Hannoveri négykézlábas

Véreb = harci kutya?

2014-01-22T17:26:00.001+01:00

Nehéz napokat tud maga mögött minden magát tisztességes vadásznak tartó kutyabarát ember. Az elmúlt hetek, hónapok kutyalövései miatt a vadásztársadalom egészére hull az elítélő szó válogatás nélkül. Nem tudok és nem is akarok igazságot tenni a kérdésben, hogy a kutya lelövőjének vagy gazdájának van igaza. Elkötelezett kutya és állatbarátként én sem tudom érzelemmentesen kezelni a kialakult helyzetet. Hogy is tudnám, mikor életem jelentős részét hű társam, családunk négylábú tagja mellett töltöm?

Igazság tétel helyett inkább engedjék meg, hogy a közösségi médiában terjedő egyik tévhitre reagáljak. A vadgazdálkodás fontos szereplői a képzett vadászkutyák. Ez így volt mindig és így is lesz, amíg ember vadat ejt el akár hivatásból, akár más okból. A vadászkutyák feladatai számosak, s a fajta vérmérsékletének, előnyös képességeinek megfelelően specializálódtak.

A sebzett vad utánkeresésében az egyik legjobban teljesítő fajta a véreb. A fajta elnevezése azonban nem a kutya vérmérsékletét, harciasságát jellemzi, hanem feladatát. A kutya ugyanis nem azért „véreb”, mert vérszomjas, hanem mert feladata a sebzett vad nyomainak – adott esetben a vérnyomnak – kitartó, állhatatos keresése, követése. A véreb elnevezést a köznyelv van amikor hibásan az agresszív, támadásra kitenyésztett fajták jelzőjeként használja. A valósághoz ennek azonban nincs köze. Olyannyira nincs köze, hogy a véreb valós tulajdonságai éppen az ellenkező jeleket mutatják: végletekig nyugodt, komótos – Uram bocsá' lusta - mentalitású kutyák a vérebek. Harci vagy őrző-védő feladatokra egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben alkalmasak.

Képzett vérebeink feladata a sebzett vad megtalálása és szenvedésének megrövidítése, semmi más. Egyáltalán nem az ölés, ahogy azt néhány kutyabarát hibásan véli. Mi ezt tudjuk természetesen, de tudatnunk kell a munkánkat nem ismerő laikus érdeklődőkkel is.

A disznó ami meglett, de mégsem

2014-01-02T16:09:00.000+01:00

Különösen nagy kihívás, ha egy közeli barátunk számára nyújthatunk segítséget sebzett vadja megkeresésében. Ilyen élményben volt részünk Szederrel.

A sebzés egy 7x64-es puskával történt. A vadász kissé lefelé egy sűrűs határán mozgó süldőre lőtt rá nem éppen kényelmes szögből. Az első süldőt azonnal helyben marasztalta, de a második süldőre leadott lövésre már nem volt ilyen jó: a vad megrázta a fejét, mintha az orrát érte volna a találat, majd nagy tempóban megindult a sűrű felé. A következő lövés nagyjából 50 méterről csattant el a futó vadra, s bár jól nem lehetett látni találatjelzést, valószínűsíthetően a a disznó hátulját találhatta el.

Másnap reggel napkelte után kezdtük el a munkát. A rálövés helyétől úgy 6-700 méterig jól követhető volt szemmel is a vérnyom. A vad váltóját szegélyező ágakon, gallyakon elé magasan voltak kenések. Szeder szépen követte az ösvényt, s ahol kellett, megállt és visszakeresett a bonyolultabb, erősebben vadjárta részeken. Nagyjából egy kilométer után találtunk egy kisebb sebágyat. Innentől a vér jóval kevesebb lett, s egy dagonya után szinte el is tűnt. Innentől Szeder vezetékmunkája egy csapásra megváltozott. Az addig kiegyensúlyozott, megfontolt munkából buldózerbe váltott, gyakorlatilag lobogtam a vezeték végén. Vért sehol nem találtunk, pedig jó 500 métert mentünk így.

Tomi jött mögöttünk, s már idejekorán jelezte, hogy szerinte nem a sebzett nyomán vagyunk, de úgy gondoltam, hogy meg kell ezt próbálni, pedig ez a Szeder tényleg egészen más Szeder volt, mint amikor sebzett vad nyomán megyünk. A fél kilométer vér nélküli haladás után beláttam hibánkat. Visszamentünk az utolsó jelölt vérnyomhoz, hogy újra felvegyük a csapát. Itt jó 10 percet pihentünk. Megitattam Szedert, mielőtt folytatnánk. Az egészséges nyom után néhányszor meg kellett vele értessem újra, hogy melyik nyomot kell követni, de utána nagy biztonsággal vette fel újra a munkát, pedig a vérnyomok szemmel már alig voltak követhetőek. A csapa egy köves motorutat keresztezett. Szeder megállás nélkül vágott át rajta, én meg mindenhol nagyítóval kerestem a vért, okulva az előző hibázásunkból. De vér sehol. Szeder viszont ment úgy, ahogy megszoktam tőle a sebzett vad csapáján. Jó 100-150 méter után végre ismét találtunk egy csepp vért. Nagy megkönnyebbüléssel dicsértem meg a szép munkáért.

A követett disznó elért egy sűrűshöz, ahol többször is elfeküdt. Az elfekvésekben minimális vért találtunk, inkább csak a bebújó vagy kibújó részeken találtunk egy-egy csepp kenést. A negyedik fekvés után Tomi halkan odasúgta: „Én elengedném a kutyát...” Én viszont bizonytalan voltam, pedig Szeder emelte már orrát. Ebben a pillanatban felkelt tőlünk 15 méterre a disznó és iszonyatos tempóban rohanni kezdett lefelé az árok felé. Próbáltam Szedert leoldani, de a vezeték kicsúszott a kezemből, így Szeder azzal együtt indult hajszára...

Mondanom sem kell, hogy úgy vágtattam utánuk, mintha az életemért küzdöttem volna, nem törődtem sűrűvel, ágakkal, csak látni akartam hol tartanak. Egy árkon rohant át a disznó, Szeder pedig mögötte vagy 20 méterre maga után húzva a vezetéket. Aztán az árok utáni domb gerincén szem elől vesztettem őket. GPS elő, és néztem az eseményeket. Jó 500 méter után Szeder megállt pár percre, majd visszaindult. Nem érte utol. Lehet, hogy leakadt, de az is biztos, hogy a disznó iszonyatosan gyorsan haladt. Az eseményeket utólag felidézve az biztos, hogy a vad orra, vagy állkapcsa nem volt sérült, ahogy a hátulja sem. Srégen hátulról néztem vágtájukat, és a disznóról emlékeim szerint egy dolog hiányzott, a bal oldali füle... Konzíliumot tartottunk és a keresés feladása mellett döntöttünk.

A disznó nem lett meg. 3,5 km vezetékmunka és 500 méter hajsza után nem tudtuk megfogni. Visszatekintve a munkára, több hibát is elkövettünk:

Letértünk egészséges vad csapájára. Ezt sikeresen javítottuk, és abból a szempontból jó volt, hogy így már könnyebben teszek különbséget a sebzett és egészséges vad csapáján haladó Szeder munkája között.
Nem hallgattam azonnal Tomira, hogy mikor csatoljak, hanem bizonytalankodtam.
Nem csatoltam le a vezetéket, mert nyakló helyett nyakörv volt a kutyán. Pedig eddig mindig nyaklóval kerestünk...

A disznó sérülése semmiképpen nem volt komoly, valószínűleg akkor sem lett volna meg, ha nem hibázunk. De azért kell még tanulnunk, tapasztalnunk.

Az első szarvas, az első hajsza

2013-12-17T13:56:00.003+01:00

Furcsa időszak volt az elmúlt pár hét. A munka miatt csapázni sem igazán volt idő, éles munka pedig egyáltalán nem akadt. Nem csoda, hogy Szeder sem nagyon fért már a bőrébe, és én is nagyon vártam valami mozgalmas eseményt. Továbbá az is feszélyezett, hogy bár több sikeres dermedtre vezetést abszolváltunk, a hajsza mégis kimaradt eddig az életünkből. Sokat játszottunk, gyakoroltunk, tudom, hogy kapós kis kutya, de nem láttam még soha mit művel sebzett vadnál. Mindez persze némi feszültséggel is bírt. Mi van ha fél majd a vadtól? Mi van, ha nem teszi a dolgát?

A hétvégén Cserhátsurányban tartott terelővadászatot a helyi társaság, amelyen a mi kis csapatunk adta az utánkereső szolgálatot. Mi vasárnapra vállaltuk a készenlétet, úgyhogy már szombat este összeraktam minden cuccot, feltöltöttem a GPS akkumulátorait. Megbeszéltük, hogy Dani hív este, és értesít a fejleményekről, s ennek fényében döntjük el, hogy hajnalban indulunk, vagy elég délelőtt. A szombati nap sebzéseiből nem maradt vasárnapra ez már estére kiderült, úgyhogy nem maradt más, mint várni a telefont, hogy mikor induljak, ha egyáltalán még kell.

Délig semmi. Már kezdtem úgy gondolni, hogy itt ma nem lesz ránk szükség, amikor végre megcsörrent a telefon. Dani ecsetelt, hogy kis csúszásban van, mert Somának és neki volt egy kis akciófilmbe illő esete egy kannal. Soma szerzett kis sebet, de épp bőrrel megúszták mindketten a kalandot. A parancs megjött: sebzés van, indulhatunk.

Kettőre értünk a területre. Egy vadász 40-45 méterről lőtt meg egy gímtehenet, amely elfeküdt, majd jó egy óra múlva lábra kapott, és tova ügetett be a sűrűbe. A rálövés helyén vettük fel a csapát. Mindkét kutya izgatottan, erősen húzva indult el egymást váltva az élen. A vér eleinte jó volt. A rálövés helyén sötétpiros tócsa, később kenések magasan az aljnövényzeten. A szarvas egy szedresen vágott át, majd több erdészeti utat keresztezve beváltott a szálerdőbe. Az úton a kutyák kicsit elidőztek, mert a fel alá járkáló vadszállító autók széthordták a szaganyagot mindkét irányba. Kis helyszínelés után azonban mindketten ugyanott indultak meg befelé az erdőbe. Vér innentől már nem volt, de a kutyák olyan erősen húztak az irányba, hogy nem lehetett nem bízni bennük. Hamarosan egy fél tenyérnyi vérfolt igazolta állításukat. A szarvas itt megállhatott kis időre.

A csapa a völgy felé fordult, s hamarosan mindkét kutya emelni kezdte orrát, jelezve, hogy közeledünk. Hamarosan megpillantottuk a sebágyba feküdt szarvast. Még élt, emelte fejét. Dani hajszára engedte Somát, és szólt hogy induljon Szeder is. A szarvas közben lábra kapott és vagy 50 métert futott miközben a kutyák hevesen ugatták. 50 méter után aztán megállt. Soma hátulról, szokás szerint, Szeder pedig körülötte szaladgálva csaholta körbe.

Az első szarvas, az első hajsza - már csak a jobb oldalára kellett volna fektetni a vadat a fénykép előtt

Először láttam Szedert elő sebzett vaddal. Olyannyira megigézett a látvány, hogy az eseményt résztelesen fel sem tudtam idézni később. Furcsa kettősséget éreztem: mindenek előtt sajnáltam a sebzett szarvast. Nem jó így szenvedni látni a nemes vadat... Másrészt örömmel töltött el a siker, hiszen Szeder éppen azt csinálta és éppen úgy, ahogy egy jó vérebnek dolgoznia kell. Megkönnyebbülést adott az is, hogy megrövidíthetjük szenvedését. Utánuk futottunk. A kegyelemlövést Dani adta le az ismét elfeküdt szarvasra, ami komoly figyelmet igényelt, hiszen a két kutya figyelme, csaholása nem lankadt egy percre sem, folyamatosan köröztek a fekvő vad körül.

A munka nem volt éppen hosszú vagy embert próbáló. A vezetékmunka csak 600 méter volt, s a hajsza is mindössze 100 m. De mégiscsak az első igazi, szép, vérebes hajszánk volt. A sebző lövés egyébként a májcsúcsot érte, s a seb főleg befelé vérzett. Jó pár liter vér volt a mellüregben.

Aznap még egy kontroll munkánk volt: 70-80 méterre tett lövést egy vadász egy szarvasra, s úgy látta hátsó lábai megroggyantak. Már szürkült, amikor el tudtuk kezdeni a rálövés helyének keresését, s a teljes sötétségbe nyúlt keresgélésünk, de vérnyomot nem talált sem Soma, sem Szeder.

Disznókeresés videón

2013-10-10T07:44:00.001+02:00

1400 méteres dermedtre vezetés, a vendégvadász előző este sebezte, 14 órás volt a csapa. Szedernek ekkor még kezeltük a törött farkincáját, lehet látni ahogy lóg folyamatosan a vége. Annak ellenére, hogy komoly fájdalmai lehettek, tök jól dolgozott, pedig voltak benne jó kis törések, nehéz részek.

Emlékeztek még, hogy egy 2012. októberi postban azt írtam, hogy Szeder lábemeléssel jelzi a vért?
http://hannoverinegykezlabas.blogspot.hu/2012/10/gesztusok.html

Tavaly amikor kezdtük a bevezetést észrevettem, hogy vérnél van amikor a jobb első lábát emeli, úgy jelez. Most a videón többször is látszik ez a gesztusocska (végén tisztán látszik a vadnál). Nem mondom, hogy én tanítottam neki, de dicsértem gazdagon, amikor csinálta, úgyhogy úgy tűnik rögzül. Minden vért nem jelez így még, de remélem eljön majd annak az ideje is.

Gímbikák nyomán

2013-10-07T18:00:00.001+02:00

Sem Szeder sem én nem vagyunk elég tapasztaltak ahhoz, hogy egyedül vállaljunk akkora felelősséget, mint egy gímbika keresése. Gyakorolni ellenben kell, méghozzá úgy, hogy a vad terítékre hozatala ne kerülhessen veszélybe tapasztalatlanság miatt.

Erre jó lehetőséget kínál egyesületünk alapvető kutyaképzési elve, a kétkutyás keresés. A tapasztalt vérebes társ támogatása felbecsülhetetlen érték nekünk. Erről már írtam egy korábbi postomban, és hiszem, hogy ez a legjobb módja, hogy a kutyust a kellő műcsapás tapasztalat megszerzése után az éles munkákba is bevezessük, méghozzá úgy, hogy igazán nehéz feladatokkal is szembe kerülünk.

Ebben a szezonban eddig két gímbika keresésben sikerült így részt vennünk. Egy sikertelen és egy sikeres keresést abszolváltunk. Íme történetük.

Sikertelenül

Az első másodkutyás keresésre Bényei Tomi barátom hívott. Már a hívásnál jelezte a helyi hivatásos - aki szintén vérebes - hogy ez szerinte nem lesz meg. Egy német vendégvadász előző nap este sebezte. 180 méterre lőtt jó fénynél a bőgő bikára, kissé lefelé a dombról, lesről. A lövésre a bika hátrafelé kirúgott, majd begaloppozott egy kukoricásba, mielőtt a vadász a második lövést is ellőhette volna. Nagy segítség volt, hogy a vendégvadász egy ismerőse videófelvételt készített a lövésről, vagyis mi is megnézhettük a vad találatjelzését. Valóban alacsonyan hátra rúgott egyet, majd mintha semmi sem történt volna továbbügetett. A kukoricás szélén még meg is állt körülnézni, hogy ez pontosan mi volt, mielőtt belépett volna.

A kukoricánál tettük rá a kutyákat a nyomra. Elöl Tomi és Rocky, mögöttük 10-12 méterre mi Szederrel. A kukoricában néhány csepp vért találtunk, mást nem. Sem kenés, sem háj, sem csontdarab, semmi más. De mentünk tovább. A vad beváltott az erdőbe, majd egy árok partján haladt végig. Jó 6-800 méter után találtunk még pár csepp vért. A cseppek előrefelé fröccsentek, jelezve, hogy a vad futott ezen a részen. Utána hegynek fel, de semmi vér. Már azon filóztunk, hogy letértünk a nyomról, amikor újabb 1,5 km után ismét egyetlen csepp vért találtunk egy levélen. Tehát mentünk tovább, egyenesen egy elfekvésig. Az elfekvésben nem volt egy csepp vér sem. Ekkor tartottunk 4,5 km-nél a GPS szerint.

A hivatásos itt jelezte, hogy ne menjünk tovább, nincs értelme. Megerősítettük a feltételezését, hogy alacsony horzslövés volt has tájékon.

