Mesék

HOGYAN RÖPÜLT VERSENYT A KOLIBRI ÉS A GÓLYA?

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 14:08:00 +0100

A kolibri egészen kicsi madár, alig nagyobb a lepkénél. De a szárnyai nagyon gyorsak. Olyan gyorsan röpül, akár a kilőtt puskagolyó. Egyszer aztán a fejébe vette, hogy legyőzi a legnagyobb gólyát is, pedig az akár naphosszat a levegőben marad, csakhogy a röpte nagyon lassú és nehézkes.
- Komámuram - szólt a gólyához -, nem repülnénk egyszer versenyt?
- Miért ne? De vajon elég erős vagy hozzá?
- Nagyon erős vagyok! - büszkélkedett a kolibri.
- No, majd meglátjuk. Mikor versenyezzünk?
- Holnap reggel.
- Jó. Holnap reggel várlak.
Másnap reggel a kolibri a gólya elé állt.
- No, komámuram, mi újság? - kérdezte a gólya.
- Nincs semmi különös.
- Akkor hát kezdhetjük a versenyt. Ki repül elsőnek? Kezdd talán te, én meg majd utánad röpülök.
A kolibri fölröppent, s hamarosan eltűnt. Ekkor a gólya is felröppent. De alighogy a folyó fölé ért, a kolibri kifáradt, a vízre hullott, s ott vergődött, csapkodott a szárnyával. Hamarosan odaért a gólya.
- No, komámuram, mi újság? - kérdezte nevetve.
- Nincs semmi különös - válaszolt a kolibri.
- Látod, hogy megjártad? - nevetett a gólya.
- Komámuram, engedd meg, hogy a farktollaidba kapaszkodjam! - kérte alázatosan a kolibri.
- Nem bánom - mondta jólelkűen a gólya, s egyik hosszú lábát, amelyet röptében mindig kinyújt, hogy azzal kormányozza magát, most odatartotta a bajba jutott kolibrinak.
- Ülj csak a lábamra!
A csuromvizes kis madár a gólya lábába kapaszkodott, szépen elhelyezkedett rajta, s fölkiáltott:
- Rajta, sógor! Előre!
Így repültek együtt, és estére kelve a folyam túlsó partjára értek. Mondjátok meg, melyikük volt a győztes!

Forrás: A mesemondó szikla

AZ ELSŐ ANGOLNA TÖRTÉNETE

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

Volt egyszer egy ember, aki rettegett a víztől. Sohase mosdott, sohase fürdött, s mikor a többiek a folyóra mentek, ő félve mindig elhúzódott tőlük.
Egy napon, mikor a rokonai fürödni mentek, a víztől rettegő emberben kíváncsiság ébredt. “Odamegyek én is, meglesem őket” - gondolta magában. Így is tett. Leült a folyóparton, s nézte, hogy a többiek hogyan lubickolnak, játszadoznak a hullámok között.
A fürdőzők kicsúfolták:
- Nézd a gyáváját! Hogy retteg a víztől!
Valamennyien jót nevettek, aztán így szólt az egyikük:
- Az lenne ám a jó mulatság, ha belelökném a vízbe! Figyeljetek csak! - s máris kapaszkodott föl a partra.
A mi emberünk meg amint látta, hogy a csúfolódó feléje tart, sejtette, hogy mi vár rá, de úgy elfogta a rettegés, a reszketés, hogy jóformán mozdulni sem tudott. A tréfacsináló melléje ugrott, átfogta, s belehajította a vízbe. A folyam fenekét érte, aztán a víz színére bukott, de hiába rúgkapált, nem tudta magát fönntartani, ismét a fenékre került, és mikor lélegzeni akart, orra-szája megtelt vízzel, aztán egyszer csak végképp elmerült.
A halak nyomban megtámadták, csipkedni kezdték, ő meg kézzel-lábbal hadonászott, hogy elűzze őket, egy alligátor is bele akart volna csípni, ám a mi emberünk olyan vadul ugrott neki, hogy az alligátor rémülten elmenekült. De nem úgy a kis halak! Azok csöppet sem féltek a hadonászástól, rúgkapálástól, körbefogták az elmerült embert, csípték-harapták, ahol érték.
Éppen akkor úszott arra a pirahiba, a félelmetes rablóhal, s megszánta szegényt.
- Hagyjátok békén ezt az embert! - kiáltott a halakra. - Feleségül megyek hozzá, ne merjétek tovább bántani!
Azzal a pirahiba megfogta az embert, elvitte magához, bemutatta a rokonainak, s feleségül ment hozzá. Hatalmas rokonsága volt a pirahibának, az alligátor is közéjük tartozott meg a surubim, a piraruku, aztán a vízikígyó meg a nagy trahira, a jundia és még sok más, félelmetes rablóhal. A pirahiba nemzetsége kedvesen fogadta az embert, valamennyien örültek, hogy rokonságba kerültek vele; azt mondták neki, számíthat rájuk, mindenben segítik, hogy boldoguljon addig is, míg jómaga is átváltozik valamilyen hallá. Megnyugodott a mi emberünk, most már csöppet sem félt. Keresett egy nagy buzogányt, s elindult, hogy bosszút álljon azokon, akik a vízbe dobták és kinevették. De mire odaért, ahol a rokonai fürödni szoktak, már nem talált ott senkit, a folyópart is elhagyatott volt: emberrokonai hát hazamentek, s mit sem törődtek azzal, hogy mi sorsra jut ő.
Egy idő múlva a mi emberünk észrevette, hogy megkezdődött az átváltozása: kemény csontjai úgy meglágyultak, hogy teljesen hajlékonnyá lettek, a teste pedig hidegre, olyan hidegre hűlt, hogy még a folyam vize is dermedezett körülötte. A halak most már féltek tőle, kitértek az útjából, mert amerre ő járt, mindig jeges hideg volt a folyam. Ahogy a csontjai meglágyultak, a feje összébbzsugorodott, elkeskenyült, a két keze uszonnyá változott, már nem is tudta tartani a nagy buzogányt, ekkor a két lába közé szorította: a buzogány odanőtt a testéhez, aztán összenőtt a két lába is, és a buzogánnyal együtt hatalmas farokuszony lett belőle.
Az ember tehát hallá változott, hatalmas angolnává, amely örökké reszketett és reszketett a saját hidegétől. Végül ugyanis már olyan hideg volt, hogy még maga a pirahiba is rettegett tőle, s kitért az útjából. Így aztán az angolna mindig egyedül volt, nem maradt meg mellette egyetlen hal sem: s mert nem volt kivel játszadozzon, lubickoljon, örökösen a folyam jeges és sötét mélyét járta magányosan.
Hajdani emberrokonai közben elhatározták, hogy elmennek halászni. A folyó közepére mentek, hogy ott vessék ki hálóikat. Egyszerre csak közibük rontott a hatalmas angolna, és hatalmas, buzogányos farokuszonyával leütötte az egyik halászt, s az élettelenül zuhant a vízbe.
- Az angolna az életünkre tör! - kiáltoztak valamennyien, és rémülten menekültek. Aztán így szólt az egyikük:
- Ez az angolna talán nem más, mint az ember, akit vízbe löktünk. Talán bosszút esküdött ellenünk, s pusztít bennünket, ahol ér!
- Mindegy, hogy a hajdani rokonunk vagy egy idegen angolna - mondta a legidősebb halász. - Itt többé nem fürödhetünk, nem is halászhatunk. Hagyjuk el kunyhóinkat, költözzünk el más vidékre!
Úgy is tettek.
Az angolna pedig ezentúl is a folyó legmélyebb, legsötétebb, leghidegebb vizeit kereste, és keresi még ma is. Teste lágy és hajlékony maradt, s manapság is szüntelenül reszket: ha meg valaki a közelébe merészkedik, rögtön lesújt rá a farokuszonyába belenőtt buzogánnyal. Mert ő is meg minden utódja magányosan járja a vizeket, s az életére tör annak, aki a magányát zavarni merészeli.

Forrás: A mesemondó szikla

A TENGER KIRÁLYNŐJE

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

A viharmadár elhatározta, hogy földi anya lányát veszi feleségül. Selymesen csillogó fókabőrt húzott magára, s minthogy a szeme rossz volt, rozmáragyarból szemüveget is csinált magának. Szép akart lenni, ez igazán érthető. Aztán ember formát öltött, emberként ment az emberek közé, feleségül vett egy lányt, s magával vitte.
Történt egyszer, hogy leesett a pápaszeme, felesége meglátta csúf és rossz szemét, s nyomban sírni kezdett, hogy a férjének olyan igazán csúf a szeme.
A férje azonban csak nevetett:
- Ó, hát megláttad a szememet? Hihihi... - azzal ismét föltette a rozmáragyarból készült pápaszemet.
A viharmadár feleségének a bátyjai közben egyre búslakodtak a húguk után, s elhatározták, hogy meglátogatják. Így is tettek. Mikor megérkeztek a nővérükhöz, a viharmadár éppen vadászúton járt, s a fivérek magukkal vitték nővérüket.
A viharmadár nagyon elbúsult, mikor hazatérve látta, hogy elrabolták a feleségét. Sejtette, hogy a fivérek jártak ott, s nyomban a menekülők után indult. Röptében erősen verdesett a szárnyaival, s mert nagy varázsló volt, erős szárnycsapásaival vihart támasztott.
A hirtelen vihar a tengeren érte az uniaqot, vagyis azt a bárkát, melyen a földi asszony menekült a viharmadár férjétől.
Tajtékos hullámok verték az uniaqot, s a viharmadár szárnyainak vad suhogása nyomán egyre iszonyatosabban tombolt a szél. A fivérek tudták, hogy a viharmadár haragja keltette föl a tomboló szelet, az korbácsolja a tajtékos hullámokat, s hogy megmeneküljenek a viharmadár haragjától, a tengerbe dobták nővérüket. Az pedig a bárka peremébe kapaszkodott, hogy el ne nyelje a viharzó tenger. De a fivérei evezővel ütöttek a kapaszkodó kézre, s az asszony elmerült.
Elmerült, szállt le, egyre lejjebb, aztán a tenger fenekére ért. Ott pedig ajándékozó úrnővé változott, ő a tengerek mélyén és a hullámok között lakozó kis és nagy halak, kagylók és rákok meg mindennemű teremtmények királynője.
Amikor a férfiak fókavadászatra indulnak, a törzs varázslói Nerrivikhez, a tengerek királynőjéhez folyamodnak, hogy eredményes legyen a vadászat, s bőséges zsákmánnyal térhessenek meg. Nerrivik keze fáj, csupa seb, mióta fivérei evezővel ütöttek rá, egyedül nem is tudja megfésülni hosszú, szép haját. A varázslók fésülgetik, Nerrivik megengedi, hogy a vadászok fókákat ejthessenek el, a halászok meg halakkal, rákokkal, kagylókkal megrakott kosarakkal térhessenek haza a tengerről.

Forrás: A mesemondó szikla

A MESEMONDÓ SZIKLA

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

Lakott egy irokéz faluban egy árva fiú. A szülei meghaltak, amikor a kicsi még csak néhány hetes volt. Egy ismerős asszony vette magához az árvát. A csöppség egészséges, erős fiúvá fejlődött. Mikor fölserdült, nevelőanyja íjat és nyilat adott a kezébe, és azt mondotta:
- Itt az ideje, hogy megtanulj vadászni. Holnap reggel menj az erdőbe, húzd meg az íjat, és annyi madarat lőj, amennyit csak találsz.
Este kukoricát morzsolt az asszony, forró hamuban megsütötte. Azt adta reggelire a fiúnak, a maradékot szarvasbőrbe csomagolta, és így szólt:
- Vidd magaddal! Egész nap fáradozol, biztosan megéhezel.
Útnak indult az árva, és hamarosan sok madarat ejtett el. Délben leült, a kukoricaszemeket eszegette, azután délután újra vadászott. Mikor este hazafelé indult, vállára fölfűzve vitte a madarakat.
Másnap reggel nevelőanyja ismét kukoricát készített reggelire, s intette, hogy nyitva legyen a szeme, mert ha jó vadász lesz belőle, egész életében nem fog nélkülözni.
A fiúcska vette íját és nyilát, batyujába kötözte a kukoricát, és ment az erdőbe. Jó szerencsével vadászott. Délben eszegette a kukoricát, és azon gondolkozott, amit nevelőanyja mondott. “Úgy teszek - gondolta -, ahogy nevelőanyám tanácsolta, és majd később, ha megnövök, nagyobb vadakra is vadászom.”
Aznap még több madarat vitt haza a fiú. Nevelőanyja megköszönte, és azt mondotta:
- Látod, most már te is dolgozol a megélhetésedért.
Harmadnap hajnalban ismét elkészítette a fiú reggelijét, s a gyerek evés után felkapta az elemózsiás batyut, s útnak indult. Most még messzebbre ment, és este még több madarat hozott haza. Nevelőanyja megdicsérte, és újra köszönetet mondott neki.
A fiú nap nap után egyre több madarat hozott. A kilencedik nap már annyi madarat ejtett, hogy alig tudta őket a hátán hazacipelni. A nevelőanyja hármasával-négyesével összekötözte a madarakat, és a szomszédok közt szétosztotta őket.
A tizedik napon a fiú újra elindult, de most még mélyebbre hatolt be az erdőbe, mint az előző napokon. Délfelé észrevette, hogy az íj húrja meglazult. Körülnézett, hogy találna helyet, ahol a húrt újra felerősíthetné. Akkor megpillantott az erdőben egy tisztást, közepén egy hatalmas, sima, kerek sziklát. Odament, felmászott rá, és elhelyezkedett a tetején.
Amikor éppen elkészült az íj megerősítésével, egy hang szólalt meg:
- Mondjak neked meséket?
A fiú körülnézett, hogy ki szólt, de nem látott senkit. Így hát az íjával bajlódott tovább.
- Mondjak neked meséket? - kérdezte újra a hang.
Hiába nézdegélt körül, senkit sem látott. Elhatározta, hogy résen lesz, nem fogják rászedni. Abbahagyta a munkát, és figyelt. Akkor megint felhallatszott:
- Mondjak neked meséket? - A fiú úgy találta, hogy csak magából a sziklából jöhet a hang.
Megkérdezte hát:
- Ki szólt hozzám? És mit jelent az, hogy mesét mondani?
- Én szóltam, a szikla - felelte a hang -, s most rég volt történetet mondok neked. Ha adsz nekem madarakat, cserébe gyönyörű meséket hallhatsz.
- Vedd hát a madarakat.
Mihelyt a fiú megígérte a sziklának, hogy madarat ad neki, a szikla mesélni kezdett. Mikor az egyik történetnek vége volt, kezdődött a másik. A fiú ráhajtotta fejét a sziklára, úgy figyelt.
Estefelé a szikla azt mondotta:
- Most megpihenünk, de gyere ide holnap megint. Ha valaki megkérdezi, hogy mi történt a madarakkal, mondd, hogy kevesebbet találtál, és messzebb kellett menned értük az erdőbe.
Hazafelé a fiú öt vagy hat madarat lőtt. Mikor nevelőanyja megkérdezte, hogy miért hozott ma olyan kevés madarat, azt felelte, hogy a sok vadászattól ritkább lett a madár, messzebb kellett értük mennie.
A következő reggel az árva megint elindult az íjával és nyilával és a kukoricával, de elfelejtett madarakra vadászni, mert csak az járt az eszében, amit a mesemondó sziklától hallott.
Amikor egy-egy madár éppen felrepült mellette, rálőtt, de sok időt nem vesztegetett velük, egyenesen az erdei tisztás felé tartott. Mikor megérkezett, rátette a madarakat a kőre, és felkiáltott:
- Itt vagyok, szikla, itt vannak a madarak is, mondd hát a mesét!
A szikla az egyik történetet a másik után mesélte. Estefelé befejezte, és így szólt:
- Ismét pihenjünk meg holnapig.
Hazafelé a fiú madarakat keresett, de késő volt már, és csak keveset talált. Nevelőanyja elmondotta a szomszédoknak, hogy amikor a fia vadászni kezdett, eleinte nagyon sok madarat hozott haza, de most csak négy-öt madár van a vállára fölfűzve, pedig reggeltől estig járja az erdőt. Ezt különösnek találták, s úgy vélték, hogy vagy eldobta a madarakat, vagy talán csak lustálkodott, nem vadászott.
Felbérelt hát a nevelőanyja egy legénykét, hogy észrevétlenül kövesse a fiát, tudja meg, mit csinál.
A következő reggel a legény is fogta íját és nyilát, és az árva fiú után settenkedett. Sikerült észrevétlenül követnie, s néha-néha maga is lőtt egy-egy madarat. A fiú nagyon sok madarat lőtt, azután amint a nap előrehaladt az égen, egyszerre keletnek indult olyan gyorsan, ahogy csak tudott.
A felbérelt legényke titkon követte, amíg odaértek a tisztáshoz. Látja, hogy az árva fiú felmászik a sziklára, és elhelyezkedik rajta.
Közelebb lopódzott hát, és meghallotta a beszédet. Minthogy nem látta, kivel beszél a fiú, kilépett rejtekhelyéről, és megkérdezte tőle:
- Hát te mit csinálsz itt?
- Meséket hallgatok - volt a válasz.
- Mik azok a mesék?
- Olyan régi dolgokról szóló történetek, amelyeket már nem tud senki. Ha hozol madarat a sziklának, neked is mesél. Csak annyit kell mondanod: “Eljöttem, hogy hallgassam a meséidet.”
Ez a legény is úgy tett, ahogy a másik tanácsolta, s a szikla neki is mesélt.
Ott ültek a fiúk, hallgatták a mesét, amíg a nap le nem ment. Akkor a szikla azt mondta:
- Most pihennünk kell, jöjjetek holnap újra.
Visszafelé menet az árva fiú ismét csak négy madarat lőtt. A nevelőanyja megkérdezte a felbérelt legénykét, hogy miért hoztak olyan kevés madarat. Azt felelte a legény:
- Követtem egy darabig a fiadat a megállapodás szerint, azután megszólítottam, és együtt vadásztunk, amíg csak ideje nem volt hazatérnünk. Csak kevés madarat találtunk.
Másnap a két fiú együtt indult el. Mire dél lett, mindketten már sok madarat lőttek. Odafutottak a tisztáshoz, rátették a madarakat a sziklára, és azt mondták:
- Szikla, itt vagyunk, elhoztuk a madarakat, kérünk, mesélj.
Ott ült a két fiú a sziklán késő délutánig, hallgatták a meséket, de a szikla alkonyattájt megint hazaküldte őket:
- Menjetek szépen haza, majd holnap folytatjuk.
A fiúk minden elibük kerülő madarat lelőttek, de későre járt már, és nem ejthettek sok zsákmányt.
Néhány nap telt el így, s a nevelőanya azt gondolta magában: “Biztos, hogy ez a két fiú több madarat lő, mint amennyit hazahoz.”
Megkért hát két felnőtt férfit, hogy titokban kövessék a fiúkat. Másnap reggel a két legényke elindult az erdőbe, a két indián pedig lopva követte őket. A fiúknál sok madarat találtak, felfűzték őket, de hamarosan abbahagyták a vadászatot, és a tisztáshoz siettek. A férfiak a fák mögött rejtőzködve figyelték, hogyan teszik a madarakat a sziklára, hogyan telepednek rá maguk is, és hogyan fülelnek lehajtott fejjel.
- Gyerünk, és nézzük meg, hogy ki beszél a fiúkhoz - mondták a férfiak. A sziklához siettek és megkérdezték: - Hát ti mit csináltok itt?
A fiúk megijedtek, de az idősebb megszólalt:
- Ígérjétek meg, hogy nem árultok el bennünket.
Az indiánok megígérték, és akkor az idősebb így folytatta:
- Üljetek fel ti is a sziklára, és maradjatok csendben.
Az emberek elhelyezkedtek a sziklán, és a fiú felkiáltott:
- Szikla, folytasd a mesét!
Mind a négyen ott ültek, fejüket a kőhöz tapasztva, és hallgatták a szebbnél szebb históriákat.
Mikor beesteledett, a szikla azt mondta:
- Holnap jöjjön ide a faluból mindenki, és hallgassák meg a mesémet. Mondjátok meg a főnöknek, hogy küldjön el minden embert, asszonyt, gyereket, s mindenki hozzon magával ennivalót. A tisztást készítsétek elő, vágjátok ki a bokrokat, hogy az emberek közel ülhessenek hozzám.
Az árva fiú azon az éjszakán a főnök elé állt, s mindent elmesélt a mesemondó szikláról, a főnök pedig hírmondót küldött, aki szétvitte a faluba a szikla üzenetét.
A következő napon készen álltak az útra. Elöl ment az árva, őt követték a többiek. Megérkeztek a tisztásra, mindenki letette a sziklára, amit hozott: húst, tortillát, egyebet. Gyökerestül kivágták a bokrokat, és körülülték a sziklát.
Amikor mindenki elcsendesedett, a szikla így szólt:
- Most elmondom a rég volt idők történetét. Valamikor réges-régen, még mielőtt megteremtődött a világ, ami ma is létezik, volt egy másik világ is. Azok a dolgok, amikről szólok, abban a réges-régi világban történtek. Néhányan közületek minden szavamra emlékezni fognak, mások csak egyikre-másikra. Lesznek, akik mindent elfelejtenek. Tudom, hogy így lesz. De mindenki tegye meg, ami tőle telik, amikor már nem én mesélek, hanem ti adjátok szájról szájra a mesét. Jól figyeljetek hát a szavaimra.
Mindenki lehajtotta a fejét, és feszülten figyelt a sziklára. Mikor a nap már lemenőben volt, a szikla ezt mondotta:
- Most pihenünk, holnap hozzatok ismét húst és kenyeret.
Jókor reggel az emberek a sziklához siettek, s látták, hogy az előző este ott hagyott hús és kenyér eltűnt. Új ételeket tettek a sziklára, körbeülték, és vártak.
Amikor minden elcsendesedett, a szikla mesélni kezdett. Mesélt napestig, aztán azt mondta:
- Gyertek holnap újra, és akkor befejezem a mesémet.
Másnap reggel megint összeült a falu népe a szikla körül, és amikor csönd lett, a szikla mesélni kezdett, és mesélt késő estig. Azután így szólt:
- Most már berekesztem a szavamat. Amíg világ a világ, emlékezzetek a most hallottakra. Mondjátok tovább gyermekeiteknek és unokáitoknak, egyik nemzedék a másiknak. Lesz, aki jobban fog emlékezni, mint a többiek, lesz, aki szebben mesél, mint mások. De egyet tudjatok: ha elmentek egy mesemondóhoz, és megkéritek, hogy mesélje el nektek a rég volt történeteket, vigyetek neki mindig ajándékot, kenyeret vagy húst, vagy ami éppen adódik. Én mindent elmondtam, ami kezdetben volt, még azt is, ami még régebben történt. Most rajtatok a sor, hogy továbbadjátok a meséimet, és örökre emlékezzetek arra, amit tőlem hallottatok.
Azzal a szikla elhallgatott.
S így is lett.
Azóta mesélik az indiánok unokákról unokáknak azokat a gyönyörű történeteket, melyeket a mesemondó sziklától tanultak, s azóta szokás, hogy a mesemondónak ajándékot vigyenek.

Forrás: A mesemondó szikla

A TENGERI HOLLÓ

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

Egyszer egy kis veréb magányosan búslakodott a fészkén, sírdogált, mert várta, de hiába várta a párját, az csak nem tért haza. Odaszállt hozzá egy holló, és megkérdezte:
- Miért sírsz, veréb?
- Siratom a páromat, elszállt, és nem tért haza. Nagyon szerettem őt, mindig pompás kukacokkal etetett engem.
- Ne búslakodj tovább, inkább gyere hozzám feleségül. Nézd, milyen szép nagy csőröm, milyen hosszú szakállam van, és nézd, milyen előkelően tudom forgatni a fejemet! És látod, milyen széles a szárnyam? Ha feleségül jössz hozzám, a szárnyam alatt alhatsz, s finom falatokkal etetlek.
- Nem leszek a feleséged. Nem tetszik nekem a nagy csőröd, a hosszú szakállad, sem ahogy a fejedet forgatod! Nem akarok a szárnyad alatt aludni, nem akarok tőled finom falatokat!
A holló elszállt, megkereste a vadludakat. Úgy érezte, nem lesz nyugta, míg feleségre nem talál. De a vadludak megriadtak és szétröppentek, mikor meglátták a hollót; mire odaért, már csak két vadliba tollászkodott a parton. Így szólt a holló a vadludakhoz:
- Feleségül kértem egy ostoba verebet, de az nemet mondott. Szívesen feleségül vennélek benneteket!
- Rosszkor jöttél, holló - mondták a vadlibák. - Éppen most indulunk nagy útra, átkelünk a tengeren.
- Veletek megyek - örvendezett a holló.
- Ugyan hogy jöhetnél velünk? A tengeren most nem úszik jéghegy, hol pihennél hát meg útközben? Te nem tudsz leszállni és a víz tükrén lebegni, ahogyan mi pihenünk útközben!
- Akkor is veletek tartok! Majd a levegőben pihenek!
Nyomban feleségül vette a két vadlibát, s mikor azok felröppentek, elszállt velük a holló is. Hármasban röpültek egy ideig, de aztán a holló fáradt lett, nagyon fáradt.
- Gyorsan, gyorsan! - kiáltozott rémülten. - Csináljatok valamit, hogy leszállhassak, megpihenhessek! Álljatok egymás mellé, símuljatok egymáshoz a vízen!
A két vadliba feleség úgy tett, ahogy a holló mondta. Egymáshoz símultak a tenger tükrén, a holló meg rájuk telepedett s elaludt.
Közben a vadliba feleségek meglátták, hogy társaik egyre messzebb és messzebb szállnak fönt a magasban. Lerázták hátukról az alvó hollót, s ők is felröppentek, mentek a társaik után.
- Jaj nekem! - rikoltozott a holló. De többet aztán nem szólt, nem szólhatott, mert elmerült, a tengerbe fulladt. Ennek a hollónak a szelleméből lett az első tengeri holló, mely már a víz színén is meg tudott pihenni, ha hosszú útjában kifáradt.

Forrás: A mesemondó szikla

MANABUS TÖRTÉNETEI

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

Születése
Élt egyszer egy vénasszony, Nokomisnak hívták. Ő volt a föld. Volt egy lánya. Ez a lány lett Manabus anyja, Manabusé, aki a tűz is, és nyulacska alakjában látta meg a napvilágot.
Manabus anyja meghalt. Nokomis magára maradt a nyulacskával.
Nokomis az ölébe vette, és így becézgette:
- Aranyos, kicsi nyulacskám, drága Manabusom.
A vénasszony szeretgette, ápolgatta.
A kis fehér nyúl nőtt, növekedett, míg egy szép napon emberré nem változott.
Így született Manabus.
Néhány erőteljes lépést tett a vigvam talaján, az egész föld megingott alatta. Ellenségei, a föld alatt élő gonosz szellemek, az Anamaqkiuk így szóltak egymáshoz:
- Mi történhetett? Valahol biztosan egy nagy manido született! - és ezzel haladéktalanul hozzáláttak útját-módját keresni, hogyan pusztíthatnák el Manabust.

Felgyújtja a medve bundáját
Egy napon Manabus az erdőbe ment vadászni, de üres kézzel tért vissza vigvamjába. Amikor belépett, látja ám, hogy nagyanyja szépen fésült hajjal, igen ünnepélyesen ül ott a gyékényen. Így szólt hát hozzá:
- Látom, nagyanya, szépen megfésülködtél, tiszta ruhát öltöttél. Látogató járt itt talán?
A nagyanya nem adott kielégítő választ, a fiú abbahagyta hát a kérdezősködést, de gyanú ébredt benne, hogy valaki itt járt, és a vénasszony ezt el akarja titkolni előtte.
Másnap Manabus ismét az erdőbe ment, és visszatértekor ismét ott találta nagyanyját a gyékényen ülve, éppen úgy, mint tegnap. A fiú nem szólt, de gyanúja, hogy valaki távollétében itt járt a vigvamban, megerősödött.
Másnap minden ugyanígy ismétlődött meg.
Ezért aztán negyednap Manabus megint úgy tett, mintha vadászni indulna, de visszalopózott a vigvam közelébe, hogy meglesse, vajon ki is lehet nagyanyja látogatója. Sejtette, hogy egy medve, de biztos akart lenni a dolgában.
Nem kellett soká várakoznia.
Csörtetve, dörmögve jött a medve az ösvényen.
Manabus megvárta, amíg a medve belép a vigvamba, akkor meggyújtott egy száraz nyírfakérget, és erős tüzet élesztett. A tűzzel a vigvamhoz szaladt, félrerántotta a függönyt.
Ott ült a medve Manabus nagyanyjával a gyékényen.
A fiú rádobta a medvére az égő nyírfakérget, az állat vastag, száraz bundájába rögtön beleharapott a láng.
A medve egy ideig a fájdalomtól üvöltözve ide-oda rohangált, hempergőzött, aztán kirohant a vigvamból, egyenest a folyó felé, de mielőtt elérhette volna a hűsítő hullámokat, holtan rogyott össze.
Manabus, miután a lángoló nyírfakérget a medvére hajította, azonnal visszaszaladt a sűrűbe, és elrejtőzött a bokrok között. Mikor az égő bundájú, rohanó medvét megpillantotta, nyomába szegődött.
Mikor pedig az állat holtan rogyott össze, odalépett hozzá, és vonszolni kezdte a vigvam felé. Behúzta a vigvamba nagyanyja lába elé, és így szólt:
- Nézd, nagyanya, sikerült elejtenem egy medvét. Végre lesz mit ennünk.
- Hogyan ölted meg, kis unokám? - kérdezte a vénasszony.
- Éppen az imént sikerült elejtenem - felelt, és mégsem felelt Manabus nagyanyja kérdésére, mert el akarta titkolni, hogy lángra lobbantotta a medve bundáját.
Aztán hozzálátott, megnyúzta, feldarabolta a medvét, és egy szép darab hússal megkínálta a nagyanyját.
A vénasszony azonban felháborodottan utasította vissza:
- Nem, nem, kis unokám! A medve jó barátom volt, nem ehetem belőle!

Legyőzi Gyöngytoll Manidót
Nokomis elmesélte egyszer Manabusnak, hogy férjét valaha Gyöngytoll Manido ölte meg. Gyöngytoll a nagy víz másik oldalán élt.
Manabus elhatározta, hogy felkészül és elindul, hogy találkozhassék Gyöngytollal. A szellem lakhelyét először is tüzet köpködő kígyók védik, és senkit át nem engednek. A nagy vizet pedig arrafelé gumiszerű, ragadós anyag borítja, aki át akar kelni rajta, menthetetlenül beleragad.
Manabus íjat és számtalan nyílvesszőt készített magának, böjtölt, elénekelte harci dalát, aztán teljes harci díszben kenujába szállt. A szokásos felszerelésen kívül olajat is vitt magával.
Nagy sietve haladt kenuján éjt nappallá téve, el sem fáradt, mert csak a varázsparancsot kellett kimondani, és a kenu evezés nélkül, magától siklott a vízen.
Egyszer aztán megpillantotta a tűzkígyókat. Megállt, hogy szemügyre vegye őket. Megfigyelte, hogy nincsenek szorosan egymás mellett, csak a szájukból kilövellő tűz lángja ölelkezik össze.
Barátságosan szóba elegyedett velük, de a kígyók nem hajlottak a hízelkedésre.
- Ismerünk mi téged jól, Manabus! - mondták. - Lángunkon nem hatolhatsz át soha!
A fiú töprengett, hogyan csaphatná be őket, miféle cselhez folyamodjék, végül is döntött.
Olyan közel engedte hozzájuk a kenut, amennyire csak lehetséges volt, aztán hirtelen rémülten felkiáltott:
- Jaj! Mi az ott mögöttetek?!
A kígyók azon nyomban hátrafordultak, és Manabus szélsebesen átsiklott közöttük.
Aztán íjat ragadott, és a megzavarodott kígyókat egyenként lenyilazta.
Manabus az őrkígyók legyőzése után folytatta útját, és megérkezett a gumitengerhez. Ezt a tengert a balszerencse vizének nevezték.
A fiú bekente kenuját olajjal, és nekivágott a ragadós víznek. A beolajozott kenutest gyorsan siklott tova, igaz, Manabus újra meg újra olajat öntött rá. Éppen kifogyott az olaj, mikor partot ért.
Már odalátszott Gyöngytollnak, a fénylő Manidónak a lakhelye, mivel dombtetőre épült.
Manabus harci készenlétben állott, hajnali szürkület vette körül. Olyan harci kiáltásokat hallatott, mintha társait biztatná:
- Rajta! Kerítsétek csak be! Rajta hát!.
Rohant előre, és közben így kiáltott:
- Te ölted meg a nagyapámat! - és kilőtte nyilait.
A harc egész napon át dúlt, Manabus nyilai mit sem értek, mert ellenfelét tetőtől talpig vampum borította. Végül a fiúnak már csak három nyílvesszője maradt, és csak rendkívüli fürgesége mentette meg Manido hatalmas csapásaitól.
Ebben a pillanatban egy óriási harkály szállt el fölöttük, aztán letelepedett egy fa ágára.
- Manabus! - kiáltott rá a harkály a fiúra. - Ellenfelednek is van sebezhető pontja! Célozz csak arra a hajfürtre a feje tetején!
Manabus kilőtte három utolsó nyila közül az elsőt, de ez csak könnyen horzsolta a célt. Gyöngytoll megingott kissé, lépése bizonytalanná vált, de aztán összeszedte magát. Ekkor azonban a három közül a második nyílvessző már el is találta, mégpedig éppen a térdébe fúródott. Gyöngytoll lehajolt, hogy az ártalmatlan nyilat kirántsa a térdéből, de ezzel szinte odakínálta ellenfelének sebezhető pontját, a feje tetején levő hajfürtöt. Manabus kilőtte a harmadik vesszőt is, mélyen befúródott az Gyöngytoll feje tetejébe. A fénylő Manido élettelenül terült el a földön.
Ekkor Manabus diadalordítása reszkettette meg a levegőt, magához vette Gyöngytoll skalpját, aztán a harkályhoz fordult, hogy megjutalmazza.
Manabus Gyöngytoll vérével kente be a harkály fejét. A nagy harkály fejtollai mind a mai napig vörösek maradtak.
Diadalmi dalokat énekelve, örömdob dübörgésének kíséretével tért haza Manabus. Amikor Nokomis meghallotta jöttét, eléje ment, üdvözölte, öröméneket énekelt, és örömtáncot lejtett.

Megöli a vízi szörnyet
Sokat szenvedtek az emberek az idő tájt egy vízi szörnyetegtől, egy óriási haltól. Ez gyakran rátámadt a halászokra, a víz alá, a mélybe vonszolta és ott fölfalta őket.
Manabus kért egy pálcát a nagyanyjától, és elmondta neki: az a terve, hogy ő maga is fölfalatja magát a szörnyeteggel, aztán megöli.
Ezután nekifogott, és épített egy kis tutajt, kievezett a tengerre. Közben szakadatlanul így énekelt:
Masenomak, Masenomak,
gyere gyorsan, falj föl engem!
Masenomak, gyere gyorsan,
Masenomak, falj föl engem!
Masenomak, a vízi szörnyeteg meghallotta az éneket, és megparancsolta a kicsinyeinek, hogy falják föl Manabust. Amikor az aprócska szörnyek rátámadtak, Manabus mindig kitért előlük, és így énekelt:
Apró szörnyek, félre, félre!
Azt akarom, Masenomak,
Masenomak maga jöjjön!
Falj föl engem, Masenomak!
Ezzel aztán annyira sikerült felbőszítenie a vízi szörnyeteget, hogy az azon nyomban rávetette magát, és egyetlen szájtátással elnyelte.
Manabus eszméletét vesztette.
Amikor ismét magához tért, a hal óriási gyomrában régi ismerősei között találta magát. Ott volt a medve, a szarvas, a sündisznó, a holló, a mókus és még sokan mások. Az ismerősök elmondták neki, hogy sokan az elnyeltek közül már elpusztultak. Ez nagyon szomorúvá tette Manabust.
Manabus a harci dal eléneklésére készülődött, nélkülözhetetlen ez a csata előtt, hogy a harcos tudtul adja támadása célját, okát-módját. Manabus arra kérte társait, énekeljenek és táncoljanak vele együtt. Különösen a mókusnak volt nagyon figyelemre méltó hangja, fürgén ugrált körbe-körbe, közben szakadatlanul “Szek-szek, szek-szek!” - így énekelt. A többiek jót mulattak a mókuson, annyira, hogy teljesen el is feledték szorult helyzetüket.
A tánc és vigalom megártott a vízi szörnyetegnek, kezdte magát kutyául érezni a gyomrában táncoló népséggel. Mikor aztán Manabus éppen a szíve táján ropta, sőt a késével még bele is bökött az óriáshal szívébe, Masenomak elvesztette minden erejét, rángatózni és öklendezni kezdett.
Manabus háromszor merítette meg kését a szörny szívében, aztán ráparancsolt:
Masenomak, Masenomak
vigvamomhoz ussz most gyorsan,
siess, siess, Masenomak!
Az óriáshal olyan hánykolódásba kezdett, hogy a gyomrában levők mind eszméletüket vesztették. Meddig tartott ez az állapot, nem tudták.
Amikor Manabus visszanyerte az eszméletét, minden mozdulatlan és néma volt körülötte. Tudta, hogy a szörnyeteg kimúlt, és hogy teteme vagy a tenger fenekén, vagy a part homokján hever. Hogy biztos legyen a dolgában, addig tapogatott, keresgélt az óriáshal gyomrában, amíg meg nem találta a megfelelő helyet, ahol könnyen lyukat vághatott a szörny testébe.
Végre sikerült, és Manabus megpillantotta a napfényt. A nyílást elzárta, fogta a pálcáját, és újra énekelni kezdett:
A nap fényét látom,
a nap fényét látom!
Erre aztán fölserkentek a többiek is. A mókus is fölugrott, és azon nyomban énekelni kezdett: “Szek-szek, szek-szek, szek-szek!” Erre valamennyien táncra perdültek.
Mikor a táncba belefáradtak, Manabus jókora nyílást hasított a szörnyeteg gyomrán, s ezen át mindannyian kiléptek. Mielőtt elváltak volna egymástól, hogy ki-ki saját otthonába térjen, mindannyian megdicsérték a mókust szép hangjáért.
Manabus így szólt a mókushoz:
- Te még sokra viszed a szép hangoddal, mókus testvér!
Így győzte le Manabus Masenomakot.

