8814EXPLORER

mandalay, myanmar

2012-01-17T00:12:00.000+01:00

Keserves kutyavonyításra ébredek, jó fél percig hátborzongatóan hangos aztán hirtelen vége. Ennyi volt, valami autó csaphatta el lent az utcán. Az élet megy tovább, a forgalom zaja egy cseppet sem csökken. A ma éjszakai szobám kicsit sem volt jó választás, mintha Mandalay összes forgalmát az én ablakom alatt vezették volna el. Egész éjjel dudálás, fékezés, ordibálás, ráadásul a szállás csatornarendszerének fővezetéke is pont ezen a szobán megy keresztül. Egyszerűen befut a mennyezeten jobbról az ablak fölött a sarokig aztán le és végül eltűnik valahol az ágyam alatt. Reggel nem is kell óra a felkeléshez elég a zuhanyzóból jövő vízcsobogás hangja. De a kutya gyorsabb volt ő nem sokkal hat után akarta megtenni az utat az út egyik oldaláról a másikra az emberek meg fél hét körül keltek valahogy úgy, ahogy én is terveztem.

Mai úticélom Mingun, ahová hajóval igyekszem, de csak a reggeli kávé után, mert hát anélkül nem reggel a reggel. Lenn az utcán már a szokásos forgatag, a kikötő jó három kilométer így megkérdezem a sarkon várakozó riksást. Néhány perc múlva már a forgalomban haladunk, autók jobbról, balról szinte karnyújtásnyira. Ebben az országban a riksa, tuk tuk vagy tudomisén mi, egy egészen új fajtáját fedeztem fel. Itt szigorúan kerékpáros meghajtás, egy olyan oldalkocsival amiben egymásnak háttal vannak elhelyezve az ülések. Én most a menetiránynak háttal ülve szemlélem a reggeli utcaképet. Épp egy teázó mellett haladunk el az orromban érzem a friss samosa illatát. Jó volna beülni mégsem szállok ki, inkább majd a kikötőben.

Ez az első találkozásom az Irrawadyval. A kikötőben minden még zsúfoltabb mint a város utcáin, árut rakodnak, hajók érkeznek-indulnak, asszonyok mosnak lenn a vízparton lévő nagy köveken. A kikötő megnevezés túlzás talán, legalábbis abban a tekintetben ami az európai embernek először eszébe jut. Itt csak csupasz homokpart, néhány palló és egy poros kibetonozott lejáró jelzi hol vagyunk. Na meg a rengeteg féle hajó, tea és étel árusok, szemétben turkáló gyerekek. Sok család itt él valami ócska összetákolt sátorban, néha négy-öt gyerekkel. Hogy miből az, talány. Kicsit lehangoló a szegénység de a folyó maga tényleg fennséges ahogy a reggeli ködben hömpölyög.

A Mingunba tartó hajón gyakorlatilag csak külföldiek vannak hiába, ez Mandalay környékén az egyik olyan látványosság amit nagyjából mindenki megnéz. A területet alig két óra alatt bejárom, aztán a Hsinphyumae pagodánál egy árnyékos részen ücsörögve teázom a hajó indulásáig. Késő délutánra érek vissza Mandalaybe, ahol összefutok az Inle tónál megismert francia és német útitársammal.

Mai utolsó programom a Mahamoni Paya meglátogatása, ahová este nyolc előtt pár perccel érkezem. Már vadul rázzák a kis kézi harangot, ami a zárás közeledtét jelzi. Negyed órám marad végigjárni az aranyozott falak és szobrok közt, amiből több tonnányit rejt az épület. Még az esti fényekben is vakítóan csillog minden, az üstökben füstölők égnek, bódító illatukat kellemes esti szél hordja minden felé. Ellentétben Mingunnal, kedvem lenne maradni és üldögélni itt egy kicsit hosszabban. Furcsa de egészen felvettem ezt a lassú ritmust a néhány hét alatt amióta itt vagyok. Semmi rohanás, az is naponta többször teázással megszakítva. Azt hiszem otthon is valami hasonló kellene, nem mintha ott nem tudnék hosszú órákat remek kávézókban eltölteni.

Visszaindulok, lassan itt az alvás ideje. Az út három-négy kilométer a sötét városon keresztül, nem nagy kedvem van gyalogolni. Megpróbálkozom az utcasarkon álló motorossal, elvinne-e a szállásomig. Angolul persze nem beszél, de értjük egymást legalábbis abban a tekintetben, hogy merre szeretnék menni. A városközpont irányába mutogatok, ő pedig két ujjával jelzi az árat. Ok kettő, de kétszáz, kétezer? Kétszáz kevés lenne, kétezret pedig biztos nem fogok fizetni, inkább előveszek egy tollat, hogy egyértelmű legyen és felírom a tenyeremre, hogy 81/26 ami a 81. és a 26. utca kereszteződése. Erre ő mellé írja, hogy kétezer. Az én ajánlatom ötszáz, vagy marad a séta a jelzőlámpák nélküli szmogos városban amihez nincs kedvem egyáltalán. Végül hétszázban egyezünk meg és tíz percen belül a szállásomtól nem messze lévő csapati árusnál szállok le. Még kihasználom az alkalmat és vacsorázom egy jót, búcsúzom Mandalaytől.

Holnap reggel el kell érnem a fél hatkor induló hajót. Irány Bagan...egy teljes nap az Irrawady folyón.

#7 halmahera

2011-01-27T17:14:00.006+01:00

Valahol Ternate kornyeken hagytam abba. Halmahera Tidore-al es Ternete-al szomszedos joval nagyobb sziget tulajdonkeppen ezt a terseget hivjak Eszak Malukunak. Mivel a sziget nagy es sztereotip gondolkodasunk ehhez joval fejlettebb infrastrukturat parosit azt hittuk itt majd jol be tudjuk jarni azt a par helyet amit szerettunk volna. De nem, nem igy van itt teljesen elmebeteg modon nincs se busz se vonat, motort berelni szinte lehetetlen, viszont van taxi csak sajnos nagyon dragan es abbol sem sok.

A nehezsegek ott kezdodtek, hogy a tervezett Ternete-Sofifi komp nem ment illetve nem a megadott idoben. Igy kenytelenek voltunk Sidangoliba atkelni. Ez egy kis kikoto kicsit arrebb egy buszterminallal amiben buszok helyett hiena taxisok varakoznak a gyanutlan utazokra. Szerencsere epp volt a kompon egy csalad akik Sofifibe tartottak es jo fej modon elvittek minket is. Vegul kiderult, hogy teljesen feleslegesen mert bar ez a fovaros, az egesz inkabb bodevarosra emlekeztet leszamitva a kisse megaloman varoshazat. A Lolobata nemzeti parkrol pedig senki semmit nem tudott ugyhogy tovabb is alltunk eszakra, Tobelo fele.

Meg ternetei szallasunkon osszefutottunk egy hollandal (vegre egy turista!) aki azt ajanlotta menjunk el a sziget eszaki reszen levo Dukono vulkanhoz. Ugy dontottunk megfogadjuk es a hatralevo par itteni napot vulkanmaszassal es tengerpartok bejarasaval toltjuk. A tengerpartok hasonloan komolyak mint az eddigiek nulla darab ember es kilometernyi feher homokos part. A LP azt irta, hogy itt nem kell hollywoodi sztarnak lenned, hogy legyen egy sajat tengerpartod vagy akar egy szigeted. Tenyleg igy van.

Mai nap viszont vegre eljutottunk Mamuya-ba ahonnan a Dukono csucsa kb. 3 orai menetelessel elerheto. Hosszas egyezkedes utan reggel 7 korul utnak is indultunk, motoros taxival (ojek) nagyjabol 300 meterig vittek fel onnan pedig a tovabbi 1000 metert labon tesszuk meg. Az elso szakasz kellemes lankas kokuszultetveny, mikor a helyi vezeto (nelkule nem megy mert o tudja az utat) elojon az erdobol egy friss kokuszdioval, mar ertjuk miert nincs nala se viz se semmi egy bozotvago kesen kivul. A friss kokusznal jobb ital pedig nem is kell. Kenyelmesen haladunk felfele, az ultetvenyeket felvaltja a suru tropusi esoerdo, keskeny osvenyunk vegig emelkedik, csak a vizmosasokon valo atkeleseknel kell leereszkednunk viszont ezekbol jo sok van. A paratartalom nagyon magas es minden vizes az ejszaka hullott esotol.

A tavolban mar halljuk a vulkan hangjait, kicsit feljebb pedig mar erezzuk a kenes illatot a novenyek pedig vastagon be vannak lepve szurke hamuval. A harmadik szakaszon eltunik az erdo, majd egy bambusznadas szakasz utan a teljes novenyzet es megpillantjuk a krater peremet meg mindig korulbelul egy oranyi utra. Magas fustoszlop emelkedik ki belole, nagyjabol 5 percenkent oriasi robaj kisereteben. Mar innen is olyan a hangja mintha egy agyut sutnenek el. A Krater fele vezeto ut vulkani hamun es megszilardult kozeten keresztul vezet, holdbeli taj.

A szilard reszt kovetoen mar mezitlab megyunk, igy a legkenyelmesebb a vastag hamuban. A krater szelen pedig mintha a pokolba neznel le. Erdemes ovatosnak lenni mert egy egy robbanaskor fel embertestnyi koveket lo fel tobb szaz meternyire repkednek mint a repeszek de a legtobbjuk a kraterbe hullik vissza. Oriasi a fust ezert kicsit visszaereszkedem de amint tisztul ujbol fel es ezuttal teljesen lelatni a kitisztult kraterbe. Szep szabalyos az aljan egy egeszen kis izzo lyukkal, amibol kenes fust szall felfele. A hangja innen olyan mintha egy repulogep hajtomuve mellett allnal kozvetlenul, robbanaskor pedig oriasi fustoszlop emelkedik fel es kovek zaporoznak. Oriasi erok szabadulnak fel szinte elkepzelhetetlen. A kraternek ezen a reszen viszonyleg biztonsagban vagyunk, bar a guide jo ketszaz meterrel lejjebb ucsorog azt mondta o ide nem jon fel inkabb vigyaz a szandalomra. Az o adrenalinaszintje valoszinuleg toredeke a mienknek.

Tudjuk ki az ur ezert jo negyedoranyi bameszkodas meg fotozas utan lefele indultunk. A sziklas reszen oriasi robaj megint, hatranezve pedig egy fel teherautonyi ko repul a krater felett, epp jokor jottunk el bar kozelrol jo fototema lett volna. Visszafele sem gyorsabb az ut ezer meter fel es ugyanennyi le, ilyen klimaban kicsinalja az embert. Meg szerencse, hogy a faluban van termalforras, ami az egyik legjobb dolog a vilagon. Ha vulkan van, forroviz is van es agy ilyen menet utan ez a legjobb a halalan levo turazonak. A helyi nok mosnak a fel meteres vizben kicsit tavolabb, szol a zene az oriasi fak gyokerei kozul pedig folyik a kristalytiszta kb. 40 fokos viz te pedig lebegsz az arnyekban. A nap vegere nem is lehet jobb befejezes. Udv mindenkinek! Tobelo, Indonezia.