Sikeresen

Rákövetkező héten Tomit ismét egy sebzett bika keresésére hívták, én pedig épp úgy, mint előző héten elkísértem őt. A sebzés egy hegyoldalban történt, alig 70-80 méterről. A német vendégvadász 30-06-os puskát használt, a lövés pedig előre-lefelé elcsúszott, aminek következtében a forgó környékén ellőtte a jobb első lábát a bikának. A kísérő vadász jelezte, hogy a rálövés után a szarvas beváltott a sűrűbe, majd nyoma veszett. A vérnyom könnyen követhető, bőséges de nem akartak utána menni, nehogy fel legyen zavarva a sebágyból. Reggel 9-kor értünk ki a rálövés helyére. A kutyák könnyen felvették a nyomot, és mintaszerűen haladtunk hegynek fel. A sebző vadász kificamította a lábát, így egy barátja kísért minket el az illetékes hivatásos társaságában.

Az első vér

Az első sebágy a rálövéstől 5-600 méterre volt, egy további pedig egy jó kilométerrel feljebb a hegyoldalban egy igazi börzsönyí sűrűsben. Rocky haladt elöl Tomival, utánuk mi 10-20 méterre, mögöttünk pedig a hivatásos vadász és a német vadász. Daráltuk a kilométereket.. először fel sem tűnt, hogy mekkora a táv, csak amikor lepihentünk egy árok alján, hogy megitassuk a kutyákat, akkor néztem rá a GPS-re, ami 4,5 km-t mutatott. A vezetékmunka mintaszerű volt, egyik kutya sem tévedett egy métert sem. Ilyenkor az igazsághoz hozzátartozik, hogy a másodkutya nem végez teljes értékű munkát. Ha kellő távolságot tudunk tartani, akkor a nyomon megy, de ha túl közel kerülünk a főkutyához, akkor néha őt követi. Persze kontrollnak ilyenkor is nagyon jó hogy vagyunk.

Bele a felkelő napba

Sebágy

További 2,5 km-t mentünk, miközben a vér egyre frissebbé kezdett válni. Egyre gyakrabban találtunk olyan kenéseket, mintha a vad dülöngélt volna. Rövid tanakodás után Tomi lecsatolta és hajszára indította Rocky-t – éppen 7 km nél -, itt már annyira friss volt a vér, hogy szinte csepegett le a levélről. Megbeszéltük, hogy Szeder marad, mivel a vadat nem láttuk, úgyhogy vele megyünk tovább a nyomon. Aztán kb. 800 méteren Rocky állította a szarvast. Rámentünk, előtte 250m-rel Szedert is elengedtük, de nem látta még a vadat, és nem is értette igazán a helyzetet. Pont a csatoláskor a szarvas felkelt és megint 600 méterre futott Rockyval. Közben mi is rohantunk persze rövidebb úton. Szeder közben visszajött a saját nyomán, és elindult oda, ahol csatoltam őt, úgyhogy én itt kiszálltam és visszamentem érte. Leült szépen ott ahol utoljára találkoztunk.

Közben Tomiék tovább mentek a hajszán. Nagy vitalitása volt a szarvasnak, annak ellenére, hogy három lábon menekült. Még további négy alkalommal állította Rocky, amire Tomi meg tudta adni a kegyelemlövést.

Én közben visszamentem az autóhoz, hogy begyűjtsem a boldog német vadászt. Szeder közben kinyúlt, mint egy rongyszőnyeg. Kicsit persze szomorú voltam, mert nagyszerű alkalom lett volna, hogy lássam hajsza közben végre a kis hannoverit, de még nem volt itt az ideje úgy látszik. Azért a nap cseppet sem volt felesleges, sőt. Jó tapasztalat volt látni, hogy Szeder hosszan is tud megbízhatóan dolgozni, valamint azt is jó volt látni, hogy elszakadás esetén visszatért a csatolási ponthoz, nem ment világgá. Ez volt egyébként az első alkalom, hogy eltávolodtunk egymástól munka közben több száz métere, úgyhogy hazudnék ha azt mondanám, hogy a zabszem nem volt a hátsómban.

Megvan!

A nap további tanulsága, hogy nem csak vizet, de valami energiadús táplálékot is érdemes vinni a munkára, hogy utána egyből feltölthessük a lemerült elemeket. Tapasztaltabb vérebesek a töpörtyűre esküsznek. Következőre lesz nálam némi vaddisznóból készített csemege az biztos.

Vadászatra alkalmas véreb - VAV vizsgán

2013-10-06T08:35:00.001+02:00

Szinte napra pontosan egy éve kezdtem el írni ezt a blogot, és éppen egy éve kezdtem el Szeder bevezetését. Visszatekintve erre az egy évre kellemes érzés: sok unkát tettünk egymásba, és mindketten sokat tanultunk. Az első hivatalos megmérettetés 2013. október 5-én érkezett el.

Egy véreb életében négy vizsgát tehet le. Az első a Vadászati Alkalmassági Vizsga. A jogszabályok szerint olyan kutya vehet részt vadászatban Magyarországon, mely ezzel a vizsgával rendelkezik. A jogszabály nem említi a véreb elővizsgát és fővizsgát, de sok véreb dolgozik az országban elő- vagy fővizsgával, tehát a gyakorlat azt mutatja, hogy azt is elfogadják.

Az vadászkamarák által szervezett utánkereső vadászati alkalmassági vizsga és a Véreb Egylet által szervezett elővizsga egyébként szóról szóra ugyan az. Nem csak a feladtatok ugyan azok, hanem az értékelés, pontozás is ugyanúgy történik. No nézzük, hogy pontosan mit is kell egy kutyusnak teljesíteni, ahhoz, hogy hivatalosan is utánkereső vadászkutya legyen.

A vizsga két nagy részre oszlik. Az első rész a fegyvelmi gyakorlatokkal, második a munkaképességgel – csapázással – foglalkozik. A fegyelmi gyakorlatokon azt ellenőrzik, hogy a van e olyan szófogadó, hogy ne zavarja a vadászatok menetét. A gyakorlatokat, és a saját tapasztalatainkat is leírom itt, hátha tudok vele segíteni utánkereső vizsga előtt álló vérebvezetőknek:

Behívás, vezetékre vétel: a lecsatolt kutyussal el kellett sétálnunk 100-120 métert, miközben a kutyust kétszer háromszor be kellett hívni és vezetékre kellett venni. Ez volt az első feladat, és bármennyire is tudom, hogy Szeder mindig visszajön, azért a zabszem ott volt. :) Szemem előtt lebegett a kép, ahogy a kutya talál valami érdekes szagot én meg negyedóráig szólongatom, hívogatom, ő meg rám sem hederít. De Szeder nem ilyen. Szépen bejött mind a három alkalommal, és ülve várta, hogy felcsatoljam a vezetéket.
Elfektetés: nos ez a legnehezebb feladat. Alapvetően kétféleképpen lehet abszolválni: lekötött kutyussal és szabadon elfektetett kutyussal – kevesebb pontért természetesen. Vigyázzunk mit választunk, mert ha a kutyus 10 méternél jobban elhagyja helyét, azonnal kizárják a vizsgából. Bár kétségtelenül jól haladtunk a szabadon fektetéssel, mégsem voltunk olyan szinten, hogy 9 kutya között is garantálni tudjam a sikert, ezért én inkább lekötöttem Szedert, ahogy több tapasztaltabb vérebes társam is. Ki tudja, hogy a falkaszellem mire képes. Lehet, hogy elég egy kutyának megindulni, hogy a többi utána rohanjon. A kutyus fekhet, ülhet, miközben a vezetők kimennek a látótávolságból. Ekkor a vizsgabiztos lövést ad le. A kutyák nem mozdulhatnak (felállhat, az nem gond), nem tépkedhetik a vezetéket, nem próbálhatnak elszabadulni. Nyugisan, helyben kell maradni. Szeder szépen vette az akadályt. Leültetem és marad paranccsal lenyugtattam. Ahogy távolodtunk felállt, de aztán vissza is ült kis fészkelődés után és úgy „várta” a lövést. A vezeték végig laza volt, még csak meg sem feszült. A lövésre Szeder nem mozdult. Megfordult a fejemben, hogy lehetett volna lekötés nélkül is abszolválni a feladatot, de ahogy az utánkeresében, úgy a vizsgán is tisztában kell lenni saját képességeinkkel, felkészültségi szintünkkel, és annak megfelelően kell elhelyezni a lécet. Ezért nem megyek tapasztalatlan vérebesként tapasztalatlan kutyával bikát keresni... Mondom ezt azért, mert néhány szabadon elfektetett kutya bizony útra kelt...

Csak maradj így a gyakorlat alatt is...
Vezetés láb mellett: A kutyust rövid vezetékre véve bal láb mellett kell vezetni. Nem húzhat extrém módon, nem térhet ki az irányból, végig szorosan követnie kell a vezető lábát. Közben még 2-3 lövéssel tesztelték a lövésállóságot. Nem volt ezzel a feladattal gondunk.
Viselkedés a vadnál: ennél a feladatnál kb. 10-15 méter távolságból kellett a kutyáknak megtalálni lecsatolva egy vaddisznóbőrt. Mindannyiunk pechére erős hátszél fújt, amikor a gyakorlatot végeztük, így mindegyik kutya tekergett egy időt, amíg meglelte a disznóbőrt. Mindegyik lement a szél alatti oldalra, és onnan jött vissza a műdisznóhoz. Itt két dolgot nem csinálhat: nem kezdheti ki a „vadat” és nem félhet tőle. Az nem baj, ha kellő óvatossággal közelíti meg a vadat, ahogy az sem, ha kicsit ráharap, vagy nyalogatja. Ha a kutyus fél, vagy erősen belekap, akkor viszont vége a vizsgának.

A fegyelmi gyakorlatoktól tartottam a legjobban. Bár tudtam, hogy jól felkészültünk, Szeder mégis csak egy játékos kölyökkutya, ez pedig magában rejtheti a meglepetést. Összességében azt tudom tanácsolni mindenkinek, hogy vegye nagyon komolyan a fegyelmi feladatokat, mert itt nagyon könnyű elvérezni. Itt nincs mérlegelés: ha a kutya nem jön be, vagy az elfektetés helyét 10 m-nél távolabbra elhagyja, vagy megijed a lövéstől vége a vizsgának! Ezek a feladatok egyszerűnek tűnnek, éppen ezért könnyen letegezhetőek, hogy „áh ezt úgy is tudja a kutya, ne gyakoroljuk már..”. De. Kell gyakorolni!

Utánkereső gyakorlatok:

Előkeresés: gyakorlatilag a kutyusnak meg kell találnia egy 20x20 méteres területén az imitált rálövés helyét és fel kell vennie a csapát. Parancsra a blökinek szépen keresnie kell érdeklődő módon. A csapákat 5-6 órája fektették, így nem volt nehéz feladat. Elvben. Gyakorlatban még sok sikeres munkával bíró tapasztalt véreb is sokat keresgélt, amíg felvette a nyomot. A mi rálövésünk kb. 10-12 méterre lehetett a kiindulási ponttól, és Szeder talán a leggyorsabb volt az összes kutyus közül a csapa felvételében. Érdekes egyébként azt látni, hogy a vizsgahelyzet nem csak a vezetőnek vizsgahelyzet. A rálövés helyét jelezni kell a bíróknak, csak akkor lehet továbbindulni a vezetékmunkára.
Vezetékmunka: 7-800 méter csapa vérebek esetében, 2 dl vér, 4-8 óra – esetünkben kb. 6 óra csapaidő, egy derékszögű és egy tompaszögű törés. Egyáltalán nem tűnik nehéz feladatnak. Nem is az, ha a vérebvezető odafigyel. Vége a vizsgának ha: a kutya kettőnél többször elhagyja a csapát 50 méterre, vagy a szarvaslábat nem találja meg. Jó pont ha a vezető jelzi folyamatosan a kutya által mutatott vérnyomokat. Szép vezetékmunkával kiegyensúlyozott tempóban halad. Azt hiszem, ezt az akadályt szépen vettük, bár őszintén szólva lassabban csináltuk, mint amennyi időt egyébként akár gyakorláskor, akár éles munkán egy ilyen csapára szántunk volna. És persze nem a kutya miatt. Szeder szépen felvette a nyomot a napsütötte füves tarlón, majd megtalálta a bozótosba a beváltást. A bozótos sáv közepén egy árok futott, no ebben tekergett egy kicsit, de a nyomot nem hagyta el. Amikor kiélvezte a környező kellemes szagokat, tovább ment. A csapa kiváltott egy újabb napsütötte rétre, itt is kicsit oda-vissza ment a nyomon, de nem hagyta el a csapát. Különösen figyelni kell, amikor a csapa erdőből nyílt térre ér! Ezek a legkönnyebb hibázási pontok. Inkább legyen lassabb a kutya, inkább ellenőrizze magát többször, de ne hibázza el. Szeder ment ide-oda a nyomon 5-10 métereket, majd nekiindult, hogy egy újabb bozótoson áthaladva, újabb mezőre kiérve befejezzük a munkát és megtaláljuk a szarvaslábat. Bármennyire is tudtam, hogy a csapázás nem lesz nehéz feladat – pedig ilyen vizsgahelyzetben igen is az – szarvascsülöknek ennyire még nem örültem... Tehát meglett, és innen már tudtam, hogy a VAV vizsga is sikerült.

Nyerésre állva

Persze a hiúság azt diktálta, hogy tűkön ülve várjuk az eredményt. A kilenc kutyusból öt teljesítette a vizsgát. Szeder 192 pontot kapott a 240-ből, ami az adott napon a harmadik legnagyobb pont volt. Előttünk két tapasztalt kutyus volt. Pontot veszítettünk három feladatnál: egyrészt az elfektetésnél, ahol én a lekötést választottam. Másrészt a vadnál való viselkedésnél: itt a vizsgabiztos úgy ítélte meg, hogy hamarabb kellett volna a vadhoz mennie. Harmadrészt egy pontot veszítettünk a vezetékmunkán, mert a kutyus sokat időzött az önellenőrzéssel. Ezt én nem éreztem hibának, hiszen inkább a kutyus jó tulajdonsága, ha bizonytalanság esetén ellenőrzi magát. Több időt sem töltöttünk a csapával mint a többiek, de az is biztos, hogy az utánkeresés nem időre űzött tevékenység, hanem csak az eredmény számít: meg lett-e a vad, vagy nem. A többi sokszor mese.

Néhány jó tanácsom hasonló helyzetben lévő vadásztársaknak:

Fektesd bele a munkát a kutyusba magad. Ne válaszd a könnyebb utat, hogy más képezze ki neked.
Ne változtass semmin vizsga előtt, használd ugyan azt a felszerelést mint mindig. Volt olyan kutyus, melyre gazdája most először adott hámot nyakló helyett. A kutyus a vizsgán a hámmal nem keresett, vizsga után nyaklóval próbálva vígan ment a csapán.
Vizsga előtt mozgasd le a kutyust, had szívj magába a környék érdekes szagait, had szokja meg az adott területet. Nyugodt kutyával sokkal egyszerűbb vizsgázni...
Vigyél sok vizet a kutyusnak. Kiszáradt orr nyálkahártyával töredékére esik vissza szaglóképessége.
Maradj nyugodt. Ne rakd rá a kutyusra a feszültséget. Neki ez pont olyan nap, mint a többi, és ez így jó.

És, hogy a 192 pont soknak tekinthető-e? Nos ez relatív. Nagyon relatív. Persze jól hangzik nekem, meg simogatja a májamat, de a vizsgán teljesített szint és a valóság között igen nagy eltérések lehetnek. Élő példaként aznap vizsgázott egy olyan véreb, amelyik 200 körüli sikeres munkánál tart, és kevesebb pontot kapott Szedernél. És akkor most az én tapasztalatlan Szeder kutyám jobb véreb, mint a 200 sikeres munkával bíró kutya? Egy frászt. A vizsga és valóság két külön ügy. A cél az, hogy a valóságban is sikeresek legyünk. Azon leszünk.

A kalapomra pedig feltűztem a vérebes kitűzőt. Köszönet érte Snoopy barátomnak! És hogy most merre tovább? Még kell gyakorolni, biztosabbá válni, mert még nem profi a közös munkánk. Mehet tovább a tanulás.

Feltűztem.

Farok nélkül

2013-09-16T17:04:00.002+02:00

Sajnos nem sikerült Szeder farkát megmenteni. Már úgy látszott, hogy visszatér az élet a törött részbe, amikor egyszerűen elkezdte lerágni az akkor már – hitünk ellenére – elhalt részét. Este alig öt perc alatt 5 cm hosszú 2,5 cm széles sebet rágott magára úgy, hogy kilátszott a csont. Azonnal telefonáltunk az állatorvosnak, és vittük műtétre.

Így kezdődött - csontig rágta az elhalt véget

Mindannyian elszomorodtunk, kislányom ott térdelt Szeder előtt, ölelte és csak sírt, hogy nem akarja, hogy levágják a kutyus farkát. Úgy búcsúzott el az óvodai terem ajtajában, hogy „Nagyon vigyázzatok Szederre!”.