Farkasok között
Történt pedig, hogy Manabus farkasalakot öltött, csatlakozott a farkasokhoz, együtt élt, együtt vadászott velük. Manabus azonban mindig mértékletes maradt az evésben, ezért aztán farkas-társai sokat gúnyolták és nevették.
Egy napon Manabus gyönyörű jávorszarvast ejtett el, és mivel nagyon éhes volt, elhatározta, hogy megeszi az egészet. Hozzá akart látni, de sehogy sem tudta eldönteni, hol kezdje.
- Nem is tudom, hol kezdjem - mondta csak úgy magában -, talán a fejénél? Valaki azt mondhatná erre, hogy az elejétől a hátuljáig eszem. Nem! Inkább talán oldalt kapok bele. Vagy hátul?
Addig-addig elmélkedett, míg végül mégiscsak leszakított a gerincéből egy remek, ízletes darabot, és már éppen bele akart harapni, amikor egy közeli fa recsegő hangot hallatott.
- Rémes! Nem tudok enni nyugodtan ettől a recsegéstől. Hallgass el már! - kiáltott rá a fára.
Ezzel ismét harapni akart egy jókorát, de a recsegés megismétlődött.
Manabus odavágta a húst, és így szólt:
- Így nem tudok enni!
Otthagyta a húst, pedig igazán nagyon éhes volt, és fölmászott a fára, hogy megvizsgálja, mi okozza azt a recsegő hangot, de a karja beszorult két ág közé, annyira, hogy nem is tudta kiszabadítani.
Ekkor az elejtett vad szagára megjelentek a farkasok. Egész falka. Megtalálták a jávorszarvast, és felfalták az egészet. Nem maradt más belőle, csak a puszta csontok.
Hirtelen erős szél kerekedett, és a hatalmas széllökések megrázták a fa egész koronáját, úgyhogy Manabus végre ki tudta szabadítani a karját az ágak közül. Elindult hazafelé, és közben azt gondolta:
“Bizony így van ez, ha az ember semmiségekkel törődik, amikor valami értékes van a kezei között.”

Farkastestvérét elragadja a halál
Mivel Manabus egyedül volt, a jó Manidók elhatározták, hogy mellé adják ikertestvérét, Naqpotét. Naqpote ember alakú volt, de mint Manido, bármiféle alakot magára ölthetett. Most mint farkas csatlakozott Manabushoz, hogy együtt vadászhassanak.
Manabus azonban állandóan céltáblája volt a föld alatt lakó gonosz Manidók, az Anamaqkiuk rosszakaratának, éppen ezért nagyon komolyan óvta farkastestvérét, nehogy a vadászatról hazatérve a tó jegén át jöjjön, tegyen inkább kerülőt a parton.
Egyszer azonban Naqpote nagyon elfáradt az egész napi vadűzésben, és éppen vigvamjával szemközt, a túlsó parton találta magát. Megfeledkezett Manabus figyelmeztetéséről, és nekivágott a tó jegének.
Alig tette meg a fele utat, a jég beszakadt, a gonosz Manidók levonszolták a mélybe, és megölték.
Manabus rögtön tudta, mi történt farkastestvérével. Négy napon át gyászolta. Minden sóhajtásától megremegett a föld, dombok és hegyvonulatok gyűrődtek a magasba. Ötödik nap végre megjelent Manabus előtt farkastestvére árnya. Tudta, hogy életre nem keltheti többé, megmutatta hát neki a lenyugvó nap pályáját, kérte, hogy azt követve induljon el odatúlra, és legyen ezentúl az árnyak ura.

Új földet támaszt a vízözön után
Manabus elszánta magát arra, hogy megkeresi és elpusztítja azt az Anamaqkiut, aki farkastestvére halálában bűnös. Ezért aztán kitalálta a labdajátékot, és rávette a levegő lényeit, a Mennydörgőket, hogy játsszanak a föld alatti lények, az Anamaqkiuk ellen.
Kiszeu, az aranyos vállalkozott a játékra, magával hozta mind a Mennydörgőket, bátyjait és öccseit. Az Anamaqkiuk is előbújtak a föld mélyéről, két főnökük vezette őket, mindkettő medve alakot öltött, az egyik egy hatalmas ezüstfehér, a másik egy óriási szürke medvéét. A két főnök is magával hozta bátyjait és öccseit.
A pályát Manabus választotta ki, nem messze a mai Mackinawtól, egy nagy tó homokpartja közelében. A homokparttól nem messze egy hatalmas erdő terült el, ennek közepén egy füves tisztás. A tisztás szélén alacsony domb emelkedett, a két medvefőnök itt jó és kényelmes helyet találhatott magának, hogy a játékot végignézze.
Az Anamaqkiuk a pálya egyik szélén álltak föl, a Mennydörgők a másikon. Mindenki kiválasztotta a maga ellenfelét.
Elkezdődött a játék.
Manabus észrevette, hogy az Anamaqkiukhoz tartozó Nakuri, a naphal, a mókust választotta a Mennydörgők közül ellenfeléül. Aztán a domb felé fordult, hogy ellenségei főnökeit is szemügyre vehesse. Egészen a közelükbe lopózott, és fölmászott egy magas fára.
A játék egész nap tartott. Egyik tábor sem jutott valamicske előnyhöz sem. Mikor a nap nyugovóra készült, a játékosok pihenni tértek vigvamjaikba.
Éjféltájt Manabus lemászott megfigyelőhelyéről, a dombra lopózott, éppen a két medvefőnök közé, és így szólt:
- Fenyő legyek, melynek törzse gyökér és csúcs közt éppen középütt hiányzik, és amelynek két erőteljes ága éppen a két medvefőnök fölé hajlik!
Mivel Manabus Manido volt, azonnal fenyővé változott.
Amikor másnap reggel a játék újra kezdődött, és a két medvefőnök is újra el akarta foglalni helyét a dombon, csodálkozva így szóltak:
- Ez a fa tegnap még nem volt itt!
A Mennydörgők azonban egyhangúlag mind azt tanúsították, hogy a fa bizony már tegnap is ott állt. Nagy vita támadt a két tábor között, mindenki elhagyta a helyét, a játék egy időre félbeszakadt. A medvefőnökök arra az eredményre jutottak, hogy a fa nem lehet más, csakis Manabus, és elhatározták, hogy elpusztítják.
Parancsot adtak a szürke medvének, hogy siessen segítségükre, másszon föl a fára, hántsa le a kérgét, és tördelje darabokra. A medve úgy is tett, letépdeste a kérgét, szétharapdálta az ágait, szétroncsolta a facsúcsot, éppen azon a helyen, ahol egy eleven embernek a nyaka és a feje szokott lenni.
A két medvefőnök ekkor egy nagy kígyót parancsolt oda, feladatává tették, hogy fojtsa meg a fát. A kígyó a fa törzsére vetette magát, rátekerőzött, egyre erősebben és erősebben szorította, annyira, hogy Manabusból majd kiszorult az élet. Már majdnem öntudatát vesztette a fájdalomtól, mikor a kígyó végre engedett szorításából, és lecsúszott a törzséről.
Most már megnyugodott a két medvefőnök, hogy a fa nem Manabus. Leültek a helyükre, és parancsot adtak a játék újrakezdésére. Hosszú és kemény küzdelem után a labda olyan messzire repült a kezdés helyétől, hogy a medvefőnökök magukra maradtak. Manabus nagy hirtelen két nyílvesszőt ragadott ki az oldalán lógó tegezből, egyet az ezüstfehér, egyet pedig a szürke medve testébe röpített. Ezután ismét emberré változott át, és a homokpartra szaladt.
Nem jutott azonban messzire, amikor a legyőzött Anamaqkiuk visszatértek, észrevették, mi történt, és Manabus után vetették magukat.
Vízár buzgott elő mindenütt a földből, és zúgva, sodorva áradt Manabus nyomába, és már-már utolérte, amikor Manabus szerencsére megpillantotta a borzot, és arra kérte, hogy rejtse el őt a földben. A borz felkapta Manabust, szaporán ásni kezdett, a kihányt földet pedig maga mögé halmozta úgy, hogy feltartóztassa a vizet.
Az Anamaqkiuk keresték-kutatták, de nem találták Manabust sehol. Fel is hagytak az üldözéssel, és kezdtek visszahúzódni föld alatti barlangjaikba. Amikor a borz lakóhelyének mélységeibe értek, Manabus és a borz kibújt a föld felszínére.
Miután az Anamaqkiuk visszatértek a labdapályára, óvatosan felemelték a két medvefőnököt, hazavitték őket, s ott a betegek kunyhójában a varázsló gondjaira bízták. Attól féltek azonban, hogy Manabus ide is követheti a két főnököt, ezért a betegkunyhó köré erős háncshálót fontak.
Amikor Manabus a kunyhó környékére ért, találkozott egy öregasszonnyal, aki nagy köteg hársháncsot cipelt a hátán. Manabus így szólt hozzá:
- Mit viszel a hátadon, öreganyám?
- Nem felelhetek neked, mert te Manabus vagy - mondta a vénasszony.
- Nem - felelte Manabus -, én nem vagyok Manabus, összetévesztesz vele.
Váltig bizonygatta az igazát, míg a vénasszony megnyugodott, s mindent elmondott az Anamaqkiuk gaztetteiről, végül hozzátette:
- Úgy bizony. A kunyhó körül pedig, melyben a két főnök fekszik betegen, háncshálót fontak, hogy ha Manabus jön, először nyílást kényszerüljön vágni rajta, így pedig a háló megrezdül, az Anamaqkiuk észreveszik, és ők ölik meg Manabust. Már majdnem teljesen kész a háló, kis híja még van, úgy bizony.
A vénasszony azt is kifecsegte, hogy ő maga a varázsló, és rajta kívül senki más még csak a kunyhó közelébe se jöhet. Mikor Manabus ezt hallotta, megölte a vénasszonyt, bőrét magára öltötte, a hátára vette a hársháncsköteget. Így sikerült bejutnia a kunyhóba. Amikor a két medvefőnökhöz lépett, észrevette, hogy sebeikben még benne vannak a beletört nyílvesszők. Megragadta a két vesszőt, s még mélyebbre nyomta a testükbe, így sikerült elpusztítania a két gonosz Anamaqkiut, az ezüst medvét és a szürke medvét.
Mikor ezzel elkészült, kilépett a kunyhóból, a vénasszony által hagyott résen át kijutott a hálóból is, de ekkor aztán olyan rettenetesen megrázta a hálót, hogy az Anamaqkiuk azonnal tudták: Manabus ott járt a kunyhóban, és végleg elintézte a két medvefőnököt.
Azon nyomban üldözőbe vették. Ismét hatalmas vízár tört fel mindenfelé. Manabus a magas hegyek felé vette útját, nehogy a víz utolérje. A legmagasabb hegycsúcsot is megmászta.
Odafönt egy óriási fenyőfát talált, ennek is fölmászott a legislegcsúcsára.
A vizek azonban csakhamar mégis utolérték.
Manabus erre parancsot adott a fának, hogy nőjön még egyszer akkorára. Ez meg is történt.
A vizek azonban elérték Manabus lábát.
Erre Manabus azt a parancsot adta a fának: nőjön kétszer akkorára, mint amilyen eredetileg volt.
És ez megismétlődött harmadszor és negyedszer is.
A vizek ekkor egészen a hónaljáig nyomultak föl. Manabus most Kise Monidóhoz folyamodott segítségért, és emlékeztette őt, hogy Manabust az Anamaqkiuk legyőzésére küldték a földre.
Kise Monido ekkor parancsot adott a vizeknek, és a vizek apadni kezdtek.
Manabus körülnézett, és csak apró állatokat látott, bármerre tekintett is. Megpillantotta közöttük a vidrát, és így szólt hozzá:
- Gyere ide, vidra, és légy az én testvérem. Bukj le a víz alá, és hozz föl egy kevéske földet, abból majd új világot teremtek.
A vidra alámerült, hosszú-hosszú ideig nem bukott föl, mikor pedig végre a víz színére vetődött hassal fölfelé, Manabus tudta, hogy megfulladt.
Ismét körülnézett, és megpillantotta a hódot, és így szólt hozzá:
- Gyere ide, hód, és légy az én testvérem. Bukj le a víz alá, és hozz föl egy kevéske földet, abból majd új világot teremtek.
A hód alámerült, igyekezett elérni a talajt. Hosszú-hosszú idő múlva Manabus őt is hassal fölfelé pillantotta meg a víz felszínén, és tudta, hogy a hódnak sem sikerült a földet elérnie.
Manabus újra körülnézett, ki volna alkalmas a nagy tett véghezvitelére. Megpillantotta a vidranyestet, és így szólt hozzá:
- Gyere ide, vidranyest, és légy az én testvérem. Bukj le a víz alá, és hozz föl egy kevéske földet, abból majd új világot teremtek.
A vidranyest eltűnt a habokban, hosszú ideig lent maradt, aztán ő is hassal fölfelé tűnt fel a víz felszínén. Manabus tudta, hogy a vidranyest is rajtavesztett.
Még egyszer utoljára körülnézett, de nem látott mást, csak a mósuszpatkányt, és így szólt hozzá:
- Gyere ide, mósuszpatkány, és légy az én testvérem. Bukj le a víz alá, és hozz föl egy kevéske földet, abból majd új világot teremtek.
A mósuszpatkány teljesítette a kívánságát, azonnal alábukott, és olyan hosszú ideig maradt odalenn, hogy Manabus már-már azt hitte, élve vissza sem térhet. Ekkor azonban hirtelen fölbukott a víz felszínére, észrevette, hogy elülső karmaira egy kevéske föld tapadt. Rálehelt a mósuszpatkányra, szétkente azt a kevéske földet a tenyerén, aztán szétszórta, mint a vetőmagot.
Új föld támadt, és fák nőttek a földből.
Manabus megköszönte a mósuszpatkánynak, amit tett, és megígérte neki, hogy ivadékai nagyon elszaporodnak majd a földön, és mindig lesz eledelük bőven, bárhol telepedjenek is meg.
A borznak pedig a szürke medve bundáját adta hálából Manabus, azt viseli ma is.
Ő maga pedig az ezüst medve bundáját tartotta meg magának saját használatára.

Ölyv hátán repül
Manabus megpillantotta egyszer vándorlásai közben Peszkozét, az ölyvet, amint odafönt repült, magasan a fák fölött, és így szólt magában:
- Ó, ha én is repülni tudnék, mint Peszkoze, milyen mulatságos volna odaföntről nézni le a földre!
Közben pedig mozgatni kezdte a két karját, mintha repülne. Mikor Peszkoze ezt meglátta, lecsapott a magasból.
- Nagyon szeretnék repülni, mint te - szólította meg Manabus - szelekkel szállni felhők között, és odaföntről nézni, mit csinálnak a lények idelent a földön.
- De te nem tudsz repülni, Manabus - felelte Peszkoze, és nevetett -, még akkor sem, ha úgy mozgatod a két karodat, mint most. Mit tennél, ha tudnál?
- Sokkal gyorsabban haladhatnék, mint most - felelte Manabus. - Vegyél fel, testvér, hadd lássam, milyennek mutatkozik a föld odaföntről.
- Hát mássz csak föl a hátamra - mondta Peszkoze, s mikor Manabus megtette, és jól megkapaszkodott, a magasba lendült.
Egy égbe nyúló hegy csúcsa felé repült, ott a meredek sziklák szélére szállt le, és letette Manabust, hogy jól körülnézhessen.
Peszkoze ekkor ismét szárnyat bontott, és nagyon veszélyes helyzetben hagyta ott Manabust a meredélyen. Hiába keresett valamiféle ösvényt, hogy lemászhasson, nem talált. Végül is elhatározta, hogy leugrik. Nekirugaszkodott, hogy egy nagyot ugorjon előre, nehogy beleüsse magát a hegyoldal éles szikláiba, s már zuhant is lefelé nyílnál is sebesebben.
Véletlenül éppen nem messze övéi lakóhelyétől ért földet, de egy hatalmas nagy fa üreges törzsébe talált zuhanni, és nem tudott kimászni belőle.
Négy álló napon át tartotta fogva a fa, míg végül néhány asszony jött arra, tűzifát gyűjtöttek, és rátaláltak arra az üreges, kiszáradt fatörzsre, melybe Manabus beleszorult.
Az egyik így szólt:
- Egy kiszáradt fa! Vágjuk ki, és aprítsuk fel!
Manabus hallotta, hogy segítség közelít, de nem akarta szavaival megrémíteni az asszonyokat, ezért inkább a sündisznó hangját kezdte utánozni.
- Je-hé, je-hé, je-hé! - kiáltotta.
Az asszonyok azt hitték, hogy egy sünre bukkantak, nyomban hozzáfogtak a fa kivágásához. Manabus attól tartott, hogy bele találnak vágni a baltával, ezért így szólt:
- Vágjatok egy kis nyílást a törzsön, meglátjátok, milyen sok szép sörtét adok nektek!
Az egyik asszony nyílást vágott a törzsön, s ekkor Manabus azt mondta neki, takarja be az ujjasával a nyílást, míg ő majd szépen odateszi a sörtét.
Az asszony szót fogadott, Manabus pedig nagy hirtelen kiugrott, és nevetve elszaladt.

Fényt áraszt a világra
Manabus, a nyúl vándorlásai közben egyszer az erdőben egy folyóparti tisztásra ért. Megpillantotta Totolizt, a baglyot, amint egy nagy fa ágán gubbasztott. Sötét volt, nagyon sötét, Manabus nem látott valami jól, így szólt hát a bagolyhoz:
- Miért ragaszkodsz ahhoz, hogy ilyen sötét legyen? Én nem szeretem a sötétet, és azt akarom, hogy mindig nappali világosság vegyen körül!
- Ha elég hatalmas vagy - felelte a bagoly -, hát tégy róla, hogy úgy legyen. Mérjük össze erőinket, és amelyikőnk győz, az rendezhesse el kedve szerint ezt a dolgot.
Összehívta hát a nyúl meg a bagoly az erdő vadjait, a négylábúakat, és a madarakat, hogy tanúi legyenek párviadaluknak. Mikor összegyülekeztek, elmagyarázták nekik, miről van szó. Néhány madár és négylábú Manabus győzelmét kívánta, mert a világosságot kedvelték, mások meg azt szerették volna, ha a bagoly győz, hogy továbbra is mindig sötét maradjon.
Megkezdődött hát a párharc a nyúl meg a bagoly között. Manabus egyre csak azt ismételgette:
- Fény! Fény! Fény! Fény!
A bagoly viszont így kiáltozott:
- Éjszaka! Éjszaka! Éjszaka! Éjszaka!
Abban állapodtak meg, hogy amelyik véletlenül elszólja magát és véletlenül ellenfele kiáltása téved a szájára, elveszti a harcot.
A hangos és egyre gyorsabb kiabálásba a többi állat is bekapcsolódott, igyekeztek segíteni és belezavarni a küzdőket, ki-ki pártállása szerint. Végül is a bagoly véletlenül éjszaka helyett fényt kiáltott, így elvesztette a játszmát. Manabus, a nyúl úgy rendelkezett, hogy árassza el ezentúl fény a világot, de beleegyezett, hogy az idő egy részében éjszaka legyen, a bagoly és más állatok kedvéért, mert ezek az éjszakát jobban szeretik, mint a nappalt.

Megszerzi a tüzet
Így szólt egyszer, még fiatal korában Manabus nagyanyjához, Nokomishoz:
- Hideg van, nagyanya, és nincs tüzünk. Hadd hozzak valahonnan.
Nokomis mindenképpen le akarta beszélni unokáját erről a veszélyes vállalkozásról, de az ragaszkodott hozzá. Készített magának egy kenut, ismét nyúllá változtatta magát, és evezni kezdett a nagy vízen egy bizonyos sziget irányába, amelyen egy öregember élt. A tűz ezé az öregemberé volt.
Ahogy közeledett a szigethez, beesteledett. Partra szállt hát, és gyalog folytatta útját, míg csak az öreg varázsló kunyhójához nem ért.
Két lánya is volt az öregnek. Ezek észrevették az átnedvesedett, vacogó nyulacskát, becézgetve magukhoz ölelték, bevitték a kunyhóba, és letették a tűz közelébe, hogy megszáradjon a bundája, és fölmelegedjék.
Ott is maradt a kis nyuszi a tűz mellett, míg két lány házi munkákkal foglalatoskodott a vigvamban, sőt közben egyre közelebb és közelebb ugrált a tűzhöz. Szeretett volna egy darabka izzó parazsat elcsenni, de valahányszor rászánta magát, megmozdult a föld, úgyhogy végül is fölébredt az öreg varázsló, aki éppen elszenderedett kissé.
- Lányok! - kiáltotta az öreg. - Mi történik itt? Miért reng a föld?
- Semmi, semmi - felelték a lányok -, csak egy szegény elázott, vacogó nyuszit találtunk a vigvam előtt. Behoztuk, hadd száradjon meg, hadd melegedjék föl.
Mikor a két lány újra munkához látott, a nyulacskának sikerült megszereznie egy égő-füstölgő fahasábot, azzal ki a vigvamból, teljes erejéből futni kezdett a kenu irányába. A két lány meg az öreg azonban szorosan a nyomában voltak. A nyúl persze gyorsabb volt, szerencsésen elérte a vizet, egy ugrással bele a kenuba, ellökte magát, és már szelte is a habokat, szélnél sebesebben igyekezett nagyanyja kunyhója felé.
A kenu vad irama hatalmas szélvihart kavart, úgyhogy az égő-füstölgő fahasáb hevesen fellobbant, pattogni és ropogni kezdett Manabus kezében. Mikor partot ért, Nokomis észrevette, hogy tele a teste égési sebekkel. Azonnal elvette tőle a tüzet, kezelésbe vette a sebeit, és néhány nap alatt meg is gyógyította.
A Mennydörgők aztán Nokomistól kapták a tüzet, és őrzik azóta is nagy gonddal.

Szétosztja a dohányt rokonai között
Történt egyszer, hogy Manabus éppen egy magas hegycsúcson kelt át, amikor egy sziklahasadékból kellemes szag ütötte meg az orrát. Közelebb ment, és felfedezte, hogy a hegyen az óriás lakik. A dohány ezé az óriásé volt.
Manabus egy barlang bejáratához érkezett, belépett, és haladni kezdett a barlangfolyosón, egyre beljebb, vagyis inkább lejjebb, mert a folyosó a hegy gyomrába vezetett. Itt lakott az óriás egy hatalmas barlangteremben, és keményen nekitámadt Manabusnak, mit akar tőle, miért jött ide. Manabus azt válaszolta, hogy egy kevéske dohányt kérne, de az óriás visszautasította, mondván, jöjjön vissza egy év múlva, mert akkor éppen itt lesznek nála a Manidók, hogy dohányozzanak.
Manabus körülnézett a barlangteremben, és látta, hogy több nagy zsák áll az egyik sarokban dohánnyal teletömve. Ezek közül hirtelen a vállára kapott egyet, és már rohant is ki a barlangból, le a hegyről, de az óriás mindenütt szorosan a nyomában járt. Manabus hegycsúcsról hegycsúcsra ugrált, az óriás olyan elvakult hevességgel üldözte, hogy amikor Manabus az egyik magas, sziklás csúcsról már nem menekülhetett másként, mint hogy hasra vetette magát, az óriás belebotlott, átbukfencezett rajta, és lezuhant a mélybe. Összevissza törte-zúzta magát, de még volt annyi ereje, hogy a meredek sziklafalon felkapaszkodjék. Mire felért, teljesen kimerült. Manabus rávetette magát, torkon ragadta és felrántotta, majd iszonyú erővel a földhöz csapta, és így szólt:
- Mocskos irigységed miatt légy te ezentúl Kakuene, a szöcske. Ismerjen rád mindenki mocskos-foltos szádról, és légy csapás mindazok számára, akik dohányt termesztenek.
Ezután Manabus szétosztotta a dohányt testvérei és rokonai között, mindenkinek adott a magjából is, hogy ezentúl sohase szenvedjenek hiányt benne.

Távozása és visszatérése
Manabus vándorlásai végéhez közeledve, így szólt övéihez:
- Most elhagylak benneteket, rosszul bántak velem itt, nem ti, hanem a többi nép, amely köröttetek lakik. Napfelkelte irányába megyek, a nagy vízen át, a sziklák birodalmába. Ott lesz ezentúl az én hazám. Ha összegyűltök, és rám emlékeztek, ha nevemen neveztek, meghallgatlak benneteket. Ha az én nevemben kezdtek valamibe, sikerre vezetlek titeket, és amit kértek, teljesítem.
Így szólt, kenujába lépett, és eltűnt napfelkelte irányában a nagy vízen.
Manabus él, él ma is.
Félő, hogy a fehérek egyszer még rátalálnak.
Félő, mert akkor eljön a világ vége. Mert ha Manabus újra visszatér, az egész világ lángok martalékává lesz, és minden élő elpusztul a lángokban.

Manabus látogatói
Egy éjszaka, hosszú idővel Manabus távozta után, egy indián álmot látott, azt álmodta, hogy Manabus szólott hozzá. Szürkületkor felserkent az indián, és elindult, hogy a főnökökkel tanácskozzék az álom felől. Tanácskoztak, tanácskoztak több napon át, és elhatározták, hogy meglátogatják Manabust.
Feketére mázolták az arcukat, kenuba szálltak, és elindultak a nagy vízen napkelte irányában a sziklák birodalma felé. Hosszú-hosszú út után partot értek ama birodalomban, ahol Manabus élt.
Kiléptek kenuikból, és Manabus vigvamjának keresésére indultak. Hamarosan meg is találták.
Mikor valamennyien ott ültek a vigvamban Manabus körül, megkérdezte tőlük:
- Miért tettétek meg ezt a hosszú-hosszú utat, barátaim? Mi a kívánságtok?
- Manabus - felelték mindannyian egyetértve -, azért vállalkoztunk erre a hosszú útra, hogy olyan vadász-varázsszert kérhessünk tőled, melynek segítségével népünket mindig nagy bőségben láthatjuk el élelemmel.
- Megkaphatjátok - volt Manabus válasza, és ezzel odafordult ahhoz az indiánhoz, aki nem csatlakozott válaszával társaihoz, hanem néma maradt: - És neked mi a kívánságod?
- Én nem a vadász-varázsszerért jöttem - felelte az indián -, hanem azért, hogy örök életűvé tégy engem.
Manabus erre odalépett hozzá, megragadta a vállát, magasra emelte, és odavitte, ahol ő maga aludni szokott. Itt leültette, és így szólt:
- Változz hát kővé, hogy örökké tarts!
Mikor a többiek látták, mi történik, búcsút vettek Manabustól, a parton kenuikba szálltak, és hazatértek otthonaikba.

Forrás: A mesemondó szikla

VANNAK NAGYOBB BOLONDOK IS TILDINÉL

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

Volt egyszer egy Tom nevű fiatalember, aki elhatározta, hogy feleségül vesz egy Tildi nevű leányt.
Amikor azonban elment meglátogatni a lányt, sírva találta. Egy hosszú kés volt a feje fölött a gerendába szúrva.
- Ó, Tom - hüppögte a lány -, milyen borzalmas lenne, ha az a kés leesne odaföntről, és megölné a kisbabánkat!
Tom elképedve nézett Tildire.
- De hiszen még nincs is kisbabánk!
- Igen, de mi lesz, ha összekerülünk, és kisbabánk születik? - mondja a lány.
- Ne félj semmit - feleli Tom -, mert ha ilyen bolond vagy, eszem ágában sincs, hogy feleségül vegyelek.
Tom otthagyta Tildit, és a lány még keservesebben sírt, mint az előbb.
Röviddel ezután látja ám Tom, hogy nagy csődület van a patakparton. Egy ember éppen a nadrágját akarta fölhúzni. A nadrágot fölakasztotta egy kötélre, melyet két fa közé feszített ki, és azon igyekezett, hogy egyszerre mindkét lábával beleugorjon a nadrágba. Tom csak nézte egy darabig a dolgot, aztán fejcsóválva továbbállt.
Röviddel ezután Tom egy imaházhoz ért, ott egy asszonyt látott, aki azon fáradt, hogy az épületet hátrább tolja. Azt mondta, beteg a kisfia, imát mond érte az imaház lépcsőin, de hátrább szeretné tolni az imaházat, hogy a jövő-menő hívek ne láthassák a misét. Tom csak nézte az asszonyt egy ideig, aztán fejcsóválva továbbállt.
Röviddel ezután Tom egy kis bódéhoz érkezett, egy asszony rohangált ki-be az ajtaján. Úgy fogta a kötényét, mintha vinne benne valamit, pedig nem volt benne semmi. Azt mondta, éppen most súrolta föl a padlót, s most napsugarat hord be rá, hogy gyorsabban száradjon. Tom csak nézte, nézte egy ideig, aztán fejcsóválva odábbállt.
Sokat töprengett Tom a látottakon, s végül így szólt magához:
- Ezek az emberek mind bolondabbak, mint Tildi, és attól félek, ha tovább járom a világot, még nagyobb bolondokkal is találkoznék.
Visszafordult hát, és visszament oda, ahonnan jött. Tildi még mindig ott ült, és sírt, milyen borzalmas is lenne, ha a kés leesne, és megölné a kisbabájukat.
Tom azonban így szólt hozzá:
- Ne félj semmit, drágám, minden a legnagyobb rendben lesz.
Röviddel ezután Tom feleségül vette Tildit, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Forrás: A mesemondó szikla

A HOLDBAN LAKÓ NŐVÉREK

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

Három békanővér lakott a mocsárban. Nem messze tőlük másfajta népek éltek: siklóemberek, hódemberek. Ezek közül egyik-másik feleségül akarta venni a békalányokat. Egy éjjel egy fiatal sikló elment a békaházba, s a legidősebb nővérnek megcirógatta az arcát. Kérdezte a békalány:
- Ki van itt? - Mikor megtudta, hogy a sikló, tudtára adta, hogy nem megy hozzá feleségül, és gorombán elküldte. Azt kiabálta utána, hogy kicsi a szeme, nedves a bőre, és még más csúfságokat is mondott rá.
Hazament a sikló, és elpanaszolta a barátjának, a hódnak, hogy miképpen járt. Másnap este a hódlegény is elindult a békalányokhoz. A másik nővér mellé telepedett, és megcirógatta az arcát. Fölébredt a békalány, és amikor látta, hogy ki a vendége, rákiáltott:
- Ó, te rövid lábú, nagy hasú, nagy fenekű hód, menj innen, hagyj nekem békét!
Elkeseredett a hód is, hazament. Kérdezte az apja, mi baja van. A legény elmondotta.
- Nem tesz semmit - felelte az apja -, majd csak lesz valahogy. No, ne sírj, mert akkor sokat fog esni az eső.
A kis hódlegény azonban azt felelte:
- Csak azért is sírni fogok. Nagy az én bánatom.
És sírt, sírt, és sok eső esett, és nemsokára a mocsár, amelyben a békalányok éltek, kiáradt. A házuk víz alá került, és víz alatt volt a nád és a mocsári növények is mind.
Fáztak a békalányok, elmentek a hód házába, és azt mondták:
- Feleségül mennénk a hódlegényekhez.
De az öreg hód azt mondta:
- Kinevettétek a fiamat, mindenféle csúfnevet ragasztottatok rá, takarodjatok!
A mocsárból most már valóságos óceán lett: a három békalány lefelé úszott a folyón, amíg elérkeztek egy örvényhez, amely elnyelte őket. Addig forogtak az örvényben, amíg a hold házához nem értek. A holdember meghívta őket, hogy melegedjenek meg tűznél. De a lányok azt mondták:
- Mi nem a tűz mellett akarunk ülni, hanem ott akarunk ülni a te képeden.
A holdban lakó ember a lábára mutatott:
- Itt akartok ülni?
De a lányok azt felelték, hogy nem.
Akkor rámutatott a hold a karjára, a mellére, a szájára, orrára, végül pedig a szemöldökére. Amikor a szemöldökéhez ért, a három békalány fölkiáltott:
- Itt akarunk maradni!
Azzal ráugrottak a szemöldökére. S ezzel tönkretették a szép kerek arcát.
A három békanővér még ma is ott él a hold ábrázatán, és látni őket, amikor telehold van.

