Eve Rigel

Le a szexizmussal, avagy hogyan építsünk kutyaházat félcentis műkörömmel?

noreply@blogger.com (Unknown) — Tue, 27 Nov 2018 10:57:00 +0100

Amikor az ember lánya úgy érzi, hogy számára már nem jelent kihívást a sok „nőies” tevékenység, széklábak festegetése, könyvespolcok és kerítéskapuk gyártása, szőlőmetszés, fóliaház-építés, kapva kap az alkalmon, hogy imádott kutyusainak, Mazsinak és Törpinek sürgősen új lakóhely kell, és a fejszéjét belevágja a lehető legnagyobb fába: kutyaházat épít. De nem ám holmi deszkákból vagy manapság oly divatos OSB lemezekből összetákolt putrit, hanem szilikát téglából, vakolva, glettelve úgy, ahogy azt kell.
Évek óta itt punnyadt a sufni sarkában egy nagy rakat bontott szilikát, amit nem győztünk kerülgetni, és időnként arrébb rakosgatni, mert folyton útban volt, míg végre váratlanul értelmet adott létezésének a Terv. Élelmes Vakmerő Asszonyszemély (ez lennék én) felmérte a lehetőségeket, osztott, szorzott, gyököt vont, és rájött, hogy a Tervhez éppen megfelelő mennyiségű szilikát és egyéb bontott cucc áll rendelkezésre, tehát a megvalósításhoz ezen kívül már csak egy nagy adag lelkesedés kell és némi idő.
És még képzelőerő, egy minden részletre kiterjedő tervrajz, sok-sok méricskélés, kézügyesség, elegendő keresgélés a neten, kitartás és persze egy kis pénzmag sem árt (mert mindent azért nem lehet bontott anyaggal megoldani).
Ja, és sok-sok sör. Ez utóbbi a munkásasszonynak alapjárandóság.

Történt, hogy július elsején hajnalban arra ébredtem – miután addigra fejben már legalább ötvenszer felépítettem a házat az első kapavágástól az utolsó szögig –, hogy elérkezett az a nap, amikor elkezdem megvalósítani a Tervet. Fürgén kipattantam az ágyból, és belekezdtem a munkálatokba. Na, jó, beismerem, azért nem annyira fürgén, hanem igencsak öregesen és roppant óvatosan, merev térdekkel, csúzos derékkal. Kimértem a ház helyét, és összeeszkábáltam a zsalut a betonalaphoz, ami nem volt egyszerű, mert hatcentis szintkülönbséget kellett áthidalni két méteren, másnap pedig beletöltöttem a rozzant kerti bádogtalicskában tizenkét menetben gereblyével kevert betont.

A beton sima lett, mint a tükör.
Csak három hét múlva derült ki, miután a tetején megfagyott mikro tengerrezgést kezdett imitálni a szentem, hogy erre bizony önterülő aljzatkiegyenlítő kell, mert PVC-t ráragasztani tuti biztosan nem lehet. Erősnek viszont erős lett, a vízimérték szerint a szélein egyenes, így annak rendje és módja szerint leterítettem a kátránypapírcsíkokat, és indult a banzáj.

A habarcsot vödörben kevertem kézzel, előtte térdepelve (hiába no, nem hajlik jól az a derék). Előbb mésztejet készítettem, a homokot elvegyítettem a cementtel, végül mindent összekevertem. Nem vacakoltam holmi zsákos habarccsal, az „túl könnyű lett volna”. És persze sokkal drágább.
Nos, nem tagadom, ez az a fajta falazás volt, ami a homok, cement, mész és víz mellett még sört is igényelt, ugyanis meló közben úgy izzadtam, mint egy ló. Itt kérek bocsánatot kedves kőművestársaimtól a sanda pillantásaimért, amiket sörözéseiket látva tőlem kaptak anno.

Nyár volt, és kurv... akarom mondani, nagy meleg, rákényszerítettem magam, hogy kizárólag reggel hattól tízig végezzek nehéz fizikai munkát, vagyis a bontott, töredezett, amorf szilikátból a falépítést, ami majdnem olyan volt, mint egy 3D-s puzzle kirakása. Napi négy óra elég is volt, az első munkanap végére úgy éreztem, hogy végem van. Csak lestem kifelé a fejemből, és azon gondolkodtam, hogy mi a francba fogtam én bele.

Az eredetileg egy hetesre tervezett manőver végül két hétig tartott, ugyanis nem volt az olyan egyszerű, mint ahogy a mezei szemlélődő gondolná. A kutyaház hátsó falának egyben határoló falnak is kellett lennie, illetve annak egy részének, vagyis egyszerre kellett felhúznom a hátsó falat és az abból előrenyúló kutyaház többi falát. Kötésben.
Akkoriban minden reggelemem úgy indult, hogy miután bejárattam lemerevedett ízületeimet, és megittam az éltető kávémat, magamra öltöttem legszakadtabb hacukámat és indultam melózni.
Mire végeztem a falazással, elhatároztam, nagyon fogok vigyázni, hogy még a következő életemben sem legyek kőműves, nemhogy a jelenlegiben. Egy kőműves ismerősöm, amikor nyár elején megtudta, hogy mire készülök, majd meglátta az „alapanyagot”, azt mondta, hogy ő a büdös életben nem kezdene bele ilyen munkába, az hótzicher.
Nos, a lelkesedésem bőven pótolta a hiányosságokat. A szilikátok hiányosságait mindenképpen – életemben nem fűrészeltem annyit, mint akkor.
Augusztus közepére elérkezett az ideje a vakolás előtti gúzolásnak, tincselésnek, kellősítésnek avagy a tapadóhíd felhordásának a falra – kinek ahogy tetszik. Ez úgy működik, hogy vízben elkevert cementes homokot fröcskölünk a falra, amire száradás után majd a vakolat kerül, hogy jobban rátapadjon.
Persze nálam ez sem úgy zajlott le, mint a youtube-os videókon, ahol menő szakemberek harmincévnyi tapasztalattal a hátuk mögött fröcsköltek és fröcsköltek laza csuklómozdulatokkal már-már ütemre. Nekem ehhez le kellett vennem a szemüvegemet, a legszakadtabb pólómat és nadrágomat pedig fel.
Kicsit tartottam tőle, hogy nem fog menni a föcskölés, de végül igazán jól sikerült, a falak minden négyzetmilliméterét betakarta a „gúz”, ahogy kellett. És a szemben lévő falakat és ajtókat is, a konyhaablakot, a szőlővesszőket, a virágokat, Mazsiékat, engem... (elképesztő, hogy milyen helyekre be tudott jutni). De nem panaszkodom, végül is jól esett a hajmosás és a frissítő zuhany olyan forró nyári napon.

Ami még kimerítő manőver volt, az a vakolás.
Újra jött a vödör, a mésztej, a homok, a cement, a térdelés, az izzadás, a sör...
Újfent megállapítottam, hogy nem, és nem leszek kőműves, ha belegebedek, akkor se.
Mégis mire a vakolás végére értem (egy héttel később), ráéreztem a megfelelő technikára, és kezdtem sajnálni, hogy abba kellett hagynom.

Sebaj! Jön helyette az újabb betonozás!
Mert nem ám csak egy egyszerű házat dobok én itt össze Mazsiéknak, hanem teraszosat. Arra is gondolnom kellett, hogy legyen helyük enni, amikor esik az eső, a hó, fúj a passzátszél, esetleg heverészni, amikor gatyarohasztó a hőség. A terasz alá pedig alapozni kellett, ha nem is olyan vastagságban, mint a fal alá.
Ez a beton tényleg olyan lett, mint a tükör, és elképesztően egyenes, bármelyik pontjára tettem a vízimértéket, abban hiba nem volt.
Viszont egy hét után bezöldült.
Keresgélés a neten...
Megtudtam, hogy sok lett a cement, de no para, majd kivilágosodik.
És lőn! A második hét végére kivilágosodott (hogy miket nem tudnak ezek a neten).

A terasz faoszlopai úgy álltak a betonban, mint a cövek, és amikor elkezdtem a falakra rászerelni a szarufákat, az egész kóceráj együtt tökéletesen masszív lett, meg sem rezdült.
Csodálkoztam egy picit, és az ácsmesterséget mint lehetséges pályamódosítási irányt egyelőre nem vetettem el teljesen.
A tető alá szigetelést jó állapotú bontott habszivaccsal és bontott OSB-vel oldottam meg, ami végül egészen jó lett, összesen tíz centi vastag.

A terasz betonjára könnyed ütvefúrás után felkerültek a párnafák (a kőműves ismerősöm kölcsönadta az ütvefúróját, de a fúrószárat én vettem és még több száz csavart és tiplit is), és a padlózat is hetvenkét darab szög beverése után.

A nagy fal hátsó oldalára hátsóbejáratként összeeszkábáltam azt az ajtót, amin keresztül én is be tudok sunnyogni a házba az olyan fontos belső munkálatokhoz, mint az önterülő aljzatkiegyenlítés (ugye megmondtam, hogy kell majd az az önterülő), PVC ragasztás, glettelés, festés, takarítás, fekhelyegyengetés, hasisimi...
Az egyik lányom azt mondta, ez nem is kutyaház, hanem wellness szálló, a másik pedig megkérdezte, hogy az internetet is bekötöttem-e.

