Kitáruló világ

Liszt Ferenc születésnapjára

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Sat, 22 Oct 2011 12:55:00 +0000

Minden nap a születésé és a halálé. Minden nap ünneplünk és siratunk. Lehetetlen megemlékeznünk valamennyi híres művészről, akár születésének, akár jobb létre szenderülésének napjáról lenne szó.
Október 22-én kivételt teszünk, hiszen 2011 a Liszt bicentenárium éve: csapból, közkútból, de még slagból is az ő neve folyik. Méltán. S mi örömmel hallgatjuk a csobogást.
Ma kétszáz éve, hogy Liszt Ferenc, a XIX. század egyik legjelentősebb romantikus zeneszerzője és zongoristája meglátta e szomorú szép világot.

forrás: http://www.toonpool.com

Lehangoló emlékezés Menyhárt Józsefre

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Sat, 15 Oct 2011 13:35:00 +0000

Tegnap zárt a száztíz éve született Menyhárt József festőművészre és grafikusra emlékező kiállítás a Debreceni Művelődési Központ Belvárosi Galériájában. A Debrecenben született, és élete végéig a cívisvárosban élő - alapvetően autodidakta - képzőművész egy műbútorasztalos és varrónő házasságának gyümölcse. A fiatalon árvaságra jutott Menyhárt tehetségére az őt felkaroló debreceni piaristák figyeltek föl, akiknek támogatása révén fejezte be gimnáziumi tanulmányait, majd közbenjárásuknak köszönhetően városi ösztöndíjat kapott a Képzőművészeti Főiskolára. Azonban sem életkörülményei, sem egészsége nem volt alkalmas képzésének folytatásához.

Önarckép

1921 és 1946 között írnokoskodott, majd a debreceni adóhivatalban péntári ellenőrként dolgozott. 1926-tól két éven át a vasárnapi rajziskolában tanult Toroczkay Oszvald vezetése mellett. Fametszésre a Református Kollégium Tanítóképzőjének rajztanárja, Gáborjáni Szabó Kálmán tanította. 1947-től tizenötéven át a Déri Múzeum művész-restaurátoraként működött, 1946 és 1952 között a debreceni képzőművészeti szabadiskola tanára volt. 1956 és 1964 között kiállításokat rendezett, valamint tanulmányokat írt a Déri Múzeum évkönyveibe és A képzőművészetek Debrecenben (Debrecen, 1961) című könyvbe.

Menyhárt legnagyobb elismeréseit grafikáiért kapta. Munkásságát számos díjjal ismerték el: 1946. Nancy-Diploma d’ honneur, 1948. Debrecen város centenáris Petőfi díja, 1962. párizsi IX. Ex libris Kongresszus-bronz érem, 1967. Munka Érdemrend ezüst fokozat, 1968. Debrecen város és Hajdú-Bihar megye Művészeti díja, 1972. SZMT elnökségének Képzőművészeti díja.

Csendélet zöldes drapériával

A Menyhárt József kiállításán látható alkotások közül sok botrányos állapotban található. A műcédulák olykor a képkeret és a festmény közé ad hoc módon bedugva szépelegnek. Emellett nemcsak a helyhiány okozta túlzsúfoltság, de a néhány botor módon elhelyezett festmény is romboló hatással bír a kiállításra. S ettől valahogy olyan szomorú és lehangoló az egész. Biztos, hogy emlékezni ily módon szabad?

Fénycsóva nélkül. 100 éves a Meteor mozi

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Sun, 02 Oct 2011 07:34:00 +0000

Napra pontosan október 1-jén volt 100 éves a Meteor mozi. Az 1911-ben Csomor Gyula által alapított filmszínház az akkor külterületnek számító városrészt bevonta a város kulturális vérpezsgésébe. Napilapok és magazinok mellett a korai vetítések számítottak a hírközlés egyedüli megbízható és naprakész eszközének, a lépcsőházi pletykát leszámítva.

Csomor csillagászathoz való vonzódását mi sem jelzi jobban, mint a névadás maga: a Meteor mozin kívül Üstökös néven vendéglőt (kocsmát) vitt. A melósok lakótelepén álló épített mozgóképszínház engedélyét a háború után bevonták, azonban a négyezer debreceni lakos tiltakozásaként benyújtott memorandum révén a belügyminiszter visszaadta. Az 1410 négyzetméteres mozi évtizedeken át működött, iskolás csoportokat fogadott és kertmozit üzemeltetett, később koncerteknek adott helyet, majd 1998-ban végleg bezárt, és azóta folyamatosan romlik a vasbeton épület állaga. Az ingatlant tulajdonló vállalkozó társasházat vagy wellness központot tervez a centenáriumát ünneplő filmszínház helyén.

A tegnapi találkozón, amelyet két fiatal a mozi fészbuk oldalán szervezett, emléktáblát avattak a körülbelül harminc-negyven fős érdeklődő előtt. Síró Judit helytörténész, könyvtáros rövid történeti áttekintését, az egyetemisták, alkoholisták, továbbá hajléktalanok grafikáiból készült utcakiállítást parkrendezés: a Benedek Elek téri padok lefestése (ezek renoválását az önkormányzat vállalta) és szemétszedés követte.

A bús-szomorú megemlékezésre a kertmozi tervezője és jónéhány jegyszedő néni is ellátogatott. Óhatatlanul eljátszunk azzal a kellemetlen párhuzammal, amelyet a mozi állapota és jövője, valamint közállapotaink között felfedezni vélünk. A tervezett mozibejárást a kulcsokat bíró gondok alapos lerészegedése folytán a szervezők törölni kényszerültek.

Ljudmila Ulickaja Debrecenben

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Mon, 19 Sep 2011 15:38:00 +0000

Pécsi szereplése után szeptember 12-én a Debreceni Egyetemen tartott nyilvános beszélgetést Ljudmila Ulickaja, a legnépszerűbb orosz kortárs írónő. Ennek apropója egyfelől a hazájában tavaly decemberben megjelent legújabb regénye, az Imágó – Oroszországban A zöld sátor címmel – magyar kiadása állt. A Magvető gondozta könyv a napokban, egészen pontosan szeptember 7-én került a boltokba, amely a regény első fordítása szerte a világon. Látogatásának másik nyilvánvaló oka Pécs Európa Kulturális Fővárosi rangja és a hozzá kapcsolódó íróprogram, amelynek keretében külföldi szerzőket kértek fel író-olvasó találkozóra. E meghívásnak tett eleget Ulickaja, aki magyarországi vizitjét a könyv megjelenéséhez időzítette. Goretity József az Imágó fordítója és egyben a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet docense vezette a beszélgetést.

Ulickaja, aki autodidakta módon önmagát képezte, és aki nem folytatott tanulmányokat orosz írótársaihoz hasonlóan a Gorkij Irodalmi Intézetben, eredeti szakmájára nézve biológus. Genetika területén indult pályafutását egészen korai szakaszában törte ketté a szovjet államhatalom. Hét év szünet után színházi vonalon folytatta a munkát – ezúttal dramaturgként. A színházban eltöltött három év meghatározó jelentőséggel bírt, s Ulickaja számítása szerint irodalmi karrierjének kezdte erre az időszakra datálódik. Mindent a színháznak alárendelve Sztanyiszlavszkij rendszere és a „körülmének kénszerítő ereje” révén vált íróvá.

forrás: mosnews.com

Határozottan állítja, hogy sosem volt szovjet író, hiszen első kötete, egy novelláskötet - amely kacskaringós úton jutott el Franciaországba -, 1993-ban franciául jelent meg. Ulickaja írói identitása majd csak Szonyecska című regényének megjelenése és az érte kapott elismerés, a Medici-díj átvétele következtében alakult ki. „Lehet, hogy tényleg író vagyok és nem csaló?”

„Amikor írunk, gondolkozunk. A környezethez való viszonyunkat teszteljük. Az írás nagyszerű terápia is.” – biztatja a hozzá fordulókat. Önmagát szituációs írónak vallja, aki figyelmesen hallgatja és érti a sors suttogását. Érdeklődésének tárgya ugyanaz biológusként, mint szerzőként: az ember. A kérdés csupán az, mi különbözteti meg az embert az állattól? Ulickaja válasza nem is lehetne más, mint „az irodalom és a művészet.”

Goretity kérdésére, miszerint regényei duzzadnak az idézetektől, amely konstrukcióra, tehát szervezettségre utal, Ulickaja a művész tiszta lappal való indulását hozta fel érvként. Minden alkotó újat szeretne alkotni, jóllehet önnön művészete is másokén alapul, egyetlen kivételt ez alól Daniel Stein, a tolmács című könyve szolgáltat. Umberto Eco-ra hivatkozva magát óriás vállán ülő törpének nevezi, aki a magasból messzebbre képes látni. Saját óriásainak Nabokovot, Paszternakot és Puskint tekinti.

Sajnos, nem maradhatott ki az unalomig elcsépelt téma: az irodalmi irányzatok ármánya, amelyet Ulickaja határozottan és rutinosan kezelt. Sem az új szentimentalista, sem a feminista, sem pedig a női regény sekélyes kategóriával nem értett egyet. Hitvallása szerint csak művészet és csak irodalom léteznek, a nemek legfeljebb a mosdó kiválasztásában játszanak szerepet. „Úgy tűnik, regényeket írok. Hivatásos író vagyok.” – válaszolta tömören.

A beszélgetés végén szóba került új könyve, az Imágó, amelynek az oroszországi kiadó kérésére A zöld sátor címet adta. A zöld sátor a túlvilág kapujában áll, ott, ahol az elhunytak gyűlnek össze. E helyen minden különbség megszűnik közöttük, s a bűnök megbocsáttatnak. Latin nyelvű országok számára az imágó azonban többletjelentéssel bír (kép és képmás), amelyet az ember Isten képére és hasonlatosságára való teremtése fejez ki a legmesszemenőbbig.

Kettős-spirál-mobil

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Mon, 12 Sep 2011 18:55:00 +0000

Tilless Béla Kettős-spirál-mobilszobrát a Modem Modern és Kortárs Művészeti Központ részére adományozta szeptember 7-én.