Nem volt mit tenni. A farok végi kisebesedés már éppen rendbe jött volna, amikor a törés történt. A sérült erek nem tudtak megfelelő vérellátást biztosítani a faroknak, Szeder természetes reakciója pedig az volt, hogy amputálja az elhaló részt, hogy ne fertőződjön el, ne üszkösödjön.

Itt még megvolt... az utolsó pillanatok

A műtét maga alig volt több, mint 30 perc. Utána 3-4 órával kezdett ébredezni, és szinte azonnal látni lehetett rajta a változást. Biztosan a fájdalomcsillapítók is közrejátszottak benne, de jó kedvvel ébredt, látszott rajta, hogy a fájó farok eltávolítása megváltás volt neki.

Szerdán vehetjük le a kötést és a gallért. Azóta éppen olyan rosszcsont, mint amilyennek ismertük mindig, csak 30 cm-rel rövidebb lett a vérebecske. Szokni kell a vizsla-szerű fart, de hát az optikánál fontosabb a kutyus egészsége. A farok hiánya pedig nem befolyásolja munkát.

Röviden. Ennyi.

Közben már tudjuk a VAV vizsga időpontját. Pár hét múlva Szeder hivatalosan is vadászkutya lesz. Addig még kissé rendbe tesszük az elmúlt hetek farokproblémái miatt elhanyagolt fegyelmi gyakorlatokat és csapázunk kicsit, hogy megfelelő kondiban legyünk.

Elhatároztam, hogy veszek a vadászkalapomra egy vérebes kitűzőt. Ha a vizsgát megcsináltuk, feltűzöm rá.

Újabb sikeres munka

2013-09-10T11:51:00.003+02:00

Sajnos az augusztusi post kimaradt, és az az igazság, hogy az adott hónapban nem is sok minden történt kutya ügyben. Egyrészt a családi nyaralás, másrészt pedig a lövész EB-re való készülés és az EB foglalta le Szeder idejét. Ez nem szép dolog, de ez van.

Augusztus végétől azonban visszamentünk a rendes kerékvágásba, sőt éles munkát is oldottunk meg. 1400 méteres dermedtre kereséssel találtunk meg egy 14 órája sebzett malacot. A nyom felvételét nehezítette, hogy sűrűn látogatott szórón lőtték, valamint aznap este még két malacot lőtt ugyanott a sebző, tehát volt ott mindenféle nyom-vér összevissza. Szeder 4-5 percig forgolódott a rálövés helyén 5 m sugarú körben, hogy kibogozza az eseményeket, aztán szépen megindult a nyomon. A malac hegynek fel vette az irányt eleinte erős kenésekkel, aztán egyre kevesebb vérrel. Kutyám hibátlanul követte a 14 órás nyomot, és meg is találtuk az erősen kikezdett malacot 1,4 km után. Valószínűleg hátsó láb lövése lehetett. Azért valószínűleg, mert mára a disznó felét már megették a rókák. Minden esetre nagy életerő lehetett a malackában, hogy eddig eljutott... nekünk viszont jó munka, jó gyakorlás volt.

Kis disznó nagy munkával

Közben némi orvosi jellegű gonddal is megismerkedtünk az elmúlt egy hónapban. Más vérebes kollégától is hallottam már hasonló esetről, ezért okulásként összefoglalom az eseteket:

Folyamatos vakarózás

Szeder pár hete eszeveszett módon vakarózni kezdett. Néhány helyen foltosra vakarta a lábát, testét. Először arra gondoltunk, hogy valamilyen allergiás reakciót váltott ki az új bolhaűző nyakörv, de sajnos nem. Aztán változtatni kezdtünk az étrenden: lecseréltük a száraz kaját, és növeltük a hús-házikoszt hozzátáplálás mértékét. Ez sem hatott. Kinyomattuk a bűzmirigyét, ami pár napra javított a helyzeten, így meg volt a probléma forrása. Az augusztusi kevesebb testmozgás miatt sokkal gyorsabban telítődött a bűzmirigy, ami bőrallergiát válthat ki. Persze gond lehetett a táplálékkal is, mivel a bűzmirigy ürítéséért elsősorban a széklet felel. A mirigyek ürülését izom összehúzódás okozza, amely ingerét a rostos táplálék váltja ki. Az állatorvos tanácsára a bőrpírt és kiütéseket szteroidos kúrával vittük le, a táplálékához pedig rostanyagot – korpát – keverünk. A bűzmirigy működése több hónap alatt áll vissza normálisra, addig a kutyus nem kaphat csontot. Egyébként már most sokkal jobb a helyzet.

Törött farok

A másik gond sajnos maradandó lesz úgy tűnik. Szertelen Szederke extra hosszú farkincája olyan mint egy ostor. Iszonyatos erővel tudja odacsapni mindennek, aminek következtében egyrészt a farokvége kisebesedett, a faroktőtől számított egyharmad távolságnál pedig sajnos pár napja megroppant egy csigolya ahogy a házfalnak ütötte a farkát. A farokvég sebét folyamatosan fertőtlenítjük, és hámosítóval kezeljük, de nem kecsegtetett túl sok jóval az állatorvos. Örömkitörései magukban hordozzák a veszélyt, hogy újra elő fog jönni. A roppanás is komolyabb gond, ugyanis, ha a hátsó farokrész elhal, mindenképpen amputálni kell azt. Jelenleg úgy látjuk, hogy a roppanás utáni részt mozgatja, ami jó jel. Sőt érzi is, mert a seb kezelésekor reagál minden érintésre. A következő két hétben dől majd el mi lesz a farkinca sorsa. Remélem, hogy megmenthető, s ha nagyon kell, akkor csak a végét kell visszavágni a sebesedés miatt.

A kis kutyus keménységét jelzi, hogy annak ellenére, hogy iszonyatos fájdalmai lehettek a farkában, kitűnően kereste végig a fent említett malacot.

Elfektetés és egyhelyben maradás

2013-07-18T08:54:00.005+02:00

A vérebnek feladataiból adódóan képesnek kell lennie szinte bárhol, bármikor elfeküdni a vérebvezető parancsára, s ott is maradni amíg gazdája magához nem hívja. Erre szükség van a lőjelek vizsgálatánál, vágy más olyan helyzetben, amikor a kutya zavarhatja a vérebvezető vadász tevékenységét.

Ilyen is van már. Nyugton elfekszik. Az Utánkeresők Baráti Köre gyakran vesz részt vadásznapokon, ilyenkor a kutyások kísérik be a terítéket.

Az elfektetés betanítása nem túl nehéz: ha megvan az "ül!", ebből könnyen kifejleszthető a többi. A jutalomfalatot rejtsük földre helyezett tenyerünk alá, és csak akkor adjuk oda, ha a kutyus lefekszik hozzá. Egyszerű, mint az egyszeregy. A módszer videón:

A fegyelmezési feladatok közül talán a "Marad!" paranccsal küzdöttünk a legtöbbet, pedig "rövidtávú" (értsd: testközeli) változata már működött rég. Egészen egy hónappal ezelőttig Szeder maximum arra volt képes, hogy 5-10 másodpercig ülve maradjon, ha eltávolodom tőle. Ha lekötöttem, nyugton maradt a vadásztáskám mellett, de ahogy elindultam visszafelé hozzá, 5-6 méteres távolságból már eszét veszítette, és vadul ugrálni kezdett felém.

Az elfektetés és ottmaradás tanítása két vonalon zajlott: a királyházi csapázások előtt mindig beiktattunk egy kis gyakorlatot: Szedert lekötöttem egy kellemesen árnyékos, hűs helyre, vadásztáska mellé, majd otthagytuk 20-30 percre. Ahogy távolodtam tőle, természetesen jönni próbált volna, de a vezeték megfogta. Szerencsére a vezetéket nem kezdte rágni, de ha rágta volna, arra is lett volna megoldás: erős paprikával kentem volna be. Szerencsére erre nem volt szükség. Közben persze beiktattunk egy-két vaktöltényes lövést is. Szedert nem zaklatta fel a dolog, a lövéshangra általában felül, és a hang irányában figyel. A visszatérés viszont mindig nehézkes, mivel az ugrándozást bőven megvolt ilyenkor mindig, bármilyen „ül!” vagy „fekszik!” parancs ellenére is. Ennek a gyakorlatnak a célja, hogy a kutya tanulja meg, hogy a gazdi visszajön hozzá, bízzon meg társában.

A "Marad!" parancs betanításaának első fáisa lekötött Szederrel:

Fontos, hogy ha vmi nem megy ne büntessük a kutyát, ha valamit viszont jól csinál, mindig jutalmazzuk meg. Kölyök blökitől pedig ne várjuk, hogy kiirtsa magából a tűzt. Ne várjunk görcsösen mindig 100%-os fegyelmet.

A következő lépcső, amikor a vezetéket már nem kötöm le, hanem csak ráteszem a hátizsákot, s ennek is elegendő visszatartó erővel kell bírnia. S ha már minden ok, akkor a zsák és vezeték is elmaradhat.

Persze mindez nem működik, ha a kutyus nem érti mit várunk el tőle. Erre szolgál a gyakorlatok másik vonulata, melyben jutalmazzuk a nekünk tetsző viselkedési formát, és figyelmen kívül hagyjuk, amit nem szeretnénk látni. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy megvárjuk, amíg a kutya magától elfekszik, s ha ez megvan megjutalmazzuk, ismételve a „fekszik!” parancsszót. A jutalomfalat hatására a kutyus örömmel fog elfeküdni, igaz, hogy fel is pattan majd, ahogy a kaját megkapta. :) Ha teljesen megbízhatóan megy a „fekszik!” parancs, jöhet a következő lépcső, a „marad!”. Én ezt úgy tanítottam meg Szedernek, hogy a fekvő kutyusnak jutalomfalatot adtam, egészen addig, amíg fekve maradt. A kutyus hamar ráérzett, hogy az egy helyben maradva fekvés szoros összefüggésben áll a beérkező kaja mennyiségével. Két három lépésekkel növelve a távolságot fejleszthetjük a rendszert amíg a kutyus már megnyugtatóan érti mit várunk el. Ekkor jöhet a következő lépés: ki kell kerülni a látóteréből. A vérebnek ilyenkor is fekve kell maradnia, úgyhogy a pozitív megerősítést ismételve ne álljunk meg a teljes sikerig.

A következő feladat, hogy egy helyben maradjon majd akkor is, ha engem nem lát. De meg leszünk ezzel is, most már érzem!

Persze mindez megoldható lenne veréssel, szigorral is... Biztos gyorsabban bele lehet verni az ebbe, hogy mi a parancs. Persze nem hiszem, hogy valaha jó vadásztárs lesz egy olyan kutyus, amelyikbe a sz..r is beléfagy, amikor a gazdit meglátja... A „vérebet nem verünk” elvhez eddig is néhány fenékre veréstől eltekintve tartottuk magunkat, s eztán sem fogom megruházni a kutyust ha vmi nem úgy megy, mint a nagykönyvben. Ellenben mindig örömmel, félelem nélkül jön hozzám, ami kárpótol a befektetett extra munkamennyiségért.

Én ezt a módszert használtam. Nem biztos, hogy a legjobb, de nekünk működött úgy, hogy egyetlen fülest sem kellett kiosztanom Szedernek közben. tehát már megérte.

Dermedtre csaholás

2013-07-18T08:16:00.002+02:00

A dermedtre csaholás igazából nem szerepelt sohasem azok a képesség között, melyekre túl nagy energiát kívántam szánni. A dermedt vadat a vérebvezető azonos időpontban találja meg a kutyával, így felesleges azt külön jeleznie a vérebnek. Őszintén szólva, hallgatva a tapasztalt vérebesekre nem is nagyon foglalkoztam a kérdéssel.

Szeder azonban magától csaholni kezdte még a szarvaslábat is. Nem igazán tudtam mire vélni a lelkesedést, de aztán azt hiszem megtaláltam a képesség kialakulásának forrását. Kertünkön egy sünsztráda vág át. Valamiért minden szuicid sün úgy gondolja, hogy érdemes éjszakánként belátogatni Szeder birtokára, aminek az eredménye mindig az egész szomszédságot felverő csaholás. Persze ilyenkor gyerkőcök is azonnal bejelzik, hogy mentsük meg a sünit.

A sün maga valamiért minden kutyának egy rendkívül idegesítő jelenség. Nem beszélve azon tulajdonságáról, hogy mozdulatlanra gömbölyödik, és nem csinál semmit, akármennyire is ugatja a blöki. Én azt tippelem, hogy ezek az éjszakai „mozdulatlan sünös” szeánszok alapozzák meg a dermedtre csaholás mókáját. Persze lehet, hogy tévedek, de sztorinak mindenképpen jó. :)

És hogy milyen, amikor rákattan a mozdulatlan szarvaslábra? Nos ilyen:

Persze azért ez még nem a tökéletes dermedtre csaholás, hiszen a blöki játszani akar, nem jelezni, de azért ezt tekintem kiindulópontnak.

Hőség

2013-07-18T08:07:00.000+02:00

Jó ideje nem írtam már a blogra, pedig téma lett volna bőven. Ennek szerencsére nem az az oka, hogy Szederrel nem foglalkoztam, inkább az, hogy a grafomán oldalamat az elöltöltő fegyveres vadászat ügye kötötte le, így Szeder fejlesztése mellett egyéb írogató energiáim nem nagyon maradtak. Közeledik Augusztus, az elővizsga ideje, s két hónapja még sok megoldatlan feladat előtt álltunk. A heti két csapás képzést az utolsó post óta is tartottuk.

A nyár számos új tapasztalatot adott. A képzés tavaly októberben kezdtük, így gyakorlatilag mindig „véreb kompatibilis” időben tudtunk Szederrel csapázni, vagyis a szaganyagok egyik legnagyobb ellenségével, a hőséggel még nem volt alkalmunk megküzdeni. A meleg nem csak az szaganyagok bomlását gyorsítja fel, hanem a kutya idegrendszerét is kikezdi, aminek élő példáját is sikerült megtapasztalni három hete. Szeder szokásos börzsönyi 10 órás, csapacipős, vér nélküli csapáját dolgoztuk ki, mikor 4-500 m után a kutyus egyszerűen kedvét veszítette. Az addig jól húzó, agilisen kereső kutyus munkája lelassult, kényszeredetté vált, pedig a keresés előtt megitattam, pofáját kis vízzel leöntöttem (a szaglószervek működéséhez kell a nedves közeg, így ezt keresés előtt soha ne felejtsük ki!). Először nem tudtam mire vélni, de azért hamar rá kellett jönnöm, hogy a délután háromkor árnyékban mért 35 fok nem ideális utánkereső idő. A kutya pedig nem gép, hogy a környezettől függetlenül is mindig ugyanúgy működjön. A csapa végi szarvasláb persze meglett, de messze nem olyan szép munka volt, mint amit Szedertől megszoktam.

Azért meglett a szarvasláb

A következő alkalommal a csapát már emberibb hőmérsékletben, 6 óra után dolgoztuk ki, és itt már semmi gond nem volt, pedig szép nagy gyermekkorona követett minket, akik éppen a vadászházban táboroztak.

A meleg, ahogy említettem nem csak a kutyára hat, hanem a szaganyagokra is. Újhelyi Tamás előadásának egy fontos részét képezte, hogy a környezeti viszonyok hogyan hatnak a szaganyagok lebomlására. Rávilágított, hogy a csapa idejének megadása önmagában nem elég. Egy nedves erdőtalajon húzott egy napos csapa biztosan nem nehezebb, mint egy kopár, nyári nap sütötte tisztásra húzott négy-öt órás nyom. A meleg és a napsütés ugyanis felgyorsítja a szaganyagok bomlását, míg a nedves erdei közeg szépen megtartja azt nekünk. Ennek igazságát múlt hét csütörtökön magam is megtapasztalhattam. Bényei Tomi barátom 24 órás csapát készített elő Szedernek, melyet egy vaddisznóbőr darab vér nélküli kihúzásával hozott létre.

A kb. egy kilométeres csapa erdős területről indult, majd egy mezőn lett áthúzva, majd megint erdő, megint mező, megint erdő. Szenzációs volt nézni Szedert munka közben. Az erdei részeken húzott, mint a mozdony, mintha a nyom nem lenne több 4-5 órásnál, a mezőkön azonban eltűnt a szag. Szeder azonban nem adta fel, körkörös kereséssel addig forgolódott, amíg meg nem találta, hogy a „vad hol váltott be” a másik oldalon. Persze ez most nagyon tudatosnak hangzik, de őszintén szólva ha Tomi nincs ott és nem mondja folyamatosan, hogy „Bízz benne, hagyd dolgozni!”, én már úgy értékeltem volna, hogy elveszítette a nyomot. Tominak volt azonban igaza: Szeder minden esetben felvette a nyomot magától a másik oldalon, igaz, hogy volt olyan mező, amin 10 percet csalinkáztunk.