Szeptember elsején hirtelen felindulásból beköltöztettem Mazsit és Törpit az új házukba, amit építés közben már egyébként is birtokba vettek, mert többször oldalba pisilték.

A ház még nem készült el teljesen, hullámlemez híján a tetejére áthidaló megoldásként egy vastag nejlon került, és a terasz padlózatára is, hogy addig, amíg nem tudom lelakkozni, védje az időjárás viszontagságaitól, a sáros kutyatalpaktól meg a tálkák mellé rendszeresen kirakott répadaraboktól, amiket Mazsiék kiválogatnak kajálás közben.

Októberben külső szigetelés gyanánt feltettem a falakra kívülről egy réteg habszivacsot, rá szintén bontásból visszamaradt labériát. Aztán csináltam egy elülső bejárati ajtót beleépítve a lengő kutyajtót.

November elején végre felkerült volna a hullámlemez is a tetőre, de sajnos közbeszólt az időjárás és a Bauhaus. Történt, hogy megrendeltem eme nagy hírű cégtől a bitumenes lemezeket házhozszállítással, de olyan szinten elb*szták a megrendelésemet, menet közben a szállító és köztük eltüntették a lemezeket heteket csúszva, hogy végül megelégeltem a töketlenkedést és lemondtam az egészet, mert szépen sunyin belopakodott a tél, és már nem volt lehetőségem befejezni a tetőt.

Sebaj! Ne legyünk maximalisták, és egyébként is mindjárt itt a tavasz, majd akkor felkerülnek a lemezek a tetőre.
Belülre azért feltettem a deszka falvédőket, az élvédőket, az ajtók belső ütközőire a tömítéseket, a mennyezetre a szobahőmérőt, mert feltétlenül ellenőriznem kell, hogy bent mennyi a hőmérséklet, amikor kint mínusz tizenöt.

A ház röpke négy és fél hónap alatt készült el (közben az egyesületet is vezetgetnem kellett, kiadtunk egy antológiát, meghirdettünk egy pályázatot, szerveztünk egy könyvbemutatót stb.)*.

Azóta minden reggel, amikor kimegyek az udvarra és rápillantok a házra, elönt a büszkeség, de azért picit csodálkozom is.
Csodálkozom, mert nem vagyok építész, kőműves, ács, asztalos, burkoló, festő, „csak” egy csúzos öregecske asszonyszemély, mégis felépítettem egy házat – még ha egy kisebbfajtát is –, és mindössze két műkörmöm bánta. Ezen kívül az összes sérülésem egy vágás volt a hüvelykujjamon, azt is sörösdoboz okozta, amikor felnyitottam.
Csodálkozom, mert a férfiak többsége azt hiszi, hogy a nők sosem lennének képesek ilyesmire, és picit mérges is vagyok, mert a nők többsége is ezt hiszi, és nemhogy egy ilyen építésbe, de még a tervezésébe sem fognának bele soha.

Pedig lelkesedésen és időn kívül nem kell hozzá más, csak képzelőerő, egy minden részletre kiterjedő tervrajz, sok-sok méricskélés, kézügyesség, elegendő keresgélés a neten, kitartás és persze azért egy kis pénzmag sem árt...
Ja, és sok-sok sör.

* Természetesen nem írtam le az építkezés minden apró technikai részletét, de ha valakit érdekel, keressen, szívesen megosztom vele a tapasztalataimat, és el tudom látni tanácsokkal.

Harmadik Ceres Novellárium Játék - Krimi

noreply@blogger.com (Unknown) — Tue, 2 Aug 2016 13:55:00 +0200

A játék célja:
A játék célja az írásoktatás, íráskészség-fejlesztés, a kezdő írók támogatása a három hónapos játék keretein belül. .

A beküldött novella terjedelme: :.

Legfeljebb 30 ezer leütés szóközökkel.
A Játékosoknak a jelentkezéskor be kell küldeniük a teljes novellát, de a játék ideje alatt bármikor javíthatják. .

További információ

Olvasónapló

noreply@blogger.com (Unknown) — Wed, 22 Jun 2016 10:23:00 +0200

Elindult a Ceres Novellárium Olvasónapló rovata, ahol a saját recenzióink mellett „külsős” szerzők által írt recenziókat is szívesen közzéteszünk.

Információk a beküldésről

Elsőként az Összetört glóriák - Elveszett lelkek című regényről 2014-ben egyszer már megjelentetett, majd perrel fenyegetőzés hatására törölt recenziót tettük közzé az oldalon.

Recenzió

Kellemes olvasást!

Második Ceres Novellárium Játék - Eredményhirdetés

noreply@blogger.com (Unknown) — Tue, 31 May 2016 16:55:00 +0200

A Második Ceres Novellárium Sci-fi Játék helyezési sorrendje a pontok és értékelések alapján a következő:

Hum Attila

(Fck-Ír)

HIPERNAUTA

Jassó Judit

(Clarke)

A ROBOTMENYASSZONY

és

Kapuvári Attila

(Katona)

A TESZT

Koma Norbert

Fuss, Nyilas, fuss!)

ÁPGRÉD

Az első helyezett ajándékönyvet kap.

Minden Játékosnak köszönjük a részvételt!

Siker vagy boldogság?

noreply@blogger.com (Unknown) — Tue, 2 Feb 2016 06:37:00 +0100

avagy mi is a baj a középszerűséggel?
x

Minden ember a lelke mélyén – akár bevallja, akár nem –, sikerre és elismerésre vágyik, és arra, hogy kedveljék a többiek. Vannak, akik bármit megtesznek azért, hogy kitűnjenek a tömegből, „valakik” legyenek, az embertársaik tiszteljék őket, és felnézzenek rájuk. Ám azzal nem számolnak, hogy a siker kéz a kézben együtt jár az irigységgel, a kirekesztettséggel, a gyűlölettel és a magánnyal. Aki pedig nem tudja kezelni a sikert, vagy nem készült fel rá kellőképpen, menthetetlenül elbukik. x

Ha eldöntötted, hogy író akarsz lenni, és ezért hajlandó vagy áldozatokat hozni, feláldozni pár dolgot a siker oltárán, jó esélyed van a sikerre, előbb vagy utóbb elérheted, de tudd, mindennek meg kell fizetni az árát. Mielőtt belekezdesz életed nagy kalandjába, kérdezd meg magadtól, hogy valóban akarod-e. Tényleg az a legnagyobb vágyad, hogy sikeres és népszerű író légy?
x

Tegyük fel, égi segítséget kapsz céljaid eléréséhez, három lehetőség közül bármelyik kettőt választhatod, de a harmadikat semmiképp sem kaphatod meg.
x

NYUGALOM – SIKER – PÉNZ
x

Ha a nyugalmat (békesség, boldogság) és a sikert (elismerés, tisztelet) választod, nem kaphatsz pénzt, nem leszel gazdag.

Ha a nyugalmat és a pénzt választod, nem lehetsz sikeres, a kutya sem fog ismerni, és elismerni.

Ha a sikert és a pénzt választod, sosem lesz nyugalmad, ezernyi irigyed támad, és ott tesznek keresztbe neked, ahol csak tudnak.

x Melyiket választanád?
x

Együtt járhat-e a siker a boldogsággal, a kiegyensúlyozott életre törekvéssel?

Lehet-e valódi életcél a siker?

Miért nem elégszenek meg az emberek a középszerűséggel, miért nem elég csak „átlagosat” írni, átlagosnak lenni, belesimulni a tömegbe? Hiszen akkor a csapat tagjai lehetnének, kedvelnék őket, mert egy fikarcnyival sem lennének többek a legtöbbnél.
x

Amikor írói pályám elején jártam, és még alig ismertem néhány embert az írók, kiadók közegéből, azt gondoltam, ha elég kitartó vagyok, tanulok, fejlesztem magam, jó kapcsolatot ápolok a többiekkel, nagy eséllyel válhat belőlem sikeres író. Ezért aztán ezerféle feladatot elvállaltam, időm legnagyobb részét a gép előtt töltve igyekeztem „meghálálni”, hogy írhattam, hogy az írásaim megjelentek, szinte bocsánatot kértem a többiektől azért, mert amit írtam, többnyire sikeres lett. Ezt kitűnően jelezte a kedvező visszajelzések mellett az irigyeim számának növekedése is.

Emlékszem az első kisregényemre. Amikor a főszerkesztő egy összejövetel alkalmával bejelentette a többieknek a megjelenést, és hogy a művem címadó lesz a kötetben, egyetlen másodperc alatt megfagyott körülöttem a levegő. Tapintható volt az ellenszenv, az irigység és a döbbenet, amiért a „kezdő firkász” nem járja be a kötelező lépcsőfokokat, hanem azonnal az élre vág. Onnantól tehettem bármit, nem fogadott be a csapat. Azon a napon ért véget az írói karrierem, amelyiken elkezdődnie kellett volna. Csak akkor még nem tudtam.

