,
de a rokonok és barátok, kollégák elmondása alapján erre semmi motivációja
nem volt. Egán Ede magyar kormánybiztos, aki a magyar nép gondoskodását a
ruszin népről valósította meg, felejthetetlen „rutén, vagy hegyvidéki akciójával”
ma is élénken él a kárpátaljai ruszinok emlékezetében.
Az első világháború éveiben a magyarországi ruszinok hősiesen harcoltak a
magyarokkal együtt mind az orosz, mind az olasz fronton. Az orosz fronton a
magyar hadsereg fontos feladata volt a Szent Korona országa sérthetetlen határainak
megvédése a cári Oroszország hadseregével szemben. A cári Oroszország
ugyanis eltökélte, hogy mindenáron saját területéhez csatolja az Osztrák-Magyar
Monarchia Ausztriához tartozó ukránok lakta Galíciát és Bukovinát, sőt
a történelmi Magyarországhoz tartozó ruszinok lakta mai Kárpátalja és Kelet-
Szlovákia körzeteit. Ennek érdekében már az első világháborút megelőzően és
a háború alatt ügynökei révén a cári Oroszország aktív magyarellenes propagandát
folytatott a ruszinok körében. A cári orosz hadsereg parancsnoksága
arra számított, hogy ezen propaganda hatására a ruszinok a mai Kárpátalja és
Kelet-Szlovákia területén – az orosz hadsereg közeledésének hírére a történelmi
Magyarország határaihoz – népfelkelést szerveznek, orosz fogalmazás szerint
„úgymond az ezeréves magyar leigázás ellen”. A gyakorlatban azonban a ruszinok
nem dőltek be a furfangos orosz propaganda hamis magyarellenes felhívásainak
csapdájába. Ellenkezőleg a ruszin katonák a magyar hadsereg soraiban
hősiesen védték szülőföldjüket az orosz betolakodókkal szemben. Amikor a cári
orosz csapatok megközelítették a történelmi Magyarország határait, közeledésük
hírére sok ruszin család – tartva az orosz kegyetlenkedésektől – fejvesztve
menekült délre, pl. az Ung megyeiek Szabolcs megyébe. Édesanyám elmondása
szerint az ő családjuk is – felrakva a szekérre a legszükségesebb holmikat – az
Ung megyei Sóslakról egészen Kisvárdáig menekült. Azon ruszinok, akik otthon,
a falvaikban maradtak, saját bőrükön meggyőződhettek, milyen kegyetle nek voltak velük szemben egyes katonák a cári orosz hadseregből (elsősorban
a doni, kubányi orosz, és a zaporozsjeji ukrán kozákok, valamint a különböző
török népek (tatárok, kazahok, üzbégek, türkmének, kirgizek, azerbajdzsánok)
képviselői, hiszen ez a hadsereg egy soknemzetiségű konglomerátumot képezett.
Az első világháború során sok magyarországi ruszin katona vagy elesett a
fronton, vagy orosz hadifogságba került. A legszerencsésebbek visszatérhettek
a frontról saját falvaikba.
A Szent Korona országa – a ruszinok szempontjából – egyik legfontosabb intézkedését
az első világháború végén az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve a
Magyar Királyság szétesése előtt hozta azzal, hogy 1918. december 22-én a 10.
számú törvénnyel a Károlyi Mihály-féle kormány megadta a kárpátaljai ruszinoknak
az autonómiát a magyar államon belül „Ruszka Krajna” (Orosz Határvidék)
néven. Ez magába foglalta Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros megyék területét.
Szepes, Sáros, Abaúj-Torna, Zemplén megyék hozzácsatolását ehhez az
autonóm területhez elnapolták a „jobb idők beálltáig”.
A ruszin autonóm terület legfelső végrehajtó szerve a Budapesten lévő Ruszin
Ügyek Minisztériuma lett. Munkácson pedig a kormányzó hivatala volt. A
„Ruszka Krajna” 42 tagú ideiglenes közigazgatási tanácsát 1919. február 5-én
választották meg. Ennek első elnöke Oreszt Szábov (Szabó Oreszt) ruszin nemzeti
ébresztő lett, helyettese Avgusztin Stefán (Stefán Ágost). 1919. április 4-én
megtartották a választásokat a „Ruszka Krajna” Szojmjába (Parlamentjébe),
amelybe 36 képviselőt választottak be.
A Kun Béla-féle Tanácsköztársaság a „Ruszka Krajna” megnevezését a „Tanácsi
(Szovjet) Ruszka Krajnára” változtatta meg, a Ruszin Ügyek Minisztériuma
pedig „Ruszin Népi Biztosság” lett. 1919. május közepén azonban a kisantant
cseh és román katonai csapatai kiszorították Kárpátalja területéről a
magyar vöröshadsereget, és egyúttal felszámolták a magyar „Ruszka Krajna”
intézményrendszerét.
Irodalomjegyzék
Bélay Vilmos: Máramaros megye társadalma és nemzetiségei. A megye betelepülésétől
a XVIII. század elejéig. Budapest, 1943.
Bendász István: Az 1848–49-es szabadságharc és a Munkácsi Görög Katolikus
Egyházmegye. Ungvár, 2000.
Botlik József: Egán Ede, a rutén nép megmentője. A VII. Nemzetközi
Ruszinisztikai Konferencia előadásai. 37-51. oldal, 2001., Budapest, Magyarországi
Ruszin Kutató Intézet kiadványa.
Bonkáló Sándor: A Rutének (Ruszinok). Budapest, 1940.
Gottfried Barna: A „rutén akció” Bereg vármegyében (1897-1901). A VII. Nemzetközi
Ruszinisztikai Konferencia előadásai 52-59. oldal 2001., Budapest,
Magyarországi Ruszin Kutató Intézet kiadványa.
Hodinka Antal: A kárpátaljai rutének lakóhelye, gazdaságuk és múltjuk. Budapest Hodinka Antal: II. Rákóczi Ferenc fejedelem és a gens fidelissima. Pécs, 1937.
Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye monographiája. Ungvár, 1881–1882.
Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye. Beregszász, 1996.
Magocsi Paul Robert: The Shapping of a National Subcarpathian Rus 1848–1948.
Cambridge-London, 1978.
Magocsi Paul Robert: The Language Question Among the Subcarpathian
Rusyns. Fairview, 1987.
Mészáros Károly: A magyarországi oroszok története. Pest, 1850.
Popovics Tibor Miklós: Adalékok a ruszinok néprajzához, különös tekintettel a
fával kapcsolatos tradicionális foglalkozásaikra (XVIII-XX. század). Tanulmányok
a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából
– I. kötet 185-202. oldal, 1996. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság.
Popovics Tibor Miklós: Adatok a ruszin etnonim értelmezéséhez. Tanulmányok
a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából
– II. kötet. 175-189. oldal, 1998. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság.
Popovics Tibor Miklós: A migráció szerepe a ruszin etnikum kialakulásában és
területi elhelyezkedésében. In: Migráció (Tanulmánygyűjtemény) I. 157–168.
KSH. Budapest, 1998.
Popovics Tibor Miklós: A Szent István Korona és a ruszinok. A Szentkoronaeszme
és a Szent Korona népei. A Millenniumi konferencia szerkesztett előadásai.
2000. május 18. Budapest, 2000.
Popovics Tibor Miklós: Vlach jog – vlach kolonizáció. Adatok a ruszin települések
létrejöttének kérdéséhez. Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög,
lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából. 2000. 3. kötet, Budapest, Magyar
Néprajzi Társaság.
Popovics Tibor Miklós: II. Rákóczi Ferenc fejedelem és a ruszinok. Országos Ruszin
Hírlap, 2002. 9–12. szám, 2003. 1. szám., Budapest
Szabó István: Ugocsa megye. Budapest, 1937.
Szabó Oreszt: A magyar oroszokról (Ruthének). Budapest, 1913.
Szulincsák László: Mikor történt a kárpátaljai rutének betelepülése hazánkba?
Ungvár, 1918.
Dr. Tóth Zoltán József: A Szent Korona, a magyarság és a velünk élő népek. A
Szentkorona-eszme és a Szent Korona népei. Millenniumi konferencia szerkesztett
előadásai. 2000. május 18. Budapest, 2000.
Udvari István: Ruszinok a XVIII. században. Történelmi és művelődéstörténeti
tanulmányok. Nyíregyháza, 1984.
Vigh Kálmán: Borostyánkői Egán Ede a hegyvidéki nép jótevője (1859-1901).
A VII. Nemzetközi Ruszinisztikai Konferencia előadásai 111-119. oldal 2001.,
Budapest, Magyarországi Ruszin Kutató Intézet kiadványa.

Dr. Popovics Tibor Miklós igazgató
Magyarországi Ruszin Kutató Intézet

Лекція угорського професора

2012-04-24T11:10:00.000+02:00

Студенти і викладачі історичного факультету ЛНУ імені Тараса Шевченка прослухали цікаву й насичену лекцію гостя університету – угорського професора.

За ініціативи кафедри всесвітньої історії та міжнародних відносин Луганського національного університету імені Тараса Шевченка пройшла на базі ЛНУ (Конференц-зал) відкрита лекція доктора наук, професора Будапештського економічного університету Тібора Міклоша Поповича «Етнічна історія сербів сучасної Угорщини». Захід привернув неабияку увагу не лише студентів, а й викладачів історичного факультету.

Тібор Міклош Попович упродовж сімнадцяти років працював у найпрестижнішому навчальному закладі Угорщини – Будапештському університеті. Відмінне володіння багатьма європейськими мовами, наукові здобутки поставили Тібора Міклоша Поповича в ряд найвідоміших науковців континенту. Він був учасником та організатором численних міжнародних форумів.
Тібор Міклош Попович має декілька етнічних коренів. Шануючи релігію пращурів, відроджуючи національні традиції русинів Угорщини, науковець далекий від політизації русинського питання – мова, культура, історія предків стоять на першому місці його щоденної невтомної дослідницької праці та громадської діяльності.

Джерело веб-сайт Луганського національного університету

GÖRÖMBÖLYI RUSZIN PINCE-EMLÉKHELY avató ünnepség a MISKOLC- GÖRÖMBÖLYI KÖZÉPSŐ PINCESORON

2011-09-21T18:33:00.005+02:00

2011.szeptember 17-én 14 órakor MISKOLC MEGYEI JOGÚ VÁROS RUSZIN KISEBBSÉGI ÖNKORMÁNYZAT szervezésében a a MISKOLC- GÖRÖMBÖLYI KÖZÉPSŐ PINCESORON felavatták a GÖRÖMBÖLYI RUSZIN PINCE EMLÉKHELYET.
Az avatási ünnepségen részt vett többek között Dr. Nagy Kálmán országgyűlési képviselő, a rendezvény fővédnöke, valamint Dr. Nehéz Károly önkormányzati képviselő, a rendezvény védnöke.
Az avatási ünnepségre szép számmal összegyült vendégeket Z. Burján Ferenc, ruszin kisebbségi önkormányzat elnöke köszöntötte. Ünnepi beszédet mondott: Tóth Arnold muzeológus, aki sok hasznos információt adott Görömbölyről, a ruszinokról és a ruszinok görölyi kötődéséről. Az avatási ünnepségen verset mondott ifj. Ujaczki Tibor, majd a GÖRÖMBÖLYI NÉPDALKÖR, és a SZITOSZ énekkar Regős Zsolt vezetésével adott hangulatos ünnepi műsort. A kulturális programokat követően a történelmi egyházak képviselőinek áldása után megnyitották az emlékhely ajtaját és az érdeklődők megtekinthették az emlékhelyen kiállított régi fotókat, történeti leírásokat, megismerkedhettek a szőlőművelés,a feldolgozás, a pinceásás és a bortárolás eszközeivel. Az avatási ünnepséget követően a meghívott vendégek közös ünnepi ebéden vettek részt.

http://www.ruszinok.hu/

A MAGYARORSZÁGI RUSZINOK IDENTITÁSMEGŐRZÉSI TÖREKVÉSEI

2011-08-31T13:30:00.005+02:00

Napjaink ruszinjait egyes kutatók (például Petro Trohanovszkij Lengyelországból) joggal nevezik Közép-Európa kurdjainak. Való igaz, ebben a régióban a ruszinok szétszórva élnek több ország fennhatósága alatt (Ukrajna, Szlovákia, Lengyelország, Magyarország, Szerbia, Horvátország, Románia), ugyanakkor sehol sincs autonómiájuk. Egy önálló és független ruszin állam létrejöttének az esélyei a legkézenfekvőbbek ma az Ukrajnához tartozó Kárpátalja esetében lehetnének, ahol a ruszinok összefüggő tömbben, illetve sávban élnek, becslések szerinti létszámuk mintegy 770-800 ezer főt tesz ki, vagyis a megye össznépességének majdnem kétharmadát. A ruszinoknak mint Közép- és Kelet-Európa egyik ősi népének régi és sokoldalú kultúrája, eredeti hagyományai, saját nyelve, nemzeti identitása van. Jóllehet nagyjából egy összefüggő területi tömböt alkotnak (Kárpátalja és Kelet-Szlovákia esetében), mégsem rendelkeznek még politikai autonómiával sem. Sőt a régió egyes országaiban a ruszinok nincsenek elismerve külön etnikumként, népként, nem használhatják anyanyelvüket, és nem tanulhatnak anyanyelvükön. Ez szöges ellentétben áll az ENSZ Emberi Jogok Deklarációjával és a ruszinlakta országokban hangoztatott demokrácia alapelveivel.

Különösen lesújtó a helyzet pont ott, ahol a ruszinok a legnagyobb számban élnek, vagyis Kárpátalján, ahol a második világháború után őket szovjet hatalmi önkénnyel egyik napról a másikra, megkérdezésük nélkül egyszerűen ukránokká nyilvánították. Abból azonban, hogy én ezt kimondtam, még egyáltalán nem következik, hogy én ukránellenes vagyok. Ellenkezőleg, nagy szimpátiával vagyok az ukrán nép iránt, beszélek és írok ukrán nyelven, nagyon kedvelem az ukrán irodalmat, zenét, kultúrát.

A ruszinkérdés hátterében már régóta politikai manipulációk állnak. Az a körülmény, hogy mind az ukránok, mind az oroszok egymással versenyezve már jó ideje mindenáron a ruszinokat igyekeznek legközelebbi rokon népként bemutatni, sőt mi több, egyszerűen ukránként, illetve oroszként, a ruszinlakta régió és elsősorban Kárpátalja egyedülálló geopolitikai helyzetével magyarázható.

Oroszország különösen Rettegett Iván cár uralkodásának ideje óta, tehát a 16. századtól árgus szemekkel figyelte a történelmi Magyarország ruszinlakta vidékein zajló eseményeket annak reményében, hogy alkalmas pillanatban megszerezze magának ezeket a stratégiailag igen fontos területeket. Céljai eléréséhez egyik fő eszközként az orosz pravoszláv egyházat próbálta felhasználni, rendszeresen orosz pravoszláv papokat, szerzeteseket, egyházi és világi könyveket küldve Magyarország ruszinlakta vidékeire zavarkeltés és lázítás céljából. Az orosz papok, illetve szerzetesek agitációjuk során arról igyekeztek meggyőzni a magyarországi ruszinokat, hogy ők tulajdonképpen óorosz származásúak, és nekik az oroszországi anyaországhoz kellene tartozniuk.

Egyebek között ennek hatására a 18. és különösen a 19. században egyre több ruszin kezdett tanulni Oroszország különböző felsőoktatási intézményeiben. De még többen tanultak a történelmi Magyarország, illetve Ausztria egyetemein és főiskoláin, ahol a szláv megújhodás olyan kiemelkedő képviselőinek a tanain nevelkedtek mint Dobrovszki József, Kollár János, Safarik Péter, Gaj Ljudevit stb. Az itt szerzett európai színvonalú tudás, illetve műveltség birtokában egyes ruszinok elhagyták szülőföldjüket, és Oroszországba költözve, ott neves személyiségek lettek. így például Orlai János (MBaH Opjiaíí), a nyezsini felsőfokú gimnázium, majd az odesszai Richelieu Líceum igazgatója volt, Balugyánszki Mihály (Mnxan.ii Bajry-jsmchKuii) pedig a szentpétervári egyetem első rektora lett, Logyij Péter (IleTpo JIoíüh) a lembergi, majd a szentpétervári egyetem professzoraként dolgozott, Guca Venelin György (Tyua BeHejmH lOpHíí) pedig megalapította az oroszországi bolgarisztikát. Ők természetesen szintén aktívan propagálták a ruszinok óorosz gyökereit.

Ilyen előzmények után az 1830-as-40-es években Magyarország ruszinlakta körzeteiben - a szomszédos Galíciához hasonlóan - létrejött az az új nemzeti, kulturális, illetve politikai mozgalom, amelyet „moszkvafiiizmusnak" neveztek, és amely szerves része volt a még tágabb értelmezésű „pánszlávizmusnak", illetve „pánruszizmusnak". A „moszkvafiiizmust" gyakran „ruszofil" mozgalomnak is nevezték. Képviselői egyebek között hangoztatták a ruszinok óorosz származását, hittek a jó orosz cárban, aki megvédi - az Oroszországhoz viszonyítva - a Kárpátokon túl élő orosz (ruszin) népet és vallását stb. A „ruszofil" irányzat legismertebb reprezentánsai Duhnovics Sándor (AjieKcamp 4>xhobhh), Dobrjanszkij Adolf (A/IojihJ) /loöpaHCbKbifi), Duliskovics János (HoaHH /lyjimiiKOBim), Fencik Jenő (Eb-reHiH (DeHUHK), Mitrák Sándor (AjieKcaMp Mm-paic), Pavlovics Sándor (AjieKcaHiip IlaanoBm), Szilvái János (MaaH CmibBafi) és mások voltak. Ha a „ruszofil" mozgalom egyes képviselői előre sejthették volna azt, hogy az általuk annyira áhított egyesülés az orosz testvérekkel a gyakorlatban milyen tragédiába sodorja a kárpátaljai ruszinokat! Hiszen a csak névleg szovjet, a valóságban pedig egyértelműen orosz birodalmi gyarmatosító politika Kárpátalján a második világháború után az erdők soha nem látott méretű kivágását eredményezte, valamint a környezetet erősen szennyező és ugyanakkor a megye adottságainak meg nem felelő erőltetett iparosítást, rablógazdálkodást a természeti kincsekkel, a megyében előállított és helyi célokra szükséges élelmiszerek jelentős részének elszállítását más megyékbe, erőteljes orosz, illetve kelet- és nyugatukrán kolonizációs beáramlasi az őshonos ruszinok kárára. Mindez a kárpátaljai táj mérhetetlen lepusztulásához, a ruszinok egészségének jelentős mértékű károsodásához vezetett.

A „ruszofil" mozgalom mellett a 20. század első felében az ukrán megújhodás hatására a ruszinok körében kezdett terjedni az „ukranofil" irányzat is. Ekkor ugyanis a ruszinlakta vidékekre nagy számban érkeztek a galíciai nyugatukrán, illetve keletukrán agitátorok, akik azt sulykolták a ruszinokba, hogy ők tulajdonképpen nem is oroszok, hanem kisoroszok vagy ukránok, nyelvük pedig az irodalmi ukrán nyelv tájszólásának felel meg. Még az sem hozta zavarba ezeket az ukrán agitátorokat, hogy a „ruszin" megnevezés mégis közelebb áll a „russzkij", vagyis az „orosz" megnevezéshez. Szerintük a „ruszint" „ukránként" kell értelmezni. Az „ukranofil" mozgalom legismertebb képviselői, illetve ideológusai Volosin Ágost (Abivcthh Bo jiouihh), Grendzsa-Donszkij László {Bacwib Fpenaaca-/l,OHa>KHH), Borsos-Kumjatszkij Gyula (HDjihh Bopuioui-KyMffrcbKHíi), Demján Luca (ilyra Jlmm), Márkus Sándor (AiieKcanap Mapicyin), Révai Gyula (JDjihh PeBafi) és mások voltak.