Az alkotás az ország első köztéri mobil szobrának egy későbbi változata, amelynek eredetije a Spirális fény-mobil nevet viselte és amelyet 1975-ben állítottak fel az Egyetem sugárút és a Füredi út sarkán lévő parkban. Ezen a helyen állt hosszú éveken keresztül, azonban a vandalizmus okozta károk miatt az alkotás eltávolítása mellett döntöttek. A mobil szobor helyén mára csak egy üres, szél verte, eső áztatta medence maradt hátra.

forrás: Nemzetközi Kepes Társaság

Tilless Béla 1932-ben született Szilhalmon. Debrecenben 1962-től közel két évtizeden át élt és alkotott. A csaknem húsz év alatt jelentős része volt a megye vizuális kultúrájának kialakításában: az egykori Kossuth Lajos Tudományegyetem Egyetem Galériáját 1969 és 1980 között, az egyetemisták művészeti körét pedig 1967-től kezdődően vezette. Szervezésében a cívisváros lakói előtt olyan, a korszakban kiállító hellyel nem rendelkező művészek kaptak bemutatkozási lehetőséget, mint Kassák Lajos, Ország Lili, Berczeller Rudolf.

Fő tevékenységi köre a festészet, a grafika, a kinetikus plasztika, a köztéri plasztika, a játszótéri plasztika, valamint a környezetesztétika. 1980-ban Nyíregyházára, később Budapestre költözött, ahol jelenleg is él.

Jazznapjaink

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Sun, 11 Sep 2011 19:51:00 +0000

Jazznapjaink című fotótárlatnak adott otthont a Kölcsey Központ körfolyosója a szeptember 1-3. között megrendezett Debreceni Jazznapok oldalági kísérőprogramjának.

Horváth Katalin, Nagy Gábor és Máthé András jazz zenészekről készült koncertfotóiból készült válogatás került a sima ívű falra, no és az esztétikus paravánokra.
A fekete-fehér és színes fotográfiák a jazz őrületének pillanatfelvétei, egy tágra szabott határokkal rendelkező műfaj felvillanásai.
Nem több és nem kevesebb mint ízelítő az idén 40 éves Debreceni Jazznapokból.

Horváth Katalin fotói

Nagy Gábor fotói

Máthé András fotói

A fenti fotók alapján a Kölcsey Központ is beláthatja, hogy a paravánok egyszerűen kínosak és nem tisztelik sem az alkotásokat, sem az alkotót.

Mindhárom fotográfus árnyalja a jazzkoncertekről tapaszalati úton alkotott képet, azonban Nagy Gábor fotóin egészen megilletődtünk.

Mozgásban

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Sun, 04 Sep 2011 06:59:00 +0000

A mi kis cívis Montemarte-unk, a Hal Köz tavasszal két új galériával gyarapodott, amelyek közül a HKG, azaz a Hal Köz Galéria fiatal, befutásra váró kortárs képzőművészek felkarolását tűzte ki célul.

Szeptember 2-án nyílt a szegedi születésű, de a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán tavaly diplomázott Halla Tibor bemutatkozó tárlata, amely váratlanságával vonzza be az utcán téblábolókat. Halla ingerlő képi és átütő erejű színvilága meglehetősen kirí a debreceni vizuális (művészeti) térből – de talán nem csak attól tér el, hanem az unásig ismert vonalvezető körülményeskedésétől, a bejáratott normakövetéstől, és nem utolsósorban: a változás óhajának hiányától. Nemhiába hívják Debrecent a maradandóság városának: e jelző éppúgy utal támogató, mint hátráltató tényezőkre, netán magára a cívis attitűdre. A Hal Köz Galéria ennek finom ellentételezéseként az ifjú tehetség erejét fogja be, kísérletező kedve üdítő színfolt a helyi galériák körében.

Tour de France 3.

Halla Tibor kiállítása a Mozgásban címet kapta. A franciaországi Ecole Supérieure des Beaux-Arts d’Angers-ben folytatott tanulmányainak és egyéb utazásainak nyomát vastagon felhordott festékbe ojtó Halla sokrétű megfogalmazását adja a mozgás tágan kezelhető fogalmának. Képeinek tárgyát közelről és távolról egyaránt fürkész, megfigyelő szemmel kutatja, az eredmény pedig merengő, értelmező, kontemplatív festészet.

Táj 2.

A magabiztos színhasználat és a vakolatszerű festékrétegzés, valamint az ecsetkezelés révén a festmények maguk is a mozgásban olvadnak fel - mindössze egy-két lépésről szemlélve. Képein a távlatnak, a suhanásnak és haladásnak jelentése - céllal vagy cél nélkül – eképpen megtöbbszöröződik: a technika, a felülnézetből vizslató művész szeme, a falu- és utcarészletek, a tetők színes blokkjai, a Tour de France kerékárosai, a teniszezők formáiban szétesik az egyéniség és megjelenik az esszencia maga.

Piac

ATP

Amíg tájképeiben koloritblokkokba lényegül át a külvilág, addig a Piac, a Tour de France című műveit apró részekből, pöttyökből, kis ecsetvonásokból, mintegy pointilista módon építi fel. Rendkívüli expresszivitásának, illetve intenzitásának hevessége mintegy különös ellentéte a festő elmélázó, megfigyelő énjének. Úgy tűnik, mintha festményeinek lényege az összegzés, a kivonatolás volna, mintha ehhez távolodni kellene a vizsgálandó, az értelmezendő objektumtól, majd újra közelre kerülni, visszacsapódni, belebújni, átitatódni. Mozgásban lenni.

A tárlat október 2-ig tekinthető meg a belvárosi Hal Köz Galériában.

Magyar Fürdőélet

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Sun, 07 Aug 2011 19:18:00 +0000

Nyár van, kicsit esős, kicsit zivataros, kicsit monszun. Mégis, mi jutna eszünkbe a vakáció hallatán, mint az elnyújtott iskolai szünetek, a ház mögötti, naptól felperzselt gyep, a meleg föld illata, a szúnyogok és a strandfürdőzés. Múzeumba, kiállításra az évnek ebben a szakaszában nem jártunk, legfeljebb, ha a családi nyaralás során kötelezően felfedezendő vidékek kisebb-nagyobb kultúrintézményeit ide nem számítjuk.

Azóta persze sokat változott a múzeumpedagógia, és vele együtt a kiállító intézmények feltételrendszerei. A lepukkant falusi tájházak maradtak a régiek, a megyeszékhelyek egykor szebb napokat látott kulturális közintézményei közül keveseknek adatott meg a külső-belső megújulás lehetősége. Így aztán telitalálat az évszakhoz szépen simuló Magyar Fürdőélet tárlat a jól pozicionált Modemben, amelyet a budapesti Kogart Galéria májusban – nagyjából ebben a formában – már lehozott. A válogatás a Völgyi-Skonda Kortárs Gyűjteményből szemezget: 25 kortárs magyar alkotó tematikus anyaga a földszinti teremben látható, amely nem nagy ugyan, de éppen elegendő ahhoz, hogy az augusztusi karneváli hajrában a Debrecenbe látogató a képzőművészetben is kedvét lelje.

Magyarország méltán híres termálvizű forrásairól és az ehhez kapcsolódó infrastruktúráról. Nem csupán termálfürdőket említenénk, hanem fürdőkultúrát is, hiszen a római provincia korszakában, majd pedig a török hódoltság alatt életre kelt fürdőkről máig tudunk, némelyiket látogatjuk. Az utóbbi években számtalan élménypark, csúszda, wellness és sok más szolgáltatás nyújtó pancsintézmény épült.

Talán azért, mert a képzőművészetről nem feltétlen a lubickolás jut eszünkbe (vagy éppen fordítva), és mert mindkettő értéket képvisel, zseniális húzás a Völgyi Miklós és Skonda Mária gyűjtőházaspár ötlete, hogy az általuk megkeresett művészek saját stílusukban reflektáljanak a fürdőélet izgalmas témájára. Ez az eredeti elképzelés különleges, zárt műcsoportot eredményezett, amelyből közel negyven művet szerepeltet a Modem. A tematikus gyűjtemény első darabja Breznay Pál egyik festménye volt, melynek alapjául a Lukács fürdőben eltöltött pihenőidő szolgált, és amelyet a Párizsból hazajáró festő privát „Budapest-élményei” között tart számon.

A fürdő egyszerre hétköznapi és egyszerre „szent” tér. Általában nem része mindennapi rutinunknak, inkább egyfajta rákészülést kíván, tervezést. A rekreáció színhelye, ahol magányos időtöltésnek és társas érintkezésnek egyaránt adózunk. Ruháinktól megszabadulván egészen különleges helyzetbe kerülünk: amit otthon a négy fal között megengedhetőnek vélünk, de köztereken nem, az a nyilvános fürdőzés elmaradhatatlan velejárója. Ez pedig feszengő és kritikus kérdéseket vet fel erkölcs és prüdéria, a test és annak használata, illetve a vele való viszonyunk kapcsán. Vajon hol húzódnak határai az ehhez kapcsolódó, a társadalomban időről időre változó fogalmaknak? Miként osztályozzuk, hogyan értékeljük az erkölcsiséget és a testiséget?

A kiállítás a fürdőkultúra legkülönfélébb oldalait járja körül, de egyiket sem emeli ki a másik rovására. A művészek csupán felvillantanak valamit ebből a sokszínű, pazar és egyben ambivalens témából, vagy ellenkezőleg, jól irányítottan rávilágítanak egy-egy jellegzetes, nosztalgikus, zavarbaejtő, kacagtató, ledér, pszichologizáló, karikírozó, esetleg idilli vonásra. Az összegzés rajtunk áll.

A kiállító művészek: Benkő Viktor, Bognár Krisztina, Breznay Pál, Bukta Imre, Cseke Szilárd, Czene Márta, Dániel András, Fehér László, Fürjesi Csaba, Galambos Tamás, Hecker Péter, Jakatics-Szabó Veronika, Király András, Kiss Márta, Kósa János, Mátis Rita, Lóránd János Demeter, Nagy Kriszta, Osgyányi Sára, Pap Gitta, Papageorgiu Andrea, Radák Eszter, Sipos Eszter, Szemadám György, Tamási Claudia.

A kiállítás augusztus 28-ig tekinthető meg a Modem-ben.