Elhiheted nekem, kedves Író Barátom, hogy bár a kezdetekkor azt gondoltam, írásaimmal meg fogom váltani a világot, tíz év elteltével rá kellett döbbennem, hogy az írástól nem lettem sem gazdagabb, sem boldogabb, a nyugalmam pedig úgy fújta el a kényszer tornádója, mintha sosem lett volna. Célpont lettem az összes létező közeg számára, míg végül a barátok is hátba döftek.

Azonban abban a pillanatban, amikor hosszas vívódás után eldöntöttem, hogy nem frusztrálom magam többé az írással, nem engedek a kényszernek, a határidőknek, a kritikusoknak, a saját egómnak, megérkezett a lelki nyugalom.

Ma már azt csinálom, amit akarok. Nem fecsérlek időt azokra, akik nem kedvelnek, nem akarok mindenáron megfelelni nekik, és nem is fogok megváltozni. Aki igénybe veszi a segítségem, azzal szívesen foglalkozom, aki hátat fordít nekem, menjen Isten hírével.
x

Szerencsés ember vagy, kedves Író Barátom, ha nincsenek túlzott ambícióid, ha két lábban állsz a földön, ha az írás még örömöt okoz, ha fel tudod érni ésszel, hogy ebben a században annyi az esélyed az íróvá válásra és a sikerre, mint éti csigának a hatsávos autópályán.

De ha kellőképpen laza vagy túlzott remények és elvárások nélkül, még bármi történhet...
x

Ne feledd, a három közül csak kettőt választhatsz!

Én már választottam.

Irányjelzés

noreply@blogger.com (Unknown) — Wed, 27 Jan 2016 16:32:00 +0100

Irányjelző gondolatok a második Ceres Novellárium sci-fi játék előtt

Még bőven hátravan egy hónap a játék indulásáig, ezért elég időnk maradt arra, hogy megosszunk néhány, talán előremutató gondolatot, információt és tanácsot a leendő játékosokkal.

Az első játék során szembesültünk azzal, hogy a jelentkezők egy része nem érti a játék lényegét, sőt magát a játék elindításának célját sem, rendre pályázatnak nevezték, ami igaz is, meg nem is. Ez részben a mi hibánk, részben azé a közegé – ahonnan a játékosok érkeztek –, amelynek tagjai egytől-egyig írók szeretnének lenni. Ha nem előbb, akkor utóbb, és ezen szándékuktól semmi és senki nem tántoríthatja el őket. A ritka kivételtől eltekintve a játékosok azt gondolják, egyedülálló tehetséggel bírnak, ők lesznek azok, akiket váratlanul felfedeznek (akár e játék során), és pillanatok alatt híres és nagy jelentőséggel bíró író lesz belőlük. Hatalmas rajongótábort és hatalmas vagyont gyűjtenek, noha tudjuk jól, a kettő egyáltalán nem függ össze, nem is következik egyik a másikból.

A játékosok, illetve a kezdő írók még nem, vagy csak alig vannak tisztában azzal (mivel nincs rálátásuk és tapasztalatuk), hogy az íróvá válás egy soha véget nem érő folyamat, melynek lehetnek mérföldkövei, különböző állomásai, de igazából sosem tudhatja senki, mikortól mondhatja el magáról, hogy ha eddig még nem is, a következő másodperctől már írónak számít. Itt most nem azokra az egykötetes (epub szerzői kiadásban) szerzőkre gondolok, akik a különböző internetes közösségi oldalakon előszeretettel nevezik magukat írónak – mindenki azt gondol magáról, amit akar –, hanem azokra az írogató emberekre, akiknek számos nyomtatott és elektronikus regényük és novellájuk megjelent már, évek vagy évtizedek óta mívelik az írásmesterséget, mégsem biztosak benne, hogy joggal nevezhetik-e magukat írónak. Természetesen ezek az íróemberek nagy rutinnal és még nagyobb (élet)tapasztalattal bírnak, a memóriájuk is (többnyire) rendben van, így képesek visszaemlékezni azokra a kezdeti kudarcokra és benyomásokra, amik az íróvá válás első lépéseikor érték őket, és a törekvésekre, amik ha csak egyetlen apró lépéssel is, de továbblendítették őket a megkezdett úton. Emlékeznek arra, mit, mikor, hogyan rontottak el, és arra is, hogy miként sikerült mindezt jóvá tenniük, legyőzniük, átlépni felette, elfelejteni... ahogy tetszik. Most hagyjuk azokat az embereket, akik kezdeti lelkesedését az első zsigeri gyűlölettől vezérelt gyomorszájas ütésként ható kritika végérvényesen eltántorított az írástól. Az ő bajuk valójában nem a kritikával volt, hanem saját magukkal (önértékelési zavar, befolyásolhatóság, kisebbrendűségi érzés, megfelelni akarás). x

Az íróvá válás mérföldkövei jó esetben szépen sorban, egymás után következnek a képzeletbeli úton – befurakodhat a kiszámíthatatlan szerencse is –, de a kezdet többnyire zavaros, bizonytalan és reményvesztett. Nincs olyan társ, mentor vagy támogató, aki pontosan a megfelelő időben megmondaná, hogy mit, mikor, hogyan rontott el a kezdő, és hogyan javíthatja ki, rosszabb esetben vannak ilyenek, de a kezdő rájuk sem hederít, mert ő mindent sokkal jobban tud náluk. Azt, hogy hogyan kell jól írni, végképp. Az előbbieknek segítséget tudunk nyújtani, az utóbbiakat menet közben ki fogja ejteni a hatalmasra duzzadt egójuk.

x
Onnan indultunk a gondolatsor elején, hogy a játékunk miért játék, és miért nem pályázat.

A pályázatok egyik célja a tehetségkutatás, az erőfeszítések díjazása, mézesmadzag meglebbentése azért, hogy elég pályázó keresse fel a kiírók honlapját (pénzes pályázatok esetén elég lóvé gyűljön össze), megfeleljenek a cél szerinti törekvéseiknek és slussz. Ritkán cél a fejlesztés, a tehetségek gondozása. A pályázatkiírókat általánosságban nem érdekli, mi történik a pályázóval a pályázat befejezése után. A zsűri (jó esetben) megírja az értékelését, átadja a díjat a győztesnek, és mindenki megy a dolgára. Most nem mószerolom a kiírókat, hiszen a KIMTÉ-ben számos pályázatot hirdettünk magunk is.

A Ceres Novellárium játékai ezzel szemben nem ajánlanak fel konkrét díjakat (az elsőnél próbáltuk, de majdnem rosszul jöttünk ki a dologból), viszont segítséget, támogatást nyújtanak a kezdő íróknak. A játék egy mérföldkő, mely után magabiztosabb és könnyebb léptekkel folytathatja útját az, aki életcéljává tűzte ki az írást. Aki csak szórakozást keres, némi iránymutatást, az is jól fog szórakozni. x

Egyesek szerint csak kétféle kezdő író létezik: tehetséges és tehetségtelen. Mi azt mondjuk, sokkal többféle ismertetőjegyük van. Alapértelmezetten természetesen ott van a képezhető és a képezhetetlen, de ezeken belül még számos jellemvonást megkülönböztethetünk. x

Lelkes Naiv x

Optimista, nyitott, fogékony, szorgalmas, meg van győződve róla, hogy mindenki épp olyan kedves és jóindulatú, mint ő. A kritikákat (a zsigerieket is) szépen megköszöni, ígéri, hogy megfogadja, és hálás, amiért foglalkoztak a művével. Egy meghatározott pontig hajlandó bárminemű javításra, de a lelke mélyén (még magának sem ismeri be) bántja az elutasítás. Bármikor hajlandó a bétázásra, könnyedén megdicsér másokat, és reménykedik, hogy egyszer ő is képes lehet hasonló „dicsőségre”. Sokszor hosszú évekig vagy évtizedeik áll ugyanazon a szinten, és végül megelégszik néhány sikermorzsával. x

Lelkes Elszánt x

Optimista, határozott, pontos elképzelésekkel és célokkal rendelkezik. Sokat olvas, közben jegyzetel, igyekszik ellesni a „nagy írók” trükkjeit. Példaképei többnyire nehéz sorsú írók és költők, akik végül kanyargós, de eredményes pályát futottak be. Könnyen barátkozik, gyakran vesz rész különböző rendezvényeken, ahol ismerősöket, támogatókat gyűjthet. Általában jó íráskészséggel rendelkezik, de tehetségét rendre elherdálja. Hosszú ideig képes a kitartó munkára, de a kelleténél nagyobb egója sokszor meghiúsítja céljai elérésében. x

Higgadt Elszánt x

Fát lehetne hasogatni a hátán, semmiféle kritika nem zökkenti ki, el sem olvassa őket. Meg van győződve a saját tehetségéről, de a kétely egy aprócska szikrája azért naponta meg-megbirizgálja sérülékeny öntudatát, ezért folyamatosan önigazolást keres. Sokat és jókat ír, de nem tud mit kezdeni az irományaival, mert a látszat ellenére nincs konkrét célja, többnyire döntésképtelen. Keresi a megoldást, és az előrehaladásért sok mindenre hajlandó, akár még komoly tanulmányokba is belekezdhet, ám az idő előrehaladtával végül legyőzi a kilátástalanság és értelmetlenség érzése. x