Mind a „ruszofil", mind az „ukranofil" mozgalom ideológusai eddig a ruszinkérdésben főleg azzal érveltek, hogy a mai Kárpátalja területe a magyar honfoglalás után állítólag még jó ideig a kijevi Ruszhoz, később pedig a halicsi-volhíniai fejedelemséghez tartozott. Nos, a magyar történettudomány, illetve régészet igen gazdag forrásanyagra támaszkodva meggyőzően bizonyította, hogy az utóbbi állítás nem más, mint romantikus legenda. Egyrészt a magyar honfoglalás után a birtokba vett terület határszélein at* ún. „gyepűelve" alapján, így Kárpátalján is, több tíz kilométer széles határsáv jött létre (aacHwa jihhmh). Másrészt a magyar királyok és az orosz fejedelmek közötti dinasztikus házasságkötések és a velük járó birtokadományok a történelmi Magyarország területén még egyáltalán nem jelentették azt, hogy ezzel az aktussal az említett birtokadományokat is átcsatolták volna egy szomszédos ország területéhez. Hasonlóképpen minősíthetjük a Kor-jatovics Tódor litván hercegnek Zsigmond király által adományozott ruszinlakta területeket is. Az „ukranofil" irányzat ideológusainak azon érvelésére, hogy a ruszin nyelv állítólag az irodalmi ukrán nyelv dialektusa, csak úgy válaszolhatok, hogy ha ez - tegyük fel - még igaz is lenne, amiben nem vagyok biztos, akkor is igen gyenge érv amellett, hogy a ruszinoknak okvetlenül Ukrajnához kell tartozniuk. Hiszen a világtörténelemben már sokszor előfordult, hogy egy-egy dialektusra alapozva létrejött egy új nemzet, illetve állam: például a német dialektusok esetében (Ausztria, Liechtenstein stb.).

Egyebek között mindezek a tények is alátámasztják a ruszinság harmadik ideológiai mozgalmának, a „ruszinofil" irányzatnak azt az állítását, amely szerint a ruszinok külön szláv népcsoportot, népet, nemzetet alkotnak, saját nyelvük (egyesek szerint ez egy középszláv nyelv), valamint kultúrájuk, nemzeti öntudatuk, sajátos gazdasági életük, mentalitásuk stb. van. Tehát rendelkeznek mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyek maximális programként akár egy független önálló állam, de minimum egy politikaiközigazgatási autonómia létrejöttét indokolnák. A „ruszinofil" mozgalom vezető egyéniségei Hodinka Antal (Ahtoh I'oiWHKa) professzor, Bonkáló Sándor (AjieKcaH/ip BoHicajio) professzor, Bródy András (AaapiH BpozÚH) és mások voltak.

Tehát a mai ruszinok nem kizárólag csak óorosz, illetve ukrán származásúak, amint azt az orosz, illetve ukrán történészek állítják, hanem egy külön középszláv köztes etnikumot képeznek, amely a nyugati, a keleti és a déli szlávok érintkezési zónájában jött létre. Mint ilyenek a mai ruszinok sajátos történelemmel, kultúrával, nyelvvel, tradíciókkal, identitástudattal, mentalitással rendelkeznek, és sok mindent magukba szívtak azon etnikumok tulajdonságaiból, vonásaiból, jellemzőiből, szokásaiból stb., amelyek részt vettek a ruszinok kialakulásában. Nagyon fontos még hangsúlyozni, hogy a ruszinok fő szállásterülete, a mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia a történelem során soha nem tartozott sem a kijevi Rusz, sem a halicsi-volhíniai fejedelemséghez, amint azt az orosz, illetve ukrán történészek állítják - nyilvánvalóan politikai manipulációs szándékkal -, hogy ezzel is alátámaszthassák Kárpátalja második világháború utáni szovjet bekebelezésének állítólagos jogosságát. Ezzel szemben történelmi tény, hogy ez a terület több mint ezer évig a történelmi Magyarország szerves része volt. És a történelmi Magyarországon a ruszinokat nem ukránként, hanem külön szláv etnikumként kezelték.

A MAGYARORSZÁGI RUSZINOK

Magyarországon a ruszinok számát csak becsülni lehet (mintegy 5-6 ezer fő), mert még a legutóbbi, az 1990-es népszámlálás során sem tekintették külön etnikumnak, és helyette jogtalanul „szlovákoknak" deklarálták őket. így a második világháború óta a magyarországi ruszinok számáról hivatalos adatok nem jelentek meg. Ma Magyarországon a ruszinok fő szállásterülete az ország északkeleti része, főleg Borsod-Abaúj-Zemplén megye és kisebb mértékben Szabolcs-Szatmár-Bereg megye. Fontos megemlíteni, hogy az északkelet-magyarországi ruszinok nagyobb része szinte teljesen elmagyarosodott, különösen jellemző ez Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében is jelentős volt a ruszinok elmagyarosodása, sőt egyes esetekben talán elszlovákosodása is, de mégis itt maradt fenn viszonylag leginkább a ruszinok nemzeti identitása, elsősorban két település esetében. A mintegy 440 lakosú Komlóskán, amely joggal tekinthető a mai Magyarország legruszinabb falujának, mert az ottaniak legalább 95%-a ruszin, valamint a mintegy 3600 fős Múcsonyban, ahol a lakosság mintegy fele ruszin. Az utóbbiban Magyarország első ruszin önkormányzata jött létre 1995-ben, és az ottani általános iskolában fakultatív ruszin nyelvoktatás indult 1996-ban. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében vannak még más települések is, ahol a helyi lakosok beszélik (ha hiányosan is) vagy megértik a ruszin nyelvet, esetleg ruszin népdalokat vagy imaszövegeket is tudnak: Erdőhorváti, Kány, Mogyoróska, Oroszgadna. Elmondható ugyanez Abod, Filkóháza, Görömböly, Irota, Rakaca, Rudabányácska, Sajópálfalva, Tornabarakony, Vajdácska, Végardó, Viszló stb. esetében is. A18. században mindenesetre még több tucat olyan település volt a mai Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területén, ahol ruszinok is éltek. Északkelet-Magyarországon kívül ruszinok jelenleg szétszórtan még sokfelé élnek hazánkban: a legnagyobb számban Budapesten, valamint Miskolcon, Debrecenben, Nyíregyházán, Szegeden, Pécsett stb. Magyarországon jelenleg a ruszinok három csoportja él: a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei lemkók, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei főleg dolisnyánok (síkvidékiek), valamint a kárpátaljai származású dolisnyanok, lemkók, bojkok, huculok. A lemkók, a dolisnyanok, a bojkok és a huculok egyébként a ruszinok négy legfontosabb etnikai (néprajzi) változatát jelentik.

A magyarországi ruszinok három csoportjánál (a Borsod-Abaúj-Zemplén megyeieknél, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyeieknél és a kárpátaljaiaknál) a nemzeti identitás azonban nem mindig egyformán érvényesül, illetve érvényesült.

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei ruszinok esetében (Komlóska és Múcsony települések) a többség általában csak ruszinnak vallja magát, egyesek pedig csak szlováknak vagy csak magyarnak. Találkozunk ugyanakkor a következő kettős vagy hármas nemzeti identitási megnyilvánulásokkal: ruszin-magyar, ruszin-szlovák, szlovák-magyar, ruszin-szlovák-magyar, sőt egyes esetekben, például Múcsonyban, ruszin-ukrán-magyar variációval.

Rendszerint a politikai vagy társadalmi viszonyok alakulása volt döntő hatással arra, hogy a múltban - de még a jelenben is - a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei ruszinok közül ki-ki hogyan határozta vagy határozza meg nemzeti identitását minden konkrét időben és esetben. Ha megvizsgáljuk a megye ma legruszinabb településének, Komlóskának történeti etnodemográfiai adatait, akkor az derül ki, hogy már a 18. században - a rendelkezésre álló források alapján - a falu lakosainak nagyobb része görög katolikus vallású volt, ami akkor egyértelműen a ruszinságra utalt, mert szlovák görög katolikusok ekkor nemigen léteztek. Az 1806-os egyházi összeírásból már az is kitűnik, hogy a görög katolikusok dominanciáján kívül a település nagygyűléseinek, valamint templomi prédikációinak nyelve is ruszin volt. Fényes Elek 1851-ben Komlóskát mint orosz (értsd ruszin) falut említette a görög katolikusok túlsúlyával, Hornyánszky Viktor pedig 1864-ben rutén lakosságról beszélt, a görög katolikusok mintegy 95%-os arányával. Ennek ellenére az 1880-as, már anyanyelvi adatokat is közlő magyarországi népszámlálás Komlóskán meglepő módon tót (szlovák) többségű (89,68%) lakosságot mutatott ki a ruszinok mindössze 2,72%-os aránya mellett. A népszámlálás feltételezett pontatlanságán és hiányosságán kívül ebben az is közrejátszhatott, hogy az 1867-es kiegyezés után Hegyköz ruszin vagy vegyesen ruszin és szlovák falvaiban megkezdődött a szlovák nyelv erőteljes térhódítása a ruszin nyelv rovására, amit a ruszin lemkó és a keleti szlovák dialektus egymáshoz való közelsége is elősegített. Mindezt (a ruszin értelmiség szinte teljes hiánya mellett) fokozta még a nagyobb létszámú szlovák értelmiség aktívabb elszlovákosítási propagandája, a szlovák nyelv nagyobb társadalmi presztízse és jobb elterjedtsége a magyar mellett a közigazgatásban, de még az a körülmény is, hogy a magyar közvélemény gyakran nemcsak a szlovákokat nevezte tótoknak, hanem a ruszinokat és a horvátokat is. Mindössze húsz év telt el, és újabb váratlan fordulat következett be: az 1900-es népszámlálás már a magyar anyanyelvűek döntő többségét jelezte a ruszin anyanyelvűek csak 11,82%-os arány mellett. Hasonló képet mutatott az 1910-es népszámlálás is, amikor a magyar anyanyelvűek aránya elérte a szinte maximális 98,42%-ot. Ez feltehetően egyebek között az 1880-as-90-es években fellángolt magyar nacionalista, elmagyarosítási törekvésekkel magyarázható (ennek során például szinte minden szláv földrajzi nevet igyekeztek magyarosítani), valamint a hírhedt 1906-os Apponyi-féle oktatási törvénnyel. Emellett természetesen kétségbevonható az 1900-as és az 1910-es népszámlálások hitelessége is, mert az 1920-as népszámlálás adatai szerint a ruszin anyanyelvűek aránya hirtelen 91,32%-ra ugrott. Hasonlóképpen ugyancsak megkérdőjelezhető az 1930-as népszámlálás megbízhatósága is, amikor a ruszin anyanyelvűek hányada már csak 49,57%-t tett ki, valamint még inkább az 1941-es népszámlálásé (ruszin anyanyelvűek -15,4%, magyar anyanyelvűek- 84,5%). Az utóbbi szám kritikátlan elfogadása még akkor is indokolatlan, ha a figyelembe vesszük a 20-as-30-as évek erőteljes elmagyarosítási törekvéseit a komlóskai ruszinok vonatkozásában. Tamás Edit szerint a két világháború között a komlóskai ruszinok körében egyre nagyobb teret hódított a ruszin-magyar kétnyelvűség. Ebben egyebek között az is közrejátszhatott, hogy ekkor egyre többen vállaltak mezőgazdasági szezonmunkát a környező magyar falvakban, sőt időnként még távolabbi vidékeken is (például az Alföldön, a Dunántúlon stb.). 1930-ban egyébként Komlóska lakosainak 95,7%-a, míg 1941-ben 99,4%-a tudott beszélni magyarul. Mindezek alapján elképzelhető, hogy a számlálóbiztosok a népszámlálás során kritikátlanul magyar anyanyelvűnek deklaráltak sok magyarul beszélő komlóskai ruszint, feltehetően nem is kérdezve tőlük, minek vallják magukat.

Ez utóbbi feltevés alátámasztására hivatkozhatunk egyébként a komlóskai iskola statisztikai adataira. Az 1941-42-es tanévben ezt az iskolát hivatalosan Komlóskai Elemi Népiskolának nevezték és görög katolikus felekezeti intézményként tartották nyilván. Nos, az iskolai statisztikai adatok érdekes módon jelentős mértékben eltérnek a népszámlálási adatoktól. így például 1941-ben a komlóskai iskola tanulóinak 34,1%-át tekintették rutén (ruszin) anyanyelvűnek. Mindössze egy évvel később már 96,3%-ot, ami példátlanul nagy növekedést jelentett. Az utóbbi információ véleményünk szerint egyértelműen kétségbe vonja az 1941-es komlóskai népszámlálás ruszinokra vonatkozó adatának valódiságát, illetve hitelességét. Az utóbbi eredmény Tamás Edit szerint egyszerű figyelmetlenségből, tájékozatlanságból vagy politikai megfontolásokból születhetett.

Az a körülmény, hogy az 1941. évi iskolai statisztikai felmérés anyanyelvi hányadosa (mintegy 1/3) Komlóskán több mint a duplája az évi népszámlálási adatnak (1/6), egyáltalán nem lehet számunkra megnyugtató, különösen ha az 1942. évi iskolai statisztikai eredményhez (mintegy 96%) viszonyítjuk. Az anyanyelvi iskolai adatok ilyen rövid intervallumban történt ugrásszerű hullámzása ugyanis szintén megkérdőjelezi az akkori felmérések megbízhatóságát. Hiszen a valóságban tagadhatatlan tény, hogy Komlóska ruszin anyanyelvi túlsúlya - hivatalos kimutatásoktól és statisztikai felméréséktől függetlenül - már az 1880-as népszámlálástól kezdve a második világháború végéig igenis létező realitás volt. A ruszin anyanyelv megőrzésének sajátos jelenségéről beszélhetünk a ruszinok esetében ebben az időszakban. Hiszen Komlóskán a ruszin családok többségében egészen a második világháború végéig ruszin nyelven beszéltek egymás között otthon és a faluban. És ezt a szívós kötődést őseik anyanyelvéhez kitartóan ápolták, függetlenül a politikai és társadalmi változásoktól, attól a sok negatív hatástól, amely akadályozta őket ebben.

Amint az előbbiek során láttuk, Komlóska lakosságának anyanyelvi összetétele a 19. század elejétől a második világháborúig mind a különböző hivatalos felmérések, így a népszámlálások, mind az iskolai statisztikák szerint -kétségbe vonva ezzel egyébként e statisztikai adatok tudományos megbízhatóságát, illetve hitelességét - erősen hullámzott, mikor ruszin, szlovák, mikor magyar többséget mutatva ki. Ezzel szemben sokkal egyenletesebb volt a vallási megoszlás tükröződése szinte elsöprő arányú görög katolikus fölénnyel. Az utóbbiak aránya 1851-ben 91,75%, 1858-ban 95,02%, 1880-ban 93,58%, 1890-ben 94,94%, 1900-ban 95,68%, 1910-ben 96,26%, 1920-ban 99,58%, 1930-ban 97,31%, 1941-ben 96,50% volt. Már korábban említettük, hogy mind az 1806-os egyházi összeírás, mind Fényes Elek, illetve Hornyánszky Viktor adatai Komlóska esetében egyértelműen görög katolikusokról és ruszinokról beszélnek. Nos, valamivel később, az 1880-as népszámlálás során - véleményünk szerint hibásan és alaptalanul - kimutatott mintegy 90%-os szlovák anyanyelvű többség, párosulva a görög katolikusok mintegy 94%-os arányával természetesen nem jelenthette azt, hogy a komlóskai liturgia nyelve is elszlovákosodott volna, hiszen az egyházi szláv (ószláv) volt. A komlóskai liturgia nyelvének egyházi szláv változata egyébként akár magyarázata is lehetett az 1880-as népszámlálás során tévesen kimutatott mintegy 90%-os szlovák anyanyelvi többségnek, mert a számlálóbiztosok feltehetően összetéveszthették vagy egy kalap alávették az egyházi szláv és a szlovák nyelvet. Tehát Komlóskán akkor semmiféleképpen nem beszélhettünk ún. „szlovákokról", akiket Eperjes körzetében Hatyuk Vologyimir galíciai ukrán néprajzkutató nyelvileg szlovakizált görög katolikus ruszinoknak nevezett. Ennek alátámasztására egyebek között az 1890-es népszámlálás adatai is szolgálnak, amelyek szerint Komlóska lakosságának divatozó (többségi) anyanyelve a ruszin, ami - több mint valószínű - a helyi görög katolikus liturgia egyházi szláv nyelvével is összefüggésbe hozható. Az egyházi szláv liturgikus nyelv Komlóskán információink szerint mindaddig fennmaradt, amíg a falut 1912-ben az eperjesi egyházmegyétől a hajdúdorogi magyar görög katolikus püspökséghez nem csatolták, ami a magyar liturgikus nyelv bevezetésével járt együtt. Időskorú komlóskai lakosok elmondása szerint azonban a 20-as-30-as-40-es években még előfordult, hogy Kerekes Antal és Keresztes Ádám parókusok a magyar mellett egyházi szláv nyelven is miséztek, de alapjában véve elmondható, hogy ők sem voltak elkötelezett hívei és propagálói a ruszin nemzeti identitás megőrzésének. Sőt a magyarországi görög katolikus egyház törekvéseivel összhangban inkább a komlóskai ruszinok elmagyarosításán fáradoztak, pedig nagyon jól tudták, hogy Komlóska lakosságának túlnyomó többsége ruszin anyanyelvű volt, vagy ruszin gyökerekkel rendelkezett, hiszen családon belül és az utcán egymás között az emberek általában ruszinul kommunikáltak. De még így is Kerekes Antal és Keresztes Ádám parókusok tevékenysége Komlóskán sokkal hasznosabb volt, mintha ott helyettük akkor ukránszimpatizáns vagy ukrán érzelmű - Kárpátaljáról vagy Galíciából jött - görög katolikus papok miséztek volna, hogy ukránosítsák a komlóskai ruszinokat, ahhoz hasonlóan, ahogy az egyes kárpátaljai ruszin falvakban történt. Ez óriási kárt okozott volna a komlóskaiaknak, és ebben az esetben ma aligha beszélhetnénk ott ruszin nemzeti identitásról. Sajnos akkor nem akadt olyan kárpátaljai vagy kelet-szlovákiai ruszinul beszélő görög katolikus pap, aki önként vállalta volna a ruszin nemzeti eszme terjesztését a komlóskai lakosok körében. A komlóskaiak között szintén nem akadt olyan személy, aki elment volna tanulni az ungvári vagy az eperjesi görög katolikus papnevelő intézetbe, ahol esetleg esélye lehetett volna elsajátítani a ruszin nemzeti identitás lényegét, hiszen ekkor Magyarországon erre lehetőség nem nagyon volt, mert ruszin szellemű görög katolikus papnevelés nem folyt! Nemcsak a görög katolikus parókusok nem szolgálták a 20-as-30-as-40-es években a komlóskai ruszinok nemzeti identitásának ébresztését és megőrzését, hanem a helyi falusi elemi iskola tanítói sem. Hiszen Tamás Edit szerint hivatalosan a komlóskai görög katolikus elemi iskola 1927 és 1943 közötti tanítói, Leviczky István és Leviczkyné Réthy Ilona magyar nyelven tanítottak, pedig nyelvismeretük és oklevelük nemcsak a magyar, hanem egyúttal a ruszin nyelv oktatására is alkalmassá tette volna őket. Ilyen oklevelet feltehetően csak az ungvári tanítóképző intézetben szerezhettek.

A második világháború után, 1945. október 1-jén a komlóskai görög katolikus elemi népiskola statisztikai kimutatása szerint a tanulók száma összesen 195 fő volt, ebből 182 fő görög katolikus vallású, és 185 fő ruszin (rutén) anyanyelvű. Az oktatás csak magyar nyelven folyt, hiszen az egyetlen akkori tanító, Groholy Ágoston (1943 és 1948 között volt iskolaigazgató Komlóskán), igaz, görög katolikus vallású, de magyar anyanyelvű és magyar nemzetiségű lévén, valamint nem rendelkezvén a ruszin nyelv oktatására feljogosító tanítóképzői oklevéllel, sajnos nem tudott beszélni ruszinul olyan szinten, mint az 1927 és 1943 között a faluban tanító Leviczky házaspár. Nyelvismerete a magyaron kívül leginkább még a szlovákra és a németre terjedt ki. Módfelett furcsa azonban, hogy míg Kárpátalján 1939 és 1944 között a magyar fennhatóság alatt több száz ruszin oktatási nyelvű általános és középiskola működhetett, addig Komlóskán ebben az időszakban sajnos nem sikerült megvalósítani a ruszin nyelvű oktatást. Véleményünk szerint ezért nem is annyira a magyar hatóságokat lehetett okolni, hanem elsősorban a helyi kezdeményezés hiányát a lakosság, a tanítók és a görög katolikus papok részéről.