Forrás: A mesemondó szikla

MESE AZ ERŐS INDIÁNRÓL, AKI AZ EGET TARTJA

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

Egy tszimsian indián[1] főnöknek négy fia volt: három közülük tevékeny és szorgalmas, de a negyedik, a legkisebb, lusta és közömbös. Úgy látszott, hogy semmi sem érdekli. Fivérei minden munkában jeleskedtek; erősek voltak a birkózásban, s ők voltak az elsők, ha sziklákat kellett görgetni. Senki sem volt, aki jobban vadászott volna, mint ez a három fiú, s mindig csúfolták piszkos öccsüket, aki lusta volt, és ott feküdt a hamuban a tűz mellett. S bárki, aki csak a házba belépett, kigúnyolta és szidta lustaságáért. Ő azonban oda se hederített a szidalmakra.
Eljött az az idő, amikor az emberek felkészültek, hogy elinduljanak fókára vadászni a messze tengeri szigetekre. Csak a törzs legbátrabb, leggyorsabb férfiai mehettek fókára vadászni. A sziget csupasz volt, sziklákkal borított, a tengerár nagyon erős, és egy rossz mozdulat a vadász halálát okozhatta. A fókavadásznak ezért nemcsak erősnek kellett lennie, hanem gyorsnak és ügyesnek is.
A három szorgalmas fivér egész ősszel a vadászatra készülődött. Jókor reggel lementek fürödni a tengerhez. Azután hazatértek, és apjuk, a törzs főnöke, vesszőkkel ütögette őket, és bedörzsölte testüket erősítő bogyók levével. A három fivér így készült a vadászatra, csak a legkisebb nem, megelégedett azzal, hogy piszokban, hamu közt feküdjön a tűznél.
A fivérek nap nap után azzal foglalkoztak, hogy kipróbálják az erejüket, és a közeli fák ágait tördelték, hogy attól is erősödjenek. A főnök háza népe naponta feddte a lusta fiút:
- Miért nem fürdesz meg néha, hogy tiszta legyél?
Mások megint így ingerkedtek vele:
- Majd ha nem lesz mit enni, akkor te fogsz minket jóltartani!
De bárhogy kötődtek vele, a lusta fiú oda se figyelt. Mikor azonban nem látták a többiek, fölkelt, megfürdött, és amikor mindenki aludt, testét a fák gyökereivel dörzsölte, éppen úgy, mint a fivérei. Amikor ezzel elkészült, újra fölvette piszkos rongyait, és ott feküdt a hamuban, nem törődve a többiekkel.
A fivérei minden nappal jobban erősödtek, már a fenyőágakat is könnyedén tördelték. A lusta fivér pedig feküdt a hamuban és a piszokban, hiába korholta őt az apja, az anyja és az egész háza népe. De haragosai között a leggonoszabb volt legidősebb nagybácsikája, aki igen röstellte, hogy öccse ilyen lusta.
Volt azonban egy fiatalabb bácsikája is, aki a feleségével együtt megkönyörült rajta, és a fiúnak titokban enni adott, s ha nagyon bántották a többiek, akkor védelmére keltek.
Az egyik éjjel, amikor a lusta fiú titokban a tengerben úszott, szembetalálkozott egy búvármadárral. A búvármadár mintha hívta volna. A legény megszólította a madarat:
- Te titokzatos madár, mit kívánsz tőlem?
A búvármadár így felelt:
- Sajnállak, mert gőgös fivéreid rosszul bánnak veled. Olyan erőt adok neked, hogy senki sem tud majd legyőzni. Fogd meg a lábam, és a víz alá fogunk bukni.
A legény megfogta a búvármadár lábát, és együtt buktak a víz alá. A tenger fenekén volt egy barlang, a búvármadár ide vezette a legényt. Azt mondotta neki:
- A barlang mélyén találsz egy csodaforrást, fürödj meg a forrásban, azután térj vissza a faluba. Feküdj a tűz mellé, mint máskor, mintha semmi sem történt volna.
A legény megfürdött a forrásban, ahogy azt a búvármadár tanácsolta, azután hazament apja házába. Nemsokára reggel lett, és felébredt a ház népe. Fivérei ekkor mentek fürödni, odamentek a fenyőfákhoz, tördesték az ágakat, és büszkélkedtek erejükkel. Amikor hazaértek, kigúnyolták lusta fivérüket. A házban mindenki szégyenkezett miatta, csak a legfiatalabb nagybácsikája és annak felesége védte még mindig, mert sajnálták. De ők sem tudták, hogy éjszakánként mit tesz az öccsük.
A fivérek mindennap készültek a vadászatra, a legfiatalabb fiú pedig minden éjjel, amikor a többiek aludtak, a víz alatti barlangba ment.
Telt-múlt az idő, elérkezett a fókavadászat napja. A két idősebb fivér most is, mint máskor, csúfolta a legkisebbet:
- No, te piszokjancsi, készülj el, és segíts nekünk, ha majd visszatértünk, és csónakunk tele lesz fókával. Annyit te is megtehetsz, hogy kis húsdarabokat hordjál a csónaktól a házig.
Nem sokkal azután megkezdődött a fókavadászat. A három nagybácsi, aki egy-egy csónakot kormányzott, magához vette a három idősebb fiút, de a negyediknek, a legfiatalabb nagybácsinak nem volt legénysége. Ekkor a piszkos fiú, aki még mindig a tűz mellett feküdt, odament a legfiatalabb nagybácsi feleségéhez, és azt mondta:
- Nénémasszony, készíts nekem tiszta inget és élelmet. Elmegyek a nagybátyámmal az ő csónakjában.
Mikor az idősebb fivérek ezt hallották, kinevették.
- Mit tudsz te tenni, hiszen csak útban leszel a vadászaton, azonkívül olyan piszkos vagy, hogy még a fókák is elmenekülnek előled. Maradj csak itthon!
Még hallani sem akartak arról, hogy a fiú velük tartson, de a legfiatalabb nagybácsi azt mondotta:
- Gyere az én csónakomba, bizonyára majd hasznomra leszel, és akármi történik, velem maradsz.
Így tehát a hamuban lustálkodó fiú beszállt a legifjabb nagybácsi csónakjába. Másnap hajnalban, amikor még sötét volt, indultak, és lassan közeledtek ahhoz a helyhez, ahol a fókák tanyáztak. Még messze voltak a szigettől a vadászok, amikor már hallották a hatalmas állatok rekedt kiáltásait. A magányos sziget a tengerben maga is olyan alakú volt, mint egy hatalmas fóka. A sziget körül mindig nagy volt a vihar, ezért nehezen tudták a csónakot odakormányozni. A csónakból ki kellett ugrani a szigetre, és ha a vadász elvétette az ugrást, vízbe fúlt, vagy széttaposták a fókák.
Az első csónakban volt a legidősebb nagybácsi legénységével. Ott állt a csónak orrában. Mikor a hullám felemelte a csónakot, kiugrott a szigetre, de ekkor egy másik hullám odacsapta a csónakot a sziklához, és eltörte. Mind, akik a csónakban voltak, a vízbe estek; nem maradt más szárazon, csak a nagybácsi maga, aki kiugrott a szigetre. Itt azonban egy hatalmas fóka megtámadta, és a levegőbe dobta, úgyhogy eltörött a lába.
Következett a második nagybácsi csónakja. Amikor a csónakot felemelte a hullám, ő is kiugrott, de nem ért partot, az ő csónakja is a sziklához vágódott, és mindannyian a vízbe estek.
Ekkor azt mondotta a legfiatalabb fivér a nagybácsijának:
- Én majd kiugrom a szigetre, te vigyázz a csónakra, és így legyőzzük a fókákat.
A csónak többi utasa nem akart a fiúnak szót fogadni. Azt mondották:
- A többiek, akik gondosan készültek a vadászatra, mind rajtavesztek, hogy tudnád te legyőzni a nehézségeket?
De a legény így válaszolt:
- Vajon öregasszonyok vagy gyermekek vagytok-e, hogy nem mertek férfiakhoz illő vállalkozásokba kezdeni?
Erre már mind elszégyellték magukat, és a csónak a sziget felé indult.
A fiú felállt a csónakban, és amikor a hullám taraja fölkapta a csónakot, és legmagasabb volt a hullámverés, átugrott a szigetre. Amint földet ért, egy hatalmas fóka, a vezér, feléje tartott. A legény könnyedén földhöz vágta a hatalmas jószágot. Ugyanezt tette még sok más fókával is. Amikor látta a többi fóka, hogy mi történik, valamennyien a tengerbe ugrottak, és elhagyták a szigetet. A szigeten nem maradt más, csak a legyőzött állatok teteme.
Ekkor a legény berakta az elejtett fókákat a csónakba, azután maga is beugrott, és visszafelé indultak. Azok, akik a szörnyű vadászat után hazatértek, nagyon szégyellték magukat, mert hiszen az lett a győztes, akit annyit gúnyoltak.
Otthon a legény nem feküdt le a tűz mellé a hamuba, ahogy eddig szokta, hanem a legelőkelőbb fekvőhelyre heveredett. Itt aludt, amíg a többiek behozták az elejtett fókákat. Másnap korán kelt, felébresztette bácsikáját, és azt mondta:
- Gyere velem, bátyám, újból vadászni.
Ezentúl minden reggel elmentek, és minden este gazdag zsákmánnyal tértek haza.
Hosszú ideig tartott ez így. A legfiatalabb nagybácsi háza tele volt hússal, s volt mindig bőven ennivaló. Hamarosan elcserélték a fölösleges húst kincsekre, s nagy jólétben éltek.
Elérkezett az idő, amikor az indián törzsek mindenfelől összejöttek, hogy meglássák, ki a legerősebb köztük. Sok derék indián ifjú készült az erőpróbára. Megint úgy tűnt, hogy a mi legényünk oda se figyel, csak lustálkodik. Csak amikor a többiek aludtak, ment le a tengerpartra fürödni és tornázni. Azután elment az erdőbe, és a fák ágait tördelte. Eleinte kis fákat csavart ki a földből, később egyre nagyobbakat. Amikor úszkált a tengerben, a nagy viharmadár mindig körülötte úszott, s tanácsokat adott, hogy mit tegyen.
Lassan az emberek, akik már elfelejtkeztek a fókavadászatról, ismét gúnyolni kezdték, és azt mondották:
- Miért nem készülsz a versenyre úgy, mint a többiek?
Mások azt mondták:
- Egy ilyen lusta fiú nem is versenyezhet. Csak szégyelnénk magunkat miatta.
Úgy, mint annak előtte, most sem fogta pártját más, csak a legfiatalabb bácsikája és annak felesége.
- Ne felejtsétek el, hogy egyszer ő mentett meg a szégyentől és az éhenhalástól mindannyiunkat - mondogatták.
A fiatal indián férfiak mindenféle versenyre készültek, birkózásra és kődobásra is. Egymással versenyeztek, és nagy kövekkel dobálóztak; azután fürödtek, és erősítő italokat ittak. Kiúsztak a tengerbe, még akkor is, ha jégtábla tűnt fel a vízben, és amikor visszajöttek, a főnök vesszővel verte csupasz hátukat, hogy megedződjenek. Úgy tűnt, hogy a fiatal fiú minderről tudomást sem vesz.
Végre elérkezett a törzsek közötti verseny napja, és messziről gyülekeztek a versenyzők és nézők. A legerősebb férfiak összegyűltek, hogy kődobásban versenyezzenek. Az volt a győztes, aki a legtávolabbra tudott dobni.
A versenyzők közt volt egy híres harcos, egy erős férfi Gitrhahlából. A verseny során ő dobta legmesszebbre a követ. A gitrhahlai emberek nagyon boldogak voltak, s egymást bátorították.
Mikor így állt a verseny, a fiatal fiú is odament, ahol a versenyzők állottak.
A rokonok rá akarták bírni a fiút, hogy ne versenyezzen, hisz nem készült a versenyre, s csak szégyent hoz a törzsre, de ő nem hallgatott senkire. Odament a kőhöz, amelyekkel a versenyzők dobálóztak, s azt mondotta:
- Miért dobálóztok ilyen kis kaviccsal, ez csak gyerekeknek való!
Azzal könnyedén felemelt egy jókora sziklát, elhajította, s a szikla sokkal messzebbre repült, mint a kisebb kövek, amelyeket a többi versenyző dobott el. A tszimsianok boldogok voltak, az ellenfelek pedig, akik eddig dicsekedtek, szégyenkeztek.
A legény ezután visszament a házba. Nem érdekelte, hogy tovább mi történik, nem vett részt a víg táncmulatságban.
Azután elkezdődött a birkózás. Az első verseny győztese megvívott a következő jelentkezővel, és ez így ment egymás után, amíg csak egyetlenegy ember maradt a küzdőtéren: egy hatalmas óriás. Dicsekedve hívta a többieket, hogy jöjjenek, szálljanak harcba vele.
- Hol vannak a tszimsianok bátor és erős férfiai? - ingerkedett. - Gyertek, próbáljatok legyőzni!
A tszimsian férfiak szótlanok maradtak. Senki sem volt köztük, aki fel tudta volna venni vele a versenyt. És íme, ekkor megjelent az ifjú, akit piszkosnak gúnyoltak, és megindult az óriás felé.
Lassan, nyugodt mozdulatokkal levette ruháját, és a sok néző gúnyolta a tszimsianokat a piszkos fiú miatt. Az óriás támadott, de az ifjú megragadta, s az óriás a levegőbe repült, és úgy esett vissza, hogy ropogtak a csontjai. A gitrhahlai törzs férfiai most bezzeg szégyenkeztek, hogy egy ilyen hamujankó győzte le az ő bajnokukat, és méghozzá úgy, hogy ropogott minden csontja.
A tszimsian törzs tagjai pedig igen boldogok voltak.
Vége volt a birkozóversenynek, és új erőpróba következett. A versenyzőknek egy fát kellett kitépniük a helyéről s az erdőből levinni a tengerpartra. Megállapodtak, hogy az lesz a győztes, aki a legnagyobb fát tudja kitépni és a legtávolabb elvinni.
Először egy közeli fát választottak ki, s egyik versenyző a másik után próbálkozott, de senki sem tudta tövestül kitépni a fát. Végül egy ember a vudsté törzsből törte ki a fát. Ez a törzs állott most a verseny élén, és ezért mindenki mást lenéztek, gúnyoltak.
Egyszerre csak megjelent a piszkos fiú. Fölnézett a fára, amelyet ki kellett volna tépnie, és így szólt:
- No hiszen, ti erős férfiak, egy bokrocskával játszadoztok? Hiszen ott van egy igazi nagy lucfenyő!
Azzal egy fára mutatott, amely a dombon állott. Felsétált szépen kényelmesen a fához, és rázni kezdte. Azután kitépte az alsó ágakat anélkül, hogy eltörte volna őket. Ezt követően megragadta a fatörzset, és szép, büszke mozdulattal kiemelte a talajból gyökerestül. Így vitte le a tengerpartra.
Az emberek elégedetten morajlottak, a vudsté törzs tagjai a bámulattól és rémülettől szinte megmerevedtek. Hiszen a fiatal férfi nemcsak hogy elérte az ő legerősebb emberüket a versenyben, hanem sokkal nagyobb fát vitt le a vízpartra.
Az ifjú híre messze országokba eljutott. Sok állat is hallotta hírét, és egymás után jöttek megvívni vele; először a puma, a grizzli medve, majd a farkas. Sorra legyőzte őket.
Azután elindultak az erdők is. Betörtek abba a faluba, ahol a hős lakott, és pusztulással fenyegették a kunyhókat. Csakhogy a legény kitépte a gyorsan közeledő fákat.
Ekkor a hegyek támadtak a falura. A hős azonban visszatolta a hegyeket, egyiket a másik után, amíg csak arra a helyre nem kerültek, ahol ma is állnak.
Ebben az időben a világ végén állott egy ember, aki a világot egy pózna segítségével tartotta. Fenyőből volt ez a pózna, s a kacsák gyakran jártak oda hozzá, és az ember ízületeit zsírral kenegették. Amikor csak megmozdult, mozgott a föld. Amikor másik kezébe tette át a póznát, hatalmas földrengés volt. Ez az ember már vénséges vén volt, és nagyon szeretett volna megpihenni.
Az ifjú, aki a búvármadártól kapta erejét és a viharmadártól hatalmát, a tűz mellett feküdt, mint rendesen, nem törődött senkivel, és ideje nagy részét alvással töltötte. A rokonai megint gúnyolni kezdték, mintha nem is ő mentette volna meg a törzset a szégyentől és a vereségtől. De az emberek hálátlanok és feledékenyek.
Egy éjjel, mikor mindenki aludt, hatalmas csónak jelent meg a parton, nem messze a kunyhótól, amelyben az ifjú lakott.
A kormányos partra ugrott, és azt mondotta:
- Várjatok, majd én megkeresem azt a legényt!
Azzal egyenesen a ház felé tartott, ahol az ifjú lakott nagybácsikájával. Odalépett az alvó legényhez, megrázta, és így szólt hozzá:
- Érted jöttünk, fiam. Nagyapád már nagyon gyönge, és azt akarja, hogy te vedd át az ő helyét.
Felébredt a legény, és anélkül, hogy bárkitől búcsút vett volna, követte az idegent a csónakhoz. Leült a csónak orrába, s a kormányos parancsot adott az indulásra.
Senki sem evezett, s a csónak mégis haladt, gyorsan tört előre a habokon keresztül. Ez a csónak ugyanis élő volt, fekete hal, s a csónakos az ő hátán ült. Amikor már messze kiértek a tengerre, ahonnan nem látszott a szárazföld, egy kopár szigethez érkeztek. Itt kikötöttek, és a hajó legénysége, amely eddig ember formájú volt, sorra viharmadárrá változott. Csak a kormányos tartotta meg emberi formáját, s így szólt a fiatalemberhez:
- Nagyapád nagyon öreg már, fiam. Ezért küldött érted. Itt van az ideje, hogy átvedd a helyét. Sok éven keresztül edzett téged, és most mindent és mindenkit le tudsz győzni. Neked kell folytatni azt a munkát, amelyet ő elkezdett. Kövess engem!
Senki sem szólt többet, hanem elindultak az úton, amely a sziklás sziget közepére vezetett. Ezt az ösvényt mindkét oldalon kacsák és viharmadarak őrizték. Végül az ösvény is véget ért. Ekkor az a viharmadár, amely még emberi alakot viselt, lehajolt, és elhúzta a követ a nyílásról, amely a föld belsejébe vitt. Itt egy hosszú létra állt. Lementek a létrán a föld belsejébe. Addig ereszkedtek lefelé, amíg egy négyszögű deszkaoszlophoz nem értek. Ennek az oldalfalai meredeken lefelé haladtak, és nem látszott, hol érnek véget. Az emelvény közepén nagyon öreg ember ült, térde közt tartott egy hatalmas póznát. Ekkor megszólalt a viharmadár:
- Nagyapád tartotta fenn a világot, amióta létezik, de most már öreg és elgyengült. Te veszed át a helyét, miután megtudtad, mi a feladatod.
A vénséges vén ember, amikor meglátta a fiatalt, így szólt hozzá:
- Már régóta várok rád, unokám, de meg kellett tudnom, vajon elég erőd van-e ahhoz, hogy a világot tartsad. Ezért gyakoroltam veled éjszakákon át, ezért nyertél meg mindenféle versenyt. Most már biztosan elég erős vagy, halld hát tanításomat. A kacsák és viharmadarak lesznek a hírnökeid, ők hoznak neked ételt és italt. Ízületeidet is ők kenegetik olajjal. Azt is tudják, hogy hol találnak meg engem, ha innen elmegyek. Ne felejtsd el, hogy nyugodtan kell maradnod, mert valahányszor megmozdulsz, megremeg a föld. Ha nem bírod erővel, akkor vége lenne a világnak, mindenki elpusztulna.
Amikor a vénséges vén ember mindezt elmondotta, nagyon lassan fölkelt, s a fiatal ember leült a helyére. Az öreg a kezébe adta a póznát, majd így folytatta:
- Most pihenni térek. S nyugodtan alszom, mert tudom, jól teljesíted a feladatodat.
Amikor reggel felébredtek a tszimsian indiánok, látták, hogy az ifjú alvóhelye üres. Mindjárt sejtették, hogy a szellemek vitték el, s a bácsija meg annak a felesége mondogatták, hogy semmi baj nem érheti, hiszen ő maga is szellem. Nem olyan, mint a többi indián. Ezért tudta azokat a csodákat véghezvinni, melyeken mindnyájan álmélkodtak.
- Talán még találkozunk vele - mondták -, de bármit is tesz, bizonyos, hogy fontos dolgot cselekszik.
Az indiánok még soká keresték az ifjú embert, de soha többé nem találtak a nyomára.

Forrás: A mesemondó szikla

A KOLIBRI

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

Az észak-amerikai kopár fennsíkon élő kora indiánok mesélik a kolibriról ezt a mesét.
Anyánk, a Földistennő barna faháncsból, páfránylevelekből fészket csinált, a fészket magas fú közé rakta, s kibélelte lágy növényi rostokkal. Ebbe a fészekbe tette a kolibritojást. Egy idő múlva kikelt a kolibri. A magas fűben rátalált egy ember, elvitte magához, és fölnevelte.
Megtudta ezt az Ég fejedelme, s ráparancsolt az emberre, hogy adja neki a kolibrit, az lesz az ő követe. Az ember engedelmeskedett.
Az Ég fejedelme így szólt a kolibrihoz:
- Menj le a földre, nézz körül, hogyan élnek, mit csinálnak odalent, jól megy-e dolguk a földieknek. De vigyázz, nehogy megfogjanak!
A kolibri beröpülte a föld messzi tájait, s jól megjegyzett mindent, amit látott. Akkor visszaröpült az Égi Atyához, s így beszélt:
- Összeültek az öregek, és tanácskoznak, miként intézhetnék úgy, hogy Esőisten alkalmatos időben érkezzék, hogy megtermékenyítse a földeket, gazdagítsa a termést.
- Ezen ugyan kár törni a fejüket - mondta az Égi Atya -, majd úgy intézem, hogy Esőisten alkalmas időben érkezzék hozzájuk.
Egy más alkalommal az Ég fejedelme így szólott a kolibrihoz:
- Röpülj az Öregemberhez, s mondd meg neki, földi ideje lejárt, meg kell halnia.
A kolibri a földre szállt, s az Öregember kapujához röpült, hogy megvigye az üzenetet. Megharagudott az Öregember, megharagudott a hírvivőre, s ráparancsolt a háza népére:
- Fogjátok el, öljétek meg a kolibrit, nem akarom hallani a csicsergését!
Meghallotta a kolibri az Öregember szavait, fölröppent a ház elől, s elszállt messzire, olyan gyorsan szállt, hogy senki, semmi utol nem érhette.
A kolibri visszaröpült az Égi Atyához.
- Majdnem megfogtak!
Az Égi Atya nevetett:
- Nem lehet téged olyan könnyen megfogni, hiszen villámgyors vagy!
A kolibri nagyon örült az Égi Atya dicséretének.
Az Öregembernek közben eszébe jutott a kolibri meg az, hogy a kolibrinak köszönhetik, hogy Esőisten alkalmas időben érkezett hozzájuk. Ezért így szólt a háza népéhez:
- Keressétek meg a kolibrit, hadd kérjük meg ismét, menjen el Esőistenhez, beszéljen vele, hogy jöjjön el hozzánk.
Az Öregember nemzetsége kereste, kereste a kolibrit, kereste mindenütt, nagy fennhangon kiáltozva utána, fölverve a föld csöndjét. Az Égi Atya meghallotta a nagy kiáltozást, ismét a földre küldte a kolibrit, tudja meg, mit akarnak az emberek. Mikor a kolibri megérkezett a földre, az öregek így szóltak hozzá:
- Röpülj el, kolibri, röpülj el Esőistenhez, kérd meg őt, idejében jöjjön el hozzánk, s termékenyítse meg földjeinket.
- Az Égi Atya majd elküld hozzá alkalmas időben, az ő parancsa nélkül nem merném zavarni Esőistent, mert esetleg megharagszik rám, s haragjában bántani fog.
- Menj el hozzá, kolibri - kérlelték az öregek -, nem bánthat téged senki, hiszen olyan gyors szárnyú vagy, senki, semmi nem érhet utol.
Az öregek olyan állhatatosan kérlelték a kolibrit, olyan rettegve beszéltek arról, hogy mi lesz velük, ha Esőisten megfeledkezik róluk, hogy a kolibri végül hallgatott a szavukra, s félve ugyan, de elindult Esőistenhez.
Szállt a kolibri az égi vidékek nyugati tájai felé, oda, ahol Esőisten lakik. Mikor megérkezett, erős hangon kiáltozni kezdett:
- Itthon vagytok? Beszélni szeretnék veletek!
Az istenek meghallották a kiáltozást, s megkérdezték:
- Ki az, aki így kiáltozik? El kell fogni a vakmerőt!
Kinyitották ajtajukat, kiszáguldottak, fölpattantak a legerősebb szelek hátára, s üldözőbe vették a menekülő kolibrit. Hamarosan utol is érték, meg is ölték. De ha már egyszer elindultak, nem fordultak vissza, elszálltak az Öregember nemzetségének földjei felé, s mert úgyis itt volt az esőzések ideje, bőségesen megöntözték, hogy viruljanak, termékenyek legyenek. S a földek az esőzés után virultak, bőséges termést hoztak.

Forrás: A mesemondó szikla

A CSILLAGFIÚ

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

Volt egyszer egy falu, élt ebben a faluban két lány. Minden éjszaka fenn aludtak a tetőn. Este lefekvés után mindig sokáig fecsegtek, beszélgettek, nevetgéltek.
Az egyik egyszer megkérdezte a másikat, melyik csillag tetszik neki a legjobban az égen.
- Látod ott azt a nagy, világos fényű csillagot? - mutatott a lány délkelet felé. - Az a legszebb csillag az égen, ő az én szerelmesem, és ha csak megpillantom, máris arra vágyom, bárcsak a felesége lehetnék.
Akkor este nem is szóltak egymáshoz többet. Beburkolóztak takaróikba, és mély álomba merültek.
Reggelre kelve a csillagba szerelmes lány eltűnt. Senki sem tudta, hova lehetett. Egy ideig keresték, kutattak utána, de nyoma veszett. Aztán meg is feledkeztek róla.

Elmondom hát, mi történt vele.
Arra ébredt, hogy idegen országba került. Nem tudta, hol van, megrémült, és sírni kezdett.
Emberek jöttek oda hozzá, vigasztalták, nyugtatgatták, hiszen nincs mitől félnie, mert ez a hely a csillagok hazája, azé a csillagé is, amelyet ő annyira szeret.
És ekkor odalépett hozzá ember alakban a délkeleti ég világos fényű csillaga. Nem volt már egészen fiatal, de még ereje teljében. Arra kérte a lányt, ne sírjon, szárítsa fel könnyeit, aztán elmesélte, hogy a nyugatra tartó csillagoktól hallotta, hogy szerelmes belé, elhatározta hát, hogy felemeli magához.
A lány csak sírt, panaszkodott, kérte, hogy engedje haza, de a csillag megtagadta kérését, hiszen a lány kívánsága szerint történt minden. Feleségül fogja venni, gondoskodnia kell ezután a háztartásáról.
Napokig sírt, sírdogált még a lány, de végre megadta magát sorsának, feleségül ment a csillaghoz.
Megfigyelte, hogy az emberek, akik között élt, esténként, nem sokkal napszállta előtt, vizet hoznak egy fatálban, mind megmossák az arcukat, azután bölényzsírral kenik be a fejüket és a testüket.
A férje ilyenkor megkérte, maradjon itthon, és vigyázzon, amíg visszatér, mert hosszabb utazást kell tennie, vele együtt mindenki elmegy, de reggelre visszatérnek.
A fiatalasszony többször érdeklődött, mi is hát utazásuk célja, míg végül az ura elmondta, hogy ezek az emberek, akikkel itt együtt élnek, mind-mind csillagok. A hatalmas csillagvilág egy bizonyos csoportja, és esténként el kell menniük, hogy föltűnjenek az égen.
A fiatalasszony így hát biztos lehetett abban, hogy az ura nem más, mint az a világos színű csillag a délkeleti égbolton, amelyre barátnőjével beszélgetve rámutatott.

Telt-múlt az idő, az asszonyka boldogan élt a csillagok között, és már-már meg is feledkezett hazájáról és honfitársairól.
Szokása lett, hogy naponta elment répát keresni, legszívesebben a kellemes völgyekben gyűjtögette a répát. Mikor az ura megtudta, figyelmeztette, hogy sohase menjen a völgybe répáért, hanem mindig inkább a dombokra és hegyekre, de ha mégis a völgybe menne, ne ásson nagyon mélyre a répáért.
Az asszony nem sokat törődött az ura figyelmeztetésével, sőt elhatározta, hogy végére jár, mi is rejlik szavai mögött. Elindult hát a völgybe, és jó mély lyukakat ásott a répa gyökere körül bölénycsontból készült kapájával, mikor egyszerre csak átszakadt a föld. Óvatosan kihúzta a kapát, kitágította a lyukat.
Semmi kétség, lyukat vágott az égen!
Le is nézett a lyukon át a földre, hazája éppen alatta terült el. Keskeny, sötétlő csíkok jelezték az erdős-bozótos folyóvölgyeket, a kószáló állatok akkoráknak látszottak, mint a hangyák.
És ekkor újra eszébe jutott minden: az ismerős táj, az otthon és az emberek.
Betemette a lyukat, és hazatért.
Parancsot adott a szolgáknak, hogy ezentúl az elejtett bölények ínait mind odahozzák neki, az ínakat napokon át áztatta, puhította a patakban, aztán erős kötelet font belőlük.
Közben félbe kellett szakítania a munkát, pedig még nem fonhatott elegendő kötelet, de az ideje betelt, és fia született. Otthon kellett maradnia, és minden idejét a kicsinek kellett szentelnie mindaddig, amíg a fiúcska annyira meg nem erősödött, hogy már csúszni-mászni is tudott a földön.
Ekkor újra munkához látott. Hosszú hónapokon át áztatta a bölényínakat, fonta a kötelet. Mikor úgy gondolta, már elegendő, elment a völgybe, lyukat vágott az égen, botot fektetett a lyukon át, rákötötte a kötelet, és leengedte. Látta azonban, hogy a kötél rövid, még nem ér le a földig.
A munkát folytatnia kellett.
Elhatározta, hogy a hosszú kötélen kívül néhány rövidebbet is fon, és ezt a nyakába akasztja, amikor a hosszú kötélen leereszkedik. Úgy is tett.
Megvárta a napszállta óráját, mikor a csillagemberek már úti előkészületeikkel voltak elfoglalva, hátára vette a fiúcskát, sietett a völgybe a lyukhoz, rákötötte a botra a kötelet, és kezdett mászni lefelé.
Mászott, mászott lefelé egész éjszaka és a rákövetkező napon, végre is a kötél végéhez ért. Ekkor letekerte a nyakáról az egyik rövidebb kötelet, és hozzákötötte a hosszú kötél végéhez. De a kötél így is rövid volt. Letekerte hát a nyakáról a másik rövid kötelet is, hozzákötötte, és mászott, mászott tovább lefelé.
Ekkor észrevették a csillagemberek, hogy az asszony nincs közöttük. Az ura rettentő haragra gerjedt, iszonyatos vihart támasztott, mely az égen vágott lyukon át lesüvített a kötél mentében. Sisteregve villám csapott a kötélen kúszó asszonyba, és halálra sújtotta.
A fiúcska azonban életben maradt, a villám csak egy csillag formájú jelet vágott a homlokára.
Sírva csúszott-mászott halott anyja körül. Időről időre visszatért hozzá, majd ismét elkalandozott.
A csillagok gondoskodtak róla, hogy éhen ne haljon, el ne pusztíthassák a vadállatok és a ragadozó madarak.
Így élt és nőtt, növekedett a fiúcska mindaddig, míg egyszer csak lábra nem állt.
Egy este céltalan kószálás közben nyílvesszőket meg egy íjat talált. Megtanult vadászni az erdőben, nyulakat és madarakat ejtett el, a húst nyersen ette meg. Szilvát és vadszőlőt is szedett, az erdei gyümölcsök is ízlettek neki.
Közben nap nap után vándorolt, egyre csak nyugat felé, így jutott el végre egy olyan vidékre, amely nagyon megtetszett neki. Itt kukoricát, babot és tököt talált, ezeket is nyersen ette meg.
Innen ismét továbbhaladt néhány lépést az erdő fái közt, s egy vén boszorkánnyal találkozott. Hátán zsák, hogy kukoricát, babot és tököt szedjen, mert az egész vidék ezé a boszorkányé volt. Észrevette a gyereklábnyomokat a földön, és módfelett megörült; földhöz csapta a zsákját, és így kiáltott:
- Gyere, csak gyere, kis unokám! Sok-sok éve várok rád!
A fiúcska meghallotta a hívó szót, és engedelmeskedett. A vénasszony megölelgette, karjaiba vette, azt mondta neki, szólítsa ezentúl nagyanyának, és hogy most elindulnak hazafelé a nagyapához. A fiú engedelmeskedett, el is értek a két vén tipijéhez, a boszorkány előszólította a férjét, hogy megmutathassa neki unokájukat. A vénember is megörült módfelett. Azért örvendeztek mindketten annyira annak, hogy a fiúcskára rátaláltak, mert meg akarták ölni, és fel akarták falni.
A fiúcska ettől fogva ott lakott náluk. Nőtt, erősödött, derekasan nekigömbölyödött, annyira, hogy a vén boszorkány egy szép napon így szólt a férjéhez:
- Itt az ideje, hogy levágjuk. Te maradj itthon, én meg majd előreküldöm a fiút a tökkel meg a tengerivel. Mikor a tipibe belép, öld meg.
A vénember beleegyezett.
A boszorkány magával vitte a fiút, kukoricát, babot és tököt szedtek. Belekötötték egy zsákba. Ekkor így szólt a vénasszony: - No, vidd csak haza öregapádnak, már nagyon éhes lehet.
A csillagfiú vállára vetette a zsákot, megindult a tipi felé, mikor azonban odaért, egy hang szólalt meg a belsejében, és figyelmeztette, hogy be ne lépjen, mert az öreg rosszat forral ellene. Fogta hát a zsákot, belebbentette a bejárati ponyvát, és belódította. Mikor ő maga is belépett, látja ám, hogy egy rettenetes kígyó tekergőzik ott, foga mélyen a zsákba vájva. Előkapta erre az íjat, és többször egymás után belelőtt a kígyó fejébe. Az utolsókat rángó kígyó azonban visszaváltozott, újra a vénember lett belőle. Tudta most már a fiúcska, hogy a nagyapa meg akarta ölni.
Leült a tűz mellé, de alig telepedett le, hallja ám, hogy jön a vén boszorkány.
- Hé, öreg! - kiáltotta. - Hol vagy? Miért nem jössz ki, hogy elmondd, hogyan ejtetted el a szép vadat?
De hiába szólongatta a vén boszorkány, a férje csak nem került elő.
Belépett hát a tipibe, és legnagyobb ámulatára ott ült a fiú a tűznél sértetlenül, a férje ellenben szétlőtt koponyával hevert a földön.
“Varázsereje kell legyen ennek a fiúnak - mormogta magában -, no de én majd ellátom a baját, széttépetem az állataimmal!”
Megtiltotta a fiúnak, hogy egy bizonyos sziklás vidékre menjen, naponta óvta szóval az ott leselkedő veszedelmektől, mert tudta, hogy az annál inkább vágyik majd rá, hogy odamenjen. Úgy is lett.
A fiú eleinte semmi különöset nem tapasztalt, de később észrevette, hogy mindenfelé emberi csontok hevernek. Már éppen megfordult, hogy hazafelé indul, amikor zajt hallott a háta megett.
Négy hatalmas hegyi oroszlán támadt rá. Hármat megölt, a negyediknek akkorát vágott a fejére, hogy azonnal megsüketült, nem tudott harapni többé, és annyira megszelídült, hogy mindenben engedelmeskedett neki. El is vitte magával a vadállatot a tipihez, kihívta a rémüldöző és meglepett vénasszonyt, és így szólt hozzá:
- Ezt az állatot itt, nagyanyám, ültesd a sátor bejáratának északi oldala felől, hűséges őriződ lesz ezután.
Más alkalommal hasonlóan bánt el négy óriási medvével, hármat megölt, a negyediket pedig a sátor déli bejáratához ültette őrül.
A vén boszorkány azonban nagyon megelégelte a dolgot, és így mormogott magában: “No de most már aztán igazán elég! Most már igazán el kell a fiút veszejtenem!”
Újra a sziklás vidékre küldte. A csillagfiú útközben egy kis kerek követ talált, nagyon megtetszett neki, és a kezében tartogatta.
Hirtelen sok-sok kígyó támadt rá, egyszerre minden irányból, azt se tudta, merre meneküljön, hogyan védekezzék.
Ekkor azonban az apja, a délkeleti ég világos fényű csillaga azt a tanácsot adta neki, hogy üljön rá a kis kerek kőre. Úgy is tett. Amint ráült, a kő nagy gyorsasággal nőni, növekedni kezdett, úgyhogy a fiút fölemelte, föl-föl a magasba. A kígyók utánakapkodtak, de csak a kőbe tudtak beleharapni, és mind kitört a foguk.
Eközben a csillagapa a naphoz folyamodott, hogy legyen segítségére a kígyók elpusztításában. Sűrű zápor kerekedett nagy hirtelen, de ugyanakkor a nap is teljes erejével sütött, úgyhogy az eső vize fölforrt, és a kígyók megfőttek. Csak egyetlenegy óriási kígyónak sikerült a fiú közelébe férkőznie, de ez is pórul járt, mert a csillagfiú, miután íjával megérintette, megszelídítette, és magával vitte a vén boszorkányhoz.
- A kígyó a tied - mondta neki -, készíts magadnak zsákot belőle, hogy legyen mibe tenned az élelmedet, mert belőlem nem lesz módod soha zsákot csinálni, pedig nagyon szeretnéd.
A vénasszony ezek után már biztos volt benne, hogy a fiúnak varázsereje van, hiszen minden gondolatát kitalálja.
A csillagfiú faképnél hagyta a vén boszorkányt, ez pedig szabadon bocsátotta az állatokat, s ment utánuk maga is.
Ezután továbbvándorolva a fiú abba a faluba érkezett, ahol rokonai éltek. Találkozott egy fiúval, összebarátkoztak, és együtt tértek haza az új pajtás anyjához.
Az asszony így szólt a fiúhoz:
- Ne maradj nálunk, fiam, mi nagyon szegények vagyunk, a rokonaid nem fogják jó szemmel nézni.
- Nekem nincsenek rokonaim, és nincsen hazám sem! - felelte a csillagfiú. - Most járok először ezen a vidéken, összebarátkoztam a fiaddal, és jó nekem nálatok élnem, bármilyen szegények vagytok is.
Hasznossá tette magát az asszony családjánál, naponta vadászni ment új barátjával, tanítgatta a vadak szokásaira, az íj és a nyíl használatára. Eleinte csak nyulakat és más apróvadat zsákmányoltak, később azonban a csillagfiú szarvast meg egyéb nagyvadat ejtett. Hamarosan nagy vadász hírében állt, az emberek felfigyeltek rá, és tudni akarták, kicsoda, hová való. Azt felelte, hogy az égből szállt alá, az anyja meghalt, és ő egyedül maradt. Az emberek fölismerték, tudták most már, hogy ő az a fiú, akinek az anyja olyan titokzatos módon eltűnt egy éjszaka.
A csillagfiú tekintélyes férfivá lett, de sohasem hagyta el a szegény asszonyt meg a fiát, akivel összebarátkozott.
Ha vadállatok garázdálkodtak a vidéken, bátran felkerekedett, és elpusztította őket. Azt mondta az embereknek, hogy íja íve nem közönséges fegyver, nem más, mint szivárvány, amely ott ível fönn, a magas égen, és nyílvesszői is odafentről valók, eredetileg csillagok voltak.
Telt-múlt az idő, betelt mindaz, ami eljövendő volt, és a csillagfiú tudtul adta az embereknek, hogy vissza kell térnie apjához az égbe.
Viharos éjszaka történt, hogy végképp eltűnt. Senki sem tudta, hová lett, de mindenki azt gondolta, hogy apja vette újra magához, és hogy mind a mai napig ott él vele az égen csillaggá változva, ott fénylik-szikrázik a délkeleti ég világos fényű nagy csillaga közelében.