Higgadt Törekvő x

Részletesen kidolgozott terve van, pontosan tudja, honnan indult és hova akar elérni. Tisztában van a tehetségével (vagy a tehetségtelenségével), de hajlandó a többletmunkára, folyamatosan tanul, figyel. Általában megveti a többi kezdőt, kevés kapcsolata van velük, magányos farkas. Elismeri mások tehetségét, de ritkán dicsér. Tudja, hogy a siker előfeltétele (többnyire) a kemény munka. Csak akkor hajlandó a javításra, ha megérti a hibái lényegét, egyébként foggal-körömmel ragaszkodik elképzeléseihez. Idővel jó író válhat belőle, de csak akkor, ha alázattal aláveti magát az írásnak, és nem akarja legyőzni a „versenytársait”. x

Mániás Depressziós x

Általában rendkívül tehetséges ember, nem csak az írás terén, hanem más művészeti ágakban is jeleskedik. Természeténél és jelleménél fogva zaklatott, periodikus szakaszokat él meg, kiszámíthatatlanul váltakozik életében a mániás és a depresszív időszak. Időnként emberfeletti munkára képes (akár napi 50-60 ezer leütést is lepötyög a billentyűzeten), máskor magába fordul, megcsömörlik az írástól és a világtól cuzammen. Képtelen a kiegyensúlyozott életritmusra, a világot alkoholizálással, dohányzással – horribile dictu – drogokkal igyekszik elviselhetővé tenni. Általában pályája elején fut be, nagy lángolás után hosszú ideig csak parázslik. A fellobbantó szikra végül sajnos késve, vagy egyáltalán nem éri el. x

Mániás Törtető x

Pontosan tudja, mit, mikor, hogyan és ki által érhet el. Részletes, napra lebontott projekttel rendelkezik, ennek megfelelően képezi magát. Egója hatalmas, mindenki felett állónak képzeli magát. Rendszeresen hirdeti egyediségét, különállóságát, és dühös, amiért senki sem érti az ő művészetét. Valódi tanulásra, fejlődésre azonban képtelen. Szeret kétes dicsőségekben fürödni, írónak hívatja magát, miközben lebecsüli a többiek eredményeit. Ritkán rendelkezik valódi tehetséggel. Amennyiben időben fejbe kólintja valaki, és visszarántja a földre, a tehetségesebbjéből jó író válhat. x

Szerencsefia x

Rendszeresen bejön neki az élet. Mindig jókor van jó helyen, a megfelelő emberekkel tart megfelelő kapcsolatot. Ő a tipikus „mi kutyánk kölyke”. A „nagyok” rendere beveszik a buliba, időben értesül a megjelenésekről, és a bekerülés érdekében hajlandó a javításra. Hajlékony, simulékony a jó értelemben (aki nem hajlik, törik). Többnyire tehetséges, de a cél homályos, az odavezető útban igazából nem hisz. „Munkássága” csak addig tart, amíg benne van a brancsban. Ha időben észbe kap, nagyon jó író válhat belőle. x

Természetesen ezek a definíciók csak a tapasztalat szülte viccesnek szánt megfogalmazások, az embereket nem lehet beskatulyázni. Mindenkit más vezérel, mindenkinek más a célja, és más eszközt választ az eléréséhez.

Egy dolog azonban biztos: manapság túl sok ember ír, túl sokan szeretnének írók lenni, és lássuk be, a legnagyobb részüknek nem fog sikerülni. Ha tíz emberből nyolc ír, és csak kettő olvas, vajon kinek ír az a nyolc?

x x x

Közkívánatra álljon itt (is) a sci-fi (általunk preferált) definíciója:
x

“A TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS történet a reális világon kívül eső elemeket a természet- és társadalomtudományok módszereivel és logikájával, a reális világból, mint premisszából kiindulva teljes mértékben racionalizálja.

Nem szükségszerű a tudomány explicit jelenléte a történetben. Azonban ahhoz, hogy Tudományos Fantasztikumról beszéljünk, teljesülnie kell annak a szükséges és elégséges feltételnek, hogy az ábrázolt szituációk, világok a kortárs természet- és társadalomtudományos ismeretek alapján racionális módszerekkel levezethetők legyenek a reális világból.

Nem szükséges az sem, hogy ez a levezetés megjelenjen a történetben, azonban az ábrázolt világ “működése” mindenképpen feltételezi egy ilyen levezetés lehetőségét.” x

Második Ceres Novellárium sci-fi játék

noreply@blogger.com (Unknown) — Sun, 24 Jan 2016 11:29:00 +0100

A JÁTÉK CÉLJA x

Ahogy az első játéknak, a másodiknak is legfontosabb célja az írásoktatás, íráskészség-fejlesztés, a kezdő írók segítése, támogatása egy több hónapos játék keretein belül.

Reméljük, hogy ezen időszak alatt a játékot a háttérből és közvetlenül segítő írók, irodalmárok és véleményezők közreműködésével sikerül fejlesztenünk a játékosok íráskészségét, hogy nagyobb eséllyel kopogtathassanak be írásaikkal a kiadók ajtaján. x

A JÁTÉKBA KÜLDÖTT NOVELLA TERJEDELME x

Legfeljebb 30 ezer leütés szóközökkel (kevesebb lehet, de több nem).

A játékosok már a jelentkezéskor beküldhetik a teljes novellát, de beküldhetik az első 10 ezer leütésnyi részletét is. x

Nevezési díj nincs. x

A játékra olyan kezdő írók jelentkezését várjuk, akiknek még nem jelent meg önálló, nyomtatott formátumú kötetük, illetve regényük, kisregényük nyomtatott formátumú antológiákban, szeretnének fejlődni, tanulni, és hajlandók az értékelők véleményei alapján az írásaikat javítani.

A játékra máshol még nem publikált írásokat várunk.
x

JELENTKEZÉS A JÁTÉKBA x

A játék jeligés.

Egy játékos bármennyi novellával jelentkezhet, de a novellákhoz különböző jeligéket kell társítania.
A novellákat az everigel@gmail.com címre kérjük beküldeni a következő adatok megadásával: x

A szerző neve A beküldött írás(ok) jeligéi
A szerző elérhetősége (ha nem a legtöbbször használt e-mail címről küldte az írását)
Kérés és megjegyzés a novellára vonatkozóan
x

BEKÜLDÉSI HATÁRIDŐ: 2016. február 29. éjfél x

BEKÜLDÉSI FELTÉTELEK x

Okulva az első játék hibáiból és nehézségeiből meghatároztuk a játékba küldött novellák formai kritériumait, melyek a következők: x

Formátum: docx (esetleg doc)

Betűtípus: Wordben TNR 12-es, Linux alatti szövegszerkesztőkben mindegy

Tartalom:

sorkizárt (nem balra, nem jobbra, nem középre) szimpla sortávolság (nem másfélszeres, nem dupla, nem pontosított) behúzás 0,4-es (nem tabulátor, nem space, nem felsorolás) x

Postán küldött nyomtatott formátumú írásokat és/vagy hanganyagokat nem fogadunk el. Az írások ne tartalmazzanak hangulatjeleket. Képeket és egyéb illusztrációkat (cirádás kezdőbetűk, könyvszerű tördelés) kérjük mellőzni! x

Szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy a Ceres Novellárium az íráskészség fejlesztésével foglalkozik, nem pedig a szövegszerkesztők használatát oktatja. Aki író szeretne lenni, bele se kezdjen a sztorizásba addig, amíg nem képes megfelelő formátumú irományt létrehozni. Kérjük mindezt azért, hogy megkönnyítsük a játékosok és a mi helyzetünket is, és spóroljunk az idővel. Ha a beküldött írás nem felel meg a formai követelményeknek, visszaküldjük a feladónak mindaddig, amíg megfelelőre nem javítja.
x

A JÁTÉK MENETE
x

Az első játéktól eltérően most a három kört megelőzi egy nulladik felmérő, avagy selejtező kör is, ami a nem sci-fi műveket hivatott kiszűrni. Mivel a második játék is a sci-firől fog szólni, értelemszerűen sci-fi műveket várunk, nem pedig meséket, fantasyt, horrort, thrillert, krimit és romantikus műveket. Verseket pláne nem. Természetesen a sci-fi műfaját lehet ötvözni ezek bármelyikével, de akkor profi módon tegyék, hogy legyen értelme az ötvözésnek, és egyedi alkotás jöhessen létre.

Az első kör (tervezett)* kezdete: 2016. március 1.
Az első kör (tervezett) vége: 2016. március 31.
x

Az első körbe a novella első 10 ezer leütésnyi részletét kérjük beküldeni az elejétől számítva. Beküldhető a teljes novella is, de csak a kért részletet tesszük közzé.