Ismét egy példa arra, hogy a csapázás nem „szaglást tanító óra”, hanem kommunikációs tréning a vérebvezető és kutyája között.

Történt: 2013. 06.17-én

Vérebbel vadászni

2013-05-03T09:41:00.001+02:00

Kivételesen nem az utánkeresésről lesz szó, hanem arról, hogy hogyan működünk együtt Szederrel hagyományos cserkelő vadászataink során. Sokat változott a helyzet az elmúlt hónapokban, így a komolyodó kis kutyussal igen jó párost kezdünk alkotni.

A véreb a hagyományos vadászatban is sok mindben együtt tud működni a vadásszal, segítségére lehet. Szeder nem az a véreb, aki csak akkor jöhet ki a kennelből, ha utánkereső munka van. Ő jön velem mindig a vadászterületre, s egy ilyen kis kutyusnak számos haszna lehet.

Egyrészt a rálövés után azonnal bizonyítani, vagy cáfolni tudja a találatot vagy hibát, ha a vadász számára nem egyértelműek a lőjelek. Azonnal megmutatja a vért, és azt is, hogy merre indult a vad. Persze az utánkeresést ilyenkor még nem ildomos elkezdeni. Inkább kutya nélkül követni kell a vért – ha van -, de ha a vad nincs meg 50-80 m-en belül, tegyük félre az ügyet másnapig, ne zavarjuk ki a sebágyból a sebzett vadat. Ez a szerep nem áll távol a kutyus alap rendeltetésétől.

Így teljes...

Használható azonban cserkelés közben is. Egyrészt Szeder szépen mutatja az egészséges csapákat, anélkül, hogy erre bátorítanám, vagy engedném, hogy menjen rajta. Megáll ilyenkor a váltónál, orra a földön és belefeszül a vezetékbe. Ha nem engedem tovább, magától lejön a szagnyomról 5-10 mp után.

Mutatja ezen kívül a közelben lévő egészséges vadat is. Ha a jó szél vadszagot hoz, belefeszül a vezetékbe, magasra emeli orrát, és hevesen szagol abba az irányba, ahonnan a vadat érzi. Persze a vérebet elvben nem nevelhetjük arra, hogy az egészséges vadat hajszázza, de ha jeleit helyesen olvassuk, nagy segítség lesz úgy is a vadászatban, ha egyébként nem engedjük egészséges nyomon menni sem talajszimattal, sem légszimattal. Egyébként arról, hogy a vad kövesse-e az egészséges vad nyomát megoszlanak a vélemények. A német iskola kifejezetten támogatja, a magyar szakirodalom általában nem. Újhelyi Tamás szerint a kutyának mindegy, hogy a szagnyom egészséges vagy sebzett vadé, ha a vérebet megfelelően neveltük, úgy a vezető bármilyen szagra rá tudja tenni.

A kölyökkutyát kiképzés során tulajdonképpen egyébként sem „szagolni tanítjuk”... Nem azért húzunk sok kilométer műcsapát, hogy fejlődjön az orrá. Nagy beképzeltség lenne azt gondolni, hogy egy ember bármit is taníthat a kutyának a szaglásról. Sokkal inkább azért csapázunk, hogy szorosabbra fűzzük a kutya és magunk kapcsolatát, erősítsük a kommunikációt: a vadász képes legyen a kutyával megértetni, hogy melyik nyomot kövesse, s képes legyen a kutya jeleit megfelelően olvasni munka közben. A kutya viszont képes legyen tartani a nyomot. Legyen eléggé motivált, hogy csak azt az egy, csak arra az egy vadra jellemző szagmixet kövesse, melyre gazdája ráteszi. Ebben a mátrixban pedig a szagnyom jellege mindegy, a kutya és gazdája kapcsolata a döntő.

Szeder a fent említett módon már két–háromszáz méterről jelzi, hogy vad van a közelünkben. A cserekelés közben egyébként összetekert vezetéken van a bal oldalamon, úgy hogy vállamon átvetem a feltekert vezeték hurokját. Így mindkét kezem szabad marad: jobb oldalon kezem ügyében a puska, bal oldalon a távcső. A cserkelés közben folyamatos „S” kanyarokat írva közlekedik előttem. Orra közben általában a talajon van, így könnyen olvasható viselkedésváltozása. Távcsövezés, lövés közben le kell ültetni (vagy inkább elfektetni) a kutyust, hogy ne ránthasson bele a folyamatba véletlenül.

Szeder még nem fegyelmezett eléggé ahhoz, hogy ilyenkor nyugton maradjon ezért inkább lekötöm a vad lőtávba cserkelése előtt. A kutyus ilyenkor pár másodpercig jönne utánam, de megérezve a vezeték fogását, gyorsan leheveredik a hátizsákom mellé, amit mindig mellé teszek, s így figyeli, hogy a gazdi mit csinál. Szerencsére nem ugat, nem akarja kiszabadítani magát, tehát nyugton van. Mindez addig tart, amíg a lövés leadása után vissza nem megyek érte. Ilyenkor az utolsó két-három méternél ugrálva örül, amit majd még rendbe kell tenni a későbbiekben, mert ez nem megengedhető.

Közben egy meglepő jelenséget is tapasztalok magamon: javul a szaglásom. Nekem alapvetően annyira fa orrom van, hogy egy pöcegödör mellett is reggelizhetnék, ha bekötik a szemem nem zavar. Vadászat közben viszont elkezdtem megérezni a jellegzetes vadszagokat: vaddisznót, szarvast egyelőre. Ha Szeder jelez, úgy látszik az én agyamban is elkezd működni a szagló központ. Micsoda terápia.

Elfektetés - kezdődik

2013-04-24T12:59:00.002+02:00

A képzett véreb egyik fontos képessége, hogy szinte korlátlan ideig, nyugodtan, csendben elfeküdjön ott, ahol az a gazdi parancsolja. Ennek megtanítása nem is olyan egyszerű, bár hazudnék ha azt mondanám, hogy a vérebben genetikailag nincs meg erre a hajlam.

Az elfektetési gyakorlat a véreb elővizsga részét is képezi: a vérebvezető elfekteti a kutyát (lekötés nélkül vagy lekötéssel), a kutyának pedig nyugodtan maradni kell akkor is ha a gazdi eltávolodik tőle, akkor is ha kikerül látóköréből, és akkor is ha lövéshangot hall.

Ritka pillanat: Szeder magától, nyugodtan fekszik

A fekvés közben a kutya felülhet, tehet kört, de nem követheti gazdáját, nem próbálhatja magát kitépni, nem rághatja pórázát.

Ez a gyakorlat értelmezésem szerint egyfajta bizalomjáték: visszajön-e a gazdi, el tudok-e válni tőle biztonsággal? Szeder akkor fog nyugodtam helyben maradni parancsra, ha egyrészt megértette a feladatot, másrészt pedig kialakult az a kellő bizalom, hogy visszajövök érte mindig.

A marad parancs - mint egyébként minden vérebnek tanítandó parancs - étellel/jutalom falattal tanítható legkönnyebben: etetés előtt elfektetem mindig Szedert, és a "Marad!" parancs ismételgetése közben kiöntöm a táljába a kutyakaját, melyet csak "Mehetsz!" parancsra vehet birtokba. Ezt a parancsot tulajdonképpen feleségem tanította neki, akit idegesített a kutyus szertelenkedése kajaosztás közben. Szépen is működik: ha nem oldom fel a parancsot, ott ül perceken át, legyen bármennyire is éhes. Ilyenkor bemehetek a házba, nem gond ha szem elől téveszt, maradni fog.

A feladat tehát megvan, érti, már csak ezt kell majd átültetni egy másik élethelyzetbe. a lőjelek vizsgálatának perceire. Milyen könnyűnek tűnik, pedig egyelőre nem az. Jelenleg ha Szedert a lőjelek vizsgálata előtt leültetem (fekvés ilyenkor nem megy olyan izgatott), max 4-5 m-t tudok eltávolodni tőle, egyébkén azonnal követni kezd.

Bényei Tomival persze elkezdtük az elfektetési gyakorlatokat is: lekötötten, elfektettem Szedert, letettem mellé a hátizsákomat. Tomi tőle pár méterre elfektette Basát. Aztán elmentünk beszélgetni úgy, hogy a kutyák ne lássanak minket. Jó 15 percig feküdt egy helyben, nem rángatta, nem rágta a vezetéket, nyugi volt. Basa sem izgatta fel túlzottan - persze a kiadós játékon már túl voltak -, így jöhettek a vaklövések. A lövéshangra felfigyelt, felállt de nem próbált szabadulni, meg sem feszítette a vezetéket. A lövéstől nem fél, hallott már eleget vadászat közben. Még 5-10 percet vártunk,aztán elindultunk vissza a kutyákért. Elvben ilyenkor nyugton fekve kellene maradni addig amíg oda nem érek. Nos úgy 5-8 méteres távolságnál már kicsattanó örömmel jött volna felém.. ha nem tartotta volna a vezeték. Szóval van még mit gyakorolni... A cél, hogy az elővizsgán lekötés nélkül, fegyelmezetten maradjon majd helyén parancstól parancsig.

Vérebes találkozók

2013-04-23T20:59:00.000+02:00

A vadászkutyások közösséget alkotnak, különösen igaz ez a vérebesekre. Az ilyen – sors - közösségek pedig nagyszerű fórumokat biztosítanak a tapasztalat cserére, fejlődésre, és persze néha a jó kedélyű zsörtölődésre is.

Nekem nagyon sokat segített, segít és segíteni fog, hogy az Utánkeresők Baráti Körének tagja lehetek. Bízvást állíthatom, hogy Szeder nagyszerű fejlődése elképzelhetetlen lett volna az önzetlen segítség nélkül, amelyet a baráti kör, de legfőképpen Bényei Tomi barátom nyújtott.

A kései tél és tavasz számunkra a csendes munka, tanulás és a vérebes találkozók jegyében zajlott. A csapázás terén a heti egy, maximum két csapa kidolgozásával haladunk előre, melyek hossza mindig 1-2 km közötti, ideje pedig sohasem kevesebb, mint 12 óra, de sokkal inkább egy napos nyomokon gyakorlunk.

Kaszó Kupa

Február közepének legfontosabb eseménye Kaszó Kupa volt, melyen egyelőre nézőként vettünk részt. A nagy múltú Magyar Véreb Egylet által szervezett seregszemle izgalmas dolog: egyben éves közgyűlés, egyben elő- és fővizsga, egyben pedig országos vérebverseny.

A Kaszó Kupa

Vérebes seregszemle

Galamb Gábor, a Kaszó HM Zrt. vezetője

Buzgó József, a Magyar Véreb Egylet elnöke

Bényei Tomi és Rocky felveszi a munkát

Siker: töret átadása Rocky-nak

Túlzások nélkül állítható, hogy a hazai vérebesek színe java megjelenik itt. Idén Szeder kisasszony és egyben jómagam is MVE tagok lettünk, amit én igen fontosnak tartok. De persze nem ez volt a hétvége legérdekesebb része. Baráti körünk egyik tagja, aki történetesen mentorom, Bényei Tomi is indult Rocky nevű hannoverijével. Rocky fiatal, de nagyon jó képességű kutya. Nincs még túl sok sikeres munkája, de aminek neki megy, meg is csinálja: kevés utánkeresett vad tréfálta meg. Gyorsan, jól keres, az elővizsgát is maximális pontszámmal abszolválta.

A versenyre virradó nap gyönyörű volt: az éjszaka során vagy 15 cm friss hó esett le, ami betemetett minden nyomot. A feladat egy előző nap hátsó lábon sebzett dám volt. Rocky felvette a szagot, de 100 m vezetékmunka után vadul emelte fejét, és jobbra tért le szüntelen a nyomról. Akkor még azt hittük, hogy őzt, vagy valami más vadat érez, s bár Tomi is ment volna, még is vissza kellett tenni a nyomra az izgatott kutyust. Rocky persze csak letért ismét, ment volna toronyiránt, s ezért ki is esett már az elején. A vérebegylet bírái, akik segítőkészsége minden tiszteletet megérdemel, nem dönthettek másképp, hisz a véreb elhagyta a nyomot.

A munka persze itt nem ért véget, hiszen a becsület és tisztesség azt diktálja, hogy a sebzett vadat versenyen kívül is megkeresse a vérebes. Tomiék nem is vártak: indultak tovább versenyen kívül. S ekkor jött a meglepetés: a dám ott feküdt el, amerre Rocky azonnal menni akart, alig 2-300 m-re a rálövéstől... a kutyának igaza volt. A kutya ugyanis nem a versenyen vett részt, hanem feladatát teljesítette: a sebzett vad lehető leggyorsabb terítékre hozását.

Innentől számított 7 km-es munka következett több hajszával, viszontagságokkal, melynek végén Tomi és Rocky behozták a vadat, amire aznap csak igen kevesen voltak képesek. A csatát elveszítették, de a háborút megnyerték. S az első ami a legfontosabb, hogy a vad meglegyen. A verseny csak ezután jöhet.

Az első tüzelés

Március végén életében először tüzelni kezdett Szeder. A kiskutyus a szokásosnál is szeleburdibb lett, bár már többször meg kellett állapítanom, hogy legújabb családtagunk amolyan reklámkutya: rendkívül jól neveltnek tűnik társaságban, otthon pedig egy kis ördög.

A csapázást nem hagytuk abba a tüzelés alatt sem. Én igazából nem láttam különbséget munkájában, pont ugyanúgy ment a csapán, mint nyugisabb periódusaiban.

Utánkeresők hétvégéje Királyházán

Igazi hazatérés volt, külön öröm, hogy a baráti kör összes kutyása, s majd minden kutyusa ott volt. Lénárt Zsolti kutyusa – Bonny – és Vodnák Laci Borkája sajnos sérülés miatt nem vehetett részt, de a többiek ott voltak. A baráti kör tagjain kívül vagy 20 kutyás – nem csak vérebes – érkezett a murira, mely bemutatókkal, műcsapákkal, előadásokkal fűszerezett programja igen csak izgalmasnak ígérkezett.

A nap fénypontja számomra Újhelyi Tamás előadása volt. Az alsóházban tartott 3 órás előadás/beszélgetés nettó színarany tudás volt. Olyan oldalról megközelítve a szaglás-nyomkövetés témakörét, mely a hazai szakirodalomból sajnos egyelőre teljesen hiányzik.

Én amolyan kutató ember vagyok. Akik ismernek tudják, hogy ezt számtalan publikáció, tanulmány, egy tudományos díj és egy könyv bizonyítják, így a szakirodalmazás értékrendem fontos részét képezi. A vérebezést is úgy kezdtem, hogy elolvastam minden hazai és néhány német nyelvű szakirodalmat is. E könyvek, cikksorozatok nagyszerű módszertani bázist adnak a kutyus képzéséhez, ablakokat nyitnak ki, eszközöket ajánlanak. A vérebezés hatalmas hagyományokkal rendelkezik, amit én nagyon szeretek. De azt is el kell ismerni, hogy a szaglással kapcsolatos magyar nyelven megjelent ismeretanyag elkeserítően hiányos... Ezen változtat Újhelyi Tamás. Három órás előadásának minden szavát kötelezővé tenném utánkeresőknek.

A kutya szaglószerveinek működésének vázlatos ismertetésével kezdte az előadást, és onnantól nem volt megállás... meglepetésből meglepetésbe zuhanva hallgattuk a nyom intenzitásának és eltelt időnek kapcsolatát, a nyom jellegével, összetételével kapcsolatos fejtegetését. Különös kegynek érzem, hogy ezt az információ halmazt a mi kis közösségünk megkaphatta Tamástól, amit ezúton is köszönök még egyszer.

Remélem hamarosan könyv formában is megjelenteti kutatási eredményeit! Az egészen biztos, hogy Szeder munkáját más szemmel nézem azóta: jobban értem viselkedését, jelzéseit, értem miért tér le a nyomról néha, vagy emeli a fejét, vagy prüszköl. Tudom mi csökkentheti Szeder szagló képességeit, tudom mire kell figyeljek ha esik, ha fúj, ha száraz az idő, ha meleg vagy hideg van.

Érdekes, hogy Bényei Tomi kutyaképzési elvei igen sok rokon jelleget mutatnak Újhelyi Tamás kutatási eredményeivel. Tomi jó intuícióval hozza a gyakorlatban azt, amit Tamás elméletei mondanak. Szerencsés vagyok, hogy segít Szeder képzésében.

És engedjétek meg, hogy egy olyan mondattal zárjam ezt a postot, melyet egymástól függetlenül mindkét Tamás az utánkeresés kulcsának tart: „Bízz a kutyában!” És valóban ez a legfontosabb. Nem hiszem, hogy van rossz véreb, van rossz kutya. A hibák forrása a kutya motiválásának hiánya, a vezető és a kutya közti kommunikáció elégtelensége lehet. Ez pedig a vérebvezető kitartásán, felkészültségén múlik. A kutya orra biztosan jó.

