Hokum.hu

The Dark Knight Rises - A sötét lovag: Felemelkedés

noreply@blogger.com (Unknown) — Mon, 13 Aug 2012 11:19:00 +0200

Amikor megnéztem a második Batman filmet már tűkön ülve vártam a harmadikat. Aztán az évek során kikopott belőlem a várakozás és amikor megláttam az első neten keringő előzeteseket, tudtam: itt az idő, eljött az utolsó Sötét lovag mozi és megtudjuk, hogyan fejeződik be a legenda.

A második rész óta már nyolc év telt el, Gotham városában nyugalom van, a háborúnak vége. Mindenki boldogan éli az életét, kivéve Bruce Wayne (Christian Bale), aki azóta visszavonultan tengeti mindennapjait a rezidenciáján és jobbára nyilazással, morgolódással és leves szürcsölgetésével tölti az idejét. De ahogy a jómódúak és a szegények közötti szakadék egyre csak mélyül, valami egészen pusztító dolog születik meg a föld alatt és csak arra vár, hogy ha eljön az idő előbújjanak az árnyékból és a nép vegye vissza újra az irányítást. (Aki már hallott Marx és Engels filozófiájáról, annak ismerősek lehetnek az ilyesfajta osztályharc elméletek.) Amikor pedig eljön az idő és vezérükkel Bane-el (Tom Hardy) a felszínre törnek elszabadul a pokol. Ekkor Bat... Bruce Wayne megembereli magát és újra felölti a Sötét lovag ruháját, hogy rendet tegyen. Csakhogy visszatérni a hamvakból nem mindig olyan könnyű, mint Mickey Rourke-nak...

Feltűnik még a Macskanő (Anne Hathaway) - akit valószínűleg minden romantikus film függő lány felismer majd, a barátja pedig csak vakargatja a fejét, hogy honnét olyan ismerős ez a lány. (Igen, én is így voltam vele, nem kell szégyenkezni.) A karaktere egészen kidolgozott, a színésznő pedig jól hozza a nehezen megérthető, kétszínű, a női praktikáival állandóan visszaélő, de a felszín alatt talán mégis jó szerepet.

Bane pedig igazi keménykötésű munkásember, igaz nem a szó valódi értelmében. Bár a terve jól kidolgozott valójában nem túl intelligens és inkább az érzelmei, mint az esze vezérlik.

Sok szereplő ismerő lehet a rendező korábbi filmjeiből, így például John Blake (Joseph Gordon-Levitt) a becsületes rendőr, és Miranda Tate (Marion Cotillard) a milliomosnő.

Bevallom, hogy szerettem ezt a mozit, hisz magán viseli a zseniális rendező Christopher Nolan (Eredet, Mementó, Tökéletes trükk) védjegyeit: van benne intelligencia, nem nézik hülyének a nézőt, az akció mellett pedig mindig van egy-egy érdekes szál, ami elviszi a történetet anélkül, hogy valami felrobbanna, szétloccsanna vagy lezuhanna. Bár egyes fórumokon a rendező leggyengébb Sötét lovagja részének tartják - és ez valamilyen szinten így is van -, de még így is jóval a "jó" fölött van, valahol a "kitűnő" irányában.

Annak nem érdemes kihagyni, aki látta már az előző Batman mozikat, aki viszont még nem, az nézze meg előtte és utána ezt, mert a rendező még egyetlen filmjével sem nyúlt mellé.

Múzeumok mosdójába helyezi el képeit a fiatal művésznő

noreply@blogger.com (Unknown) — Wed, 25 Jul 2012 13:23:00 +0200

Különleges akcióba kezdett egy budapesti színész-művésznő. Margócs Viktória múzeumok mosdójába akasztja ki festményeit.

- Nem vettek fel a Képzőre, de volt már kiállítva képem a Nemzeti Múzeumban.- mondta el büszkén a lány, miután sikeresen elhelyezte az egyik képet. Viktória előbb a Szépművészeti Múzeumban, majd a Műcsarnokban is próbálkozott. Előbbi a kései időpont miatt már zárva tartott, utóbbiban pedig a TV2 legújabb zenés show műsorának castingja zajlott.

-Nem tartom magam művésznek. Ez egy mentális ürítés, melynek lényege, hogy az ember lelkileg is megtisztítsa magát. Hiszek abban, hogy erre a mai világban nagy szükség van.