Ahogy az első játékban, a másodikban is egyszerre tesszük ki a műveket, hogy egyenlő eséllyel indulhassanak. Az értékelés folyamatos az első kör időszaka alatt.

A második körbe a legtöbb pontot elért novellák fele jut át.

Itt még csak a szerző írástechnikai tudására, stílusára, a cselekmény elindítására és a dialógusokra vagyunk kíváncsiak.

x
A második kör (tervezett) kezdete: 2016. április 1.
A második kör (tervezett) vége: 2016. április 30.
x

A második körbe a novella második 10 ezer leütésnyi részletét kérjük együtt a (feltehetően javított) első részlettel együtt.

A novellák száma a második kör végére is megfeleződik, és csak a legjobb fele jut a harmadik körbe.

A pontozás szempontjai a sztori, a drámaiság, a fejezetek egymáshoz való viszonya, a történetvezetés, a karakterfejlődés, a mondanivaló.

A harmadik kör (tervezett) kezdete: 2016. május 1.

A harmadik kör (tervezett) vége: 2016. május 31.
x

A harmadik körben a novella teljes terjedelmével szerepel. x A játékba beküldött, és a feltételeknek megfelelő novellákat a Ceres Novellárium oldalán közzétesszük, és megosztással a közösségi oldalakon is népszerűsítjük.**

DÍJAZÁS
x

Az első játékban a felajánlott megjelenési lehetőség időközben nem várt technikai akadályokba ütközött, amit sikerült kiküszöbölni (jelenleg a Tuan Könyvkiadó támogatását élvezi az első játék nyertese, a novella még szerkesztés alatt áll), ezért a második játék fődíjaként nem ajánlunk fel megjelenést, de a győztes novellának (amennyiben eléri a megjelenési szintet), keresni fogunk megjelenési lehetőséget, továbbá a legjobb novellák szerkesztését ingyen vállaljuk.

Az első három játékos könyvjutalmat kap.
x

ÉRTÉKELÉS MENETE
x

A játékba beküldött novellák egy előzetes szűrőn (selejtező) esnek át, mely során a nem sci-fi műveket kiejtjük. Erről értesítjük a szerzőt, és egyúttal lehetőséget is adunk, hogy a beküldési határidőig javítson a novellán, majd újra beküldje.

A szűrést a Ceres Novellárium főszerkesztője végzi egy szerkesztőtársával. x

Az első körben csakúgy, mint az első játékban, bárki véleményezheti a műveket, de a szerkesztők is véleményt ír(hat)nak. A lájkversenyt elkerülendő a végső pontozásba nem számít bele a művekre adott pozitív vélemények mennyisége, sokkal inkább a minősége. x

A második körben ismét előveszi „vitriolba mártott” tollát Rosebridge, az ő értékelése lesz a mérvadó, de továbbra is bárki írhat véleményt. x

A harmadik körben belép a játékba Terran, a győztest nagyrészt az ő véleménye alapján hirdetjük ki.
x

TIPPEK
x

Az első kör tanulságaiból okulva a játékosoknak szeretnénk néhány jó tanáccsal szolgálni, amit nem kötelező megfogadni, de ajánlatos, hogy később ne mondhassuk nekik kis kaján örömmel, hogy mi megmondtuk... x

Aki belép a játékba, jobban teszi, ha tudomásul veszi, hogy a szabályok menet közben esetleg megváltoznak, de mindez azért történik, hogy a játék élvezetesebb és gördülékenyebb legyen. A játék a játékosokért van, nem a szerkesztőkért, nekik sokkal jobb dolguk is lehetne ennél, de barátságból, jóindulatból, segítőkészségtől vezérelve mégis átadják tudásukat a játékosoknak. Aki ezt nem tudja elfogadni, ne jelentkezzen a játékba. x

Bárki leírhatja a véleményét bármelyik műről, a játékosok is egymáséiról, de ajánlott kétszer is meggondolni, mielőtt valaki elkezdi a mószerolást, mert tudjuk jól, a kölcsön kenyér visszajár. A játékosok igyekezzenek elvonatkoztatni a játékbeli érintettségükről, és írjanak objektív véleményt még akkor is, ha egyesek szerint objektív vélemény nem létezik, csak szubjektív van. x

Véleményezéskor a szerkesztők némelyikének sajátja az irónia, ritkán még a szarkazmus is, de bármennyire fáj a szerzőnek a kritika, tudnia kell, hogy nem a személyének szól, hanem az írásművének. Javasoljuk, hogy ne a saját, élő gyermekének tekintse a művét, akihez egy ujjal sem lehet hozzányúlni, hanem egy kődarabnak, egy csiszolás alatt lévő gyémántnak, amiből sok munkával és energiával, bizonyos idő eltelte után drágakő válhat. x

A Ceres Novellárium technikai sajátossága, hogy az admin látja a hozzászólók ip-címeit. Vélhetően nem kell külön kifejtenem, hogy teljesen értelmetlen a szerzőknek álnéven öndicséreteket írniuk vagy a szerkesztőket és a zsűritagokat szidniuk, mert egyrészt azonnal lebuknak, másrészt a hozzászólásokat egyébként is csak moderálás után engedélyezzük. (az első játékban egyetlen ilyen eset fordult elő, reméljük a másodikban egy sem lesz) x

A játékosoknak javasolt elolvasni a többiek műveit, és figyelemmel kísérni a többiek műveire kapott értékeléseket. Mivel a játék célja az írásoktatás, az íráskészség fejlesztése, tanulni nem csak a saját hibákból lehet, hanem a másokéból is. Időnként abból sokkal jobban. x

Korrektúrát most sem készítünk automatikusan, csak kérésre. x

A művek javítása elengedhetetlen lesz. Ha valaki nem javítja a novelláját (akár át is írhatja teljesen) a véleményeknek megfelelően (persze csak ésszel, mert érkezhetnek ostoba tanácsok is külsősöktől), kisebb eséllyel jut a következő körbe. x

Tanácsot, segítséget bárki, bármikor kérhet a hozzászólásában vagy e-mailben. Jobb ötször rákérdezni valamire, mint tudatlanságra hivatkozva hibázni. x

Végül néhány tanulmányozásra javasolt írás:

A Ceres Írásoktatás teljes oldala az összes bejegyzéssel együtt kivéve az üzleti ajánlatokat (azok nem erre a játékra vonatkoznak):
https://megszerkesztem.wordpress.com/ x

Külön cikkek az előző játékból (most is érvényesek): x

Gyorstalpaló a központozásról:
https://everigel.wordpress.com/2015/09/28/gyorstalpalo-a-kozpontozasrol/ x

Ha nyerni akarsz
https://megszerkesztem.wordpress.com/2015/12/21/ha-nyerni-akarsz/ x

Hibajavító (összegzés)
https://everigel.wordpress.com/2015/10/05/hibajavito-osszegzes/ x

Ennek a cikknek a végén található egy kis szövegszerkesztési oldalbeállítás is, aki igényli.
x

* Fenntartjuk a jogot, hogy a Második Ceres Novellárium sci-fi játék szabályait a játék teljes időszaka alatt szükség szerint megváltoztassuk. ** A szerzők a játékba jelentkezésükkel, és a novelláik beküldésével elfogadják a játék feltételeit.

Indul a harmadik kör

noreply@blogger.com (Unknown) — Sun, 1 Nov 2015 10:26:00 +0100

A novellákat november 8-ig a beérkezés sorrendjében teszem ki, így marad időtök javítani. Javasolom, hogy amennyire tőletek telik, használjátok ki a lehetőséget, de ne az utolsó percben egyszerre zúdítsátok rám a műveket. Megköszönöm, ha több időm marad a szerkesztésre.

A következők jutottak tovább:
Folytatás...

Magányos lovas a naplementében, avagy hogyan szocializálódik az író

noreply@blogger.com (Unknown) — Sat, 8 Aug 2015 19:51:00 +0200

Mondják, a jó író már megette a kenyere javát, sokat megélt, sokat tapasztalt ember mély, filozofikus gondolkodással, lényegre törő világszemlélettel.
Úgy hiszik, legtöbbször depresszióra, mélabúra hajlamos, naphosszat egy sötét kávéház eldugott sarkában ücsörög, gyűrött, kávéfoltos papírlapok között, szájában füstölgő cigarettával elnyűtt garbóban és világmegváltó vitában antagonista írótársával. Folytatás...

Ceres Novellárium Játék

noreply@blogger.com (Unknown) — Fri, 24 Jul 2015 08:08:00 +0200

A Ceres Novellárium első játékának főszereplője a SCI-FI.
A játékba beküldheted a máshol még nem publikált novellád részletét.
Beküldési határidő:
2015. 08. 15.

Részletek...