Mecénás bugyellárisa

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Wed, 20 Jul 2011 21:31:00 +0000

Gondolatok a XXI. Országos Nyári Tárlat kapcsán

Az Országos Nyári Tárlat kétévente megrendezésre kerülő rangos esemény a vidéki művészeti élet palettáján. Szívesen mondanánk Országosat, ahogyan az elnevezésben szerepel, hiszen nem csupán neve, de biennálé volta is a tárlat komolyságát hivatott hangsúlyozni. Ámbár a Debreceni Országos Nyári Tárlat megnevezés – miként a megelőző években ismertté vált – más fényt vet a rendezvényre. Névválasztáson való tűnődésünk oka az ún. névmágiában keresendő, tekintettel arra a sajátos emberi elképzelésre, miszerint a nevünk mi magunk lennénk, eképpen szájravétele sorsunkba és lényegünkbe való valaminő rendű beavatkozásnak tekinthető. A gondolatfüzért tovább fűzve jól látható, hogy a tárlat országos szinten kíván mérvadó lenni, illetőleg kizárólag hazai alkotók köréből óhajt meríteni, amelyben a helyszín, a háttér, vagyis a bázis immáron nem mérvadó. A névmágia így tehát nem holmi zulu vagy ndebele törzsi sajátosság, hanem európai gyakorlat.

A fentiekből következik, hogy a válogatás alapját képező esztétikai elvek és irányvonalak tág lehetőséget teremtettek a művészi bemutatkozásra. A szemle vitathatatlan velejárója a tematikai és stílusbeli bazári hangulat, amely a kiállított műtárgyak elképesztő mennyiségén érhető tetten igazán. 193 alkotó 246 művét végigböngészni tagadhatatlanul kihívás.

Mucsi Zoltán: Szödögessetök lelköcskéim

Lous Stuijfzand: Földön felejtett

Mindazonáltal emlékezzünk Gerber Pál Munkácsy-díjas festőművésznek, a zsűri egyik tagjának szavaira, miszerint a begyűjtés helyszíne miatt elsősorban debreceni és budapesti művészek számára adatott meg a részvétel. E sajnálatos, ám annál őszintébb vallomás arra sarkallja a látogatókat, hogy elmerengjenek a hangzatos, de felettébb üres megnevezésen. Mint minden széles kört átfogó pályázat, így ennek is alapvető célkitűzése lenne a különböző szemléletet és elképzeléseket képviselő alkotók toborzása, egyetlen alkalom erejéig történő összefogása. Egy országos szintű kiállítás a legkézenfekvőbb fórumot kínálja a koncepció megvalósítására. A kérdés ennélfogva nem kevesebbről, mint a hosszú múlttal rendelkező tárlat jövőjéről szól.

S egyúttal a művészetről magáról: hiszen tartósan apad Mecénás bugyellárisa. Mind kevesebb jut kultúrára, igényesre, egyedire, amely ellentételezi a fogyasztói társadalom lebutított valóságshow-ját, a felszínes időtöltést, az önálló gondolkodásra való hajlandóság, illetve képesség távkapcsolóval való kordában tartását.

Z. Erdei Anna: Vannak vidékek (Kányádi Sándor versére) I-II.

Ásztai Csaba: Pár

Díjazottak:

Pistyur Imre szobrászművész – Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzatának Fődíja

Szikora Tamás festőművész – Nemzeti Erőforrás Minisztérium díja

Z. Erdei Anna grafikusművész – Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzatának díja

Fátyol Zoltán festőművész – Főnix Rendezvényszervező Nonprofit Kft. különdíja

Szalay Pál képzőművész – Főnix Rendezvényszervező Nonprofit Kft. díja

Lous Stuijfzand szobrászművész – Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat díja

A tárlat 2011. augusztus 2-ig látogatható a Kölcsey Központ körfolyosóján, illetve Bényi Árpád termében.

Pókhálóban. FreshART 6.

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Sat, 09 Jul 2011 08:29:00 +0000

A FreshART fontos képződmény a városi kultélet palettáján a csekély, de biztosnak látszó önkormányzati felelősségvállalás tekintetében. Az immáron hatodik alkalommal meghirdetett pályázat a 35 év alatti, Debrecen és Nagyvárad környékén élő művészeket célozta meg. A célkeresztet opcionalizálni kellett volna, ez a szerénytelen vélemény fogalmazódott meg az idei válogatásból fennmaradt művek kiállításán. Az opcionalizálás a kevesebb, de több fülünkben örökkön visszhangzó közhelyét csengi újra meg újra.

Salaghean Horea Traian: Álomgyártó gép. 2011. évi Fresh-díjas

A FreshART 6 ezúttal is a Mű-Terem Galériában, közvetlenül Csorján Melitta és Oana Ecaterina Baruta tavalyi díjazottak tárlatát követően nyílott meg. Bár a megnyitón kinyilvánított hangzatok szerént a zsűri tagjai közötti összhang és az értékelést szolgáló kvalitatív mérőeszközök azonos cájgból való eredeztetése révén egységes koncepciót óhajtanánk felfedezni, még oly hiába. Ezen elgondolás nem köszönt vissza a bemutatott anyagból bármint kerestük, pedig a képek háta mögé is bekukkantottunk. A közös nevezőt nem itt kell keresni, mint inkább a „bihariság” apró karcaiban, amelyet a pályázat szándékaihoz hűen és méltóan képviselt.

Tarnóczi Tamás: Közeledek az egyre távolodó horizonthoz. Nagyvárad város díja

Lajtos Éva Melinda: Fátyolvirág. Debrecen város díja

A két város közötti együttműködés természetes módon segíti elő a szűkebb értelemben vett régióban élő alkotók megismerését és egyben lehetőséget szolgáltat a versenyszellem felszítására. A klasszikus eszköz- és anyaghasználat mellett az újdonatúj hullám képviselői is szabadkezet kaptak (pl. stencil – streetart/ish), jóllehet korábbi megjelenéssel (XX. Tavaszi Tárlat) bíró alkotások (de legalább is egy sorozat darabjai) nemcsak hogy beválogatásra kerültek, hanem Durucskó esetében díjazottakká minősültek.

Durucskó Zsolt: Körkapcsolat VII. 2011. évi Fresh-díjas

A zsűri Máté András fotó-, Sulyok Géza és Tarnóczi József festő-, Aurel Rosu képzőművész és Ramona Novikov műkritikus tagokból állt. Az idei kiválasztottak Durucsko Zsolt grafikusművész és Salagean Horea Traian festőművész, akik mellett Debrecen 50.000Ft-os különdíját a nagyváradi Lajtos Éva Melinda képzőművész, Nagyváradét pedig a mikepércsi Tarnóczi Tamás festőművész nyerte el.

A FreshART baráti kezdeményezés az önkormányzatok részéről, ámde éppen ebben áll kerékkötője is, hiszen a helyi képző- és fotóművészekből, illetve kritikusokból álló zsűri tagjai kapcsolati pókhálóban szövik körbe a legyet.

A tárlat július 29-ig tekinthető meg, amelynek augusztusban a nagyváradi Vizuális Művészetek Galériája ad otthont.

Az Év Természetfotósa 2010

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Wed, 06 Jul 2011 21:10:00 +0000

Csalafinta módon nyári urbánus hétköznapjainkba egy izgalmas fotókiállítás visz életet és sző humort. A Debreceni Művelődési Központ Belvárosi Galériája ad otthont Az Év Természetfotósa 2010 országos fotópályázat kiállításának, amely nagy port kavart szerte a természetet fotózók (a szóköz vállalt) körében. Noha a laikusok számára a képek mögé nem vetül sem pletyka, sem érdek, sem háttértörténet, nehéz eltekinteni az ajtófélfának dőlve elsziszegett kétértelmű megjegyzéseken, miszerint akad megrendezett körülmények között készült felvétel domesztikált vadakkal. Amennyiben a tárlat anyagát vesszük alapul és papucsos kalandorként ódalgunk be a Kossuth utca 1. szám díszes kapuján, egyenletes szívdobogással és redőzetlen homlokkal tekinthetjük meg egy hatalmas teremben mindazt, ami a város határában önmagát önként kínálja.

Máté Bence: Árnyjáték

Máté Bence: Bagolycsalád

A naturArt - Magyar Természetfotósok Szövetsége Közhasznú Egyesület 1990-ben alakult meg, amely tudatosan választotta a fotográfiát a környezetvédelem eszközéül. Eme munkálkodásukat dicséri az 1993 óta megrendezett „Az Év Természetfotósa” fotópályázat. A tavalyi megmérettetésre 227 pályázó nevezett közel 4000 felvétellel, amelyből az Eifert János fotóművész vezette zsűri válogatta ki tizenkét kategória alkotásait, összesen 112 fotót, miket albumba rendezve az Alexandra Kiadó jelentetett meg. A zsűrit Bánkuti András, Dombóvári Tibor, Kármán Balázs és Kalotás Zsolt fotóművész, Lóránt Attila fotográfus, író, fotóriporter, valamint Radisics Milán természetfotós, fotóriporter alkották. A 2010-es év természetfotósa Máté Bence lett, aki Árnyjáték című képével emellett a legjobb természetfotó elismerést is bezsebelte, és másik szálon a színvonalas BBC Wildlife Photographer of the Year nagydíját mintegy ráadásként még ugyanebben az évben megkapta.

Máté Bence: Veszedelmes drágakő. A stabilan álló szalakóta és a repülő egér különös esete.

A Debrecenben látható alig ötven alkotás a Kezünkben a Föld, A madarak viselkedése, Az emlősök viselkedése, Az állatok viselkedése, Az állatok szemtől szemben, Növények és gombák, Kompozíció, forma és kísérletezés, Tájak, Élet a vízfelszín alatt, Napnyugtától napkeltéig, A természet féktelen energiái, zabolátlan erők kategóriákból kerültek ki.

A díjazott alkotók:

Máté Bence, Daróczi Csaba, Szabó Tamás, Barkóczi Csaba, Berta László, Gaál Péter, Gergely József, Hornok Dávid, Jakab Sándor, Kaszás Tamás, Kerekes M. István, Kovács András, Simán László, Spisák Attila, Szabó Aladár, Tóth Zoltán, Tóth Zsuzsanna, Vadász Anna, Vadász Sándor, Varga István, Vass Szabolcs, Zsila Sándor.