#6 tidore

2011-01-23T17:10:00.001+01:00

Eszak Maluku szigetei meg mindig lenyugozoek az emberek pedig tovabbra is vegtelenul kedvesek. Europaikent szinte teljesen indokolatlanul annyira pozitivan meg vagyunk kulonboztetve, hogy az neha mar tulzas. Azon tul, hogy mindenki messzirol koszon, tegnap peldaul fenykepezkednunk kellett a szallasunk tulajdonosanak harom unokajaval, akiket erre az alkalomra kulon at is oltoztettek. Ezek utan pedig este az itteni angol kurzus tanorajara hivtak meg mint erdekessegeket nomeg mint akikkel lehet a nyelvet gyakorolni. Volt tea, sutemeny meg minden alig birtunk elszabadulni a vegen mindenki egyesevel le akart fenykepezkedni velunk termeszetesen szigoruan mobiltelefonnal. Kedves emberek szo ami szo.

Tidore, ami Ternate kikotojebol kevesebb mint fel oras kompozassal erheto el hasonlo ertekeket rejt mint az eddig leirt helyek. Mar a kompozas is eleg erdekes errefele, ugy mint szinte barmi mas. A kompon peldaul az ott dolgozok tartanak baromfit aminek a tarsasagaban jo kilatas mellett meg is ihattuk a reggeli kavenkat. Kikotes utan a sziget felfedezesere a szallasadonk egyik motorjaval indultunk. Amint egy helyi meglat rogton integet es a megszokott "Hello Mister!"-t kiabalja, aki pedig nem az nagyon furcsan nez hosszasan utanad. Ma egyebkent epp arra gondoltam, hogy vegul is ez ertheto bizonyos szempontbol, mert az itteniek nem tul sok europait latnak legfeljebb csak a tv-ben. Itteni tartozkodasunk alatt mi peldaul egyetlen egyet lattunk azt is csak tiz percig. Igy aztan amikor atmotorozik az ember egy-egy telepulesen az nagyjabol olyan lehet mintha annak idejen a nyolcvanas evekben nalunk mondjuk Szabolcs megyeben, a vasarnapi misere igyekvo emberek ket szenfekete ghanai negert latnanak egy simsonnal elhaladni es kozben mosolyogni.

A sziget nem tul nagy egy szep stratovulkan, a telepulesek pedig korben a part menten elszorva vagy keves kivetellel a sziget belsejeben fekszenek. A sziget belseje pedig mar jo magasan a vulkan lejtojet jelenti ahonnan a kilatas szebbnel szebb ahogy felfele halad az ember. A kilatas szebb, a homerseklet pedig kozelit a forrosagtol az elviselheto kellemes huvos fele. A kilatasrol mehany kep alabb talalhato. Holnptol a hatralevo idoben Halmahera a cel, valamikor onnan jelentkezem legkozelebb. Udv addig is. Tidore, Indonezia.

#5 ternate

2011-01-21T15:41:00.007+01:00

Rovid makassari kiterovel reggel vegul Ternate szigeten kotottunk ki. Furcsa, de a Banda szigetekrol illetve Lease-rol Ternatera eljutni olcsobb ha eloszor elmegy az ember Sulawesire aztan onnan Ternatera mintha kozvetlenul Ambonbol repulne. A maradek egy napot amit pedig a varakozassal kell tolteni Makassar nem tul vonzo varosara lehet szanni. Zsufolt es szennyezett Indonez nagyvaros a maga osszes jellemzojevel. Raadasul a szokasos delutani eso sem maradt el. Reggelre viszont egeszen mas kep fogadott a Halmaheraval szomszedos Ternate szigeten.

Errefele ugy nez ki a vilag, hogy valahol a sziget kozepen van egy oriasi vulkan ami tulajdonkeppen letrehozta az egeszet es ezt az utolso kitores ota megtelepedett flora es fauna szinte vegtelenul szinesse varazsolja. A tenger alatt oriasi korallmezok, halrajok milliardnyi apro szines csiktol a nagyokig, a felszinen pedig fulledt paras esoerdok, szerecsendio es szegfuszeg ultetvenyek. Erdekes ellentet, az elet egyik legsokszinubb megjelenese epp egy idozitett bomban burjanzik. De ugy tunik, nagyon jol elvan itt mindenki, pezseg a delutani piac halak, gyumolcsok szinte vegtelen mennyisegben szinben es fajtaban, fuszerek es persze ami az itteni elet elvalaszthatatlan resze mindezek egyvelege, a jol es valtozatosan elkeszitett etel. A jo etvagyhoz panoramakent pedig a hatterben a Gunung Api Gamalama magasodik fennsegesen a maga 1715 meteres csucsaval. Csak ne lenne ilyen kibirhatatlan a hoseg napkozben. Oke oke menjek a fenebe, dehat ha egyszer igy van..:) Lassan itt a vacsoraido, csatlakozunk a parton hevereszo vagy valamelyik kajaldaban ucsorgo helyiekhez egy jo fogasra. Udv mindenkinek, remelem jol vagytok mindannyian! Ternate, Indonezia.

#4 banda

2011-01-16T15:20:00.006+01:00

Ott kezdodott, hogy a reggel 7:00-kor indulo gepunk fel nyolckor sem volt sehol. A Banda szigetekre ketfelekeppen lehet eljutni, vagy repulogeppel ami egy lerobbant kavedaralohoz hasonlit leginkabb es hetente ketszer megy osszesen, vagy komppal ami 8-10 ora es legkozelebb januar 22-en indul. Mi az elozot valasztottuk mert nincs sok idonk, de ez sem volt egyszeru. Egy oranyi repules utan meglattuk a repteret ami osszesen egy aszfaltcsik es ha epp nem jon gep tehat szinte barmikor, be lehet menni es setalgatni vagy ucsorogni. Ennek nem sok ertelme volna onmagaban de pont jo kilatas nyilik a szemben levo vulkanra es a masik oldalra is igy jo talalkozohely a falu apraja nagyjanak. Az idojarasi kaosz itt is erezteti hatasat igy eddig minden nap esett ami itt kb. ugy nez ki mint amikor beallsz egy kocsimosoba csak kellemetlenebb. Tegnap volt foldrenges is, a szomszedos de joval messzebb levo Kei szigetek kornyeken. Eleg erdekes erzes de itt nem nagyon torodnek az ilyesmivel legfeljebb csak annyit, hogy "ja, tenyleg delutan volt foldrenges, szokott lenni". A tenger alatti elovilag viszont paratlan meg igy igazan jo fenyek nelkul, borus idoben is. Ennyi fele korallt meg sosem lattam mint itt. Kepek sajnos most nincsenek mert a helyi altalanos iskolaban ulok es a kapcsolat inkabb lassu mint gyors igy majd kesobb toltok fel. Udv addig is, remelem jol vagytok mindannyian. Banda szigetek, Indonezia.

#3 saparua

2011-01-12T15:05:00.005+01:00

Nem nagyon tudnek olyan helyet mondani azok kozul amiket eddig sikerult bejarnom, ami megkozelitene az itteniek vidamsagat, vendegszeretetet es az elethez valo pozitiv hozzaallasat. Lassan mar abban faradok ki, hogy naphosszatt koszongetek vissza az utanam szalado komplett altalanos iskolai osztalyoknak vagy ha csak egyszeruen kiteszem a labam az utcara barkinek aki meglat es azonnal mosolyogva integet felem "hello mister"-t kiabalva. Eddig Indonezia csak a mosolygo arcat mutatta (ha egyaltalan van neki nem mosolygo) tehat csak jokat lehet mondani errol az orszagrol vagyis inkabb errol a tartomanyarol (Maluku). Meg azt sem veszem zokon hogy lassan mar egy hete nincs meg a cuccom. Meleg ruhara mondjuk abszolut nincs szukseg napkozben legalabb 40 foknak erezni a homersekletet es a tengerviz olyan meleg mint amilyen otthon a zuhanyzoban folyik. A Banda szigetekre indulo jarat csak szombatonkent uzemel ezert Saparuan kotottunk ki nehany napra. Egy kis sziget vidam helyiekkel. Matahari helyi nyelven annyit jelent "Nap" remelem ratok is sut meg ha hideg is van. Udv mindenkinek! Saparua, Indonezia.

#2 ambon

2011-01-08T14:05:00.006+01:00

Udv mindenkinek! 39 perc 46 mp volt mire eljutottam odaig, hogy irjak ide ennyit a sebessegrol. Ebbol sejthetitek, hogy kepek most sem lesznek de amint tudok toltok fel csakhat itt mas a vilag sebessege. A cuccaim nagy resze eltunt valahol Jakartaban, most az osszes ingosagom egy short, egy rovidnadrag es egy polo plusz a fenykepezogepem es az utlevelem. Jo, a lenyeg megmaradt a tobbit pedig remelem utanam kuldik. Maluku a vartnal is sokkal lenyugozobb. Eddig egyetlen feher embert sem lattunk a varosban, turistabol is csak egy Ausztral oslako kinezetu fazont. Egesz biztos, hogy ha gyeren is de latogatjak ezt a reszt viszont abbol itelve, hogy az utcan mindenki hangosan messzirol integet es kiabal utanad mosolyogva, nem tul sok turista fordul meg errefele. Az itteniek imadnak szoba elegyedni az idegenekkel persze ok csak a Bahasat beszelik de ez mindegy kis angollal es mutogatassal fuszerezve egesz jol megertjuk egymast. A masik amit lathatoan imadnak, az az ha fotozzak oket. Nagyon jo fej vidam nepseg az egyszer biztos. Remelem veletek minden rendben, ha lesz gyorsabb kapcsolat irok bovebben es tovabbra is igergetem a kepeket. Addig is minden jokat! Ambon, Indonezia.

#1 szingapúr

2011-01-07T11:40:00.003+01:00

Erdekes adatok innen. Azon tul, hogy tovabra is enni lehet az utcarol, ujabbnal ujabb hazak nonek ki a foldbol. Az egyik ilyen a Marina Bay Sands az obol tuloldalan. Egy harom tornyos szalloda/mall komplexum aminek a tetoteraszan (59.em.) egy orias medence (is) van. Innen kikonyokolve nezheted az alattad elterulo varost persze csak ha egy arany mastercard lapul a zsebedben. Ha ezt meguntad akkor pedig az ujabb szolgaltatas a "Dr. Fish Spa & Internet Cafe" ahol a gepek elott ulve a labadat egy medencebe kell logatnod guppi nagysagu doktorhalak szorfozes kozben szabaditjak meg a labadat az elhalt hamsejtektol. Pedikur keleti modra. Kepek lesznek mindenrol kesobb. Addig is minden jot mindenkinek. Szingapur, Changi Airport. Kezitcsokolom.