Ilyen előzmények után Komlóska ruszin lakosságát 1945-öt követően szocialista önkénnyel váratlanul egyszerűen szlovákká nyilvánították. Igaz, ennek az aktusnak már a múlt század második felében voltak bizonyos „előzményei", hiszen az 1880-as népszámlálás során a helyi lakosok mintegy kilenctized részét szlovák anyanyelvűnek minősítették. Az utóbbi okát korábban már részletesen kifejtettük. A második világháború után ebben mégis politikai tényezők játszottak közre. Rákosiék, illetve Kádárék állítólag azért deklarálták Komlóskát és a többi ruszinok által lakott magyarországi (főleg Borsod-Abaúj-Zemplén megyei) falu lakosságát szlovákoknak és nem ukránoknak, mert így próbálták elkerülni a nagyobb szovjet „testvér" esetleges területi követeléseit. Hiszen a szovjet geopolitika egyik sarkalatos tézise volt a keleti szlávok által lakott és az ő fogalmazásuk szerint „ősidők óta orosz földek" újraegyesítésének szükségessége a Szovjetunió címszó alatt szereplő Nagyoroszországon belül.

Tamás Edit vizsgálata alapján Komlóskán a ruszin-szlovák tudat összemosódásának jelei csak a második világháború után jelentkeztek külső tényezők hatására. Szerinte a komlóskai ruszinok fokozatosan átvették a környező tót (szlovák) falvak besorolását, hiszen Magyarországon gyakran nemcsak a szlovákokat nevezték tótoknak, hanem a horvátokat és a ruszinokat is. Elbizonytalanodás volt tapasztalható a helyi ruszinok nyelvi hovatartozásának kérdésében is, hiszen tudatlanságuk miatt egyesek úgy vélték, hogy nem ruszinul, hanem szlovákul beszélnek. így Komlóskán az a sajátos helyzet alakult ki, hogy a helyi ruszinok „tót" önmegnevezés mellett továbbra is makacsul, főleg otthon, a családban ruszin anyanyelvüket használták. Öntudatos ruszin értelmiségi réteg hiánya Komlóskán, amely felvállalhatta volna helyben a ruszin nemzeti újjászületés mozgalmának irányítását, oda vezetett, hogy ez a falu viszonylag gyorsan integrálódott a magyarországi szlovák kisebbségi szervezetbe, a Szlovák Szövetségbe, valamint a hazai szlovák általános iskolai oktatási rendszerbe. így az 1970-es években Komlóskán szlovák óvoda épült, az iskola infrastruktúráját is bővítették, a falusi könyvtár állománya szlovák könyvekkel gyarapodott. A komlóskai szlovák általános iskola felső tagozata a 1970-es évek elején megszűnt, azután csak alsó tagozat működött. A felső tagozatos korú komlóskai gyerekek a 70-es évektől kénytelen voltak vagy a szomszédos Erdőhorvátiba naponta ingázni az ottani magyar általános iskolába, vagy a diákotthonnal is rendelkező sátoraljaújhelyi szlovák általános iskolában tanulni. Az utóbbiban az 1970-71-es tanévben 12, az 1995-96-os tanévben csak 4 komlóskai diák tanult, a maximális komlóskai diákszámot a következő tanévekben mérték: 1974-75: 36 fő, 1975-76: 37 fő, 1976-77: 37 fő, 1977-78: 40 fő, 1978-79: 40 fő, 1979-80: 36 fő.

1980 után a Sátoraljaújhelyen tanuló komlóskai diákok száma jelentősen csökkent. Ez több mint valószínű azzal volt magyarázható, hogy a komlóskai felső tagozatos diákok nagyobb számban már nem a sátoraljaújhelyi szlovák, hanem inkább az erdőhorváti és más környékbeli magyar általános iskolákban folytatták tanulmányaikat. Egyúttal ez arra is utal, hogy az 1950-60-70-es években tapasztalt erőteljes elszlovákosodási folyamat mellett Komlóskán a ruszinok körében 1980 után felgyorsult az elmagyarosodási asszimiláció is. Középiskolai tanulmányokat sajnálatos módon viszonylag kevés komlóskai diák végzett a budapesti szlovák gimnáziumban vagy különböző más magyar tannyelvű középiskolákban. Tovább tanulni főiskolán vagy egyetemen a komlóskaiak közül alig vállalkozott valaki, pedig éppen a helyi ruszin érzelmű, felsőfokú végzettségű értelmiség hiánya a faluban egyebek között nem tette lehetővé a ruszin nemzeti identitás felvállalását. Az igen kis számú értelmiség Komlóskán (pedagógusok, görög katolikus papok stb.) a második világháború utáni évtizedekben sajnos nem a ruszin újjászületés, hanem a helyi ruszinok elszlovákosításának vagy elmagyarosításának fő eszközévé váltak. így például a komlóskai szlovák általános iskola igazgatója, BG(1966-tól 1998-ig), aki mellesleg nem a faluban született, és így betelepülő jövevénynek számít, igen hosszú időn keresztül, több mint harminc évig tulajdonképpen semmit sem tett, hogy a helyi ruszinok megőrizhessék nemzeti identitásukat, hiszen ő szlovák származású. Egyebek között az ő gáncsoskodása miatt Komlóskán az alsó tagozatos iskolában, ahol az 1998-99-es tanévben csak 12 diák volt, a mai napig nem valósult meg a ruszin nyelv oktatása. Tíz évvel a rendszerváltozás után továbbra is csak magyar és szlovák nyelven tanítanak.

Sajnálatos módon Hattinger Gábor, aki 1991 és 1999 között a Magyarországi Ruszinok Szervezetének elnöke volt, és aki 1999 óta az Országos Ruszin Kisebbségi Önkormányzat elnöke, nem tudta elérni, hogy a komlóskai alsó tagozatos iskolában ne csak elméletben, hanem a gyakorlatban is megvalósuljon a ruszin nyelv oktatása. Reméljük azonban, hogy a közeljövőben - BG önkényeskedése ellenére - a szinte teljes egészében ruszin lakosságú Komlóskán a diákok végre ruszin anyanyelvükön tanulhatnak a helyi iskolában. Hiszen egy másik Borsod-Abaúj-Zemplén megyei faluban, Múcsonyban, ahol a ruszinok a lakosság mintegy kétharmadát teszik ki, már 1995 óta az alberttelepi általános iskolában Majomé Zsebesi Borbála tanárnő irányításával oktatják a ruszin nyelvet mintegy 60 diák számára. A múcsonyi iskola tapasztalatai igen kedvezőek, mert egyértelműen bizonyítják, hogy az anyanyelvi oktatás a ruszin nemzeti identitás megőrzésének egyik fő eszköze. Ezért égetően fontos lenne megvalósítani a ruszin anyanyelvi tanítást Magyarország „legruszinabb falujában", Komlóskán is.

Szeretnénk megjegyezni, hogy 1999-ben Budapesten alapfokú ruszin nyelvtanfolyam indult Jana Ljubov tanárnő közreműködésével.

IRODALOM
Ballagi G.: Zemplén megye. Megyei monográfiák. Budapest, 1893.
Balogh S.: Az 1946. február 27-i magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény. Történeti Szemle, 1979,1. szám, 59-87. o.
Borovszky S.: Zemplén vármegye. Magyarország vármegyéi és városai. Budapest, 1905.
Csikvári A.: Zemplén vármegye. Vármegyei szociográfiák. Budapest, 1940.
Fényes E.: Magyarország geográphiai szótára. 1-2. köt. Pest, 1851.
Fényes E.: Magyarország ismertetése statisztikai, földrajzi s történelmi szempontból. Pest, 1865.
Hodinka A.: A munkácsi görög-katolikus püspökség története. Budapest, 1909.
Hornyánszky V.: Geographicus Lexikon des Ungarn. Pest, 1864.
G. Jakó M.-Hőgye I.: A magyar-szlovák lakosságcsere és előzményei. Acta Archivistica, Miskolc, 1995.
Kafer 1.: Szlovákok. In Együttélő népek a Kárpát-medencében. Budapest, 1994.
Kővágó L.: Nemzetiségek a mai Magyarországon. Budapest, 1981.
Kővágó L.: Nemzetiségeink jelene. In Nemzetiségi füzetek, I. Budapest, 1976.
Lázár I.: Hová lett egy nemzetiség. In Kiált Patak vára, Budapest, 1974, 437-449. o.
Lexicon universorum... 1773. Budapest, 1920.
Magyarország helységnévtára. Budapest, 1863.
Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában, 1720-21. Magyar Statisztikai Közlemények, XX. kötet.
Paládi-Kovács A.: Ukrán szórványok a 18-19. században a mai Magyarország ÉK-i részén. In Népi kultúra - népi társadalom, VII. Budapest, 1973, 327-368. o.
Petik R.: Huszonegy éves a Sátoraljaújhelyi Szlovák Tanítási nyelvű Altalános Iskola és Diákotthon. Sátoraljaújhely, 1974.
Popovics T.: Kik is tulajdonképpen a ruszinok az interetnikus kapcsolatok tükrében. In Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei Budapest, 1996, 39-46. o.
Skrobinyec J.: Ukrán falu Magyarországon. Kárpáti Igaz Szó, Ungvár, 1975. VIII. 17.
Süli-Zakar I.: Tokaj-Hegyalja és környékének népmozgalma 1787 és 1970 között. In Borsodi Levéltári Évkönyv, III. Miskolc, 1980, 35-76. o.
Süli-Zakar I.: A Hegyköz földrajzi vizsgálata. In Studio Geographia, 3. Debrecen, 1980, KLTE.
Süli-Zakar I.: Demográfiai változások Borsod-Abaúj-Zemplén megye keleti részén 1970 és 1980 között. Borsodi Szemle, 2. Miskolc, 1981, 57-65. o.
Szabó K.-É. Szűke I.: Adalékok a magyar-szlovák lakosságcsere történetéhez. Valóság, 1982, 10. szám, 90-94. o.
Szarka L.:A szlovákok története. Budapest, 1994.
Tamás E.: Asszimilációs mikrovizsgálatok. Zempléni esettanulmányok. In Acta Geographica Debrecina, XXXII. Debrecen, 1994,183-201. o.
Tamás E.: A Zempléni-hegység nemzetiségi viszonyainak változása a 18. századtól napjainkig. In Szülőföldünk, 21-22. Miskolc, 1994, 79-80. o.
Tamás E.: Dél-zempléni nemzetiségek a statisztikák tükrében. In Dimenziók, 2. Miskolc, 1994. 49-66. o.
Tamás E.: Komlóska. Komlóska, 1998.
Udvari I.: Ruszinok a XVIII. században. Nyíregyháza, 1992.
Zsírosné Jobbágy M.-Zsíros M.: Ruszin szigetek Észak-Magyarországon. In Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei. Budapest, 1996, 47-53.o.

Popovics Tibor Miklós

Suli-Net

A mai ruszin nép mintegy tucat etnikum ötvözeteként jött létre

2011-08-31T13:24:00.002+02:00

Sok magyar történész a múltban és jelenleg azt a koncepciót támogatta, illetve támogatja, hogy a ruszinok beszivárgása a történelmi Magyarország területére csak a tatárjárás után kezdődött a XIII: század második felében és a XVIII. századig tartott. A magam részéről úgy vélem, hogy a honfoglaló magyarok azon a területen, amely ma Kárpátaljához tartozik, már találkoztak ott élő szlávokkal, akik több mint valószínű fehér horvátok és fehér szerbek voltak, a mai horvátok, illetve szerbek ősei. Hiszen amikor a VI-VII. században a fehér horvátok, illetve fehér szerbek nagyobb része az avarok nyomására kénytelen volt a Kárpát-medencei őshazából délebbre vándorolni a Balkán-félsziget térségébe, kisebb részük mégis a Kárpát-medencében maradt, így egyebek között azon a Sterületen, amely ma Kárpátalja és Kelet-Szlovákia néven szerepel. Ezt támasztják alá egyes krónikák is. Laborc fejedelem is minden valószínűség szerint fehér horvát volt, a nagymorvai fejedelem vazalusa. Nos, az említett fehér horvátok, illetve fehér szerbek voltak a mai kárpátaljai ruszinok legrégibb szláv ősei.
Tekintettel arra, hogy a honfoglaló magyarok találkoztak itt még Zalán bolgár vezérrel is, feltételezhető bizonyos létszámú bolgárok jelenléte is, annál is inkább, mert a Nagybolgár állam északi csücske akkor benyúlt a mai Kárpátalja területére.
Azt, hogy a fehér horvátok voltak a ruszinok ősei, egyébként ma már nem tagadják egyes ukrán történészek sem (pl. Penyák Sz. I., Balahuri E. A.). Igaz az ukrán történészek egy része úgy véli, hogy a fehér horvátok keletszlávok voltak, amire viszont nincs semmi bizonyíték. Más kérdés, hogy az őshazában a fehér horvátok általában a kelet-szlávok nyugati szomszédai voltak, még ha részt is vettek Oleg kijevi fejedelem Bizánc elleni hadjáratában, amire olyan nagy előszeretettel hivatkoznak az ukrán történészek. Az ilyen hadjáratokban ugyanis nemcsak a kelet-szlávok, hanem mint szövetségesek más szlávok, varégok, sőt még különboző török népek is részt vettek. Nos, a fehér horvátok több mint valószínű vagy nyugat-szlávok, vagy köztes szlávok voltak a nyugat-szlávok és a kelet-szlávok érintkezési zónájában. Mint ilyenek, nemcsak a mai ruszinok legrégebbi szláv ősei voltak, hanem egy részük, amely az időszámításunk utáni első évezred második felében a mai ukrajnai Galícia területén élt, részt vett sok más etnikummal (óorosz, lengyel, litván, vlah, kun, avar, besenyő, kazár, tatár stb.) együtt a mai ukrán etnikum sok évszázados formálásában és kialakításában.
A mai ruszin etnikum kialakulása pedig egészen más úton ment végbe több mint ezer év alatt a kárpát-medencei olvasztótégelyben: a legrégibb szláv ősök mint már említettem fehér horvátok voltak, rajtuk kívül ezt a szerepet betöltötték még a fehér szerbek, akik a fehér horvátok nyugati szomszédai voltak. A későbbiek során a ruszin etnikum formálásában még meg kell említeni az avarok, a bolgárok, óoroszok, vlahok, szlovákok, lengyelek, litvánok, ukránok, magyarok, németek stb. szerepét is. Tehát a mai ruszinok nem kizárólag csak óorosz, illetve ukrán származásúak, amint azt állítják az orosz, illetve ukrán történészek, hanem egy külön közép-szláv köztes etnikumot képeznek, amely a nyugat-szlávok, kelet-szlávok és dél-szlávok érintkezési zónájában jött létre. Mint ilyenek a mai ruszinok sajátos történelemmel, kultúrával, nyelvvel, tradíciókkal, identitástudattal rendelkeznek és sok mindent magukba szívtak azon etnikumok tulajdonságaiból, vonásaiból, jellemzőiből, szokásaiból stb., amelyek részt vettek a ruszinok kialakulásában. Nagyon fontos még hangsúlyozni, hogy a ruszinok fő szálláshelye, a mai Kárpátalja a történelem során soha nem tartozott a Kijevi Rusz fejedelemséghez, amint azt az orosz, illetve ukrán történészek állítják, nyilvánvalóan politikai manipulációs szándékkal, hogy ezzel is alátámaszthassák Kárpátalja második világháború utáni szovjet bekebelezésének állítólagos jogosságát. Ezzel szemben történelmi tény, hogy ez a terület több mint ezer évig a történelmi Magyarország szerves része volt és a történelmi Magyarországon a ruszinokat nem ukránként, hanem külön szláv etnikumként kezelték.

Popovics Tibor Miklós

Ruszinokról

2011-05-17T18:27:00.005+02:00

Már a ruszinoknak többféle elnevezésük is van: ruténok, kárpátukránok, rusznyákok, kisoroszok.A "ruszin" szó régi hagyományokra tekint vissza: egyfelől a „rusz” országrészeket jelentette, amelyek a mai Ukrajnát és Belorussziát ölelik fel, másfelől a Lengyel Királyságban és a Litván Nagyhercegségben alkalmazott írott nyelvet. Mindkét vonatkozásban ellentéte tehát az orosznak.Már 19. századi Habsburg Birodalomban is használták a "rutén" kifejezést - jóllehet következetlenül, rendszertelenül - az ukránok megjelölésére. Korszerűbb alkalmazásában a Kárpátok hegységeiben és hegyoldalain élő keleti-szláv népeket jelöli a szó.
A ruszinok
A ruszinok egy köztes szláv nép, Európa kellős közepén a Kárpát-medence olvasztó tégelyében, a Kárpátok hegyláncainak északi és déli lejtőin. Hazájuk, mely Kárpátaljai Rusz néven vált ismeretté a keresztúton terül el, ahol Ukrajna, Szlovákia és Lengyelország határai találkoznak. Magyarországon és a fent említett országokon kívül Európában még kisebb számban élnek ruszinok Romániában, Jugoszláviában,Csehországban és Németországban. Kanadában és USA-ban számuk mintegy 600ezer fő, Ausztráliában pedig 15ezer.Állítólag, hogy a ruszinok ősei fehér horvátok voltak. Konstantin görög császár 950-benazt írta, hogy lemkek és bolykok lakják a Bobinoju-hegy túloldalát, azt a vidéket, amit610 körül hagytak el a horvátok.A legnagyobb szláv népcsalád egy germán törzstől kapta a nevét. A ruszin szó eredetijelentése ugyanis északi germán-t, skandináv-ot jelent. A VIII. században, amikor a keletiszlávok ősei a történelem korszakába léptek, nem volt se közös nevük, sem közigazgatásilag megszervezett államuk. Állandó volt a viszály törzseik, falvak között. A legrégibb irat erről a Nesztor-krónika (1000) mely szerint az Iljmen-tó környékén élő szláv törzsek megunták a sok viszálykodást, egyesültek és a tengeren túli Ruotsi (Ruszj) nevű skandináviai törzstől (varégok) kértek segítséget. Ruotsi törzs elfogadta a meghívást és először az Iljmen-tó környékét szállta meg, majd a Dnyeper mentét is és Kiev (Kijev) központtal megszervezte az államot közigazgatásilag. A Ruotsiak vezetője Rusik (Rurik) volt. Az általuk megszállt terület a ruotsiak földje, azaz Ruszka Zemlja, röviden a Ruszj nevet kapta. A megszállók kétévtized multán annyira beleolvadtak a szláv többségbe, hogy semmi nyomot nem hagytakmaguk után. Unokáik már tiszta szlávok. A közigazgatásilag megszervezett területnek Ruszj lett a neve (Kijevi Rusz) lakosai pedig származásukra való tekintet nélkül a ruszin, ruszkij nevet kapták. A 912. évi szerződés, melyet Oleg kijevi fejedelem kötött a görögökkel, a fejedelemség lakosait már ruszinoknak nevezi. A XII. századig csak a kijevi fejedelemségnek volt Ruszj a neve, ettől kezdve lassan a többi fejedelemség is átvette az elnevezést.A XIII. században a tatárok elpusztították Kijevet. Így alakult meg délen a holics-velhíniai,északon a vladímiri, illetve moszkvai fejedelemség. Az előző a kijevi jogutódjának tartotta magát, de mert jóval kisebb volt annál, így Mala Ruszj-nak nevezték el. Közben a moszkvai megerősödött, s azért, hogy megkülönböztessék a kis-oroszoktól, elnevezték Nagy-Oroszországnak. Ezt az elnevezést aztán átvette a keleti szláv irodalom és a világ is. A magyar oklevelek a XVIII. század végéig csak a kijevi, illetve a holics-velhíniai fejedelemség lakosait hívja oroszoknak, a moszkvai fejedelemség lakóinak neve muszka, moszkovita. 1667-ben Kis-Oroszország nagyobbik része Nagy-Oroszországhoz került, majd néhány évszázad elteltével, hogy megkülönböztessék magukat a moszkovitáktól, felvették az ukrán nevet, ami "szélen lévőt" jelent. Ezek után csak a holicsi és a Magyarországon élő kis-oroszok maradtak ruszinok.Mivel az ukranizmus a XIX. században Gácsország (Galíciában) is tért hódított, így a holicsi ruszinok is elvetették a ruszin nevet. A XX. századra már csak Magyarországon a kárpátaljaiak nevezték magukat ruszinoknak. Latinul és magyarul ruthéneknek. Számolnunk kell azzal, hogy a ruszin terminus történelmileg összefogja több nemzetiség gyökereit. Például a galíciai-volhíniai lakosságot a magyarok oroszoknak nevezték, az Osztrák-Magyar Monarchia idején pedig már ruszinoknak nevezték őket.A későbbi történelem folyamán a Habsburg-dinasztia befolyásával oroszokból ruszinok, majd I. világháború befejeztével ruszinokból ukránok lettek, mely tendencia a mai napig tart. Cirill és Metód bizánci görög misszionáriusok 862-ben elviszik kereszténységet a Kárpátoktól délre élő ruszinok, akik fel is veszik azt. Létrehozzák a przemysli egyházmegyét a IX. században és így a Lemko területre is elkerül a kereszténység.(A mai Lengyelország déli része és Szlovákia északi-keleti vidékei.) 1396-ban a podóliai Koriatovics Tódor fejedelem letelepszik Munkácson és megalapítja az ortodox Szent Miklós kolostort a Szerzetes-dombon. 1440 körül a ruszinok első püspökei kormányozni kezdenek Munkácson.1692-ben a przemysli ortodox egyházmegye csatlakozik a Rómával létrejött egyházi unióhoz.1703-1711 a ruszinok csatlakoznak II. Rákoczi Ferenc magyar fejedelem, Munkács urának sikertelen szabadságharcához a Habsburg uralom ellen. Ekkor válik nyilvánvalóvá a ruszinok elkötelezettsége Rákóczi és a magyarság iránt. Ezt a hűséget Rákóczi azzal ismeri el, hogy a ruszinokat "Gens fidelissima" -nak, azaz "legkedvesebb népem"-nek nevezi, amire a ruszin nép a maga bátorságával, vezére iránti szeretetével rá is szolgált. 1771-ben létrehozzák az önálló munkácsi görög katolikus egyházmegyét, melynek székhelyét 1780-ban áthelyezik Ungvárra.Lucskaj Mihály 1830-ban kiadja az első ruszin nyelvtan könyvet.1847-ben Alexander Duchnovics kiadja az első ruszin nyelven írt iskolai tankönyvet.Az 1848-49-es szabadságharcban is magyarral együtt harcoltak a Habsburg birodalom ellen. Míg azonban II. Rákóczi Ferenc seregében főleg a parasztok ontották vérüket, 1848-49-ben a ruszin értelmiség sietett Kossuth zászlaja alá. Az ungvári papnövendékek hittestvérük. Vasvári Pál példáján felbuzdulva, honvédnek álltak be, és a magyar szabadságért harcoltak.1850-ben megalakul az első ruszin kulturális egyesület, melynek vezetője Alexander Duchnovics volt. A kurdokhoz hasonló politikai helyzetüknél fogva (nincs államuk) egymás közötti kapcsolataikat főleg a ruszin kultúra ápolása, annak átörökítése, ezek különböző fesztiválokon való bemutatása révén tartják. 1919. szeptember 10.- Saint-Germain-i egyezmény aláírásával kezdve lett, ahol is államuk megalapításával a Podkarpatszka Rusz (Ruthenia) államnevet kapták.(6 hónapig állt fenn!) 1939. március 15-én Kárpát-Ukrajna kinyilvánítja függetlenségét. A két világháború közötti politikájának megfelelően Magyarország Kárpátalját visszacsatolja, így vissza áll az ősi egység. Ungváron 1941-ben megalapítják a ruszinság első tudományos szervezetét, a Kárpátaljai Tudományos Társaságot. (A Magyarországi Ruszin Tudományos Intézet ennek a társaságnak az utódjaként működik.) Szomorú esemény következik be a ruszinok életében 1945. június 29-én. Csehszlovákia átadja Podkarpatszka Ruszt (Kárpátaljai Ruszt) a Szovjetuniónak. 1991. december 1-jén megerősítik Ukrajna függetlenségét. Kárpátalja lakosságának több mint 78 százaléka a terület önállósága mellett teszi le a voksát, amit az Ukrán Kormány a mai napig sem vesz tudomásul, megsértve ezzel az alapvető emberi jogokat.