A kiállítás megtekinthető július 28-ig.

Pontszámláló a bal felső sarokban

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Fri, 01 Jul 2011 21:40:00 +0000

Salman Rushdie gondolt egy nagyot és videójátékra írt regényt. Esetleg fordítva: regényre írt videójátékot. A magyarul eleddig nem publikált könyv 2010-ben jelent meg a londoni illetőségű Jonathan Cape kiadónál, így egyelőre az angol nyelven hozzáférhető változat áll rendelkezésre.
A Luka and the Fire of Life nem más, mint a Harún és a mesék gyermeke (1990) című művének testvére, amelyet Rushdie második fiának, Milannak a tiszteletére jegyzett:
“M agic lands lie all around,
I nside, outside, underground.
L ooking-glass worlds still abound.
A ll their tales this truth reveal:
N aught but love makes magic real.”

A videójátékokról legkevésbé sem a magaskultúra jut eszünkbe, és alkotóikat is legkevésbé művészi meggondolások vezetik. Éppen ennek dacára a Luka and the Fire of Life csavar egyet ezen a beidegződésen, mert amilyen szép ívű csellel kezeli Rusdie e konzumterméket, ugyanolyan természetességgel nyúl vissza a mitológiai alakokhoz és azok történeteihez. E furcsa egyvelegnek a hitelességét a szerző apai öntudata biztosítja, aki másodszülött fiának kedveskedve személyre szóló mesét írt.

A történet az ismert toposz köré szerveződik: a hős próbatételek sokaságán keresztül küzd, hogy megszerezze az Élet Tüzét, amely apjának, Kahani híres mesemondójának, Rashid Khalifának az életét hivatott megmenteni. Luka visszatér bátyja, Harún kalandjainak vágyott színhelyére, noha ennek oka rettegéssel tölti el, szembesülni a halállal, nevét szájára venni rettegi. Rashid felkölthetetlen álomba zuhan, de még így is feltárja az önmaga által kreált világot utódjának, aki időről időre citálja bölcs és megfontolt szavait. Ez a két generáció közötti szoros és szeretetteljes kapcsolat alapozza meg a regény vezérfonalát, miközben a valós és álmitológiai burjánzásból néha ki sem látunk. Ha mégis, akkor a számítógépes játékokból ismert élet- és szintugrásokat nyomon követő, bal felső sarokban megjelenő számlálón akad meg a tekintetünk.

A Luka and the Fire of Life az átmenet időszakát, az érés és személyiségváltozás előtti utolsó felvonást jelképező színes mese, amelyben az író nyelvi leleményét nem rejtegetve szövi szavait. Rushdie tartalmas, sekélyes élcelődéstől távol álló, fordulatokban gazdag szózsonglőrködése zsongító. Posztmodernitás átitatta lapok, magas és köznapi, régi és új kusza kavarodása. A mű egyetlen negatív vonását a sietősség szolgáltatja, amely révén a remek ötletek kibontatlanul hevernek, csakhogy Luka végre életet mentsen. A szerző mitológiai tudását nem hagyja parlagon, sőt ama baljós érzésünk lehet, hogy kérkedik vele. Viccből.
Túl sok próbatétel és kacifántos nevű szereplő sűrítődik 216 oldalba, amitől a regényből végül nem marad más emlék, mint Luka konstans erőlködésének csapzottsága és Rushdie parádés szóalkotásának utolsó zöngeménye.

Love letters

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Sat, 25 Jun 2011 21:30:00 +0000

Kiabálással, sértődött kötözködéssel, mélyről fakadt kacajjal, üvöltéssel, sima felszínű, tárgyilagos, keresett és keresetlen szavakkal telt meg a nyáresti illatos levegő az egyetemi Mosaic Bár teraszán megrendezett előadás alatt. A Confuse-A-Cat Ltd. Foxkunk Divison-jét alkotó Barta Dóra és Szurdoki Péter az orrunk előtt pergetett le két óra alatt közel ötven évet. A. R. Gurney Pulitzer-díjas drámája, a Love Letters óriási sikert aratott a tengerentúlon, számos színész géniusz villantotta meg tehetségét a kétszereplős darabban. A mi kettősünk sem álmodta magát kevesebbre – holmi egyetemi bár ne tévesszen meg minket -, s tette ezt oly meggyőző erővel, hogy idén a veszprémi, 3. Országos Angol Nyelvű Drámafesztiválon elnyerte a Legjobb rendezés, a Legjobb előadás és a Legjobb Színésznő elismerést. Megérdemelten, hiszen a színünk előtt elmesélt ötven év fékezhetetlen erővel támadta meg a szívünket.

A darab főhősei, Melissa Gardner és Andrew Makepeace Ladd III egymás mellett ülnek a kanapén: levelet, képeslapot váltanak, amelyekben életük évtizedeinek édességes pillanatait, fájó kudarcait, kitüntetett sikereit, kósza álmait, reményeit, keserű csalódásait és botlásait osztják meg egymással, miközben élő kapcsolatuk nincsen. Külön élnek, saját életterüket maguk vagy a sors alakítja, s kettejük széttartó irányát összekapcsolni igazából egyikük sem vágyja. Virtuális románcuk a szép szavak, ígéretek, beszámolók, szócsaták és képzelgések mögé bújik, amelyen az időnkénti fellángolások mit sem változtatnak.

Vajon hol vannak a valódi egyéniségek, ki forgatja a tollat? Milyen az igazi arcuk? Azt látják, amit látni akarnak, azt láttatják, amit láttatni akarnak és végül, azt láttatják, amit a másik fél látni akar. Kényelmes, elkerülő, meghasonlást ritkán okozó merénylet. Személyiségük útvesztője, amelyben az önmaguk által felállított jelzőpóznákat saját kezükkel tépik ki.

Amíg Andy lassan beérő, kissé megfontolt, visszafogott, koncentrált lélek, aki céltudatos karrierépítésbe kezd, addig Melissa képviseli a másik végletet: szertelen, játszi, földtől való elrugaszkodásra és függőségre hajlamos festő. Andy kispolgári, Melissa gazdag családból származik, tehát lehetőségeik és sorsuk predesztináltsága felől nem lenne kétségünk, amelyben természetesen dramaturgiai szempontból kellő ponton időzítve csalódunk.

Amennyire különböznek, éppen annyira vonzódnak egymáshoz, elszakadni képtelenek, felemelik, majd mélyre taszítják levelezőpartnerüket. A kettejük között meghúzódó feszültséget a Bartos-Szurdoki duó tudatosan felkészülve munkálta ki. Bartos esetében éreztünk némileg túlzott tudatosságot Melissa tinédzserkori énjének megformálásában, amely aztán a személyiség érésével párhuzamosan hiteles tükröződéssé alakult át. Ezt szerencsésen ellenpontozta a bátorság és tudatosság, amivel testét mint eszközt alkalmazta. Bartos akcentusa meggyőzött minket arról, hogy honfitársaink közül vannak, kik nem csupán hunglish-t beszélnek, hanem érthetően artikulálva angolul szólnak. A két performer összehangoltan játszott. Szurdoki beemelte a külvilágból eredő zajokat, amely számtalanszor keltett derültséget a közönség soraiban. Játéka megbízható, a száraz szarkasztikumot remekül találta el, finoman kezelt arcjátéka pedig szemtelenül jó volt, s nem utolsósorban a figura alakítása legtöbbször izzadságszagtól mentesen könnyednek tűnt.

Az egyébiránt egyszerű nyelvezetű szöveg, a stúdiószínházi hangulat, a visszafogott színpadkép (bőrkanapé és egy fehér párna), valamint a jelmez (fekete-fehér inverzben) adott lehetőséget a színészi játék kibontakozásához. Erejét a puritán, minimalista miliő felforrósította, minek folytán a szavak tobzódtak többletjelentésben, vagy éppen közvetlenségükkel ragadták meg a nézőket.

Nem mindennapi alkalom angol nyelvű színházban részesülni. Az előadás végén örömmel konstatáltuk, hogy a művészet magasztosságát még a szúnyogok is tiszteletben tartották.

Kirakat Art Attack

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Tue, 21 Jun 2011 04:11:00 +0000

A Múzeumok éjszakája program keretein belül finom, színes-szagos újdonság kapott helyett. Olfaktoros emlékeinket idézi meg az általános iskola kopottas, semmihez sem hasonlító zöld funérpadján lévő, tolltartóba óvón elhelyezett édes illatú radírról. Az enteriör a régi: a szék kemény, a pad vásott s összefirkált, a falakon lógó régi szemlélető poszterek kunkorodó sarkain összegyűlt a por. De az a radír más volt, mint a Koh-I-Noor-os bumszli. Ennek karaktere volt.

Hasonló elragadtatás érhető tetten a lokál- és tradíciópatrióta közegben, amikor a német elnevezésű, fiatal képzőművészeket összefogó Neue Debrecenische Kunst akcióját kutatjuk fel Debrecenben. Hogy a névválasztás miért német, az attrakció miért angol nyelvű, az persze kérdés. Gondolhatunk a Der Blau Reiter (München) vagy a Die Brücke (Drezda) egykor volt csoportokra, ám meglehet, ennél sokkal banálisabb válasz rejlik mögötte. Például: jól hangzik.

A művészet kimerészkedik az utcára – ó, szent borzalom! -, az emberek közé. A Mele kávézó május végén dobbantott első ízben az Alliance-Française Debrecen gondozásában megrendezett Potyók Tamás és Csorján Melitta kiállítással (itt olvasható), amely igaz ugyan, hogy aprócska volt, ám szemmel láthatólag új földrész felfedezésével egyenértékű óvációt váltott ki kalmárjaink részéről. S lőn. A cívis kereskedők meggyőzhetők, ha művészetről van szó, a mecenatúra nem ostoba ájtatosság.