úticél: maluku, indonézia

2010-12-27T15:34:00.002+01:00

Ezúttal a régen tervezett Indonéz szigetvilág a cél, annak is a keleti csücske. Nem mintha a jól bejáratott jávai és balinéz helyek nem érdekelnének, de Indonézia hatalmas és valószínűleg az egész élet is kevés lenne arra, hogy minden szegletét felfedezze az ember. Az eddigi olvasmányaim alapján pedig az első úticélként Malukura azaz az Indonéz fűszerszigetekre esett a választás esetleg kiegészítve egy kis Nyugat-Pápuával. Vagy nem, de ezt majd meglátjuk...

elbrusz, kabardino-balkaria

2010-09-18T12:58:00.025+02:00

Diesel hut - Elbrusz csúcsmászás - Garabashi - Mir - Krugozor - Azau

Minden mozdulatomra reccsen az alattam lévő, ágynak szánt deszkalap amire a konténerben alvó összes ember felébred. Ezen az éjszakán sem alszunk jól bent 10 fok körüli a hőmérséklet amiben szinte kibirhatatlan a téli hálózsák de nem csak ez a gond, a nagyobb probléma az akklimatizáció hiánya. Továbbra sem alszunk sokkal többet egy-két óránál, azt is szakaszokban. Valamivel fél 2 körül indulunk kint tiszta, csillagos az égbolt és csípős hideg szél fúj az arcunkba. Hőmérőnk -24 fokot mutat, a csendes éjszakában ketten haladunk a sötétben, alig látszik előttünk valami leginkább csak a fejlámpánktól megvilágított fehér hó, néha egy-egy szikla.

A Pastukhov sziklákon jóval túl, a keleti csúcs oldalában húzódó hosszú harántozásban ér a napfelkelte. Csodaszép reggel, ebben az ötezer méteres magasságban lélegzetelállítóak a fények. A szél folyamatosan felkavarja a havat a körülöttünk lévő hegyoldalon, ami a napsugaraktól megvilágítva izzó lávafolyamként ömlik le a völgybe. A haladás minden méter után nehezebb az agyam vinne előre de a testem egyre kevésbé engedelmeskedik a parancsnak. A harántozás tetején az út befordul a nyugati és a keleti csúcsot elválasztó nyeregbe (5416m) innen egy rövidebb, vizszintes szakasz következik a nyugati csúcs aljáig. Lassan sétálunk a reggeli napsütésben azon gondolkodom, rövid pihenés után visszafordulok. Egyre nehezebb az előrejutás, egyre nehezebb a koncentráció és a csúcsig hátralévő kétszáz méternyi szintkülönbséget az eddigi legmeredekebb, jegesedésekkel teli szakaszon kell leküzdeni. A nyereg aljában szétválunk, én rövid pihenés után lassan visszaindulok a völgybe. Az idő ideális a fényképezéshez és persze bámészkodáshoz, szemben a kaukázus főgerince az Ushba, a Shkhelda, a Chatyn, az Ullukara néhány kisebb felhőtől eltekintve tisztán látszik. A lejutáshoz szükséges három órás időtartamra ráhúzok legalább másfelet amit leginkább ücsörgéssel mozizással töltök, reggelinek pedig elrágcsálom az egyetlen magammal hozott, csonttáfagyott sportszeletet. A nap lassan kezdi éreztetni a hatását előkotrom a gleccserszemüveget, és megpróbálok kifacsarni valamenyit a szintén félig fagyott napvédő krémből.

Lent bevárjuk egymást és továbbindulunk ezúttal lefelé a Garabashi állomásra. Az a tervünk, hogy lefelé a teljes utat felvonóval tesszük meg és ez a legfelső beszállási pont. Megegyezünk fejenként száz rubelben és néhány perc mulva már a húsz méteres mélység fölött himbálódzunk kezünkben és az ölünkben az összes cuccunkkal. A felvonó egy szimpla beülős-székes tákolmány, nagyjából a libegő szinvonala csak fából. A biztonsági reteszt persze a zsákoktól nem lehet becsukni de ez senkit sem érdekel kivéve engem, minden másodpercben azon aggódom nehogy leálljon ez a kóceráj mert egyből kicsúszom és az alattam lévő szikla és vaskupacban kötök ki. Végül alig tíz percen belül lent vagyunk a Mir állomáson ami nekem sokkal többnek tűnik de a szemem előtt lebegő rostos gyümölcslé amit a faluban lévő magazinban fogok elfogyasztani egy húzásra feledteti a kényelmetlenséget. A Garabashi-Mir közti szakasz felvonó alatti része egyébként egy külön tanulmányt megérne, nagyjából az teljes Szovjet nehézipar fémhulladéka képviselteti magát. A 2014-es téli olimpiáig lesz mit takarítani, ha egyáltalán ez is bekerül a helyszínek közé.

Délután öt körül már egy azaui vendéglátóipari egységben teázunk, miután a hatóságok legomboltak rólunk további ezerötszáz rubelt "Elbrusz Nemzeti Park" belépő címén. Rövid beszélgetés után megegyezünk egy helyi öreggel aki a Volga típusú személyautóján elvisz minket száz rubelért Terskolba. Ez az élet, keleti kényelem. Este pedig már a megszokott szállásunkon alszunk, napok óta az első jó pihenés amiben részünk van.

elbrusz, kabardino-balkaria

2010-09-17T20:29:00.020+02:00

Garabashi - Diesel hut - Pastukhov sziklák - Diesel hut

Megint egy tiszta reggel, kinyitva a bádogajtót a hóval boríott hegyoldalról visszaverődő napfény szinte vakító. Pakolás után továbbindulnánk alaptáborunk, a Diesel Hut felé de mostani szállásunk tulajdonosát sehol sem találjuk. A szomszéd házban lakó ratraksofőrt zörgetjük fel, aki álmos szemekkel nyit ajtót. Bent legalább egy tucat üres vodkásüveg meg eszméletlen káosz. Megpróbáljuk megértetni magunkat ami hosszas mutogatás és régi emlékeinkből összeszedett néhány orosz szó segítségével sikerül, így kezébe nyomjuk a 800 rubelt mivel tatozunk és reméljük, hogy így eljut a címzetthez.

Folytatjuk utunkat felfelé az enyhén emelkedő gleccseren, a háttérben az Elbrusz kettős csúcsa uralja a látképet. Rövid idő alatt felérünk a házig, a nyitott ajtón keresztül oroszul beszélő emberek hangja hallatszik. Kérdésünkre, hogy hol a ház tulajdonosa és van-e szabad hely csak azt válaszolják, hogy nem tudják de nyugodtan aludjunk az épp megüresedő helyükön ők épp indulnak lefelé. Azt, hogy fizetni kinek kellene a szállásért szintén talány, ők már két napja itt vannak de eddig senkinek nem fizettek sőt nem is nagyon láttak errefelé helybélit. Ez jól hangzik be is cuccolunk a felső ágyakra és mivel itt az evés ideje elkezdünk havat melegíteni levesfőzéshez meg a kifogyott vízkészleteink pótlására. Mondjuk azt itt elég nehéz érzékeltetni, hogy milyen rohadtul unom már ezt a mocsok plusz-tablettás hólét, de mindenki gondoljon valami igazán rosszra és szorozza meg legalább kettővel. A vízbe persze muszáj rakni valamit úgyhogy ha tetszik ha nem ez van, de akkor is.

Amíg a kajával foglalatoskodunk betoppan egy komplett lengyel teljesítménytúra-csapat, elkezdenek rendezkedni mintha itthon lennének. Kicsit bánjuk is, kicsit nem mert kényelmesebb ha nem kell közösködni, de a társaság azért jó. Nem tart sokáig az állapot, fél óra sem telik el megjelenik egy marcona orosz nagy hanggal kérdezősködve, hogy mit keresünk itt és egyáltalán, hogyan jöttünk be. A lengyelek közül többen beszélnek oroszul meg angolul is, így tudjuk meg, hogy korábban feltörték a házat és ellopták a generátort ezért az egész le volt zárva egészen addig amíg közvetlenül előttünk valaki megint fel nem törte. Így most van öt perce mindenkinek, hogy elhúzzon innen az összes cuccával, vagy azzal együtt be lesz zárva a ház újból. Értünk a szóból el is kezdünk pakolni addig amíg ki nem találják, hogy mi törtük fel az ajtót azt hiszem elég nehezen tudnánk bizonyítani ez ellenkezőjét. Szinte már érzem a hátamon a sátor alatti hó hidegét miközben pakolom a zsákomat. Később kiderül, hogy feljebb van egy majdnem üres konténer amiben - ha szűkösen is de tudunk aludni. Mi négy idősebb orosszal osztozunk a konténer kisebb felében, a lengyelek a másik felét kapják.

Most, hogy a szállással kapcsolatos dolgok rendben vannak, a nap hátralévő részében akklimatizációs túrát teszünk a Pastukhov sziklákhoz (4640m). Az idő szikrázóan tiszta, a napsütésben hihetetlen kilátás nyílik a Kaukázus főgerincére. Témában nincs hiány, csinálunk is jópár képet de főleg a szemünkkel próbáljuk befogadni a látványt. A közelben szinte karnyújtásnyira előttünk elúszó gololyfelhők, a hegyoldalon felkapott kavargó hópelyhek és a szemben lévő csipkés hegygerinc látványa már most azt mondatja velem, hogy megérte feljönni.

Holnapi csúcstámadásunk hajnal egykor indul, amihez egy közepes generátor berregő hangjára kellene elaludnom. A zaj nem is zavarna annyira, viszont már két napja nem alszom fél óránál többet ami akklimatizációs problémákra utal és ez kezd egy kicsit aggasztani. Holnap mégis meg kell próbálnunk, mert délutántól havazást jelentenek ami az előrejelzések szerint napokig el fog tartani. Bízunk a jó szerencsében és abban, hogy holnap még tiszta időnk lesz. Ha minden rendben megy, délelőtt 10 körül elérjük a csúcsot.

elbrusz, kabardino-balkaria

2010-09-16T00:24:00.021+02:00

Krugozor - Mir állomás - Garabashi

Késő estig zúgott a felvonó gépháza pedig az utolsó járat már délután négykor elment. Az éjszakai zaj ellenére reggel mégis frissen kelünk, félrehúzva a sátorponyvát a kilátás pazar, szemben a Donguzorun és a Nakratau 4000m fölé magasodó hófödte csúcsa. Reggeli és kényelmes pakolás után ismét útnak indulunk a Mir állomás (3470m) felé kanyargó, ezúttal jóval hosszabb szakaszon. Felfelé haladva egyre több a vashulladék, komplett rácsos távvezetéki oszlopok, acélgerendák a kövek közt. Eddigi tapasztalataink szerint majdnem biztos, hogy errefelé másfél kilométeres körzetben találsz egyet a következők közül: d=0,8m átmérőjű fogaskerék vagy ennél nagyobb, csődarab hegesztett karimával, rácsos tartó, tank vagy teherautó roncs. A drótkötelet már nem is említem mert abba szinte minden méteren belebotlunk.