Mielőtt bekopogtatsz a kiadó ajtaján

noreply@blogger.com (Unknown) — Tue, 21 Jul 2015 18:53:00 +0200

Amikor úgy érzed, hogy a műved megérett a kiadásra, valószínűleg könyvkiadót kezdesz keresni. Információt gyűjtesz, ismerősöknél puhatolózol (esetleg protekciót próbálsz szerezni), az időd legnagyobb részét arra fecsérled, hogy elküldöd a művet a létező összes kiadónak (amelyiknek a profilja egybevág a művedével, de olyannak is, amelyiknek nem, hátha megtörténik a csoda), majd elkezdesz várni, és teszed ezt stresszesen és türelmetlenül, mert mindenáron szeretnéd már nyomtatásban látni a műved. Közben igazából semmi mást nem teszel, nem írsz újabb művet (jobb esetben írni kezded a trilógiád következő részét), esetleg belekukkantasz pár írói műhely fórumába, „bétáztatod” a művet, és előlegképpen próbálsz begyűjteni néhány morzsát az elismerés és siker tortájából.

Folytatás...

Írjak, ne írjak?

noreply@blogger.com (Unknown) — Sat, 11 Jul 2015 05:58:00 +0200

Magyarországon minden ötödik ember regényt ír.

A fenti mondat jókora túlzás, nem hiszem, hogy létezik olyan statisztikai adat, ami ezt a kijelentést alátámasztaná, de azt tudom, hogy sokan szeretnének regényt írni. Sokan vannak, akik elkezdték, szenvedtek vele egy ideig, majd abbahagyták, és talán örökre lemondtak arról, hogy valaha kezükbe foghassák a saját művüket.
Folytatás..

2. A kritika mint a gúny eszköze, avagy mennyit ér az író lelke

noreply@blogger.com (Unknown) — Fri, 16 Jan 2015 10:19:00 +0100

Őszinte vallomás az írásról, a kritika szükségtelenségéről, a gúnyról és az emberi természetről

Jól emlékszem a gyermekkoromra, amikor még én is hittem a csodákban, a mesékben, hogy a világ egy stabil, biztonságos hely, és az idő előrehaladtával egyre jobb lesz. A nyári szünidő hosszú volt, az eső langyos, a cseresznye ropogós, és az alma kilójáért is csak pár forintot fizettünk a piacon. Mi, gyerekek naphosszat kint lődörögtünk az utcán, ahol többnyire biciklik és lovaskocsik jártak, elvétve egy-egy Trabant vagy Zsiguli és a réten, ahol ha belement a talpunkba a királydinnye, kihúztuk, lemostuk a sebet a Gerje vizével, és mentünk tovább. „Szomszédoltunk”, szerepjátékokat játszottunk (Orion űrhajó, Alfa holdbázis, Belfegor), és este fél tízkor (még világosban) a szüleink hívására bementünk vacsorázni.

Hétfőn adásszünet volt a tv-ben, a boltban 20 fillér egy kis kifli, és friss tejért a szomszéd utcába jártunk egy nénihez, aki minden este megfejte a teheneit. Ha összevesztünk, gyorsan kibékültünk, és nem hordoztunk magunkban életre szóló sérelmeket. Ismeretlenekkel nem álltunk szóba, nem voltak felületes kapcsolataink, az utcában, és talán az egész faluban is mindenki ismerte a másikat. A kapukat nem zárták, és ha történt is néha tyúk- vagy libalopás, az érintett felek lerendezték egymás között. Ha valami eltört, megragasztottuk, ha elszakadt, megvarrtuk, ha elromlott, megjavíttattuk. Cipőt és ruhát nem egy évre vettünk, a kinőtt holmit megkapták a kisebbek. Könyveket ritkán vettünk, akkor soknak tűnt érte a 40-50 forint, inkább könyvtárba jártunk.

Gyermekkoromban sokat olvastam, sőt mondhatom, rendkívül sokat olvastam. Volt is ebből bajom, mert néha még az órán a tananyag helyett is regényt olvastam, és emiatt begyűjtöttem pár egyest. Imádtam a történelmet és a földrajzot, tisztán önszorgalomból megtanultam a világ összes országának és fővárosának nevét, a legnagyobb folyókét és hegyekét, és mindent elolvastam, ami elém került. A könyvek íróit nagyon tiszteltem, távoliak és elérhetetlenek voltak, misztikusak és sejtelmesek, csodálatosak. Eszembe sem jutott, hogy kritizáljam a műveiket (nem is lett volna lehetőségem rá), ha nem tetszett valami, legfeljebb másodszor nem olvastam el. Nem éreztem magam másoknál többnek, de kevesebbnek sem, hittem, hogy mindaz, amiről álmodoztam, egykor valósággá válik. Hittem, hogy amit én adok másnak, ugyanazt kapom vissza, és minden ember a lelke mélyén jó szándékú és tisztességes. Gyorsan fel akartam nőni, hogy annyi mogyorós csokit ehessek, amennyit akarok, ne csak egy-egy szeletkét, és végre elkezdődhessen az Élet.

Aztán felnőttem, és alaposan pofán csapott az annyira vágyott, nagybetűs élet.

Ahogy a legtöbbünket.

Ma már nem hiszek a mesékben, tudom, hogy Mikulás sincs, folyamatosan tapasztalom, hogy a világ nem stabil, nem is biztonságos, és az idő előrehaladtával egyre rosszabb lesz. A nyári szünetek lerövidültek, a mai gyerekek többsége nem szaladgálhat mezítláb a langyos pocsolyákban, nem futkározhatnak szertelenül a réten vagy az utcán, a gyümölcsök ára (az import gyümölcsöké is) az egekben van, magyart csak termelői piacokon kapni, a kifli ára 20 fillér helyett 20 forint. Adásszünet már nincs, van helyette több száz csatorna, internet, okostelefon, tablet és mindenféle kütyü, aminek hullámai keresztülszövik az étert (még a tehenek sem tejelnek jól tőle), van számítógépes játék, többnyire lövöldözős, és van terrorizmus (lövöldözős), provokáció, hazugság, háború, politikai játszmák. Kedves Olvasóm, most valószínűleg azt mondod, háborúk régen is voltak, mi ebben az új? Az, hogy a mostanira rámehet a teljes emberiség.

A világ kinyílt, a könyvek írói már nem sejtelmesek, nem távoliak és elérhetetlenek. Mára minden harmadik embernek van legalább egy megjelent könyve (papíron vagy e-könyvben), az írókkal lassan Dunát lehetne rekeszteni, nem különben a (tisztelet a kivételnek) összefabrikált, szerkesztetlen, korrektúrázatlan fércműveikkel. Az olvasók könnyen kinyilváníthatják véleményüket (többnyire lehúzó véleményüket), sőt kritizálhatnak, megmondhatják a tutit, okíthatnak vagy osztogathatják az észt, kinek-kinek ízlése és gyomra szerint. A kritikus (az önjelölt) úgy érzi, joga van ahhoz, hogy véleményt nyilvánítson, ami igaz is, elvégre szólásszabadság van, és különben is, ha az a szerencsétlen szerző önként kidobta a placcra a művét, szabad préda. A kritikus (az önjelölt) a kritikájával időnként túl akarja szárnyalni magát a művet is és/vagy kiélni minden frusztráltságát, kiadni minden sérelmét főleg, ha ő maga is írogató ember.

Ma már alig van tisztelet az olvasóban, ahogy alig van alázat és szerénység az íróban (akinek nem inge...), az írás már egy olyan üzletág, amiben ha valaki a megfelelő kapukat döngeti és szerencséje is van, befuthat, függetlenül attól, hogy amit ír, érték vagy sem. Dívik a „falkamentalitás”, a „mi kutyánk kölyke” és a „ha te dicsérsz engem, én is dicsérlek téged” effektus.

Az interneten bármit meg lehet tenni. El lehet hitetni másokkal, hogy hatalmas rajongótáborunk van, hogy a műveinkre adott pár száz „csillagozás” és a rajongói vélemények valósak, a dedikálásokon lehet úgy fotózni a féltucatnyi jelenlévőt, mintha több ezren lettek volna. Az üzleti érdekek háttérbe szorítják az irodalmi értékeket, és cseppet sem számít, hogy az irodalom végül olyan bűzös mocsárrá változik, ami mindent és mindenkit lehúz, aki csak közel kerül hozzá.

A kritikusok (fizetettek is), alakíthatják a közízlést, megmondhatják, hogy az olvasónak mit kell(ene) olvasnia, egyetlen kritikájukkal piedesztálra emelhetnek valakit vagy eláshatják két méter mélyre.

És persze az író lelkével senki sem törődik. Sokszor még maga az író sem.

Mindebben persze nem csak a kritikus a hibás, nem is az író vagy az olvasó, hanem ők együttesen. A kritikus azért mert a (valamilyen céllal) megírt kritikája a legtöbbször nem azt a hatást éri el, ami ildomos lenne, az író, mert, ha alkalma adódik, és késztetése van rá, „elkurvul”, az olvasó pedig azért, mert nincs benne elég spiritusz, hogy azt mondja, fenébe ezzel a sok szeméttel, végre igazi kultúrát akarok! Mindenki a könnyebb ellenállás felé nyomul.

Lassan kicsúszik a kezünkből mindez, tehetetlenek vagyunk, vagy legalábbis keveset tehetünk, hogy ne így legyen. Ne ez legyen a vége. De ahogy a világ a végzete felé halad, ahogy a politikai, vallási és társadalmi ellentétek, no meg a politikai, vallási és társadalmi játszmák lassanként oda sodorják, úgy haladnak rossz irányba a különböző szubkultúrák is. Eltorzultak az értékrendek, megváltoztak a szokások, szabályok, gondolkodásmódok.