RUSZINOK EREDETE
Van-e a hazai ruszinoknak anyaországuk? Ha lenne Kárpátalja lenne az, ahol jelenleg kb. 900.000 ruszin él. Ez a terület csaknem ezer évig Magyarország rész volt. Az első világháború után Csehszlovákiához, a második világháború után pedig a Szovjetunióhoz tartozott. Ez a felsorolás bizonyítja, hogy Kárpátalja soha nem tartozott Ukrajnához, mégis a felbomlott Szovjetuniónak ez az utódállama görcsösen ragaszkodik ehhez a területhez a mai napig, ugyanakkor az itt élő ruszinoknak, magyaroknak, németeknek és egyéb kisebbségeknek nem biztosítja az alapvető nemzetiségi jogokat sem. Erről tanúskodik az 1990. évi kárpátaljai referendum, melynek alkalmából a hétféle nemzetiségű lakosság 78 százaléka Kárpátalja autonómiát követelte, de az ukrán kormány e jogos követelést visszautasította. Nem véletlen tehát, hogy ezek után külföldön alakult meg Kárpátalja, azaz Ruthénia illegális kormánya.

A ruszinok területi elhelyezkedése

A Ruszin Élet korábbi számaiban már vizsgáltuk a ruszinok eredetét és történetük egyes aspektusait. Ily módon képet kaptunk arról, hogyan fejlődött ez az etnikum az idő dimenziójában. Indokolt ugyanakkor feltárni ennek a folyamatnak a térbeli vonatkozásait is. A ruszinok területi elhelyezkedése jelenleg a következőképpen néz ki. Ezzel kapcsolatban talán érdemes megjegyezni – és erről szintén már tettem említést korábban -, hogy a mai ruszinokat joggal nevezik Közép – Európa kurdjainak, hiszen szétszórva élnek a régió 8 országában: Ukrajnában, Szlovákiában, Lengyelországban, Csehországban, Magyarországon, Romániában, Szerbiában és Horvátországban.A legtöbben (becslésem szerint mintegy 770-800 ezren ) Ukrajnában, Kárpátalján élnek 10 városban, 28 város jellegű településben és mintegy 560 faluban. Ruszinok kivétel nélkül minden kárpátaljai faluban találhatók (tehát 561-ben) és ha figyelembe vesszük, hogy ezek közül csak 72 falu magyar és néhány falu román többségű, akkor mintegy 480 falu ruszin többségű.

Az említett 561 kárpátaljai falu közigazgatásilag 257 községi tanácson belül funkcionál. Ruszin többségű minden kárpátaljai város és városi jellegű település. Az ukrajnai Kárpátalja (vagy Kijevhez viszonyítva Kárpátontúl) megye járásai közül ruszin többségű 11. (huszti, ilosvai, munkácsi, nagybereznai, ökörmezői, perecsenyi, rahói, szolyvai, técsői, ungvári és volóci) és csak 2 járás (berekszászi és nagyszőlősi) magyar többségű.
Szlovákiában a ruszinok száma a legutóbbi 1991-es népszámlálás adatai szerint a következőképpen alakult: közülük mintegy 17 ezer fő ruszin nemzetiségűnek vallotta magát, mintegy 14 ezer fő ukránnak és mintegy 2 ezer fő orosznak. Ugyanakkor ruszin anyanyelvűnek deklarálta magát 49.100 fő, ukrán anyanyelvűnek pedig 9.500 fő. Tekintettel arra, hogy az erőteljes elszlovákosítás miatt nagyon sok szlovákiai ruszin a legutóbbi népszámláláson szlováknak vallotta magát (pedig a családban még most is gyakran beszélik a ruszin nyelvet), egyes becslések szerint a ruszinok száma Szlovákiában elérheti akár a 120-130 ezer főt is. Szlovákiában a ruszinok főleg Kelet-Szlovákiában (egyes források szerint mintegy 300 településen, mások szerint több mint 250-en), különösen a felsővízközi, homonnai, nagymihályi, varannói járásban,kisebb mértékben a bártfai, eperjesi, kassai, ólublói, tőketerebesi járásban élnek, nagyjából egy tömbben, illetve sávban. Kisebb szórványokban Szlovákia más részein is megtalálhatók, elsősorban Pozsonyban.
Lengyelországban a ruszinok számát mintegy 60 ezer főre becsülik. Igen szétszórtan élnek főleg a délkelet-lengyelországi vajdaságokban (Krynica térségében, valamint Grybow-tól, Jaslo-tól, Dukla-tól, Lesko-tól, délebre, Sanok-tól pedig délnyugatra), valamint Alsó-Sziléziában Legnica térségében és a lengyelországi tengermellék egyes településeiben. Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy 1945-1947-ben az akkori lengyel kormány több 100 ezer lemkó ruszint erőszakkal arra kényszerített, hogy hagyják el ősi dél-kelet-lengyelországi szállásterületüket. Egy részüket (mintegy 60%), az úgynevezett lakosságcsere révén- azon a címen, hogy őket ukránoknak dekralálták – a Szovjetunióba Ukrajnába deportáltá 1945-ben. Más részüket (mintegy 40%),a szerencsésebbeket a Lengyelországból kitelepített németek helyére Alsó Sziléziába és a lengyelországi tengermellékre internálták, 1947-ben a szégyenletes, úgynevezett Visztula-akció során. Az utóbbiak közül egyre több ruszin költözött vissza a délkelet-lengyelországi ősi szállásterületre, különösen a rendszerváltozás óta.
Csehországban hivatalos adatok szerint 1,7 ezer ruszin él (becslések szerint számuk mintegy 12 ezer fő). Főleg Prágában, Brünnben és szétszortan sok más településen találhatók, különösen a Szudéta-vidéken. Az utóbbi vidékre a második világháború után kitelepített németek helyére kerültek a Kelet-Szlovákiából történt szervezet áttelepítés révén.
Magyarországon a ruszinok számát csak becsülni lehet (mintegy 5-6 ezer fő), mert még a legutóbbi 1989-es szocialista népszámlálás során is őket nem tekintették külön etnikumnak és ehelyett jogtalanul szlovákoknak deklarálták. Így a második világháború óta a magyarországi ruszinok számáról hivatalos adatok nem jelentek meg. Ma Magyarországon a ruszinok fő szállásterülete az ország északkeleti részén van, főleg Borsod-Abaúj-Zemplém és kisebb mértékben Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Fontos megemlíteni, hogy az északkelet-magyarországi ruszinok nagyobb része szinte teljesen elmagyarosodott, különösen jellemző ez a mai Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére. A mai Borsod-Abaúj-Zemplén megyében is jelentős volt a ruszinok elmagyarosodása, sőt talán egyes esetekben elszlovákosodása, de mégis itt maradt fenn viszonylag a legjobban a ruszinok nemzeti identitása, elsősorban két település esetében: a mintegy 440 lakosú Komlóskán, amely joggal a mai Magyarország legruszinabb falujának tekinthető, mert az ottaniak legalább 95% ruszin, valamint a 3,6 ezer fős Múcsonyban, ahol a lakosság mintegy kétharmada ruszin. Az utóbbiban Magyarország első ruszin önkormányzata jött létre 1995-ben és az ottani általános iskolában fakultatív ruszin nyelvoktatás indult 1996-ban. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében vannak még más települések is, ahol a helyi lakosok beszélik (ha hiányosan is) vagy megértik a ruszin nyelvet, esetleg ruszin népdalokat vagy imaszövegeket is tudna: Erdőhorváti, Kány, Mogyoróska, Oroszgadna. Mondható ez Abod, Filkóháza, Görömböly, Irota, Rakaca, Rudabányácska, Sajópálfala, Tornabarakony, Vajdácska, Végardó, Viszló stb. esetében is. A XVIII. Században mindenesetre még több tucat település volt a mai Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területén, ahol ruszinok is éltek. Északkelet-Magyarországon kívül ruszinok jelenleg szétszortan még sokfelé élnek hazánkban: a legnagyobb számban Budapesten.
Romániában egyes források szerint a ruszinok száma mintegy 20 ezer főre becsülhető (hivatalos adatok szerint mintegy 1 ezer fő), Főleg Máramaros megyében mintegy 18 településen (Felsőróna, Karácsonyfalva, Kassópolyana, Máramarossziget, Ruszkópolyana, Ruszkova, Remete, Rónaszék, stb.) élnek ruszinok. Arad megyében szintén van egy ruszinok is lakta falu Németpereg. Ezenkívül szétszórtan az országban máshol is találhatók, így például Kolozsvárott és Bukarestben.
Szerbiában a legutóbbi 1991-es népszámlálás adatai szerint mint egy 17,9 ezer ruszin és mintegy 2 ezer ukrán élt (más hivatalos források szerint a ruszinok száma mintegy 19 ezer fő, becslések szerint mintegy 25 ezer fő volt. A szerbiai ruszinok főleg Bácskában és a vajdasági Szerémségben több mint egy tucat településen találhatók. A legruszinabb település Szerbiában Bácskeresztúr (1991-ben 5.632 lakossal, ahol zömmel ruszinok élnek), amelyet gyakran a szerbiai ruszinok „fővárosának” is szoktak nevezni. Ott működik a világ egyetlen ruszin tannyelvű gimnáziuma. Az ugyancsak bácskai Kucorán a ruszinok száma, 2.462 fő volt (1991-ben), Újvidéken pedig 2.300 fő. Figyelemreméltó ruszinok is lakta települések még Bácskában: Sajkásgyörgye, Verbász, Boldogasszonyfa, Bácstopolya, Zentagunaras, Kula, Torsza, stb. valamint a vajdasági Szerémségben: Bacsinci, Berkaszovó, Bikics, Dol, Indzsija, Szremszka, Mitrovica, stb. A felsorolt településeken kívül ruszinok szétszortan kisebb létszámban még sok más helyen is élnek Szerbiában.
Horvátországban hivatalos adatok szerint a ruszinok száma mintegy 3,5 ezer fő, becslések szerint pedig mintegy 5 ezer fő. A legutóbbi gyilkos délszláv háború előtt a horvátországi Szerémségben Vukovarun (974 fő), Petrovciban (737 fő), Mikluševciban (493 fő)stb., míg Szlavoniában Vinkovciban és a környező Andrijevciban (együttvéve 209 fő), a Dakovo környéki Pišorevciban (44fő), a Zsupanja környéki Rajevo Seloban és Gunjaban (együttvéve 136 fő), Eszéken és környékén (105 fő),valamint, Fiuméban/Rijekában (85 fő), és Zágrábban (141 fő),stb. éltek. A testvérháború során a horvátországi ruszinoknak, különösen Vukovaron, Petrovciban és Mikluševciban emberveszteségeik is voltak, ezenkivül sokan közülük erőszakos kitelepítés szenvedő alanyai lettek. Kénytelenek voltak menekülni minden vagyonukat hátrahagyva különböző helyekre, főleg Zágrábba, részben külföldre, elsősorban Németországba. Csak az utóbbi időben egyesek közülük lassan kezdenek visszaszálingózni korábbi lakóhelyükre, amit a délszláv helyzet ingatag stabilizálása tette lehetővé.
Az USA-ban a ruszinok száma hivatalos adatok szerint mintegy 12,5 ezer fő, becslések szerint mintegy 620 ezer fő. Főleg Pensylvania államban élnek, de szorványokban az USA egész területén, így egyebek között New Yorkban, Floridában, Kaliforniában, a Nagytavak vidékén stb.
Kanadában becslések szerint mintegy 20 ezer fő a ruszinok száma, míg Ausztráliában mintegy 2,5 ezer fő. Németországban pedig néhány ezer fő.

Dr. Popovics Tibor Miklós
(A térképek forrása: P. R. Magocsi professzor; Torontói Egyetem, Kanada)

http://www.ruszinok.hu/

Життєвий та науковий шлях вченого з Угорщини

2010-12-29T19:33:00.005+01:00

Пропонуємо читачеві короткий виклад життєвого і наукового шляху вченого. Одного з відомих дослідників проблем економічної географії, історії народного господарства Угорщини, історії греко-католицької церкви Угорщини, громадського діяча Тібора Міклоша Поповича.

Розвал радянської імперії обумовив позбавлення дослідників від пут єдиної вірної методології, відкрив можливість до вільного спілкування із загалом європейських учених. Особливий проґрес у проведенні конференцій та спільних досліджень спостерігається в україно-польських та україно-болгарських контактах. Очевидно, спільне слов’янське коріння, близькість мов, а подекуди й історичної долі, сприяють цьому. Україну й Угорщину також поєднує спільне історичне минуле. Однак мовний бар’єр до певної міри робить контакти істориків не такими регулярними та плідними.

Як у нас, так і в сусідів, фахівці, які вільно володіють українською та угорською мовами, є унікальним скарбом. До їх числа необхідно віднести відомого угорського вченого, який не так давно відзначив своє 70-річчя – Тібора Міклоша Поповича.
Науковців Миколаївського державного гуманітарного університету ім. Пет-ра Могили
з угорським ученим поєднала співпраця на ниві дослідження інтеґра-ційних процесів країн Чорноморсько-Балтійського реґіону.
Тібор Міклош Попович народився 5 травня 1938 року в селі Горінчово поблизу Хуста (на той момент терени входили до складу Чехословаччини) в родині сільських учителів. Так склалося, що у пошуках заробітку сім’я досить часто переїздила, проживаючи в різних населених пунктах Закарпаття. Тому майбутній науковець навчався в школах з угорською, українською та російською мовами викладання. Це, зрештою, не було суттєвою перешкодою у набутті знань, адже його родина мала інтернаціональне та полірелігійне коріння. По материнській лінії один із предків походив з острова Сардинія. Він у складі наполеонівської армії дістався Закарпаття і там одружився на дівчині греко-католицького віросповідання з села Малий Березний, яка мала українське та угорське коріння. Саме від цього шлюбу народився дід Тібора по матері. По батьківській лінії його предки походили з Чорногорії (Цетіне та Котор) і були чорногорськими сербами православного віросповідання. Один із цих
предків, Йован Попович, рятуючись від переслідування турків ще в рамках так званого “великого переселення сербів до Угорщини” (кінець ХVІІ ст.), потрапив до одного з містечок, розташованих на північ від Буди. Дід по батькові, Іван Попович, народився у селі Гудя, був випускником Ужгородської семінарії і правив як греко-католицький учитель-священик. Принагідно зазначимо, що родина славилася своїми священиками, і тому прізвище Попович відповідало своїй сутності.
Той факт, що Тібор Міклош Попович має декілька етнічних коренів та релігійних ознак, обумовив його толерантність щодо етнорелігійних питань. На період 1956-1961 років припадає його навчання у найпрестижнішому радянському вузі –Московському університеті імені М. Ломоносова, де Попович-студент слухав лекції знаменитих географів, економістів, істориків та етнографів (В. Анучіна, О. Богомолова та ін.). У стінах університету формувався його широкий міждисциплінарний науковий світогляд.
З 1965 до 1968 року навчався в стаціонарній аспірантурі кафедри економічної географії Московського університету імені М. Ломоносова. Після успішного завер-шення навчання був направлений на роботу в Ужгородський державний універ-ситет. Однак відсутність партійності не дозволила витримати конкуренцію із креатурою місцевих партійних органів у намірах посісти місце на одній із кафедр.
Очевидно, ця глибока моральна травма й обумовила рішучий крок молодого науковця, котрий скористався із нагоди перебратися у серпні 1969 року до Угор-щини. Розпочався кардинально новий період життя. Учений зайняв посаду наукового співробітника Інституту економіки харчової промисловості в Будапешті.
Невдовзі він став автором та співавтором декількох монографій. У 1971 році його було поновлено в колись утраченому угорському громадянстві. Важливою віхою на життєвій ниві став перехід у 1974 році на роботу до найпрестижнішого навчального закладу Угорщини – Будапештського університету, де він пропрацював упродовж сімнадцяти років, до виходу в 1991 році на пенсію. Відмінне володіння багатьма європейськими мовами, наукові здобутки поставили Тібора Міклоша Поповича в ряд найвідоміших науковців континенту. Він був учасником та організатором численних міжнародних форумів, у тому числі Міжнародного географічного конґресу, що відбувся у Москві в 1976 році.
Вихід на пенсію не спричинив завершення наукових досліджень та активної ромадської роботи. Розвал соціалістичної системи обумовив покращення в Угор-щині ситуації з національними меншинами. Тібор Попович був біля витоків “Організації русинів Угорщини”, а з 1996 р. і Русинського наукового інституту. У 2002 році він – організатор і голова русинського культурного об’єднання “Будителі”.
Шануючи релігію пращурів, відроджуючи національних традиції русинів (українців)
Угорщини, науковець далекий від політизації русинського питання – мова, культура, історія предків стоять на першому місці його щоденної невтомної дослідницької праці та громадської діяльності.
Тібор Міклош Попович – автор шести монографій та шести розділів у книгах, більше як ста публікацій у наукових часописах, що вийшли угорською, українською, російською, польською, англійською, німецькою, естонською мовами. Він – член Угорського етнографічного товариства, Угорського географічного товариства, Угорського товариства харчової промисловості, Угорського товариства істориків, Асоціації україністів Угорщини.