Újabb 2 óra elteltével elérjük a Mir állomás épületét. Hóvihar közeleg és egyetlen bivakházat sem látunk a környéken amit különösen azért keresünk mert még lent a faluban megbeszéltük egy helyi arccal, hogy megszállunk idefent a dácsájában. A gond csak az, hogy elfelejtette elmagyarázni, hogy a rohadt sok épület közül amit feljebb a hegyoldalban látunk melyik is az övé, meg egyáltalán őt magát hogyan találjuk meg. Az sem kizárt, hogy említette de az orosz, az angol és a német egy különos keverékét beszélte, így nem igazán sikerült megértenünk. Mivel itt a Mirnél csak két zárt épület van ami szállásként működhetne, a felvonóházban lévő kis kantinban egy tea mellett úgy döntünk tovább indulunk felfelé. A Garabashi állomás további jó háromszáz méternyivel magasodik fölöttünk. Közben elkezd havazni, körülöttünk sötét felhők gomolyognak aztán nagyjából százötven méternyi emelkedő után hirtelen megszűnik, az egészet pillanatok alatt napsütés váltja fel.

A meredek emelkedő ellenére gyorsan elérjük a hordókat ahol alig egy pár ember lézeng. Érdeklődni próbálunk hogyan kaphatnánk helyet valamelyik hordóban de senki sem ad érdemi információt, legsűrűbben a "nye panyimaju" válasz hangzik el amivel aztán jól ki vagyunk segítve. Tanultam volna rendesen az általános iskolában, most könnyebb lenne a dolgunk. Az épületek kaotikus együttese közt keresgélve találkozunk egy csapat osztrákkal akik helyi hegyivezető lányokkal északi irányból jöttek fel. Az egyik vezető Ana jól beszél angolul és nagyon jófej módon felajánlja, hogy aludjunk az ő bivakházukban valahogy majdcsak elférünk. A csapatuk hajnali háromkor indul ratrakkal 5000 méterig, onnan másznak tovább a csúcsra. A ratrakos megoldáshoz nem nagy kedvünk van ezért útközben megkérdezünk egy, a hordókkal szembeni konténerek mellett ücsörgő öreget van-e szabad hely. Szerencsénkre van, sőt egy teljes konténer üres így megköszönjük a korábbi invitálást és tartjuk az akklimatizációs programot.

Az öreg aki a kulcsot adta eltűnt, az este is leszáll lassan, még vacsorázunk egy jót és fotózzuk a kaukázus fölötti naplemente szebbnél szebb fényeit. Lefekvés előtt felfedezőútra indulok a mellékhelyiséget keresve. Egy sziklapárkány peremén találom meg bent jégcsapok és tíz centiméter hó, a deszkák közt úgy süvít át a metsző szél mintha ott sem volnának. Ilyen gyorsan sosem végeztem még.

elbrusz, kabardino-balkaria

2010-09-15T21:18:00.022+02:00

Terskol - Azau - Krugozor

Nem sietünk a felkeléssel, a hegyen a lassú haladás technikáját akarjuk alkalmazni ami nem több mint napi ötszáz méternyi emelkedést jelent az alvási szintek között. Az út nehézsége 2B az Orosz skálán így - legalábbis a csúcstámadás napját kivéve - bőven lesz időnk és kényelmesen haladhatunk felfelé. A Terskol-Azau távot gyalog tesszük meg az enyhén emelkedő országúton, nem egész egy óra múlva a régi felvonóház-monstrum árnyékában teázunk. Azau nagyjából két tucat házból meg néhány bazárból álló kis település, helyiektől meg itteni mászóktól hangos leginkább valami vásári forgatagra emlékeztet. Lábakon álló heggesztett vas tűzhelyeken valami helyi specialitást készítenek, ami biztosan finom de leginkább bosszantó, hogy a füsttől nem látsz semmit meg levegőt sem kapsz.

Nem is kóstoljuk meg, inkább fogjuk a zsákjainkat és elindulunk a kötélpálya alatt kanyargó sziklatörmelékes úton. A talaj vulkanikus eredetű, a környező falakon fekete, vörösesbarna kőzettel elég zord látványt nyújt. Tulajdonképpen önmagában nagyon szép volna de minden tele vashulladékkal, ipari szeméttel meg drótkötéldarabokkal amitől az egész úgy néz ki mint ahogy a 'zóna' festhet a Stalker-ben. Az idő kezd javulni, a napsütésben kényelmesen 2,5 óra alatt teljesítjük a távot ma éjszakai szállásunkig a Krugozor állomásig (2970m). Ez tulajdonképpen a régi felvonóépület, hasonló vasbeton monstrum mint a lenti. Minden kialt, csak a gépkezelő személyzet és néhány helyi tourist van fent akik a kabinnal érkeztek. Körös körül sziklatörmelék, táborhelynek nem épp ideális azon gondolkozunk, hogy valahol az épületben húzzuk meg magunkat éjszakára de az egész barátságtalan szürke hideg és huzatos, ezért inkább körbejárjuk a környéket hátha találunk egy jobb helyet.

Végül úgy döntünk, mégis kint töltjük az éjszakát, adódik is egy hely a felvonóház teraszának vasbeton lemeze alatt így egyúttal védve leszünk az esőtől ami megint elkezdett cseperegni. Praktikusan nem akarjuk eláztatni a sátrunkat főként a plusz súly miatt amit cipelése jelentene. Így is küzdünk minden dekagrammal, feljebb pedig az egyre ritkuló levegő miatt még rosszabb lesz. Ennek szellemében sátorállítás után korai vacsora, hogy tartalékainkat fogyasszuk főzünk egy jó levest utána pedig finom helyi meg otthoni sajtot eszünk.

Kora este alszunk, vagy legalábbis megpróbálunk mást úgysem tehetünk mert szakad az eső. Következő úticélunk a Mir állomás, ami a ház melletti sziklák mögött magasodik.

terskol, kabardino-balkaria

2010-09-14T21:42:00.022+02:00

A vonat egész éjjel zötykölődött mintha ki akarna siklani így aztán nem igazán tudtam aludni, amihez még a 3:48-as hajnali érkezés is jócskán hozzájárult. Mondjuk arra elég kevés az esély, hogy az igazak álmát aludva tovább menjen az ember mint ameddig a jegye szól, a kocsikísérőkkel való eddigi tapasztalataink alapján azt hiszem inkább le lennénk hajítva a vonatról a cuccainkal együtt Mineralnie Vodyban, ha nem kelnénk fel. Mivel ezt egyáltalán nem szeretnénk, meg a két napja tartó vonatozást is kezdjük már nagyon unni, fél három előtt a folyosón ücsörögve várjuk, hogy begördüljünk végre az állomásra.

Megállás után majdnem utolsóként szállunk le, a peron csupa víz az esőtől ami azt jelenti az időjárás nem a legkedvezőbb számunkra. Álmosan haladunk az állomásépület felé, egy farmerkabátos, bajuszos, zömök figurát keresve az emberekkel teli pályaudvaron. Ő Mihail, az itteni kontaktunk aki elvileg továbbvisz minket a Baksan völgyben lévő kis faluba, Terskolba. A fuvart még otthonról egyeztettük vele és reméljük, hogy itt is lesz mert ha nem akkor a többszáz kilométeres további utat tehetjük meg helyi busszal. Ez önmagában nem volna gond de nagyon körülményes és többszöri átszállással legalább egy teljes napunk rámenne. Néhány perc múlva megszólít valaki akire illik az otthon kapott személyleírás, neki könnyebb volt ránktalálni csak ketten szálltunk le hátizsákkal és túrafelszereléssel. Az állomás mögötti utcában parkol, bedobáljuk a zsákjainkat és már robogunk is az úton reggeli ködös, szitáló esőben. Hajnal lévén alig van forgalom szinte egymagunk haladunk, a kétsávos út mentén álló rendőrjárőrök és a sűrűn felállított katonai őrposztok mellett. A Kabard-Balkár határt jelző oroszlános kapuig összesen öt ellenőrzőponton haladunk át, szerencsére nem firtatják ki ül az autóban Mihail pedig úgy tűnik mindig talál valami elfogadható magyarázatot arra, hogy mit keres errefelé ilyen kora reggel. Az ablakon át a környéket figyelve kicsit furcsa érzésem van, nem is annyira a dolgok régiek, inkább mások mint európa nyugatra eső felében. Mindenhol a gyerekkoromból megszokott Orosz járgányok, de most épp egy Ikarus busz halad ekőttünk szédületes 70 km/h sebességgel és egy komplett mintás szőnyeggel a hátsó ablakában amit valami függönypótlónak akasztottak oda.

A nap lassan felkel, de az eső nem hagy alább sőt egyre barátságtalanabb az idő már rendesen esik mire valamikor nyolc óra után Terskolba érünk. Terskol Azauval szomszédos kis település, nem messze az Elbrusz déli, normál mászóútjának kiindulópontjától. Terveink szerint megszállunk itt egy éjszakára és megpróbáljuk minél hamarabb elintézni a kötelező papírmunkát azaz a vízumaink regisztrációját. Mihail megáll egy kis háznál, ahol adnak ki szobákat és sgítőkész módon felveri a tulajt reggeli álmából aminek eredményeképpen fél órán belül van hol aludnunk. Az ár 600 rubel, de mivel a kommunikáció nagyjából az activity szintjén folyik, nem tudjuk fejenként ennyi vagy maga a szoba egy éjszakára. Úgy döntünk nem firtatjuk, jó lesz ez amúgy sincs kedvünk visszamenni az esőbe és tovább keresgélni, sokkal olcsóbb szállást valószínűleg úgysem találnánk. A másik ok, hogy álmosak vagyunk az előző éjszakai nem alvásnak köszönhetően, úgyhogy miután leraktuk a cuccainkat le is fekszünk pár órára aludni ami rettentően jól esik.

Pár perccel dél előtt dörömböl valaki az ajtónkon kiderül a tulaj az és azért jött mert a postára kell mennünk lepecsételtetni az okmányainkat. Ezt mindenképp el kell intéznünk még a mai nap de ő szívesen segít úgyis arra megy. Persze örömmel fogadjuk a felkínált segítséget, néhány perc múlva már a postahivatalban vagyunk ami a szállásunktól jó ha ötven méternyire van. Eddig is tudtam, hogy ez az ország a hivatalnokok paradicsoma de miután elkezdjük intézni a papírjainkat öt perc sem kell, hogy értetlenül álljak a minden logikát nélkülöző ügyintézést nézve. Miután minden papírunkat lemásolták, kapunk egy fecnit amivel el kell mennünk valami megjegyezhetetlen nevű helyi pénzintézet itteni fiókjába, ami a két km-re lévő Cheget Hotelben van és be kell fizetnünk fejenként 30 rubelt. Ha ez megvan akkor a bizonylatot vissza kell hoznunk ide és folytatódik az ügyintézés persze új sorbanállás meg minden ami kell. Elsétálunk a szemerkélő esőben, befizetjük a pénzt, kapunk egy halom cetlit amivel visszasétálunk. Megint sor, újabb papír kitölt, de most még a vonatjegyünkre is szükség van amit persze a kalauz nem adott vissza. Szerencsére előrelátóak vagyunk és van egy másolatunk plusz egy szkennelt változat a postafiókunkban mindenből, fő a biztonság. Ez most pont jól jön, kész is lennénk de még fizessünk be itt 420 rubelt - most persze itt is lehet ki érti ezt. Miután megvan a vízumregisztáció ami nélkül itt nem élet az élet, még elsétálunk a hegyimentők itteni irodájába ahol nyilvántartásba vesznek minket. Ez ugyan nem kötelező de ajánlott mert ha a megadott időpontra nem jönnénk le a hegyről akkor elkezdenek keresni és ha baj van akkor lehet, hogy megússzuk. Mivel a legjobban angolul beszélő is fényévekre van a basic szinttől mire megtalálnak valószínűleg úgyis megfagyunk de legalább van egy telefonszámunk amit addig is hívogathatunk.