Viki többi képét a Lollipop Factory-ban tekinthetjük meg július 26.-ától. A kiállítást Fabricius Gábor designer, reklámszakember nyitja meg este hétkor. A "kultúrbólogatáson" több művészeti körökben elismert személy is jelen lesz. Ha pedig mostanság múzeumban járnánk, semmiképp ne felejtsünk el benézni a mosdóba; kitudja hol bukkan fel egy Margócs kép.:)

Man on a Ledge – Borotvaélen (2012)

noreply@blogger.com (Unknown) — Wed, 13 Jun 2012 19:20:00 +0200

Akció. Izgalom. Feszültség. Vajon mi vihet rá egy életerős férfit arra, hogy életét eldobja? Szerelmi bánat? Hatalmas pénzösszeg elvesztése? Esetleg igazának bizonyítása? A Borotvaélen pontosan az igazság – a közvélemény felhasználásával - történő igazolásán dolgozik. Minden eszközt bevetve!

Belegondoltak már abba, milyen lenne, ha egyik nap hosszú évekre börtönbe küldenék önöket, méghozzá olyan dologért, melyet el sem követtek? Gondolom – teljesen érthető módon – a válaszuk: nem. Nos, Nick Cassidy (Sam Worthington) pedig pontosan ebben a cipőben jár. Igazát igyekszik bizonyítani, de kérdés, vajon tényleg ártatlan? És lesz elegendő ideje igazolnia mindezt?

Cassidy (ex)rendőrtisztként huszonöt éves börtönbüntetését tölti, mert az ő biztosítása során eltűnt egy méregdrága gyémánt. A tulajdonosa – a város legtehetősebb embere – felvette a kártérítést, és tovább terjeszkedett a cégével. Míg Cassidy egy nap meg nem szökött az igazságszolgáltatás alól. Jókora tervszövögetés után elindul annak végrehajtására. Kilép egy szálloda huszadik emeleti párkányára, és az utcán bámészkodó tömeget felhasználva mindent elkövet annak érdekében, hogy meggyőzze, és a maga oldalára állítsa Lydia Spencer (Elizabeth Banks) tárgyalótisztet. Mindeközben pedig egy másik akció is zajlik, mely kihatással lehet a végkifejletre, és a főhős elméletére…

A szövevényes és kusza szálakat többé-kevésbé sikeresen bogozgatja Lydia és Cassidy. Ahogy Sam Worthington és Elizabeth Banks színészi teljesítménye is kéz a kézben értékelendő. Egymást támogatva haladnak a már-már kimagasló értékelés felé. De lett volna még mit javítani, ezért maradjunk egyelőre a jó-ban. Azonban mindenképpen megjegyzendő, Worthington A titánok harca és A titánok haragja után ismét letette a névjegyét. Mindazonáltal Cassidy öccsét alakító Jamie Bell és barátnője Genesis Rodriguez is az erős jó kategóriába sorolandó eme film láttán. Mindenképpen remek párost alkotnak, a közös „munka” és a játékos civódás során egyaránt. A visszaemlékezések, a „statikus”, és az akciódús jelenetek megfelelő időt engednek a másiknak, azaz jól megkomponált rendezésre vallanak.

„Ahogy érkeztem, úgy távozom: ártatlanul.” A kérdés már csak annyi: vajon a végzetes lépés előtt sikerül még Cassidynek bizonyítani igazát? Egy estét mindenképp megér ennek kiderítése. . És annak ellenére sem unalmas a történet, hogy első ránézésre egy arasznyi párkányom zajlanak az események. Hiszen a Borotvaélen szórakoztató, feszültségekkel teli egész estés mozi, remek rendezéssel (Asger Leth), színészekkel, és vászonra vitellel.

Feliratos előzetes:

One for the Money – A szingli fejvadász (2012)

noreply@blogger.com (Unknown) — Tue, 12 Jun 2012 13:45:00 +0200

Végy egy lényegében elfogadható történetet, készíts belőle egy alapvetően pocsék forgatókönyvet, keress hozzá egy kevésbé ambiciózus rendezőt, főszereplőnek pedig Katherine Heigl-t. És máris kész a tuti bukás!

A magyar címből naivan következtetve kicsit romantikus, kicsit akciódús, de mindenképpen csajosan szórakoztató filmre számítottam. Tévedtem! Megesik néha az ilyesmi az emberrel…

No, de végigböngészve A szingli fejvadász adatlapját, azt gondolná a nagyérdemű, a nagyjából negyven millió dolláros költségvetésbe belefér egy érdekfeszítően szórakoztató mozi. Hiszen láttunk már csodákat: nyolcmillió dollárt „emésztett fel” a Fifti-fifti, ötmilliót a Flypaper, és a Fogadom is „csak” harmincmilliót. Természetesen szerepet játszik ebben rengeteg apró részlet, ámde egy minden mozi esetében azonos: a nyereségre törekvés.