Utóirat, hogy naprakész legyen ismét a blog:

A hektikus téli időszak után újraindult a rendszeres munka Királyházán Szederrel. Készülünk a nyári elővizsgára. Közben megtapasztaltam a heti csapázás során Újhelyi Tamás egy fontos gondolatának fontosságát: mindig adj a kutyádnak inni keresés előtt! Az orr nyálkahártya kiszáradása ugyanis drámaina csökkenti a szaglás képességét. Írom ezt annak apropóján, hogy Szeder igen nehézkesen ment egy alig 7 órás nyomon. Nem értettem miért, aztán megtapintottam az orrát: csont száraz volt. Lám nem a kutya volt a hibás, hanem a figyelmetlen gazdi...

Persze az is igaz, hogy a városi csapák környezete nagyon is eltér a vad járta erdei csapázásoktól. Oly sok az inger, az érdekes szag az erdőben a városhoz képest, hogy nem csoda ha a kutyus az erdei csapázások elején szertelen kissé.

Ha szeretnéd, hogy Bényei Tomi foglalkozzon vérebeddel, keresd őt ezen a telefonszámon: 06704201449. (ha nem csöng ki, küldj SMS-t!)

Az első megtalált vad

2013-03-01T15:07:00.000+01:00

Van egy csomó minden, amit meg kellene írnom, de hát ilyen, amikor az ember fia nem az elmélettel, hanem a gyakorlattal van elfoglalva: inkább csinálja, mint beszél róla. Most azonban kénytelen vagyok tollat – vagyis billentyűzetet – ragadni, ugyanis több olyan esemény is történt a közelmúltban, mely szór érdemel. Először is részt vettünk életünk első Kaszó kupáján – persze egyelőre nem versenyzőként, hanem dekorációként – mely több tekintetben is meghatározó élmény volt. Beléptem (beléptünk) a Magyar Véreb Egyletbe is, de mindez egy külön postot igényel majd, úgyhogy a jeles eseményről majd később.

Most azonban engedjétek meg, hogy beszámoljak Szeder első sikeres éles munkájáról, ami éppen a mai hajnalon esett meg. Bényei Tomi barátom este telefonált, hogy sebzés történt náluk, és amolyan Szedernek való feladat lenne: egy süldőcske kapott hátul egy lövést. A lőjelek is egyértelműek voltak: többször a fenekére ült a sebzett vad mielőtt beugrott volna a sűrűbe.

Reggel hétkor értünk ki a tett színhelyére. Az olvadó hóban nem sok mindent lehetett látni, mindössze egyetlen olvadástól szétterült vércsepp jelezte az előző nap történteket. Ekkor volt éppen 12 órás a nyom, így minden tekintetben ideálisnak mondható a kis kutyusnak.

Merre ment?

Lekötöttem Szedert a hátizsákom és a puska mellé, és megvizsgáltam a lőjeleket. Nincs csontdarab, csak az elugrás, és csetlés botlás nyoma a hóban, és az egyetlen már említett vércsepp a váltó bejáratánál. Szeder körbejárkál, hagyom, hogy kicsit kielégítse kíváncsiságát, aztán elindul szépen be a sűrűbe a nyomon. Az első 50 méteren csak 5-6 méterenként látható egy-egy csepp vér, s van ahol még annyi sem. A disznók által kijárt váltók olyanok, mint a labirintusjáték a Füles magazinban. A közeli szóró idevonzza a környék összes vadját. Az egymásból kiváltó, egymást keresztező, összefutó csapák közül csak Szeder orra „látja” a nekünk kedves, beteg vad csapát. Aztán egyszer csak változik a nyom: fenékre ült a vad, és húzza a lábait szemmel is látható ösvényt hagyva. Innentől a vér is sokkal bővebb.

Szaglabirintusban

A sebzett vad egy erdészeti utat keresztez. Itt Szeder először nem a nyomon indul tovább, hanem bevált a sűrűbe. Ekkor még nem sejtem, hogy közel vagyunk már, és Szeder már a légszimat után megy. Visszahívom, visszateszem a nyomra, melyet ismét felvesz. Még egy 50 m, és már meg is van a disznó, melyet az este folyamán kikezdtek a rókák.

Itt van gazdi!

Az első megtalált vadunk!

Rövid vezetékmunka volt, alig 200 m-es dermedtre keresés, de mégiscsak az első. Utána persze játék, nagy dicséret, tisztesség a vadnak és az első töret Szedernek és nekem. A vádászházban előveszem frissen vásárolt eredménynaplómat és felírom a borítójára: Vétyempusztai Aida, alias „Szeder”, kezdve: 2013. március 1.

A hajsza

2013-02-11T07:38:00.002+01:00

Olyan ez, mint egy akciófilm címe, már csak a stáblista, és a főszereplő megtépázott arca hiányzik a nyitóképből. És valóban, az utánkeresés legizgalmasabb része az a szakasz, mikor a vadat már pár tíz méterre megközelítettük, a kutyát szabadjára engedjük. Ilyenkor a kutya teljesen egyedül dolgozik, s sokszor több kilométerre is eltávolodik a gazdájától. Célja, hogy beérje, megállítsa a sebzett vadat, és addig ott is tartsa, míg a vezető meg nem érkezik. A sikeres hajtáshoz a kutyának jó kondícióval, kitartással, jó reflexekkel, tapasztalattal kell rendelkezni, és képesnek kell lennie elszakadni a gazditól, s egyedül dolgozni.

Nyomkövetésre könnyen, sikeres hajszára sokkal nehezebb nevelni a kutyát, hiszen az éles munka csak nagyon nehezen szimulálható. Szeder nevelésében eddig a hajsza kis szerepet kapott csak: a csapák végén fogócskáztunk mindig kicsit a szarvaslábbal, vagy játszottunk a szarvasfejjel, malaccal. A játékot élvezte Szeder – és én is – de hazudnék, ha azt mondanám, hogy sok időt töltöttünk vele.

A hajsza gyakorlása nehéz ügy. Inkább rávezető gyakorlatoknak nevezném, amit teszünk, hogy a kutyusban feléledjen a sebzett vad csaholására, állítására szolgáló ösztön. Merthogy a kiskutyában bizony ez is benne van, csak nem biztos, hogy tudunk olyan szituációt teremteni, mellyel elő is tudjuk hívni, hogy utána kellő mennyiségű pozitív megerősítéssel támogathassuk meg.

Szederrel e téren nehezebb utat járunk be, mint eddig. A kutyus nyomkövetésben kiváló – és ezt nem csak én, az elfogult gazdi mondom, hanem tényleg jó orra, kitartása van a kis csíkosnak. Hajsza viszont nehezebben indult.

A hajsza két részre tagolódik: az első a futás, vagyis, hogy a kutya beérje a vadat. A második pedig, hogy folyamatosan ugatva állítsa is az utolért sebzettet. No ezzel a másodikkal megszenvedtünk, s a tanulási folyamat még tart sokáig attól félek. Összefoglalom, hogy sorrendben milyen hajszát érintő gyakorlatokat végeztünk:

Csapák végén „fogd meg” játék

Alapvető szabály, hogy minden csapa játékkal érjen véget, vagyis miután a kiskutya megtalálta a csapa fődíját jelentő szarvaslábat, mehet az elkapós játék. Érdemes ehhez egy kötélre kötni a szarvaslábat, és addig húzni a kutyust, amíg az ugatni nem kezd. Ha ugat, akkor gazdagon jutalmazzuk. Néha fárasztó ez a feladat, mivel ahogy egyre többet találkozik a szarvaslábbal, egyre kevésbé látja majd benne az élő vadat.

Terítéken lévő vad csaholása

Már egészen kis korától vezessük oda a terítéken lévő vadhoz. Amikor Szedernek új volt az élmény, csaholással kezdte mindig, aminek én nagyon örültem, bár amikor már látta, hogy a vad nem él, magától nem ugatott többet. Ilyenkor jöhetett a vad mozgatásával járó játék, mely igen könnyen ugrat be ugatásba minden kutyát. Érdemes megkérni erre egy ismerőst, vagy kötéllel mozgatni a vadat, mert a kutyus sokszor leveszi a helyzet komolytalanságát, ha a gazdi maga mozgatja a lőtt vadat.

Gyakorlat műdisznóval

Érdekes módszerrel találkoztam az Utánkeresők Baráti Körének egyik közös gyakorlásán Mátrafüreden. Kovács Endre és hannoveri vérebe, Ari számára készült egy izgalmas, érdekes feladat. A műcsapa végén egy disznóbőrbe bújt társunk – Horváth Dani – bújt meg. Ari a rövid csapa kidolgozása után mintegy 100 m-ről indult hajszára, és a disznószagú, mozgó, támadó valami hamar felkeltette ösztöneit: állította, csaholta Danit úgy, ahogy azt kell. Ezért is jó, ha van segítségünk a kiképzésben. Ez is egy többemberes feladat.

Fogócska

Ez egy olyan feladat, amihez nem kell sem komoly mennyiségű idő, sem extra felkészültség. Napi 10 perc fogócska játék a kutyussal csodákat tehet. Addig húzzuk a kis blökit, amíg ugatva rohan utánunk. Imitáljunk támadást is ne csak meneküljünk. Nagyon jó játék ez a megfelelő reflexek kifejlesztésére, ami életet vagy halált jelenthet a sebzett vad utánkeresésében.

Testedzés

A hajszára induló kutyának sokszor több kilométert is futnia kell a sebzett vad után. A hajszát a kutya nem adhatja fel, ezért figyelmet kell szentelni a testedzésnek is. A legjobb értelemszerűen a futás. Többen - természetesen ahol az biztonságos - autó mögött futtatják a kutyust. Én a biciklit választottam, és mivel rám is fér némi erőnlét fejlesztés, ahogy a hó elmegy futni kezdünk együtt.

Disznós kertben

Ez az a pont, amelynél visszatérek a leírással a jelenlegi eseményekre. Csapatunk nagyszerű kis gyakorlási lehetőséget ígért kutyáinknak. A mátrafüredi erdészeti iskola kertjében jó néhány vaddisznó is él amolyan vadasparki környezetben. Köztük egy szelíd méretes koca, aki nagyszerű gyakorlási lehetőséget biztosított kutyusainknak.

Izgatottan vártam a napot. Eddigi tapasztalataim alapján biztos voltam benne, hogy Szederrel nem lesz gond. A népes csapat kívülről figyelte, ahogy a tapasztalt kutyusok megkezdik a játékot az evvel nem teljesen egyetértő kocával. Soma a drótszőrű tacsi volt az első. Soma teljes vehemenciával, bátorsággal állítja, csaholja egyből a kocát, aki inkább csak kérdően néz ki a csámcsogásból eleinte. Aztán egyenként indulnak a vérebek is. Egyszerre csak két kutya és gazdáik maradnak bent a kb. 50x50 m-es kifutóban. A tapasztaltabb kutyusok szépen teszik a dolgukat. Elérkezik Szeder ideje is: belépünk a kifutóba. Soma lassan 20 perce fáradhatatlan. Szeder figyel, észreveszi a disznót, és aztán semmi. Nem érdekli. Nem fut utána, nem ugat, nem fél tőle. Néha Soma után megy, hogy ugasson kicsit, de egyértelműen nem a disznót, hanem Somát. Nem érti a játék lényegét, nem érti a szituációt. Közepesen megsemmisülve viszem ki tíz perc próbálkozás után. Utána követnek minket a többiek, köztük a többi fiatal kutyus: Alex, Borka, Dagi. Mind ügyesek, csinálják, amit kell, amit a nagyoktól láttak. Csak Szeder nem csinál semmit második próbálkozásra sem.

Csalódottan, de az új kihívás elfogadásának megnyugtató érzésével indultunk haza. Ez ellen tenni kell. Még többet kell foglalkozni a hajszával, mert hiába lesz Szeder a legjobb orrú véreb, ha a munkát nem tudja befejezni.

Ugattatás

Még aznap este végignéztük a családdal a felvételeket. Persze a gyakorlat közben némasági fogadalmat tett kutyus most ott ült a tv előtt, és addig ugatott, amíg a képernyőn disznót, kutyát látott és ugatást hallott. Bár így működne ez a valóságban is...

Vadászat közben

A gyakorlás a kudarc ellenére sem állt meg. Folytattuk a fogócskát, műcsapázást, egyre nagyobb hangsúlyt fektetve a gyakorlást lezáró játékra. Éles munka hiányában – aminek azért még az ideje nem is nagyon érkezett el, ha nem dermedtre keresésről van szó – az eddigi rutin maradt: csapázás, csapázás és csapázás. A gyönyörű télben persze a vadászember – minő meglepő – vadászni is jár. Január végén Anti barátommal felugrottunk Királyházára egy kis cserkelő vadászatra. 40 cm hó, kitűnő idő, fantasztikus börzsönyi hangulat. Persze Szedert nem hagytam a vadászházban, jött velem a cserkelésre, ami sokszor kérdőjelezi meg a vadászat sikerességét, de hát ez van. Én választottam a vadásztkutyás életmódot, nem szabad panaszkodni.

Szeder hihetetlenül jól követi az egészséges vad csapáját, folyamatosan le kell szedegetni róla. A hóban vadászni jó, mert nagyszerűen kontrollálható, hogy éppen mit csinál. Elképesztő, hogy a rudliból kiválasztott szarvast követi, nem megy át más vad szarvas nyomára. Lenyűgöző orra van. A friss porhó elrejtette ugyan a lépteink zaját, az alatt megbúvó jeges hóréteg azonban be-be szakadt a lábam alatt, ami nem tette könnyűvé a cserkelést. Mégis sikerült közelre belopnom egy magányos sutát. A 45-70-es puskámat vittem magammal, amivel nem szeretek 70-80 m fölé lőni. Szedert lekötöttem egy vékony fához, széttúrtam kicsit neki a havat és leraktam a hátizsákomat. Eleinte próbált szabadulni a póráz fogságából, és mereven figyelte, ahogy ellopózom a vad irányában. Nem ugatott, nem nyüszített, egy pár perc után leült a táska mellé és várakozott.

A suta már csak 70 m-re volt, épp lőni készültem, amikor távoli lövés zaja riasztotta meg. No majd legközelebb. Tovább cserkelve az utunk mentén két őz friss nyoma ment. Szedert persze alig lehetett távol tartani a nyomtól. Mágnesként vonzotta az orrát. Olyannyira friss volt, hogy fel is zavartuk őket. Alig 20 méterre ugrottak át az erdészeti úton előttünk. Persze kutyával a kézben lövésről szó sem lehetett. Kezdett szürkülni, így elhatároztam, hogy lecserkelünk egy közeli leshez, és ott várjuk be a lővilág végét.

A les előtt 30-40 méterrel szóró. Lassan, takarásban léptünk ki a leshez. Szeder orra folyamatosan a szélben volt, így tényleg tyúklépésben lopakodva mentünk. Lassan kinéztem a szóróra: sehol semmi. Felakasztottam Szeder vezetékét a karomra, majd elkezdtem felrakosgatni a felszerelést a lesre. Épp a puskánál tartottam, mikor Szeder iszonyatos tempóban megpróbálta magát kitépni a kezemből, s zajosan ugatni kezdett. Ledobtam a zsákomat és a szóró felé néztem. Három éppen hogy süldő méretű disznó lépett ki. Szeder tépte, húzta a vezetéket: rohant volna a disznókra. Nem is tudtam mit csinálja: egyrészt sejtettem, hogy a vadászat ennyi már, másrészt viszont nagyon örültem, hogy a kutyus így reagált. Ez szöges ellentétben állt azzal, amit a kertben láttam tőle. Hogy a gyakorlás, vagy a helyzet mássága indukálta a helyes cselekvést? Nem tudom, de örülök neki. A disznók legalább 30-40 másodpercig néztek minket, Szeder pedig éppen azt csinálta, mit egy vérebnek kell.

Eltűntek, felültünk a lesre, Szeder álomba merült. Hamarosan felemelte orrát, és nagy elánnal szagolt a szélbe. Felvettem a puskát, és hamarosan meg is jelent ismét a három malac. Vagy 30 másodpercig néztem őket. Nem volt nagy a távolság, alig 50-60 m. Kivált a legkisebb, célzok, és már csattant is a lövés. A disznók elrebbentek, mintha ott sem lettek volna... Mögöttük jól látható becsapódás nyom a hóban. Fölé lőttem...