A kritikus lehetne az az ember, aki félretéve minden hátsó szándékát és személyes sérelmét, valóságában értékelné az adott művet (ismét tisztelet a kivételnek), az író lehetne az az ember, aki nem akar mindenáron Nobel-díjat és/vagy milliókat a művéért, hanem ízlést és véleményt formál (lásd fentebb!), az olvasó lehetne az az ember, aki nem kizárólag a könnyen emészthető bulvárirodalmat fogyasztja, és nem halad folyamatosan együtt a csordával. Ne feledjük az örök érvényű igazságot, hogy „aki a csordában mások után kullog, mindig csak seggeket lát maga előtt”!

A címben úgy utaltam a kritikára, mint szükségtelenre, de fel kell tennünk a kérdést, hogy valóban szükségtelen-e. Természetesen nem. A kritika lehet mankó, lehet mérföldkő, lehet közízlés-meghatározó, de tönkre is teheti az írót, végérvényesen elrettentve a további alkotástól. Ismerek olyan embert, akinek tehetsége messze nagyobb sok jelenleg publikáló és magát írónak nevező kontártól, kiadott írásait kedvelték az olvasók, ő mégis visszahúzódott a csigaházába, mert egyszer egy kritikus azt írta az egyik művére, hogy értelmetlen zagyvaság, és az író jobban tenné, ha írás helyett inkább kertészkedne. Az ismerősöm nem kertészkedik, de nem is ír, és bár időnként arról próbál meggyőzni, hogy nem érdekli a kritika, lepereg róla, az ilyesmi jó mélyen beleágyazódik a tudatalattiba, és rombol.

Az írónak lelke van. Még akkor is van neki, ha ezt a kritikusok a gyengeség jeleként értelmezik, és nem győzik kinyilatkoztatni, hogy aki nem bírja a gyűrődést, hát ne írjon.

Az írónak akkora lelke van, hogy néha a jó szándékú, támogató, építő jellegű értékelést is támadásnak véli, amitől jobb esetben tehetségtelennek érzi magát, de fejlődésre késznek, rosszabb esetben ellentámadásba lendül, és mindent, amit kapott másra zúdít.

Sokan mondják, hogy nem foglalkoznak a kritikával, el sem olvassák, vagy lepereg róluk, de ez nem igaz. Mindenki foglalkozik a kritikával, csak nem egyformán dolgozza fel. Nem ismerek olyat – még a jelenleg legnagyobb, legfelkapottabb írók közül sem – akit ne bántana egy-egy rosszindulatú vagy rosszul megfogalmazott kritika, ne befolyásolná valamiképp a további életét. Persze a rosszindulatú kritikusoknak sokszor épp ez a céljuk.

Ezért a saját tapasztalataimat alapul véve (íróként és kritikusként is) azt tanácsolom leendő íróknak és kritikusoknak (olvasóknak) egyaránt, jól mérjék fel tetteik következményét, jól gondolják át, megéri-e engedni a futó indulatnak, a rosszakaratnak, a számításnak, mert egészen biztosan visszakapják, amit adnak. Ha nem előbb, hát utóbb.

És az végzetes is lehet számunkra.

„Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.”

/Radnóti Miklós: Töredék (részlet)/

1. A kritika mint a gúny eszköze, avagy én nem vagyok Sarliebdo

noreply@blogger.com (Unknown) — Wed, 14 Jan 2015 17:38:00 +0100

Őszinte vallomás az írásról, a kritika szükségtelenségéről, a gúnyról és az emberi természetről

Tíz éve, hogy jelen vagyok az írás-olvasás-könyvkiadás közegében íróként olvasóként és könyvkiadóként, és kijelenthetem, ez idő alatt jó sok tapasztalatot szereztem e közeg színéről és a fonákjáról is. Nem eleget ahhoz, hogy szakértője legyek (mert ki vagyok én, hogy megmondjam a frankót), erre nem is vállalkoznék, de arra talán elegendő e néhány röpke év, hogy ma már bátran megfogalmazhassam véleményem időszerű és örök érvényű témákban a múlt, a jelen és a jövő kapcsolatainak fényében.

Nem tagadom, tíz évvel ezelőtt, amikor egy gyors döntés és pár meglepő véletlen besodort az írás-könyvkiadás megállíthatatlan áramlatába (mocsarába?), én is (mint oly sokan) azt gondoltam, meg fogom változtatni a világot, és olyan remekműveket alkotok, aminek mindenki a csodájára jár.

Más kérdés, hogy alkottam-e remekműveket (nyilván nem), vagy csak pazaroltam a papírt, és sok szerencsétlen fa miattam pusztult ki. Tíz év után már nem az a kérdés, hogy amit írtam jó-e, hanem az, hogy egyáltalán szükséges volt-e.

Jelenleg nem írok, jobban mondva, csak „kapargatom a felszínt”, mert eltűnt belőlem az a tűz és lelkesedés, ami minden csontig maró gúny, földbedöngölő kritika, hátbatámadás és árulás ellenére továbbvitt az úton. Továbbvitt, de minek? Hova? Írjam meg a tizen-huszonvalahányadik művemet, amit talán alig néhányan olvasnak? Közülük is csak az önjelölt kritikusok igyekeznek minél hangosabban megnyilvánulni, és porig alázni a művet és szerzőt egyaránt, mert akiknek valóban tetszik a mű, ritkán érzik szükségét, hogy jelezzék is (szerencsére azért ezekből is volt elég). Annál nagyobb a bérkritikusok és az álrajongók tábora olyan művek körül, amiket és akiket a szerző és/vagy a kiadó megfelelően finanszírozni tud. Megjegyzem, sokszor kiderül, hogy a hatalmas rajongótábor valójában egy-két fizetett alkalmazottból áll, akik álneveken írogatnak tömjénező véleményeket.

Sokszor hőbörögtem már íróként és egyesületi elnökként amiatt is, hogy sok írásmű érdemtelenül kap a többinél nagyobb figyelmet és felmagasztaló kritikát a „mi kutyánk kölyke” alapon, és gyakorlatilag egyfolytában zavar a sok nyomulás, öndicséret és önreklám, amit tapasztalok a neten. Sokszor hőbörögtem, és hőbörgök jelenleg is, de mindig azt a választ kapom a barátaimtól, hogy „ez így működik, tedd te is ezt”.

Félreértés ne essék, nem azzal van bajom, hogy valaki megír egy művet, majd kiteszi a róla szóló hírt vagy magát a művet, aztán kezeit tördelve várja a visszajelzéseket, várja az elismerést, és hogy végre legyen belőle „valaki” (valahogy nyilván a köz tudtára kell adni, hogy létezik a mű). Sokan azért írnak, hogy közzétegyék a bennük rejlő, és kitörni akaró történeteket, sokan azért, mert egyszerűen szeretnek írni, és jó néhányan azért, mert úgy hiszik, belőlük is lehet J. K. Rowling, Stephen King, vagy legjobb esetben Gabriel Garcia Marquez.

Minden ember vágyik az elismerésre, a szeretetre, hogy komolyan vegyék, tartozzon valahova, legyen belőle valaki. Olyan valaki, akinek szava van, akire figyelnek, sőt bizonyos hatalommal is rendelkezik, amivel aztán vagy jól gazdálkodik, vagy visszaél.

Aki valóban ismer, tudja, hogy nem jellemző rám az irigység, a „sikerféltés”, épp ellenkezőleg, a magam érdekeit háttérbe szorítva igyekeztem segíteni másoknak az érvényesülésben. Íróként és egyesületi elnökként is. Íróként a kapcsolataimat igénybe véve támogattam a kezdők megjelenéseit (a neveik nem fontosak, mivel egyetlen percig sem bántam meg, hogy segítettem nekik, bár azóta csaknem mindannyian szembefordultak velem, vagy kerülnek, mint a pestisest), javítgattam a műveiket, időmet és energiámat adtam cserébe, hogy ők boldoguljanak, míg nekem nem volt elég időm a saját műveim megírására. Ez így tökéletesen rendben van, hiszen az írás nem verseny, még akkor sem, ha jobb helyeken díjakat osztogatnak érte. Egyesületi elnökként számos pályázat kiírójaként, elbírálójaként és a művek kiadójaként igyekeztem felfedezni és támogatni a tehetségeseket.

Jelenleg nem írok, csak „kapargatom a felszínt”, de nem azért, mert nem tudnék (úgy gondolom, még mindig megy), hanem mert már nem érzem szükségét. Elgondolkodtat, hogy az időm és energiám nagy részét belefektetem egy mű megírásába (én gyorsan írok, de egy regény megalkotásához, szerkesztéséhez, javítgatásához cuzammen nekem is kell fél-egy év), aztán izgulok, hogy vajon sikerül-e megjelentetni. Kik fogják olvasni, és vajon leszedik-e róla a keresztvizet, vagy átjut-e az elfogadhatósági szűrőn? Megtudom-e valaha, hogy hányan olvasták, és tetszett-e nekik? A kritikájuk vajon a műnek szól majd, vagy a szerzőjének?