Forrás: A mesemondó szikla

SZVANIZIT UTAZÁSA

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

Eljött a nap, mikor Szvanizit varázsló így szólt a feleségéhez:
- Holnap elmegyek. Őrizd népemet, viseld úgy gondját, mint én.
Reggel megszemlélte embereit, berakodott sok szárított olahent egy nagy kenuba, és evezni kezdtek déli irányba. Azért délre, mert Szvanizit tudta, hogy az Odafent Lakó arrafelé más népeket teremtett.
Néhány napi evezés után egy népes törzs lakóhelyére érkezett. Az emberek kifutottak eléje a partra, hogy üdvözöljék. Mikor a kikötőhelyhez közeledett, így kiáltott:
- Tudja valamelyikőtök, hogyan kell a lehal szerencsejátékot játszani?
- Igen - feleltek -, tudjuk mindannyian.
Szvanizit partra szállt, játszott velük, és nyert egy óriási halom kecskeszőrből készült takarót.
Miután vendéglátói megvendégelték, megparancsolta egyik emberének (ez lett később a vidra), hogy rakja a takarókat egyetlen magas halomba. Mikor készen volt, Szvanizit rátette a kezét a halomra. A takarók összementek, szinte semmivé váltak, úgyhogy emberei könnyedén berakták őket a kenuba.
Elindultak a következő falu felé, itt még egy halom takarót nyert Szvanizit a szerencsejátékon. Esteledett, és mivel nem akart az idegeneknél éjszakázni, megparancsolta embereinek, hogy evezzenek a part mentén kissé távolabb, és ott verjenek tábort.
Másnap kora reggel folytatták útjukat. Egy magas hegyfok emelkedett előttük. Megkerülték, s közben megpillantottak egy nagy falut, melynek lakói mind a vízben lubickoltak (ez volt az a nép, melyből később a búbos vöcsök és más vízimadarak lettek).
- Játszik valamelyőtök lehalt?! - kiáltotta nekik Szvanizit.
- Nem - felelték -, de kihívunk bárkit versenyre víz alatti úszásban.
- Ó - kiáltott fel Szvanizit zavartan -, az én népemből senki sem tudja, hogyan kell lemerülni a víz alá.
A vidra, aki ott állt mögötte, hangosan fölnevetett.
- Én szívesen versenyzek veletek! - kiáltotta, és mikor Szvanizit a part felé kormányozta a kenut, azt suttogta: - Tartsd a kenut a part közelében, ne engedd eltávolodni a parttól, mert ellenfeleink még gyanút fognának. Aztán légy készen, hogy bármely pillanatban kihúzd a dugót a lyukból a kenu közepén. Mondd meg nekik, hogy ők merüljenek le először.
A verseny elkezdődött.
Először a vöcsök merült le, messze kiúszott a víz alatt, a nézők megjelölték a helyét, ahol fölmerült.
A vöcsök után a kormorán következett, aztán a fűrészcsőrű réce, majd még jó néhány vízimadár. Egyikük sem tudta elérni a vöcsök jelét. Mikor végeztek, a vidra azt súgta Szvanizitnak:
- Kérdezd meg, van-e még versenyzőjük!
- Van-e még versenyzőtök? - kiáltotta Szvanizit.
- Nincs. Mi befejeztük.
Erre a vidra vízbe ugrott, lezárta az orrát és a fülét, és lemerült. Kifelé úszott, a nyílt tenger felé, a nézők egy ideig szemmel kísérhették útját, mert levegőbuborékok szálltak föl a víz felszínére. Később azonban a buborékok eltűntek. A nap egyre magasabbra és magasabbra emelkedett, de a vidra még mindig nem bukkant föl. A falu lakói izgatottan mondták Szvanizitnak:
- Ennyi ideig a víz alatt van! Egész néped ilyen remekül úszik a víz alatt?
- Igen, mindannyian mesterei vagyunk a merülésnek, akárcsak a vidra - felelte Szvanizit.
A vidra ugyanis nagy kört írt le a víz alatt, visszatért a kenuhoz, elrejtőzött alatta, és a lyukon keresztül lélegzett.
Szvanizit azt súgta neki:
- Jobb lesz, ha előjössz, már mindenki nagyon aggódik és türelmetlenkedik.
A vidra engedelmeskedett.
Szvanizit visszaillesztette a dugót.
A vidra kiúszott a víz alatt a nyílt tenger felé, aztán megfordult, és a part felé kezdett úszni. A levegőbuborékok megint jól mutatták, merre jár. A nézők azt hitték, most tér vissza a nyílt tengerről. Izgatottan mondogatták egymásnak:
- Nézd, nézd! Ott jön! Most jön vissza!
A vidra partot ért, lassan kivonszolta magát a szárazra, és elterült, mintha teljesen kimerült volna.
Így Szvanizit emberei nyerték meg a versenyt. Berakta a nyereményt a kenuba, és folytatta útját dél felé.
A következő falu a kutyalazacok otthona volt, ezek ezidőtt emberi alakban éltek, mint ahogy a többi hal, madár és állat is. Szvanizit észrevette, hogy a kutyalazacok házai vörös csíkosra vannak festve, és hogy a falubeliek jó része is vörös csíkos takarókat visel. De voltak köztük olyanok is, akik fekete csíkos takarókat hordtak. Ezért van aztán, hogy a Fraser folyóban élő kutyalazacok manapság is vagy vörös, vagy fekete csíkosak.
Szvanizit nem vesztegette az időt, hanem továbbindult, és hamarosan elért egy óriási faluhoz, amelyet már más nép lakott, mégpedig a púpos hátú lazac népe. Ezek azt mondták neki, hogy ők nem szállnak mindennap kenuba, csak minden másnap. Ezért van aztán, hogy a púpos hátú lazacok nem hatolnak be manapság se minden nyáron a Fraser folyóba, hanem csak minden második nyáron (hiszen egy nap a természetfeletti lények országában annyi, mint egy év az emberek életidejéből).
A következő falu asszonyai nagyon csinosak voltak, de a férfiak púposak és görbék. Szvanizit itt meg sem állt, eveztek tovább egy gyönyörű partvidék felé, mely sűrű párába borult. Ez volt az a táj, melyet Szvanizit keresett, itt találta meg a csillagszemű lazacokat, e vidék lakosait, akik egész nap csak játszottak. Az ifjak célba nyilaztak, a lányok pedig a tollas labdával szórakoztak.
Szvanizit nem törődött a játszókkal, ő egyre csak a házakat nézte, mert a falu közepén kellett lennie tudomása szerint a főnök házának.
Ennek a háznak az emeletén élt elzárva a főnök gyönyörű, férjhez menendő leánya. Szvanizit tehát e ház magasságában kötött ki, egyedül szállt partra.
Belépett az ajtón.
- Azért jöttem, hogy megkérjem a lányodat - mondta a főnöknek.
- Ó, nem tudom! Még soha senki nem kérte meg a lányomat. Te biztosan nagyon messziről jössz.
- Messziről - felelte Szvanizit -, bizony messziről jöttem, sok falut láttam utazás közben, de amikor megpillantottam a te házadat, azonnal nagyon megtetszett nekem, ezért hát kikötöttem nálatok.
- Nem ígérhetem neked a lányom kezét - szólt a főnök -, de megkérem az anyját, kérje meg, hogy keljen föl, és nézzen meg téged. Ha megtetszel neki, nem tagadom meg tőle beleegyezésemet.
Anyja kérésére a lány fölkelt, rávetette szemét Szvanizitra, és rögtön beleszeretett. Anyja azonnal pártul fogta szerelmét, apja is beleegyezett. Szvanizit tehát visszatérhetett a partra, megparancsolta embereinek, hozzák fel a két halom takarót, melyeket szerencsejátékon nyert, mert ezt szánta nászajándékul menyasszonya szüleinek.
Mikor a takaróhalmok köteleit elvágta, az egész ház telis-tele lett takarókkal. Azt tanácsolta menyasszonya apjának, hogy az egyik halmot ossza szét a rokonságnak, a másikat meg tartsa meg magának.
Ezután megtartották a menyegzőt, Szvanizit emberei együtt ünnepeltek a falu lakóival.
Mikor az ünnepség befejeződött, Szvanizit így szólt az apósához:
- Embereim most hazatérnek, és hírül adják, hogy feleségül vettem a lányodat, én egy ideig veletek maradok.
- Jól van - felelte az após -, ha eljön az ideje, és haza akarsz térni, majd elkísérünk.
Így aztán Szvanizit hazaküldte az embereit, jómaga pedig a felesége családjánál maradt. Éjszakára felkapaszkodott asszonyával az emeleti helyiségbe, és ott aludt. Észrevette, hogy a csillagszemű lazacok tűzifa helyett az indiánok haszonnövényeinek szárával fűtenek. Ezért van aztán, hogy még mai napság is, ha Fraser-melléki indiánok megsütik az első fogás csillagszemű lazacot, mindig e növények magjával szórják be a halat.
Szvanizit vendéglátóinak még egy különös szokását figyelte meg. Reggelente, mikor felesége nővérei és fivérei lementek fürödni a folyóra, az anyjuk mindig egy halat hozott a partról, de úgy ölelte magához, mintha szopós csecsemője volna. Aztán megsütötte, és feltálalta Szvanizitnak és feleségének. A fiatalasszony mindig gondosan kezet mosott evés előtt, példáját tehát Szvanizit is követte. Apósa és anyósa gyakran figyelmeztette, nehogy eltördelje a halszálkákat vagy a gerincet, hanem gondosan gyűjtse össze. Miután ettek, és ismét kezet mostak, az anyós összeszedte a halszálkákat nagy gonddal, és levitte a partra, míg Szvanizit és felesége lepihentek. Mikor néhány perc múlva az anyós visszatért a partról, egy fiatal fiúcska jött vele nagy vidáman ugrándozva.
Mindez pedig naponta ismétlődött, reggel és este.
Szvanizit sokat töprengett ezen a furcsa, különös szokáson, s végül elhatározta, hogy egy kísérletet tesz.
Egy reggel, mikor anyósa reggelizni hívta, a fatálból a hal fejrészét vette ki magának, és egy vékonyka szálkát elrejtett belőle a szájában. Az asszony szokás szerint nagy gonddal összegyűjtögette a halszálkákat, levitte a partra, bedobta a vízbe. Ott aztán, mint azelőtt is mindennap, átváltoztak egy fiatalka fiúvá, de ezúttal a fiú, ahelyett, hogy kijött volna a vízből, körbe-körbe forogni kezdett, és képtelen volt lábra állni. Az asszony rémülten rohant vissza a házba, elmondta a dolgot férjének, aki így szólt Szvanizithez:
- Te rejtetted el az egyik szálkát?
- Nem én - hazudott Szvanizit.
- Biztosan félrecsúszott a szádban - szólt a főnök, majd rákiáltott Szvanizitra: - Azonnal nyisd ki!
Szvanizit kitátotta a száját, apósa pedig belenyúlt, és diadallal húzta elő a szálkát.
- Kíváncsi voltam, szerettem volna tudni, hogy mit eszem - vallotta be Szvanizit.
A főnök nem válaszolt, hanem nyakába szedte a lábát, rohant le a partra, és behajította a szálkát a vízbe, a kínlódó fiú felé.
A szálka azon nyomban behatolt a fiú fejébe, úgyhogy most már ki tudott jönni a partra. Apa és fia visszatértek a házba.
- Ma éjszaka mondd el a férjednek - szólt oda a főnök a lányához -, hogy kik vagyunk, és hogyan teremtettünk.
Miután nyugovóra tértek, az asszony így szólt Szvanizithez:
- Mi vagyunk a csillagszemű lazacok. Az év nagy részében úgy élünk, mint az emberek, ilyenkor ez a vidék a hazánk, de egy bizonyos évszakban lazacokká változunk, és a tengerben vándorolunk.
Szvanizit velük maradt még néhány hónapon át, de végül is egyre erősebb honvágyat érzett. Így szólt hát a feleségéhez:
- Mondd meg apádnak, hogy vissza szeretnék térni hazámba, és téged is magammal viszlek.
Reggel, mikor lementek reggelizni, a lány így szólt a főnökhöz:
- Apa, az uram haza kíván térni, és engem is magával visz.
- Nagyon helyes - felelte a főnök -, elmehetsz vele az ő országába, mihelyt itt a nyár.
Mikor a nyár beköszöntött, Szvanizit és a felesége kenuba szálltak. A főnök néhány embere velük ment, hogy legyen, aki a kenuban evezzen, sokan pedig lazaccá változtak, és a vízben követték őket. Mikor a púpos hátú és a kutyalazacok látták, hogy uraik útra keltek, ők is követték őket. A kutyalazac azonnal útnak indult, a púpos hátú azonban egy napot késlekedett, mert kenut készített, így aztán csak egy év múlva jelent meg a Fraser folyóban.
Mikor a Határ-öblöt elérték, a kísérők így szóltak Szvanizithoz:
- Innen már magadnak kell továbbevezned hazáig. Most már vissza kell térnünk a falunkba, de jövőre, s azután is minden évben, eljövünk látogatóba.
Apósa még hozzátette:
- Jövőre, lányom, fivéreid és barátaid mind eljönnek hozzátok. A rövid utat választják majd Katzie felé, a Határ-öbölből fel a Szerpentin és Nikomeki folyókon.
Így aztán Szvanizit és felesége hazaeveztek, otthon várt rájuk az ember első felesége és gyermekei. Néhány hónapon át éltek éldegéltek csendesen, de mikor kitavaszodott, Szvanizit maga köré gyűjtötte népe fiatalasszonyait, és így szólt hozzájuk:
- Lazacfeleségem szeretne gyűjteni valamit. Menjetek csak vele, megmutatja nektek, mi az.
A lazacfeleség elvezette őket a mezőre, itt egy csalánszerű növényt mutatott nekik, hogy gyűjtsék annak a szárát. A szárat kétfelé bontotta, a szálakat egy hasított végű boton áthúzkodva megpuhította, aztán a combján kétszálú fonalat font belőle.
Az asszonyok kíváncsian figyelték, mit csinál, annyi csalánt gyűjtöttek, amennyit csak tudtak, majd maguk is fonni, sodorni kezdték a szálakat.
Ezután a lazacfeleség arra is megtanította őket, hogy kell a csalánfonalból merítőhálót kötni. Akkora merítőhálót kötött, mint egy kinyújtott emberi kar. Elmondta nekik azt is, hogyan fogják majd meg ezekkel a hálókkal az ő rokonait és barátait, amikor látogatóba jönnek.
Röviddel ezután fia született.
A Fraser folyóban még aznap nyüzsögni kezdtek a csillagszemű lazacok, pedig soha azelőtt meg nem jelentek ebben a vízben.
Az indiánok töméntelen lazacot fogtak új hálóikkal.
Szvanizit nagy szolgálatot tett az emberiségnek. Elhozta a csillagszemű lazacot egy messze távoli országból.

Forrás: A mesemondó szikla

A GONOSZ TESTVÉR

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

Élt egy eszkimó faluban két fivér. Mikor eljött az ideje, mind a ketten megnősültek; az egyiknek két lánya született, a másiknak pedig két fia. De az a fivér, akinek lányai születtek, féltékeny és irigy volt, mert így gondolkozott:
“Ha megnőnek a lányaim, akkor férjhez adom őket, és elhagynak. Bezzeg a fivéremet öreg napjaira ellátják majd a fiai minden jófajta élelemmel, vadászni mennek helyette.”
Hogy, hogy nem, annyira gyötörte az irigység, hogy titokban megölte két unokaöccsét. Sírt, zokogott, kétségbeesett az apa és az anya, hogy két szép fiacskájuk eltűnt. Nem tudták elképzelni, hova tűnhettek, egyedül a gonosz fivér felesége sejtette, hogy mi történt.
Egy idő múlva ismét fiacskája született a magára maradt házaspárnak. Akkor a gonosz fivér felesége meglátogatta őket, és titokban figyelmeztette sógornőjét:
- Úgy sejtem, hogy a két fiadat az én férjem tüntette el. Öltöztessük fel hát a fiút leányruhába, és akkor bizonnyal nem fogja bántani a férjem.
Így is történt. Leányruhába öltöztették a gyereket, és a gonosz fivér nem is sejtett semmit. Így ment ez egészen addig, amíg a fiú nagyobbacska lett, és így szólt szüleihez:
- Én bizony nem fogok tovább leányruhában járni. Most már elég erős vagyok, meg tudom magamat védeni.
Ezentúl nem vett fel többé leányruhát, hanem úgy járt, mint a többi eszkimó fiú. Sárgult az irigységtől a gonosz testvér, hogy lám, fivérének ilyen szép nagy fia van, és elhatározta, hogy ezt is elteszi láb alól. Aggódtak éppen eleget a fiú szülei, de az nyugtatgatta őket:
- Ne féltsetek, elég erős és ravasz vagyok, nem lesz velem semmi baj - s közben érdeklődött, hogy eltűnt fivéreinek volt-e játéka.
Odavezették a szülők a kisfiút egy ládikához, abban talált egy kést, egy saspihét és egy savanyú bogyót. Ezeket elrejtette a ruhája alá, aztán útnak indult. Útközben találkozott nagybátyjával, aki ismét csak rosszat forralt a fejében. Azt mondotta unokaöccsének:
- Gyere velem, keressünk tűzifát!
Amikor a nagy erdő szélére értek, a fiú azt mondotta:
- Nézd, bátyám, milyen szép szál fák vannak erre, vágjunk ki néhányat, és vigyük haza.
- Az erdő belsejében sokkal jobb fa van - felelte zordan a nagybácsi.
Amikor áthaladtak a nagy erdőn, egy szép tisztásra bukkantak.
- Gyerünk vissza, itt nincs fa - mondotta a fiú.
De a nagybácsi kényszerítette, hogy maradjanak ott. A tisztáson egy kidőlt fatörzs előtt megállt az öreg.
- Ez kell nekünk! - kiáltotta, és hasítani kezdte a fát.
Csakhogy ez a fatörzs el volt varázsolva, és a fiú egyszer csak azon vette magát észre, hogy a félig elhasított fatörzs megfogta, beleszorult mind a két lába. Nagyot nevetett a gonosz fivér, s otthagyta unokaöccsét a fatörzsbe szorulva. Azt gondolta, hogy majd éhen hal így a gyerek.
Csakhogy a fiúcska nem azért volt ravasz, tudta, hogy lehet az elvarázsolt fatörzs eszén túljárni. Elővette a savanyú bogyót, amit a ruhája alá rejtett, és dörzsölni kezdte vele a fatörzset. Olyan savanyú volt a bogyó, hogy a fatörzs kinyitotta a száját. Ekkora fiú könnyedén kiugrott a hasítékból, és elindult haza.
Útközben tűzifát gyűjtött, lerakta a nagybátyja ajtaja elé, és bekiáltott a házba:
- Bácsikám, elhoztam a tüzelőt!
Haragudott a gonosz fivér, hogy terve nem sikerült. Elhatározta, hogy legközelebb más módon fog végezni öccsével. A felesége azonban figyelmeztette:
- Jó lesz, ha erőt veszel irigységeden! Megölted a fivéred fiait, de ezzel nem bírsz, mert neki is varázsereje van.
- Majd meglátjuk, ki az erősebb - mondotta a gonosz öreg.
Amikor a fiú hazaért, szüleit sírva találta.
- Ne sírjatok - mondotta -, látjátok, visszajöttem, nem bánthat engem a bátyánk, akárhova visz, én mindig hazatérek.
Néhány nap múlva a nagybácsi megint eljött a fiúért. Hívta, menjen el vele, szedjenek madártojást. Útközben a tengerparton töméntelen kacsatojást találtak.
De a gonosz ember azt mondotta:
- Menjünk tovább, ott a sziklánál szebb tojásokat találunk.
Végül egy sziklához érkeztek, alatta rengeteg kacsatojás hevert.
- Ereszkedj le, gyermekem - mondotta a nagybácsi -, szedd össze ezeket a tojásokat, és mihelyt lehet, siess vissza.
A kisfiú azonban tudta, hogy valami csel rejlik e mögött. Kivette a ruhája alá rejtett saspihét, a hüvelykujja és a mutatóujja közé fogta. Amint lefelé mászott a sziklán, a nagybátyja, mintha véletlenül tenné, meglökte. De magában azt gondolta, hogy a fiú lezuhan a szikláról, és biztosan elpusztul. “No, innen nem jön többet vissza” - mormolta magában, s hazafelé ment.
A fiú azonban nem zuhant le a szikláról, mert a saspihe a levegőben tartotta, így szép lassan ereszkedett le, mint a sasok röpülés közben. Mikor leért a szikla aljába, összeszedte a kacsatojásokat, majd a saspihe segítségével ismét visszarepült, és hamarosan a szikla tetején volt ismét. De mire hazaérkezett, már besötétedett. Letette a nagybácsi ajtaja elé a madártojásokat, és bekiáltott:
- Bácsikám, itt vannak a tojások!
- Micsoda? - ámult el a gonosz öreg, mert látta, hogy terve ismét nem sikerült.
Felesége figyelmeztette:
- Jobb lesz, ha békében hagyod a fiút: Meglásd, baj ér téged - mondotta -, hiszen ennek a fiúnak nagyobb varázsereje van, mint neked.
De a nagybácsi nem tett le arról a szándékáról, hogy megöli az öccsét. Néhány nap múlva megint hívta, menjenek kagylót szedni. A fiú szülei sírtak, rimánkodtak, hogy ne menjen el a nagybátyjával. De a fiú azt mondotta:
- Ne féltsetek, semmi bajom nem történhet, már kétszer visszatértem hozzátok, harmadszor is épen fogok hazajönni.
Ezúttal is a tengerpartra mentek, hogy kagylót gyűjtsenek. Minthogy éppen apály volt, közel a parthoz találtak elég kagylót. A fiú haza akarta vinni, de a nagybácsi nem engedte.
- Menjünk csak beljebb a vízbe, ott szebb kagylók vannak.
Már térdig ért a víz, amikor a gonosz fivér egy hatalmas kagylót talált.
- Ezt próbáljuk partra vonszolni - biztatta öccsét.
Alighogy a fiú hozzáért a kagylóhoz, az összecsukódott, és foglyul ejtette. Örült a gonosz, de egy szót sem szólt, hanem titkos mosollyal az arcán hazaindult.
A fiú megpróbált a kagylóból kiszabadulni. Elővette ruhája alá rejtett kését, ami fivérétől maradt rá, és addig mesterkedett, amíg sikerült szétfeszítenie a kagylót, és kiugrott belőle. Gyorsan összeszedett jó sok kagylót, ismét lerakta őket a nagybátyja háza előtt, mintha mi sem történt volna.
A gonosz fivér, amikor meghallotta unokaöccsének a hangját, magánkívül volt dühében. A következő napokban egy hatalmas ládát készített.
- Mire jó ez? - kérdezte a felesége.
- Játékot készítek az öcsémnek.
Este elküldött a fiúért. A gyerek búcsút vett szüleitől, és azt mondta:
- Ne féltsetek engem. Lehet, hogy most egy ideig távol leszek, de biztosak lehettek benne, hogy visszajövök.
- Ezt a ládát neked készítettem, öcsém, hogy szórakozz vele - mondotta a bácsi. - Bújj csak bele ebbe, hadd lássuk, elég nagy-e a játszáshoz.
A láda akkora volt, hogy a fiú éppen belefért. Akkor a gonosz fivér a fejére csapta a fedelét, és jól megkötözte a ládát.
A foglyul esett gyerek érezte, hogy viszik, és hamarosan megállapította, hogy kitették a tengerre. A tenger hullámai dobálták a ládikát, és a fiú már félni kezdett, hogy most az egyszer valóban ráfizet a merészségére. Azt sem tudta, mennyi ideje úszik a tengeren a láda, de egyszerre csak érezte, hogy a hullámok partra vetik.
Amint ott feküdt a parton, ládába zárva, azon gondolkodott, vajon hol lehet, él-e valaki ezen a vidéken. Volt mit aggódnia azon is, hogy kimentik-e a ládából, vagy pedig a hullámok ismét besodorják a tenger közepére.
Amint így töprenkedett, gondolkozott, csengő leányhangokra lett figyelmes. Azt mondotta az egyik:
- Én pillantottam meg először a ládát. - A másik így felelt:
- Nem igaz, én láttam meg először.
Aki először szólt, megismételte:
- Én láttam meg először, és ezért enyém a láda.
- Jól van - felelte a másik -, legyen a tied a láda, de ami a ládában van, az az enyém, mert úgy látszik, hogy egyszerre pillantottuk meg.
Fölemelték a ládát, és vinni kezdték, de minthogy túl nehéznek találták, letették, és a köteleket kibogozták, hogy megnézzék, mi van benne. De mennyire csodálkoztak, amikor a ládából egy fiú lépett ki. Csodálkozott a fiú is, mert két szép leányt látott maga előtt és egy hatalmas idegen falut. Ennek a falunak a lakói a Sas-törzshöz tartoztak.
A férfiaknak, akárcsak a sasoknak, fehér arcuk és fejük volt, a fiataloknak, akárcsak a sasfiókáknak, sötétebb arcuk és fejük. Mindenfelé sastollak csüngtek a házakon, és az emberek, ha kedvük szottyant rá, egyszerűen felöltötték a sastollakat, és sassá változtak, elrepültek, majd amikor visszatértek, ismét emberré változtak.
A két leány, aki megtalálta őt, a Sas-törzs főnökének gyermekei voltak. Hazavitték a fiút apjukhoz, aki fiává fogadta a ládában érkezett gyermeket. Néhány év múlva, amikor megnőtt, feleségül vette a főnök nagyobbik lányát. Boldogan éltek, de gondolatai gyakran szálltak vissza szülőfalujába, és egyre többször gondolt szüleire. Ha eszébe jutott, hogy nagybátyja milyen kegyetlen volt hozzá, megfájdult a szíve.
Felesége észrevette, hogy férje időnként szomorú, és addig kérdezgette, amíg a férj elmesélt mindent ifjúkoráról, szüleiről és nagybátyjáról. Felesége megpróbálta felvidítani, de amikor látta, hogy ez nem sikerül, mindent elmondott szüleinek.
A Sas-főnök azt ajánlotta, öltse fel a fiú az ő sasöltözetét, repüljön magasra, amíg megtalálja szülőfaluját, és látogassa meg szüleit. A fiú úgy is tett, ahogy apósa tanácsolta. Fölvette az apósa tollöltözetét, magasra repült, és nemsokára megtalálta szülőfaluját. Mindenütt ismerősöket látott a magasból, csak éppen szüleit nem találta köztük. Éjszaka visszaváltozott emberré, fogott egy hatalmas bálnát, és a partra tette, mert gondolta, hogy reggel a falu lakói eljönnek a húsért. Az első, aki reggel a parton megjelent, a gonosz fivér volt, és amikor meglátta a bálnát, felkeltette az egész falut. Hamarosan mindenki megjelent a késekkel, felvágták és behordták a bálnát. De a fiú szülei csak nem kerültek elő. Őket ugyanis az irigy fivér nem engedte a bálna közelébe, és amikor a szomszédok a magukéból vittek egy kis húst nekik, szidalmazta őket, és megtiltotta, hogy még több húst vigyenek a házukba.
“Megbocsátottam a gonosznak, hogy megölte a fivéreimet, megbocsátottam azt is, hogy az életemre tört. De azt nem bocsátom meg, hogy kegyetlenül bánik a szüleimmel” - gondolta a fiú. Sastollát felöltötte, és elröpült a falu fölött. Egy ideig a levegőben röpdösött, majd nagybátyja háza fölött csattogtatta szárnyait. Az ostoba, gonosz fivér azt gondolta, hogy a sas tudja, mennyire fontos ember ő a faluban, és húst kér tőle.
Ezt gondolva, egy darab húst vetett a sas felé.
Másodszorra a sas megint lefelé röpült, és egyre jobban közeledett a nagybácsi fejéhez, az azonban úgy tett, mintha ez megtiszteltetés volna a számára. Az emberek figyelmeztették, hogy óvakodjon a sas karmaitól, mert bajba kerül.
Harmadszorra a sas olyan közel került a bácsi fejéhez, hogy az arcra esett. Negyedszerre pedig lehajolt érte a sas, és felrepítette magával a levegőbe.
Nem messze a parton magas, meredek szikla állt. Annak a tetejére tette le a sas a nagybácsit, és leült szemben vele. Akkor levette a sastollakat, és a remegő fivér felismerte unokaöccsét. Ekkor így szólt a fiú:
- Megbocsátottam azt, hogy megölted fivéreimet, hogy engem is négyszer akartál megölni, de nem bocsátom meg, hogy rosszul bánsz szüleimmel. A bálnát szüleimnek, a falu népének és nem neked hoztam. De te egymagad akartad megenni, és nem engedted, hogy támasz nélkül maradt szüleim kapjanak a húsból. De rokonom vagy, így még egy alkalmat adok neked, hogy megmentsd az életedet. Ha vissza tudsz úszni a partra, akkor megkönyörülök rajtad.
Csakhogy a gonosz fivér nem tudott úszni. Könyörgött az unokaöccsének, hogy vigye vissza a partra. A fiú megkeményítette szívét. Felvette a sastollat, megragadta a nagybácsit, felemelte a levegőbe, és a magasból beledobta a tengerbe.
A falu lakói a partról nézték, hogy mi történik, és amíg besötétedett, addig figyelték a levegőben keringő sast. Mikor mind visszatértek a kunyhójukba, a fiú levette sastollait, és meglátogatta szüleit. Rendre elmesélte, hogy mi történt vele, és meghívta őket, kísérjék el új hazájába. Korán reggel újra felöltötte a sastollat, szárnya közé ültette a szüleit, s elrepült velük a Sas-nemzetség lakóhelyére.

Forrás: A mesemondó szikla

A KISFIÚ, AKI FÖLÜLT A HOLD SZARVÁRA

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

Volt egyszer egy király, aki igen szerette a tréfát. Egy szép napon kihirdette az országban, hogy annak, aki olyan nagy hazugságot tud mondani, amelyre ő azt mondja: nem igaz - annak egy zsák aranyat ad ajándékba. Csak haza tudja vinni. Volt is jelentkező bőségesen, de mindegyik csúful járt. Senki sem tudott olyan hazugságot mondani, hogy a király rávágta volna: nem igaz!
Hallotta ezt egy kisfiú is. Egészen kicsi volt még, de akkorákat tudott hazudni, hogy aki hallotta, csak úgy kapkodta a fejét. Ez a kisfiú elhatározta, hogy szerencsét próbál.
El is ment a királyi palotába, és odaállt a király elé.
- Talán valami hazudós meséket akarsz nekem itt elmondani, te gyerek? - kérdezte a király.
- Azt bizony, felséges uram. Akkorákat hazudok, hogy akkorát senki sem tud - hencegett a kisfiú.
- Hát akkor rajta! - kacagott a király.
- Farkasordító hideg volt - kezdte a mesét a kisfiú. - Sétálok a kertben, hát egyszer meglátok egy barackfát. Csak úgy roskadozott a sok szép sárga baracktól.
- Lehetséges - mondta a király.
- Fölmászok a fára, annak is a hegyibe, és eszem a barackot. Egyiket a másik után.
- Meglehet - bólintott a király.
- Ahogyan ott majszolgatom a barackot, látom, hogy a hold egészen közel van hozzám, egészen mellettem.
- Ez igazán hihető - szólt közbe a király.
- Gondoltam, kényelmesebb a holdon, átültem hát az ágról a hold szarvára.
- Meglehet - jegyezte meg a király egykedvűen.
- Kezdett melegem lenni a holdon. Szétnézek, hogy tán jobb volna visszaülni a barackfára. De akárhogy nézem, nem látom a fát, mert a hold közben jócskán továbbment.
- Lehetséges, lehetséges - így a király.
- Nem tudtam, hogyan másszak le a holdról Tapogatom a fejem, hát egy bolha szorul a körmöm alá.
- Miért ne? - mondta a király.
- Megöltem a bolhát, és megnyúztam. A bőréből kötelet csináltam, és azon ereszkedtem lefelé.
- Meglehet - bólogatott a király, mint aki nagyon természetesnek tartja, amit hall.
- De nem volt elég hosszú a kötél. A felhők közül kellett leugranom. Leugrottam, jó nagyot bukfenceztem, a fejem meg beszorult két nagy kő közé.
- Az bizony meglehet - mondta a király egy csöppet sem csodálkozva.
- Sehogyan sem tudtam kiszabadítani a fejemet, ezért hát elvágtam a nyakamat, a fejemet kipiszkáltam a két nagy kő közül, visszaragasztottam a helyére, és itt vagyok.
- Látom - szólt egykedvűen a király.
- De egyet még elfelejtettem mondani. Nem ide jöttem egyenesen, hanem elébb hazafelé mentem, ráadásul futva.
- Nincs ebben semmi hihetetlen - mondta a király csaknem szomorúan, hogy a kisfiú sem tud olyat hazudni, melyre azt mondhatná: nem igaz!
- Akkor megláttam egy nyulat. Utána eredtem. A nyúl úgy hasította a levegőt, hogy szélvihart támasztott, a szél lesodorta valamennyi fa valamennyi levelét, az egyik levélen írás volt.
- Igaz lehet ez is - szomorodott el a király még jobban.
- Az volt írva a levélen, hogy az apám meg a felséges úr együtt őrizték gyerekkorukban a disznót.
- Hazudsz, te szemtelen kölyök! - pattant föl a király mérgesen.
- Na végre! - sóhajtott föl a kisfiú megkönnyebbülten. - Akkor ide azzal a zsák arannyal, felséges uram, hadd vigyem haza! Jó helyen lesz nálunk.
Megkapta az aranyat, hazavitte, és azóta is boldogan él, ha meg nem halt. Csak éppen nem kisfiú már, hanem ősz hajú, nagy szakállú nagyapó.

Forrás: A mesemondó szikla

A LÓ TÖRTÉNETE

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

A pima indiánok[1] öregjei jól emlékeznek azokra az időkre, mikor ló még nem élt a földön.
Volt akkoriban két testvér, két nagyon ügyes vadász. Szarvas és őz után járták mindennap az erdőt, s zsákmányukat a vállukon vitték haza kunyhójukba. Egy napon az idősebbik testvér szíve megesett a nehéz vadászzsákmány súlya alatt roskadozó kisebbik testvéren.
Így szólt hozzá:
- Nehéz az életünk, könnyíteni szeretnék rajta. Fogadd meg mindenben a szavamat, s meglátod, jobb lesz neked. Most emeld föl az íjadat, nyílvessződdel lődd át először az arcomat, aztán az oldalamat. Mikor már eldőltem, vágj négyfelé, s testem négy darabját vesd a vízbe. Aztán térj haza, négy nap múlva gyere vissza ide, a tó partjára, s ne félj, akármit látsz is.
Fájt a kisebbik fivér szíve, nagyon fájt, de engedelmeskedett az idősebbik szavának.
Négy nap múlva visszatért a tóhoz, a parton négy soha nem látott állatot: négy lovat pillantott meg. Lovak voltak - két kanca meg két csődör; az egyik fehér, a másik fekete, a harmadik almásderes, a negyedik sárgás - vagyis olyan színű, mint az erdei szarvas.
A kisebbik fivérnek eszébe jutott, amit a bátyja mondott, nem rettent hát meg, kötőféket vetett az egyik állat nyakába, a hátára pattant, s a másik hármat maga előtt terelve hazavitte valamennyit.
A pima indiánok földjén aztán elszaporodtak a lovak, ezentúl minden pima indián lóháton járta a messzi vidékeket, lovával vitette a nehéz terheket.
A jó testvér így áldozta föl életét, hogy könnyítsen fivére és minden pima indián sorsán.
A ló pedig az ember igaz barátja azóta is.