Azért kivártuk a 10 percet, és levittem Szedert, hogy ellenőrizzük nem sebeztem-e. A kutyus nem mutat vért sehol, megnyugodtam. Indulunk vissza a lesre, gondolván, hogy most már tényleg véget ért a vadászat mára, amikor Szeder egyszer csak visszatör, hogy majd kitép kezemből a vezetéket és ugat. Visszanézek: a disznók alig 10 méterre tőlünk visszajöttek. Puska a lesen persze, de nem is lett volna idő lőni, mert az ugatásra azonnal visszafordultak a sűrűbe. Aznap már nem jöttek vissza... Hát igen, a vadászat nem egyszerű hobbi. Aznap a vad volt jobb. A lővilág véget ért, mi pedig visszasétáltunk a ház felé.

A nap vadászként sikertelen volt, Szeder szempontjából viszont sikerként elkönyvelhető: éles helyzetben úgy csaholta a vadat, ahogy kell. És ha a kutyus miatt sikertelen a vadászat? Volt már nagyobb gond. Az utóbbi fél év kialakította bennem azt az érzést, hogy nagyobb hiányérzet kutya nélkül vadászni, mint puska nélkül az erdőbe menni. Hiszem azt, hogy Szeder magasabb szintre emelte a vadászattal kapcsolatos értékrendemet.

Szavannák nagy királya

Szeder tehát csaholja a vadat, ahogy kell, de nem csak hazánk nagyvadjait. Egy verőcei étterem parkjában kialakított mini vadaskertben szokatlan vaddal is volt lehetősége találkozni Szedernek. A szombat délutáni családi séta legviccesebb részeként Szeder egy struccot próbált állítani meglehetős sikerrel. Bár kettejüket kerítés választotta el, az interakció mégis sikeres volt. Hát ha egyszer Afrikában támadna kedvem vadászni, talán még ott is megállná a helyét a magyar kiképzésű véreb. :)

Laci és Borka első idei munkái

2013-01-18T15:37:00.003+01:00

Kamerás utánkereséseink egyik első filmje következik: Vodnák Laci 10 hónapos hannoverije két óra alatt két munkát abszolvált kamerám előtt. A film kis bepillantást enged az Utánkeresők Baráti Körének munkájába.

Sebzett disznó nyomán

2013-01-13T08:45:00.002+01:00

És eljött a nap. Az Utánkeresők Baráti Köre hajtáson adott szolgálatot Bényei Tomi és Rocky személyében, ami nagyszerű alkalomnak ígérkezett, hogy egy „asztalról leeső” könnyebb munkát Szeder is megkaphasson, persze úgy, hogy Rocky biztosítja pár méterrel hátrébb.

A nap elég eseménytelenül zajlott, a puskások vagy nagyon jól lőttek, vagy nagyon rosszul, mert sebzés nem volt a második hajtás végéig. Aztán egyszer csak megcsörrent Tomi telefonja. Vodnák Laci diktálta be a sebzés adatait: elöl lőtt disznó, a sebző szerint nagy, a hajtók szerint inkább nagyobbacska süldő. A sebzett vad fejét a hóban tolva menekül, valószínűleg első láblövés.

A sors kidobta a könnyűnek látszó munkát, úgyhogy már indultunk is a két kutyával a sebzés helyére, ahol a vadösszeszedők már javában dolgoztak összejárva a rálövés helyét, nagy lármát csapva. Vér volt gazdagon. A sebzés egy sűrűs feletti ritkás részen történt, a disznó pedig egyenesen visszamenekült a biztonságot nyújtó sűrűbe.

Ha az első láb el van lőve, az valóban jó, hiszen a disznó nem tud gyorsan menekülni egyrészt, másrészt rontja az esélyeit a kutyával szemben a sérülés a hajsza során. Tehát ez eddig ideálisnak tűnő helyzet volt.

Izgalommal – és bevallom kis félelemmel – csatoltam fel a GPS nyakörvet Szederre. Ez az első alkalom, hogy munkán viseli, ezért már előző nap nyakába adtam pár órára, hogy szokja a szokatlan koloncot. A pántjára felírtam adatainkat persze, és már előző nap akkurátusan bepakoltam a felszerelést. Minden megvolt látszólag. Látszólag.

A rálövés összetaposása semmi gondot nem okozhatott, hiszen a jól látható túrások, vércseppek, kenések szagautósztrádaként vezettek a sűrű határáig. Kis egyeztetés még a hajtókkal, aztán fejes a dzsungelbe.

A dzsungel tényleg dzsungel: tüskés, vendégmarasztaló indákkal átszőtt bokros terület, minden lépés nehéz. Néha két lábon, de sokkal inkább csak guggolva vagy négykézláb penetrálható.

Szeder jól indul, de zavarja a vadgyűjtők lármázása. Kicsit indiszponáltan néz vissza-vissza a traktor felé. Nem csak ő indiszponált, hanem én is: azonnal észreveszem, hogy mi nincs meg: jobb kézre való kesztyűm Isten tudja hol van, a jelölőszalagot meg úgy ahogy van otthon hagytam. Ennyit arról, hogy pont a héten írtam postot a szükséges felszerelésekről, és azok tárolásáról... Szóval a jelölés innentől Tomi dolga.

Ilyen, amikor az egyik kéz kesztyű nélkül marad - azért ezt nehéz lenne elmagyarázni egy pszichológusnak. :)

Szóval elindulunk a zajban, a vércsapa már pár méter után egy 90 fokos töréssel kezdődik, de Szeder egy egészséges nyomon megy el vagy 5 m-t. Még jobban izgulni kezdek. Szerencsére ő is rájön a turpisságra és visszajön. Kicsit várunk, leguggolok mellé, hogy nyugtassam – ő meg engem. Kicsit így maradunk, aztán: „Keresd Szedi, mutasd merre ment a disznó!”. És Szeder nekiáll, precízen leköveti a töréseket, hurkokat, megy, ahogy a műcsapán szokott. Én meg harcolok az életemért utána kúszva, mászva a vezeték végén csüngve. A nyom másfél-két órás lehet maximum, úgyhogy a feladat könnyű neki is és nekem is: a hóban jól látszanak a cseppek, túrások.

Baseball sapkámat vagy tízszer tépi le a tüske, hátizsákom pedig sokszor alig fér el a bokrok ágai közt, cafrangjai pedig beleakadnak a tüskékbe – hallgatni kellett volna Horváth Danira. Elöl megy Szeder, majd Vodnák Laci, mint a helyi erő, utánunk Bényei Tomi és Rocky.

A vér mennyisége gyorsan csökkenni kezd és a túrások is egyre ritkábbak: négy lábon megy tovább a disznó. Sajnos mégsem lesz annyira könnyű ez a munka...

Szeder megbízhatóan mutatja mindig az irányt, hiába mennénk mi el másik nyomon mert nem látszik vér, nem hagyja. Sőt, találunk egy miénkkel közösen futó másik vércsepp vonalat is, mely egy idő után elválik a mi disznónktól, de Szedert ez sem tréfálja meg, hiába ejt engem gondolkodóba. Többször is elhangzik elismerően: „Szedernek igaza van, arra ment a disznó.” A disznó egyre több kanyart, hurkot tesz a sűrűben. Laci suttogja nekem: hogy egyre bizonytalanabb a vad, keresi a helyet, ahol elfeküdhet.

Közben a dzsungel néhol áthatolhatatlannak tűnik. Próbálok ahol csak lehet könnyebb utat választani, mint ahol Szeder átbújt. Az egyik ilyen esetnél elengedem a szárat, azzal a tervvel, hogy egy pár méterrel előrébb át tudom majd fogni. Azonban közben megfog egy tüskés inda, aminek következtében lemaradok az előttem elcsusszanó vezetékvégről. „Csak lenne egy-két méterrel hosszabb...” fohászkodom, miközben tankként próbálom utolérni az előttem menekülő vezetéket – sikertelenül. Megállítom Szedert, aki a harmadik hívásra lestoppol a csapán és értetlenül néz hátra. Nem érti miért kellene neki abbahagynia a munkát és visszajönni hozzám. De legalább megállt, bevárt. Nem volt rossz feszültségoldó ismét kézbe kapni a vezetéket. Közben konstatálom magamban, hogy Szeder folyamatosan úgy megy, hogy szúrja a tüske. Ezt nagyon nem szerette a műcsapák közben, most pedig nem is reagál rá.

Beletemetkezünk a nyomba, Szeder is én is. Egyszer csak Laci szólal meg: „Jobbra most kelt fel a disznó!” Sem Szeder sem én nem vettük észre, de Rocky már indul is a hajszára, hátránnyal, mivel ő nem látta a disznót közvetlenül. A GPS-en nézzük az eseményeket: iszonyatos tempóban távolodik Rocky... Hát ennek a disznónak nincs sok baja... Távoli lövést hallunk. Rocky 900 m után leül, majd elindul visszafelé. Tovább megyünk a csapán, ki a sűrűből, át az erdészeti úton, be a másik oldalon. Rocky visszaér hozzánk. Nem értjük a helyzetet. A kenés, túrás teljesen megszűnik, vér pedig 50-100 m-enként egy két gombostűnyire csökken. A disznó nyoma normálisnak tűnik, megy ez mint a meszes, de a kutyáknak nem okoz gondot: biztosan mennek a friss nyomon.

A sűrűből tölgyerdőbe váltunk, a disznó nyoma mellett végig látszik Rocky hajszájának nyoma. Megyünk, megyünk, de a disznó iránya nem jó. Azt a sűrűt vette célba, amit másnap hajtani fognak. Nem folytathatjuk a munkát. Megállj, kutyaszeretgetés, dicséret és persze jutalomfalat mert jól dolgoztak.

A munka szép volt eddig is, de a várt siker, az első vad birtokbavétele elmaradt. De azért élveztük, jó volt. Miután visszaérünk, érkezik a hír is, hogy abból az irányból, amerre a mi disznónk is ment behoztak egy több lövéstől sérült disznót. Megnézzük: van egy találat az orránál, és egy a blattján. Nem dermedt még, a vér is frissnek tűnik. Hogy a mi disznónk volt-e? Nem fog kiderülni soha.

1.4 km, a csapa fele dzsungel-szerű sűrűben

A keresés margójára

Az első sebágyban talán meglőhető lett volna a disznó, bár amilyen sebességgel felugrott, még a puska sem vehető le a vállról. A növényzet annyira sűrű volt, hogy még így 10-15 m-es távolságból is csak a lábát és hasa alját látta Laci. Azért jobb lett volna figyelmesebbnek lenni Szedernek és nekem.

Ez volt az eddigi leghosszabb munkánk. 1.4 km a teljes csapa hossz, aminek kb. fele a létező legsűrűbb dzsungelben történt. Megcsináltuk, hiba nélkül, pedig a vad nem olyan logikus, mint ahogy a műcsapát fekteti az ember. Ez nagyon jó érzés. Megérte a befektetett munka még akkor is, ha most nem sikerült terítékre hozni a vadat.

Hogyan vegyük rá a kutyát, hogy mutassa a vérnyomot?

2013-01-10T09:08:00.000+01:00

Korábban többször írtam már arról, hogy Szeder néha mutatja a nyomokat, néha nem. Az előző hétvégi hajtás szüneteiben várakozva volt lehetőségem, hogy tanácsokat kérjek tapasztalt vérebestől, hogy hogyan lehet rávenni a kölökkutyát, hogy ez a jelzés állandó legyen. Őszintén szólva sem a klikkerrel, se hagyományos módszerekkel nem tudtam ezt erősíteni, úgyhogy most is vagy mutatja vagy nem a vércseppeket, de inkább nem.

Dákay Zsuzsitól kaptam a következő módszert ennek erősítésére. Kell hozzá néhány ék alakú fadarab, mely a tetején 10-20 mm-es vakfurattal rendelkezik. Kb. így néz ki a szerkezet:


Szag-ék - minden érzékeny lelkű műszaki rajzolótól elnézést kérek a skiccért...

A játék lényege, hogy a műcsapa fektetésekor létrehozzunk olyan intenzív, a követett szagnyomból kiugró pontokat, melyek megállásra késztetik a kutyust. A kis fa szerkezet leütjük a talajba és a tetejébe vért, húst, csontszilánkot tehetünk, vagy ezeket ötvözhetjük is. Az intenzív inger megállítja majd a kutyust, és amikor nekünk tetsző jelet ad ilyenkor, mehet a pozitív megerősítés.

Kíváncsi vagyok hogyan fog működni a dolog. A héten mindenképpen kipróbáljuk.

A vérebvezető felszerelése

2013-01-10T07:43:00.001+01:00

Keveset írtam még arról, hogy mi a minimumkövetelmény a vérebvezető vadászfelszerelése tekintetében. A vérebezés szegről végről hasonló vadászati mód, mint a többi, de azért igényel némi speciális eszköztárat is, és eddig csak a vérebvezetékről írtam.

Ruházat

A ruha legyen olyan anyagból, amit nem – illetve nehezebben – kezd ki az aljnövényzet. Ne legyenek rajta mindenféle lógó cafrangok, de legyen erősítve a nadrág térde és a kabát könyöke – sokszor kell majd térden, hason csúszva haladni. Nem árt, ha van a kabáton feltűnő színű – lehetőleg UV narancs – felület. Ez fontos, mivel nem árt ha a kutyavezető mindig virít az erdőben.

A cipő tekintetében általában megoszlanak a vélemények. Sokan a gumicsizmára esküsznek, aminek valljuk be van alapja, hiszen a keresés közben bármilyen talaj, terep, patak utunkba kerülhet, amin át kell haladni, nem kérdés. Én mégis inkább a bakancsot választom, mert gumicsizmában túrázni nekem egyáltalán nem kényelmes. A bakancs viszont erős bőrbakancs, mely a felső szár tetejéig vízhatlan, az orra pedig gumírozással van erősítve.

Vodnák Laci sikeres munka után Borkával, a kis hannoverivel

Utánkereséskor felejtsük el a vadászkalapot. Ez lesz az első dolog, ami hátramarad az első sűrűnél. Válasszunk inkább baseball sapkát, ami kétségtelenül nem annyira tetszetős, ellenben igen praktikus. A sapka színe is legyen rikító.

Érdemes magunkkal vinni erős bőr, vagy munkás kesztyűt. Nem mindegy, hogy puszta kézzel, vagy védett kézzel kell félrelökni a tüskés szederindákat. Jó szolgálatot tehet a kamásli is, mely védi a cipőt, cipőfűzőt, lábszáron a nadrágot a ragaszkodó aljnövényzettől.

A vadásztáska tartalma

Először is rakjunk be mindent a táskába, amit egy egy napos cserkelő vadászatra magunkkal vinnénk, aztán szedjük ki a felét, hogy el is bírjuk a zsákot. A hagyományos vadászati kellékeket nem sorolom fel, de a kutya szempontjából fontosakat igen: legyen a kutyának víz a zsákban, és egy tálka is. Erre legjobban a szinte fillérekért kapható összehajtható tálkák. Nálam általában van egy adag száraz kutyatáp is, mivel a kölyökkutyának még napi háromszor kell ennie, és gyakran megesik, hogy ez az idő a terepen ér minket (munka közben, és közvetlenül előtte azonban nem etetem Szedert, mert az némiképp csökkenti a munkakedvét, ellenben erősíti lustaságát).

Legyen nálunk kullancscsipesz, bár a kullancscseppek és nyakörvek eléggé megbízhatóan tartják távol a vérszívókat, azért megesik, hogy egy-egy szuicid parazita bepróbálkozik. Általában a vérebvezeték mellett van nálam egy rövidebb póráz is a kényelme kedvvért.

A fegyver

Azt hiszem ez az utánkeresés azon területe, melyben leginkább otthon érzem magam. Magamnak a következő fontos paramétereket fogalmaztam meg a vérebvezető fegyverével kapcsolatosan a szakirodalom, utánkereső kollégáim és saját tapasztalataim alapján:

a fegyver legyen rövid – ne akadjon bele minden faágba lehetőleg a cső
a fegyver legyen könnyű – egész nap a hátunkon fog lógni, így nem mindegy az a fél kiló plusz vagy mínusz
a fegyver legyen több lövetű – gyakran van szükség második, harmadik lövésre is, így ez elengedhetetlenül fontos.
a fegyver legyen képes gyors kapáslövésre – illeszkedjen a lövészhez a lehető legjobban, mert itt nincs idő sokat várakozni, célozgatni a lövés előtt. A sebzett vadra pedig akár mozgás közben is lövünk, nem úgy, mint azt a hagyományos vadászat során megszoktuk.
a fegyver legyen nyílt irányzékos – csak nappal megyünk a nyomon, így nincs szükség arra, hogy a puska szürkületben is használható legyen nagy fényerejű távcső segítségével. Szerintem jó választás még erre a célra a pirospont irányzék, mely gyors, biztos kapáslövést tesz lehetővé.
a fegyverrel lehessen gyorsan és könnyen ismételni – én a forgó-tolózáras puskáknál egyszerűbbnek ítélem ebből a szempontból az alsókulcsosokat, de ezt persze egyéni preferencia alapján dönti el mindenki. A lényeg az, hogy gyorsan, biztosan tudja kezelni fegyverét a vérebes.
a fegyver olyan kategória legyen, mely bírja a sárban csúszást - ne kelljen sajnálni, ha a tust az ág karcolja, vagy a csövet víz áztatja. Itt jegyzem meg, hogy a csőtorkolatot le kell ragasztani utánkeresés közben, hogy szennyeződés ne kerülhessen a csőbe.