Євген Сінкевич

професор Миколаївського ДГУ імені П.Могили

Міжнародна наукова конференція «Географічні засади вирішення регіональних проблем»

2010-12-29T18:53:00.004+01:00

18-19 листопада 2010 року на базі Кам’янець-Подільського національного університету імені Івана Огієнка відбулася міжнародна наукова конференція «Географічні засади вирішення регіональних проблем».
На конференції були присутні понад 40 учасників зі Львова, Вінниці, Києва, Умані, Рівного, Тернополя, Одеси, Чернівців, Кам’янець-Подільського та інших наукових осередків. Були присутні директор НПП «Подільські Товтри», Карпатського національного природного парку, член Асоціації україністів Угорщини, географічного товариства Угорщини Тібор Міклош Попович.
Робота проводилась у секціях «Регіональні проблеми в працях видатних географів. Ландшафтознавчі підходи до вирішення регіональних проблем», «Регіональні суспільно-географічні проблеми», «Географічні основи збалансованого природокористування в процесі вирішення регіональних проблем».
Основна увага була зосереджена на вирішенні регіональних проблем з позицій системного підходу. Це конкретизувалось у доповідях представників двох ландшафтознавчих шкіл України доктора географічних наук, професора, завідувача кафедри конструктивної географії і картографії Львівського національного університету імені Івана Франка Петліна Валерія Миколайовича і доктора географічних наук, професора, завідувача кафедри фізичної географії Вінницького державного педагогічного університету імені Михайла Коцюбинського Денисика Григорія Івановича. Основою вирішення наявних проблем було визнано різнотерміновий ландшафтний прогноз, що базується на системі моніторингу території.
Запропоновано проводити конференцію «Географічні засади вирішення регіональних проблем» періодично.

Веб-сайт Кам’янець- Подільського НУ

Könyvek a „gens fidelissimáról” és Kárpátaljáról

2010-09-06T14:33:00.001+02:00

Ruszinok nyomában

Sasvári László eredeti fotókkal illusztrált kötete egy elsüllyedt világ dokumentumait gyűjti egybe. Előzménye az a Térképkiegészítés címmel megjelent közlemény, amely korábban a Ruszynszkij Zsivot hasábjain jelent meg. Egyben folytatója is annak a munkának, amelynek során a kérdéskör egyik leglelkesebb követője, P. R. Magocsi összeállította a ruszinság etnikai és földrajzi térképét.

Dr. Sasvári László, dr. Popovics Tibor Miklós és Zelles László hosszas terepmunkát követően először a Magyar Rádió ruszin adásaiban számolt be az eredményekről, a ruszin görög katolikus hagyományok magyarországi „őrhelyeiről”. Egy olyan letűnt világ emlékeit tárja elénk ez a könyv, amely tematikusan követi végig a ruszinok betelepülése utáni korszak magyarországi vármegyéit és azok ruszin kapcsolatait. Ez a könyv is bizonyítéka annak, hogy a ruszin nemzetiségnek kiterjedt közép-európai kapcsolatai voltak, szemléletében és életmódjában a közép-európai népek közösségébe tartozik, és évszázados együttélése a magyar és más népekkel hatással volt e multikulturális régió kulturális, gazdasági fejlődésére.

Igen értékes eleme a könyvnek az összehasonlító kutatások alkalmazása. A ruszin és szerb, ruszin és görög, ruszin és örmény kapcsolatok, e kultúrák egymásra hatása a kutatástörténet szinte ismeretlen terréniumait érinti.

A vallástörténeti anyag abból indul ki, hogy a ruszinság története elválaszthatatlan a görög katolikus egyház történetétől. Ez az az axioma, amelyből kiindulva megfelelő tükörben látjuk-láthatjuk e népcsoport hagyományvilágát, néprajzi sajátosságait, fellelhető szokásait, kulturális értékrendjét stb.

A tanulmány lényegében egy sajátos magyarországi barangolásra hív, melynek során egy már-már elfelejtett népcsoport hétköznapjai tárulnak elénk, és a színes, leíró stílusnak köszönhetően megismerhetjük a ruszin embert, gazdag érzésvilágát, vendégszeretetét, természetközeliségét és munkaszeretetét.

Nem kerülheti el a szerző a magyarországi ruszinság történetének egyik leglényegesebb kérdését: az asszimilációt। A több évszázados együttélés, a nyelvi elszigeteltség értelemszerűen hatással volt a ruszin nyelvi közösségekre. Így számos településen már csak a ruszinság tetten érhető nyomait tárhatják fel a kutatók. A ruszinság megmaradt képviselői számára ezek az utolsó pillanatok, hogy felmutassák kultúrájuk értékeit, és továbbörökítsék nyelvüket. A könyv kétnyelvűsége (magyar és ruszin) jól érzékelteti a megcélzott közönség kettősségét is.

S. Benedek András

(Sasvári László: Ruszinok nyomában…– Po sztopám ruszinüv. Belváros-Lipótváros Ruszin Kisebbségi Önkormányzat, Budapest, 2001.)

FOLDRAJZI LEXICON -POPOVICS Tibor Miklós cimszo

2010-09-06T13:55:00.000+02:00

POPOVICS Tibor Miklós Szül./Born: Herincse, 1938. 05. 05. Cím/Add.: 1121 Budapest, Költo u.2-4/A. Tel.: +36-20-616-40-67. Mh./Empl.: MARUKI, 1121 Budapest, Költo u.2-4/A. Tel.: +36-20-473-40-45. Beoszt./Pos.: igazgató/Director. Köz. tev.: Fovárosi Ruszin Kisebbségi Önkormányzat Tudományos, Ismeretterjeszto és Okt. Biz. elnök/President, Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány Kuratóriuma tag/Member of leadership, Országos Ruszin Hírlap foszerkeszto/Editor-in-chief. Képz./Qualif.: Lomonoszov Egyetem, Moszkva 1961: földr.-közgazdaságtan/Geography-Economics, BKE Közgazdasági Továbbképzo Intézet 1991: idegenforgalmi szakközgazdász/Tourism economist. Kut. ter./Res. int.: élelmiszergazdaság, idegenforgalom, társadalom- és gazdaságtörténet, ruszinisztika/Food economy, tourism, history of society and economy, Rusin studies. Id. ny. ism./Lang.: orosz, ruszin, ukrán, szerb, horvát, angol/Russian, Rusin, Ukrainian, Serbian, Croatian, English. Publ. magy./in Hung.: 1. Adalékok a ruszinok néprajzához, különös tekintettel a fával kapcsolatos tradícionális foglalkozásokra (XVIII-XX. század). In: Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából I. Budapest, 1996. pp. 186-203. 2. Adatok a ruszin etnonim értelmezéséhez. In: Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából II. Budapest, 1998. pp. 175-189. 3. Ruszin fatemplomok Kárpátalján. Barátság 1998/1. Budapest. pp. 2029-2030. 4. A migráció szerepe a ruszin etnikum kialakulásában és területi elhelyezkedésében. In: Migráció I. KSH Népességtudományi Kutatóintézet, Budapest, 1998. pp. 157-167. 5. Vlach jog - vlach kolonizáció. Adatok a ruszin települések létrejöttének néhány kérdéséhez. In: Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából III. Budapest, 2000. pp. 165-181. Publ. id. nyelv./in for. lang.: 1. Supplement to the ethnography of the Rusin people, with a special emphasis on their traditional woodwork (XVIII-XX. centuries). In: Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából I. Budapest, 1996. pp. 204-221. 2. Russiini puukirikutest. In: Eesti Rahva Muuseumi Aastaramat. Tartu, 1998. pp. 89-96. 3. Data on interpretation of the Rusin ethnonim. In: Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából II. Budapest, 1998. pp. 190-197. 4. Vlach law - vlach colonisation. Contribution on the question of the origin of the Ruthenian settlements. In: Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából III. Budapest, 2000. pp. 182-204. 5. Anatolij (Alekszandr) Kralickij, poznatíj ruszofilszkij predsztavityel ruszinszkava nacionalnovo vozrozsgyenija narodivszja pered 165 rokami (1835-1894)। Országos Ruszin Hírlap 2000/4. Budapest. pp. 8-9.
http://foldrajz.ttk.pte.hu

Минуло 125 років од народжіня Николая Бескида

2010-08-19T20:58:00.000+02:00

Русиньске културно-освітне общество А. Духновіча в Пряшові в сполупрацї із Словеньсков асоціаціов русиньскых орґанізацій, Музеём русиньской културы і Містнов орґанізаціов Русиньской оброды в Пряшові зорґанізовало 13. децембра 2008 научный семінарь з нагоды спомянутых роковин вызначного русиньского історіка, літературознателя – Др. Николая Бескида (29. 6. 1883 – 10. 12. 1947). Знаме го як автора історічных робот Карпатская Русь, Карпаторусская древность, Карпаторусская правда с семью картами, Історія Пряшевской ґреко-католической епархії, писав о Духновічови (Духновичъ и его поэзия, Духновичи), Попрадови (Поэзия Попрадова, Юлій І. Ставровскій Попрадовъ), зложыв Словарь мадярско-русский, написав ряд творів з жывота Русинів. Семінарь із міджінароднов участёв свідчів о тім, же ёго творчость неперестанно є в центрї увагы русиніс-тів як на Словакії, так і за єй граніцями.

Участників семінаря привітав председа Русиньского културно-освітного общества А. Духновіча в Пряшові Мґр. Гавриїл Бескид, а то окреме ПеадДр. Франтїшка Данцака, віцеканцеларя Пряшівской ґрекокатолицькой метрополії, ПгДр. Ольґу Ґлосікову, др. н., директорку Музею русиньской културы, в просторах котрых быв семінарь, і цінного гостя з Мадярщіны – Др. Тібора Міклоша Поповіча, к. н.

Послїднёго з них Г. Бескид представив окреме, а то нелем зато, же у р. 2008 ославив свою сїмдесятку, але і зато, же він много зробив про пропаґацію Николая Бескида в Мадярщінї, як і цілой бескидіады в Болдоґкеваралї, Абауйсантові, в містах, якы суть споєны з менами Бескидів. Він оцінив ёго дїятельство в процесї возроджіня Русинів у Мадярщінї. Т. М. Поповіч стояв при зродї Русиньского научного інштітуту в Мадярщінї, културно-освітного общества „Будителї“, зорґанізовав много научных семінарїв, акцій, якы были присвячены А. Духновічови, А. Павловічови, А. Кралицькому, Йосифови Ґаґанцёви, Емілови Кубекови, але і П. Р. Маґочіёви і іншым. (Юбілант быв обдарованый квітками і скромным подарунком і притомны му заспівали На многая лїта).

Сам Т. М. Поповіч детално поінформовав о роботї і актівітах русиньского общества „Будителї“ в Будапештї, якого є председом. У своїм выступі аналізовав окремы етапы свого жывота, рокы штудій на Ломоносововій універзітї в Москві, де досягнув тітул доктора ґеоґрафії і історії, проблематічны і тяжкы зачаткы по скінчіню высокошкольскых штудій у бывшім СССР в Закарпатьскій области, скады є родом. По роспадї СССР ся актівно запоїв до возродного процесу Русинів у Мадярщінї, якому зістав вірный доднесь. Окреме го ословила тема бескидіады, о чім з почливостёв росповів притомным.
З актуалнов темов на семінарї выступив Мґр. Петро Крайняк, мол., якый ся занимав зачатками Пряшівской ґрекокатолицькой єпархії і оцінков єй вызнамных особностей подля історічных робот Николая Бескида. У своїм выступ-лїню говорив о прічінах роздїлїня Мукачевской єпархії. Як повів, же молодша сестра Мукачевской єпархії мала подля цілей тогдышнїх владных кругів нарушыти народну святыню, але, дякуючі такым особностям як Й. Ґаґанець, І. Валій, пізнїше П. Ґойдіч не подарило ся нарушыти інтересы як церькви, так ани народа. Высока оцінка была дана нашым будителям Духновічови, Павловічови, Добряньскому, якы дбали на інтересы церькви і народа.

Як выплинуло із семінаря, думкы Николая Бескида все суть актуалны. І хоць минуло125 років од ёго народжіня, все ся мож вертати к ёго творам, черьпати силу, енерґію про наше русиньске дїло, церьковный обряд і русиньску ідентіту. З того боку семінарь сповнив свій ціль.

М. МАЛЬЦОВСКА

В містї Вісло одкрыли памятну таблу єпіскопови Й. Ґаґанцёви

2010-08-19T20:10:00.000+02:00

На честь єпіскопа Йосифа Ґаґанця (1793 – 1875) быв 17. новембра 2007 у мадярьскім селї Вісло святочный спомин, на кот-рім была на будові фары одрыта памятна табла тому вызнамному представителёви ґрекокатолицькой церькви і русиньскому народному будителёви, якый в роках 1820 – 1828 дїяв як священик на фарї Вісло, котра належала в часї Австро-Угорьска до Пряшівской єпархії, а то аж до 1924 року.

Главным орґанізатором быв Русиньскый научный інштітут у Будапештї на челї з директором Др. Тібором Міклошом Поповічом, к. н., котрый є заєдно ай передседом русиньского културно-освітного общества Будителї, а сполуорґанізатором была Русиньска меншинова самосправа міста Мішколц на челї з Др. Тібором Уяцькым. На славности взяла участь ай делеґація з Пряшова, представителї Словеньской асоціації русиньскых орґанізації на челї з з председом Русиньского културно-освітного общества А. Духновіча в Пряшові Мґр. Гавриїлом Бескидом і членом Сполку русиньской молодежи Словеньска Петром Крайняком, мол. Міджі гостями зо Словакії бый ай ЮДр. Петро Крайняк, дописователь „Народных новинок“ і актівіста САРО.

На зачатку была Служба Божа в містній Церькви вознесенія Ісуса Хріста, котру служыв о. Петро Горняк, священик з парохії Цестіце з Кошыцького апостольского ексархату вєдно з о. Ґабрієлом Секелём з Пряшова, Демком Балажом, парохом з Вісла і Ракаца, о. Ференцом Євицькым, священиком з Абауй Санто, о. Яношом Горняком з парохії Болдоґкевараля, о. Роландом Сабом з парохії з Каны і о. Петром Федором з парохії з Чіко. Наконець Божой Службы ся приговорив о. Ґабрієл Секель, якый указав на вызнам особности Ґаґанця, котрый быв знамый своїм глубокым соціалным чувством а поважованый є за найвызнамнїшого єпіскопа Пряшівского єпархії в 19. ст. Заєдно о. Секель підкреслив много паралел у жывотї єпіскопів Ґаґанця і П. П. Ґойдіча, главно їх харітатівну роботу, духовный розмір їх особности і одданость своїм вірникам і народу.

По Службі Божій была на фарї славностно одкрыта і посвячена памятна табла єпіскопови Йосифови Ґаґанцёви а вєдно з гос-тями і вірниками Вісла была заспівана на ёго памятку „Вічная память“. Одкрытій таб-лї єпіскопа Ґаґнця ся офіціално поклонили і положыли к нїй вічік з білых квіток Ґ. Бескид і П. Крайняк. Вінець положыли і представителї Сільского уряду у Віслї на челї із старостом Мігалём Репасом. При одкрытю таблы ся приговорив Тібор Міклош Поповіч і Гавриїл Бескид, корый подяковав орґанізаторам за позваня, добру орґанізацію акції і даня почливости єпіскопови Ґаґанцёви, а то одкрытём памятной таблы.
Пообідї славность продовжовала міджінародным семінаром на тему Жывот і дїятельство єпіскопа Ґаґанця і ёго робота в парохії Вісло. Главный реферат прочітав Др. Тібор Міклош Поповіч, к. н. Ёго выступлїня доповнив своїм рефератом Мґр. Г. Бескид а о. ПгДр. Ґабрієл Секель і іншы.
Святочный день міджі нашыма русиньскыма приятелями в Мадярьску быв в просторах Сільского уряду у Віслї закінченый сполочным посиджінём і щедров гостинов, де зазвучала і штатна мадярьска гімна, а делеґація з Пряшова заспівала русиньскы гімнічны піснї „Подкарпатскіє Русины...“ і „Я Русин быв...“
Наконець треба повісти, же село Вісло має 83 жытелїв, котры суть асімілованы Русины, а скоро нихто з них уж не знає, на роздїл од своїх предків, русиньскый язык, ай кідь сі свою ґрекокатолицьку віру утримали. О русиньскім характерї села свідчать і мена вызначных дїятелїв на цінтерю, як, наприклад Бобак, каноник Михал Сабадош і іншы.

ЮДр. Петро КРАЙНЯК, Пряшів

В Мішкольці буде пам'ятник єпископу Андрею Бачинському

2010-08-11T12:39:00.000+02:00

В пригороді угорського міста Мішкольц планується встановити пам’ятник єпископу Андрею Бачинському. Пам’ятник буде споруджено біля греко-католицької церкви Покрова Пресвятої Богородиці, яка знаходиться в передмісті Мішкольца – Герембель (Görömböly) на вулиці, яка названа в честь єпископа Андрія Бачинського.

В Герембель компактно проживають нащадки переселенців із Підкарпатської русі, які триста років тому в пошуках кращої долі поселилися на пагорбах під Мішкольцом. Початок їх переселення припадає на період антигабсбурського повстання угорців, яке на початку 18 століття очолював князь Ференц Ракоці. В складі повстанського війська разом з угорцями за незалежність Угорщини, боролися і підкарпатські русини, яких Ракоці дуже любив і називав « мій найвірніший народ".

В пам'ять про князя Ференца Ракоці тут на пагорбі біля церкви в Герембель вже стоїть погруддя Ференцу Ракоці. В 1990 році на місцевому храмі була установлена меморіальна дошка єпископу Андрею Бачинському, якому імператриця Марія Терезія дарувала Тапольське абатство до якого вгодило село Герембель. На меморіальній дошці написано: «Андрію Бачинському милістю Божою мукачівському єпископу герембель-топольцькому абату». І от тепер за ініціативою Русинської меншинської самоуправи міста Мішкольц, яку очолює др. Тібор Уяцкі, греко-католицького громади Герембель ( декан, о. Ласло Дудаш) та професора Тібора Міклоша Поповича керівника Будапештського русинського науково-дослідного інституту, на пагорбі біля церкви буде споруджено пам’ятник Андрею Бачинському.

Історичка справка:

Угорська греко-католицька церква

Історично більшість угорських католиків візантійського обряду проживала в північно-східному регіоні країни, де певний відсоток населення становили русини й румуни. У період після вигнання турків з Угорщини наприкінці XVII століття на територію сучасної Угорщини також переселилася велика кількість колоністів, у тому числі й греко-католиків. Греко-католики Угорщини всіх національностей оформлялись єпархією візантійського обряду із центром у Мукачеве (венг. Munkács).

XVIII столітті греко-католицька громада також поповнилася за рахунок протестантів, що прийняли католицизм — значна їхня частина ухвалювала візантійський, а не латинський обряд.

Богослужіння угорською мовою має в угорській католицькій церкві давню історію. Перший переклад літургії Іоанна Златоуста на угорський був зроблений ще в 1795 році й виданий приватно. В 1868 році представники 58 греко-католицьких приходів звернулися із закликом схвалити богослужіння на угорському й заснувати окрему єпархію для греко-католиків, що говорять по-угорськи; однак Ватикан такого дозволу не дав. В 1882 році був опублікований без формального церковного схвалення новий переклад літургії Іоанна Златоуста й інші богослужбові тексти. Нарешті, 18 червня 1912 року тато Пий X заснував окрему єпархію із центром у Хайдудорог для 162 угорських греко-католицьких приходів; однак призвав угорських греко-католиків повернутися до богослужіння грецькою мовою, обмеживши використання угорської мови внелитургическими цілями. Був установлений трирічний перехідний період, однак світова війна, що почався незабаром перша, порушила всі плани, і використання угорського в літургії продовжилося.