Forrás: A mesemondó szikla

PÁRVIADAL A JÉGKIRÁLLYAL

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

Réges-régen élt egy bölcs vénember; ennek a vénnek volt egy jó eszű, ügyes unokája.
A fiú gyorsabban futott mindenkinél, ezért az öregember Hiyatgaunak, Fürgének nevezte.
Egy szép napon így szólt hozzá:
- Elég nagy vagy már, hogy őzre vadászhass. Menj hát, és ejts el egyet, én pedig majd megtanítlak, hogyan kell a bőrét kicserezni.
Hiyatgau nem vadászott soha azelőtt, mégis alighogy az erdőbe ért, máris lelőtt egy pompás őzet. A bükkfa hajlékony vesszőiből kötelet font, rákötötte a vad nyakára, és hazavonszolta.
Az öreg fogott egy kis kovakő kést, és megnyúzta az őzet. A bőr belső oldalán azonban hús- és zsírréteg maradt, s hogy ezt eltávolítsa, hársfakarót vert jó mélyen a földbe, kiálló részét ékszerűre faragta, ezen vakarta aztán tisztára a bőrt.
Mikor elvégezte a munkát, hívta Hiyatgaut:
- Borítsd csak a válladra ezt a bőrt, elég lesz-e egy ingre!
Hiyatgau a vállára terítette a bőrt.
- Nem, nem elég - szólt a vén -, még egy őzet kell ejtened.
Hiyatgau hozott még egy őzet, ennek a kikészített bőre az előzőével együtt már elegendő volt egy ingre.
Az öreg azonban nem nyugodott.
- Ez a két bőr elég lesz neked egy ingre, de nincsenek lábszárvédőid. El kell még egy őzet ejtened.
Hiyatgau hazavonszolta a harmadik őzet is, ez nagyobb volt, mint az előző kettő. Az öreg kikészítette a bőrt, és kiszabta a lábszárvédőket.
- Kevés a szőrme ezen a bőrön két lábszárvédőhöz, még egy őzet el kell ejtened, azonkívül egy pár mokasszinra is szükséged lenne, az idő hamarost hidegre fordul.
Hiyatgau újra vadászni indult, talált is három őzet, mindegyik kisebb volt annál, amit utoljára ejtett.
“Ezek nem lesznek jók - gondolta -, nagyapának legalább akkorára van szüksége, mint a legutóbbi őzem volt.”
Nem is vették észre az őzek, mert Hiyatgau óvatosan továbblopózott az erdőben, és addig keresett-kutatott, míg végre sikerült is elejtenie egy jókorát. Hazavonszolta. Az öreg kikészítette a bőrt. A két állat nyakbőréből szabta ki a mokasszint úgy; hogy a szőrmét befelé fordította, a bőr többi részéből lett a lábszárvédő, ezek szőrmével kifelé készültek. A vénember gondolkozott, vajon ne füstölje-e föl a bőrt, de aztán úgy döntött, nem tanácsos, mert az őzek megéreznék a szagát, mikor Hiyatgau vadászik.
Így hát bőr volt már elegendő, de nem volt mivel megvarrni.
- Menj, és ejts el nekem egy egyéves őzet, melynek csak most ütköznek a szarvai - szólt a fiúhoz.
Hiyatgau napokon át járta az erdőt, míg végre talált egy egyéves őzet, lelőtte és hazavonszolta. Ennek a bőrével másként bánt az öreg, mint a többivel, mert most fonalra volt szüksége. Lekaparta a szőrzetet a bőrről, aztán faabroncsok segítségével kifeszítette; mikor megszáradt, megparancsolta az unokájának, hogy tegye a hársfa nyújtótőkére, és vágja föl folyamatos spirál alakban a külső szélénél kezdve.
Hiyatgaunak jó szeme volt és erős keze, sikerült is a kifeszített bőrből hosszú, vékony szíjat hasítania. Az öreg aztán két kő között húzogatva megpuhította, és félrerakta, hogy ha szükség lesz rá, kéznél legyen.
- Jól van, jól - mondta -, de még mindig nincs árunk. Menj, és hozz egy hikoribotot.
Hiyatgau szerzett egy jó botot, a vénember megvékonyította és meghegyezte.
- Amíg megvarrom neked ezeket a bőröket - szólt -, menj, és ejts el egy medvét. Szükséged lesz takaróra, ha beköszönt a hideg.
Talált is a fiú egy medvét, rálőtt, de az íja olyan gyöngécske volt, hogy a nyílvessző be sem hatolt az állat bőrébe. Két másik medvére is rálőtt hasonló eredménnyel. Hazament hát, és így szólt az öreghez:
- Három medvére lőttem rá, de az íjam gyönge, a nyílvesszők nem hatoltak be az állat bőrébe. Csinálj nekem erősebb íjat.
Nem sokkal ezelőtt a vénember egy szél csavarta, kiszáradt hikorifát talált, félretett belőle néhány hosszabb ágat, de arra is gondja volt, hogy az értékes fa tönkre ne menjen, belemerítette hát a folyóba. Most megszárította a fát, az egyik darabból íjat formált, húrt is szerelt rá, melyet az őz hátsó inaiból font. A fa többi részéből vesszőket faragott, a fejüket elég súlyosra csinálta, hogy ne kelljen tollakat is használnia, aztán megkeményítette a hegyüket a tűzben.
- No, itt van az íjad meg a nyílvesszőid - szólt a fiúhoz. - Ha medvére lősz, célozz csak mindig a vállára, ott a legvékonyabb a bőr.
Hiyatgau nagyon boldog volt az új íjával, s már rohant is az erdőbe. Nem is kellett messze mennie, mikor egy hatalmas medvére bukkant, sokkal nagyobb volt, mint az előző három. Nyílvesszője éppen vállon találta az állatot, s majdnem tövig belefúródott. A medve meg szaladt néhány lépést, aztán felbukfencezett. Hiyatgau bükkfavesszőkből kötelet font, hogy hazavonszolja a zsákmányt, de a medve teteme olyan nehéz volt, hogy unos-untalan meg kellett pihennie.
Beesteledett, mire a kunyhóhoz ért.
Nagyapa megnyúzta a medvét, a hús javát pedig félretette, hogy megsüssék, a többit megszárította. A hájat megöntözte olajjal, megolvasztva az állat hólyagjában fölakasztotta, hogy besűrűsödjék. Befejezte az inget, a lábszárvédőket, a mokasszint, a medvebőrt pedig kicserzette, úgyhogy pompás téli takaró lett belöle.
- Van most már jó meleg ruhád - mondta -, jöhet a hideg. De még fát is kell behordanod, mert az éjszaka azt álmodtam, hogy jön a Jégkirály.
- Ki az a Jégkirály? - kérdezte Hiyatgau dühösen. - Jobb lesz, ha nem zaklat bennünket, mert megölöm!
- Pszt! Ne beszélj ilyeneket, még meg találja hallani! Jaj, jaj! Hiszen mégiscsak kimondtad, most már szembe kell nézned vele. Menj csak, és ejts el még néhány medvét.
Hiyatgaut nem hagyta cserben a szerencséje, naponta elejtett egy-egy medvét vagy őzet, úgyhogy az öreg nyáron át egyebet se tett, csak bőrt cserzett, húst szárított, zsírt olvasztott.
Őszre fordult, s a vénember ismét így szólt:
- Jön a Jégkirály. Menj csak, és ejts el néhány mosómedvét, nagyon jó húsban vannak ilyentájt.
Hiyatgau persze nem értette a dolgot. Azt hitte, a Jégkirály valami közönséges halandó, akit éppúgy megölhet, ahogy megölte a vadakat, és csodálkozott, hogy a nagyapja miért olyan nyugtalan. De azért csak elment, és elejtett jó néhány mosómedvét.
- Jön a Jégkirály - szólt az öreg újra. - Menj, és gyűjts görcsös fenyőtuskókat, száraz hikoriágakat.
Hiyatgau két nagy halom tüzelőfát hordott össze, egyet a kunyhó előtt, a másikat bent a kunyhóban rakták föl.
- Jön a Jégkirály. Gyűjts jó csomó hársfaháncsot.
Az öreg útmutatásai szerint Hiyatgau fáklyákat készített a hársfa háncsából, de olyan sok háncsot sikerült fölhalmoznia, hogy nagyapja így szólt:
- No, azt hiszem, ennyire nem is lesz szükség.
- Jobb, ha bőviben vagyunk - felelte a fiú.
Néhány nap múlva így szólt Hiyatgau:
- Azt álmodtam az éjszaka, hogy egy ember jött, és azt mondta, találkozzunk itt meg itt az erdőben.
- Számítottam rá - felelte az öreg -, a Jégkirály volt! Vedd fel az ingedet, a lábszárvédődet, ha elmész.
Hiyatgau felöltözött, és elsietett arra a helyre. Valaki már várt ott rá... Valaki, aki ember formájú volt, de mégis, mintha jégből lett volna...
- Mondtad-e, hogy megölöd a Jégkirályt? - kérdezte Hiyatgautól.
- Igen, mondtam!
- Nos, itt vagyok! Vívjunk meg!
Hiyatgau tétovázott.
- Engedj egy kis időt, hogy felkészülhessek. Állapodjunk meg a párviadal napjában.
- Rendben van, egy hónap múlva megverekszünk. Egy hónap múlva, tehát a Kettős Hideg hónapjában.
Elváltak. Hiyatgau hazatért a kunyhóba, elmondta, mi történt. Az öreg zavarban volt, mert sohasem hallotta még, hogy januárt a Kettős Hideg hónapjának is nevezik.
- Óvtalak ettől, de te meggondolatlanul fenyegetőztél. Magad szerezted magadnak a bajt. Most aztán állj helyt, ha tudsz. Azt hiszem, jó lesz, ha kijavítjuk a kunyhót. Könnyen megölhet bennünket, hiszen azt sem tudjuk pontosan, melyik napon érkezik.
A kunyhót medvebőrökkel bélelték ki, aztán csak várták a Jégkirály érkezését.
Egy reggel alig égett a tűz, csak pislákolt, füstölt, pattogott. A vénember rémülten odaugrott, Hiyatgau pedig levett egy mosómedvezsírral telt hólyagot, és ráloccsantotta a tűzre. A láng újra föléledt.
Mindketten leültek a tűz mellé.
Belépett a Jégkirály. Mozdulatlanul megállt az ajtóban.
Jeges hideg söpört végig a kunyhón, a tűz ismét lelohadt. Hiyatgau újra zsírral kezdte locsolgatni. Mikor föllángolt, a fiú meggyújtott egy hársfa fáklyát, és odatartotta a Jégkirály testéhez. A fáklya sistergett, és füstölve kialudt.
A fiú fenyőtüskéket rakott a tűzre. Mosómedvezsírral élesztette a tüzet. Egy medvehájjal teli lábast tett a tűzbe. A háj lassan fölolvadt, a fiú a forró zsírt egy hosszú nyelű fakanállal kezdte a Jégkirály mozdulatlan testére locsolni. A zsír ráfagyott a jégtestre. Hiyatgau fáklyával igyekezett a fagyott zsírt fölolvasztani és meggyújtani.
A fiú álló napon át küzdött, sőt még késő éjszaka is egyre támadott.
A Jégkirály lassan-lassan soványodott, fogyott, végül teljesen elsorvadt.
Reggelre kelve már csak akkora volt, mint egy kisgyerek. Végül is megadta magát.
- Legyőztél - mondta -, de teljesen nem pusztíthatsz el. Ezután majd csak a füledet és a lábujjaidat csipkedem.
Eltűnt.
A kunyhóban a jeges hideg helyét kellemes meleg foglalta el. A vénember fölállt, és így szólt unokájához:
- Nagy szerencse, hogy legyőzted a Jégkirályt!
Hiyatgau vadászni indult, mert a hideg engedett, kitavaszodott újra.
Talán most is vadászik még. Ki tudja?

Forrás: A mesemondó szikla

MEDVEANYA

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

A kis Uksedaiyihának nem voltak szülei, sem nagyszülei, de még közeli rokonai sem. A többi falubeli fiú olyan gonoszul bánt vele, hogy mindig csak sírt. Ahhoz meg még nagyon kicsi volt, hogy otthagyja a falut.
Egy nap aztán a meredek sziklafalnál játszottak, és a fiúk egy sötét barlangot találtak, mintha medvetanya lett volna. A legidősebb fiú ráüvöltött Uksedaiyihára:
- Mássz be a barlangba!
A gyerek sírva fakadt.
- Mássz be, vagy elpusztítalak!
Sírva bemászott hát, a fiúk pedig hatalmas köveket görgettek a bejárat elé, valósággal befalazták Uksedaiyihát.
Eleinte semmit se látott a sötétben, de mihelyt szeme hozzászokott a homályhoz, megpróbálta szétrombolni a kőfalat, de mivel ez nem sikerült, körülnézett, hátha még egy kijárata van a barlangnak.
Az üreg nem volt nagyon mély, és ott, a fal mellett egy asszony ült, aki valójában nem volt más, mint a sündisznó.
- Ne gyere nagyon közel hozzám - mondta az asszony -, mert a ruhám megszúr. Tudom, mit tettek veled. Mindkettőnket befalaztak, de ne félj, holnap segítséget hívunk, hogy kiszabaduljunk innen.
Lefeküdtek és elaludtak.
Másnap kora reggel a sün fölkelt, és így szólt:
- Húzódj csak arrébb kicsit, hogy kiférjek melletted.
Kifurakodott a kisfiú mellett, és kiáltozni kezdett, az állatokat hívta segítségül. Jött is a róka, a farkas, a medve, az őz, a jávorszarvas és még sok más állat, odagyűltek a barlang szájához, és lerombolták a kőfalat. A sün kimászott, Uksedaiyiha követte.
- A fiúk elbántak ezzel a gyerekkel - mondta megmentőiknek, akiket Uksedaiyiha éppen olyan emberi lénynek látott, mint önmagát. - Ki vállalkozik, hogy vigyáz rá?
- Majd én! - szólt a farkas.
- Nem - felelte a sün -, te nem vigyáznál rá, mert mindig éhes vagy. Előbb-utóbb megölnéd és fölfalnád.
- Akkor hát én! - mondta a róka.
- Nem, nem, hiszen te is mindig éhes vagy, s amellett egész nap csak rohangálsz.
- Én talán gondját viselhetném - szólalt meg most a jávorszarvas.
- Nem, te sem vigyáznál rá. Nagyon sokat rohangálsz, s ha magaddal vinnéd, le találna esni a hátadról, és kitörné a nyakát.
- Hát én nem vállalkozhatnék rá? - kérdezte félénken az őz.
- Nem, nem. Te is állandó sietségben vagy, biztosan elszaladnál mellőle.
Végül aztán a medve szólalt meg:
- Azt hiszem, én gondoskodhatnék róla. Eljátszhatna két gyermekemmel.
- Igen, igen, ez jó lesz, te jól gondját viseled gyermekeidnek.
Így hát Uksedaiyiha elment a medvével, és ott élt nála a fa gyökerei közé épült otthonában. Ott játszott hát a medve fiával, lányával, és megtanulta a nyelvüket is. A medvefiú néha levetette a ruháját, és kölcsönadta Uksedaiyihának, ilyenkor a kisfiú éppen olyan ügyesen mászott föl a fára, mint a medvék.
Egy reggel medveanya így szólt családjához:
- Menjünk, gyerekek, bogyót szedni, ilyenkor már nagyon sok van.
El is indultak, és hamarosan igen gazdag bogyólelőhelyre találtak, medveanya itt letette a kosarát.
- Itt maradunk és szedegetünk - mondta. - Uksedaiyiha, járd körül a helyet, és üvölts, amilyen hangosan csak tudsz, hogy elriassz mindenkit, aki itt bogyót szedegetne.
Uksedaiyiha így is tett.
Ott szedegették aztán a bogyót napnyugtáig, akkor pedig hazatértek, a kosaruk színültig telt édes bogyóval.
Jött az ősz, és medveanya így szólt:
- Az erdő tele van ilyenkor mogyoróval. Tudok nem messze egy remek helyet, minden évben ott szoktam szedni. Menjünk oda holnap: vajon találunk-e sokat most is?
Másnap odamentek.
Mikor odaértek, medveanya így szólt Uksedaiyihához:
- Szaladj itt körbe, és üvölts!
Úgy is tett.
- Minden rendben van, anya - mondta a fiú, mikor visszatért -, senki sincs a közelben.
Gyűjtötték a mogyorót egész nap, napnyugtakor pedig hazatértek tele kosárral, és a sok mogyorót a gyökerek alá rejtették.
- Holnap újra oda kell mennünk - mondta medveanya -, sokat kell összegyűjtenünk, hogy télen át ki ne fogyjunk belőle.
Másnap újra odamentek hát, összegyűjtöttek még egy teli kosárral, s ezt is a gyökerek alá rejtették.
Másnap reggel medveanya vezetésével elindultak téli szállást keresni. Hosszan-hosszan vándoroltak az erdőrengetegben, míg végül egy nagy fához értek.
- Várjatok itt lent, gyerekek - szólt medveanya, és fölmászott.
A három gyerek lent maradt és figyelt. Medveanya hirtelen eltűnt egy odúban, néhány percig odabenn maradt, aztán újra előbukkant, lecsúszott a fa törzsén, és így szólt:
- Ez az odú remek téli szállás lesz. Visszamegyünk, és áthozzuk ide mind a mogyorónkat.
Visszatértek hát régi otthonukba a gyökerek közé, és ott aludtak.
Medveanya másnap korán kelt, négy batyuba kötötte a mogyorót, egy nagyot magának, három kisebbet pedig a gyerekeknek szánt.
Ki-ki vállára vette a terhét, és elindultak az erdőrengetegben a nagy fa felé.
Medveanya fölmászott batyujával az odúba, aztán hívni kezdte a gyerekeit, hogy kövessék. Fia, lánya minden nehézség nélkül fölmászott, de Uksedaiyiha nem tudott lábával a törzsben megkapaszkodni, ott állt szomorúan a fa alatt. Fogadott fivére lenézett, s azonnal megértette, mi a baj.
- Vedd föl ezt! - kiáltotta, és ledobta a ruháját Uksedaiyiha lába elé.
A fiú felöltötte, és már mászott is, pillanatok alatt könnyedén fölért az odúba, amely kellemes meleg volt és nagyon otthonos.
Alig rendezkedtek be új otthonukban, mikor az idő hirtelen megváltozott, megjött a hideg, és hullott a hó. Többé ki sem bújtak az odúból, odabent játszadoztak, ették a mogyorót, és sokat-sokat aludtak.
Ifjú volt még a tél, mikor egy reggel medveanya így szólt Uksedaiyihához:
- Nézz csak ki, nincs-e valaki a közelben!
A fiú kinézett, és egy férfit látott.
- Egy férfi jár erre! - kiáltotta.
Medveanya botot ragadott, és a betolakodó felé bökött vele. A bot nőtt, növekedett, egészen a férfi mellkasáig, s így sikerült útját eltéríteni a nagy fától.
- Elment - szólt medveanya -, de néhány nap múltán jön még egy. Lehet, hogy ő sem vesz észre bennünket.
Néhány nap elteltével így szólt Uksedaiyihához:
- Most már itt lehet az a másik. Nézz csak ki, és mondd meg, itt van-e már!
Uksedaiyiha kinézett.
- Igen, anya, ott jön! Mintha gőz venné körül az arcát.
- Ez azért van, mert meleg ételt eszik. Sohasem fog megközelíteni bennünket.
Botjával ismét bökött egyet a férfi felé, és sikerült is eltérítenie a nagy fától.
Néhány nap múltán újra megszólalt:
- Még egy férfi közeledik. Nézz csak ki újra!
Uksedaiyiha kinézett.
- Ez a férfi gallyakat vág, anya.
- Ó, igen, ő sem talál ránk - felelte medveanya, és botjával a férfi felé bökött.
Később Uksedaiyiha ismét kinézett, egy férfit vett észre, akinek mintha egy rocska lett volna a fején. Vadász volt ez, aki sohasem hasalt le a forráshoz, hogy igyék, hanem rocskával merített belőle.
- Az a rocska, amit magával cipel, megakadályozza abban, hogy ránk találjon - szólt medveanya, és feléje bökött a botjával.
Tavaszra hajlott már az idő, mikor medveanya ismét azt mondta, nézzen csak ki még egyszer.
- Egy férfi közelít, nagy kukoricakenyér-darabok állnak ki a szájából.
- Ó, ő a nagyétkű, aki addig eszik, míg az utolsó morzsáig föl nem falt mindent. Ő sem láthat meg bennünket. - S ezzel eltérítette őt is.
Végre megjött a tavasz.
- Most már elhagyhatjuk az odút - szólt medveanya.
Lemásztak, és útra keltek, hogy nyári szállást keressenek. Találtak is végül megfelelő helyet a sziklák között. Néhány könnyebb sziklát arrébb hengerítettek, a nedves leveleket félresöpörgették, és szárazat hoztak a helyébe. A gyerekek otthon maradtak játszani, amíg medveanya elment, hogy jó bogyólelőhelyet keressen.
Az idő fölmelegedett, a bogyók beértek. Medveanya elvezette gyerekeit az új lelőhelyre. Mikor odaértek, elküldte Uksedaiyihát, hogy riassza el az idegeneket. Napnyugtakor tele kosárral tértek vissza a sziklákhoz. Így szedegették nap nap után a bogyókat, és amit nem tudtak megenni, azt elrejtették sziklatanyájukon.
A nyár folyamán időről időre vadászok zavarták meg nyugalmukat, de valahányszor csak a közelükbe férkőzött valamelyik, medveanya kiszórt néhány fajdtollat. A tollak madárrá változtak; fölröppentek a fajdok, és elcsalogatták a vadászt.
Őszre fordult, és medveanya így szólt Uksedaiyihához:
- Jön majd egy vadász, aki biztosan ránk talál, mert az arca mindkét irányba fordul egyszerre, a kutyájának pedig négy szeme van. De ez még nem is minden. Nagyon lassan jár, gyakran megáll és körülnéz. Nézd csak meg, vajon nem jön-e máris!
Uksedaiyiha kinézett, és látta, hogy egy férfi közeledik. Lassan lépegetett, közbe-közbe gyakran megállt és körülnézett. Kutyájának mindkét szeme fölött egy-egy fehér folt ragyogott, olyan volt a derék állat, mintha nem is két, hanem négy szeme lett volna.
A fiú elmondta medveanyának, mit látott.
- Nincs mentség - szólt medveanya -, ki kell mennünk. Én megyek először, te fiam, kövess engem. Aztán te következel, Uksedaiyiha, és vezesd magad mögött a kis húgocskádat. Ha elmondod a vadásznak, hogy ő a húgod, megkegyelmez neki. Viseld gondját annyi ideig, ameddig én gondoskodtam rólad, ha az idő betelik, engedd szabadon.
A kutya szagot fogott, és fölfedezte őket. Vad ugatásba kezdett.
Medveanya kiszórt néhány fajdtollat, egész fajdcsapat röppent föl nagy hangosan, de a kutya csak rövid ideig üldözte őket, aztán visszatért a medvetanyához. A vadász közelebb jött.
- Jaj, nem bírom tovább - sóhajtott medveanya. - Most már elő kell bújnom - ezzel fölvette a batyuját, és kilépett.
A vadász azon nyomban rálőtt, amint föltűnt. Medveanya szaladt még néhány métert, aztán összeesett. Uksedaiyiha úgy látta, hogy a földön fekvő tetem csak a batyu, amit medveanya eldobott, ő maga azonban szerencsésen megmenekült.
Most a fiú vette vállra batyuját, és már ment is kifelé. Ő sem szaladhatott tovább, mint az anyja, s máris összerogyott a vadász nyilától találva. Uksedaiyiha azonban tudta, hogy csak a batyuját ejtette el, ő maga megmenekült, akárcsak medveanya.
Most Uksedaiyiha lépett ki.
A vadász leeresztette íját.
- Miért nem jöttél te előre?! - kiáltotta. - Nem öltem volna meg társaidat, ha te lépsz ki először.
- Nem is ölted meg őket - felelte a fiú -, egyszerűen csak leejtették a batyujukat.
Most a kis medvelány is előbújt, szorosan Uksedaiyiha mögé rejtőzött védelmet keresve.
A kutya ugatni kezdett, és már rá is rohant volna, ha a vadász le nem inti.
Uksedaiyiha aztán elmondta történetüket:
- Medveanya viselte gondomat két nyáron és egy télen át. Megígértem, hogy ugyanennyi ideig gondoskodom húgocskámról, aztán pedig szabadon engedem. Addig velem marad.
A vadász az elejtett medvebőröket összegöngyölte, a hátára kötötte, aztán elvezette Uksedaiyihát és medvehúgocskáját a faluba.
- Én nem megyek be a kunyhódba - szólt a medvelány -, idő múltán haza kell térnem. Köss valami jelet a nyakamba, hogy az emberek fölismerjenek, és le ne lőjenek. Inkább alszom idekint.
Uksedaiyiha vörös kötelet kötött a nyakába, s a medvelány mindenhova követte két nyáron és egy télen át. Akkor aztán így szólt hozzá:
- Most már vedd le rólam a kötelet, mert hazatérek. Ha vadászni mégy, sohase ölj meg ilyen kicsi medvét, amilyen én vagyok. Ég veled!
Mikor elment, Uksedaiyiha továbbvándorolt a vadásszal erdőről rengetegbe, rengetegből vadonba. A medveanyónál töltött idő képessé tette arra, hogy felismerje azt a titokzatos füstszerű felhőt, mely a medvetanyák fölött lebeg. Társát mindig a legnagyobb medvék nyomára vezette, ezek tanyája fölött lebegtek a legnagyobb felhők.
Senki soha nem látta ezt a két férfit, pedig talán még mai napig is medvékre vadásznak.

Forrás: A mesemondó szikla

A NÖVÉNYEK EREDETE

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

A KUKORICA EREDETE
Valamikor réges-régen, az idők kezdetén, egy indián férfi egyedül lakott a világ végén, távol mindenkitől. Még nem ismerte a tüzet, és gyökerekből, fakérgekből, dióból tengette életét. Az idők múltával azonban az indián egyre szomorúbb lett, magányosan érezte magát. Megunta, hogy gyökereket ásson ki, és azzal táplálkozzék. Elvesztette étvágyát, és nap nap után csak heverészett álmodozva a napfényben.
Egyszer is éppen heverészett, álmodozott, amikor látta, hogy egy leány közeledik feléje. Először nagyon megijedt, azonban ahogy közeledett a lány, egyre szebb volt, hosszú szőke haja csillogott a napfényben.
Az indián még sosem látott hozzá hasonló szépséget. Kérve kérte a lányt, hogy lépjen hozzá még közelebb, de a lány elfutott. Szaladt utána az indián, a lány meg egyre távolodott. Az indián leült, és szép éneket énekelt arról, hogy milyen magányos, és kérte a lányt, hogy jöjjön vissza, maradjon vele. Akkor a lány azt mondta:
- Kis ideig veled maradok, amíg csak vissza nem térek a régi hazámba. De mielőtt elhagynálak, megajándékozlak, s ajándékom nemcsak neked, hanem a többi indiánnak is örömet hoz majd.
Boldogan éltek egy kis ideig együtt. Egyszer a leány az indiánt egy rétre vitte, ahol nagyon száraz volt a fű, és biztatta, hogy vegyen két száraz faágacskát, és dörzsölje őket egymáshoz. Addig dörzsölte az indián az ágacskákat, amíg szikra szállt ki belőlük, a szikra a fűbe csapott. Így tanulta meg az indián, hogyan kell tüzet csiholni.
A száraz fű gyorsan leégett. Akkor azt mondta a szőke hajú leány: - Mikor leszáll a nap, fogj meg a hajamnál fogva, és vonszolj keresztül a felégett tisztáson.
Az indián férfinak sehogy sem tetszett ez; de a lány tudtára adta, hogy ő nem ember, hanem szellem. Azt is megmondta, hogy ahol a földet érintette, új növény nő majd ki a földből, és az új, növényt az ő szőke haja fonja körül.
Az indián végül is úgy tett, ahogy a leány mondotta, és mai napig is, amikor az indiánok látják a selymes szőke kukoricahajat a kukoricacsövön, tudják, hogy a szép leány nem feledkezett meg róluk, és nem kell többé éhezniök.

A KUKORICA-ISTENNŐ
Gosadaya, a nagy vadász három napon át vándorolt a rengetegben, és kunyhót épített magának. Mikor este nyugovóra tért, mintha sóhajtozást hallott volna.
Egy hatalmas fa derékba törve zuhant le a földre, a többi fa pedig siratta:
- Ó, jaj, derékba tört! A mi hatalmas főnökünk derékba tört!
Aztán csend, mély csend lett, és Gosadaya álomba merült.
Másnap kora reggel szemügyre vette, mi is történt hát, látja ám, hogy egy tölgyóriás hever a földön.
Gosadaya néma áhítattal némi dohányt helyezett el a törzsön, aztán így szólt a körülötte levő fákhoz:
- Együtt gyászolok veletek főnökötök elvesztéséért. Az a tölgy ott lépjen most a helyére!
Ezzel aztán vissza is tért a kunyhójába, hogy hozzákészüljön a vadászathoz.
A szerencse kedvezett neki, kunyhója megtelt hússal, de mikor este nyugovóra tért, újra csak eszébe jutott a sóhajtozás, amit előző ette hallott.
Hirtelen egy férfi lépett a kunyhóba, megállt a tűz másik oldalán, és így szólt:
- Ó, Gosadaya, hálás az én népem neked, hogy új főnököt választottál neki. Jutalmul a vadászszerencse nem hagy el soha, megvédünk a vad szelek erejétől, lábad biztos lesz a gyökerek és a tuskók között botorkálva, a veszedelmes vadakat pedig elijesztjük utadból.
A férfi eltűnt, és Gosadaya álomba szenderült.
Másnap késő este megremegett a láng a tűzben, Gosadaya hátrafordult.
Egy asszony állt ott. Halkan így szólt:
- Ó, Gosadaya, a Nagy Szellem szívesen fogadta jótettedet, engem küldött, hogy a feleséged legyek.
- Teljesedjék be a Nagy Szellem akarata - felelte a vadász.
Másnap mohával betömködte a kunyhó falait, hogy melegebb legyen. Ott élt aztán asszonyával egész télen át, és a vadászszerencse nem hagyta el soha.
Tavasszal aztán így szólt az asszonyhoz:
- Térjünk vissza az én népemhez.
A törzs nagyon örült Gosadaya visszatérésének, összegyűltek a hosszú házban, hogy üdvözöljék.
Ez időben az indiánok mit sem értettek még a földműveléshez, a Nagy Szellem azonban kukorica- és babmagokat adott Gosadaya asszonyának. Az asszony szétosztotta a magokat a rokonságban, és megtanította őket arra is, hogyan kell a növényt fölnevelni. A magok kicsiráztak, a vetés szépen fejlődött, s amikor beérett a termés, Gosadaya felesége arra is megtanította őket, hogyan kell a termést betakarítani, hogyan kell mozsarat és mozsártörőt készíteni az őrléshez, és hogyan kell a lisztből kenyeret sütni.
Az indiánoknak ízlett az új étel, melyet könnyű munkával lehet megszerezni. Az egész törzs nagyon boldog volt.
Telt-múlt az idő, s egy szép napon Gosadaya a faluban hagyta asszonyát, és vadászni indult. Amíg távol volt, öccse érkezett látogatóba, ez a fiatalember nem hallott még az új eledelről.
- Adj, kérlek, ennem valamit - fordult a sógornőjéhez.
- Húsunk nincsen - felelte az asszony -, csak kukoricakenyerünk.
- Miféle étel ez?! - kiáltotta az ifjú dühösen, és a kenyeret a földre dobta.
Az asszony sírva fakadt. Még akkor is sírt, amikor Gosadaya hazaérkezett. Este aztán így szólt:
- Az öcséd becsmérelte az ajándékot, melyet hoztam nektek. Nem maradhatok veled tovább. Ha ismét látni akarsz, indulj csak el, és menj mindig kelet felé, míg csak egy nagy vizesgödörhöz nem érsz, ott feküdj le és pihenj. Éjszaka gyereksírást fogsz hallani. Amint meghallod a síró hangot, bökj nyílvessződdel a hang irányába, és aludj reggelig. A nyílvessző majd jelzi, merre kell továbbhaladnod.
Az asszony kilépett a kunyhóból, és eltűnt a sötétben.
Pirkadat előtt a zápor kopogásának hangját hallották a falu lakói. A kukoricaszemek hullottak le kopogva a csövekről, reggelre kelve az egész termés tönkrement. A férfiak vadászni mentek, de útjukon nem jártak szerencsével. Alig-alig tudtak valami kevéske húst hazahozni. A falu gyerekei sírtak az éhségtől.
Gosadaya hallotta a gyereksírást, és szomorúság költözött a szívébe. Elindult hát kelet felé, ment, ment, míg csak el nem érte a nagy vizesgödröt, ott tüzet gyújtott, lefeküdt, és várta a megígért jelet. Éjféltájt végre gyereksírást hallott, belelökte a nyílvesszőt a földbe úgy, hogy a hang irányába mutasson. Aztán ismét lefeküdt, és álomba merült.
Hajnalban fölkelt, és elindult, amerre a nyíl hegye mutatott. Ment, vándorolt naphosszat, este ismét tüzet gyújtott, lefeküdt és hallgatózott. Ismét hallotta a gyereksírást, de most már tisztábban, és ismét a földbe bökte a nyílvesszőjét.
Harmadnap este az asszony ott termett a tanyáján.
- Azért jöttem, hogy visszavigyelek magammal - mondta neki Gosadaya -, népem éhezik.
- Nem mehetek vissza hozzájuk soha - felelte az asszony. - De egy ideig itt maradok veled.
Télen át együtt éltek, és Gosadaya abban reménykedett, hogy az asszony mégiscsak visszatér majd vele, de tavasz közeledtén egy szép napon így szólt Gosadayához a felesége:
- Hallgasd csak!
Halk sírás hallatszott a föld alól.
- Azért sírnak - folytatta az asszony -, mert elhagytam őket. Itt az ideje, hogy visszatérjek. Mielőtt elmennék, adok neked kukoricát, hogy vidd el népednek.
Úgy is lett.
Mikor az asszony elment, Gosadaya is fölszedelőzködött, és visszatért a faluba. Összegyűjtötte a törzset a hosszú házban, szétosztotta közöttük a kukoricát. Az asszonyok elvetették, és megemlékezve szerencsétlenségükről, buzgón kérték a Nagy Szellemet, áldja meg vetésüket. A szerencse ezúttal nem is hagyta el Őket, gazdag aratást takarítottak be.
Gosadaya együtt örvendezett övéivel, de vágyott nagyon asszonya után, elannyira, hogy elhatározta, újra fölkutatja. Elment a nagy vizesgödörhöz, tüzet gyújtott, maga mellé készítette a nyílvesszőt, lefeküdt, de hiába hallgatózott egész éjszaka. Bízott benne, hogy ismeri az utat, elindult hát másnap, és ment, vándorolt naphosszat. Este lepihent, aztán ismét továbbvándorolt, és így ment ez napról napra. Gosadaya minden reggel megújult reménnyel folytatta vándorútját, talán nem mondott le mind a mai napig arról, hogy egyszer megtalálja asszonyát.

HOGYAN HÁZASODOTT ÖSSZE
BORSÓVIRÁG ÚRNŐ KUKORICA URASÁGGAL?
A nagy folyam partján lakó nemzetség egyszer arra lett figyelmes, hogy a folyam felől énekszó hallatszik. Az emberek a partra siettek, a látták, hogy Borsóvirág úrnő énekel:
Ki kér engem jegyesének?
Ki vesz engem feleségnek...
Így énekelt Borsóvirág úrnő. Ekkor elibe lépett Párduc uraság:
- Úrnőm, ha férjedül fogadsz, én feleségül veszlek.
Borsóvirág úrnő megkérdezte:
- Ha feleségül megyek uraságodhoz, mit ad majd nekem enni?
És Párduc uraság így felelt:
- Sok-sok húst adok az én úrnőmnek.
- Ó, akkor én éhen halnék, sohasem ettem, sohasem eszem húst! - mondta Borsóvirág úrnő. És aztán ismét énekelni kezdett:
Ki kér engem jegyeséül?
Ki venne el feleségül...
Elibe állt Szarvas uraság:
- Úrnőm, ha férjedül fogadsz, én feleségül veszlek.
Tőle is megkérdezte Borsóvirág úrnő:
- Ha feleségül megyek uraságodhoz, mit ad majd nekem enni?
- Zsenge gallyat, rügyecskéket, erdei fák friss hajtását.
- Ó, akkor én éhen halnék - sóhajtott Borsóvirág úrnő, és ismét énekelni kezdett:
Ki vinne el feleségnek?
Ki jön el hozzám kérőnek...
Elibe állt Medve uraság:
- Úrnőm, ha férjedül fogadsz, feleségül veszlek.
- Ha feleségül megyek uraságodhoz, mit ad majd nekem enni?
- Diót meg mogyorót bőségesen! Fák odvába rejtettem a sok kincsem, a diót meg a mogyorót, amit gyűjtöttem, megfelezném az én úrnőmmel! - mondta Medve uraság.
- Ó, akkor én éhen halnék! - sóhajtott Borsóvirág úrnő. - Még soha nem ettem, nem is fogok enni se diót, se mogyorót. - És ismét énekelt:
Férjhez mennék örömest,
Csak jönnének a kérők!
Elibe állt Farkas uraság:
- Úrnőm, ha férjedül fogadsz, én feleségül veszlek.
- Ha feleségül megyek uraságodhoz, mit ad majd nekem enni?
- Vadpecsenyét, friss húst bőségesen!
- Ó, akkor én éhen halnék! - sóhajtott Borsóvirág úrnő. - Sohasem ettem még húst, sohasem akarok vadakat gyilkolni, uraságod ezt megteheti, hozzám nem illenék! - És Borsóvirág úrnő megint énekelt:
Ki vesz engem feleségül?
Kukorica uraság állt elibe kérőnek.
- Ha feleségül megyek uraságodhoz, mit ád majd nekem enni? - kérdezte meg őt is Borsóvirág úrnő.
- Jóízű kukoricát!
- Ó, ez lesz a pompás élet! - örvendezett Borsóvirág úrnő, s átkarolta Kukorica uraságot, kacsaival körbefogta, soha többé el nem eresztette, s azt mondta: - Boldogságban, békességben együtt maradunk mi ketten mindörökké.
Ezért van az, hogy a borsó manapság is fölfut a kukorica szárára, ott nyitja ki virágait, és ott terem bőségesen, ahol kukoricát ültetnek.