A Kirakat Art Attack elnevezésű, egy hétig tartó szokatlanságot Burai Árpád tárlatvezette a Múzeumok éjszakáján, kinek neve a Lyuhász Lyácint Bt-ből és a Friss Rádióból ismerős. A kiállított darabokat az alábbi ajánlott útvonalt követve érdemes megtekinteni:

Kővári Attila és László János (Debrecen): Levi's (Püspöki Palota)

Orbázi Zozi (Debrecen): Volksbank (Püspöki Palota)

Kónya Ábel (Debrecen): Líceum Fotó (Püspöki Palota)

Frózsy-Nánássy Tibor (Szentendre): Fantázia Divat (Kálvin tér)

Benkovics Balázs (Szentendre): Zeusz Ajándék (Kávin tér)

Margit Szabolcs (Szentendre): Home Harmony (Kálvin tér)

Dóczy Alpár (Debrecen): Janus Antikvárium (Gambrinus köz)

Juhász Ernő (Derecske): Biba (Gambrinus köz)

Izsák Előd (Nagyvárad): Bihar Antikvárium (Gambrinus köz)

Szarvák Antal (Nyíracsád): Tisza Cipő (Piac utca)

Leeman Pascal (Tolcsva): Bortársaság (Simonffy utca)

Antal Balázs (Debrecen): Allianz (Simonffy utca).

Koppányi Péter (Debrecen) művét a Dósa Nádor téri COOP Gazdaboltban nem találta fürkésző tekintetünk, hacsak nem Duchamp nyomdokában haladva egy zománcozott merőkanalat kellett volna keresnünk. Bizonyára nem. Mint ahogy Csató Máté, Tóth Eszter, Kondász Ferenc (Szentendre) esetében sem lehetett szó fürdőruháról vagy fehérneműről.

Az NDK a Lyuhász Lyácint Bt. szárnyai alatt nevelkedett, ám annál egyértelműen emészthetőbb formációval fenekedik a gyanútlan kirakatba révedőkre. A csoport egészében egyedi kezdeményezéssel állt elő, ami bátor lépés egy megmerevedésre, kötöttségre hajlamos közegben, és amely éppen ezért üdvözlendő. Elsősorban arra való tekintettel, hogy a kortárs képzőművészet a galériákon kívül nehezen talál utat magának a közönség felé - különösen vidéki városainkban -, és előszeretettel teremt belterjes közeget, ahol az átjárás finoman szólva korlátozott. A Neue Debrecenische Kunst úttörő módon elébe ment ennek a folyamatnak. Önszántából szakítva ki magát elefántcsonttornyából sajátos miliőbe helyezte a művészet fogalmát, egyszerre igyekezve ösztönözni a megértést és megismertetést, valamint fricskát adni a konzumvilág élősködésének.
A kirakatba kirakott művészet ezen a héten tekinthető meg.

A Zene Ünnepe

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Mon, 20 Jun 2011 21:23:00 +0000

A Zene Ünnepét 1982 óta rendezik meg, először Franciaországban, ahol Maurice Fleuret zenetudós világraszóló ötlete Jack Lang kulturális miniszter támogatásával valósult meg. A kezdeményezés futótűzként száguldott végig Európán. 29 éve számos városban zeneszó hallatszik minden év június 21-én. Az utcákat és tereket dallamok lengik be: zeneiskolák, együttesek, számtalan műfajt átölelő koncertek szórakoztatják a sétálókat, városi puhányokat. Magyarország 1997 óta tartja a neves napot, amely a Zene Ünnepe nyilatkozatának budapesti aláírásával szentelődött meg. Hazánk tavaly novembertől újra hivatalos tagja a Zene Ünnepe Európai Hálózatának.

A muzsika összekötő kapocs embertársaink között. Nem ismer határokat, nemet, vallást és nemzetiséget, sem politikai vagy szexuális orientációt, mert mindenkié. Felolvadhatunk benne, újraépíthetjük általa önmagunkat, elfeledhetjük korlátainkat, mivel kiemel hétköznapjainkból, felborzol és összekuszál, lehangol és egekbe röpít, elandalít, könnyeket csal szemünkbe, vagy erőt ad s bátorságot önt a szívünkbe. A zene mindezt tudja. Benne összesűrűsödik valami emberi létünk kétségbevonhatatlanságából, amely közvetlenül, puha ujjbeggyel érinti meg a lélek hiperérzékeny felületét.

E nagyszerű ünnep Debrecenben az Alliance Francaise Debreceni Kulturális Egyesület, a MODEM és a Debreceni Művelődési Központ együttműködésében valósul meg a Baltazár Dezső téren:

16 óra Lautitia Ifjúsági Kórus (vezető: Nemes József): Guy Lafarge, Eric Whitacre, Tóth Péter és Orbán György művei hangzanak el.

16 óra 45 A debreceni Dóczy Gedeon Református Gimnázium (Kóti Katalin vezetésével) és a nyíregyházi Szt. Imre Katolikus Gimnázium műsora Francis Cabrel, Guillaume Grand, Eddy Mitchell műveiből, és részletet adnak elő a Romeo et Juliette című darabból.

17 óra 30 Huzella Péter, Lardellier Raymond, Slárku Anett (Miskolc): Georges Brassens és Charles Aznavour dalaiból adnak elő.

18 óra 15 Alexandrina Chelu (Nagyvárad): Válogatás Louise Labé szonettjeiből.

19 óra Jérôme Roboklex (Nyíregyháza): Válogatás Joe Dassin, Plastic Bertrand, Johnny Hallyday, Edith Piaf és Claude Francois munkáiból.

19 óra 50 Breakdown (Debrecen - Nyíregyháza)

21 óra Jurij (Nyíregyháza – Debrecen - Budapest)

Két múzeum éjszakája

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Sun, 19 Jun 2011 09:59:00 +0000

Mi tagadás, múzeumokban nem gazdag város Debrecen (fújjogást hallok a háttérben). A Déri Múzeum felújítás miatt zárva, és tavaly is csak az egyébként jelentős maszk-lelet kapcsán volt érdemes ellátogatni, amit a hallban állítottak ki, és kitett egy-két vitrint meg egy tudósbanda castinggal összehozott rövidfilmet. Ez persze mit sem von le a feltárás értékéből – jegyzem meg, mielőtt hangos hőzöngés veszi kezdetét.
A Medgyessy Múzeum és a Petőfi Irodalmi Múzeum vegetálása pedig régóta nyilvánvaló. Igazi csemegét azonban a MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ kínált, amely nevéből és tevékenységéből következően tehát nem múzeum. Végül is, ne akadjunk fenn ezen, hiszen városi kultúréletünk helyszíneit ők szolgáltatják.

Minekutána a Déri Múzeum kivonta magát a forgalomból, a Medgyessyben pedig Cseh Udvar álnéven turisztikai napok zajlanak ezen a hétvégén, több teret és lehetőséget kapott, vállalt fel és kezdeményezett a MODEM.
A mi szerencsénkre.

Magyar fürdőélet címmel a Völgyi-Skonda Kortárs Gyűjtemény válogatása nyílt meg június 16-án, amelyet tegnap családoknak szóló zenés tárlatvezetés, majd Szabó Noémi művészettörténész ismeretett.

Koronczi Endre Nehezen feltehető kérdések elnevezésű kiállítását (erről korábban itt írtunk) először Spitzer Gyöngyi alias Soma Mamagésa vezette fel a tőle megszokott és elvárható szertelenséggel. A másik végletet Grecsó Krisztián író, költő képviselte, így akinek Soma stílusa túlburjánzó volt, az bátran vállalhatta a férfiasan entellektül tárlatezetést. Az aktualitások mellett Veiszer Alinda televíziós műsorvezető segítségével még lehetőségünk volt a Kísérlet és közösség, a nagyváradi 35-ös Műhely munkásságát megismerni, amely jó időzítéssel a mai napon záródott. A kertben szoborpark nőtt ki Tilless Béla, Fehér László és El-Hassan Róza műveiből. Mindezek mellett a MODEM gyűjteményéből Az éjszaka műtárgyát tekinthettük meg.

Performanszokkal és egyéb attrakciókkal szintúgy kecsegtették, de nem áltatták az éjszakai kiruccanókat, kik nem átallottak a néhai bilogot felidéző karszalaggal ide-oda lófrálni. Kirakat Art Attack elnevezéssel a Neue Debrecenische Kunst csoport végre valami szokatlant és cívis viszonylatban formabontó akciót hajtott végre az álmos Debrecenben. Néhány üzlet kirakataiba a helyi fiatal művészek képzőművészeti alkotásokat helyeztek el. A kapcsolódó tárlatvezetés végrehajtója a rádiós műsorvezetőként és performerként (Lyuhász Lyácint Bt.) ismert Burai Árpád volt. A múzeumiság mibenlétének egy sziporkáját felvillantva Somogyi Márton és Korényi János restaurátor a Múzeumok éjszakája elnevezéshez hűen interaktív műhelybemutatót tartott. Ezenkívül a Modern Tánc-Játék Stúdió előadásához, valamint Koronczi Endre és Ganga baráti köre Boldog Jógájához társulhattunk nézőként vagy résztvevőként, és ahogy tavaly, a Baltazár Dezső téren idén is felállították a Szent Iván-éji máglyát, mégha ebben időzavart vélünk felfedezni nagy hirtelenjében. A programok valamennyi érzékszervünket igénybe kívánták venni, füleink megörvendeztetésében a Kaláka együttes, Amorf Lovagok, Szüret utcza, Korai Öröm, Kiss Erzsi és dj Arab szorgoskodott.

forrás: http://utazzitthon.hu

Az első olvasatra nagyzolónak tűnő „legizgalmasabb éjszaka” beváltotta ígéretét. Eddig nem látott és nem tapasztalt artrakciók nőttek bele a cívis térbe, mi olybá tűnik, nem fekete lyuk ma már, amely beszippant és elnyel bárminemű, tradícióhoz kevésbé láncolt kezdeményezést. Valami elkezdődött Debrecenben?...

Torpedó kockás papíron

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Thu, 16 Jun 2011 19:42:00 +0000

A tavalyi év két FreshART-díjasának nyílott kiállítása a Mű-Terem Galériában. Oana Ecaterina Baruta és Csorján Melitta az ötödik alkalommal, a Nagyvárad és Debrecen önkormányzata által meghirdetett 35 év alatti hivatásos fiatal művészek részére kiírt pályázaton ért el helyezést, amelyet rögtön tárlat követett. Tizennégy nagyváradi és tizenegy debreceni művész nevezett be 2010-ben, akiket az Aurél Rosu, a Képzőművészek Egyesülete Bihar megyei szervezetének elnökéből, Jakobovits Miklós képzőművészből, Ramona Novikov művészetkritikusból, valamint a helybeli Potyók Tamás festőművészből és Máté András fotóművészből álló zsűri véleményezett. Végül az említett artiszták mellett további két, önkormányzati különdíjast, név szerint Catalina Mos-t, Mallár Gabriellát mazsolázta ki a nevezett társaság.