Ránkesteledik mire visszaérünk a szállásunkra, de mindent elintéztünk amit mára terveztünk. Ma még egy utolsó jó zuhany aztán alvás, holnap kezdődik a túra igazi része.

úton

2010-09-13T22:22:00.008+02:00

Mit is írjak erről a napról, tulajdonképpen az egészet egy vonaton töltjük ami rettenetesen unalmas tud lenni. A járat menetrend szerint Kiev és Kislovodsk közt közlekedik, minket majdnem a végállomásig visz valamivel előbb, Mineralnie Vody-ban tesz majd ki valamikor holnap hajnalban vagy inkább korareggel. A huszonhét órányi vonatút alatt szinte semmi sem történik ami említésre méltó, igyekszünk elütni az időt amennyire csak tudjuk.

Egyetlen esemény az Orosz határ átlépése. A délutáni órákban megállunk egy kietlen állomáson, először egy terepruhás katona jön fel kutyával, ami mindent végigszaglász, ő pedig közben a szokásos drog és fegyver készleteink felől érdeklődik. Nehéz csomagjainkat látva inkább legyint és továbbáll, úgy tűnik nincs sok kedve dolgozni amit nem nagyon bánunk. Jöhet a következő kör, az útlevél vizsgálat. Ehhez összegyűjtik az összes kocsiban lévő utas dokumentumait majd kezdődhet a feldolgozás, ami a kocsikísérő fülkéjében történik. Egyszercsak megjelenik a kalauz, mutogatva próbálja megtudni beszélünk-e oroszul vagy ukránul. Bepróbálkozom az angollal de csak csóválja a fejét, közben int, hogy kövessük mert a vámtisztek beszélni akarnak velünk. Nem vagyok bizakodó látva a nagy darab hivatalnokot aki épp az útlevelmet lapozgtja.

- Vengrija? - hangzik a kérdés.

- Da... - válaszolok azon gondolkodva mi a fenét is akarhat.

Persze tudom, hogy pénzt de előtte mindig megvan a színjáték és előre sosem tudni lesz-e valami más is ezen kívül. Kis szünet után aztán megkérdezi van-e nálunk forint és ha igen, láthatná-e. Az utolsó kétezresemet húzom elő, amit a hazaúti jegyre tartogattam, átnyújtom neki mire hosszas vizsgálódásba kezd. Forgatja, nézegeti majd mutogat maga felé jelezve a kérdést neki adom-e. Nem mondom, hogy nem számítottam valami ilyesmire de mégis abszurd egy kicsit, hogy magyar pénzzel nyúl le. Mondjuk az is, hogy pénzt szed azért, hogy a teljesen rendben lévő útlevelünkbe pecsételjen meg elfogadja a nyolcvanhatféle egyéb dokumentumot amit be kellett szereznünk ehhez a látogatáshoz. Természetesen hevsen bólogatok, érzékeltetve hogy ezt kifejezetten neki szántam és tartsa meg nyugodtan. Rendkívül boldognak tűnik és oroszul valami olyasmit mondhat, hogy menjünk csak vissza a fülkénkbe, ő mindjárt lepecsételi a vízumainkat és ezzel minden rendben is van. Valóban, negyed óra múlva kezünkben vannak az okmányaink, beléptünk Oroszországba. A fejenként ezer forintos kenőpénz igazán baráti.

A vonat néhány perc múlva zakatol, már Orosz tájak az ablakokban, erdők, hatalmas folyók, gyárak, városok, estig nézem az elhaladó képeket. Még egy éjszaka zötykölődés és elérjük a végállomást.

kiev, ukrajna

2010-09-12T22:32:00.002+02:00

Reggel arra ébredünk, hogy mocsok hideg van. Talán a visszafogottan kedves kocsikísérő lány hagyta bekapcsolt állásban a szellőzőrendszert vagy kint ilyen az idő nem tudni, habár álmos szemmel kinézve elsőre nem látszik borúsnak az ég. A vonat komótosan halad, szinte percre pontosan a menetidő szerinti időpontban, valamikor dél körül érkezünk a kievi pályaudvarra. Monumentális állomásépület, a maga nemében szép is de nekem kicsit sok ez az oroszos giccs. Jó tizenkét óránk van itt a csatlakozásunk valamivel éjfél előtt indul, az a tervünk addig megnézzük a várost vagy legalábbis egy részét.

Első utunk a csomagmegőrzőhöz vezet ami az állomásépület alagsorában van, itt 14 helyi pénzért lerakhatjuk 20kg körüli zsákjainkat egy számzáras kazettába. Használata egyszerű, belülről beállítod a kódot, rácsapod az ajtót aztán irány a város. Az állomás előtt óriási a forgatag, csak nagynehezen találjuk meg a metrólejárót. Itt még az érmés beléptetőrendszer működik mint régen nálunk csak először egy műanyag zsetont kell váltanod így aztán baromi hatékony a rendszer semmi sorbanállás meg ilyesmi flottul megy az egész, nincs tömeg, de most csak viccelek. Végre átjutunk a peron óriás mélységben, ehhez képst a moszkva téri állomás kéregvasút. Lent stílusosan egy Lenin dombormű fogad, nem tudom ezt csak itt felejtették vagy még mindig úgy gondolják itt a helye. Három megállót megyünk a városközpontig innen gyalog, céltalanul bámészkodunk meg megnézünk minden útbaeső és előre kinézett nevezetességet.

Igazi vénasszonyok nyara, sárgásbarna hulló falevelek a járdán, tiszta kék ég ennél jobb városnéző idő nem is kell. Kiev számomra igazi meglepetés, a széles belvárosi sugárutak mellett sétányok, a platánfák alatt padokon ülő kávézó, cigarettázó beszélgető emberek. Mi is veszünk egy feketét, leülünk egy padra nézelődve, időnk rengeteg van és ez esik legjobban a koradélutáni napfényben. A kávé után továbbindulunk a főtér felé ami nem túl megnyerő úgyhogy hagyjuk is, inkább a háttérben látszó hagymakupolás épületek felé vesszük az irányt. Templomok errefelé csak trabantkék és kórházzöld színben léteznek, mintha ez valami hagyomány lenne. Ez a mostani a kék színűek közül való, vakítóan csillogó arany tetővel a tetején. Körbejárjuk az egész kolostorkertet, majd a másik oldalon egy sétányon leereszkedünk a folyópartra egy hasonlóan kellemes városrészbe. Jócskán elmúlt dél és a séta is meghozta az étvágyunkat úgy döntünk eszünk valamit, az utca amin haladunk tele hívogató vendéglőkkel, teraszos kiülőkkel. Egy jó kajálás után visszaindulunk az állomás felé, metró helyett inkább gyalog tesszük meg az út nagy részét. Festőkkel, antikárusokkal teli utcákon haladunk, elsétálunk Mihail Bulgakov szülőháza mellett, de sajnos a tömeg miatt bejutni lehetetlen. Hosszas séta meg egy megállónyi metrózás után újra az állomáson vagyunk ahol még vásárolunk némi kaját és vizet az újabb egy napos vonatútra.

Az idő lassan de végül eltelik, jó fáradtan baktatunk a peronon a vonatunk mellett ami megszólalásig ugyanolyan mint amivel jöttünk, még az utaskísérő lány is hasonlít legalábbis abban, hogy ő sem mosolyog sokat.

úton

2010-09-11T22:20:00.020+02:00

A sok tervezgetés után végül vonattal vágunk neki. Nem azért, mintha ez lenne a legjobb megoldás, kényelem szempontjából legalábbis biztosan nem. A teljes menetidő 55 óra, ami odafelé még jópofának tűnik de ugyanezt az utat visszafelé is megtenni nem biztos, hogy jól fog esni. Viszont vonattal az út ára alig valamivel több mint ötvenezer forint, ha repülnénk akkor majdnem ennek háromszorosába kerülne a jegy és a pénz fontos tényező. Főleg fontos akkor ha olyan országba mész ahol a hírek szerint a hivatalos szervek ahol csak lehet lehúznak, jogos vagy mondvacsinált indokkal de inkább az utóbbival.

Hogy a hasznos információkat se hanyagoljam el, mindjárt az elején azzal kezdem, jegyet venni nem egyszerű dolog. A MÁV széttárja a kezét, hogy ő bizony csak Kievig tud adni, tovább nem, ráadásul azt is drágán csak az Ukrán fővárosig több mint a fele a későbbi teljes útiköltségünknek. Marad tehát a csapi vagy az ungvári vasútállomás ahol meg lehet venni a jegyet Kievig majdnem tized áron, Mineralnie Vody-ig pedig a fent említett összegért. Persze azt a tortúrát amit a határon való átlépés jelent szívesen kihagytam volna de más lehetőség híján muszáj volt elvesztegetni fél napot citromba harapott ábrázatú Ukrán határőrök és határőrnők remek társaságában.

Viszont végre van jegyünk, már csak a következő két napot kell kibírni amit vonaton töltünk. Így persze a lehető legtöbb átszállást vagyunk kénytelenek megtenni, de valamit valamiért. A Záhonyig tartó szakaszt sima belföldi IC járattal tesszük meg amin kiderül, hogy a korábban megvett helyjegyünk rossz napra szól. Szerencse, hogy tudunk venni egy másikat de kidobott kétezer forintot jelent mindjárt az elején. Még jó, hogy a Nyugati Pályaudvar pénztárában kinyomtatott menetrend alapján vettük a jegyeket, no comment. Egy kávé után felszállunk a Záhony és Csap közt közlekedő összesen egy kocsiból álló már jócskán teli vonatra. Miután a kalauz elmengy, két hetven év körüli néni a szomszéd ülésről egyből azt kérdezi eladnánk-e nekik a jegyeinket mert az négy napig érvényes és ők gyakran járnak a két város közt. Egyébként egy testvérpár egyikük Csapon, másikuk Záhonyban él. A jegyeket odaadjuk ingyen, mi úgyis csak másfél hét után jövünk vissza. Annyira megörülnek az ajándéknak, hogy leszállás után elkísérnek a váróig minden jótanács, jókívánság és sok köszönöm társaságában. Itt újabb négy óra dekkolás, kihalt az egész állomás sehol nincsenek emberek. Nem csodálom látva a rengeteg katonát és vámost akiknél mintha alkalmassági feltétel volna, hogy ne tudjanak mosolyogni vagy legalábbis ne akarjanak.