Після війни від Угорщини були відірвані значні території, у результаті чого число приходів у Хайдудорогської єпархії скоротилося з 168 до 90.4 червня 1924 року на території Угорщини був утворений також апостольський екзархат Мішкольц, що об'єднав приходи, що використовували в літургії церковнослов'янська мова. Приходи екзархату Мішкольца поступово також перейшли на угорську мову в 1930-40 роках.

Угорська греко-католицька церква складається з єпархії Хайдудорога, що входить у митрополію Эстергом-Будапешт, і апостольського екзархату Мішкольца. Богослужіння у всіх приходах ведеться угорською мовою. У церкви є духовна семінарія в Ніредьгазі. По даним Annuario Pontificio за 2007 рік у Хайдудорогской єпархії 146 приходів, 227 священиків і близько 270 тисяч віруючих; в екзархаті Мішкольца — 30 приходів, 38 священиків і близько 20 тисяч віруючих. Таким чином, загальна чисельність парафіян церкви — близько 290 000 людей. 2 травня 2008 року главою церкви був вибраний єпископ Філіп Кочіш.

Іван Бачинський "Благовісник" серпень 2010

Тибор Миклош Попович - указал на проблемы жесткой конкуренции, с которыми столкнулись венгерские крестьяне после вступления в ЕС

2010-07-24T00:30:00.000+02:00

В Николаевском государственном гуманитарном университете имени Петра Могилы состоялась научно-практическая конференция "Украина и Польша на международной арене (конец ХХ - начало ХХІ в.)", которая была инициирована факультетом политических наук, Южной организацией Института украинской археографии и источниковедения им. М.С. Грушевского НАН Украины и Юго-восточным научным институтом в г. Перемышле. Конференция состоялась 18-19 сентября.

Конференция собрала ученых из Киева, Харькова, Днепропетровска, Запорожья, Донецка, Ровна, Луцка, Херсона и Николаева. Кроме того, участие в конференции принимали ученые и исследователи из Варшавы, Перемышля, Ченстоховы (Польша), Будапешта (Венгрия), Риги (Латвия) и Минска (Беларусь).

На пленарном заседании было заслушано пять докладов: доктора исторических наук, профессора Сергея Трояна "Политические дискуссии в Польше вокруг политики государства в ЕС (2004-2008 гг.)"; директора Центральной научной библиотеки Харьковского национального университета им. В.Н. Каразина Ирины Журавлевой "По опыту международного сотрудничества Харьковского национального университета им. В.Н. Каразина с Латвийской Академической библиотекой"; доктора филологических наук, директора Латвийской Академической библиотеки Венты Коцере "Роль Латвийской Академической библиотеки в латвийско-украинско-польском межкультурном диалоге"; доктора географических наук, адъюнкта Варшавского университета Мацея Леховича "Польский и украинский опыт в вопросе охраны природы и развитии международного туризма в горных местностях" и доктора исторических наук, профессора НГГУ имени Петра Могилы Юрия Котляра "Украина и Польша в свете интеграционных процессов начала ХХІ столетия".

Дискуссия, которая развернулась при обсуждении докладов, подтвердила контраверсионные подходы к методам продвижения и последствий вступления в Европейский Союз. Так, доктор гуманитарных наук и руководитель венгерского Русинского исследовательского института Тибор Миклош Попович указал на проблемы жесткой конкуренции, с которыми столкнулись венгерские крестьяне после вступления в ЕС. По его мнению, венгерские правительственные круги недостаточно последовательно отстаивали интересы отечественного аграрного сектора в ходе продвижения к унии. В противоположность ему, профессор факультета географии и региональных исследований Варшавского университета Анджей Гоцловский указал на положительные последствия вступления в Европейский Союз для польского аграрного сектора. Польские фермеры, которые были главными противниками вступления, в результате значительно выиграли, получив новые технологии, современную технику и рынки сбыта. Кроме того, они регулярно получают дотации из общего бюджета ЕС, что позволяет снизить риски при неурожае и поставлять на рынок сравнительно дешевую и высококачественную продукцию. Следствием такой ситуации является то, что цены на ключевые продукты в Польше, как правило, ниже, чем в Украине.

Профессор кафедры международных отношений и страноведения Ровенского института славяноведения Киевского славистического университета Сергей Троян в своем выступлении сосредоточился на важном компоненте вхождения Украины в Евросоюз - необходимости более широкого информирования населения страны о позитивах, которые дает вступление в семью европейских народов. Его тезис развил и профессор Юрий Котляр.

Профессор кафедры историографии, источниковедения и археологии Харьковского национального университета им. В.Н. Каразина Сергей Куделко указал на необходимость изучения опыта Польши, Прибалтийских стран и Венгрии, с целью избежания возможных отрицательных для экономики нашего государства тенденций.

По мнению проректора по научной работе НГГУ им. Петра Могилы, доктора педагогических наук, профессора Александра Мещанинова возможность для ученых наших стран обмениваться опытом, дискутировать, предлагать власти пути наиболее оптимального решения сложных вопросов интеграции в Европейские структуры - является ручательством более активной поддержки населением нашего государства такого движения вперед.

Глава южной организации Института украинской археографии и источниковедения имени М.С. Грушевского НАН Украины, профессор НГГУ им. Петра Могилы Евгений Синкевич отметил, что регулярное проведение конференций, издание по их результатам материалов, создание ресурсных центров является одним из путей изучения и использования в практической деятельности приобретенного заграничными коллегами опыта.

На следующий день не менее интересными и разнообразными были доклады и дискуссии во время секционных заседаний и круглого стола, где присутствующим свое видение заявленной в названии конференции проблемы предложили: доктор гуманитарных наук, адъюнкт Академии им. Яна Длугоша Марек Нита (Польша), руководитель Украинского информационного центра Латвийской Академической библиотеки Сармите Дзилна; доктор исторических наук, профессор Днепропетровского национального университета Варфоломей Савчук; заведующий кафедры всемирной истории НГГУ им. Петра Могилы, доктор исторических наук, профессор Сергей Пронь и заведующий кафедры международных отношений и внешней политики НГГУ им. Петра Могилы, доктор исторических наук, профессор Петр Тригуб.

Участники конференции констатировали, что они солидарны с курсом Украины на углубление сотрудничества с Евросоюзом и странами бывшего СССР. По их убеждению, одним из ключевых направлений такого сотрудничества является взаимодействие научных и высших учебных заведений Украины и стран Евросоюза. А звеном должно стать взаимодействие высших учебных заведений и органов местного самоуправления по решению конкретных проблем культуры, образования, экономики и управления.

Popovics Tibor Miklós: Adatok a ruszin etnonim értelmezéséhez

2010-07-23T20:58:00.000+02:00

A ruszin etnonim eredete a mai néprajztudománynak is sokat vitatott kérdése. Van ugyanis Közép- Európában egy szláv etnikum, amelyet több száz éve ruszinnak vagy rusznáknak neveznek, ennek ellenére szokatlanul nagy harcot kell vívnia azért, hogy külön szláv népnek ismerjék el és ne mossák össze se az oroszokkal, se az ukránokkal.

A ruszin - rutén - rusznák - kárpátukrán - ukrán - kisorosz stb. etnonimiák vonatkozásában még az egy évszázadig visszamenőleg megjelent nagytekintélyű lexikonok mint a Pallas vagy a Révai Nagy Lexikona, avagy a Larousse, de más angol, francia vagy cseh és orosz nagy lexikonok is - a teljes bizonytalanság és tájékozatlanság képét mutatják.

Élőször az tisztázandó, hogyan is értelmezték a ruszin definíciót maguk a ruszinok, illetve az utóbbiak egyes ideológiai irányzatai (ruszofilok, ruszinofilok és ukránofilok). A ruszin népnév minden valószínűség szerint a rusz kifejezésből származik. Napjaink legismertebb világhírű ruszinkutatója Paul Robert Magocsi akadémikus, a Torontói Egyetem tanszékvezető történész professzora szerint a rusz/ruszin fogalmat kezdetben minden olyan keleti szlávra értelmezték, aki a IX- XIII. században a Kijevi Rusz Nagyfejedelemségben élt. A Kijevi Rusz szétesése után ezt a definíciót átlalában azokra a keleti szlávokra vonatkoztatták, akik a XIV-XVIII. század közötti időben a Lengyel Királyság, illetve a Litván Nagyfejedelemség, valamint a Magyar Királyság fennhatósága alá tartoztak. Későbben Lengyelország felosztása után a XVIII. század végétől a XIX. század második feléig az Oroszországhoz kapcsolt mai Nyugat-Fehéroroszország, illetve Volhinia, valamint az Ausztriához csatolt Nyugat- és Kelet-Galicia, Bukovina területén élő keleti szlávokat továbbra is ruszinoknak/rusznákoknak nevezték. Az utóbbi fogalom helyébe azonban a XIX. század második felében ezeken a területeken egyre gyakrabban kezdték használni a fehérorosz/belorusz és az ukrán megnevezést a kibontakozó fehérorosz, illetve ébredő ukrán nemzeti mozgalom következtében. A történelmi Magyarországhoz tartozó északkeleti (Szepes, Sáros, Zemplén, Abaúj, Torna, Borsod, Szabolcs, Szatmár, Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros) megyékben élő keleti szlávokat viszont (az I. világháborúig) változatlanul ruszinoknak/rusznákoknak hívták. Sőt! Ez a helyzet a történelmi Magyarország szétesése után sem változott. A történelmi ruszin/rusznák megnevezés a két világháború között Csehszlovákiához csatolt Kelet-Szlovákiában és Kárpátalján, de a megcsonkított Magyarország északkeleti megyéinek területén is fennmaradt. Kárpátalján például maguk az érintett emberek, valamint a társadalmi, illetve kulturális élet képviselőinek többsége is ruszin népnévvel identifikálta magát.

Ugyancsak Magocsi szerint nem csoda, hogy a ruszin fogalmat - az előbbiek során vázolt történelmi fejlődés következtében - még a XX. század első felében is különbözőképpen értelmezték. Egyesek szerint ezt a definíciót az összes keleti szláv nép (oroszok, fehéroroszok és ukránok) szinonimájaként kell használni. Mások úgy vélték, hogy ez az ukrán népnév régi (ősi) változata. Amíg mások azt bizonygatták, hogy ez a megnevezés egy külön keleti szláv népre vonatkozik, amelyet szerencsésebb lenne kárpátaljai (podkarpatski) ruszinoknak vagy kárpáti ruszinoknak hívni. Magocsi még azt is kifejti, hogy egészen a XX. századig a szlávok egy része azért nevezte önmagát ruszinnak, mert ez a keleti (bizánci) rítusú keresztény egyházhoz (pravoszláv vagy később görög katolikus) való tartozásukat jelentette. Sőt, több évszázadon keresztül a ruszin fogalomnak nagyobb mértékben volt vallási, mint nemzeti szinezete. Ezért fordult elő, hogy görög katolikus szlovákká vagy magyarrá asszimilálódott ruszinok vallási alapon továbbra is ruszinnak nevezték önmagukat. Ebből eredően sokszor nehéz volt eldönteni, mi a konkrét tartalma egy adott esetben a ruszin fogalomnak: vallási vagy etnikai/nemzetiségi-e? Mindez komoly félreértésekre adott okot, különösen a népszámlálások során a magyar-ruszin vagy a szlovák-ruszin etnikai, illetve nyelvi határok térségeiben.6 Hnatyuk Volodimir ukrán néprajzos például Eperjes körzetének görög katolikusait két csoportra osztotta: ?etnikailag" tiszta rusznákokra (vagy ruszinokra) és nyelvileg szlovakizált, szlovjákok néven ismert csoportra. Mellesleg az úgynevezett szlovjákokat - akik az ottani görög katolikusok többségét képezik - a mai szlovák szerzők is szlovák etnikumnak tekintik.

Magocsi egy ésszerűnek látszó receptet javasol annak érdekében, hogy elkerüljük a ruszin népnévvel kapcsolatos félreértéseket: "ki kell egészíteni ezt egy kárpátaljai (podkarpatszkij) jelzővel, miáltal tartalma végképp konkretizálódik". Ennek szükségességét egyebek között azzal támasztja alá, hogy: 1. a ruszin szót a középkor óta általánosítási jellegel használták az összes keleti szláv népre vonatkozólag; 2. a ruszin önmegnevezést az orosz, fehérorosz (belorusz) és ukrán népnév általános elterjedése után is gyakran alkalinazták a hegyi ukránok a Kárpátok északi lejtőin, illetve keleti részén, Dél-Galíciában és Bukovina északi vidékein. A fenti érvelés alapján valóban kézenfekvőnek tűnik használni a kárpátaljai (podkarpatszkij) ruszin kifejezést annak a szláv népnek a konkrét megjelölésére, amely a Kárpátok déli lejtőin él, vagyis azon a területen, amely 1919-ig a Magyar Királysághoz tartozott.

A magunk részéről viszont úgy véljük, hogy a kárpátaljai (podkarpatszkij) ruszin megnevezést csak az I. világháború utáni időszakra lehet alkalmazni, vonatkoztatva egészen , napjainkig, mivel Kárpátalja mint földrajzi, illetve közigazgatási fogalom csak azóta létezik. Mellesleg többen, így például Bulla Béla ismert magyar természetföldrajz-kutató pontatlannak és kevésbé szerencsésnek tekintette ezt a kifejezést és inkább a Ruténföld terminust használta. Szerinte a Kárpátalja szó már nevében is csak a szóban forgó területnek síkvidéki (alföldi) részére vonatkozott és nem a Kárpátok hegyvonulatának hegyvidéki, illetve dombvidéki sávjára.9 Ami pedig az I, világháború előtti helyzetre vonatkozik, véleményünk szerint a legcélszerűbb a kárpátaljai helyett a magyarországi ruszinok vagy uhorszki ruszini, illetve uhro-ruszini megnevezés, mert ez egyértelműen utal az állami hovatartozásra. Nevezetesen arra, hogy a Kárpátok hegyvonulatának déli lejtóin, sőt még valamivel délebbre is lakó ruszinok több mint 1000 évig a történelmi Magyarország területén éltek abban a térségben, amelyet leginkább Magyarországi Ruszinföldnek (Ruténföldnek) vagy Uhro-Ruteniának lenne indokolt hívni.

Az utóbbi megnevezés azonban csak mint mesterséges kifejezés használható annak a területnek a lokalizálására, ahol ruszinok éltek a történelmi Magyarország északkeleti régiójában. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert akadtak olyan főleg ukrán, illetve orosz vagy szovjet történészek, illetve néprajzosok, akik politikai manipulációk céljából komoly tudományos érvek nélkül találtak ki egy nem létező Ruszinországot, amely szerintük évszázadokon keresztül fennállt, függetlenül a történelmi Magyarországtól. Ennél nagyobb képtelenséget még elképzelni is nehéz, ugyanis minden létező hiteles történelmi forrásdokumentum az mellett szól, hogy a magyar honfoglalás pillanatától a történelmi Magyarország északkeleti határai több mint ezer éven át nem változtak, és így a ruszinok lakta régió eközben mindvégig a magyar állam elválaszthatatlan szerves része volt. Nem állja meg a helyét egy másik abszurd állítás sem, amely szerint a történelmi Magyarország északkeleti régiójában állítólag egy külön ruszin fejeledelmség, illetve autonom körzet lett volna, jóllehet csak 12 ruszinok lakta megye létezett (Szepes, Sáros, Zemplén, Abaúj, Torna, Borsod, Szabolcs, Szatmár, Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros), melyek közigazgatása gyakorlatilag semmiben sem különbözött az ország többi megyéjétől.

Tovább pontosítva a Magyarországi Ruszinföld (Ruténföld) vagy Uhro-Ruténia fogalmát, fontosnak tartom - azokban az esetekben; ahol arra szükség van - konkrétan megnevezni a történelmi Magyarország múlt századi közigazgatási beosztása alapján azt, milyen ruszinokról is van szó: szepesi, sárosi, zempléni, abaúji, tornai, borsodi, szabolcsi, szatmári, ungi, beregi, ugocsai vagy máramarosi stb. A Magyarországi Ruszinföldön (Ruténföldön) kívül, ahol 12 történelmi megyében a ruszinok nagyjából egy tömbben vagy sávban éltek, szórványokban a történelmi Magyarország más körzeteiben Bácskában, Szerémségben és Szlavóniában is megtalálhatók voltak. Ennek megfelelően az I. világháborúig ezeket bácskai, szerémségi, szlavóniai ruszinoknak indokolt hívni. Kivételesen a történelmi Magyarország határain túl is volt egy régió, ahol az I. világháború előtt és után napjainkig is élnek ruszinok, a lemkók. Ez a történelmi Lengyelország déli része, illetve Lengyelország XVIII. századi felosztása után az úgynevezett Nyugat-Galícia, amelynek fővárosa Krakkó volt. Ily módon Lengyelország XVIII. századi felosztásáig őket lengyelországi, majd később a XVIII. század végétől az első világháború végéig ausztriai vagy nyugat-galíciai ruszinoknak kell hívni. Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése nyomán sem jött létre egy önálló független ruszin állam, hanem váratlanul 5 újonnan megalakult közép-kelet-európai ország (Csehszlovákia, Magyarország, Románia; Jugoszlávia, Lengyelország) kötelékébe kerültek. Így a két világháború között csehszlovákiai, magyarországi, romániai, jugoszláviai, lengyelországi ruszinokról beszélhetünk.

A II. világháború után és az 1990-es években bekövetkezett politikai változások következtében a ruszinok jelenleg a térség 8 országában (Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban, Ukrajnában, Magyarországon, Romániában, Szerbiában, Horvátországban) élnek. Ezért napjainkban Közép- és Kelet-Európában szlovákiai, csehországi, lengyelországi, ukrajnai (kárpátaljai), magyarországi, romániai, szerbiai, horvátországi ruszinok vannak.

Az általános, minden ruszinra kiterjedő ruszin önmegnevezés mellett, e nép egyes csoportjaira vonatkoztatva: különböző - földrajzi, néprajzi, lingvisztikai kritériumokra épülő - regionális megnevezéseket is alkalmaztak. Így a földrajzilag síkvidéken lakó ruszinok identifikációja, vagy mások által adott megnevezése általában a dolisnyán, dolinyán, nyizsnyán volt, eltérően a hegyvidéken élő verhovinaiaktól, gorjánoktól, gorisnyánoktól. A Zemplén és Ung megyei ruszinok körében a szélső, illetve határszélen élő krájnyák vagy krájnyán megnevezést használták. Elterjedtek az illető megyére, városra vagy falura utaló megnevezések is, mint a sárisán, vagyis Sáros megyei ruszin, ugocsán, vagyis Ugocsa megyei ruszin, presovcsán, vagyis Eperjesen élő ruszin, szokirnicsán, vagyis a Máramaros megyei Szeklence faluban élő ruszin, stb.

A földrajzi kritériumon kívül néprajzi alapon is megkülönböztettek egyes ruszin etnikai csoportokat: lemkókat, bojkókat, huculokat és időnként a blyáchákat. Tekintettel azonban arra, hogy a bojkók, huculok és lemkók az Északkeleti-Kárpátok déli és északi oldalán is éltek, illetve ma is élnek, fontos megjegyezni, hogy csak a kárpátaljai bojkók és huculok tekinthetők ruszinoknak, mert a kelet-galiciaiak, illetve bukovinaiak ukránoknak vallják magukat. A lemkóknál viszont más a helyzet, mert nemcsak a kárpátaljaiak és kelet-szlovákiaiak, de a Kárpátok északi oldalán lakó lemkók (lemákok) egy része szintén ruszinnak tartja önmagát. Ezzel szemben a blyácháknál (e megnevezés feltehetően a vlach szóból éred) egyszerűbb a helyzet, mert csak a Kárpátok déli oldalán, Kárpátalján és Romániában élnek, így egyértelműen ruszinoknak számítanak. Még egy fontos észrevétel: általában csak a kárpátaljai huculok nevezik önmagukat huculoknak, a kárpátaljai bojkók rendszerint ruszinoknak vagy dolisnyánoknak vallják önmagukat, míg a kárpátaljai, illetve kelet-szlovákiai lemkók leggyakoribb önmegnevezése rusznák.