A Szingli fejvadász pedig nehezen hozza majd a kötelezőt, hiszen cseppet sem szórakoztató, vagy tanulságos. A poénokat is – érthetetlen módon – szinte teljességgel kikapálták a történetből. Limonádészerű, a végét váró remake készült Janet Evanovich könyvéből. Kár érte, mert már hazánkban is igazi kis rajongótábora alakult ki a Stephanie Plum regényeknek, mely a filmet sem érintette volna hátrányosan… De ha lehet, inkább maradjanak a nyomtatott változatnál, melynek elolvasása nem sokkal tart tovább, mint végignézni eme másfél órás szösszenetet.

Mely szerint Stephanie (Katherine Heigl) fél éve halad lefelé a lejtőn. Nincs munkája, pénze, már autója sem, viszont van temérdek mennyiségű hátraléka. Kétségbeesésében végül bármilyen szembejövő munkát elvállal, még azt is, hogy fejvadásznak álljon. És minő meglepetés, az első „kuncsaft”, akit le kell szállítania a rendőrségre pont egy volt pasija, Joe Morelli (Jason O'Mara). Így már személyes indítéka is van arra, hogy véghezvigye a nyomozását. Mindeközben számos ember életébe belemártja az orrát, ezáltal csak a bajt hozva rájuk…

Az igazat megvallva nagyjából negyed óra elteltével tudja a néző, ki mozgatja a szálakat, és ki a rosszfiú, illetve ki nem az. És sajnos azzal is tisztában van már ekkor a publikum, hogy ki jó, illetve ki rossz színész a vásznon…

Katherine Heigl szinte végig egyazon arckifejezéssel játszik, és ebből csupán férfi partnerei tudják pillanatokra kizökkenteni. Ami elég egy negyven perces Grey’s Anatomy epizódhoz, az vajmi kevés egy egész estét mozihoz. Mint már a kelleténél is több filmben abszolválta mindezt. Viszont Jason O'Mara némiképp megvédi a sorozatszínészek becsületét. És akit tényleg dicséret illet, az Sherri Shepherd, Luna szerepében. Mellékszereplőként olyan alakítást nyújt, melyet igazán megirigyelhetnének a „plakátarcok” is. Kedves, szerethető, szószátyár prosti, aki ki szeretne törni a sarokról.

A fenti sorok alapján a cselekmény megismeréséhez leginkább a kötött változatot ajánlanám. Inkább vegyék meg a könyvet, és egy csendes nyári estén a fotelba kucorodva, egy kellemes üveg bor mellett habzsolják a betűket, mintsem a mozijegyre költsék mindennek az árát.

Hiszen a filmnél – még a hölgyeknek is – nagyobb izgalommal kecsegtetnek a foci Eb eseményei, pedig mint tudvalevő ott is akadnak gyengébb szereplések....

Előzetes:

Game of Thrones s02e04- Trónok harca 2. évad 4. rész

noreply@blogger.com (Unknown) — Fri, 8 Jun 2012 19:02:00 +0200

Az éj sötét és tele van iszonyattal...

Hát igen. Eljutottunk az évad végéig. Lepergett a 10. rész is. Mostanra mindenki véleményt alkothatott bejön-e neki az új "based on" fíling avagy sem. Ha eltekintünk a könyv cselekményétől, talán nem is olyan rossz ez... Mindenesetre az évad az első három része után ez volt az első amelyre valamelyest tetszésemet voltam képes kifejezni, ahol felkaptam a fejemet egy kicsit. Nézzünk bele a negyedik rész cselekményébe!

Figyelem! A következő bekezdés minimális cselekményleírást tartalmazhat!

A második évad negyedik részének cselekményéből:

A készítők most már nem szarral gurítanak. A rész elején azonnal belecsapnak a lecsóba. Van itt Robb csata utáni halál és láblevágás (illetve a fűrész fölött alakuló szerelmi szál), Joffrey Sansa, majd prosti veretése, Petyr becsicskulása stb...A kietlen sivatagban bóklászó Dany-ről is hírt kapunk, méghozzá nem túl jót. Szegényre igencsak rájár a rúd mostanság. Szintén nem egy Álom luxuskivitelben a rabságba került Arya, Gendry, és Hot Pie élete. Miután hajszál híján megmenekülnek a kegyetlen kínzásoktól , a "jó" Tywin Lannister fennhatósága alá kerülnek. "Békés" beszélgetésre is sor kerül a Baratheon testvérek között, melynek során nem sikerül dűlőre jutniuk a korona helyzetét illetően. A málészájú Lancel durva oltást kap az apró termetű, ám annál hangosabb Tyrion-tól. A Vörös Asszony pedig életet ad magának az iszonyatnak...