A FA TÖRTÉNETE
Nőtt, növekedett egyszer egy fa a Yukon folyó partján. Nyár volt, tél jött, aztán megint nyár. Szép, sudár fa lett. Egy napon hirtelen valami zajt hallott: egy fiatal vadász jött a folyóparton felfelé. Botot vitt a kezében, sokféle aprósággal feldíszített botot, a szomszéd falunak ünnepi meghívásként. Felnézett a fára, és így szólt:
- Hiszen ez a fa sokkal magasabb, mint a többi!
Aztán továbbment.
Egy másik reggelen a fa kutyaugatást hallott. Szánok közeledtek a folyó mentén lefelé, s rajtuk sok-sok ember. Ment a falu szánokon az ünnepségre.
Ahogy odaértek hozzá, megálltak a szánok, a férfiak kiszálltak és megcsodálták.
- Nicsak - mondták -, ez a fa sokkal magasabb, mínt a többi! Még soha nem láttuk.
Aztán továbbmentek, és a fa büszke volt, hogy ő magasabb, mint a többiek.
Pár nap múlva jöttek hazafelé az emberek. Újra megálltak. Megcsodálták. Még azok is, akik elkésve, estefelé siettek utánuk.
Így állt a fa egész télen át. Aztán vízzé olvadt a hó. Egyszer csak különös zsibongást hallott. A megáradt víz és a rohanó jégtáblák aláásták a folyópartot. Társai közül néhány fa akkor lezuhant a földdel együtt, és odalenn darabokra tört. Amikor nyár lett, minden erejét összeszedte, hogy gyökereivel még szilárdabban megkapaszkodjon. És az egész következő télen át biztonságosan állott a helyén.
Aztán megint jött egy fiatal eszkimó a part mentén felfelé, kezében a feldíszített bottal. Megint jöttek a szánok sok-sok emberrel. A fa nem tudta, miért jönnek, miért mennek. Nem tudott semmit az emberek ünnepeiről. Az ünneplők megálltak alatta, és jóllaktak a bogyóival. És megcsodálták újra és újra.
Amikor kitavaszodott, megint megnőtt a víz, és szakadt a part. A szomszédos társa akkor kidőlt mellőle. Megpróbálta támogatni, törzsével tartotta a törzsét, de közben maga is zuhanni kezdett. Gyökereivel hiába kapaszkodott a földbe - a föld alatta porlott, szétpergett, maga is zuhant. Belebukott a vízbe. A megáradt folyó elkapta, megforgatta s vitte. Azt hitte, örökké tart ez az utazás, olvadt hólében, jégtáblák között. Egy nagy kanyarban, egy falu alatt mégis elakadt. Emberek fogták körül, megpróbálták partra vonszolni. Küszködtek vele, hosszan, sokáig, végül otthagyták.
Aztán újra megemelte a víz, s továbbúszott. Elhaladt egy másik falu mellett, s látta, hogy ott társait lépcsőfokoknak dolgozzák fel. A törzsek, a deszkák sírtak a fűrész alatt.
Továbbsodródott, s elérkezett a tengerhez. Reggel volt. Most már a szél úsztatta tovább, kifelé, egyre kifelé, a mélybe.
Egy napon mégis szárazföldet pillantott meg, a víz egyenest nekivitte. Meredek sziklahát vonult végig a parton, de ő szerencsére egy sekély öbölnek tartott, s a nagy hullámok gyökerestül kitették a fövenyre.
Ahogy ott feküdt, egy vadász jött az öbölbe. Különös vadász volt, időről időre füstöt eregetett a száján. Megnézte a fát, de túl nagynak találta ahhoz, hogy bármit is kezdjen vele, s ezért egy másik fát gallyazott le. A fa nyöszörgött, sírt a fejszecsapások alatt. A vadász aztán vállára vette a csupasz törzset - a nagy fát pedig sorsára hagyta. Nem sok idő múlva egy másik vadász érkezett. Barátságos, a szája sem eregetett füstöt. Odalépett a fához, megtapogatta. A fa maga sem értette, miért, egyszeriben olyan boldog lett, hogy csaknem elmosolyodott. Mig az ember legallyazta, alig tudta visszatartani a nevetését. Aztán a vadász komolyabban nekifogott, kajakot készített belőle. Amikor elfáradt, félbehagyta a munkát, s a fejszét vállára vetve elballagott. A fa türelmetlenül várta vissza.
Egy reggel kutyaugatást hallott. A vadász jött sok-sok kutyával. Gyakorlott kézzel, okosan folytatta a munkát, és a fa boldog volt, hogy rajta dolgozik. Amikor elkészült, vállra vette a kajakká lett fát, és bevitte a falujába, s letette az igluja elé. Látta a kajak a gazdája asszonyát, amint az megcsodálta őt, s örült. Takaros, dolgos asszonynak látszott.
Később a vadász bevitte a kajakot a férfiak házába. Ott faragta, csiszolta tovább. A kajak boldogan tűrte. De ha mások babráltak rajta, az fájt neki.
Aztán a vadász a szépen kiformált kajakvázat bőrrel vonta be, s a faváz tudta, hogy ez megint nagy és boldog pillanat az ő történetében. Így lett igazán kajakká.
Tavasszal nagy éhség lepte meg a falut. Érezte az éhséget maga a kajak is. A férfiak vadászni indultak, ahogy az öbölben felszakadt a jég. Gazdája elejtett egy fókát. Színültig megtelt akkor hússal, és boldog volt, mint a gazdája. A vadász, ahogy partot értek, hazafutott, elhozta a szánt segítségül. Felpakolta rá a kajakot a fókával, Úgy mentek haza.
Aztán az egész nyár meg a kurta ősz is így telt el vadászattal. Reggelente kifutottak a nyílt tengerre, s csak este tértek vissza. Ott úszott a kajak, ahol valaha rég fa korában, de már nem a szél hajtotta, hanem a gazdája. Szép, kedvére való élet volt ez.
Így jött el a tél. A vadász lehúzta róla a bőrbevonatot, s ő megint nem volt más, csak puszta váz. Azt se bánta.
De akkor a vadásznak a rossz szellem rosszat tanácsolt. Táncot akart maga körül és mulatságot. Mulatságot még a kajakja árán is.
Útnak indult megint a feldíszített bottal a hírvivő, ment a szomszéd faluba, hogy meghívja őket. Az iglukból pedig odahaza az sorberek kitódultak, dobokat hoztak, táncokat próbáltak az ünnepre.
A kajak akkor már sejtette, hogy az ünnep ajándékozási ünnep lesz, s hogy gazdája meg fog tőle válni. Sejtette és szomorkodott.
És csakugyan, hamarosan sok-sok szánon megjöttek a vendégek, aztán táncoltak és daloltak, s végül a gazdája odaajándékozta egy másik vadásznak, aki nem volt bizalomkeltő ember, a száján füstöt eregetett. A kajak szerette volna, ha új gazdája éppúgy gondját viseli, mint a régi, csakhogy az nem sokat törődött vele.
Tavasz elején egyszer nagy vihar támadt, ő pedig kint feküdt a tengerparton, a szárazra húzva. Nőtt a víz, nőtt a szél. És a hullámok már ott csapkodtak az oldalánál. Még reménykedett, hogy a gazdája eljön érte, beviszi a bokrok mögé, s elrejti. De nem jött senki sem.
Egy darabig még erőlködve kapaszkodott a partba. De aztán egy hullám megemelte, a szél megtaszította, s már vitte-sodorta is a vihar. Így került ki ismét a nyílt tengerre.
Meddig hányódott magában, gazda nélkül a tenger hátán, maga sem tudta. Pörgette a szél, hajtotta a hullám hol erre, hol arra. Egyik nap, mint a másik, úgy múlt az idő - s mégis érezte: valami történik vele megint.
Egyszer csak köveket érzett maga alatt, sima, gömbölyű, parti köveket. Hova került, nem tudta, mert nagyon sötét volt. De ahogy a víz lassan kifogyott alóla, talpra állt, felegyenesedett. Bokájánál lágyan csapdosott a hullám. Érezte - milyen különös -, hogy csupasz, nincs rajta ruha.
Kilépett a partra, s remélte, hogy hamarosan csak kap valami ruhát. Sűrű bozót vette körül, bőrén érezte, de nem látta az indákat. Megtapogatta a szeme helyét, de szemhéjai üresek voltak. Pedig látni akart, most már látni. A bozót indáin bogyókat talált, beleillesztett kettőt a szeme helyére. Nem szemnek való bogyók voltak, de annyit máris látott velük, hogy jobbakat kereshessen. Akkor lazacbogyókra bukkant, velük már jobban látott, rátalálhatott az igazi szemnek való bogyóra. Meglelte azt is, s végre látott tisztán, élesen.
Ott állt - egyszerre tudta - a gazdája faluja alatt. Itt feküdt mint fa, ezen a fövenyen kezdte kifaragni a gazdája, innen, az öbölből indult ki kajakként vadászatra - hányszor, de hányszor! Most pedig itt áll csupaszon, ifjú eszkimóként.
Megindult, hogy hazamegy az első gazdájához. De a falu közelében mégis elszégyellte magát, nem állíthat be meztelenül. Letelepedett hát egy szikla mögé, s ott várta be az estét.
Amikor végre besötétedett, odament a gazdája iglujához.
- Idegen vagy? - kérdezte a gazda felesége.
- Nem vagyok az - felelte. - De nagyon szerencsétlen vagyok, mert elajándékoztatok egy rossz gazdának, pedig én szerettem volna nálatok maradni.
Az asszony zavartan, restelkedve félrenézett, mint aki érti is, nem is. Hívta a férjét.
Az amint meglátta a ruhátlan ifjút, fölismerte, s így szólt:
- Maradj a házunkban. Élj velünk békében. Történt, ami történt.
De a fiatalember megrázta a fejét.
- Nem! A gazdámnak akartalak, de te nem akartál engem.
Azzal elment, és külön iglut épített magának. Hamarosan meg is házasodott, és évek múlva az egész környéken neki volt a legnépesebb családja. Iglujában pedig hírből sem ismerték az éhséget, olyan mesteri vadász lett.
Amikor régi gazdája meghalt, az özvegyét nem hagyta magában tengődni, szűkölködni, hanem odavette őt is az iglujába.
Hogy fa volt valamikor, a többi fánál magasabb, csak a törzse mutatta. Sudáran, egyenesen járt még öregkorában is.

TÖRTÉNET A VÍZRŐL, A TŰZRŐL, A BANÁNRÓL ÉS AZ ISTENRŐL
Kezdetben se embernek, se állatnak nem volt vize, egyedül a hangya tudta, hol lehet hozzájutni. A hangyának mindig volt víz a szájában, de nem adott belőle senkinek, azt se mondta meg, hol szerezte. Egyszer aztán az isten úgy megszorongatta a hangya nyakát, hogy az kénytelen volt kinyitni a száját. Ki is ömlött belőle a víz, s az emberek megtudták, hogyan juthatnak hozzá. Megtudták, hogy egy nagy-nagy fában találnak rá a vízre.
Az isten ekkor összegyűjtötte az egész népet, hogy vágják ki azt a nagy-nagy fát. Nekiláttak, vágták, hasogatták, már közelgett az este, s a fát még mindig nem tudták kidönteni. Éjszaka a fához érkezett a béka, ő is segíteni akart, hogy kidönthessék a fát. Fogott egy nagy kőbaltát, vágta, hasogatta vele a nagy-nagy fát, de azt ugyan vághatta, de azt ugyan hasogathatta, eljött a reggel, s a fa még mindig állt. A béka kifújta magát, aztán ismét nekilátott: kőbaltájával vágta, hasogatta a fa törzsét, de a fa csak nem dőlt ki. Az isten sehogy sem értette a dolgot, odaállt közel a béka mellé, s figyelte. Egyszer csak látja ám, hogy a béka egyik kezével a fatörzsre suhint, kőbaltája belehasít a fa törzsébe, utána a másik kezével megérinti a balta nyomát, s a fa törzse ismét beforr. Az isten ekkor rálépett a békára. A béka eddig ember volt, de most az isten talpa alatt békává változott.
Akkor az emberek ismét fejszét ragadtak, ismét vágták, hasogatták a nagy fát; négy nap múlva át is vágták a fatörzset. De úgy mondják, hogy a fa nem dőlt ki, egy lián fönntartotta, s most is egyenesen állt, de már nem a földön, hanem a levegőben. Ekkoriban még ember volt nagyon sok madár. És isten azt mondta a tukánnak, hogy erős csőrével szakítsa el a liánt. A tukán megpróbálta, de nem boldogult vele. Az isten ekkor azt mondta: “A világ végezetéig mindig egészben fogod enni a gyümölcsöt!”
Aztán a papagájember próbálta csőrével elvágni a liánt. Neki sem sikerült, s ekkor papagáj lett belőle. “Krra... Krrra” - mondta és elszállt.
Akkoriban az állatok emberek voltak. Most valamennyien nekiveselkedtek, hogy elszakítsák a liánt. Az arapapagáj, vagyis guacamayo is nekiment a liánnak, s addig-addig vagdosta a csőrével, míg a lián végül elszakadt, és toccs - a földre esett. Telis-tele volt vízzel. A liánból lett a tenger, ágaiból lettek a folyamok és patakok.
Kezdetben édesvíz volt a tengerben is. És akkor isten azt mondta az ördögnek, hogy tegyen sót a tengerbe. Az ördög beledobott valamit, de attól nem lett sós a tenger vize, hanem édes. És akkor az isten fogott egy kiskanalat, azt belehajította a tengerbe, a tenger vize nyomban sós lett tőle, s egyre-egyre sósabb lett.
Volt már víz, most még tűz kellett volna. A gyíknak volt parazsa, amivel nagy tüzet gyújthatott, de a tűzből nem adott senkinek. Az isten kérte a gyíkot: “Adj nekem a tűzből!” A gyík mégsem adott, azt mondta: “Annyi, de annyi mindent ehet az ember. Van neki mindene, nem adok tüzet!”
Volt a gyíknak egy halászhálója, s elment a folyóra halászni. Az isten meg hallá változott, hogy a gyík hálójába kerülhessen. A gyík ki is fogta, s mikor már a hálójában volt, fejbe vágta, azt hitte, hogy hal, pedig hát az isten volt. Aztán hazavitte, és füstre tette. Csakhogy a füstön lógó hal szeme nagyon csillogott, s a gyík ezt mondta magában: “Ez alighanem az isten!” De azért csak füstölte tovább. És ekkor a hal ugrott egyet, fölkapott egy botot, fejbe vágta vele a gyíkot. Ekkor lett a gyíkemberből gyík. És az isten elvette tőle a tüzet. Most még csak banánt szeretett volna szerezni magának. Csöppnyi gallyat szúrt a földbe: banánfa lett belőle.
Így jutottak az emberek vízhez, tűzhöz, banánhoz.
Ekkor történt az, hogy az ördög az istene elé állt, s magának követelte az emberek felét, akiket pedig az isten teremtett. Isten semmiképpen sem akarta teremtményeit az ördögnek adni. Az ördög fogadást ajánlott, az isten meg azt mondta:
- Jó, fogadjunk, aztán majd meglátjuk, ki lesz a nyertes.
Ekkoriban még nem termett cukornád.
- Ha cukornádat tudsz növeszteni, te nyerted meg a fogadást, tiéd lesz az emberek fele - mondta az isten.
Az ördög meg azt mondta, hogy jó, állja a fogadást, aztán fogott valami vesszőfélét, s a földre dobta. Ebből lett a keserű nád. Az isten is vesszőcskét dobott a földre, ebből meg cukornád lett. Így nyerte meg az isten a fogadást.
Kezdetben az isten fából csinálta az embereket, és ezek mindig elmentek a túlvilágra, s ott örök életűek voltak. A túlvilágon mindig éjszaka süt a nap. És ott nem esznek az emberek, csak beszívják az ételek illatát. Az isten megharagudott, és azt mondta, inkább levágja a saját kezét, de nem farag több embert. Nem is faragott, ezentúl földből formálta őket, ezért halnak meg. Meghalnak, és ismét földdé lesznek.

Forrás: A mesemondó szikla

A KINCSET ŐRZŐ CSÖRGŐKÍGYÓ

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

Texasban élt egy öreg félkarú kecskepásztor, Pedrónak hívták. Ő mesélte ezt a történetet.
Pedro kitűnő vadász volt. Amikor a nyájat legeltette, akkor sem hagyta otthon puskáját, hanem rátámaszkodva álldogált a mezőn. Egy este éppen széttekintett a kis dombocskáról, s figyelte a nyáját, amikor észrevette, hogy az egyik kecske megtorpan, majd utána a többi is. A jó szemű Pedro hamarosan látta, hogy a dimbes-dombos legelőn prérifarkas sompolyog, majd eltűnik egy alacsony szikla tövében.
Pedro nem sokat gondolkozott, hanem célzott, és elsütötte a puskáját. Ebben az időben még fekete puskaport használtak, amely nagy füstöt csinált. Amikor a füst eloszlott, nem látott semmiféle prérifarkast, sem elevent, sem holtat, pedig úgy vélte, hogy eltalálta az állatot. Pedro a keresésére indult: talált is egy kis sziklácskát, amelynek tövében a prérifarkast észrevette; amikor jobban szétnézett, látta, hogy a sziklácska egy barlang keskeny bejáratát takarja, ide vezettek a prérifarkasnyomok.
Benézett a barlangba, de itt csak sötétséget látott. Tudta, hogy ha csöndben marad, a prérifarkas hamarosan kijön a barlangból. Keresett hát olyan helyet, ahonnan szemmel tarthatta a barlang nyílását. Csakugyan nem kellett soká várnia, a prérifarkas óvatosan kidugta a fejét. Pedro újra elsütötte a puskáját, s ezúttal valóban eltalálta. Lenyúzta a bőrét, hogy beszolgáltassa, ugyanis nyár volt, s ilyenkor a prérifarkas bundája nem sokat ér, de a hatóságok szép pénzt fizettek az elejtett prérifarkasokért.
Pedro réges-régen legeltetett ezen a vidéken, de előzőleg sohasem vette észre a barlangot, amelynek keskeny bejárata a szikla és a bokrok közt volt. Zsebében volt gyufa, száraz leveleket is gyűjtött, és elindult, hogy körülnézzen a barlangban. Amint beljebb ment, a barlang egyre magasabb és szélesebb lett. Amikor már mélyen bent járt, meggyújtotta a száraz faleveleket, hogy jobban lásson. A barlang közepén halmocskát pillantott meg. Minthogy nem tudott rájönni, mi lehet az, belerúgott. A rúgástól elszakadt egy ócska zsák - ez volt a halmocska -, és aranytallérok gurultak elő a barlang poros talajára. Az aranytalléros zsák réges-régi idők óta itt lehetett már, mert szövete szinte szétfoszlott a levegőben.
Közelebb menye több zsákot is talált, amelyek már mind elrongyolódtak. Pedro megpróbált egy zsákot felemelni, de ahogy csak hozzáért, a zsák szakadt, és arany hullott a földre. Ahogy más is tette volna, Pedro kezdte zsebeit tallérokkal megtölteni. A száraz levelek nem sokáig égtek, ezért hamarosan a sötétben tapogatózott. Levette hát ingét, összekötözte az ingujjakat, hogy abba rejtse a pénzt, de mivel az ing is régi volt és lyukas, nem sokra ment vele, mindenfelé hullott a tallér.
Egyszerre rémülten figyelt fel: egy csörgőkígyó csörgése hallatszott a közelében. De úgy tűnt, mintha nem is egy, hanem száz csörgőkígyó csörögne körülötte. Ijedtében leejtette az inget, de abban a percben elcsendesedett minden. Újra meggyújtott egy halom levelet, és körülnézett, de sehol sem látott kígyókat. Megint felvette az inget a tallérokkal, és indult volna a barlang bejárata felé, amikor újra hallotta a félelmetes hangot. Visszafordult, mert úgy gondolta, ha az aranyhalom tetejére áll, akkor nem érik el a kígyók. Megint felkapta az inget, és jól hallotta a kígyók hangját. Amikor leejtette az inget, megint abbamaradt a csörgés.
Inkább otthagyta az inget az arannyal, ahol leesett, és menekült a barlang nyílása felé. A csörgőkígyók hangja azonban egyre erősödött.
Nincs olyan ember, aki ettől a szörnyű hangtól meg ne dermedne, különösen a félelmetes sötétben, amikor azt sem lehet tudni, honnan jön a hang.
Pedro azonban nem félt annyira, hogy végleg elvesztette volna a fejét, hanem zsebéből is kiürítette az aranytallérokat, minden egyes tallért, amit csak összeszedett. Mihelyt az aranyat visszadobta a barlang fenekére, minden elcsöndesedett.
Egy újabb gyufával meggyújtotta az utolsó halom száraz levelet. Körülnézett, de a homokos talajon sehol sem látott kígyónyomokat. Újra elindult a barlang szája felé, és most semmit sem hallott.
Amikor kiért a napfénybe, megállt és visszanézett. Néhány lépésnyire belátott a barlangba, látta saját lába nyomát, a prérifarkas nyomát, de kígyónyomnak se híre, se hamva nem volt.
Nemigen szokott előfordulni, hogy a csörgőkígyók nyáron barlangba bújjanak, bár napközben néha hűvös helyre húzódnak. Pedro jól tudta ezt. Tudta azt is, hogy valóságos Dárius kincsét találta meg a barlangban. Gondolkozott újra, hátha csak képzelte azt, hogy a csörgőkígyó hangját hallja, hiszen nem látta a csörgőkígyót, a szagát sem érezte, pedig a dühös csörgőkígyó majdnem olyan erős szagot áraszt, mint a görény.
A pásztorok általában nem kapzsiak, Pedro nem törődött sokat a pénzzel, de éppen ebben az időben súlyos adósságai voltak. Ismét körülnézett hát, s látta, hogy kecskéi békésen legelnek, a kutya őrködik felettük. Újabb levélcsomót gyűjtött, és megtette azt, amit kevés texasi tenne meg - visszament a barlangba, ahol a csörgőkígyót hallotta.
Megint eljutott az aranyakhoz, és megint telerakta a zsebét tallérral. Nemsokára annyi volt a zsebében, amennyit csak vinni tudott, és gyorsan elindult a barlang bejárata felé. De alig tett néhány lépést, amikor újra és még sokkal hangosabban hallotta a csörgőkígyó hangját. Ijedtében szinte megmerevedett, és kiejtette a kezéből az aranyat.
A csörgés egyre erősebb lett. Pedro meggyújtotta a száraz leveleket, és a tűz fényénél megpillantotta a legnagyobb csörgőkígyót, melyet valaha is ember látott. Olyan magasra emelkedett, hogy Pedro derekáig ért. Mit tehetett a pásztor, gyorsan kidobta a tallérokat a zsebéből is, ekkor újra megszűnt a csörgés. A félelemtől annyira elgyöngült, hogy alig tudott a barlang szája felé vánszorogni. Végül mégis meggyújtotta a következő halom száraz levelet, magasra tartotta, hogy körülnézzen a barlangban, de már nem látta a kígyót.
Mint később mesélte, maga sem tudta, hogy miképpen került ki a barlangból. Amikor kiért a napvilágra, le kellett feküdnie, hogy lélegzethez jusson. Pedro meg volt róla győződve, hogy a kígyó rossz szellem volt, amely a pénzt őrizte. Ha igazi kígyó lett volna, akkor nyoma marad a barlang talaján, és szagolni is lehetett volna a dühös kígyó szagát.
Később, amikor megint pénzzavarban volt Pedro, eszébe jutott, hogy megpróbálna visszamenni a barlangba, azonban a kígyótól való félelem visszatartotta. Kecskéit legeltetve sokszor elidőzött a barlang bejáratánál. Később azután messze tájra költözött, de úgy mondják, a barlangban levő kincset azóta is őrzi a kígyó, élő ember nem tudta elvinni onnan.

Forrás: A mesemondó szikla

TÖRTÉNETEK DAVID CROCKETTRÓL

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

David Crockettról rengeteg tréfás történet él az amerikai nép ajkán. Tennessee tartományból származott, képviselő lett és a nép kedvence, 1836-ban hunyt el. Kitűnő katona volt, és még jobb mesemondó. Képviselői beszédei telis-tele voltak jobbnál jobb történetekkel, amelyeket hazájából, Tennessee-ből hozott magával. Különösen kedvelte a fantasztikus füllentéseket, a nagyot mondó vadásztörténeteket, amelyeknek hőse mindig ő maga volt.
Leghíresebb története a mosómedvéről szólt. E történet előzménye, hogy az egyik képviselőválasztásnál Crockett ellenfele egy igen jó modorú úr volt, aki mindig jókedvűen mosolygott. Ezért nagyon szerették is a választók. Crockett a következő történettel győzte le:
- Lehet, hogy ellenfelem sok szavazatot kap, mert mindig barátságosan vigyorog, de az bizonyos, hogy úgy nem tud vigyorogni, ahogy én. Elmesélek egy igaz történetet, amely velem történt.
Tudjátok, hogy igen szeretek vadászni. Nos, vadászat közben jöttem rá, hogy a mosómedvék nem viselik el az én vigyorgásomat. A legmagasabb fán rejtőző mosómedve is fülét-farkát eleresztve zuhant le a fáról, hogy vigyorogni kezdtem. Kár volt a puskaporért, ha mosómedvét akartam szerezni, elég volt, ha rávigyorogtam.
Egy éjszaka, nem messze a lakásomtól, sétálok az erdőben, csak úgy nézgelődök, s egyszerre egy régi fa legmagasabb ágán mosómedvét veszek észre. Az éjszaka tiszta volt, telihold sütött, s öreg kutyám is velem volt. A kutyám nem ugatja meg a mosómedvét, furcsa kutya ilyen szempontból. Nos - gondoltam -, hát nem kell énnekem puska vagy kutya, egyszerűen rávigyorgok a mosómedvére, és az máris leesik a fáról.
Ott állok hát a fa alatt, és vigyorgok és vigyorgok, és látom, hogy a mosómedve csak nem jön le a fáról. Tűnődni kezdtem, hogy mi ennek az oka, és egyre jobban vigyorogtam. De a mosómedve még mindig ott volt. Erre megharagudtam, fogtam egy öreg ágat, leszúrtam magam mellé a földre, rákönyököltem és pihentem. És azután újra vigyorogtam öt álló percig. De a mosómedve még mindig fenn volt a fán.
Elhatároztam, hogy ha a vigyorgásommal nem tudom megszerezni, akkor valami más úton fogom megkaparintani. Visszaballagtam a házba, fogtam a fejszémet, visszajöttem a fához, és láttam, hogy a mosómedve még mindig ott ül az ágon. Nekimentem hát a fának, s levágtam az ágat. De a mosómedvének semmi nyoma. És akkor látom, hogy amit én mosómedvének tartottam, az egy csomó volt a görcsös fában. Amint közelebbről megnéztem, hát látom, hogy addig vigyorogtam, amíg a fának az egész kérgét levigyorogtam, teljesen sima volt a fa. Nos, barátaim, választópolgárok, legyetek meggyőződve róla, hogy ami a vigyort illeti, hát nem vagyok az utolsó. Mégis, ha az ellenfelemet nézem, be kell ismernem, hogy ő jobban vigyorog, mint én. Ezért figyeljetek, vigyázzatok, ne hagyjátok, hogy kivigyorogja belőletek a szavazatokat.
Crockett később egyre hihetetlenebb történeteket mesélt, már a világ teremtésének korába vitte el hallgatóit.
Íme, egy jellegzetes Crockett-történet:
- Egy januári reggelen olyan hideg volt, hogy az erdő fái már meg sem tudtak mozdulni a hóteher súlya alatt. A tüzelő a kunyhóban nem fogott tüzet, ugyanúgy, ahogy a tenger fenekére süllyedt fatörzseket sem lehet lángra gyújtani. Láttam, hogy a napfény sem tud megjelenni, mert befagyott, s ha ez így megy tovább, az egész teremtett világ befagy. Nos, barátaim, gondoltam, tüzet kell csiholni az ujjamból. Meggyújtottam a pipámat, néhány mérföldet járok, és meglátom, mi lesz. Összedörzsöltem a két öklömet, mintha csak két viharfelhő lett volna, de a kipattanó szikrák is megfagytak, mielőtt összegyűjthettem volna őket.
Kiléptem a kunyhóból, elindultam, és próbáltam megmelegedni, mentem, ugráltam, szaladtam, és közben azt fütyültem, hogy: “Égnek a hegyek!” Gyorsan-gyorsan haladtam, s talán 25 kilométert mehettem a Hajnal-domb felé, amikor rájöttem, hogy mi a baj. A föld tengelye is befagyott, és a föld nem tudott forogni. A nap két jégtömb közé szorult, és ezért nem tudott felkelni. Hiába próbált elszabadulni, hiába csorgott róla a hideg veríték, csak be volt az fagyva.
Teremtésit - gondoltam én -, hát ez aztán nagy baj, ezt nem szabad eltűrni! Valamit tenni kell, különben vége az emberiségnek. Annyira vízözön előtti és szörnyű hideg volt, hogy a felső és alsó fogsorom és a nyelvem mind összefagyott, akárcsak egy osztriga.
Letettem azt a mázsás megfagyott medvét a hátamról, amit az úton szedtem fel, és addig vertem a jéghez, amíg forró olaj folyt belőle. A forró olajat a föld tengelye fölé tartottam, és addig facsartam a medvehúst, amíg a föld tengelye felengedett. Egy tonnányit a nap ábrázatjára öntöttem, jól belerúgtam a föld tengelyébe, és akkor elszabadult a nap. Azt fütyültem: “Rajta, rajta, gyorsan!” - és 15 másodperc múlva a föld lassan újra mozogni kezdett. A nap szépen fölfelé indult pályáján, és hálából olyan szélviharral üdvözölt, hogy tüsszögni kezdtem.
Akkor meggyújtottam a nap sugaránál a pipámat, ismét hátamra vettem a medvét, és hazamentem. Egy darab napfényt emlékül a zsebembe tettem. Ezzel a nappal megsütöttem a medvehúst, és olyan jó reggelit ettem, hogy csak. Ha nem hiszitek, akkor gyertek el egyik reggel hozzám, és menjünk el együtt a napfelkelte hivatalába.
Egy másik történetet is elmesélt Crockett a mosómedve-vadászatról.
Mindenki tudja az erdőn, hogy David Crockett sohasem pazarolja a puskaport vagy a golyót, mert takarékosan nevelték. Egy délután az erdőben sétáltam, amikor észrevettem egy mosómedvét fenn a fán. A vállamhoz emeltem a puskámat, és éppen azon voltam, hogy szíven lövöm az állatot, amikor felemelte egyik mellső lábát, és így szólt hozzám:
- Az ön neve David Crockett?
Azt feleltem:
- Ez egyszer igaza van, mert így hívnak.
- Akkor nincs értelme a további fáradozásnak - szólt a mosómedve -, mert sokkal egyszerűbb, ha szó nélkül lejövök. - Azzal a medve szépen lemászott a fáról, és úgy tekintette magát, mint akit már agyonlőttek.
Lehajoltam, megsimogattam a fejét, és így szóltam:
- Inkább magamat lövöm agyon, mint hogy önnek egyetlen hajszála meggörbüljön, mert életemben még ilyen bókot nem kaptam.
- Ahogy gondolja - felelte a mosómedve -, én most rögtön elmegyek, mert nem kételkedem a szavában. Azonban előfordulhat esetleg, hogy később megváltoztatja a véleményét.
Ezzel uzsgyi, elinalt!

Forrás: A mesemondó szikla

A CSILLAGLEÁNY

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

Algon, a vadász a prérit járva körbefutó ösvényt talált. Olyan sűrűn használtnak látszott az ösvény, mintha nap mint nap sok-sok ember járt volna rajta, de sehol egyetlen lábnyom nem volt látható.
A fiatal vadász, aki soha azelőtt nem látott efféle “tündérkarikát”, módfelett elcsodálkozott, és elrejtőzködött ott a magas fűben, hátha sikerül megtudnia a titok magyarázatát.
Nem is kellett soká várakoznia.
Kis idő múlva olyan elbűvölő és édes dallam hangjaira lett figyelmes, amely fölülmúlt mindent, amiről valaha is álmodozott. A dal egyre szebb és teljesebb hangzású lett, egyre közelebbről hallatszott, s mivel Algon úgy hallotta, mintha fölülről jönne, felpillantott az égre.
Fönt-fönt magasan, a tiszta kék mennybolt közepén egy pici fehér foltot pillantott meg, amely olyan volt, mintha egy kis bárányfelhő lett volna. Egyre közelebb és közelebb jött, és amint a földhöz közelebb ereszkedett, a fiatal vadász megdöbbenve látta, hogy bizony nem felhő az, hanem egy fűzfavesszőből font jókora kocsi.
Tizenkét szebbnél szebb leány ült benne.
Az elbűvölő dalt, amit hallott, ez a tizenkét leány énekelte.
A fűzfa kocsi éppen a körbefutó ösvény közepébe szállt le, a leányok kiugráltak belőle, olyan kecses és bájos mozdulatokkal lejtették táncukat körbe-körbe az ösvényen, hogy gyönyörűség volt nézni őket.
Algon szeme, miután első megdöbbenéséből fölocsúdott, a legfiatalabb lánykán akadt meg. Karcsú, nagyon élénk teremtés volt ez, olyan törékeny és finom, hogy a jól megtermett vadásznak úgy tűnt, egy gyönge szellőcske is elsodorhatná.
A fiatal vadász szívét teljesen megtöltötte a tündéri jelenség iránt érzett heves szenvedély, habozás nélkül cselekedett. Egyetlen ugrással ott termett a táncoló lányok csapatában, hogy elragadja a gyönyörű leányt.
A szépséges lányok azonban gyorsabbak voltak nála.
A legifjabb tündér kisiklott Algon ölelő karjaiból, és máris a fűzfa kocsiban termett. A többiek követték, és egy pillanat múlva már fellibbentek a levegőbe.
Csak édes, nem e világi énekük hallatszott még egy ideig a préri fölött.
A csalódott vadász hazatért a kunyhójába, de hiába igyekezett, nem tudta kiverni fejéből a csillagleányt.
Másnap, jóval a tündérek érkezése előtt, ismét ott rejtőzködött a magas prérifűben, és várta, mikor hangzik fel az elbűvölő dal, jelezve a tizenkettő érkezését.
Végre megpillantotta a fűzfa kocsit.
A tizenkét tündérlány most is táncra perdült, mint előző nap. Algon ismét megpróbálta elragadni a legfiatalabbat, de ezúttal is kudarcot vallott.
- Miért nem maradunk? - szólt az egyik csillagleány. - Hátha ez a halandó meg akar tanítani bennünket a földi táncukra!
A legfiatalabb azonban hallani sem akart a dologról, úgyhogy újra csak föllibbentek fűzfavesszőkből font kocsijukon. Szegény Algon hazatért, és boldogtalanabb volt, mint valaha. Egész éjszaka le nem hunyta a szemét egy pillanatra sem, csak ébren álmodozott a csalfa csillagleányról, aki szépsége finom fátylával behálózta eszét és szívét. Reggel aztán újra felkerekedett, hogy a tündérkarikához menjen.
Az járt a fejében nagy boldogtalanságában, hogyan vethetne véget szerencsétlen életének, mikor egyszerre egy kivágott fatörzset pillantott meg. A fatörzs odvaiban egerek vertek maguknak tanyát.
Algon elővette orvosságos zacskóját, és varázsszere segítségével egérré változtatta magát, abban reménykedve, hogy a csillagleányok ebben az alakban fel nem ismerhetik.
A csillagleányok megérkeztek fűzfa kocsijukon, táncba fogtak a varázslatos ösvényen, de ekkor a legfiatalabb megpillantotta az ott heverő odvas fatörzset, megrémült, beugrott a kocsiba, hogy elmeneküljön. A nővérei azonban csak kikacagták félénkségét, meg akarták mutatni neki, hogy amitől megrémült, semmi egyéb, mint egy kidőlt fa odvas törzse, és hengerítettek egyet rajta.
Ebben a pillanatban szerteszét futott az egérkompánia, ki merre látott, a csillaglányok meg utánuk. El is pusztították mindet, egyet, Algont kivéve.
Algont éppen a legfiatalabb csillagleány akarta agyoncsapni, de amikor ütésre emelte a kezét, Algon nagy hirtelen visszaváltozott emberré, átölelte a lányt, karjaiba kapta, és már vitte is hazafelé.
A megrémült csillaglányok kocsijukba libbentek, és nagy hirtelen a magasba emelkedtek.
Így vette Algon feleségül a legfiatalabb csillagleányt, s hamarosan maga felé fordította a tündérlány szívét, mert mindig kedves és gyöngéd volt hozzá. A lány persze nem feledhette származását, egyre csak régi hazáján járt az esze, de titokban tartotta bánatát, mert nem akarta panaszaival Algont megbántani.
Történt pedig, hogy évek múltán egyszer kisfiával kint járt a falu határán túl, és fűzfavesszőből éppen olyan kocsit font, mint amilyennel egykor a földre érkezett. Aztán virágokat szedett, szebbnél szebb tarka virágokat, hogy legyen mivel meglepnie a csillagnépet, fogta a kisfiút, és belelibbent a kocsiba, énekelni kezdte a régi varázsdalokat, és rövidesen fölrepült szülőhazájába, ahol apja, a király nagy örömmel fogadta.
Módfelett nekikeseredett Algon, mikor észrevette, hogy elvesztette feleségét és kisfiát, de tudta, hogy hiába indulna keresésükre, mert sehol a földön nyomukra sem bukkanhatna. Nap mint nap elment hát a prérire, arra a helyre, ahol a tündérkarikát találta, ott szomorkodott, bánkódott álló nap. Teltek hetek, teltek évek, év év után múlt, de semmi jelét nem látta annak Algon, hogy övéi visszatérnének hozzá.
Közben a csillagasszony és a fia szinte teljesen megfeledkeztek Algonról és a földi életről. Mikor aztán a fiú fölserdült, apja felől érdeklődött. Anyja elmondott neki mindent, és a fiú szívében vágyat érzett - apját akarta látni. Az anya beleegyezett, és úgy döntött, hogy maga is vele tart. Miközben útra készülődtek, a csillagnép így szólt hozzájuk:
- Ha visszatértek, hozzátok magatokkal Algont, és kérjétek meg, hogy hozzon valami jelet minden vadról és madárról, melyeket vadászatban ejtett el.
Képzelhetni, mekkora volt Algon öröme, amikor újra viszontláthatta asszonyát és gyermekét. Azonnal beleegyezett, hogy velük megy csillagországba. Előbb azonban keményen meg kellett dolgoznia, hogy országa minden vad- és madárfajtájából elejtsen egyet-egyet. Mikor végre megvolt vele, felhalmozta a trófeákat a fűzfa kocsiban, beszállt maga is feleségével s fiával együtt, és fölemelkedett a magasba, hogy csillagországba menjen.
A csillagnép örült Algon ajándékainak, mindegyikük elvitt belőle valamit királyuk engedélye szerint: ki egy karmot, ki egy farkat, ki egy-egy szárnyat. Aszerint, ki mit vitt el Algon trófeáiból, a csillagok négylábú vadakká és madarakká változtak. Algonnak, asszonyának és fiuknak a fehér sólyom tolla maradt, szárnyra kaptak hát, és leröppentek a prérire. Ott élnek utódaik ma is, mindenki láthatja őket.