A ruszinság különböző csoportjaira vonatkozólag - főleg az egyes ruszin tájszólásokból kiindulva - lingvisztikai szempontból is meghonosodott egyfajta rendszer. Így lettek: lisákok, akik Máramaros megyében éltek és a "csak" szót ruszinul "lis"-ként ejtették, valamint a ceperjákok, a cotákok, vagy szotákok, akik Homonnától északkeletre laktak, avagy a lemákok, akik Szepes, Sáros, Zemplén, Ung és Bereg megyében éltek és a "csak" szót ruszinul a "lem" változatban használták. Nos, az utóbbi lemákokat nemcsak lingvisztikai, hanem néprajzi érvek alapján is külön ruszin etnikai (népi) csoportnak tekintették. Sőt azt is fontos megemlíteni, hogy a többi ruszin néprajzi csoport, így a bojkó, a hucul és a blyácha mind más-más tájszóláson beszélt, illetve beszél ma is. Ugyanakkor a lemkók (lemákok) lehettek hegyvidékiek (gorjánok, illetve gorisnyánok) vagy síkvidékiek (dolinyánok, illetve nizsnyánok), vagy határszélen élők (krájnyánok, illetve krájnyákok); a bojkók és a huculok általában csak hegyvidékiek (verhovinaiak), míg a blyáchák rendszerint csak síkvidékiek (dolisnyánok) voltak. Íly módon a ruszinok földrajzi, néprajzi, lingvisztikai elvekre épülő regionális megnevezései között átfedések is tapasztalhatók. Az utóbbiakat egyébként különösen addig használták széleskörűen, amíg a ruszin nép identitás vállalásával bizonyos problémák voltak. A ruszin önmegnevezés, illetve identitás vállalása egyre nagyobb mértékben csak a múlt század második felében kibontakozó ruszin nemzeti ébredési folyamat következtében honosodott meg.

Egyébként Magocsi szerint az első ruszin nyelvű vers, ahol a "ruszin" és "rusznák" definíció szerepelt, a XVIII. századi "Dal a rusznákokról" c. vers volt. A "ruszin" etnonimot a XIX. századi ruszin nemzeti ébredés vezéregyénisége Alekszander Duhnovics görög katolikus lelkész is széleskörűen alkalmazta. Ő írta meg a ruszinok nemzeti himnuszát: "Kárpátaljai ruszinok! Ébredjetek mély álmotokból!" címmel. Egy másik ugyancsak népszerű versében pedig azt írta: "Ruszin voltam, vagyok és leszek". Rot Sándor szerint a ruszinok azon őseit, akik a honfoglaló magyarokkal együtt jöttek a Kijevi Rusz fejedelemségből "rusznyákoknak" hívták.

Az egyes népek esetében a legigazságosabb az olyan etnikai megnevezés használata, amellyel saját magát identifikálja, s azon a területen alakult ki, ahol az adott etnikum élt vagy él, szemben az olyan megjelöléssel, amelyet főleg politikai manipulációk céljából találtak ki és erőszakoltak az adott etnikumra, rendszerint nagyhatalmi érdekeket szolgáló ideológiai központokban. A ruszinok esetében ilyen központ elsősorban Nagy Oroszország, illetve Nagy Ukrajna délibábos koncepcióját tápláló és azon belül a ruszinok lakta körzeteket is beleértő Szentpétervár, Moszkva, Kijev, Lemberg-Lvov volt. Nos, történelmi okok miatt a ruszin nép a mai fő szállásterületén (Kárpátalján és Kelet-Szlovákiában) évszázadokon keresztül leggyakrabban a ruszin önmegnevezést részesítette előnyben, aminek latin megfelelője ruthen vagy ruten. Ezért a ruszinok önálló nemzeti identitását megkérdőjelező és veszélyeztető olyan, mások által rájuk erőltetett tudománytalan és mesterséges megnevezések, mint a ruszofilok által kultivált kárpátorosz, magyarorosz, kárpátontúli orosz, vagy egyszerűen csak mint orosz, valamint az ukránofilok által használt kisorosz, kárpátukrán, kárpátontúli ukrán vagy csak mint ukrán - káros és félrevezető.

Érdekes módon az ukranofilok még századunk 30-as éveiben is gyakran alkalmazták a ruszin megnevezést, amelyet ők az ukrán etnonimot megelőző archaikus formának tekintettek. Magocsi szerint V. Grendzsa-Donszjkoj (1897-1974) és J. Borsos-Kumjatszjkij (1905-1978) a két talán legismertebb kárpátaljai ukránofil költő, illetve író korai műveiben szintén csak a ruszin etnonimmal találkozunk és nem az ukrán megnevezéssel. Sőt, kezdetben még Avgusztin Volosin szélsőséges ukrán nacionalista, a kérészéletű huszti Kárpátontúli Ukrajna elnevezésű köztársaság későbbi elnöke is ruszinnak nevezte saját népét. Csak a csehszlovák parlament kommunista képviselőinek nyomására kezdte nyilvánosan használni az "ukrán" etnonimot a 20-as évek végén. Mellesleg a ruszinok erőszakos ukránizálásának fő szószólói a kárpátaljai kommunisták voltak, akik 1926 óta az ukrán megnevezést hivatalosan is alkalmazták, megelőzve ezzel a nyíltan ukránofil pártokat is. Ezzel szemben Kelet-Szlovákiában az 1920-30-as években az ukrán etnonim nem honosodott meg, ott ez csak a II. világháború után következett be.

Egyébként a mai független Ukrajnában a ruszinok vonatkozásában a leggyakrabban a következő fogalmakat használják: kárpátontúli ukrán, kárpáti ukrán, vagy egyszerűen csak ukrán. A cári Oroszországban a ruszinokat leginkább magyaroroszoknak, kárpátoroszoknak nevezték. Figyelemreméltó viszont, hogy a mai Oroszországban már elismerik a ruszin önmegnevezés jogosságát.

A csehszlovák kormány a két világháború között a ruszinok vonatkozásában szinte következetesen használta a "ruszin" megnevezést és az ennek megfelelő mellékneveket: rusinsky vagy podkarpatorusky. Ez azért is rendkívül érdekes, mert ugyanez a kormány a 20 30 as években előszeretettel fogadott be több tízezer ukrán, illetve orosz emigránst Kárpátalján és Kelet-Szlovákiában azokat neme szer vezető állásokba helyezte a helyi őshonos ruszinok kárára, ami gyakran komoly elégedetlenséget váltott ki az utóbbiak és elsősorban az értelmiség körében. Mitöbb, ezeknek a jövevény ukrán, illetve orosz emigránsoknak szinte szabad kezet adott a ruszinok elukránosítását, illetve eloroszosítását célzó nacionalista propaganda érdekében. Gondoljuk, hogy a csehszlovák kormány az ukrán, illetve orosz emigránsok iránt érzett pánszláv szimpátiája mellett tisztában volt azzal is, hogy a ruszinok egy külön szláv nép, vagy talán éppen ezért folytatták egymás ellenében ezt a sajátos "kettős" játékot. A ruszin etnonim különböző szláv nyelvű változatai mellett Magocsi szerint az egyes nyugat-európai nyelvekben általában a latin rutheni megnevezésből keletkeztek a német Karpato- Ruthenen, a francia ruthénes vagy ruthenes subcarpathiques, az angol Ruthenians vagy Carpathó- Ruthenen variánsok. Ugyanakkor ezekben a nyelvekben a ruszinok vonatkozásában az orosz és az oroszországi megnevezéseket, például Kárpátorussen, russes subcarpathiques, Carpatho-Russians fogalmakat gyakran nem különböztették meg. Eddig a ruszin etnonim különböző szláv és nem szláv változatainak használatát közép- és kelet-európai, illetve összeurópai kontextusban vizsgáltuk. Most pedig kitérünk a Magyarországon, illetve a magyar nyelvben elterjedt változatokra. Udvari István jeles ruszinkutató szerint a lengyelországi Galíciával (sőt véleményünk szerint magával Oroszországgal is) meglévő kapcsolatok hatására a magyarországi ruszin értelmiségiek szóhasználatában már a XVII. században felbukkant az uhroruszkij népnév, amely 1699-ben először nyomtatott formában is megjelent egy magyarországi ruszin katekizmus címében. Sőt, a XVIII. század végén magyar nyelvű kiadványokban ennek tükörfordítási változata, a magyarorosz népnév is elterjedt, amivel még századunk első évtizedeiben is találkozunk.

Ugyancsak Udvari István vizsgálatai alapján megállapítható, hogy a XVIII-XIX. századi magyar nyelvű levéltári forrásokban a korabeli magyar népnyelv a közvetlen keleti szláv szomszédokat nevezte oroszoknak (=ruszinoknak), míg a távolabban élő keleti szlávokat muszkáknak (=nagyoroszoknak). Sőt még korábbi magyarországi források is - mint a XVI-XVIII. századi urbáriumok, contraktusok, a Rákóczi-család iratai, II. Rákóczi Ferenc nagyfejedelem levelei, stb. - is ezt tanúsítják. Udvari szerint a görög katolikusokat Északkelet-.Magyarország magyar falvaiban nemegyszer hagyományosan ma is orosz vallásúaknak említik, szentélyeiket pedig gyakran orosz templomoknak nevezik, holott a liturgia nyelve már régen magyar. Ezen egyébként nem is kell csodálkozni, hiszen a XVIII. század végén és a XIX. század elején a magyarországi magyar nyelvű levéltári kútfők a görög katolikus egyház akkori liturgiai nyelvét, az egyházi ószláv nyelvet is orosz nyelvként tüntették fel. A korabeli ruszin értelmiség ugyanis az akkori ruszin népnyelvet a görög katolikus egyház liturgiai nyelvével azonosította, illetve egy nyelv két változatáról beszélt.

A két világháború között Magyarországon is - a környező országokhoz hasonlóan megjelent a kárpátorosz etnonim, amely részben a korábbi magyarorosz népnevet váltotta fel, de érdekes módon nem honosodott meg hosszú időre. Véleményünk szerint a kárpátorosz etnonim magyarországi felbukkanásában egyebek között az is közrejátszott, hogy egyrészt a legnagyobb ruszinok lakta körzet, Kárpátalja az I, világháború után a trianoni döntés következtében kikerült Magyarország fennhatósága alól, másrészt a magyar szlavisták egy része furcsa módon egyre inkább elfogadta a ruszofilok azon megalapozatlan állítását, hogy a ruszinok nem külön szláv népnek, hanem a nagyorosz nép szerves részének tekinthetők. Udvari szerint a magyar nyelvben viszonylag későn jelent meg a ruszinokra vonatkoztatva az ukrán megnevezés. Feltehetően ebben az is közrejátszott, hogy a magyarországi ruszin értelmiségiek körében az ukrán népnév ugyan már ismert volt a XIX. században is, de magukra nézve nem tekintették elfogadhatónak. Csak a ruszin értelmiségiek egy igen szűk rétege, az úgynevezett ukránofilok kezdték alkalmazni az ukrán fogalmat Magyarországon a XX. század elején. Ugyanakkor a magyarországi ruszin értelmiségiek nagyobb része egészen az I. világháború végéig idegenkedett e megnevezés használatától. A két világháború között ruszin vonatkozásban mind a magyarországi, mind a csehszlovákiai magyar nyelvű kiadványokban a hagyományos ruszin és rutén etnonim mellett a kárpátorosz> valamint az ukránokkal szimpatizálók esetében a kisorosz és az ukrán variáció is egyaránt előfordul. Példa erre az Ungváron 1926-ban kiadott, Volosin Ágoston által írt tankönyv, amely nemcsak címében - "Gyakorlati kisorosz (ruszin) nyelvtan" hanem a lapjain is gyakran váltogatja a kisorosz és a ruszin fogalmakat.

Kárpátalja Magyarországhoz való visszacsatolása után (1938-1939-ben) a II. világháború éveiben a magyar nyelvben ismét reneszánszát élte a ruszin etnonim. Ez egyébként azzal is összefüggött, hogy az 1939-ben útraindult kárpátukrán terminus a csúfosan megbukott, gyakorlatilag "egynapos" Volosin-féle, huszti székhelyű úgynevezett Kárpátukrán Köztársaságtól származott, ami erősen magyarellenes lévén, nem sok esélye volt magyarországi elterjedésére.

Ennek ellenére - feltehetően szovjet nyomásra - pont ez a magyarok számára rosszemlékű kárpátukrán kifejezés honosodott meg a II. világháború után a magyar nyelvgyakorlatban, összhangban azokkal a politikai változásokkal, amelyek a környező ruszinok lakta országokban végbementek. Annál is inkább furcsa, mert a kárpátukrán fogalom tulajdonképpen azt jelenti, hogy a Kárpátokban élő ukrán, a ruszinok pedig a történelem során ukránok soha nem voltak. Tehát a mai Kárpátalján tulajdonképpen nem az őshonos ruszinok tekinthetők kárpátukránoknak, hanem azok a jövevény galíciai, illetve keleti ukránok, akik 1945 után kerültek oda, valamint azok a jövevény ukrán emigránsok, akik a 20-30-as években a csehszlovák érában telepedtek ott le. Az igen gyakori kárpátukrán terminuson kívül egyes esetekben a II. világháború utáni magyar szóhasználatban a ruszinok vonatkozásában olyan kifejezések is előfordultak, mint ukrán, görög katolikus szlovák vagy csak szlovák. Az évszázadokon keresztül Magyarországon hagyományos ruszin megnevezést egészen 1991-ig, - amikor létrejött a Magyarországi Ruszinok Szervezete (MARUSZE) - viszonylag ritkán alkalmazták.

Azóta azonban a magyarországi ruszinok újabb nemzeti ébredési folyamatáról beszélhetünk. Mi több, az 1993-as magyarországi nemzetiségi és kisebbségi törvény egyértelműen deklarálta, hogy a ruszinok külön úgynevezett taxált etnikumnak tekinthetők. Tehát Magyarországon most már megvan a ruszin etnonim használatának jogi garanciája. Ezért módfelett furcsa, hogy egyes magyarországi szerzők a ruszinok vonatkozásában még most is alkalmazzák a történelem során már többször lejáratott, ráadásul tudománytalan kárpátukrán kifejezést. Sőt, egyesek hajlamosak összemosni a ruszinokat az ukránokkal, kitalálva egy kissé komikus ruszin-ukrán szókombinációt. Azt vallják, hogy valaki egyszerre lehet ruszin is, ukrán is. A dolog képtelenségét igazában akkor lehet megérteni, ha a hasonló szerb-horvát analógiára gondolunk. Mint ismeretes, a politikai erőszakkal kikényszerített titói szókombináció végül is véres szerb-horvát testvérháborúhoz vezetett. Mellesleg jelenleg a ruszinokat Ukrajna kivételével már világszerte külön szláv népként ismerik el. Remélhető, hogy a közeljövőben a ruszin etnonim használatának jogosságához még ez utóbbi országban sem fér majd kétség.

Popovics Tibor Miklós: "A ruszinság Európa része"

2010-07-23T19:03:00.000+02:00

"A Kárpát-medencei etnikai keveredés tipikus produktuma vagyok. Magyar, ruszin, szerb, horvát, olasz gyökereim vannak, őseim között voltak pravoszlávok, római és görög katolikusok" – vallja magáról az 1938-ban az Ung megyei Sóslakon született, jelenleg Budapesten élő Popovics Tibor Miklós, az Ébresztők Ruszin Kulturális Egyesület elnöke, a magyarországi Ruszin Kutatóintézet igazgatója.

Középfokú tanulmányait Kárpátalján végezte, diplomáját a moszkvai Lomonoszov Egyetemen szerezte, ugyanitt védte meg disszertációját a nyugati országok gazdasági földrajza témakörben. 1969-ben települt át Magyarországra. Többek között a budapesti élelmiszeripari kutatóintézetben, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tevékenykedett. Számos földrajztudományi, etnográfiai szakmunka szerzője. A magyarországi ruszin közösség egyik vezetője.
– A hivatalos adatok szerint hány ruszin él Magyarországon?

– A legutóbbi népszámláláskor ezerkétszázan vallották magukat ruszinnak. Ezt négy mutató alapján határozták meg. Figyelembe vették az anyanyelvet, a családban, illetve a munkahelyen leggyakrabban használt nyelvet és a nemzetiség önbevallását. A becslések szerint jelenleg legalább hatezer ruszin él Magyarországon.

– Köztudott, hogy a ruszinság egy része a mostani Magyarországon őslakos.

– Igen. E tekintetben az általam vezetett kutatóintézet is feltáró munkát végez. A legruszinabb falu a Sárospatak melletti Komlóska, ahol a lakosság kilencvenöt százaléka mind a mai napig ruszin, Kazincbarcika környékén is jelentős számban élnek olyan nemzettársaim, akik évszázados gyökerekkel rendelkeznek.

– Milyen az őslakosoknak tekinthetők és a néhány évtizede betelepültek aránya?

– Kutatásaim szerint – megjegyzendő, hogy sokan nem értenek velem egyet – a jelenlegi Magyarországon a ruszinságnak három csoportja van. Az egyik az úgy- nevezett őslakosok, ők főként Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében élnek. Levéltári bizonyítékok szerint legalább a XVII. század óta élnek lakóhelyükön. Számuk különösen a Rákóczi-szabadságharc leverése után nőtt meg. Ez érthető is, hisz akkor a fejedelem ruszin katonái közül sokan kénytelenek voltak elhagyni lakhelyüket, és Szabolcs, Borsod megyébe húzódtak. A ruszin jelenlétet igazolja egyebek mellett, hogy ezeken a vidékeken akkor és most is jelentős a görög katolikusok száma. A második csoportot az első és a második világháború alatt és közben betelepültek alkotják, a harmadikat pedig azok a ruszinok, akik a magyarországi rendszerváltozás után jöttek át elsősorban Kárpátaljáról. Jelenleg – szerintem – ez utóbbi a legnépesebb csoport, akár négyezren is lehetnek.

– Az ő tekintetükben a nemzetiségi hovatartozás ugyancsak problematikus...

– Ez is tény. Érdekes módon, az áttelepülés után sokan az ukrán közösséghez csatlakoztak. Idővel, mivel az ukrán mozgalom három csoportra oszlott, egy részük a ruszinság felé orientálódott. Külön próbáltak érvényesülni azok, akik Kárpátaljáról jöttek, külön a nyugat-ukrajnaiak – ezek egyébként a legerősebbek –, s elkülönültek a keleti és déli régióból kivándoroltak.

– Köztudott, hogy sok országgal ellentétben Ukrajna nem ismeri el a ruszinságot, mint önálló nemzetet.

– Az én ismereteim szerint Ukrajna a világ utolsó állama, ahol hivatalosan még nem történt meg a ruszinság elismerése. Pedig a ruszinság Európa része.

– Ebből adódik a kérdés: milyen a viszony Magyarországon az ott élő ukránok és ruszinok között?

– Én azt mondanám, hogy sokkal békésebb, mint Kárpátalján. Nyolc évig voltam a Magyarországi Nemzetiségi és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány ruszinok által delegált kurátora, s a tanácskozásokon általában mellettem ült Hartyányi Jaroszlava, aki az ukránokat képviselte. Az első perctől megállapodtunk, hogy nem acsarkodunk egymásra. Nagyon békésen működtünk együtt. Én támogattam az ő pályázataikat, ő a mieinket. Kölcsönösen meghívtuk egymást a rendezvényeinkre. Tehát a viszony normális, békés volt.

– Az ön által képviselt, vezetett szervezetek részesülnek magyarországi állami támogatásban?

– Az Ébresztők Egyesület és a Magyarországi Ruszin Kutatóintézet, mivel mindkettő civil szervezet, állami támogatásban nem részesül. Viszont a pályázati rendszer jó. Tudományos konferenciák lebonyolítására és könyvkiadásra általában sikerrel pályázunk.

– A kisebbségi önkormányzatok, így a ruszinoké is, részesül költségvetési támogatásban?

– Igen. Úgy emlékszem, hogy jelenleg ötvenkét helyen létezik ruszin kisebbségi önkormányzat. Igaz, egyesek azt állítják, hogy bizonyos okokból ott is létrejöttek ezek a testületek, ahol nincs olyan, aki beszél ruszinul, de még olyan sem, akinek ilyen gyökerei lennének.

– A logika és a történelem alapján a magyarországi ruszinok Kárpátalját egyfajta anyaországnak is tekinthetik.