Volt egy időszak, amikor a kritika kifejezetten a személyemnek szólt. Most nem a régesrégi „hatvágnerféle erpégés baromkodásokra” utalok (aki akkor jelen volt e közegben, tudja, miről beszélek), hanem egy későbbi időszakról, amikor bármit írtam, néhányan rendszeresen lehúzták a sárga földig. Oly gyorsasággal húzták le a művet a megjelenés után, amely idő alatt elolvasni is képtelenség volt. Ugyanezen önjelölt kritikusok azonban – meglepő módon – dicsérték azokat a műveimet, amikről fogalmuk sem volt, hogy én vagyok a szerzőjük. Mert jó néhány ilyen létezik különböző kiadóknál.

Természetesen nem árulom el, mely nevek alatt, mely műveket olvasta a nagyérdemű, de túl azon, hogy a megjelenés és az elismerő kritika bizonyíték a „személyre szabott” kritika létezésére, hatalmas elégtételt jelent nekem. Nem igazán akarok én dedikálásokra, interjúkra járni, számomra nem az a fontos, hogy a világ tudja, hogy én írtam azt a bizonyos regényt. Elég, hogy én tudom.

Beismerem, nem vagyok csordamentalitású ember. Szeretem a társaságot, tevékenyen részt vettem a közösségépítésben az egyesületben, még egy-két barátom is van, de igazán egyedül érzem jól magam. Makacs vagyok és önfejű, szókimondó és vitaképes, bár a lelkem legmélyén konfliktuskerülő. Nehezen fogadok el embereket, többnyire bizalmatlan vagyok, de aki mégis közel kerül hozzám, számíthat arra, hogy kitartok mellette, és bármiben számíthat rám. Sajnos ez fordítva is igaz, annak, aki eltávolodik tőlem, nincs visszaút.

Tíz év elteltével be kell ismernem, hogy sokat hibáztam, és sokat tévedtem. A hibákat többnyire egyesületi elnökként követtem el, a tévedések kritikusi mivoltomat jellemzik. Előbbibe nem szeretnék elmélyülni, egyszer talán majd azokra is fény derül, utóbbinak azonban most fájdalmas aktualitása van.

Tévedésem abban rejlik, hogy hagytam magam sodortatni az árral, és úgy hittem, amit én kapok, továbbadhatom másnak. Én is lehetek ultrabrutálisan őszinte, ahogy velem voltak néhányan, megmondhatom a tutit, megalázhatom a szerzőt, amiért baromságokat mert írni, ahogy tették ezt velem néhányan. Dühönghetek azért, mert „az emberek hülyék”, szövegértési nehézségeik vannak, és hiába írom le a pályázatunk szövegében a beküldési feltételeket, tízből egy fogja úgy beküldeni. Kinevethetem, kigúnyolhatom azokat, akik gügye irományaikkal zaklatnak minket, és sehogyan sem akarják megérteni, hogy az irományuk gügye, és soha a büdös életben nem lesz belőlük író.

Úgy emlékszem, első ilyen baklövésemet a Karcolaton követtem el, ahol szerkesztőként egy Bogumil nevű ember novellájára kritika címszó alatt ezt írtam: „ez úgy szar, ahogy van”.

A tévedés nem az volt, hogy a novella nem volt szar, mert az volt. Csak épp nekem nem volt jogom közölni ezt a tényt a szerzőjével. Még akkor sem, ha általánosan elfogadott nézet, hogy aki kiáll a nyilvánosság elé a művével, az vállalja a megmérettetést, vagyis hogy kritizálni fogják a művét, mivel az a mű már nem is az övé, hanem az olvasóé, tehát akár szét is szedhetik. Igen, de nem mindegy, hogy hogyan.

A kritikusok hatalmuk teljes tudatában úgy hiszik, nekik nem kell törődniük az író lelkével, az érzéseivel, az önérzetével, közölhetik vele, hogy amit csinál, pocsék, és jobb, ha azonnal abbahagyja. Ne érezze úgy, hogy a létrehozott mű a gyermeke, tartson tőle távolságot, és akkor könnyebb lesz elfogadni a kritikát. Mert ők jobban tudják, hogy annak a műnek milyennek kellett volna lennie, és ha az írónak ez nem tetszik, ne írjon többé.

Én sem törődtem Bogumil érzéseivel, az önérzetével, azzal, hogy időt szánt a novella megírására, és arra törekedett, hogy valami jót létrehozzon. Nem sikerült, de nekem nem volt jogom ezt olyan durva formában a tudtára adni. Ezennel megkövetem érte.

És megkövetem mindazokat, akiket kritikusként valaha megbántottam túlságosan őszinte, esetleg durva vagy becsmérlő szavakkal. Megkövetem azokat is, akikkel ma nem vagyok jó kapcsolatban, pedig valaha barátok voltunk. Nem csak az ő hibájuk, én sem voltam eléggé türelmes és megértő.

Nem lenne szabad megengedni, hogy a különböző szemléletek, hitbéli és politikai nézetek emberek közé álljanak. Nem lenne szabad engedni, hogy az egyik ember többnek képzelje magát másoknál, és ezért feljogosítva érezze magát arra, hogy a másokat bármilyen módon megsértsen, megalázzon, hitében, származásában politikai vagy bármilyen nézetében becsméreljen.

A szólásszabadság és a sajtószabadság fontos, de véleményem szerint az is legalább annyira fontos, hogy tiszteletben tartsuk és elfogadjuk mások hitét, mint ahogy a származását és politikai hovatartozását is. Senki sem kritizálhat másokat emiatt, és nem űzhet gúnyt a hitéből még akkor sem, ha elbújik a szólásszabadság és a sajtószabadság védőszárnyai alá. Nem lehet játszadozni az emberek érzéseivel, szokásaival, meggyőződéseikkel, kultúrájukkal, hagyományaikkal, hitükkel. Mert ha valaki mégis ezt teszi, meg kell fizetnie az árát, és az a végzetes lehet a számára. Senki sem érdemel halált.

A párizsi mészárlás után szinte divattá vált, hogy hírességek egy táblát tartanak maguk elé a „Je suis Charlie Hebdo” felirattal mintegy sorsközösséget vállalva ezzel a terroristák áldozataival, és egyben jelezve teljes megértésüket a szatirikus újság tevékenységével kapcsolatban.

Nos, én nem vagyok híresség, csak egy egyszerű, öregedőfélben lévő némber, sok jó és még több rossz élettapasztalattal a hátam mögött, de határozottan visszautasítok bármiféle sorsközösséget egy olyan újsággal, amely nem tisztel sem ember, sem Istent (egyik népét sem), „szatirikus” tartalmával folyamatosan szítja a zsigeri gyűlöletet, és még jelenleg is, a szörnyű mészárlás után tovább provokál, és csak arra koncentrál, hogy minél több legyen a bevétele.

Hitében, származásában, nézeteiben, önérzetében senkit sem lehet büntetlenül megalázni.

Én a továbbiakban senkit sem szeretnék hasonlóképpen bántani, sem íróként, sem kritikusként, egyszerű, hétköznapi emberként sem, és ha eddig tettem ilyesmit, bocsánatot kérek érte.

Je ne suis pas Charlie Hebdo.

Az arany párduc

noreply@blogger.com (Unknown) — Tue, 21 Oct 2014 18:28:00 +0200

Megjelent Az arany párduc című fantasy kisregényem e-könyves formátumban a Publio kiadónál.

A kisregény nyomtatott formátumban a Köderdő című antológiában látott napvilágot a Cherubion kiadó gondozásában 2007-ben.

Itt beleolvashatsz, és megvásárolhatod:

http://publioboox.com/hu_HU/az-arany-parduc

Viharvadászok

noreply@blogger.com (Unknown) — Tue, 21 Oct 2014 18:20:00 +0200

Mától ingyenesen elérhetővé tettem a Viharvadászok című fantasy kisregényem, mely a Farkasátok című nyomtatott formátumú antológiában jelent meg a Cherubion kiadó gondozásában 2008-ban.
Ha érdekel, dobj egy mailt az everigel kukac gmail pont com címre, és máris küldöm.

"Maslaam lakóit egy rejtélyes gyilkosság és különös égi események sorozata tartja lázban. Vajon mi az oka a naponta bekövetkező egyre pusztítóbb viharoknak? Mi a kapcsolat a hírhedt khittarai tolvajok, a jáspisköves medál és az ősi guarni romváros között?"

Átutazók

noreply@blogger.com (Unknown) — Tue, 21 Oct 2014 18:10:00 +0200

Ingyenesen olvasható e-könyvben az Átutazók című sci-fi kisregényem, mely nyomtatott formátumban az Ellensúly című antológiában jelent meg a Cherubion kiadó gondozásában 2006-ban.
Ha szeretnéd elolvasni a művet, dobj egy mailt az everigel kukac gmail pont com címre, és máris küldöm.