A mostani kiállítás csupán jótékony emlékeztető az éppen aktuális FreshART előtt, amely Baruta Gyökerek és Csorján a Tó tükrében, Az angolvörös és a Keresgélő című művei révén született meg. A Kitáruló világ jó helyen és jó időben helyezve el önnön magát a helyi, kockás papíron lebonyolított torpedó játékban, furmányosan szerét ejtette az ezévi beválogatás szemrevételezésének.

A két művész eltérő hadállásból kukkant felségterületeire periszkópján keresztül, más-más célpontot szemel ki, és a befogott áldozatot eltérő módon likvidálja, majd kebelezi be. A világ persze sokszínűségében szép! – mondaná erre a tengeralattjáró kapitánya (sárga vagy nem sárga, egyre megy) és jól megfenné torpedóját kilövés előtt.

Expresszív színkavalkád kalimpáló geometriával vagy expresszív színhasználat bohó mesefigurákkal? A kalimpálás Baruta esetében tobzódó, dinamikusan változó, a külvilágot folytonosan korrigáló belső késztető erők katartikus kifejeződését fedi. Ezzel szemben Csorján meseSZERŰ, Legburjánzóbb Burján Fantázia Országból érkező alakjai révén személyes sete-suta vagy éppen cukormázzal bevont bájos történeteit meséli el. Mindkét művészi egó örvénylő, szenvedélyes fenevad, villogó szemük ott csillan a periszkópban!

A kiállítás június 30-ig tekinthető meg a Mű-Terem Galériában.

Eu a kivetítőn

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Mon, 13 Jun 2011 17:09:00 +0000

Ma este ismét lesz szabad ég alatti vetítés, amelyet a Viva Europa 2011 kulturális kezdeményezés indított útjára, és amelyet minden egyes évben az európai uniós biztos patronál. Az immáron harmadik alkalommal megrendezett megmozdulás célja az európai szellem és közösség, valamint a közösségi összetartozás népszerűsítése, mire az operánál európaibb eszközt keresve sem találhattak volna. Közterekre várják hát az eu állampolgárokat, ahol nagy méretű kivetítőkön Giacomo Puccini Tosca című darabját tekinthetik meg 43 ország több, mint 80 városának lakóival egyetemben. Ezúttal a spanyolországi Valenciában található Palau de les Arts Reine Sofía szolgál eredő helyszín gyanánt.
Az alkalom különlegességét az adja, hogy 2011 az Önkéntesség Európai Éve, mely ugyancsak lehetőséget látott a két program mögött meghúzódó koncepció egymást erősítő hatásainak megsokszorozására. Erre pedig Viviane Reding, az európai bizottsági alelnökének neve nyújt garanciát.
A darab a következő szereposztásban kerül műsorra: Oksana Dyka (Tosca), Jorge de León (Cavaradossi), Bryn Terfel (Scarpia), Mika Kares (Angelotti), Fabio Previati (Il sagrestano), Emilio Sánchez (Spoletta).

A közvetítés (már bele sem gondolunk a szóösszetételbe) a Baltazár Dezső téren, a MODEM falán lévő LEDfalon, este 20 órától kezdődik. S mindez ingyen.

Palántázás

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Sun, 12 Jun 2011 18:07:00 +0000

Úgy van tavasszal, hogy kicsike magokat vetünk extejfölös dobozokba, miknek gondját viseljük: öntözgetjük, napfényes helyre rakjuk, ha túl sok kelt ki, akkor kicsit megritkítjuk, de legfőképpen mosolygunk rájuk. Lelkesebbek kedves gyermekdalokat is dúdolhatnak a fehér műanyag keltető fölött. Aztán a magok csírává, majd aprócska növényekké formálódnak. Ők azok, akik esélyt kaptak az életre, igaz ugyan, hogy klorofill termelésük nem üti meg az szabványértéket, de némi rábeszélés és kellő pedagógiai érzék mértéktartó alkalmazásával eme zöldikék is integrálnak bizonyos biológiai és mezőgazdászati értékrendet.

Így szökkentek szárba egykor a Medgyessy Ferenc Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola idén végzős tanulói, akiknek vizsgakiállítását a Kitáruló világ nagy örömmel fogadta. A Debreceni Kulturális Váromszög keretein belül a jelmeztervezők már debütáltak (itt olvasható), erről videó tekinthető meg a kiállított anyag részeként. Ezúttal az alkalmazott fotográfus, festő, képgrafika és kerámia szakokról búcsúzók vizsgamunkái láthatóak.

Hadd említsük meg a remek helyszínválasztást: Debrecen déli szeglete kulturális-művészeti szempontból bizonyosan fehér folt. A repülőtér közelében elhelyezkedő bevásárlóközpont egyik üresen álló üzlethelyisége furfangosan telepített taposóakna a gyanútlan betévedők számára, nem mellékesen jelképes üzenettel bír. Szimpla öröm, hogy a tér adottságai teret engednek a műveknek, nem érezzük zsúfoltnak a kultboltot, ahol a művészethez mint betevő falathoz ingyen juthatunk. Akárki ötölte ki, a térhasználathoz értő módon viszonyult. Sajnálatos a fényforrások és a kerámiapadlóról visszatükröződő fények révén kialakult spotok és a túlexponáltság zavaró hatása, most mégis eltekintünk ebbéli kritikánk gyakorlásától tudván tudva, hogy a hely adottságából fakad.

A tárlat változatos, izgalmas, a magam részéről ujjongva vettem birtokba, lassan, darabról darabra fedezve fel az ifjoncok duhaj tárgyszeretetét. A vizsgatematika alapvetően a mozgás köré szerveződött, ezek lehetséges variánsai pedig az utazás, a városi tömegközlekedés, a terek használata volt. Emellett az énkép – önazonosság, illetve a tradíciók (pl. hortobágyi népi kultúra) versus modernitás párosainak két és háromdimenziós változatai szemlélhetők meg, amelyeknek határt műfaji keret nem szabott. Hitetetlenül feszesen tálalt, tempósan megnyilatkozó, karakán és egyértelmű véleményeket fog össze e koncepció, amelyből süt a korosztályra jellemző zabolázatlanság. Számomra ettől hiteles az anyag im zusammen, mivel nincs benne teszetoszaság, nincs mórikálás, póz vagy modor, éppen ellenkezőleg: határozott kontúrok és távoli lehetőségek bámulatos kavalkádját ötvözi.

A látványos megoldásoktól kezdve egy-egy tárgykör valóságtól elrugaszkodott kibontásán át az alapos, pragmatikus szemléletű kimunkáltságig szinte bármit megtalálunk. Ilyen példul az aktuális problémákat kreatívan feldolgozó villamos design és a kapcsolódó útvonalterv, amely híven leképezi Debrecen hétköznapjait. De ide kívánkozik az utcaképbe tartozó hajléktalanok megfestése is, amely szociális érzékenységről ad tanúbizonyságot. Múltunk és jelenünk, a hagyományok és a posztmodernitás összevetését szintén napi problémáink között tartjuk számon, hétfőtől vasárnapig kicsiben éljük meg, amikor értékeink megőrzéséről, azok integrálásáról vagy újabbakra való felcserélődéséről esik szó. A hozzá fűződő kérdések körébe záródó tengődés a vidéki és urbánus életformák kusza viszonyát érinti, nem egyszer humoros levezető csatornát találva az egyébként egész tudományterületeket mozgosító témának.

Ebből nővi ki magát a jól ismert ontológiai felvetés: ki vagyok én?, amelyre néhány művészi elgondolás született önarcképbe fogalmazva. Filozófiai mélyenszántásba ugyan nem szeretnénk belefogni, csupán megjegyezzük, hogy hermeneutikai szempontból ennek értelmezését a szöveg, illetve alkotás újrateremtéseként fogjuk fel. Ebből fakadóan tehát minden innen indul ki és ide vezet, melyre az említett önarcképeknél eredetibb és őszintébb kifejezőforma aligha lehet.

Molinók, festmények, kerámia installáció, fotóalbum, litográfia, pasztell, kerámia dísztárgyak, videó dokumentáció, szitanyomat, kollázs, vegyes technika, vászon, akril, olaj, porcelán, fólia, fotográfia, mélyhűtő doboz, ponyva, papír, rézkarc, kőcserép, vinyl, karton, c-print: mi szem-szájnak ingere.

Helyzetkomikum abból adódik, hogy a kiállítás erős és valódi anyaggal szerényen húzódik meg egy külvárosi bevásárló központ üzletében, mialatt bizonyos belvárosi galériák gyakran már ismert nevekkel lavíroznak a jóiszony (sic!) sekélyvizén. Az alkotásokat tekintve azonban nyugodt szívvel állíthatjuk, nem lesz ez mindig így.

A végzősök névsora:

Bagyinka Edina, Bonyhádi Bernadett, Csukás Renáta, Daróczi Mirabella, Deák Viktor, Dózsa Melinda, Elek Hajnalka, Fekete Borbála Luca, Fenyvesi Péter, Gallai Judit, Halász Anikó, Horváth Zsófia, Kárándi Tünde, Keresztesi Róbert, Kiss Fruzsina, Kiss Péter, Kovács János, Mézes Márton, Molnár Boglárka, Nagy Emese, Nagy Tamás, Nemes Gabriella, Oláh Krisztián, Oszonics Zóra Anna, Pálmai Melinda, Péter Szabina, Pető Krisztián, Pógyor Beáta, Rácz Zsuzsa, Rózsa Bettina, Szakács Ágnes, Szőllősi Norbert, Tóth Fanni Mária, Tóth Hajnalka, Túri Judit, Varga Antal, Venter Nikolett.

A tárlat 2011. június 25-ig látogatható Debrecenben, a Mikepércsi út 168. szám alatt.