– Ez valóban így van.

– Milyen a kapcsolatrendszer a kárpátaljai és a magyarországi ruszin szervezetek között?

– Azzal kezdem, hogy pontosan tudom: a kárpátaljai ruszin mozgalom sem egységes. Engem korábban egyik és másik oldal is megpróbált a maga pártjára állítani. Határozottan kijelentettem: sem a Szojmnak, sem a Narodna Radának nem adok semmilyen prioritást. Minden mozgalommal jó viszonyt kívánok fenntartani. Mint kutató pedig – mivel a ruszin néprajz, a ruszin történelem kérdéseivel foglalkozom – mindenkit az egyetértésre buzdítok. Mindenkivel szívesen megosztom ismereteimet, rendelkezésre bocsátjuk konferenciáink anyagait.

– Egyes ruszin politizálók szerint Kárpátalján egymilliónyi ruszin él. Ön szerint mennyi a ruszinok száma?

– Kutatásaim szerint legalább hétszáz-nyolcszázezer ruszin gyökerű ember él Kárpátalján.

– Viszont ennél jóval kevesebben vallják magukat ruszinnak.

– Igen. Ez egy érdekes kérdés. Emlékezetem szerint a legutóbbi népszámláláskor Ukrajnában mintegy tízezren vallották magukat ruszin nemzetiségűnek. De, egyrészt a nemzetiségre vonatkozó kérés is kicsit félrevezetően volt feltéve, nem is beszélve arról, hogy az adott körülmények közt sokan nem merték vállalni ruszinságukat. Mindezek ellenére, mint kutató, mint történész azt állítom, hogy a gyökerek a döntőek. Ha valakinél a ruszin ősök kimutathatók, az ruszinnak tekinthető. Más kérdés, hogy ő milyen nemzethez tartozónak vallja magát jelenleg. Úgy tűnik, hogy Kárpátalján a többség az állam nyelvéhez, a többséghez próbál igazodni, és ezért ukránnak vallja magát.

– Mit lehetne tenni a ruszin öntudat erősítése érdekében?

– Optimista vagyok. Éppen ezért óvom a kárpátaljai ruszin vezetőket, ismerőseimet a taktikátlan harctól. A direkt konfrontáció nem célszerű, mert a kérdés úgyis megoldódik. Mert ha Ukrajna az Európai Unióhoz akar csatlakozni, akkor kénytelen elismerni a ruszinságot, mint külön szláv népet, és a ruszint mint önálló nyelvet. Szerintem ez a kérdés idővel békés úton oldódik meg.

– Félő, hogy Ukrajnát nem holnap, s talán nem is holnapután veszik fel az EU-ba...

– Ez igaz. Viszont készen kell állnunk. E tekintetben nagyon hasznos lenne a ruszin–magyar kapcsolatok további erősítése.

– A kárpátaljai ruszinság körében is egyre erősödik az autonómia-törekvés. Ön szerint ez összehangolható a "békés úttal"?

– Valamilyen autonómiára mindenféleképpen szükség van. Nem csupán a ruszinság, hanem a magyarság számára is. Ugyanis, ha Kárpátalja, vagy annak egy része – a magyarság esetében az általuk többségben lakott járások – autonómiát kapna, akkor Ukrajna Alkotmányába is be kellene iktatni egy olyan passzust, amely kötelezné a központi és a helyi vezetést arra, hogy költségvetési támogatást nyújtson nemcsak a gazdaság fejlesztésére, hanem kulturális célokra is.

– Territoriális vagy kulturális autonómiára gondol?

– Itt mind a kettőre szükség lenne, mert egymaga a kultúra fejlesztésének szabadsága nem biztosítaná a pénzügyi támogatást.

– Visszatérve a kárpátaljai ruszinsághoz. Ismereteim szerint nem elsősorban a megyei, hanem a központi vezetés idegenkedik az elismerés gondolatától.

– Több vezető ukrán kutatóval, néprajzossal is kapcsolatban állok. Érdekes módon többségük korábban nem idegenkedett a ruszin önállóság gondolatától, egyértelműen nem utasította el a ruszin nemzettudatot. Most viszont akadémiai szinten is az az álláspont, hogy ruszin nemzet nem létezik, ruszin nyelv nincs. A Szovjetunió idején jóval toleránsabban álltak ehhez a kérdéshez. Egyébként most nem tudományos alapon kérdőjelezik meg a ruszinság létét, hanem azt hangoztatják, hogy ez szeparatizmus, a kérdés felvetése önmagában veszélyezteti az ukrán állam egységét. Szeretném megjegyezni: az uralkodó európai politikai irányvonaltól idegen minden nemzetiségi alapon gerjesztett indulat, így az ukrán államnak sem kell attól tartania, hogy a ruszinság elismerése szakadást okozna, veszélyeztetné az ország területi egységét. Ha Kárpátalja, vagy annak egy része autonómiát kapna, ez nem járna együtt azzal, hogy kiválna az egységes Ukrajna kötelékéből.

Horváth Sándor
Minden jog fenntartva © 2008 Kárpáti Igaz Szó

К ЮБИЛЕЮ ТИБОРА-МИКЛОША ПОПОВИЧА

2010-07-23T15:09:00.002+02:00

В мае 2008 г. исполнилось 70 лет со дня рождения венгерского русиниста Тибора-Миклоша Поповича. С именем этого замечательного ученого и человека в значительной степени связано возрождение изучения карпатских русинов в современной Венгрии. К сожалению, прошедшая юбилейная дата была замечена преимущественно русинской национальной общественностью, оставшись без должного внимания широких славистических кругов.

Т.-М. Попович родился 5 мая 1938 г. в с. Горинчево в Подкарпатской Руси в семье учителей - Тибора Поповича и Иоланы Касарды. Сам он не без гордости отзывается о собственном происхождении: "Я являюсь типичным продуктом этнического перемешивания в Карпато-Дунайском бассейне, поскольку имею венгерские, русинские, сербские, хорватские, итальянские национальные корни. А в религиозном аспекте у меня есть православные, греко-католические, католические корни".

Среднее образование юный Тибор-Миклош поочередно получал в Хусте, Великой Бигани Береговского района и, наконец, Берегове, где в 1955 г. он окончил школу N 2 с русским языком обучения. Параллельно с его детством в крае менялись режимы и границы. Родившись в Чехословакии, свои первые годы Т.-М. Попович провел в Венгрии, начав взрослеть уже в Советском Союзе.

В 1956 г. Т.-М. Попович - студент Географического факультета МГУ им. М. В. Ломоносова, по окончании которого в 1961 г. ему был вручен диплом специалиста по экономической географии. В 1965 г. Попович поступил в аспирантуру кафедры экономической географии зарубежных социалистических государств Географического факультета МГУ. После окончания аспирантуры им была защищена диссертационная работа на соискание ученой степени кандидата географических наук "Вопросы территориального развития пищевой промышленности Венгрии".

В 1969 г. Т.-М. Попович переехал на постоянное место жительство в Венгерскую Народную Республику, где в скором времени стал научным сотрудником Института экономики пищевой промышленности в Будапеште, а в 1974 г. адъюнктом кафедры общей экономической географии факультета естественных наук Будапештского университета им. Лоранда Этвеша, где проработал до 1991 г. Параллельно с основной деятельностью в свободное время Т.-М. Попович продолжал работать гидом для венгерских и русскоязычных групп. В 1991 г., после двухлетнего обучения по повышению квалификации, он получил диплом экономиста по туризму.

Став в 1991 г. научным сотрудником и преподавателем Академического центра по изучению Центральной и Восточной Европы при кафедре экономической истории Будапештского научного экономического университета, Попович смог уделять больше внимания собственно исторической науке. В частности, он читал такие дисциплины, как "Экономическая и общественная история государств Центральной и Восточной Европы в XIX-XX вв." и "Национальные идеологии и на-
стр. 106

циональные движения в государствах Центральной и Восточной Европы в XIX-XX вв.". Также в 1991 - 1996 гг., вплоть до ухода на пенсию, он вел научные исследования, посвященные экономической и общественной истории республик бывших СССР и Югославии.

Начиная с 1992 г. Т.-М. Попович активно включился в русинское национальное движение, став научным экспертом Организации русинов в Венгрии. После принятия в 1993 г. Закона о национальных меньшинствах Венгрии, предусматривавшего создание нацменьшинствами собственных научных учреждений, именно Т.-М. Попович стал инициатором создания в Будапеште в 1996 г. и директором Русинского научно-исследовательского института.

Русинский научно-исследовательский институт начал работу по следующим направлениям: 1) история, этнография, демография, социология, политология, география, экономика; 2) язык, литература, педагогика; 3) народная архитектура; 4) народная музыка, художественное и прикладное искусство, культура. Принимая во внимание несистематическое финансирование и директор института, и его сотрудники нередко работали на общественных началах. В 2000 г. учреждение получило новое название - Русинский исследовательский институт в Венгрии. Показательно, что только за период с 1996 по 2007 г. институт, руководимый Т.-М. Поповичем, сумел провести 24 международные русинистические конференции. Также, начиная с 2000 г., по инициативе Т.-М. Поповича ежегодно устраиваются научные чтения памяти выдающегося венгерского историка русинского происхождения академика Антония Годинки (1864 - 1946). Количество же конференций, конгрессов, симпозиумов, в которых принял участие сам Т.-М. Попович, не поддается подсчетам.

Параллельно с научными занятиями он никогда не оставлял общественно-просветительскую деятельность. Так, 1999 г., во многом благодаря усилиям Т.-М. Поповича в Венгрии была организована так называемая Русинская народная высшая школа - вечернее учебное заведение для ликвидации пробелов в образовании у венгерских русинов среднего и старшего поколений.

В 2002 г. Т.-М. Попович стал одним из основателей Русинского культурного объединения "Будитель". Кроме этого Т.-М. Попович длительное время являлся редактором журнала "Вседержавный Русинскый Вісник". В 1999 - 2007 гг. он состоял членом попечительского совета Фонда национальных и этнических меньшинств Венгрии. В 1998 - 2002 гг. Т.-М. Попович возглавлял русинское районное самоуправление XII-го, а в 2002 - 2006 гг. - XI-го районов Будапешта. Одновременно в 1999 - 2007 гг. являлся главой научной, просветительской и медиальной комиссии Столичного русинского национального самоуправления. В 1999 - 2000 гг. он также занимал пост заместителя главы Общегосударственного русинского национального самоуправления Венгрии.

За плечами ученого - шесть монографий, шесть разделов в коллективных работах и более чем сто журнальных публикаций, вышедших на венгерском, русинском, русском, украинском, польском, английском, немецком, эстонском языках.

Автор М. Ю. Дронов
Источник Славяноведение, № 6, 2009, C. 106-107

Место издания Москва, Россия

В Угорщині відкрито меморіальну дошку русинському письменнику Анатолію Кралицькому

2010-07-23T15:06:00.000+02:00

Марія-Повч – місто у 20-ти км від Ніредьгази в Саболч-Сатмар-Берегській жупанії (Східна Угорщина), жителями якого є 2400 чоловік, але щороку Маріяповчанський монастир отців Василіан відвідують близько півмільйона вірників греко-католиків з цілої Європи.

До Першої світової війни ці території входили до складу Мукачівської грекокатолицької єпархії, а ціле Закарпаття тоді було частиною Угорщини. У ті часи масовими були отпустові процесії русинів до Маріяповчанського монастиря; вірники стійко долали пішки понад сто кілометрів шляху. Маріяповчанський монастир у Мукачівській єпархії був головним отпустовим центром. Разом з Мукачівським, Краснобродським і Малоберезнянським монастирями він був одним з найбільш відомих культурних центрів карпатських русинів. Саме тут щойно відкрито меморіалну дошку о.Кралицькому (1835–1894).

З монастирем пов’язані долі багатьох культурно-освітніх діячів краю. Зокрема, тут похований єпископ Мукачівський Михаїл Мануїл Ольшавський (нар. 1700 – єп. з 1743 –пом. 1767). Саме при ньому було завершено (1756 р.) будівництво Маріяповчанської церкви – величної споруди, яка й сьогодні вражає та радує око і в якій знаходиться чудотворна ікона Матері Божої. При церкві Ольшавський заснував монастир та монастирську школу. Про М.Ольшавського в Марія-Повчі нагадує його майстерно виконаний барельєф, вмонтований у горішній частині металевих дверей головного входу церкви.

У Марія-Повчі народився Ніколай Дудаш (1902–1939–1972) – вихованець Мукачівського монастиря. Згодом, у 1944 р., тобто у період між смертю єпископа Александра Стойки та іменуванням помічним єпископом Теодора Ромжі, він виконував обов’язки апостольського адміністратора Мукачівської єпархії. Ще до цього, у 1939 році, Н.Дудаш був призначений Гайдудороґським єпископом, а з 1945 року ще й управляв Мішкольцським екзархатом. Поруч із монастирем Н.Дудашу встановлено пам’ятник.

Одним із найвідоміших учнів монастирської школи при Маріяповчанському монастирі був Анатолій Кралицький – юнак із с. Чабини, що на Лабірщині (Пряшівщина). Згодом він увійде в історію краю як ігумен Мукачівського монастиря та один з найпомітніших письменників Підкарпаття у XIX столітті, історик, фольклорист, публіцист, громадський діяч-будитель (похований у Мукачівському монастирі). Навчався здібний юнак у Марія-Повчі у 1854–1856 роках. До цього він отримував освіту в Краснобродському монастирі. Відомо й те, що Кралицький був любимим учнем будителя А.Духновича. Саме Духнович постарався, щоб здібного юнака (від народження він мав ім’я Александр) висвятив на монаха пряшівський єпископ Й.Гаганець. Сталося це навесні 1958 року.

Наприкінці 1858 року о.А.Кралицький знов повернувся до школи Маріяповчанського монастиря, але вже у якості вчителя церковної історії та канонічного права. Тут він знаходився повних чотири роки. Саме тут він розпочинає активну літературну діяльність. Один за одним у стінах монастиря народжуються його художні твори „Пастирь у полонинах” (1860), „Братоубийца” (1860 р., доля рукопису невідома), „Федор Петрюк” (1862), „Казнь неба” (1863), ймовірно, й найвідоміше оповідання „Князь Лаборець” (1863); історичні дослідження „Короткий опис монастыря Мария-Повчанского чина св. Василия Вел. в Угрии” (1863), „Даты к истории Угорских Русинов (По жерелам Базиловича и Балудянского)” (1863).

У Марія-Повчі А.Кралицький сформувався і як майстер публіцистичного пера. У своїх статтях, які надсилав до газет і журналів Відня та Львова, він активно відгукується на поточні проблеми громадського життя, культури, освіти. Саме тут він у 1861 році отримає один із перших номерів щойнозаснованої львівської газети „Слово”, а вже з восьмого її номера на довгих 25 років стане дописувачем цієї газети. Статті молодого монаха зі сторінок „Слова” будуть закликати русинську громадськість і молодь, зокрема, до заснування в Ужгороді своєї газети та свого літературного календаря-щорічника (у 1861 р.), своєї друкарні з кириличним шрифтом (у 1862 р.). Кралицький з обуренням буде писати про спроби вилучити із вжитку в церкві та в школі кирилиці та запровадити серед русинів латиницю, про ганебний факт появи „Літургії для русинів” угорською мовою, про намагання відірвати від Мукачівської єпархії Сиготський приход, що на лівому березі Тиси (нині в Румунії). Він також з великою симпатією та детально неодноразово буде поміщати на сторінках преси інформації стосовно Маріяповчанського монастиря – його історії, фундаторів, щорічних отпустів, чудотворної ікони Матері Божої. Влітку 1862 року, наприклад, проходила реставрацію вежі церкви, а 1 липня відбулося освячення на ній хреста.

Навіть коли Кралицький навсе переїхав до Мукачева (на початку 1863-го року), він час від часу продовжував публікувати у вітчизняних та закордонних виданнях історичні відомості про Маріяповчанський монастир. У цьому плані вартими уваги є публікації „Историческое описание монастырей ЧСВВ в Угорщине: Мария-Повчанский и Краснобродский монастыри” (1864 р.), „Монастырь Мария-Повчанский” (1866 р.), „Монастырь св. Архистратига Михаила в Мария-Повче” (1871 р.), „Угро-русский монастырь в Мария-Повчи” (1891 р.) тощо.

***

Багато десятиліть у ХХ столітті ім’я А.Кралицького піддавалося забуттю. І тому, що грекокатолик, і тому, що василіанський чернець, і тому, що русинський будитель. Лише в наші дні його ім’я повертається в народну свідомість та займає гідне місце в історії Підкарпаття. Ще багато треба у цій справі зробити, бо не є втішним те, що зроблено. Лише принагідно нагадаємо: у 1984 році у Пряшеві вперше окремим виданням вийшли в світ вибрані твори письменника (укладач Йолана Голенда), а в 1998 році в Ужгороді вперше на території України з’явилась книга його оповідань під назвою „Кому мила єсть отчина...” (укладач В.Падяк). У 1994 р. в Ужгороді з’явилась повна бібліографія праць о.Кралицького, що нараховує понад 600 назв публікацій письменника та літератури про нього. Співавтори бібліографії – В.Падяк та Лариса Ільченко.

***

Окремою сходинкою на шляху увіковічення пам’яті про А.Кралицького можна вважате те, що відбулося 30 січня 2006 року в Марія-Повчі. На фасаді василіанського монастиря в урочистій обстановці було відкрито пам’ятну дошку колишньому монаху цього монастиря. На білому мармурі з Карарського кар’єру, що в Італії, викарбувано русинською та угорською мовами текст, який сповіщає наступне:

„У школи сёго монастыря учив од 1858 до 1863 рока познатый русинськый национальный будитель, писатель, публицист, историк, етноґраф

Анатолий (Александер) Кралицькый (1835-1894) – василианськый монах”.

У церемонії взяли участь жителі Марія-Повчі, монахи-василіани (у монастирі їх перебуває шість чоловік), греко-католицькі священики з навколишніх парохій, учні місцевої школи разом з учителями, представники мерії, представники русинських громадських організацій, у т.ч. з Мішкольца та Будапешта, а також закордонні гості з Ужгорода – кандидат філологічних наук В.Падяк та провідний спеціаліст Закарпатської обласної універсальної наукової бібліотеки Лариса Ільченко.

Зі вступним словом до присутніх звернувся ініціатор відкриття пам’ятної дошки доктор Тібор Міклош Попович – директор Русинського дослідного інституту (Будапешт), голова Русинського культурного об’єднання „Будителі”, голова русинської меншинової самоуправи 11-го мікрорайону Будапешта. Він висвітлив присутнім життєвий та творчий шлях будителя, зокрема, наголосив на роках перебування А.Кралицького у стінах монастиря. Т.Попович назвав своєчасним і закономірним факт відкриття пам’ятної дошки, адже у сучасності збільшується число вірників із Закарпаття, що відвідують Маріяповчанський монастир. Інформація на фасаді монастиря стане для багатьох із них приємною несподіванкою та збагатить їхні знання з історії рідного краю.

Під час відкриття виступила п. Сонди Ева, заступник мера м.Марія-Повч, яка привітала всіх присутніх із такою значущою подією в історії їхнього міста.

Гість з Ужгорода кандидат філологічних наук В.Падяк розповів про сучасні дослідження творчості А.Кралицького, акцентував увагу присутніх на тому, що в творчості русинського інтелігента значне місце завжди займала угорська тема, про що свідчать його як художні твори, так й історичні дослідження. У цих творах простий угорець завжди змальований з великою симпатією. Разом із тим це не заважало Кралицькому бути в Угорщині захисником природного права русинів – права отримувати освіту на материнській мові, про що він неодноразово заявляв у пресі як маріяповчанський монах.

Усі доповідачі у своїх промовах подякували організаторам встановлення пам’ятної дошки, громадським організаціям і особисто Тібору Міклошу Поповичу за цей помітний внесок у скарбницю русинської культури, що залишиться в нашій історії.

Оплесками зустріли присутні ту мить, коли з меморіальної дошки Т.М.Попович зняв біле полотно. Урочистості продовжилися в мерії, куди всі учасники свята були запрошені й де могли поспілкуватись. Увечері в церкві монастиря пройшла урочиста літургія, яку провів монах Маріяповчанського монастиря отець Міклош Сантої.

Відкриття меморіальної дошки було приурочено до 170-річчя з дня народження Анатолія Кралицького.

В.Падяк, кандидат філологічних наук.