Forrás: A mesemondó szikla

A BÖLÉNYASSZONY

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

Volt egyszer egy kisfiú, akinek varázsló volt az anyja. Mindketten emberi formát vagy bölény alakot ölthettek, ahogy kedvük tartotta.
Anya és fia a bölénycsordában éltek, de a kisfiú apja ember volt, s távol asszonyától és fiától, egy indián faluban lakott.
Egy idő múlva a fiú vágyódni kezdett az apja után. Emberi formát öltött, s felkereste az indiánok lakhelyét, s egész nap ott játszadozott a gyerekekkel. Este a törzsfőnök fiával tért haza. A kunyhóban ott találta a törzsfőnököt, s kérte, hogy lenne segítségére megkeresni apját. A törzsfőnök megszánta a fiút, összehívta a falu véneit. Mikor mind összegyűltek, arra biztatták a gyereket, válassza ki, melyik az apja. A fiú jól megnézte az öregeket, és azt mondta, hogy az apja nincs köztük.
Másnap a törzsfőnök szétküldte a hírnököket, hogy a férfiakat hívják össze. A fiú ismét jól megnézte őket, de megint csak azt mondta, hogy egyik sem apja.
Akkor a törzsfőnök elküldte követeit, hogy a falubeli nőtlen legényeket hívják össze. Amikor mind összegyűltek, a gyerek odalépett az egyikhez, átölelte, és azt mondta:
- Ez az én apám.
Nagy boldogságban élt együtt apa és fia. Nemsokára azonban a gyerek vágyódni kezdett az anyja után, és kérte apját, hogy látogassák meg.
- Amikor meglát téged - mondta a kisfiú -, neked ront, és négyszer felöklel. De te csak tűrd, meglásd, nem lesz bántódásod.
Így is történt. Másnap a fiú és az apa útnak indultak. Találkoztak egy bölénnyel, s az tüstént nekilódult, és felöklelte a férfit. Négyszer rohant neki, de a férj nyugodtan tűrte. Negyedszerre a bölény asszonnyá változott, és elindult férjével és gyermekével vissza az indiánok közé. Ott élt az asszony a faluban, csak arra kérte a férjét, hogy soha ne nyúljon tűzzel feléje, mert abból nagy baj származhat mindannyiukra.
Teltek-múltak az évek, és nagy boldogságban élt együtt a család. A bölény jó háziasszony volt, szépen tartotta a kunyhót, ízes ételeket főzött férjének. Egy este azonban a férj váratlanul vendégeket hozott a házba. Az asszony vonakodott a váratlan vendégeknek vacsorát főzni.
A férj nagyon megharagudott, s hirtelen haragjában felkapott egy parázsló ágat a tűzhelyről, és ráütött a feleségére. Abban a szempillantásban a felesége és a gyermeke bölénnyé változott. Az emberek látták, amint egy nagy és egy kis bölény kifutott a faluból. Most már hiába volt minden, bánkódott a férfi, gyászolta a feleségét és gyermekét. Várta sokáig vissza, de mikor nem hallott felőlük hírt, elindult utánuk.
Hogy nyugodtan közeledhessen a bölénycsordához, maga is bölénybőrt öltött. Hosszú vándorlás után elérkezett arra a helyre, ahol a bölények ünnepi táncot jártak. Már messziről hallotta dübörgésüket.
Amikor közelebb ment a táncolókhoz, meglátta a fiát, aki bölényalakot viselt. Odalépett a fiúcskához és kérte, mondaná meg az anyjának, mennyire megbánta hirtelenségét, és hogy vágyódik utánuk.
A fiú erre azt felelte, hogy az apjának előbb próbát kell tennie. Megmondta azt is, a bölények vezére azt fogja parancsolni neki, hogy válassza ki fiát a sok kis bölény közül. S minthogy ő szereti az apját, és segíteni akar neki, amikor a kis bölényborjak elé ér, majd feltartja a farkát.
Ezután a fiú visszafutott a csordához, az apja meg a bölények vezére elé lépett, s elmondta, mi járatban van. A vezér azt kívánta, hogy először is válassza ki gyermekét a többi bölény közül. Odavezették a bölényborjakat a férfi elé. Az indián hamarosan kiválasztotta saját gyermekét, felismerte arról a jelről, amelyben megállapodtak.
A bölények vezére azonban nem elégedett meg ezzel, és azt mondotta, hogy az apának összesen négyszer kell felismernie gyermekét. A kis bölénygyermek megsúgta apjának, hogy másodszorra becsukja fél szemét, erről ismeri majd fel. Amikor elérkezett az idő, ismét előhozták a kis bölényborjakat, és a bölények vezére megparancsolta, hogy az apa mutassa meg gyermekét. Így is történt, az apa megint csak rátalált a fiára.
Azután a harmadik próba következett. A fiú megsúgta apjának, hogy ezúttal egyik fülét leereszti. A lecsüngő fülről az apa ismét szerencsésen felismerte fiát.
Végül elkövetkezett a negyedik próba ideje. A fiú megsúgta apjának, hogy ezúttal táncolni fog, és feltartja egyik lábát. Csakhogy a kís bölényfiúnak volt egy jó barátja a csordában. Amikor a borjakat a főnök elé vezették, hogy az apa kiválassza a fiát, ez a jó barát látta, hogy a kis bölényfiú táncolni kezd, s feltartja egyik lábát. A másik fiúnak tetszett a tánc, s ő is utánozta. Ekkor az apa látta, hogy nemcsak egy, hanem két kis bölény emeli fel a lábát tánc közben, s erre tudta, hogy neki kell választania. Szerencsétlenségére rosszul választott, nem találta el, hogy melyik a fia.
A bölénycsorda nekirontott az indiánnak, és addig lökdösték, rugdosták, amíg holtan esett össze. Azután mind továbbvonultak, csak a felesége, a fia és egy öreg bölénybika maradt ott. Ők hárman énekelték el a gyászéneket a szerencsétlen teteme fölött.
Az öreg bölény azt tanácsolta, nézzék meg, hátha találnak ott a porban egy ép csontot. Addig túrták, forgatták a földet, ahol a bölénycsorda bosszút állt az indiánon, míg végül találtak egy kis ép csontot. Az öreg bika ebből a csontdarabkából életre varázsolta a férfit. Amikor megelevenedett, megtudta az öreg bölénybikától, hogy nagy hatalomhoz jutott. Megkapta azokat a fejdíszeket és botokat, melyeket a bölények tánc közben használnak, és az öreg megtanította az ünnepi énekekre is.
A bölényasszony és a fia ismét emberré változtak, hazatértek a faluba. A fiú később megalapította az indiánok között a bölénybika és a bölényszarv társaságot, s az asszony is olyan titkos társaságot alapított, mely a mai napig is meglelhető az indiánok közt.

Forrás: A mesemondó szikla

A KÉT NAPFIÚ HŐSTETTEI

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

Az istenek nevetnek
Nagyon megfogyatkozott a navahók népes törzse. Nem voltak már csak négyen: egy házaspár, az asszony meg a férje és a gyerekeik. Hogyne fogyatkoztak volna meg a navahók, hiszen az ősidők eleje óta, amikor a törzs feljött az alvilágból, szüntelenül a legrettenetesebb szörnyetegek, az Anayék üldözték és öldösték őket.
Ez idő tájt történt, hogy a még életben maradt négy navahó egy kis türkizből faragott asszonyszobrocskát talált, és isteni parancsra felkapaszkodtak a szoborral a Csoliki-hegy csúcsára.
Az istenek már vártak rájuk odafönt.
Leterítettek egy szép nagy szarvasbőrt, ráfektették a türkizszobrot, melléje tettek még egy gyöngyházból készült asszonyszobrocskát is, aztán mindkettőt leterítették még egy szarvasbőrrel.
Körülállták most az istenek a bőrt. Fellebbentgették többször egymás után. Végül negyedszerre a két asszonyszoborból két eleven asszony lett, mégpedig Eszcsánatlehi és Jolkai Eszcsán.
Negyednap Eszcsánatlehi így szólt Jolkai Eszcsánhoz:
- Kapaszkodjunk csak fel a csúcsra, és nézzünk körül!
Amint körülnéztek, nagyon egyedül érezték magukat, mert nem láttak körös-körül semmi egyebet, mint a fejük fölött lassan tovakúszó napot és egy kis vízesést, amely lábaik elé öntötte vizét.
Eszcsánatlehi leheveredett, lábait kelet felé fordítva egy sziklára, hogy a felkelő nap reávethesse áldó sugarait. Jolkai Eszcsán pedig lejjebb ereszkedett a sziklákon, hogy a vízesés permetező vize behinthesse testét.
Negyednap mindketten érezték, hogy a sugárzó nap és a permetező víz igazi asszonyokká tette őket. Mindkettőjüknek fiuk született. Először az Eszcsánatlehié jött a világra, azután a Jolkai Eszcsáné.
Negyednapra a két fiú úgy megnőtt, mintha máris tizenkét esztendősek volnának. Olyan jó futók voltak, hogy már az istenek gyorsaságával akartak vetélkedni, de feleúton annyira kimerültek, hogy az istenek utolérték őket, és mahagónivesszőkkel alaposan megcsapkodták a hátukat.
Negyednap a két fiú ismét versenyre hívta az isteneket. Négy nap elegendő volt nekik, hogy megerősödjenek, és mestereivé váljanak a futásnak. Most már férfikoruk virágjában olyan szélsebesen futottak, hogy utol érték az isteneket, és ők csapkodták meg mahagónivesszőkkel az istenek hátát.
Az istenek nevettek és tapsoltak örömükben, nagyon kedvükre való volt az erő és a bátorság, mely a két fiú szívét megtöltötte.

Hosszú és veszedelmes út
A versenyfutás estéjén a két fiú szokás szerint aludni tért, de nem jött álom a szemükre. Arra lettek figyelmesek, hogy a két asszony suttogva-susogva beszélget egymással. Feszülten figyeltek a suttogásra, de egy szó nem sok, annyit sem értettek belőle.
Végül is felkeltek, és azt kérdezték:
- Miről beszélgettek?
- Semmiről, semmiről igazán - igyekezett a két asszony kitérni a válasz elől.
A két fiút azonban nem egykönnyen lehetett becsapni. Azt kérdezték:
- Ki a mi apánk?
- Nincs apátok - felelték az asszonyok -, apa nélkül jöttetek a világra.
Másnap a két asszony borókafából íjat és nyilakat készített a fiainak, hadd játsszanak kedvükre; de a lelkükre kötötték, nehogy látótávolságnál messzebb menjenek.
A két fiú azonban a figyelmeztetés ellenére mindjárt első nap messze keletre elkalandozott. Egy barna szőrzetű, hegyes orrú vadállatra leltek, s hiába igyekeztek nyilaikkal elejteni.
Hazaérve elmesélték az asszonyoknak, mit láttak, s azok nagy rémülettel hallgatták, azt mondták: a hegyes orrú állat nem lehetett más, csakis a hiéna, a szörnyű Theelgeth Anaye kémje.
Másnap a két fiú délnek kalandozott, találkoztak a hollóval, Csenahale Anaye kémjével, harmadnap nyugaton az ölyvvel találkoztak, Cethakocsilthali Anaye kémjével, negyednap északon a szarkával, Biraye Anaye kémjével.
A két asszony rémülten kiáltozni kezdett:
- Jaj, jaj nekünk! Mi lesz velünk, miért nem fogadtok szót?! Hogyan mentsünk meg benneteket?! Az Anayék kémjei a világ négy égtáján láttak titeket, elmondják uraiknak, hogy két szép navahó fiúcskát láttak íjjal, nyilakkal játszani, és a szörnyek azonnal itt teremnek, hogy felfaljanak benneteket, mint ahogy eddig minden navahó gyermeket felfaltak!
Másnap az asszonyok kukoricalepényt sütöttek hamuban, és Jolkai Eszcsán kiment, hogy körülnézzen.
Legnagyobb rémületére Jeikóval találkozott, a legnagyobb és legvadabb Anayéval. Gyorsan visszaszaladt a kunyhóba, hogy a két fiút elrejtse. Alighogy ezzel végzett, már meg is jelent Jeikó az ajtóban.
- Ez az én lepényem - mondta, és kivette a kukoricalepényt a hamuból. - Milyen remek illata van!
- Dehogy a tiéd - felelte Eszcsánatlehi -, hiszen meg se kottyan a te óriási bendődnek.
- Hát az már aztán igaz, hogy szívesebben falok gyerekeket. Hol vannak a ti fiaitok? - kérdezte az Anaye nagy mohón. - Hallottam, hogy két fiatok van. Ezért jöttem!
- Nincs gyerekünk - válaszolta Eszcsánatlehi -, minden navahó gyerek rég eltűnt a hozzád hasonló szörnyetegek bendőjében.
- Igazán? - gúnyolódott Jeikó. - Akkor hát magyarázd meg nekem, milyen lábnyomok ezek itt!
- Én magam csináltam a nyomokat - felelte az asszony -, nagyon egyedül éreztem magamat, és azt szerettem volna, ha sok-sok ember van körülöttem - s ezzel be is bizonyította az Anayénak, hogy a kezével éppen olyan nyomokat tud csinálni.
Jeikó egy ideig még hitetlenkedett, de aztán csak elment.
Mikor eltűnt, Jolkai Eszcsán egy közeli dombtetőre ment, hogy körülnézzen. Látja ám, hogy minden irányból Anayék sietnek a kunyhó irányába. Azonnal hazaszaladt, és elmondta Eszcsánatlehinek, mit látott.
Eszcsánatlehi fogott négy színes karikát, és elhajította egyiket a másik után a négy égtáj felé. A fehéret keletre, a kéket délre, a sárgát nyugatra és a feketét északra. Azonnal nagy erejű szélvihar támadt, mely a kunyhó felől minden irányba olyan hevesen fújt, hogy az Anayék nem tudtak megküzdeni vele.

Másnap hajnalban a két fiú kilopózott a kunyhóból, az asszonyok keresni kezdték őket, de csak négy lábnyomot találtak, melyek Dzilnaotil hegye felé vezettek. Úgy gondolták hát, hogy a fiúk a szent ösvényen indultak útnak, felhagytak keresésükkel, és visszatértek a kunyhóba.
A két fiú napkeltére már elérte Dzilnaotil hegyét a szent ösvényen. Amint a csúcshoz közelednek, füstöt látnak a talajból felszállani. Közelebb lépnek, és látják, hogy a füst egy föld alatti lakás tetőnyílásán át tör fel. A nyílásban egy füsttől feketéllő létrát is találtak.
Lenéznek a nyílásba, megpillantanak egy vénasszonyt, aki hívja őket, jöjjenek csak le hozzá.
Lemásznak a létrán, kérdi a vénasszony, vajon hova tartanak. Azt felelik kitérően, nincsen határozott céljuk, csak csavarognak. Erre így szól a vénasszony:
- Nem az apátokat keresitek?
- De igen - felelik -, de nem tudjuk, melyik út vezet lakhelyéhez.
- Hosszú és veszedelmes út az - feleli a vénasszony -, mely apátok, a Nap lakhelyéhez vezet, mert át kell hatolnotok sok-sok iszonyatos Anaye területén. Lehet aztán, hogy apátok nem is akar látni benneteket; lehet, hogy büntetéssel sújt majd. Négy különösen fenyegető helyet ajánlok figyelmetekbe: a sziklákat, melyek szétmorzsolják a vándort; a nádat, amely darabokra vagdalja; a kaktuszokat, amelyek széttépik; az izzó homokot, amely eltemeti. De én megajándékozlak valamivel, hogy legyőzhessétek ellenségeiteket, és megmeneküljetek.
A vénasszony varázskarikáját ajándékozta nekik, melyen két toll is volt: egy eleven sas tollai, meg egy harmadik, az “élettoll”. Aztán még egy varázsmondásra is megtanította a két fiút, hogy megvédelmezhessék magukat.
A két fiú elindult, és először is az összezáródó sziklafokokhoz értek. Két magasba nyúló szikla közt keskeny szakadékban vitt az út. Ha valaki rálépett erre az útra, a két szikla előbb eltávolodott egymástól, mintha barátságosan utat nyitna a vándornak, de mikor az a szoroshoz ért, a sziklák úgy zárultak össze, mint hatalmas őrlőfogak, és szétmorzsolták a szerencsétlent.
E sziklák valójában Anayék voltak.
Mikor a két fiú odaért a sziklákhoz, úgy tettek, mintha be akarnának lépni a szűk szakadékba, de aztán hirtelen visszarántották a lábukat. A sziklák előbb szétnyíltak előttük, aztán összecsattantak, de a két fiú sértetlen maradt. Négyszer szedték rá így a morzsoló sziklákat.
- Kik vagytok? - kérdezték végül a sziklák. - Honnan jöttök, és hová igyekeztek?
- A Nap fiai vagyunk - válaszolta a két fiú -, apánk házát keressük.
Ezután elmondták a varázsmondást, melyre a vénasszony tanította őket, és sértetlenül áthaladtak a sziklák között.
Ezután egy nagy síksághoz értek, a nád éles levelei kardként meredeztek előttük. Amint nekivágtak a nádasnak, a kardlevelek utat nyitottak előttük, de mint a sziklák között, a két fiú most is ravaszul visszarántotta a lábát. Az összecsapódó kardok csak az üres levegőt szeldelték. Négy ízben szedték így rá a kardként meredő nádat, míg végül sértetlenül haladhattak át a nádason.
Hasonlóképpen fogtak ki a kaktuszokon is, míg végül Saitad földjére értek, a homokviharok országába. Homok kavargott szüntelenül e sivatagi vidéken, hatalmas ösvényeket formált, sötét felhőkbe gyűlt, aztán leereszkedett, és maga alá temette az idetévedt vándort. Amikor a két fiú közeledett, a homok hevesebben viharzott, mint valaha, a fiúk nem mertek hát a sivatag földjére lépni. A homok megkérdezte:
- Kik vagytok? Honnan jöttök, és hová igyekeztek?
- A Nap fiai vagyunk - felelték -, apánk házát keressük.
Négyszer ismételték meg szavaikat, aztán elmondták a varázsmondást, és a viharzó homok elült. A két fiú sértetlenül folytathatta útját a sivatagon át.
Végre a Nap házához értek.
A kaput két medve őrizte. A fiúk közeledtére fenyegetően morogtak, támadásra készülődtek.
A fiúk elmondták a vénasszonytól tanult varázsmondást, s mire ez elhangzott, a két medve meghunyászkodva lábuk elé kuporodott.
Ezután két őrkígyóval, két őrszéllel és két őrvillámmal találkoztak, de ezeket is megszelídítették a varázsmondás segítségével.
A Nap háza türkizből épült, négyszögletes volt, mint a pueblók házai,[1] és egy hatalmas víz partjára épült.
Mikor a két fiú belépett, nyugaton egy asszonyt pillantott meg, délen két deli legényt, északon pedig két bájos leánykát. Az asszony és a lányok nem sokat törődtek a két fiúval, de a két legény annál inkább szemmel tartotta őket.
Ekkor az ajtó fölé akasztott kereplő megszólalt, és az egyik leányka bejelentette:
- Atyánk jön!
Amikor a kereplő másodszor is megszólalt, belépett Csohanoai, a Nap hordozója. Levette válláról a Napot, felakasztotta a szoba nyugati falára, ahol a Nap csengve-bongva ingott-lengett egy ideig, aztán elcsendesedett.
Csohanoai most az asszonyhoz fordult, és ingerülten kérdezte:
- Kik ezek, akik ma beléptek ide?
Az asszony egy ideig nem felelt, a lánykák és a legények is egymásra néztek, de szólni nem merészek egyik sem. A kérdés azonban négy ízben hangzott el egymás után, erre végre így válaszolt az asszony:
- Jobban tennéd, ha nem volnál ilyen nagyra. Két fiú jött ma, azt mondják, az apjukat keresik. Mondd hát, hogyan került ide ez a két fiú! Kinek a fiai ezek?
- Bárcsak valóban az én fiaim volnának - felelte Csohanoai.
Aztán így szólt idősebb gyermekeihez, akik vele együtt éltek:
- Menjetek, és készítsétek elő az izzasztókamrát, izzítsátok fel a négy legkeményebb követ, amit csak találtok: egy fehéret, egy kéket, egy sárgát és egy feketét.
Amint a parancsot meghallották a szelek, így beszéltek egymás között:
- Meg akarja ölni a fiait! Hogyan menthetnénk meg őket?
Az izzasztókamra egy kis dombocskán állt, a szelek üreget vájtak a dombba, lefedték egy lapos kővel, és nagy titokban elsuttogták a két fiúnak:
- Ne bújjatok el a lyukba, csak ha már feleltetek apátok kérdésére.
A két fiú belépett az izzasztóba, a hatalmas, felhevített köveket utánuk vitték, és a nyílásokat égi kendőkkel fedték el.
Csohanoai megkérdezte a fiúkat:
- Melegetek van?
- Nagyon melegünk van! - felelte a két fiú, aztán nyomban belemásztak az üregbe, és összekuporodtak.
Ekkor a tetőn keresztül vizet öntöttek az izzó kövekre, hangos recsegéssel-ropogással repedeztek meg, aztán rettenetes hőséget és óriási gőzfelhőt árasztva darabokra törtek.
Lassan-lassan hűlni kezdtek a széttört kövek, s a két fiú kimászott a lyukból.
- Melegetek van? - kérdezte Csohanoai újra.
- Nagyon melegünk van! - felelték a fiúk.
Csohanoai nagyon meglepődött, mert arra számított, hogy már nem kap választ. Mikor azonban meghallotta a hangjukat, kiengedte őket az izzasztóból.
Barátságosan üdvözölte a fiúkat, és így szólt:
- Valóban, ezek az én fiaim! - de még mindig azon járt az esze, hogyan veszejthetné el őket.
Bementek a házba, és Csohanoai egy türkizpipát vett elő, megtömte dohánnyal.
- Ez a dohány halálos méreg - súgta a szél a két fiú felé -, ezzel akar megölni benneteket.
Csohanoai pedig fölemelte a pipát a Nap tüzébe, meggyújtotta, aztán odanyújtotta a fiúknak, hogy dohányozzanak.
A fiúk szívták a pipát, pöfékeltek, ameddig csak égett a pipa, közben egyre mondogatták, milyen jó, mennyire ízlik nekik.
A mérges dohány, a halálos füst nem tett kárt bennük.
Mikor Csohanoai látta, hogy így sem tudta megölni a két fiút, így szólt:
- Nos, kedves fiaim, mit kívántok tőlem? Miért jöttetek el hozzám?
- Atyánk - feleltek a fiúk -, a föld, ahol élünk, telis-tele van gonosz Anayékkal, üldözik és öldösik az embereket, felfalnak mindenkit. Törzsünk már kis híján kipusztult, alig maradt egy-kettő életben a navahók közül, a gonosz szörnyetegek már ránk is sort akarnak keríteni. Adj fegyvert a kezünkbe, amellyel legyőzhetjük és elpusztíthatjuk ellenségeinket! Segíts rajtunk!
- Tudjátok, ugye - válaszolta Csohanoai -, hogy a Tlosztilban lakó Jeikó is az én fiam, de azért segítek nektek.
Adott nekik ruhát, sapkát, lábszárvédőt és mokasszint, mind tűzkőből készült: adott nekik fegyverül villámnyilat, mennykőnyilat, napsugárnyilat és szivárványnyilat meg egy nagy kőkést.
- Éppen erre volt szükségünk! - mondták a fiúk, és felöltötték a tűzkő-öltözetet.

Másnap a világ végére vezette Csohanoai a két fiút. Tizenhat oszlop emelkedett itt a magasba föld és ég között, egy hatalmas, mély vizű folyam áradt az oszlopok közén.
Amint a folyamhoz közeledtek, azt suttogta a szél:
- Ez az utolsó próba! Vigyázzatok!
Aztán teljes erejéből fújni kezdett, és erős, szépen ívelő szivárványhidat alkotott a folyam fölött. A fiúk átkelhettek a szivárvány hídján.
- A négy vörös oszlop a háborút jelenti - súgta most a szél -, a többi a békét.
Ezért aztán, amikor Csohanoai megkérdezte tőlük, melyik négy oszlopot választják a tizenhat közül, azt felelték, hogy a négy vöröset, mert egyre csak ellenségeik, a gonosz Anayék legyőzése járt az eszükben.
Megkapták hát a négy vörös oszlopot, és felmászhattak rajtuk az égbe, és velük mászott az apjuk is. Eljutottak a mennyország középpontjához, ahonnan az egész világot látni lehetett.
- Mutassátok meg, merre laktok a földön odalenn! Hol a hazátok? - fordult most újra Csohanoai a két fiúhoz.
Lepillantottak, keresték azt a helyet a világban, keresték hazájukat, de nem találták, mert odaföntről minden simának és egyformának látszott. Az erdők csak olyanok voltak, mint fekete foltok, a tavak, mint szikrázó csillagok, és a folyók olyanok, mint a cikázó villám.
Megint a szél jött segítségükre, és megsúgta nekik, merre kell keresniük hazájukat.
Így szóltak hát:
- Ott a San Juan folyam, amott a Rio Grande, arra hátul Csisnadzsini hegye, alattunk a Cocil, nyugat felé Dokoszlidh, az a fehér folt ott Depenca, ott pedig a hegyek között Dzilnaothil, a mi hazánk.
- Úgy van, fiaim - helyeselt Csohanoai, és ígéretének megfelelően villámot bocsátott ki magából, a két fiút ráállította, és villáma lecsapott a két fiúval éppen a Cocil hegyének csúcsára.

Diadal az óriásszörny felett
A két testvér leereszkedett a Cocil hegyéről a déli lejtőn, és vándorolni kezdett Tozatho meleg forrásai felé.
Útközben találkoztak a négy szent emberrel, egy éjszakát töltöttek el velük együtt egy barlangban. Mindent megtudtak tőlük Jeikóról, amit csak tudni akartak. Megtudták, hogy napjában háromszor mutatkozik a hegyen, mielőtt lejönne, és csak amikor negyedszer jön elő, akkor száll alá a hegyről, hogy Tozatho forrásából igyék.
Amikor lekuporodik a vízhez, egyik karja a Cocil hegyén, a másik pedig a völgy másik oldalán magasodó hegyeken nyugszik. A két lába olyan messze van egymástól, hogy egy ember reggeltől estig vándorolhat, amíg egyiktől a másikhoz ér.
Hajnalban értek a forrásokhoz, akkoriban ott még a mainál sokkal nagyobb tó terült el. Ahol a völgy összeszűkül, magas sziklafal emelkedett.
Mikor a tópartra értek, így szólt az egyik fiú a másikhoz:
- Próbáljuk ki apánk fegyvereit!
Ki is lőtt egy nyilat a hegy sziklafalára, ma is egy hatalmas hasadás látható ott, ahová a nyílvessző bevágott.
- Ilyen fegyverek birtokában nem érhet bennünket semmi baj a harcban - mondták a fiúk egymásnak.
Ekkor hirtelen mennydörgésszerű robajt hallottak, óriásléptek neszét, és már meg is pillantották Jeikó fejét, amint feltűnt egy hegycsúcs fölött keleten. De a következő pillanatban már el is tűnt. Aztán délen tűnt fel az óriás feje és mellkasa, hogy röviddel utána ismét eltűnjék. Most nyugaton magasodott fel, azután egészen a térdéig láthatóvá lett Enákon a Cocil fölött. Most leszállt a hegyről, lejött a tópartra, kosarát, melyet mindig magával hordott, a földre dobta. Négyszer hajolt le inni, és minden alkalommal láthatóan megkevesbedett a tó vize, negyedszerre teljesen ki is száradt.
A két fiúnak elszorult a lélegzete, és mozdulatlanná dermedtek, amikor az óriást megpillantották. Mire negyedszerre ivott, magukhoz tértek, közelebb léptek a tóparthoz, és Jeikó megpillantotta őket a tó tükrében. Felemelte a fejét, rájuk nézett, és elüvöltötte magát:
- Micsoda gyönyörűséges gyermekek kerülnek a szemem elé! Lám, lám! Hova is tehettem a szememet, hogy eddig nem vettelek észre benneteket?!
- Válaszolj neki - szólt az egyik fiú a másikhoz.
- Micsoda undorító szörnyeteg kerül a szemem elé! Lám, lám! Hova is tehettem a szememet, hogy eddig nem vettelek észre téged?! - kiáltott rá a fiú az óriásszörnyre.
Ekkor a két fiú meghallotta a szél susogását:
- Legyetek résen!
A két fiú szivárványíven állt, és amikor Jeikó villámcsapása feléjük cikázott, az ív egészen belapult, úgyhogy a villám magasan a fejük fölött sistergett el a messzeségbe. Amikor Jeikó második mennyköve vágott feléjük, a szivárvány íve a magasba emelkedett, úgyhogy a villámnyíl mélyen a lábuk alá csapott. A harmadiknál ismét mélyen leereszkedtek, így a fejük fölött elviharzó villám el nem találhatta őket, végül negyedszerre olyan magasra emelkedtek, hogy bár az óriás most magasabbra célzott, mint eddig, a villám most is csak alattuk süvített el.
Ebben a pillanatban villám cikázott alá az ég magasából, fejbe találta Jeikót, aki megingott, de nem rogyott össze. Most a két fiú villámnyilai röpültek süvöltve feléje. Az elsőtől találva keletnek tántorodott, a másodiktól délnek, egyre fogyott az ereje, de mindig újra meg újra összeszedte magát; a harmadik találattól nyugat felé botlott, a negyediktől északra rogyott le. Most már térdre is esett, aztán arcra borult, végtagjai kinyúltak, és nem mozdult többé.
A Jeikó fölött aratott győzelmük óta viseli a két fiú dicsőséges nevét, az egyiket Naidhikisinek hívják, ami annyit jelent: “a maga körül vagdalkozó”, a másikat pedig Nayenezganinak, ami annyit tesz: “az Anaye legyőzője”.
A két fiú ezután hazatért Dzilnaothilba, de mielőtt a kunyhóba beléptek volna, levetették és elrejtették apjuktól, a Naptól kapott ruháikat és fegyvereiket.
A két asszony boldog volt, hogy ismét láthatják fiaikat, mert már azt hitték, örökre elveszítették őket.
- Hol jártatok, mit tettetek, mióta tegnap elmentetek hazulról? - kérdezgették a két fiút.
- Apánk, a Nap házában jártunk - felelte Nayenezgani. - Aztán voltunk a Cocil hegyén, és megöltük Jeikót.
- Csönd, gyermek! Így nem szabad beszélned - szólt rá az anyja -, ilyen borzalmas dolgokkal nem szabad tréfálni.
- Talán nem hiszed el, amit mondok? - kérdezte Nayenezgani. - Gyere hát ki a kunyhóból, és nézd meg, mit hoztunk magunkkal.
Elvezették a két asszonyt oda, ahol fegyvereiket elrejtették, hogy bebizonyíthassák, igazat mondanak, mert ezekkel a fegyverekkel valóban le lehetett győzni a szörnyeteg óriást.
A két asszony örömtáncot lejtett, hogy méltóképpen ünnepelje meg a fiúk csodálatos diadalát.