Lisztomán bicentenárium

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Wed, 08 Jun 2011 21:31:00 +0000

Liszt Ferenc születésének kétszázadik évfordulója kapcsán itthon és külföldön egyaránt programok sokasága tarttatik. A debreceni Méliusz Központ poszterkiállítással hajt főt a csodagyerekből csodafelnőtté érett virtuóz muzsikus előtt. A poszterkiállítás egyszavas (tehát se nem egy szarvas, se nem egyszarvús) szólatja egyértelműnek veend bizonyos körökben, ahol patás állatok légyottot adnak egymásnak. Ez mégis megtéveszti az ártatlan lelkű érdeklődőt, ki oktondi mód koncertre csalogató plakátok repro kivagyiságát várja könnyű szívvel. Csalódottsága hamar lobban el, mert a kékeslilás színben pompázó ákettes lapok korabeli metszetei, dagerrotípiái és litográfiái összeborulva mosolyognak vissza a történelemben áztatott betűkkel együtt. A látogató feloldódva e nyugalmat és simogató derűt sugárzó atmoszférában, fel sem veszi az alkalmasint oktató-nevelő célzatot, amely ott, a mosoly jobb szájasarkában húzódik meg, hát, lépdel tovább és elmerül.

Liszt Doborjánban (ma Raiding) született 1811. október 22-én. Apjának, Liszt Ádám Esterházy-uradalmi gazdatisztnek az érdeme, hogy gyermeke tehetségét korán felismerte. Ennek köszönhető, hogy a csodagyerek kilenc éves korában nyilvánosság előtt zongorázott Sopronban és Pozsonyban, így nyitva utat a mecánások által fedezett külföldi képzés előtt. 1822-ben Beethoven is felfigyelt rá egy bécsi koncert során, akit aztán élete végéig hódolattal tisztelt. 1839-ben a Beethoven Emlékbizottság számára felajánlott anyagi juttatásai folytán Lorenzo Bartolini szobrász készítette el emlékszobrát Bonnban.

A birodalom központjában Czernytől és Salieritől tanult, ámbár a párizsi Conservatoire-ra nem vették fel, Paer és Reicha alatt folytatta tanulmányait, illetve hangversenyeket adott Angliában, Franciaországban és Svájcban. 1827-től Párizsban élt néhány évig, ahol a szalonok sztárjaként számos kultúrnagysággal került kapcsolatba. Így Chopin, Berlioz és Paganini hatottak rá erőteljesen mind technikai, mind alkotói értelemben. 1835-39 között Marie D’Agoult grófnéval, akkori párjával és gyermekeinek anyjával Svájcban és Olaszországban tett utazásokat. Hangversenykörutai hatalmas sikert hoztak Lisztnek, aki népszerűségét jótékony célra használva segítette az 1838-as pesti árvízkatasztrófa szerencsétleneit. Magánéletében újabb fordulatot az oroszországi látogatás hozott: megismerkedett Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegnővel. Ezután a weimari udvari színházhoz szerződött karmesternek, mely elfoglaltsága mellett időt szánt a tehetségek istápolására és taníttatására. A Carolyne-nel kötendő házasságának meghiúsulása után - sokak megdöbbenésére - 1865-ben Rómában belépett az egyházi rendbe, majd kisebb rendeket vett fel, és egyre inkább elmélyült az egyházi zene szolgálatában. 1875-ben kinevezték a frissen megalakult Zeneakadémia elnökévé Budapesten, ahol szintén folytatta oktatói munkáját. Életének utolsó szakasza Weimar, Róma és Budapest között oszlott meg.

Liszt termékeny és virtuóz zeneszerző volt, jórészt zongorára komponálta nagyjából 1400 szerzeményét - az átiratok beleértendőek -, amelyek nagy részéhez rendkívüli technikai tudás szükséges. A XIX. század gazdag életúttal rendelkező, a romantika hazafias érzületeit odaadással felkaroló művésze volt. Formabontó, újító világfi, akinek személyisége és zenéje összekapcsolódott a költészettel és képzőművészettel, eképpen fejezve ki egy kor szellemiségét, de nem feladva saját egyéniségét.

A kiállítás anyagát a Liszt Ferenc Múzeum és Kutatóközpont állította össze, a megjelenést a Liszt Múzeum Alapítvány támogatta.

A kiállítás megtekinthető 2011. július 2-ig a Méliusz Központban.

Nagymamakorban

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Mon, 06 Jun 2011 21:00:00 +0000

Írni és olvasni jó!

Az idei, 82. Ünnepi Könyvhetet a Kitáruló világ egyaránt megillete Debrecenben és Budapesten, utóbbit csupán egy felejthetetlen hétvége erejéig, amely rövidsége ellenére is arcátlanul mozgalmas és programokban bővelkedő volt.

A cívisföldiek díszvendégekkel szándékozták behozni a főváros helyzeti előnyét, kiket Csukás István Kossuth-díjas író, Kemény István és Kiss Anna babérkoszorús költő, és Márton László babérkoszorús író személyesített meg a honi irodalom magyar hangjaként. Egyebek mellett Juhász Ferenc kétszeres Kossuth-díjas költő védnöksége, illetve Bereményi Géza megnyitó szeánsza nyitott ajtót a más illatba burkolt Hongriára. A helybeli literatúrát az Ünnepi Könyvhét kurátora, Aczél Géza babérkoszorús költő, az Alföld folyóirat főszerkesztője képviselte. A megnyitón közreműködött Vékony Anna, Mercs János és Vranyecz Artúr színművész.

A programok változatosaknak voltak mondhatók, mik a napot többé-kevésbé tagolták. Igazán kár, hogy felebarátink űzött vadként pihegtek a sátrakat trópusi éghajlatra hevítő napsütés miatt.

A Líra Könyváruházban tartotta Rakovszky Zsuzsa VS című könyvének bemutatóját, melyet Szirák Péter irodalomtörténész vezetett. Teltházas volt Bereményi Géza estje a Bakelit Music Café-ban, amelyet a határozottan szokatlan „Jó estét kívánok, Bereményi Géza vagyok!”, hát, nem is tudom, címmel? rendeztek meg.

35 év találkozásai az elnevezése annak a kiállításnak, amit a Petõfi Emlékkönyvtár íróvendégeinek könyveibõl állítottak össze a Víztorony utca 3. szám alatt. S ha művészetből nem lenne elég (ugye, sosem), akkor a nyomdászati tárlathoz kapcsolódóan (Jubilál a debreceni nyomda) a Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesületének tagjai - Burai István, Szilágyi Imre, Tamus István - ex libriseiket dedikálták a Könyvutcában. A könyvhéten debütáló új debreceni kiadó, a Picaro prömiere keltett meglepetést, különösen ily ínséges időkben. Lokálpatriótáknak igaz gyöngyszem dr. Nagy Attila Múltidéző képeslapok, Debrecen I–VI. sorozata, amelyet a Bihar Antikvárium Könyvsátrában mutatott be az érdeklődőknek. Néhány rendezvényt a Méliusz Központ szervezésében ejthetünk meg június 15-ig, a mai napon záródó Ünnepi Könyvhéthez kapcsolódóan.

A sort koncertek és dedikálások, előadások, sátras böngészés és idegen könyvmolyokkal folytatott disputa, ujjbegy maszatolás és papírszél általi véráldozat zárta.

DJ a repüléstörténetben

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Wed, 01 Jun 2011 21:31:00 +0000

A Berlin calling nem mai film, de mégis. Úgy értem, aktuális, pedig örökzöld a téma, amivel az antik klasszikusok is szívesen játszadoztak, mondhatni megakadt lemez, ha már zenedrámáról van szó. Mai hősünk szintén játszik, hiszen lemezlovas, s tényleg, a lemez megakadt egy csúnya trip után, amely változásra készteti az elszállt DJ-t. Nincs kézenfekvőbb választás az Ikarosz-legenda XXI. századi feldolgozásánál egyenlő arányban ömlesztve a már régen nem tuctuc elektronikus zenét és a poklot megjáró művész imágóját. Mai közönségnek pépesítve, direkt input, felbontás után 3 napon belül fogyasztandó.

Ikarosz [re:loaded] A hellén mitológiából jól ismert legenda szerint az athéni mester, Daidalosz a halálbüntetés elől, amiért unokaöccsét és tanítványát, Talószt, megölte, Kréta szigetére menekült. Noha megépítette Minósz fiának, Minótaurosznak a kívánt labirintust, a király mégsem engedte útjára, így az kénytelen volt Knósszoszból szökést tervezni. Ennek azonban, tekintettel a körülmények sajátos voltára, egyedüli lehetséges módja a légi közlekedés ókori verziója bizonyult, melynek kifundálásában a madár mint prototípus felbecsülhetetlen szerepet kapott. A tollakból és viaszból gyártott produktum hathatósnak bizonyult a földtől való elrugaszkodásban, ám az apja tanácsára nem hallgató, a magasságtól megbűvölt, kíváncsi ifjú túl magasra emelkedett. A Nap perzselő sugarai ellágyították s felolvasztották a viaszt, mire a tollak elváltak egymástól és Ikarosz a tengerbe zuhanva szörnyet halt. Daidalosz partra jutva meggyászolta fiát és egekbe röptető találmányát elátkozta. Hiába, a középutas mérsékletesség már akkor is a fiatalság ellenérzését váltotta ki.

Ikon-pofon visszakézből. A DJ nemzedékünk sztárja, művésze (kérem, x-szel jelölje meg a megfelelőt), ki bulikon nyomja a zenét és a drogot, táncoltatja a népet, miközben önalkotta démonjaival küzdve küzd. Ezen a ponton becsúszik a Trainspotting néhány jelenete, de laposkúszásban ott sunnyog a Száll a kakukk fészkére is. A helyszín példaértékű: a berlini interkultimulti artcenter (a magyar akcentus alapvető jogunk), a német underground partivilág. A főszereplőt alakító Martin Karow alias Paul Kalkbrenner alias Ickarus elektrozeneszerzőként és lemezlovasként funckionál, gyakran szerepel klubokban, fesztiválokon, és természetszerűleg ő a film zeneaprítója. Igazán nem tudtam dűlőre jutni abban, hogy Kalkbrenner fapofa, akinek időnként van egy-két jó húzása, vagy zseniális színész, akinek időnként van egy-két rossz húzása. Ez a megállapítás magára a filmre szintúgy igaz, mert egyszerre puffogtatja a sablonokat (önpusztító művész, aggódó barátnő, jeges tekintetű, de plüssel bélelt rehab főorvosnő, piti dealer) és tereli figyelmünket a felfokozott életkedv, a „bohó művész” sztereotípia mögé. Na, nem nagyon, inkább kérdéseket vet fel és tényeket közöl.