Pozitív: Jack Gleeson(Joffrey), Charles Dance (Tywin) és a végre szerepére talált Natalie Dormer (Margery) színészi játéka. Gratula! Tywin és Arya kapcsolata : szépen kidolgozták

Negatív: Mi lett Petyr karakteréből? A könyvben az egyik legeszesebb, legravaszabb fazon, itt akkora csíra, hogy a hölgytársaság fele simán kinyírhatta volna. Szégyen!

Vélemény: Ez a rész valóban kellemes meglepetés volt. Nagy szerencse, hogy az új színészek is kezdenek belerázódni a dolgokba, a sorozat pedig a könyvmolyoknak is meglepetéseket tartogathat...

Dodgeball - Kidobós (2004)

noreply@blogger.com (Unknown) — Mon, 4 Jun 2012 17:50:00 +0200

Bizonyára többen gondolják úgy - velem együtt - hogy az igazán fetrengve nevetős poénos vígjátékok mára teljesen eltűntek. Ez részben a műfaj és az igények átalalkulása miatt lehet, részben pedig azért, mert nem akarják az alkotók ugyanazokat a köröket futni és megcsinálni a már meglévő filmeket "még egyszer". Én azt gondolom, hogy 1-1 (ritka) kivételtől eltekintve a Kidobós volt az utolsó igazán kacagtató darab számomra, aminek a végén azt mondtam, hogy na nem bántam meg ezt a máfél órát.

A történet egy csapat lúzerről szól, akik a "Kispálya fitnessz" nevezeztű konditanyán tengetik nem túl érdekes napjaikat élükön Peterrel (Vince Vaughn). Egyik nap a szomszéd nívósabb fitnesz terem vezető Dwight (Ben Stiller) átmegy a férfihez, hogy benyújtsa a számlát neki, és egyben ultimátumot adjon: 30 nap áll rendelkezésükre, hogy visszafizessék a tartozást vagy porig rombolja a Kispályát. Mi más juthatna eszébe a lúzereknek, minthogy kidobós játékkal szerezzék vissza a pénzt. Dwightnak is tudomására jut ez, és fitnesz gurujával a 2 méteres nagydarab feka Michelle-lel (!) beneveznek ők is. Gyors kerületi selejtező után, máris a Las Vegasi tornán találják magukat, ahol olyan nagy nevű alakulatokat kell legyőzni, mint: a Lila Kobrák, a Gangszta Raszták, a Favágók és egyéb fantázianevű csapatok. A film igazi ereje, hogy olyan vicces karakterekkel dolgozik, akik a film után is emlékezetesek maradnak. Nem túljátszott szerepek ezek, de egyéniség mind. Jók és rosszak oldaláról is. Emlékezni fogunk Steve kalóz hülyeségére, Peter lazaságára, Gordon agybajára, Dwight kivagyiságára, egyszóval mindenki rendben van. Ám mégis a film igazi húzóereje Patches O' Hulehen, az edző. Én nem tudom kinek az agyából pattant ki az ő karaktere, de nekem ez a fószer instant klasszikus lett. Szóval az amikor csavarkulccsal edzi a kidobós brigádot és autópályán kocsik közt futtatja őket, miközben olyan buzdító szavak hagyják el az ajkát, mint a " nyomás buxák, már csak 40 km van hátra", na az felbecsülhetetlen. A történet pont annyira klisés amennyire az kell, hogy legyen. Nem erőltetett, hót laza és tud magán nevetni a film. Ez a legfontosabb számomra. Hogy nem is akarja komolyan venni magát és ezért működik. Bizonyára megérezték ezt a nagyobb amerikai sztárok is mert jó néhányan beugranak egy rövid cameo erejéig, de hogy kik, az legyen meglepi. Nézzétek meg a filmet, mert ez tényleg egy jóhumorú, nem altesi poénokra és tahó tolakodó viccekre épít, hanem egy olyan régi menetrendre, ami már kikopni látszik a zsánerből. Jár a magas pont!

Game of Thrones S02e03- Trónok harca 2.évad 3.rész

noreply@blogger.com (Unknown) — Thu, 31 May 2012 18:20:00 +0200

Egyre többen és agresszívabban küzdenek a Trónért... Vajon megéri? A hatalom különleges dolog...