Az Anayék pusztulása
Ahogy az idő telt, a két Napfiú sok-sok Anayét győzött le és ölt meg. Elpusztult a négylábú, kétszarvú Theelgeth, a sasszerű Cenahale, a borzalmas Cetakocsilthali, aki minden áldozatát a mélybe lökve pusztította el, elpusztult Binaye Acsáni, aki látogatóit szeme villámával döfte le, és még sok más undorító szörnyeteg.
De hiába volt a két fiú bátorsága, még mindig számtalan Anaye élt, és öldöste a navahókat. A testvérek elhatározták hát, hogy újra felkeresik apjukat, a Napot, hogy tanácsát és segítségét kérjék.
- Kedves fiaim - válaszolta a Nap, mikor kérésüket eléje terjesztették -, csak akkor segítek nektek, ha ti is tesztek valamit értem. Naponta hosszú-hosszú utat kell végigjárnom, és néha, hosszú nyári napokon még arra sem jut időm, hogy egyek és pihenjek. Azt kívánom hát, küldjétek Eszcsánatlehit nyugatra, hogy ott új házat építsen nekem.
Nayenezgani nyomban késznek mutatkozott apja parancsát teljesíteni. Naidhikisi azonban szabadkozott, nem kényszeríthetik anyjukat arra, hogy hazáját elhagyja.
Csohanoai öt varázskarikát adott nekik: egy feketét, kéket, sárgát, fehéret és egy sokszínű tarkát, mindegyiken egy-egy kés lógott, és így szólt hozzájuk:
- Anyátok már tudni fogja, mihez kezdjen mindezzel - és útra bocsátotta őket.
Mikor a két fiú hazaért, így szóltak Eszcsánatlehihez:
- Itt vannak a karikák, apánk adta. Azt mondta, te tudni fogod, mihez kezdj velük. Mutasd meg hát nekünk is, mire valók.
Eszcsánatlehi négyszer egymás után megtagadta, hogy bármit is tudna a varázskarikákról, de végül, mikor látta, hogy Nayenezgani egyre ingerültebb, így szólt:
- Sohasem láttam a Napot, csak innen messziről. Nem járt ő a földön soha, hogy engem meglátogasson. Mit sem tudok én ezekről a varázseszközökről. Mégis megpróbálom, hátha rájövök, mit kell tennem.
Ezzel a fekete karikát elvitte keletre, úgy állította föl, hogy gurulni tudjon. El is indult a karika nyomban, és gurult, gurult kelet felé, míg csak el nem tűnt a szemük elől. A kék karikával ugyanez történt délen, a sárgával nyugaton, a fehérrel meg északon. A tarka karikát azonban fölfelé hajította a delelőpont irányába, a négy kést is utánadobta, és el is tűnt a karika is meg a négy kés is a felhők között.
Negyednapig mi sem történt. Nem változott az idő sem. Negyednap aztán mennydörgött, aztán négy napon át ismét szép idő volt. Akkor végre beborult, egy hatalmas fehér felhő ereszkedett alá. Eszcsánatlehi kilépett a kunyhóból, és látta, hogy a négy égtáj felől hatalmas forgószelek közelednek, úgy tépik ki és sodorják az ősfákat, mint fűcsomókat, úgy görgetik a hegynyi sziklákat, mint apró kavicsot.
- Fiam, féltem a kunyhónkat - szólt Eszcsánatlehi, amikor újra visszatért -, nagyon magasan fekszik a hegyek között, a vihar könnyen összedöntheti.
Nayenezgani kiment, letakarta a kunyhót egy fekete felleggel, szivárvánnyal erősítette a földhöz, aztán még sötét ködöt terített rá, ezt napsugarakkal kötötte meg, erre ismét egy fekete felhőt teregetett, villámmal cövekelte ki.
Még aznap este, az alkony óráiban megcsillant rajtuk egy sápadt napsugár, de aztán több se - négy nap, négy éjjel sötétség borult rájuk. Iszonyatos vihar tombolt fölöttük, éles kövek zápora hullott. A két asszony és a két fiú azonban biztonságban volt a kunyhóban.
Ötödnap reggel alábbhagyott az orkán. Nayenezgani kiment, és látta, hogy még mindig sötét van, de legalább az idő megcsendesült. Hozzáfogott hát, hogy eltávolítsa a kunyhót védő takarókat. Egyiket a másik után lökte fel a magas egekbe.
Mire ezzel elkészült, kivilágosodott.
A kunyhó lakói kijöttek, meglepődve látták, mennyi változást okozott a nagy vihar. A kunyhó közelében egy hatalmas völgy képződött, a sziklák alakja körös-körül teljesen megváltozott, a szél hatalmas sziklaoszlopokat vágott ki a hegyekből.
- Bizonyára minden Anaye elpusztult - szólt Eszcsánatlehi -, az orkán megölte őket.
A szél azonban ezt súgta Nayenezgani fülébe:
- A vén Szan él még Dhepenca hegyén.
Másnap reggel a fiú el is indult észak hegyei felé, s mikor végre elérte Dhepenca hegyét, látja ám, hogy egy ősöreg asszony jön botra támaszkodva szembe vele. Háta hajlott, haja fehér, arcán ránc ránc hátán. Nayenezgani rögtön tudta, hogy ez csak Szan lehet.
- Nagyanya - szólította meg -, azért jöttem, hogy rettenetes feladatomat teljesítsem. Meg foglak ölni.
- Miért akarsz megölni? - kérdezte a vénasszony gyengécske hangon. - Nem ártottam soha senkinek. Hallottam, hogy hősi tetteket vittél véghez, hogy a navahók elszaporodjanak a földön. Ha azonban engem megölsz, az emberek szaporodása megszűnik, a fiúk nem serdülnek férfiakká, a férfiak nem érnek atyákká, a haszontalan aggok nem szenderednek el, a teljes mozdulatlan nyugalom állapotába kerültök. Pedig jó az embernek megöregedni, az öregnek elnyugodni, hogy helyet csináljon a felnövő fiataloknak. Hagyj hát, kérlek, életben, én segíteni fogok neked, hogy a navahók elszaporodjanak a földön.
- Ha megtartod a szavad, vénanyám, megkíméllek - felelte Nayenezgani, és visszatért anyjához.
De a szél ismét susogni kezdett a fülébe:
- Csak az Eszcsán, a jégasszony él még Dhepenca csúcsán, ahol a hó meg a jég nem olvad el soha.
Nayenezgani elindult hát, felkapaszkodott a Dhepenca csúcsára, fel-fel egészen odáig, ahol már nincsenek fák, bokrok, ahol nyáron át is a fagy uralkodik.
Talált itt egy sovány vénasszonyt, ruha nélkül, éhesen, tűz nélkül vánszorgott, nem volt tető, mely alatt fejét nyugovóra hajthatta volna. Reszketett, vacogott a hidegtől, szeméből könny patakzott.
- Nagyanya - szólította meg a fiú -, kegyetlen leszek hozzád, azért jöttem, hogy megöljelek, nehogy az emberek általad ezután is megfagyjanak és meghaljanak.
- Ölj hát meg, vagy hagyj életben, ha úgy tetszik, nekem mindegy - felelte a vén -, de tudd meg, ha megölsz, mindig mindenütt forróság lesz, a föld kiszárad, a források kiapadnak, az emberek elpusztulnak. Jobb a navahóknak, ha meghagyod az életemet.
Nayenezgani hallgatott és elgondolkozott.
Leeresztette a karját, amelyet már azért emelt föl, hogy halálos csapást mérjen a vénségre.
- A szavaid bölcsek - mondta -, meghagyom az életedet.
Aztán visszatért az anyjához.
A szél azonban még mindig talált susognivalót:
- Tiein, a szegénység is él még, ők ketten vannak.
Másnap Nayenezgani felkerekedett, és a mondott helyen egy ősöreg házaspárt talált, piszkosak voltak, rongyosak, szegényes putri volt az otthonuk.
- Nagyanya, nagyapa - szólította meg őket Nayenezgani -, azért jöttem, hogy megöljelek benneteket.
- Ne tedd, kis unokám - felelte a vénember -, nem válik a leendő nemzedékek javára, ha mi nem leszünk többé, mert akkor mindörökké ugyanazt a ruhát hordják majd. Ha életben maradunk, a ruha viseltessé, rongyossá válik, és az emberek újat, szebbet készítenek maguknak, javakat gyűjtenek, csinosítják, szépítgetik magukat és otthonaikat. Hagyd meg hát az életünket! Ha élni hagysz, ronggyá tépjük viseltes ruháikat, és ez javukra szolgál.
Nem is bántotta Nayenezgani a két öreget, hanem visszatért az anyjához.
Ezután a szél susogására Dicsint, az éhséget kereste meg. Itt tizenkét éhezőt talált, a főnök egy hatalmas, kövér férfi volt, senki sem hitte volna, hogy csak egy kis barna kaktusz a tápláléka.
- Meg kell öljelek benneteket - szólt Nayenezgani -, hogy a navahókat ne kínozza többé az éhség, hogy többé elő ne forduljon törzsemben az éhhalál.
- Ne ölj meg bennünket - felelte a főnök -, ha azt akarod, hogy néped szaporodjon és boldog legyen. Mi a ti jó barátaitok vagyunk. Ha meghalnánk, az emberek nem törődnének a táplálkozással, nem ismernék az örömöt, amit a jó étel szerez az embernek, és a vadászat örömeiről is le kellene mondaniuk.
Nayenezgani meghagyta hát az életüket, és hazatért az anyjához.
Mikor hazatért, így szólt hozzá:
- Anyám, azt hiszem, minden Anaye halott! - Ezzel letette fegyvereit, melyeket apjától, a Naptól kapott, és belekezdett győzelmi éneke éneklésébe.
Alighogy befejezte, kelet felől is ének hangja kélt.
Eszcsánatlehi így szólt a két fiúhoz:
- Öltözzetek fel, Csohanoai jön, öltözzetek, és vegyétek kézbe fegyvereiteket, hogy illően fogadhassátok őt. - Ezzel kilépett a kunyhóból.
A Nap üdvözölte fiait, és megkérdezte tőlük, elpusztítottak-e minden Anayét.
Mikor mindenről beszámoltak neki, így szólt:
- Nem jó, hogy e szörnyek holtteste ott hever, ahol elpusztultak, mindet Jeikó teteme mellé kell elásni.
Aztán elbúcsúzott és elment, de megígérte, hogy negyednapra visszatér, mert a Csolihi csúcsán Eszcsánatlehivel akar találkozni.

A Nap nyugati háza
Negyednap Eszcsánatlehi fölment a Csolihi hegyének csúcsára, és ott lepihent egy sziklán. Jött Csohanoai, mellé telepedett, és kedveskedett neki.
- Miért hízelegsz nekem - kérdezte az asszony -, mit akarsz tőlem?
- Azt akarom - felelte a Nap -, hogy hozzám tartozz. Gyere nyugatra, és készíts ott otthont nekem.
- Nem akarom! - felelte Eszcsánatlehi.
- Nem adtam-e fegyvereket a fiaidnak, hogy legyőzhessék az Anayékat? Sokat tettem értetek, és ezt viszonoznod kell.
- Nem kértem soha, hogy segíts rajtunk, amit tettél, a magad akaratából tetted - felelte az asszony.
- De Nayenezgani megígérte, hogy nekem ad téged.
- Törődöm is azzal, amit ő ígérget! - felelte Eszcsánatlehi.
A Nap azonban egyre nagyobb és nagyobb erővel bocsátotta rá sugarait, úgyhogy Eszcsánatlehi végül is így szólt:
- Mondd hát meg előbb, mit ígérsz nekem! Hallottam, milyen szép házad van keleten, de látni nem láttam soha. Építtess nekem nyugaton ahhoz hasonlót, azt akarom, hogy ez a ház is a vízen ússzon, nehogy az emberek később, amikor már nagyon elszaporodnak a földön, látogatásaikkal zavarhassanak. És akarom, hogy ott a házam körül mindenféle drágakő teremjen: gyöngyház, türkiz, akhát, rubin, zsírkő és mind a többi. Egyedül élek majd ott, fiaim és nővéreim nem élhetnek velem, adj hát nekem állatokat. Ha mindezt megteszed és megadod, elmegyek veled nyugatra.
A Nap mindent megígért, és ígéretét meg is tartotta. Eszcsánatlehi be is költözött a vízen úszó nyugati házba, és ott él mind a mai napig. A Nap pedig meglátogatta naponta, mikor égi útjának végére ért. De nem járja ám végig mindennap az utat, borult, esős napokon keleti házában vesztegel, és csak veszedelmes villámait küldözgeti a mennyégen át.
Nayenezgani és Naidhikisi, a két Napfiú pedig miután Eszcsánatlehi elhagyta őket, Thoyetlibe mentek, a San Juan völgyébe, mert apjuk így parancsolta. Ott építettek házat, és ott élnek mindmáig, gyakran látható alakjuk, amint a San Juan vizében tükröződik.
Oda járnak a navahók törzsbeliek, de nem esőt, jó aratást, bőséges állatszaporulatot kérnek, hanem hadiszerencsét és győzelmet. Csak harcosok léphetnek a két Napfiú házába.

Forrás: A mesemondó szikla

AZ ELŰZÖTT ASSZONY

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

Élt egyszer egy eszkimó faluban egy szegény árva lány. Anyja, apja meghalt. A nagybátyjai nevelték.
Öten voltak a nagybácsik, a legidősebb közülük sámán volt. Mindnyájan ügyes vadászok voltak, bőven volt ennivaló az iglujukban, és szerették a kis árvát. Ősszel, a táncünnepek előtt, ékszereket, apró ajándéktárgyakat készítettek neki. Az ünnepek után kajakokat építettek, evezőket, íjakat, nyilakat, szigonyokat faragtak, s a kislány mindig ott sürgölődött körülöttük. Mikor aztán az asszonyok megvarrták a kajakvázak bőrhuzatait, és az idő is már megenyhült, a nagybácsik vadászni indultak. Ha sikeres volt a vadászat, hazafelé kilógatták a kajakból színes takaróikat, hogy az asszonyok lássák, zsákmánnyal érkeznek, és elébük menjenek. A kislány mindig elsőnek futott le a tengerpartra.
Így nőtt fel, így élt, amíg férjhez nem ment. Egy ügyes, fiatal vadász vette el feleségül, hamarosan szült is neki az asszony egy kisfiút. Csakhogy a fiatal vadász állhatatlan volt. Hagyta, hogy megbabonázzák, gyerekestül elkergette az asszonyt, s új feleséget hozott az iglujába.
Egyszer az új feleség, amint éppen vízért járt, a tengerparton találkozott az ösvényen az első asszonnyal. Megkérdezte, hogy hol merített a tengerből vizet, mert egy nagy jégzátony volt előttük, és hosszan kellett rajta gyalogolni, míg vizet találtak. Az első asszony készségesen megmutatta neki a helyet, ő is oda tartott. Előbb az új feleség merítette meg a vedrét a himbálódzó jégtábla szélénél, s csak őutána akart vizet venni az első. Gyerekével a hátán nehézkesen hajolt előre, mélyet kellett hajolnia, mert a jég nagyon vastag volt. Amint előrehajolva felnézett, látja, hogy az új asszony ellöki a jégtáblát, amin ő állt. A tábla lassan úszni kezdett a tengeren.
- Mit csinálsz?! - kiáltotta kétségbeesve. - Miért teszed ezt velem?
De az új feleség szó nélkül elszaladt, és csak a faluból nézett vissza. A part felől fújt a szél, lassan úsztatta a jégtáblát. Az új asszony még látta, hogyan sodródik vetélytársa gyerekével együtt egyre messzebb a tengeren. Látta, de nem szólt senkinek.
Egy idő múlva azonban feltűnt, hogy az elűzött asszony iglujában ég a tűz, fő az ebéd, s ő maga sehol. A szomszédok keresni kezdték, nevét kiabálták, lesték, nincs-e a tengerparton. Végül is fellármázták a férfiakat, s azok kimentek a tengerhez a torlasz szélére, de semmit sem láttak, mert a jégtábla addigra már messze sodródott.
Közben az elűzött asszonynak sikerült egy nagyobb jégtáblára átlépnie, de az is kifelé úszott. Egy darabig integetett, kiáltozott, de hogy senki sem jött a segítségére, gyermekét levette a hátáról, melléje kuporodott, és keservesen sírni kezdett. S mert erre a gyerek is sírva fakadt, egy dallal csitítgatta.
- Bátyókám, bátyókám - dúdolta újra és újra -, segíts, szabadíts meg minket!
De nem jött szabadító. A tenger üres volt, csak jégtáblák úsztak rajta, sehol egy kajak, s még a fókák és a rozmárok is eltűntek. Ők pedig csak ültek a jégen a hideg télben, és éheztek. Az asszony a ruháival kezdte etetni a gyereket. Először csak a ruhadíszeket ették meg. A prémbundájuk szegélyét, csizmájuk halbőrből készült díszét. Az asszony előbb megrágta őket, és úgy adta oda a gyereknek. Volt az asszonynak egy jegesmedve prémből készült öve. Abban hordta a gyerekét. Éjszakára maga köré tekerte az övet, és összekuporodva aludt hátán a gyerekével. Hirtelen arra ébredt, hogy kellemes meleg van. Az öv jegesmedvévé változott, az melegítette.
Reggel a medve nem volt sehol. Csak az öv hevert mellette. A gyerek is felébredt, és sírni kezdett éhségében. Az asszony akkor rápillantott a kis fatáljára, amelyet az övén lógatva mindig magánál hordott. S láss csudát, a tálka gőzölgött! A kis halak, amelyeket férje egykor kabalából az aljára festett, ott főttek benne.
- Milyen finomak! - kiáltott fel az asszony, miközben egyenként kikapdosta őket. S ettől kezdve minden reggel ennivalót vagy langyos vizet találtak a tálban.
A jégtábla pedig úszott, egyre úszott a tengeren. Időnként kisebb-nagyobb jégtáblákkal találkozott, s ilyenkor az asszony megpróbált a nagyobbra átjutni, mert már erősen tavaszodott, és félt, hogy elolvad alattuk a jég. Egyszer, amint éppen egy úszó jégmezőre próbált átjutni, látta, hogy egy nagy rozmár úgy alszik a két tábla között, hogy az uszonyaival az egyikhez, agyaraival pedig a másikhoz támaszkodik. Aludt az óriás állat békésen. Az asszony nagyot gondolt, mert mindenáron át akart jutni, óvatosan megérintette a rozmárt. S mikor látta, hogy a rozmár nem ébred föl, nekilendült, ráugrott, végigszaladt rajta. A másik oldalra átérve aztán látta, hogy a rozmár ugyancsak felébredt, és persze kergetni is kezdte, de csak úgy tessék-lássék, majd visszafordult, és elmerült a tengerben.
Mélyen benne jártak már a tavaszban, és egyszerre csak megfordult a szél. Napról napra fogyott alattuk a jégtábla, de az asszony látta már a part szegélyét, és bízott abban, hogy az erős, meleg szél előbb fújja ki őket a szárazra, mint elolvadna a jég. Egész éjszaka virrasztott és figyelt. S reggelre a part csakugyan sokkal közelebb jött. Délre kikötnek - gondolta. De akkor a szél egyszerre megfordult, s vitte őket újra kifelé. Nem volt mit tennie, erősen a hátára kötötte a gyereket, és belevetette magát a hullámok közé. Szerencséjére sekély volt a víz, és hamarosan ki is lábalt a partra. Amikor visszanézett, hogy megkeresse a jégtáblát, amelyen eddig jöttek, csak valami vízbe vesző, havas foltot látott a helyén. Levette hátáról a gyereket, megszárította, és megszárítkozott maga is. A nap szépen sütött, és a talpa alatt föld volt, biztonságos föld. Bal kézről a tenger, jobbról a szárazföld - így indult el a part mentén.
Egy helyen kidőlt fákat talált, a parti szirteken madarak fészkeltek, s lent, a víz mellett, fókák sütkéreztek a napon. Sikerült is közülük egyet a szárazon elejtenie. Itt megtelepedett. A fákból iglut készített magának. Fókán és madártojáson éltek.
Telt-múlt az idő. A fiú helyre kis emberré cseperedett. Csak éppen jegesmedveszőr nőtt a kezén és a lábán. Egyszer egy reggelen, hogy vizet hozott a partról, öt jegesmedvét látott az iglujuk felé közeledni. Egyikük félelmesen nagy volt. A fiú hazafutott, elmesélte anyjának. Az asszony megijedt, felkapta a gyereket, mire az öv megint jegesmedvévé változott. Segítségével aztán elkergette mind az öt jegesmedvét.
Békességgel visszamentek a házba, és aludtak még egy darabig. Amikor felébredtek, egy nagy fekete foltot láttak a tengeren. Amint a folt közelebb ért, kiderült, hogy egy hatalmas rozmár. Egyenesen feléjük tartott. Ahogy az iglu elé ért, kimászott a vízből, visszahajtotta a csuklyáját - s íme, a legidősebb bátyóka volt, a sámán nagybácsi. Hívták, hogy lépjen be, de ő elutasította, s így szólt:
- Tudjátok, hogyan kell kajakot készíteni? Csináljatok egyet! - S azzal a fiúnak egy fejszét adott. - Ha elkészültetek a kajakkal, visszajövök, és megmondom, mit kell tennetek.
Megcsinálták a kajakot. Amint a váza meglett, beborították bőrrel, és ott állt készen. Csodák csodája - jött nyomban a bátyóka, ismét rozmár alakjában. Sámán volt, ha akarta, át tudott változni. Most csak azért változott rozmárrá, hogy megtalálja a kis húgát. Ő volt az a rozmár is, akin, mint hídon, a két jégtábla között az asszony átszaladt. Ő bűvölte a tálkába a főtt halakat, ő volt a melengető, segítő medve is. Csakhogy mindezek közben apadt-fogyott a bűvereje: már alig tudott emberré visszaváltozni.
- Csináljatok evezőket! - mondta. - És készüljetek fel a hazatérésre. Még az utat megmutatom.
Egy reggelen, hogy mindennel elkészültek, megint megpillantották a fekete foltot. Odajött hozzájuk, levette a kapucniját - persze hogy a bátyóka volt!
- Most jöttem utoljára - mondta. - Rakjatok mindent a kajakba, és induljatok el a nyomomban, mindig utánam.
Azzal visszabukott a tengerbe.
Elindultak. Az anya evezett, a fiú kormányozta a kajakot. Előttük a tengeren néha-néha felbukkant a fekete folt, siklottak megfeszített erővel mindig utána. Az idő csendes volt. Négy hosszú napon át eveztek, négy hosszú éjszakán át aludtak a kajakban anélkül, hogy földet láttak volna. De az ötödik napon ott volt előttük a föld. A szülőfalujuk földje. Az asszony nyomban ráismert. Egyenesen az öböl közepére evezett. Már addigra odagyűlt a fogadásukra a falu apraja-nagyja. Mindenki ott volt. Csak a legidősebb bátyóka nem.
Az asszony sírva kereste.
Az emberek azt mondták:
- Sámán volt, és érted tett mindent. Végül feláldozta a testét, és végérvényesen rozmárrá változott. Nem tér vissza már.
Az asszony, míg élt, leste a tengeren azt a fekete foltot. Leste reggel, leste este.
De a bátyóka eltűnt, nem látta soha többé.

Forrás: A mesemondó szikla

A HÉT LEGÉNY ÉS A BOKORBAN TALÁLT LEÁNYKA

noreply@blogger.com (RSS) — Fri, 5 Feb 2016 10:28:00 +0100

Valamikor réges-régen egy indián csoport kalandozni indult. Amikor már sokat mentek, elfáradtak, többen hazatértek; de hét legény nem állt kötélnek, hanem továbbvándorolt. Addig vándoroltak, míg egy folyóhoz értek, ahol tábort ütöttek. De addigra az egyik legény úgy elfáradt, hogy nem tudott továbbmenni; a többiek kunyhót építettek neki, hogy a telet átvészelje.
Ott maradt hát a legény egyedül. Bölényre vadászott, s telt-múlt az idő. Egyik nap, amikor éppen vadászott, egy tüskés ág megsértette a lábát, leült a mohalepte gyökerek közé, és kihúzta a lábából a szúrós tüskét. Amint úgy sántikálva továbbvonszolta magát, egyszerre gyermeksírást hallott, s a bokorban gyönyörű szép kislányt pillantott meg. Felemelte a legény az elhagyott kisdedet, nagy nehezen hazavitte a kunyhóba, saját ruháiba takarta, és párducbőr bölcsőt készített neki.
Nem sokkal ezután visszaérkeztek a társai is, és nagyon megörültek a kisleánynak. Egymás kezébe adták, etették-itatták. Ott maradtak a legények a társuknál, és mind együtt éltek a kunyhóban, sok jávorszarvast lőttek, s a jávorszarvasok fogát megőrizték. A szarvasok bőréből szép ruhát csináltak a kisleánynak, s jávor-szarvasfogakkal díszített övet készítettek hozzá.
Nőtt, növekedett a lányka, s egyre szebb lett.
A közelben bölénycsorda tanyázott, és a bölények vezére meghallotta, hogy a legények egy fiatal lánykát nevelnek. “No, ez a lány jó lenne nekem feleségnek” - gondolta a bölények vezére. Elment a szarkához, és elküldte, kérné meg számára a lány kezét.
A szarka odaröppent a legényekhez, és elmondotta, hogy mit óhajt a bölény. De a legények visszaküldték.
- Nem adjuk a leányt senki fiához - mondták -, mert nagyon szeretjük, és itt akarjuk tartani magunknál. Nagyon fiatal is még a házasságra.
Visszatért a szarka, és elmondta a bölénynek a legények válaszát. De azt tanácsolta neki, hogy keressen egy pici madarat, amelyik nagyon okos, szép hangon énekel, és az talán majd ráveszi a legényeket, hogy adják hozzá a kisleányt.
A szép hangú pici madár el is ment a legényekhez, a házuk tetejére ült, onnan csicseregte:
- A bölényvezér küldött hozzátok, és általam kérdezteti, hogy feleségül adnátok-e hozzá a leánykát, akit felneveltetek.
De a legények őt is visszaküldték a válasszal:
- Nagyon fiatal a lányka, nem való még házasságra.
A bölény megharagudott:
- Menj vissza, madárka, és mondd meg nekik, hogy akár akarják, akár nem, elviszem a kisleányt.
Tudták a legények, hogy a bölény hatalma nagy, és nem tudják legyőzni. A madár harmadszor is visszament, de a legények még ellenálltak. Azt mondotta a madár a bölénynek:
- Úgy látom, hogy mégiscsak készülnek az esküvői szertartásra. Már gyűjtik a leány ruháira a jávorszarvasfogakat, felfűzögetik a gyöngyöket, drágaköveket.
A bölény azonban nem hitt a madárnak. Nem tetszett már a kis madárnak ez a kellemetlen feladat, és ezért azt tanácsolta, hogy talán keressen a bölény egy más madarat leánykérőnek. Így hát a bölény egy harmadik madarat küldött az indiánokhoz, a tűzmadarat, melynek piros a feje és pirosak a szárnyai.
Mikor a tűzmadár ment leánykérőbe, a legények fájó szívvel beleegyeztek, hogy a talált kisleány a bölényhez menjen feleségül. Elment a kisleány a tűzmadárral, és egy ideig ott élt a bölénynél. Jól bánt a bölény a feleségével, a leányka mégis visszavágyott az indián legényekhez.
Időről időre a bölényférj elindult, hogy a csordával együtt vizet keressen. Ilyenkor a felesége otthon maradt a kunyhóban, és a tűznél, a takarón üldögélve várta haza a férjét. Egy év múlt el így, és az indián legények egyre jobban vágyakoztak nevelt leányuk után. Titokban követeket küldtek hozzá. Először legyeket küldtek, de amikor a legyek a bölény házához közeledtek, a bölény elbődült, s a legyek annyira megijedtek, hogy nem is mertek hozzá közelíteni.
A szarkát is elküldték, az távolabb egy bokorra ült, de a bölény őt is megfélemlítette:
- Menj innen, nem akarom, hogy itt lábatlankodj!
Azután a rigót küldték el. A rigó ráült a bölény hátára; és énekelt. De a bölény őt is elzavarta:
- Menj innen, utamban vagy!
A rigó visszarepült a férfiakhoz, és azt mondotta:
- Én nem segíthetek abban, hogy hazajöjjön a leány, de ismerek két állatot, amelyik nagyon ügyes és nagyon ravasz. Az egyik a vakondok, a másik a borz. Ha őket megnyeritek, akkor visszakaphatjátok a leányt.
A legények elmentek a borzhoz és a vakondokhoz, és a két állat a föld alatt kezdett utat vájni. Elöl ment a vakondok, utána a borz. Megérkeztek a föld alatt a házhoz arra a helyre, ahol a leány a tűz mellett egy takarón ülni szokott. A vakondok kidugta a fejét a takaró alól; mikor meglátta, hogy a bölények a víznél vannak, a leánynak adta a magával hozott nyilakat, a leány pedig elrejtette ezeket a takaró alá. Azután a borz is megérkezett, és ő is átadta nyilait a lánynak. A két állat azt mondta:
- Azért jöttünk, hogy visszavigyünk téged az indiánokhoz.
A leány nagyon félt a bölényektől, de a vakondok és a borz addig-addig biztatták, amíg elhatározta magát a szökésre. A ruháját otthagyta a tűz mellett, ahol mindig ülni szokott, és elindult a föld alatti ösvényen keresztül, amelyet a vakondok és a borz készített. Amikor megérkezett a legényekhez a sátorba, mind fölkerekedtek, hogy elmeneküljenek.
Egy idő múlva a leány nagyon elfáradt, és megpihent egy kőnél. Szépen kérte a követ:
- Menekülünk a bölények elől, kérlek, kő, segíts nekünk!
A kő azt felelte:
- Nem tehetek semmit érted, a bölény erősebb nálam.
Egy darabig még pihentek a kő mellett, azután folytatták útjukat. Az indián legények felváltva vitték a leányt, de így is csak lassan haladtak előre. Átkeltek egy folyón, egy nagy erdőn mentek keresztül, azután a mezőn. Akkor hirtelen egy hatalmas amerikai nyárfa bukkant eléjük.
Azt mondták a nyárfának:
- Hatalmas állat üldöz minket, kérlek, segíts rajtunk!
A fa azt felelte:
- Szaladjatok háromszor a törzsem körül.
A fának hét nagy ága volt, a legalacsonyabb is olyan magasra nyúlt, hogy oda a bölény már nem ért fel. A fa tetején fészek volt. Fölmásztak az indiánok a fára, a legények ültek az ágakon, a leány pedig bebújt a fészekbe. Így várták a megdühödött bölényt.
A bölény közben hazatért a csordával együtt, de a felesége helyett csak a kitömött ruhákat találta. Először nem vette észre a csalást, és odaszólt a feleségének, hogy keljen fel. Mikor nem mozdult az asszony, haragjában szarvával megbökdöste, s akkor látta meg az üres ruhákat.
- Elhagyott a feleségem, de nem menekülhet el előlem! - üvöltötte reszketve a haragtól.
Egyszer csak észrevette, hogy a takaró alatt nyílás van. Szarvával széthányta a földet a nyílás felett, és elindult az egész csordával azon az úton, melyet a vakondok és a borz vájt a föld alatt.
Addig mentek, csörtettek, míg az indiánok táborhelyére nem értek, de ott már csak az indiánok hűlt helyét találták. Továbbmentek a menekülők nyomán. Végül megérkeztek a kőhöz, ahol a leány megpihent.
Megkérdezte a bölény a kőtől:
- Te kő, parancsolom, hogy mondd meg: elrejtetted-e az embereket, vagy valamiképp segítségükre voltál?
A kő azt felelte:
- Nem segítettem rajtuk, mert féltem tőled.
De a bölény továbbra is faggatta:
- Mondd meg: hová rejtetted őket? Tudom, hogy itt kell lenniük a közeledben!
- Nem rejtettem el őket, itt voltak, de továbbmentek - felelte a kő.
- Érzem a szagukat, és látom a nyomukat - unszolta a bölény.
- A leány egy ideig itt pihent meg az árnyékomban - felelte a kő.
Akkor a bölény tovább követte a nyomukat. Átúszott a bölénycsorda a folyón is. Egy kis bölényborjú nagyon elfáradt, és nem tudott a többivel együtt haladni. Mikor odaért a nyárfához, ahol az indiánok elrejtőztek, megpihent alatta: a csorda közben továbbment, mert nem látták a menekülőket. Ott pihent a borjú a nyárfa tövében, elnyúlt és szunyókált, ám egyszerre felriadt, felnézett a fára, és megpillantotta a leányt.
Elkiáltotta magát:
- Gyertek vissza, itt van a leány a fa tetején, a fészekben!
Akkor a bölénycsorda megfordult, visszatért, és körülvette a fát. A bölény pedig azt mondotta:
- Hiába menekültök, elérlek titeket.
A fa azt felelte:
- Én négyszer olyan erős vagyok, mint te, nem tudsz ártani nekem.
A bölények megtámadták a fát. Szarvukkal a fatörzsnek dőltek, egészen addig, amíg a kéreg lejött a fáról. Közben az indiánok kilőtték a nyilaikat a bölényekre.
A fa azt mondta:
- Hadd törjék csak el a bölények a szarvukat.
Jöttek a nagy bikák, nekimentek a fának, de kemény volt a fatörzs, eltörték a szarvukat.
Azt mondotta a bölények vezére:
- Én leszek az utolsó, kidöntöm a fát. - Nekiment a fának délkeletről, szarvával beledöfött, és nagy odú támadt a fán. Akkor délnyugatról támadt neki, és egy még nagyobb odút vágott. Északnyugatról is támadt, és egyre mélyült az odú, de a bölény eltörte jobb szarvát. Elment északkeletre, és a bal szarvával nekiment a fának, még nagyobb lett a lyuk. Ötödször keletről indult, azt gondolta, hogy középen támadja meg a fatörzset. Lábával kapált, és óriási porfelhőt vert. De a fa azt mondotta:
- Úgysem tehetsz semmit ellenem, de csak próbálkozz, támadj meg.
Erre megharagudott a bika, elvesztette fejét, és nekiment a fának. A fa azt mondta:
- No, most beakad a szarvad a fába.
Így is történt. A bölény a bal szarvával megakadt a fatörzsben, és nem tudott hátrálni. Ekkor a fa figyelmeztette a legényeket, hogy a bölény nyakába és oldalába lőjék a nyilaikat, mert így biztosan megölik. Valóban így is történt, a nyakán és az oldalán nem védte a bölényt a vastag bőre, és az indiánok megölték. A fa azt tanácsolta a legényeknek, hogy szedjék össze a faforgácsot, takarják vele le a bölényt, és ezt meg is tették. A bölények pedig vezér nélkül mentek tovább.
A fa azt jósolta a bölényeknek:
- Ezentúl az emberek erősebbek lesznek, mint a bölények. Lesz ugyan szarvatok, de ha jönnek az emberek, el fogtok előlük futni. Az emberek megölnek és megesznek benneteket, és a bőrötöket is felhasználják.
Ettől az időtől fogva van a bölényeknek rövid szarvuk.
Az indiánok, miután legyőzték a bölényt, továbbmentek, kalandjaik azonban nem értek véget.
A kő ugyanis, amelynél megpihent a lány, elküldte a szarkát, hogy kérje meg számára a leányt feleségül. A szarka tudta, hogy milyen gonosz volt az a kő, figyelmeztette az embereket, ne adják a leányt hozzá feleségül.
- Szép a leányka - mondotta -, és nem szeretném, ha férjhez menne a gonosz kőhöz. Azt mondom majd a kőnek, hogy küldje el a kolibrit leánykérőbe, mert a kolibri nagyon gyors, és el tud menekülni.
A szarka visszatért a kőhöz, és elmondotta, hogy kosarat kapott. De a kő újra visszaküldte, és azt üzente: mindenképpen feleségül veszi a leányt.
A szarka rábeszélte a követ, hogy küldje a kolibrit helyette leánykérőbe. Elment a kolibri leánykérőbe, de ő is azt mondotta a legényeknek:
- A kő gonosz, és nem való a lányhoz. Eddig már több felesége volt, és mindegyikkel nagyon rosszul bánt. Fussatok, meneküljetek!
Visszatért a kőhöz, és azt füllentette, hogy nem találta meg az indiánokat. A kő nagyon megharagudott és rákiáltott:
- Tudom, hogy megtaláltad őket, de nekik segítesz, és nem nekem. Menj el még egyszer, és mondd meg, hogy el akarom venni a lányt feleségül, és ha nem adják hozzám, akkor nagy bajba kerülnek.
Elment a kolibri az indiánokhoz, átadta az üzenetet, és hozzátette:
- Nagy hatalma van a kőnek, jobb, ha engedtek a kérésének, de van két állat, amely biztosan segít majd rajtatok: a vakondok és a borz.
Az indiánok beleegyeztek a házasságba, mert nem láttak más kiutat. A kolibri elvezette a leányt a kőhöz. A kőnek nagyon szép, hatalmas sátra volt. Azt mondotta a leánynak:
- Jer be, feleségem, szép vagy, és nagyon örülök neked.
Elrepült a kolibri, a vakondok és a borz pedig ismét föld alatti utat vájtak, amely a sátornál végződött.
Reggelenként a kő elindult, kiröpült a sátornyíláson át, este ugyanarra hazatért. Amíg távol volt, megérkezett a föld alatt a két állat. A leány ült a tűz mellett, két lábát maga elé nyújtotta. Így szólt a lányhoz a borz és a vakondok:
- Maradj itt ülve, amíg visszajön a férjed.
Közben olyan nagy lyukat ástak a földbe, hogy a kő beleférjen, és egy réteg földet is szórtak rá.
Eljött az este, és hallották, hogy megérkezik a kő. Amint berepült a sátornyíláson, a leány félreugrott, a kő pedig beesett abba a lyukba, amit az állatok ástak. Hallották, hogy a kő a föld mélyében forgolódik, dühösen morog; a leány pedig visszatért az indiánokhoz.
Egész éjjel menekült a hét indián legény a lánnyal, közben a kő kiszabadult a földből, és követte őket. Látták a legények, hogy varázslathoz kell folyamodniuk, és azt kívánták, bárcsak egy meredek szakadék nyílna meg mögöttük.
Így is történt. A kő legördült a szakadékba, és amíg a másik oldalon ismét fölmászott, az indiánok továbbmenekültek. Egész éjszaka futottak, reggel felé a kő csaknem elérte őket. Ekkor a leány azt mondta:
- Elég volt már a menekülésből, fáradt vagyok, és nem tudok tovább futni.
Labda volt a kezében, odaadta annak a legénynek, aki valaha a bokrok között rátalált. Feldobta a legény a labdát, és íme, maga is elindult utána fölfelé a levegőbe. Ugyanez történt a többi indián legénnyel is, mind fölrepültek az égbe. Végül, amikor már mind az égen voltak, csak a lány volt lenn, megérkezett a kő is. Akkor még egyszer feldobta a leány a labdát, ő is felemelkedett vele, és azt mondotta:
- Szegény nevelőapáim annyi veszélyen mentek keresztül miattam. Én azt hiszem, hogy a legjobb, ha mind felmegyünk az égbe. Ott jó helyünk lesz, és én majd gondoskodom rólatok.
A kőnek pedig azt mondotta:
- Ott maradsz, ahol megtaláltál minket, az embereknek több bajuk nem lesz már veled, mert nem tudsz többé elmozdulni.
Azóta a leány és hét nevelőapja egy csillagokkal borított sátorban laknak, s ott láthatók az égbolton; a kő pedig mozdulatlanul fekszik a dombon.

Forrás: A mesemondó szikla