Hannes Stöhr forgatókönyvíró és rendező az egyszerű vonalvezetésben bízik, keveset ad, de azt szép és megrázó képekkel teszi. Mire a hepiend eljő, addig karakterei csudás metamórfózis által szívünkbe lopódznak és végül megnyugodva térünk haza konvencióinkhoz, hogy íme, a jó győz, és mink ilyen lumpen sosenem.

Szereplők: Paul Kalkbrenner (Ickarus), Rita Lengyel (Mathilde), Corinna Harfouch (Petra Paul) és Araba Walton (Corinna).

Rendező és forgatókönyvíró: Hannes Stöhr, zeneszerző: Paul Kalkbrenner, fényképezte: Andreas Doub.

Jeges mecenatúra. Széljegyzet 11.

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Mon, 30 May 2011 08:16:00 +0000

A Mele Café nem jegeli a mecenatúrát Debrecenben, mégha ez a támogatás kiállítóhely nyújtását jelenti, ám ennek értékét nem csökkenti a kávézó, fagyizó vendégek nagy öröme, akiknek így házhoz érkezik a kultúra. Az ötlet, reméljük, hangos homlokcsapkodást vált ki a konkurenciánál.

Két művész festményei kaptak helyet a kávézó hátsó traktusában, amelyek olasz és francia – főként előbbi – ihletettsége, úgy érezzük az első percekben, simulékonyan olvad a hely talján légkörébe. Majd a látszat felborul, a falak izzani kezdenek, és szinte felolvadnak Potyók Tamás és Csorján Melitta alkotásaiban, melyek csapongó színei vad örvényt gerjesztenek a kifinomult és letisztult enteriörben.

A művészek alkotásairól korábban értekeztünk, illetőleg képi formában már megemlékeztünk itt és itt.

A kiállítás június 1-ig tekinthető meg a Csapó utca 24. szám alatti Mele Caféban.

Nenhum Olhar... Requiem a napba nézőkhöz

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Sun, 29 May 2011 06:44:00 +0000

"Azt gondolom: talán marokkal szórják a szenvedést a tömegre, a java talán csak néhányukra hullik, de kevés vagy semmi sem jut a többieknek."

José Luís Peixoto Egyetlen pillantás nélkül című regénye az irodalmi fado típushű darabja. A vágyakozással, fájdalommal, búskomorsággal kevert szerelem és a boldogság esetlegessége sűrűsödik össze benne. Saudade. A pokoli kín vagy édes gyönyörűség, férfiak és nők örök szerencsejátéka portugál kivitelezésben.

Az 1974-es születésű író nagy sikereket ért el mind hazai, mind nemzetközi porondon, olyannyira, hogy 2001-ben az Egyetlen pillantás nélkül (portugálul Nenhum Olhar) után megkapta a José Saramago Irodalmi Díjat. Ezenkívül 2003-ban Ponte de Sor városi tanácsa a 25 év alatti alkotók számára megalapította ennek a Peixoto nevével fémjelzett verzióját. Olybá tetszik, a luzitánok mélységes elkötelezettségel viseltetnek a literatúra iránt, ha merészen két kortárs szerzőjük tiszteletére ily nagybecsű elismerésre szánták el magukat.

Peixoto szerteágazó művészi ambícióit nemcsak a próza, hanem a líra, a dráma és a zene tartományaiban szorgoskodva éli ki. Kísérletező kedvét mi sem mutatja jobban, mint hogy 2003-ban a Moonspell nevű gót metál zenekarral közös produkciót hozott létre The Antidote címmel.

Az Egyetlen pillantás nélkül mágikus realista leütésű regény jól ismert archetípusokat vonultat fel és olyan térbe rendezi el a történetet, amely nem igényel túlzott utánagondolást, és nem töprengünk sokáig ama bávatag kérdésen: vajon milyen előképei lehettek Peixoto-nak. A szerző írólegendák örökségéből merít, a legbecsesebb hagyományokat felelevenítve García Márquez-ig nyúl vissza és a Száz év magány két generációs újragondolásával apokalipszist vizionál egy alentejói zárt faluban.

A történet időfolyama megfoghatatlan, annak ellenére, hogy Peixoto két könyvre bontva meséli el. Harminc hosszú év sem elég a bűnök feloldására. Az apák, anyák, fiak, lányok, barátok és ismerősök között lévő - a félelmetes toposzokat képviselő Óriás és Démon bolygatta - szálak összefonódnak, lazulnak, feszülnek, időnként megrántódnak, s végül elszakadnak. Sorra rogynak össze a bábuk, de hogy ki mozgatja őket, csak az tudná meg, aki belátna az ablaktalan szobában ülő férfihoz... Önarckép ez, a soha nem látott, csak tollának sercegését vagy mélyről felszakadó sóhajának hangját hallató íróé.

Leginkább belső, önismétlő monológokból építkezik a szöveg, alig-alig szakítja meg párbeszéd a néhol filozófikus lejtésű ömlengéseket, amelyek egyre jobban hasonlítanak jelenre vonatkozó visszaemlékezésekre, dacára az ebben rejlő ellentmondásnak. A hosszú és rövid mondatok ritmikus váltakozása rigmussá formálja a sorokat, varázsigeszerű mormolássá, mely kántálásában valamennyi elbeszélő osztozik. Egyikük a másikuktól veszi át a szót, amely néha megzavarja a követhetőséget, de csupán az első gondolatokig, aztán újra felvesszük a szöveg ritmusát, míg el nem érjük a következő megszólalót. Az ő beszámolóik, a különböző nézőpontok egymásba csúszása révén kapunk képet az eseményekről.

Noha a cselekmény nem mentes a naturalista ábrázolástól, különösképpen a kegyetlen jelenetekben, mindennek célja van. Abszurd karakterek és fordulataik által a szerző gúnyosan figurázza ki a teljesértékű emberek (José, José fia José, Salomao, és asszonyaik, a nőket azonban nem nevezi nevükön) élet- és boldogságképtelenségét, akiknek ellenpárjai azok a fogyatékosok (a vak prostituált, a nyomorék asztalos, az ujjuknál összenőtt ikerpár), akik megtalálják kapcsolataikban a meghittséget és valaminőképpen megállapodnak, beérnek, mégha sorsuk tragikus halállal végződik is. Kutya bosszúlta emberhalál, gombamérgezés, öngyilkosság, öncsonkítás, tűzhalál: az élet sötétebbik oldalának ábrázolásával Peixoto requiemet ír a napba nézőkhöz, amelynek üzenetét a nőket bűvölő ládába zárt hang atavisztikus zöngése kísér.

"A gazdagok házában, a nagy folyosón José asszonya csak ült a ládába zárt hang előtt, és hallgatta: lehet, hogy az égbolt egy édesvizű óriás tenger, s lehet, hogy nem is az ég alatt, hanem fölötte élünk; lehet, hogy pont fordítva látjuk a dolgokat, a föld maga az égbolt, és amikor meghalunk, mikor meghalunk, talán csak belezuhanunk az égbe."

Fordította: Bense Mónika.

Modern Könyvtár sorozat, Európa Könyvkiadó. Budapest, 2007

Megbűvölt fotográfia

noreply@blogger.com (Kitáruló világ) — Thu, 26 May 2011 15:55:00 +0000

A Méliusz Juhász Péter Megyei Könyvtár és Művelődési Központ és a Debreceni Fotóklub 2011. áprilisában ismét meghirdetette e félévre szóló, ezúttal „És mégis mozog...” Tánc- és mozgásábrázolás a fotográfiában elnevezésű fotópályázatát. A felhívás nem titkolt célja a Fotóklub tagjainak alkotásra ösztönzése, illetve a tehetségek felkutatása volt. A megmérettetésen most is bárki részt vehetett, legyen az Észak-alföldi régió hivatásos vagy amatőr fotósa, akár a Fotóklub tagja, kiszélesítve ezzel a lehetséges alkotók körét. A beadandó anyag kritériumait öt darab fekete-fehér vagy színes fotóban határozták meg, melyből az egyik lehetett sorozat, emellett természetesen szabályozták a méretüket is.

A szabad asszociációkat mozgósító téma erős, magas színvonalú válogatást eredményezett, ámbár akadt egy-két unalomig ismert modort bevető, akrobatikusnak szánt manőver. Főként a mozgásban szétkenődő, vonalkázott, színes pacákká folyt alakok egész tárházára gondolok, ami nemhogy a mozgás gyönyörűséges tulajdonságait nem fejezi ki, magyarán se konkáv, se konvex, hanem inkább erőltetett és fantáziátlan gáncs.
A tánc látványát, a testek mozgását, az örömöt, szenvedélyt kifejező fotográfiák a helyi táncművészek előadásain, a Tánc Világnapján rendezett produkciókon, valamint külön erre az alkalomra rendezett workshop alatt készültek. A képek mint a téma személyes interpretációi a műfaji határok keretein hol belülre, hol kívülre kacsintgatnak, szinte azonnal kérdést generálva: hol húzódnak a határok? Mit jelent ma a fotográfia?

A kiállítási anyag különös szépségét a lélek rezdülését kifejező kecses mozdulatok, suhanó alakok, a koncentráció és a kellem adja, meg valami ősi, nehezen megfogható, és valljuk be, nem kicsit állatias gesztusok.

A díjazott fotográfusok:

Különdíjban részesült C. Kiss Ilona, a harmadik helyezést Károlyi Gábor, a másodikat Bodó Dániel és az elsőt Illés Gábor nyerte el.

Sajnos, a fényvisszaverődést, becsillanó üvegeket és fotópapírt ezúttal sem kerültük el.

A tárlat 2011. június 15-ig látogatható a megyei könyvtárban.