A vámon egyenes kérdések záporoznak felénk mint pldául van-e nálunk fegyver, viszünk-e drogot meg ilyen hülyeségek. Nilván nem, úgyhogy ezen túl is lépünk. Ezután kezdik, hogy hogyan kaptunk orosz vízumot, meg hogy miért van Ukrán belépési megtagadás az útlevelünkben. Elmesélem az egész történetet arról, amikor céges kocsival de közjegyző által hitelesített meghatalmazás nélkül akartunk átmenni a határon pár napja, hogy végre valahára megvegyük a vonatjegyünket Ungváron. Megint ejnye-bejnye de végül nagy nehezen túlteszik magukat a dolgon és probléma nélkül átengednek, belépünk Ukrajnába.

A csapi főtér telis-tele kis beülős helyekkel, részegekkel, bámészkodó emberekkel, mi is beülünk egy kávéra így talán gyorsabban megy az idő. Persze megint nem ússzuk meg a társaságot, egy volt helyi vámtiszt ül az asztalunkhoz, alig áll a lábán és egyfolytában arról szövegel, hogy a Szovjet érában ő mekkora hatalmas ember volt meg mennyire félt tőle mindenki. Azt, hogy erre miért büszke nem igazán értem, de indezt másfél órán keresztül tolja mackóalsó-zakó-baseball sapka kombinációba öltözve. Végül eltelik az idő neki is mennie kell és a mi vonatunk is indul lassan.

Kievi éjszakai vonatunk már nyolc előtt az állomáson áll, egy mosoly nélküli szőke ukrán lány a kocsikísérő. Megpróbálunk kommunikálni de reménytelen, kezdem úgy érezni csak illúzió, hogy az angollal itt bármire is megyek. Minél beljebb haladunk a volt Szovjetúnió belsejébe, annál kisebb az esély arra, hogy az oroszon és az épp aktuális helyi nyelven kívül az emberek bármi mást beszéljenek. A vonat viszont legalább pontosan indul, rövid teázás után - amihez a forróvizet a vagonba épített szamovár-szerű bojlerből nyerjük - megágyazunk és el is tesszük magunkat holnapra. Ezen a járaton alig van utas, nincs zsivaj és mászkálás így reméljük holnap kipihenten érkezünk meg Kievbe.

úticél: kaukázus, orosz föderáció

2010-09-09T18:23:00.008+02:00

Régi tervem az Elbrusz, Európa legmagasabb pontjának megmászása. A "Seven Summits"-ként emlegetett óriások egyikéről van szó de számomra nem is annyira ez volt a lényeges, hanem viszonylagos elszigeteltsége miatti vadregényes és érintetlen volta vonzott leginkább.

Most így utólag szerkesztve a hegyen egy kockás, kievi pályaudvaron vásárolt iskolafüzetbe megírt naplót, a való élet kicsit másként fest mint a korábbi elképzeléseim. Érintetlenségről - legalábbis az Elbruszt tekintve - szó sincs, mégis a Kaukázus és a Baksan völgy mindezek ellenére lenyűgöző. Elszigeteltségről - legalábbis elméleti értelemben - szintén nincs szó, gyakorlatilag azonban a korrupció és az utazáshoz szükséges dokumentumok beszerzése, a nyelvi nehézségek annyira megnehezítik az odajutást, hogy a nyugati világ számára még mindig nem rutin úti cél. Ottlétünk alatt mindössze két nyugat-európaival találkoztunk, a maradék néhány mászó mind helyi vagy valamelyik Orosz Föderáció-beli tagországból érkezett, leszámítva még egy jó arcokból álló Lengyel társaságot. Ez persze abból is adódik, hogy szeptember már nem mászó szezon, habár a hegyet a szélsőséges téli napok kivételével egész évben másszák.

A terület viszonylagos "ürességét" mi persze egy percig sem bántuk, a magunk lassú és nyugodt tempójában haladtunk felfelé, élveztük a kilátást, fotózgattunk én pedig lejegyeztem az aznapi említésre méltó dolgokat. Ezek következnek most.

vége

2010-03-17T13:31:00.004+01:00

Kicsit megkésve, de végül sikerült feltölteni a hiányzó fotókat a blogba - köszönet érte Zsuzsának és Jetinek - illetve amit a sajátjaim közül sikerült megmenteni azokat a szokásos helyre. Ezzel az idei utazás véget ért, mostantól igyekszem visszarázódni a munkába meg a valóságaba amennyire csak lehet.

Ezúton is köszönöm a figyelmet, ha megint elindulok valahová mindenkit értesítek.

úton

2010-02-24T18:50:00.007+01:00

Reggel fél hét az el nidoi buszállomás felé baktatok, lassan megkezdem a vándorlást hazafelé. Kicsit körülményes utazás elé nézek, mert visszafelé korlátos az időm ami két napot jelent a kairói gépem indulásáig és ha bármit lekések akkor ugrott az egész. Mivel ezt egyáltalán nem szeretém, igyekeztem a csatlakozásokat a lehető legjobban kiszámítani de mint tudjuk az ördög nem alszik.

Ezúttal a minibuszt választom, ha minden igaz ezzel csak hat óra az út Puerto Princesaig, de mindjárt az elején késünk, két kínai lány fél órával az indulás után kegyeskedik kiérni a buszhoz amitől nem vagyok túl vidám. Pont mellettem kapnak helyet a hátsó ülésen ülünk hárman, ők a lonely planetet olvasgatják, nem baj ezek után úgy sincs nagy kedvem társalogni velük. Később aztán beszélgetünk, hat óra hosszú idő meg amúgy sem vagyok haragtartó típus. Shanghai mellől érkeztek, szerintük egy kisebb városból talán tízmillió körül laknak ott, biztos nem többen. Mondtam, hogy mi az egész országban nem vagyunk összesen ennyien amire jót nevettek de szerintem azt hitték csak viccelek. A minibusz közben szinte száguld az úton, kövek pattognak mindenfelé lakott területen a sofőr végig nyomja a dudát de nem lassít. Ennek most örülök mert ez a szakasz az utazás legveszélyesebb része, a gépem délután ötkor indul Manilába, nincs túl sok időm és még át kell másznom a városon is mert a reptér a másik oldalán van.

Ezúttal szerencsém van, délután egyre tényleg odaérünk az ígértek szerint. A reptér még zárva, az első gép csak délután négykor indul addig beülök meginni valamit. A mellettem lévő asztalnál egy hatvan év körüli fazon a telefonján lévő csörgéseket hallgatja végig teljes hangerővel átfut az agyamon, hogy megkérdezem mi a fenéért is jó ez neki de végül inkább tovább állok. A check in pultnál szokásos tülekedés, a gép pontosan indul hét óra után szállunk le a manilai reptéren. A kuala lumpuri gépem csak másnap délelőtt indul de sajnos nem innen, hanem a korábbi amerikai támaszpontról, Clarkból. Végül az Air Asiaval repülök mert csatlakozás szempontjából ez volt jobb. A clarki reptér jó két óra busszal, úgy döntök még ma éjszaka kimegyek aztán ott alszom valahol Angeles környékén, nem akarom reggelre hagyni a kiutazást mert eddig szinte csak óriás dugókat láttam a kivezető utakon. A Victory Liner Pasay City-beli termináljához kell eljutnom, innen indulnak buszok Észak Luzonba, ha minden igaz valamelyikkel el tudok jutni Dau-ig ahonnan már csak egy rövid tricikli út a reptér. A város épp a késő esti nyüzsgés tetőfokán és Manila ilyenkor nem épp a legbiztonságosabb ezért igyekszem minél gyorsabban buszra találni. Két hátizsákkal fél óra alatt átvergődöm a buszterminálba, elindulok az első adandó járattal szerencsém van nem kell sokat várni, óránként indulnak. Jó egy órát araszolunk a dugóban szinte lépésben haladunk, aztán kiérünk a városból és onnan már rendben.

Este tíz körül a daui terminálban vagyok ahol a szokásos káosz fogad, árusok, felhajtók, taxisok mindenütt. A város kicsit Baguiora emlékeztet nem sok hangulatom van szállás után mászkálni inkább úgy döntök, kimegyek a reptérre és ott töltöm az éjszakát meg a reggel maradék részét a gép indulásáig. A reptérre egy tricikli taxi kombinációval jutok alkudozás után is jóval drágábban mint az ideszóló buszjegyem volt. A reptér megint a kisebb fajtából való, ráadásul mint kiderül éjszakára bezárják, az első gép majd csak nyolc előtt indul, addig hazamegy mindenki. A bejárat előtt rendezett füves terület meg pár pad fogad lecuccolok itt, nem a legjobb de megfelel reggelig. Nem vagyok egyedül néhányan várnak a gépükre ki alvással próbálkozik, ki beszélget én az olvasást választom, pont jól jön a könyv amit a többiek hazaküldtek velem. Gyorsan itt a reggel közben alszom is egy két órát.

A reggeli gép teltházzal megy és hogy ne érezzem túl jól magam sikerül egy kisebb kupac indiai közé helyet kapnom. Hárman előttem, hárman mögöttem egy pedig mellettem ami nem volna gond de folyamatosan üvöltöznek meg krákognak egyik sem hiányzik egy átalvatlan éjszaka után. A három órás út viszonylag gyorsan eltelik, pontosan érkezünk a kuala lumpuri LCC terminálra ahonnan a nemzetközi reptér csak egy rövid húsz perces buszút. Van még jópár órám éjfélig, amíg a gépem indul így eszem valamit meg beülök egy kávéra, hogy menjen az idő, aztán hét körül felszállok a buszra és irány a másik terminál. A kairói járat kis késéssel indul de ez belefér egy tíz órás útba amit nagyrészt alvással töltök, egész kipihenten szállok le reggel. Mivel megint van egy csomó időm úgydöntök kibuszozom a piramisokhoz, jobb mint bent ülni és várni. Így utólag kicsit az az érzésem nem biztos, hogy jó döntés volt mert alig sikerült látnom valamit azt is csak kívülről de azért nem bántam meg. Szinte pontosan a check in kezdetére érek vissza, rövid idő mulva már a Budapestre induló Embraer 170-es fedélzetén vagyok, még három óra és az utazás véget ér.

el nido, fülöp szigetek

2010-02-23T03:27:00.011+01:00

Két napja tengődünk ebben az észak palawani kis faluban, az egész egy csendes öböl fehér homokos tengerparttal meg nagyjából három hosszabb párhuzamos utcával. Egy kis lassulás a sok rohanás után. A beszámolók szerint a El Nido gazdag tengeralatti élővilága miatt kedvelt, de szerencsére a turisták tömegei még nem lepték el. Néhány ember érkezik csak a délutáni busszal, nyakig poros mind, a hosszú és fárasztó út megszűri az utazókat.

A tervünk a szokásos dolgokon kívül a közeli szigetek és korallzátonyok felfedezése, így betérünk az egyik volt helyi halászhoz akinek vannak csónakjai meg egy másfélszer másfél méteres irodája ahol megkopott de használható búvármaszkokat lehet kölcsönözni. Manapság már inkább csak embereket fuvarozgat halászat helyett, kényelmesebb meg talán jobban is fizet. A menetrend elég egyszerű, mutat egy térképet "A" és "F" között jelölt útvonalakkal, az ember meg választ belőle vagy ha sok ideje van akkor sorban végigjárja őket, minden napra jut egy. Elsőre az A jelűre nevezünk be, tulajdonképpen mindegy melyik mindnek jó híre van.