Ha hazánkban erre lenne jogi lehetőség, az utánkeresőknek kötelezővé tenném a maroklőfegyver viselését is. Egy 357-es vagy 44-es revolvernél nincs jobb eszköz, amikor olyan nádasba, sűrűbe hatolt be a vérebvezető, melyben helyben megfordulni sem könnyű, nem hogy puskával célozni. Egy maroklőfegyvernek mind vadász önvédelmi fegyverként, mind kegyelemlövés leadása tekintetében indokolt szerepe lenne.

A lőszerrel, kaliberrel szemben támasztott feltételek:

legyen alkalmas minden hazai nagyvad elejtésére – a jogszabályban meghatározott 2500 J feletti energiára legyen képes
üssön nagy lyukat, hogy bő vérzést okozzon mindkét oldalon
legyen képes minden nagyvad átütésére
a lövedék hatoljon mélyre – az utánkeresés során a vad ideális helyzetből történő meglövésére nincs mindig lehetőség, gyakran van szükség hátulról leadott lövésre, amihez elengedhetetlen, hogy a lövedék nagy penetrációra legyen képes
a lövedék ne fröccsenhessen szét ágakon, gallyakon, fűszálakon – jobb ha nagyobb tömegű lövedékkel rendelkező lassabb kalibert választunk, mintha kis lövedékes, gyors űrméret mellett tesszük le a voksunkat. Javasolják, hogy a közkedvelt hadi kaliberek esetében FMJ, vagyis teljes köpenyes lőszereket használjunk, mivel ez is kisebb eséllyel fröccsen szét akadályokon, mint más vadászlőszerek lövedékei.

Pedersoli 1886 45/70 Govt - -nekem ez lesz a megfelelő

Ezeknek a halmazoknak a metszéspontjában nekem egy rövid csövű 45/70-es alsókulcsos puska helyezkedik le. Ez a lőszer és lövedék mindenre képes, ami kellhet. 4-500 grain (20-30 g) tömegű lövedékkel olyan, mint a tehervonat: nem a leggyorsabb dolog a világon, de baromi nehéz megállítani, ha egyszer elindul. Eszeveszett lövedéksebességre egyébként sincs szükségünk: nem fogunk 80-100 méter fölé lőni, hisz saját kutyánk is ott ugrál majd a vad mellett. Nem kell ezért, hogy nagyon razancos legyen a lövedék röppályája. Az alsókulcsos szerkezet előnye, hogy a fegyvert célon tarthatjuk ismétlés közben, amit a legtöbb forgó-tolózáras fegyvernél nem tudunk megtenni.

Olcsó és jó megoldásnak találom még ebben a körben a régi forgó tolózáras hadikarabélyokat is. Egy Mosin-Nagant 7,62x54R kaliberű lovassági karabély, vagy M95 Mannlicher 8x56R kaliberben mind jól teljesítheti a feladatot, és nem utolsó sorban hihetetlenül olcsóak, nem kell őket sajnálni a legkisebb mértékben sem.

A vérebvezető fegyver fontos kérdés, mert a kegyelemlövést mindig a vérebvezető adja le, nem a sebző vadász. Ez így van rendjén, hiszen a megváltó lövést sokszor kell úgy leadni, hogy kutyánk ott van a közelben. Ezt a felelősséget pedig soha ne adja ki a vérebes a saját kezéből.

A fegyverszíj

A utánkeresés általában kétkezes – illetve sokszor inkább négykézlábas – sport, vagyis nem csak kényelmes erdei sétából áll. Ez azt jelenti hogy korántsem baj ha a vérebvezető mindkét keze folyamatosan szabadon van. Ha a puskánkat hagyományos egypántos szíjon visszük, várhatóan folyamatosan igazgatni fogjuk egyik kezünkkel, így inkább javasolt a kétpántos puskaszíj, mellyel a fegyvert hátizsákként vehetjük a hátunkra. Érdemes a felső szíjrögzítést olyan közel tenni a csőtorkolathoz amennyire lehetséges, hogy a cső a váll vonala felé ne nyúljon ki.

GPS a vérebezésben

A kutyás GPS használata hatalmas segítség a kutyásnak. A készülékek ára igen borsos (Magyarországon 200.000 Ft felett, Amerikából rendelve 120-130.000 Ft-ból kijön), de mégis érdemes beszerezni. Ez két egységből áll: van egy GPS kézikészülék, ami olyan, mint egy hagyományos turista GPS, és van egy kutya nyakörvén lógó GPS jeladó, ami 13 km-es körzeten belül jelzi, hogy hol a blöki és éppen mit csinál (ül, fekszik, csahol, fut) - ami egyáltalán nem hátrány, ha a vadásztárs hajszára indul, egyedül dolgozik.

Garmin Astro 220 kutyás GPS

Praktikus a GPS, mert nem kell felszerelkeznünk részletes Magyarország hegy- és vízrajza térképpel, a kis készülék mindig meg fogja mondani, hogy hol található a legközelebbi falu. Persze ha nem merül le, ezért mindig legyen nálunk cserelem, csereakkumulátor.

Jelölhetjük a fontosabb pontokat a csapán, pl vér, sebágy, ami megkönnyíti a visszatalálást, ha letérnénk a csapáról, valamint menet közben láthatjuk a saját nyomvonalunkat, hajsza közben a kutyáét. Ha ismerjük az adott vadfajra jellemző viselkedést és a hely adottságait, akkor a hajsza iránya nagy valószínűséggel sejthető, akár elé is vághatunk a menekülő vadnak.

Munka megjelenítése Google Erth-ön

Nem hátrány akkor sem, amikor úttalan utakon keresünk, és a végén be kell szólni a vadásztársaságnak, hogy meg van a vad, és ezeken a koordinátáékon vagyunk, jöhetnek értünk. Persze ez feltételezi azt, hogy a másik oldalon is van egy GPS, ami azért ma még elég ritka, de az elterjedt okostelefonok térképein is be lehet azonosítani a helyszínt ilyen segítséggel!

A cucc jó arra is, hogy visszanézzük a munkát és pontos képet kapjunk róla. Nincs annál szebb, mint este egy egy jó bor mellett Google Earth-ön felrajzolni az aznapi csapát, és újragondolni a részeit.

Jelölőszalagok

A fellelt nyomok megjelölése elengedhetetlenül fontos az utánkereső számára. A rálövés helye, patanyomok, vérnyomok, csontszilánkok, sebágyak jelölése mind fontos eleme a csapa kidolgozásának, hiszen ha a nyom valahol elvész, vissza lehet menni az utolsó biztos pontig, a nyomok jellegéből pedig következtetni lehet a sebzésre, és így a keresés várható hosszára, eredményességére is.

A jelölés többféleképpen, többféle eszközzel történhet. A jelölőanyagnak a következő paramétereknek kell megfelelnie:

legyen jól látható, színe üssön el a természet színeitől
legyen környezetbarát: legyen könnyen lebomló anyagból (vékony papír)
ne vigye el a szél, jól rögzíthető legyen (szalag pl. nagyszerűen feltekerhető bármire)

Csontszilánk jelölőszalaggal

Érdemes a nyomok jellegét különböző színekkel jelölni, s ha tehetjük GPS-en is jelöljük a fontosabb eseményeket. Érdemes a jelölőket inkább a nyom melletti bokrokra tenni, nem a földre, mivel így jobban láthatóak visszakeresésnél.

Helyi erő

Az utánkereső haditechnikájának még egy fontos eleme van: a helyi erő. Ha lehetséges legyen olyan helyi vadász (hivatásos vadász) a keresés során mellettünk, aki ismeri a terület. Ez nagy mértékben hozzájárulhat a munka sikeréhez, kényelméhez.

Nézzünk bele egy tapasztalt utánkereső táskájába

Megkérdeztem Horváth Dani barátomat, hogy ő miket visz magával és hogyan tárolja a cuccokat. Nos itt a részletes lista. Szerintem megszívlelendő!

„Felsorolom a felszerelésem és, hogy nekem mitől 10kg az utánkereső kabátom, majd szemezgetsz belőle, sok az átfedés persze:

kutya
kutya nyakán tépőzáras szalag, amin a neve, chip szám, telefonszám, stb rajta van
vezeték+hám
puska – hátizsák szerű vállszíjjal
lőszer
GPS
tartalék akku – nekem az Energizer 2450mA akku nagyon bevált, jó a GPS-be, jó a fényképezőbe, oda-vissza cserélhető, ha kell, ezért már ritkán kell a tartalék. A GPS több napig megy vele.
igazolványok
víz – 0,5l, bár sokszor kevés
összehajtható tál
elsősegély csomag
újabban sebvarró készlet
jelölő szalag
kesztyű
egy dauer vizes műanyag flakon, benne hintőporral. Kiváló szélirány jelző - fontos
vadhúzó kötél – utálok sokat várni, és sokszor nincs a sebzőnél
szigetelő szalag, mert a csővégen néha újra kell ragasztani
fejlámpa
kézilámpa – kicsi, de nagy fényű kínai csoda (UltraFire WF-501B) Még akkor is magammal viszem, ha reggel indul a keresés.
puska lámpa – kicsi, de nagy fényű – ua.
fényképezőgép + mini fába tekerhető állvány
bicska
egy normális erős tőr, ha le kell szúrni a vadat
mobiltelefon
valami csoki, vagy keksz, ami jó a kutyának is. Előtte soha nem eszik Soma se, de egy hosszú hajsza végén kell valami neki – meg nekem is 

A hátizsák nem alkalmas, pláne disznó utánkeresésre, így ezek a zsebeimben vannak. A kabátomon hátul van egy általam varrt extra nagy zseb, az elnyel mindent.”

Szóval csak ennyi. Válogasson ki-ki maga kedvére a tartalmas listából.

Kétkutyás keresés

2013-01-09T09:39:00.001+01:00

Korábbi postban már írtam, hogy másodkutyaként már sikerült részt venni éles munkában. Most egy kicsit jobban szeretném körüljárni ezt a kérdést. Először is mindenképpen nagyon jó dolog, ha a kezdő vérebesnek van lehetősége közvetlenül együtt dolgozni profi kutyásokkal. Iszonyatos mennyiségű tapasztalat gyűlt össze az Utánkeresők Baráti körénél, ami számomra kikerülhetetlen információforrás. Minden közös munka, minden alkalom ha kamerával követem őket felbecsülhetetlen értékű tanfolyam, rengeteget tanulok.

Másodkutyaként menni a tapasztalt véreb mögött persze nem egyenértékű az önálló munkával, de kétségtelenül vannak előnyei több szempontból is. Igaz, hogy a másodkutya inkább követi szemmel a főkutyát, de azért én úgy tapasztaltam, hogy kb. 30 %-ban a nyomon is megy Szeder, tehát használja az orrát, kényelmes ujjgyakorlatnak megfelel a dolog.

A kezdő vérebvezetőnek egyértelműen jó a dolog, csak tanulhat belőle, de a kiskutya is fejlődhet, főleg a munka vége tekintetében, ahol akár a hajsza, a vad megállítása, akár a dermedtre csaholás terén sokat tanulhat az öregebb kutyától.


Bényei Tomi barátom, Basa és Szeder másodkutyás munka előtt

Persze a tapasztalatlanabb kutyának premier plán szerep is juthat, hiszen van olyan alkalom, amikor például a vérnyom keresése közben a két kutya együtt nagyobb területet tud lefedni, és az előkeresésben hasznos segítség lehet mellérendelt szerepben. Ilyenkor a tapasztalatlanabb vezető is szép sikerélményt gyűjthet be, ha előbb találja meg a felvehető nyomot, mint a tapasztaltabb kutya.

A két kutya használat ezen felül sikeresebbé teszi a keresést is, hiszen az egyik kutya biztosítja a másikat, az egyik vérebvezető támogatja a másikat. Így biztosabb az értékmentés a sebző számára, és biztosabb, hogy a szenvedő vad a lehető leggyorsabban megváltható.

Dákay Zsuzsi Szöcskével és Vodnák Laci Borkával közös munkán

A két kutyás keresés előfeltételei persze nagyon fontos emberi értékeken alapszanak. Először is szükség van ehhez egy olyan baráti körre, akik egymás közt minden tapasztalatot, s ha kell akár minden munkát megosztanak. Akik felkarolják a kezdő kutyás kezdő vadászt, terelgetik, segítik őt. Ez nem megszokott dolog, hiszen akár úgy is felfogható, hogy leendő saját konkurenciájukat nevelik ki. Idestova fél éve dolgozom az Utánkeresők Baráti körével és eddig csak önzetlenséget láttam tőlük: ezek a srácok (illetve a hölgy és a srácok) egyrészt beton kemények: nyafogás nélkül mennek oda, és akkor amikor kell. Nincs kifogás, nincs rossz munka, nincs el nem vállalt meló. Ha valaki éppen nem ér rá, azonnal ajánl mást a társaságból. Alapvetően az utánkeresés szeretete hajtja őket, nem üzleti vállalkozásként tekintenek erre a szép tevékenységre. (Persze azzal sincs gond, ha valaki ebből megél, sőt). Ha kapnak költségtérítést jó, ha nem, akkor sincs gond, néhány jó szóért is akár lejárják a lábukat a sebzett vad nyomán, vagy bújnak be a legsűrűbb bozótba, hogy egy sebzett süldőt terítékre hozzanak.

Két hét kihagyás után

2013-01-09T08:45:00.001+01:00

A karácsonyi előtti időszak sajnos nem alakult úgy ahogy terveztem. Vérebezni még csak-csak, írni viszont annál kevesebb időm maradt, pedig lett volna mit. December elejét két hét kényszerszünettel kezdtük utazások és munka miatt, ami nem múlt el nyom nélkül.

A két hét alatt Szeder iszonyatosan elkanászodott. Annyira rossz lett, hogy komolyan próbára tette türelmünket. A hívó parancsokat elengedte füle mellett, mindent ellopott, mindent széttépek – klasszikus kórtünetei annak a kutyának, amelyik nincs rendesen lefárasztva.

A december azonban ilyen sajnos – még szerencse, hogy egy évben ez az egyetlen ilyen időszak. Kicsit aggódtam persze, hogy hogyan befolyásolja majd a munkakedvét a kis pauza. December második felében nyílt ismét lehetőség, hogy visszaszokjunk a rendes rendszerre: a kihagyás után 5-600 m-es 6-8 órás csapákkal szoktunk vissza. Most már minden csapát csapacipővel fektetek, el is nyűttük az első pár fatalpast.

Az első csapán kissé bizonytalan volt, de nem azért mert nem tudta követni a nyomot, hanem azért mert egyszerűen annyira örült, hogy ismét kint vagyunk a természetben, hogy minden elvonta a figyelmét: még az egyeneseken is fel-fel kapta a fejét, és félreugrott egy-egy érdekes dolog után. Azért az megnyugtató volt, hogy mindig vissza is tért a munkához. Ilyen kis félresiklásoknál nem szidtam le, inkább csak megdicsértem a visszatéréseknél.

Jó az irány gazdi?

Nagyszerű havas élményünk is volt. Egy decemberi reggelen lefektetett csapán szép 10 cm mély hóréteg alakult ki a délutáni kidolgozás idejére. Örülök, hogy ezt is megtapasztalhattuk. Szeder munkáját én úgy érzem nem befolyásolta a friss hó. Néha beletúrt orrával a fehér vattacukorba, de igazából nem lassult tőle. Nagyon szép élmény volt.

Kis város közeli csapázóhelyünkön meglepetésben is volt részünk: találkoztunk egy ragadozómadaras vadásszal, aki gyönyörű héjáját jár reptetni a területre. Szeder alig akart leválni a gyönyörű madárról, igencsak érdekelte.

Találkozó csapázás közben - egy másik történelmi vadászati mód

3-4 csapára volt szükség, hogy visszaszokjunk a régi rendre, és a kiskutya ugyanúgy dolgozzon, mint előtte. Közben egyre jobban várjuk az első önálló éles munka lehetőségét. Másodkutyaként már mentünk sebzett disznó után Bényei Tomi és Basa társaságában, de a másodkutyás munkáknak azért van némi hátulütője: persze megy a kutyus a csapán is, de azért sokszor követi az előtte haladó kutya nyomát, szagát is. Tehát ez objektív képet nehezen tud adni. Ellenben vitathatatlanul sokat tanít a vezetőnek látni a tapasztalt vérebest munka közben.