Reggel felkelés után kávé a teraszon aztán tíz méter gyaloglás a csónakig és kilenckor már robogunk a sokszáznyi trópusi kúpkarszt között, majd háromnegyed óra után érkezünk az első állomásra. A mélység néhol csak fél méteres a legtöbb helyen három vagy négy lehet, a víz alatt pedig egy egészen más világ fogad - sokezernyi korall, teknősök, halak, halrajok a paletta minden árnyalatában. Később egy sekély részen úszom a mélység talán egyméteres aztán hirtelen merőlegesen leszakad az egész több tíz méter, az alja a sötétségbe veszik. Követem a merőleges falat ami egészen a néhány száz méternyire lévő másik korallhomokos partig tart, az élővilág formái és színei kimeríthetetlenül változatosak. Nem csalódom később sem az útvonal jobbnál jobb helyeket rejt, jó két napig nem is csinálunk mást mint a nap nagy részében úszkálunk meg pihengetünk és próbáljuk befogadni a látottakat.

A nagy semmittevés közben azért csináltunk jó sok képet is az egyik utitársam vízalatti kamerájával így a mai szövegelés helyett inkább azokat csatolom, azt hiszem sokkal jobban visszaadják a hely hangulatát.

sabang, fülöp szigetek

2010-02-20T11:31:00.004+01:00

Sabangi éjszakám végre nyugodt pihenéssel telt, a tenger zúgására jól el lehet aludni. Reggel nem is nagyon akarok felkelni, az ajtón lévő moszkitóhálón keresztül bámulom a tengert meg a bambuszpadló résein át a ház alatt lévő korallhomokot felváltva. De az elkerülhetetlent nem nagyon lehet halogatni lassan ki kell mászni az ágyból mert a mai napra megint egy csomó dolgot sikerült bepréselni néha úgy érzem, hogy ez már nem is nyaralás.

A mai délelőtt a Szent Pál földalatti folyóhoz megyünk ami Sabangtól nagyjából negyedórányi hajóútra van. Csatlakozik hozzánk Carmen a tegnap megismert spanyol lány, így négyen indulunk még nyolc előtt arra számítva, hogy sikerül elkerülni a tömeget. A barlang bejárata egy kis öbölben van ahová pár perces sétával jutunk el az ösvényt mindkét oldalon sűrű trópusi novényzet szegélyezi. Rövid regisztráció aztán csónakba és indulunk is a barlangba ami kicsit hosszabb mint 8 km. Megint sikerül szembesülni a zseniális filippino szervezéssel, mert kiderül, hogy csak alig 2 km-ig evezhetünk be, de ha fizetünk többet akkor persze beljebb is mehetnénk. Ezzel csak az a gond, hogy ehhez vissza kéne menni a másik partra. Megint levonom a következtetést, a helyiek gondolkodásmódját elég nehéz követni. Lassan haladunk befelé, a csónak orrában egy autó akkuval meghajtott lámpa jól bevilágítja a járatot. Nagyjából két metróalagútnyi a tér, mindenhol furcsa alakzatok a kőzetben kagykók a hasadékokban denevérek tanyáznak. Később egy nagy terembe érünk majd balra fordulunk szinte derékszögben egyre több denevér van, a mennyezetről víz csöpög (legalábbis remélem) tanácsos becsukott szájjal felfelé nézni. Közben kiérünk az alagútból egy még nagyobb terembe jó hatvan méter magas szebbnél szebb cseppkövekkel, majd újabb alagút szinte szabályos téglalap keresztmetszettel a vége a sötétbe veszik. Itt jön el a fordulópont ennél tovább nem mehetünk, irány vissza.

Kint már vagy száz ember tolong, mégis megérte felkelni többek közt azért mert nem kell nyomorogni hülyén pózolva fényképezkedő japánok közt, meg így talán elérjük a kevés menetrend szerinti jeepney egyikét. Úgy néz ki csak a déli járatot, de ez is megteszi egy darabig, más választásunk úgy sincs. Az a tervünk, hogy ezzel kimegyünk az útelágazásig ami jó két óra, onnan pedig reménykedünk a forgalomban és tovább északra ameddig mai nap lehet. A másik lehetőség az lenne, ha maradnánk Sabangban és a reggeli busszal továbbállnánk El Nido felé de ez egy újabb elvesztegetett nap lenne és abból így is elég sok van már. Az autó gyorsan megtelik helyiekkel, nekünk már csak a tetőn jut hely a csomagok mellett. Ezt az elején még nem bánom kicsit több napvédő krém meg sapka és minden rendben, de az itteni utazási szokások eléggé eltérnek az európaitól. Miután a tető első harmadába felkerül az összes hátizsák, csomag meg egyéb, még megállunk és felveszünk egy helyen hat darab 80 literes műanyag hordót, egy kartondobozt amiben tévé van és mindemellé egy pár embert, összesen tizennégyen utazunk fent. Lent nagyjából ugyanennyien ülnek középen pár csirkésdobozzal, meg egy kanna gázolajjal úgyhogy nem elégedetlenkedem. Amúgy is jó helyem van a tető jobb első részén ülök a pótkerék közepében lévő összehajtogatott ponyván, szinte keleti kényelem. Az autó vágtat a hegyi úton ami ezúttal burkolt csak kisebb szakaszokon meg hidak környezetében nem, ezúttal szerencsénk van a porral, szép a táj innen fentről. Néha megállunk gondterhelten nyitogatják a motorháztetőt de végül nagyobb késés nélkül elérjük a kereszteződést a Puerto Princesa - El Nido úton.

Pont van itt egy kisebb település néhány házzal, benzinkút kólás üvegekbe porciózott üzemanyaggal, vegyeskereskedés minden hasznos holmival, kis bolt ahol van hideg ital amíg várunk jól esik meginni valamit. Szerencsénk van negyed órán belül jön egy szakadt távolsági busz ami Taytay-ig megy. Ez útba esik így leintjük de ezen is csak a tetőre férünk fel bár most valamivel kényelmesebb csak hárman vagyunk meg a csomagok. A csomagtartó a tető hátsó részében van pont neki tudom dönteni a hátam olyan az egész mint amikor az ember egy nagy ágyon fekszik (nagy piros, mert piros a busz) ami hatvannal megy. Jobbra tengerpartok balra banán, pálma, mangófák rohannak el mellettünk, néha kis falvakon robogunk át teljesen olyan mint egy mozi kár, hogy nem hoztam iPodot. Egy idő múlva szólnak, hogy burkolatlan út jön ami véget vet a napozásnak hacsak nem akarunk porfogót játszani. Leköltözünk, úgyis leszálltak páran van néhány hely de megint nem európai méretűek. Ez még nem lenne akkora gond de a buszsofőr úgy megy mintha Bamako lenne a végállomás, a hajam a rárakódott portól úgy néz ki mint egy ősz öregemberé. Beesteledik mire megérkezünk, a busz megáll egy körforgalomban a körpályán, komótosan lepakolnak egy tévét meg néhány zsák rizst aztán kicsit távolabb begördülünk a végállomásra. Az est fénypontjaként meg magamon kívül a ruháim felét és a nagyobb hátizsákomat is moshatom mert az egész flakon panthenol kinyomódott amíg a csomagok közt volt, most tiszta hab minden.

Az egész utazás hasonlóan folytatódik másnap csak ezúttal egy mázsa dinnye, több zsák rizs meg előre gyártott beton lefolyóelemek társaságában teszünk meg három órányi utat, de végre itt vagyunk El Nidoban. Az elmúlt két napban ha lehet még jobban úgy érzem, hogy a Fülöp Szigeteken bárhonnan bárhová nem repülővel eljutni igen nagy szívás.

thx to Jeti

puerto princesa, fülöp szigetek

2010-02-19T11:29:00.005+01:00

Mégsem olyan egyszerű az élet mint hittem, úgy néz ki a tegnapi motorozást nem ússzuk meg olyan könnyen. Bár tulajdonképpen semmi sem történt, a reggeli kávézás közben az a hír fogad, hogy fel vagyunk jelentve a rendőrségen és fizetnünk kell mert a csónakban is meg a motorban is kárt okoztunk.

Nem tudom valahogy nem csodálkozom látva a rosszarcú motorbicikli tulajdonost aki a járgánya mellett álldogál és teljesen úgy néz ki mint a régi francia rajzfilmekben a sunyi figura cigarettától reked hang, hálóstrikó, rövidnadrág, pókhas az elfogyasztott napi tizensok San Miguel sörtől - nem sok jóra számítok. A szálláson egy fiatal lány a bárból nagyon rendes, ő fordít végül abban egyezünk meg hogy a motorban esett károkért háromszáz, a hajóért pedig ötszáz pesot kapnak. A lány néha átvált helyi nyelvre elég indulatosan beszél a tulajdonossal, aki valószínűleg még többet akar ennél az ötszáznál is ami azért szemétség mert ez sem jogos dehát ők vannak többen sok értelme nem lenne erőlködni. Nincs kedvünk a gépfegyveres rendőrökhöz beköltözni meg lekésni az összes járatunkat Palawan felé. Fizetünk, elégedetten távoznak de még kérünk egy papírt az egészről biztos ami biztos.

Pakolás után elindulunk a reptérre ezúttal szerencsénk van épp egy üres kisbuszt fogunk ki ami a reptérről hozott utasokat vele visszamehetünk ennél kényelmesebb megoldást nem is találhattunk volna. Megint a szokásos tempó úgy látszik errefelé mindenki imád gyorsan menni kanyargó hegyi utakon. Ezt mondjuk mi pont nem bánjuk, jobb a reptéren meginni egy kávét viszont a száguldozás egy helyi kutya földi pályafutásának végét jelenti, ma rossz napja volt. Miután keresztülvágtattunk rajta hetvennel, a sofőr arcára a teljes értetlenség ült ki ő nyomta a szokásos dudát de a lábát nem vette volna le a gázpedálról. Végül jó két órával a check in előtt érünk ki a reptérre az egész nem sokkal nagyobb egy otthoni vasútállomásnál de az ellenőrzés olyan mint a nemzetközi reptereken. Az első állomás Manila, nincs közvetlen járat Puerto Princesába. A manilai nemzetközi reptéren három óra dekkolás, felejthető kajálással majd megint gépre szállunk, ezúttal már Palawan felé.