A fegyelmezésben azonban be kell valljam megszegtem a „vérebet nem verünk” elvet. A blöki rosszasága, csintalansága igazából nem zavar, ez az életkor velejárója. Az összes kis csintalanság egyébként kimeríthetetlen örömforrás a gyerkőceimnek, úgyhogy még amolyan program jellege is van: „Na vajon mit csent ma el Szederke?”. A kutyus velünk él – és ezt itt most szó szerint értem: Szeder nem kennelben alszik, nem kint alszik, hanem velünk a házban Emmával együtt, velünk utazik mindenhová, egy család vagyunk. Persze kell, hogy megértsen bizonyos szabályokat. Ezek közül a legfontosabb, hogy az asztal és ami rajta van tabu. Sajnos ez egy nehéz folyamat: egyszerűen mindenbe beleevett, ami ott maradt, sőt, Emma az öreg dobbermann, aki soha ilyet nem tett, kezdte eltanulni a módit a kicsitől. Még az sem zavarta, ha mi is a konyhában vagyunk.

Ezt nem lehetett tolerálni, így kövezzetek meg, de két három fenékre veréssel segítettük a tanulási folyamatot: direkt kint hagytunk elérhető közelségben az asztalon ételt. Megvártuk, amíg nekiáll, és abban a pillanatban derült égből villámcsapás elv alapján csattant az összetekert újság a fenekén hangos „nem szabad!” felkiáltás mellett. Lehet, hogy nem a legideálisabb módszer, de működött. Sőt, a határok erős meghúzása más téren is növelte a szófogadóságot: visszatért a „gyere ide”, és egyéb alapparancsok ereje azóta. A 3-4. csattanás óta már elegendő a parancs szó is.

Szóval várjuk az első önálló éles munkát. Vadászbarátaim, ismerőseim között terjesztem az igét, hogy hívjanak akár éjjel is, reggel megyünk, megkeressük a vadat. De sajnos vagy nem bíznak a fiatal kutyában és vezetőjében – érthető módon – vagy nem sebeznek (vagy „rókát” lőnek ha elrepül a golyó és nincs meg a vad).

Persze azért az is gondolkodóba ejt az első lehetőségre várakozás közben, hogy éles munka után mennyire fogja érdekelni a műcsapa? Merthogy az elővizsga azért csak műcsapán lesz...

Közben a novemberi csapázáson elhagyott kamerám pótlása megtörtént a család jóvoltából, úgyhogy a következő postoktól visszatérnek a videómellékletek. És leforgatott téma bizony van már bőven, mivel mostanában többször is követtem másodkutyásként, vagy csak videósként a az Utánkeresők Baráti Körének tagjait.

18 órás csapán

2012-11-21T09:05:00.002+01:00

Engedjétek meg, hogy kicsit részletesebben írjam le a legutolsó eseményeket. A nem túl jó emlékű muflonkertes csapa óta két „városi” csapát és egy erdeit dolgozott ki Szeder. Az első kettőt én fektettem, ezek 4-500 m-es 5-6 órás csapák voltak, immáron az előző postokban már említett csapacipővel fektetve.

A csapacipő a haladás sebességét nem csökkentette, ellenben az éles kanyaroknál, visszatöréseknél több gondolkodásra kényszeríti a kutyust, ami valóban hasznos, ahogy azt a vérebes kollégák már előre jelezték: egyrészt sokkal közelebb áll a valósághoz, mint a folyamatos szagnyom, másrészt a kutyusnak még mélyebben kell tartania a fejét, hogy sikerrel követhesse a nyomot. Az újítás az én szempontomból is előnyös, mivel így nekem is több időm van a töréseknél megfigyelni a kutyus viselkedését, jelzéseit.

Elkezdtük használni a GPS-t is. Ennek a szerepe kettős esetünkben: egyrészt valós képet ad a csapa hosszáról, másrészt pedig a GPS segítségével lehetőség van arra, hogy a valósághoz közelítő csapákat fektessünk. Ehhez nagyon nagy segítség a tapasztalt utánkeresők által felrakott éles munkák átrajzolt nyomvonala: érdemes néhányat megnézni, mert jól mutatják a sebzett vad viselkedését, visszatöréseit, a kutya megtévesztésére szolgáló cseleit. Érdemes leutánozni – természetesen egyelőre arányosan lekicsinyítve a hosszt – néhány ilyen csapát, és azon dolgoztatni a blökit.

Így néz ki egy profin rögzített csapa - Köszönet Horváth Dani barátomnak a képért, mely saját éles unkáját mutatja.

Nagyszerű információ bázis e téren a http://utankeresok.hu/ portál. A maga nemében egyedülálló honlap kitűnő segítséget nyújt ifjú és tapasztalt vérebeseknek. Maximálisan javaslom napi olvasgatását!

A hét harmadik csapáját ismét a Börzsönyben abszolváltuk. Bényei Tomi barátom ismét különlegességgel szolgált, nem is eggyel. A kutya kiképzése során otthon gyakorlunk, szinten tartunk, Tomival pedig előre lépünk mindig, miközben ő felügyeli munkánkat és a végén elemzi a teljesítményt. Nagyon jó ez a visszajelzési rendszer, és azt gondolom, hogy Tomi jó tanár. Erre nincs más bizonyíték, mint az, hogy egy ilyen véres kezdőből, mint én egészen normális vérebvezetőt kezd faragni. Persze az út még hosszú, de azért azt erősen érzem, hogy az irány jó.

Bényei Tomi barátom és mi

A muflonkertes csapa rávilágított sok hiányosságra: egyrészt Szeder nem szereti a szúrós vidékeket – ami a finom kis kölökszőrével teljesen érthető – másrészt ha én nem látok vérnyomot, és nem tudom segíteni a kutyát amikor bekrepál a rendszer, akkor megáll a tudomány. A tegnapi csapával mindketten mérlegre kerültünk kicsit minden téren.

A csapa a jelesfai szórótól indult, ami már magában nehézség, hiszen ez egy erősen vad járta rész, tele friss nyommal. Innen már indultunk többször, úgyhogy tudtam, hogy a kutyus meg fogja találni a nyomot, amit Tomi már előző nap lefektetett. A rálövés imitált helyétől kb. 50 m-en keresztül folyamatos volt a szagnyom, hogy a kutyus könnyen felvegye azt, de utána a nyomanyagnak használt vaddisznó nyelőcső a talp alá lett kötve, hogy lépést szimuláljon a rendszer. A vérmennyiség kicsit több volt mint általában, hogy a 18 órás nyom azért követhető maradjon a kutyusnak, ne terhelje le indokolatlan mértékben. 2,5 dl vérhez adott még egyszer annyi vizet Tomi, és ezt csepegtette el a 750 m-en változó intenzitással.

A csapa nyomvonala letöltve a GPS-ről

Szintkülönbségek diagramja a GPS-ről letöltve

A nyomvonalon több újdonság/érdekesség is volt: többszöri átkelés a Kemence patakon, átkelés betonúton, meredek felfelé kaptató, meredek lejtő, változó intenzitású sűrűk, szúrós-szedres részek, és természetesen számolatlan mennyiségű kanyar, törés. Szintén újítás volt, hogy a vérnyomot nekem is jeleznem kellett Tominak a teljes kontrollt végett.

Ha két hónapja bárki azt mondja, hogy November 20-án képesek leszünk Szederrel egy ilyen csapát kidolgozni, azt mondtam volna, hogy az lehetetlen. Ehhez képest folyamatosan, hibák nélkül, megfontoltan mentünk végig a nyomon... És még csak 5 hónapos lesz a kutyus... Készítettem egy kis összefoglalást, beillesztve, hogy a filmben hol található a vonatkozó rész. Így nem kell végigzötykölődni mindenkinek a teljes csapát.

7:20 Betonúton átkelés

Ez egy újdonság volt. Az autók kerekei persze szépen, nagy felületen terítették a nyomot, így kicsit elcsalinkázott Szeder az eredeti nyomvonaltól, de nem kellett sok idő ahhoz, hogy a helyes vonalon folytassa útját.

9:50 Patakon átkelés

A patakon átkelés sem megszokott dolog. Kis hezitálás kellett ahhoz, hogy belemásszon a hideg vízbe, de aztán a nyomkövető ösztönök könnyen győzedelmeskedtek.

11:13 Meredek kaptató

Ez már kezd hasonlítani az igazi hannoveri négykézlábasra. :) Ilyenkor látszik hogy az utánkeresés mint sport is megállja a helyét. :) Szedert nem zavarta, én azért lihegtem kicsit.

14:23 A szedresben

A legutolsó alkalommal a szeder győzedelmeskedett, most azonban nem. A kutyus többször nekiindult az áthaladásnak, de mindig megállították a nyakára tekeredő szederindák. A kereső ösztön azonban itt is erősebb volt, kis nyugtatás után szépen átugrándozott a bokrokon.

15:35 Erdészeti úton

Igazi jó kis kikapcsolódás volt végre egyenes talajon haladni.

15:55 Lefelé a hegyről

Hannoveri négykézlábas második felvonása: kis híján gatyafékkel lefelé a hegyről. Persze az ilyen meredek terep nem öncélú ökörködés: fontos, hogy a kutyus találkozzon mindenféle terepakadállyal, mellyel munkája során összefuthat. Nem jó ha az első éles munkán éri a meglepetés a vezetőt, hogy a kutya fél a magasságtól.

17:17 Átkelés a patakon

Mindig gondolkodtam azon, hogy a patakon átkelésénél a kutya már a túlparton lévő nyomot érzi, vagy esetleg a víz felet is megmarad némi szaganyag?

18:41 A csapa vége

A főnyeremény egy előző nap lőtt malac volt. Még egy kis csaholásra is rá tudtam venni a kis rosszcsontot. Bár a dermedtre csaholás lehetőségének még nyomát sem látom.

Vadászat együtt

Amikor csak lehet elviszem magammal Szedert az erdőbe. Nem mondom, hogy kényelmes vele vadászni, sőt sokszor hátráltat is, de fontosnak tartom, hogy velem legyen. A lopakodó üzemmód még hagy kívánni valót maga után, mivel jókedvűen galoppozik. Mondjuk legalább cserkelés közben nem ugat, ha megérzi a vad szagát.

Az egészséges vad nyoma nagyon érdekli. Először nem is értettem, hogy mit kapkod, mert úgy ugrott rá valamire többször, mint macska a gombolyagra. Előző este a lámpa fényénél az éjjeli lepkéket kergette, ezért úgy gondoltam most is ezzel foglalatoskodik. De nem. Szeder így ugrik a friss egészséges nyomra. Kíváncsiságból hagytam, hogy egy jól látható szarvas nyomon menjen 1-200 métert. Közben nem biztattam, nem bátorítottam, de megy rajta szépen. Nem fogom most elkezdeni egészséges nyomra képezni, de lehet, hogy majd egyszer, amikor mindketten sokkal tapasztaltabbak leszünk, megpróbálom.

Osztozunk a feszültségben

A kíváncsiság kedvéért este felültem egy közeli lesre. Szeder ismét mély álomba merült szinte azonnal, rágömbölyödve a hátizsákomra. Kíváncsi voltam, hogy ugatni fog-e, mint nemrég. Most nyugodtabb volt sokkal: korán jelezte, hogy a szél szarvasszagot hoz. Felemelte orrát, erősen szimatolt a vélt irányba. Hamarosan meg is érkezett a kis csoport, melyből sikerült egy szép borjút - első közös zsákmányunkat - terítékre hozni. A gím tűzbe rogyott, így pontosan egy méteres munkát dolgozott ki Szeder, amikor megmutatta, hogy hol fekszik. :)

Fegyelmezés

A fegyelmezés terén viszont erős visszalépést érzek: hihetetlen pofátlan lett a kiskutyus. Tényleg próbára teszi a "vérebet nem verünk" elvet: szemrebbenés nélkül, szemünk láttára lopkod ételt az asztalról, ha nincs lefárasztva fakultatívan kezeli az ide parancsot (bár jutalomfalattal azért megy a dolog, de nem ez a cél, kell menjen anélkül is). A kutya életkori sajátosságait persze nem szabad figyelmen kívül hagyni: kölyök még, úgyhogy nem haragszom rá ilyenkor, le sem szidom. Majd visszatérünk a fegyelmezésre, amikor kicsit higgadtabb lesz már. Addig viszont játsszuk tovább a nyomkeresőset együtt.

Szeder a szedresben

2012-11-16T13:31:00.000+01:00

Korábban már megírtam, hogy nem csak a fejlődés szép pillanatairól fogok beszámolni, hanem a kudarcokról is. Nos, a héten sikerült belenyúlni egy jól elszúrt (?) dologba.

A hét közbeni délutánra egy közepesen hosszú, 5-6 órás csapát terveztünk Szedernek könnyen követhető szagnyommal (tüdő és nyelőcső vonszalékkal – folyamatos szagnyommal). A dolog pikantériája a helyszín és a követendő szag lett volna: muflonos kertben, muflon vonszalékkal kellett volna kidolgoznia a csapát. Tapasztalt vérebesek tudják, hogy vadaskertben keresni nem egyszerű: a nagy vadsűrűség miatt nagyon intenzívek a kutya figyelmét elterelő szagok. Külön nehézséget jelent ezen felül a vonszalék típusa is: muflont nem egyszerű keresni a kutyusoknak, Szedernek pedig főleg nem, mivel ezt a szagot még eddig nem ismerte.

Tomi már reggel lefektette a csapát és a terv az volt, hogy 14 óra felé kidolgozzuk. A terv sajnos csak részben valósult meg, mivel csak 16 órára értünk oda a csapa elejére. A nyomvonal erdős részen haladt vagy 400 m-t. No eddig nem volt gond, Szeder szépen vette a terepakadályokat, töréseket. Kezdett már szürkülni, úgyhogy a vérnyomokat egyre ritkábban láttam meg, de Szeder a sok egészséges nyom ingere ellenére is biztosan mutatta az irányt.

Hamarosan a csapa kiváltott az erdőből egy szedres-tüskés, sűrű aljnövényzetes részre. No itt megállt a tudomány... Szeder nekiindult, de szúrta a szederinda. Ha vissza akart keresni, a vezeték azonnal elakadt, amit úgy értelmezett, hogy megállítottam valamiért. Én meg a vezetékkel vacakoltam folyamatosan, hogy a kutya egyáltalán dolgozni tudjon. Így bénáztunk közösen vagy tíz percet, amikor Szeder megunta a dolgot: leváltott felfelé valami egészséges nyomra, és nem akart tovább menni a szúróson át. Leültünk kicsit, lenyugodtunk, játszottunk, aztán vissza nyomra. Hasonló eredménnyel. A szúrós részen nem akaródzott haladni, csak segítséggel tudtunk átmenni: én mentem elöl és tapostam a szedret, Szeder pedig jött utánam. A nehéz terep nem volt több, mint 50 méter, de ahogy kiértünk, akkor sem akaródzott neki már nyomkövetőset játszani. Közben be is esteledett. Tartottunk ismét pár perc pihenőt, nyugtattam, ami után vissza ment a nyomra, és ki is dolgozta a maradékot, de nem a szokásos eltökéltséggel, odafordulással.

Éles munka esetén ez valószínűleg a keresés sikertelenségét jelentette volna. Valószínűleg elmentünk volna egészen másfelé, amikor az egészséges nyomon akart elindulni a szedres előtt. Szóval ez még sok volt neki, így ennyi újdonsággal és a nehéz tereppel. Vissza kell inkább lépni kettőt a következő csapákon a biztonság kedvéért.

A nap eseményeinek betetőzése a hazafelé vezető út volt: Szeder szépen összehányta az autót nap végi ajándékként, meghálálva a kitűnő esti programot. :) Két órás sikálás után is durva szag volt a kocsiban. Keresnem kell valami 20-as Wunderbaum akciós csomagot, különben évekig fog kísérteni a jól sikerült délután emléke. :)

Csapacipő. Anyagköltség: 800 Ft

Közben elkészítettem a csapacipőt fórumtársak javaslatai alapján. Valószínűleg nem lesz iparművészeti díjas termék, de a szerepét betölti. Szombaton fektetek először csapát vele, kíváncsi vagyok hogyan válik be. A szombati csapa egy 5 órás, 500 m-es lesz, hogy visszaszokjunk a jóhoz.

Miután elkészült, büszkén mutattam feleségemnek a remekművek. Ránzett, halványan elmosolyodott, majd azt mondta, hogy "Na ebben biztosan nem néznek majd hülyének..." Némi iróniát éreztem a hangjában. :)

Ugatás bármikor

2012-11-12T08:25:00.000+01:00

Tegnap éjjel rájöttem, hogy hogyan tudom bármikor rávenni Szedert ugatásra. Visszanéztem az előző post ugatós videóját hanggal, mire a kutyus azonnali ugatással válaszolt. Ez hajnali egykor nem szolgálta a család teljes örömét, én viszont örültem neki. A dolog működik úgy is, hogy utánozom az ugatását. :) Most már csak össze kell kötni a dermedt vad látványával/élményével, és megerősíteni. :)