Este hat körül érünk oda a nap hátralévő részében szállást keresünk, elég is ennyi mára. Puerto Princesa egész csendes hely legalábbis az eddigiekhez képest, egyáltalán nincs zsúfolt nagyvárosi hangulata mint az eddigi központi helyeknek. Mégsem maradunk tovább mint egy éjszaka, mert a sziget északi felében jóval több a látnivaló és nincs túl sok időnk. Ha összeszámolnám az órákat amennyit ebben az országban eddig utazással töltöttünk, szerintem több lenne mint a pihenés az biztos. Ráadásul holnap megint korán indul a buszunk Sabangba, az itteni látnivalókat így későbbre hagyom, bár nincs is túl sok belőlük. Úgy néz ki meg kell itt állnom hazafelé mert elég hosszú az út vissza El Nidoból, a reggeli első busszal sem érném el a járatomat és még nem is számoltam azzal, hogy az eddigi tapasztalatok alapján egy két óra késés szinte garantált. Lassan lemerül a gépem és itt Sabangban nincs rendes elektromos hálózat minden generátorról működik amit mindjárt lekapcsolnak. Marad a fejlámpa, kint ücsörgünk a bungalónk teraszán a tenger húsz méterre, egyenletesen hullámzik. Errefelé minimális a fényszennyezés elalvásig lehet a csillagokat bámulni, talán még nem is láttam ilyen sokat ennyire fekete égen.

donsol, fülöp szigetek

2010-02-18T00:41:00.005+01:00

Esős napra ébredtünk. Az ég csupa felhő, minden tiszta víz meg pára, úgy néz ki egész éjszaka esett. Ebből szerencsére semmit nem vettem észre hála az előző két napi nem alvásnak, viszont a mai cetcápa leshez nem éppen a legjobb a borus idő. Persze ha már itt vagyunk ez nem riaszt vissza, negyed hétkor már a hajóállomás felé gyaloglunk ami a parti bungalónktól alig öt perc séta. Elég nagy a kavalkád, cápaleshez legjobb a reggeli-koradélelőtti időszak így a legtöbben már készen állnak. Tömeg szerencsére nincs, az idejutás nehézsége elég jól megszűri az embereket talán tíz csónak fut ki mindegyikben legfeljebb hat ember, meg a személyzet ami egy kormányosból, két felderítőből és egy vezetőből áll.

Későn indulunk, mire sikerül hat embert összehozni elmegy az idő, ráadásul a vezetőnk sem akar megérkezni, de kis késéssel valamivel fél nyolc után már a vizen vagyunk. Egy osztrák pár és egy svájci lány egészíti ki a csapatot, mindannyian errefelé dolgoznak, az osztrákok kínában tanítanak angolt, a svájci szingapúrban dolgozik a hazai kormánynak, most pedig átugrottak ide egy kis pihenésre. Mindannyian búvárok is, a csapatból én vagyok a legrosszabb úszó - egyszer meg kéne már tanulni rendesen...- mégsem akarom kihagyni a ritka lehetőséget, ki tudja mikor adódik ilyen, talán soha többet. Az első ugrásra jó fél órát várunk amitől féltem bejött, kevés a fény nehéz észrevenni a célpontot. Az egész úgy néz ki, hogy a hajó tetején figyelő felderítő meglátja a halat illetve az árnyékát, jobb esetben a hátuszonyát ezután jelez a kormányosnak aki igyekszik jó pozícióba állítani a hajót lehetőleg úgy, hogy ugrás után szembe ússzon velünk a hal. A vezető megadja a jelet, mindenki elkezd az állat irányába úszni, fej a víz alatt, lélegzés pipával. Az első találkozás elég megdöbbentő még úgy is, hogy csak a hátát látom óriási méretek, nagyjából egy buszhoz lehetne hasonlítani. Errefelé 10-12 méteres a legnagyobb, mi egy nagyjából 8 méteres példánnyal találkozunk. Nyugodtan halad mint a hetes busz a reggeli forgalomban, mellette kalauzhalak, nem nagyon érdekli a pár bámészkodó aki egy darabig mellette úszik. Amikor megunja lejjebb merül, ide már nem tudjuk követni. Még kettőt látunk, ebben az időben elég reménytelenül körözünk a parttól száz méternyire, nehéz észrevenni őket. Többször elered az eső, az idő is eltelt lassan dél felé jár, visszaindulunk a partra mára ezt dobta a gép, de ennek is nagyon örül mindenki. A nap másik fele következetes semmittevéssel telik, jól főznek errefelé, jó kajákat, jó kávét, ki is próbálunk párat az étlapról. Közben megbeszéljük, ha holnap jó idő lesz megpróbáljuk mégegyszer úgyis van még másfél napunk itt. A holnapi délutánra meg kibéreltük az egyik helyi arc oldalkocsis motorját, azzal szeretnénk bejárni a közeli helyeket. Este beszélgetés a holland szomszédokkal aztán alvás, fárasztó dolog az úszkálás, a semmittevés meg főleg, mindenki egyből elalszik.

Reggel hétkor kelünk, az ég tisztakék, sehol egy felhő. Alig háromnegyed óra múlva már a tengeren vagyunk ezúttal ketten, rajtunk kívül még egy vietnami, egy spanyol, egy svéd és egy amerikai alkotja a hatfős csapatot. Szerencsésebb a kezdés tíz perc sem telik el és már a vízben vagyunk, a napsütésben sokkal jobbak a látási viszonyok. Kilencig ötször ugrunk, az egyik alkalommal percekig úszom egy közel nyolc méteres példány feje mellett, néha előtte ahogy sikerül. A szája majdnem két méter széles, félig nyitva épp planktonokat reggelizik közben meg nagyokat pislog az öklömnyi szemeivel, láthatóan nem zavartatja magát. Ritka szerencsénk volt ilyen nyugodt példányt látni karnyújtásnyira ráadásul ennyi ideig elég ritkaság, ígyhát örülünk is főként, hogy sikerült egy rövid vízalatti videót is felvenni. A svéd meg az amerikai velünk ebédel még jól elbeszélgetünk bár az amerikai elég agymosottnak tűnik, leszerelt katona megjárta vietnamot, irakot de most is arról beszél mennyire fontos a hadsereg és hogy az egész csak a békéért van.

Ha ma az "USA World Domination Tour" pólót vettem volna fel még jobbat vitatkozhatnánk a nézeteinkről, de így elköszönünk és elindulunk a bérelt járgánnyal, hogy megnézzük a környéket. Sajnos elég szar az egész, szitál a kormánya meg lefullad minden fékezéskor, de haladunk. Nem sokáig, mert az egyik éles kanyarban egy gyerek szalad át előttünk és majdnem az árokban kötünk ki, egy épp ott fekvő lepusztult csónaknak ütközünk szédületes sebességgel ami nagyjából 5 km/ó. Erre egyből odacsődül mindenki, hogy mi történt de látják, igazából semmi komoly megyünk is tovább illetve inkább haza mert ezzel a tragaccsal csak szenvedés az egész. Este elmegyünk inkább a folyóra szentjánosbogarakat nézni amik tömegesen repkednek a folyó menti mangrove fák körül. Holnap pedig tovább indulunk Palawanra, ezúttal végre éjszakai buszok helyett belföldi fapados járatokkal.

úton

2010-02-14T12:55:00.006+01:00

Rövid beszélgetést követően még lemostuk magunkról a port ennyi luxus jár, főként ha az ember tizenkét órás buszozásra készül. A busz este nyolckor indul, és valamikor hajnal öt körül ér Manilába. Szinte kivétel nélkül turisták vannak rajta, két amerikai lány épp most öltözik át, mások pakolják a hátizsákot, kaját vesznek vagy épp szedik elő a polárokat. Buszra egyébként hálózsákot felvinni sem hülyeség, szinte kivétel nélkül szétfagyasztják az embert főleg ha éjszakai járatról van szó. Mintha nem lenne fokozat állító a klímán csak on meg off pozíció, abból is gyárilag leheggesztve a bekapcsolt állás. Hiába, néha nehéz az itteniek gondolkodását megérteni.

Pontosan indulunk, de valami nincs rendben mert alig haladunk. Aludni próbálok, nem sok sikerrel a visszaúton gondolkodom, még mindig nincs repülőjegyem Palawanról Manilába. Egyszercsak megállunk valahol a semmi közepén, lerobbant a busz a hűtéssel van gond. Talán jön egy másik, addig várunk türelmesen mást úgysem tehetünk. A buszon utazó öt-hat Svéd már elég jó állapotban van a helyi vodkától meg az egész napi folyamatos sörözéstől. Fényterápián vannak itt - legalábbis mi így hívjuk mert az otthoni TB állja az útjuk felét - ki is használják rendesen már a batadi ösvényen összefutottunk ahol hasonlóan vidámak voltak. Előszedik a hátizsákból az iPod dokkolót máris van zene ráadásul egész jók, számomra ismeretlen svéd zenekarok, később Jefferson Airplane meg hasonlók, illik az út melletti céltalan ücsörgéshez, spontán beszélgetéshez. Két óra múlva megjön a másik busz, ezek szerint nem haladtunk túl sokat Banaue óta. Átcuccol mindenki aztán indulás megint, Maniláig további három óra késést szedünk össze ez pont elég ahhoz, hogy az utasok fele lekésse a csatlakozását vagy legalább rohannia kelljen hozzá.

Mi buktuk a reggel hatkor induló vonatunkat úgyhogy vagy kivárjuk a holnapit, vagy buszra váltunk egyik rosszabb mint a másik, az út nagyjából tizenhat óra. Ebben az országban egyik helyről a másikra eljutni és mindezt időben, több energiát visz el mint bármi más. Rövid megbeszélés után úgy döntünk, hogy a gyorsabb éjszakai busszal megyünk amivel reggel hét körül érünk oda. Nem mondom, hogy örömmel tölt el egy újabb átbuszozott éjszaka gondolata. A fennmaradó időben viszont legalább elintézi mindenki az elmaradt dolgait itt a fővárosban, én például a repjegyemet, az offline írások feltöltését, e-mailek megválaszolását meg ilyenek.

A busz pontosan indul, az esti manilai dugóban lépésben haladunk, jó egy óra míg kiérünk a városból pedig irányonként öt sávos az út. A sofőr egész éjszaka padlógázzal tolja, ami a legelső ülésből nézve néha kicsit aggasztó de legalább haladunk, szinte pontosan reggel napfelkelte után pár perccel érkezünk meg a Legaspi buszállomásra. Háttérben magasodik a Mount Mayon, a látvány kárpótol az átalvatlan éjszakáért. A hegy az egyik legveszélyesebb vulkán a világon 2462 m magas, 1900 óta körülbelül tizenötször tört ki. Mivel aktív, nem is lehet felmenni, ha az embernek szerencséje van a vezetője felviszi 1800 m magasságig de a mérgező gázok miatt ettől feljebb senkit nem engednek. Sajnálom mert a hegyek mindig vonzanak de ez van, helyette messziről nézem amíg az első járat befut Donsol felé. Kis alkudozás után bepréselődünk a helyiek mellé, mindenkinek jó, hogy megosztjuk a költségeket. Innen még egy óra buszozás, cserébe az elmúlt két éjszakai nem alvásért megszállunk egy kis bungalókból álló tengerparti szálláson. Miénk egy iker bungaló egyik fele, saját tengerpart, kókuszpálmák meg minden ami kell. Délelőtt még regisztrálunk a holnapi programra amiért tulajdonképpen leküzdöttük ide magunkat. Ha minden igaz sikerül majd látni néhányat a partok közelében élő nagyjából harminc példányos cetcápa populációból, amire ebben az időszakban elég jó esélyünk van. Hát majd meglátjuk, mit hoz a reggel.