Sok víz lefolyt azóta a Dunán, hogy utoljára írtam a GOT-ról. Azóta persze én is túl vagyok már 9 részen, ahol jócskán a végjátékban vagyunk már. Az epizódokat vegyes érzelmekkel fogadtam. A csalódottság, a düh, a meghökkenés és meglepetés váltogatta egymást, de azért csak folytattam. Szerintem mostanra már szinte mindenki eldöntötte, hogy kukába dobja-e a második évadot vagy lelkes rajongó marad továbbra is, de aki még vacilálna, az tekintsen bele a harmadik rész cselekményébe.

Figyelem! A következő bekezdés minimális cselekményleírást tartalmazhat!

A második évad harmadik részének cselekményéből:

Jon Snow összeugrik a Vén Medvével, mert felmer szólalni a perverz Craster ellen. No para, végülis a figura csak a fiú gyermekeit gyilkolássza meg... A mulya Sam minden figyelmeztetés ellenére kezd összemelegedni a furcsa Gilly-vel. Bran farkasálmai folytatódnak. Új szereplőnk is érkezik méghozzá a hegyomlás Brienne személyében. Én mondom; félelmetes a nő. Ő egyébként Renly Királyi Testőrségének első női tagja lesz, amit a féltékeny Loras nem néz jó szemmel. Theon kiveri a hisztériát ugyanis apja nem szán neki akkora szerepet a fosztogatásokban mint amire vágyott. Végül ördögi tervet eszel ki és eldönti kinek az oldalára áll, régi vagy új családját választja. A Tyrell família is hozzáteszi a maga galárdságát, a magasabb pozíció reményében Renly-t próbálják manipulálni. Cersei-nek megmutatkoznak az anyai érzelmei (igen, legalább azok vannak neki). A rész vége felé pedig van egy jó kis harcjelenet, ahol valaki hősi halált hal. Arya olyan embereket ment meg, akiket nem biztos, hogy kéne...

Pozitív: Tyrion ügyes, körmönfont és nem mellesleg mókás szervezkedése

Negatív: Loras karaktere és bicskanyitogató stílusa

Vélemény: A rész nagyjából az előző kettő szintjét hozta. Kicsit csalódott vagyok. Margery (Natalie Dormer), Loras (Finn Jones) és Brienne (Gwendoline Christie) karaktere kiakasztanak. Az első kettő színészi játékával nincs semmi gond. Natalie Dormer már a Tudorokban is kellemes csalódás volt, Finn Jones pedig épp eleget ad ahhoz, hogy megtudjuk utálni, de ettől függetlenül, mint Tyrell egyik sem rokonszenves, holott a könyvben viszonylag pozitív karakterek voltak. Gwendoline Christie-ről mikor anno megláttam képen még azt gondoltam, hogy tökéletes Brienne lesz, de sajnos annyi színészi játék sem szorult bele, mint apám papucsába. Ez még pár részig sajnos nem is fog változni. A második évadnak még mindig nem sikerült az első nyomdokaiba lépni. Ez van.

Trónok harca előzetes:

The Dictator - A diktátor (2012)

noreply@blogger.com (Unknown) — Thu, 31 May 2012 14:42:00 +0200

Sacha Baron Cohen legújabb mozijával nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy, egy olyan filmet vigyen sikerre, amelyben az emberi jogok lábbal tiprása, a diktatórikus államberendezkedés, a terrorizmus kérdése vagy a katonai célú atomprogram is potenciális humorforrásként funkcionálnak. Egy nyugati sajtón nevelkedett, magára valamit is adó állampolgár esetében, – akinek a szociális érzékenységénél csak a politikai korrektsége nagyobb – ezek a kérdések már önmagukban is ingoványos talajt jelentenek, együtt pedig valóságos skandalumot. Az egész film zsenialitása azonban itt van; olyan görbe tükröt tart elénk, amelyben bizony sem Kelet, sem Nyugat nem képes a legszebb arcát mutatni. Ebből kifolyólag ezt a filmet nem fogja osztatlan siker fogadni egyik oldalról sem, különösen ha Tádzsikisztánban él az ember, ahol mindezt egész egyszerűen betiltották. Vetkőzzük le gátlásainkat és előítéleteinket, – ha baráti körünk kevésbé elfogadó újdonsült érdeklődésünkkel kapcsolatban, akkor álbajuszt ragasztva,– de mindenképpen üljünk be erre a filmre, ha másért nem, hogy tudjuk miről is van szó igazából.

A diktátor c. filmet Larry Charles rendező mellett, a Sacha Baron Cohen - Alec Berg - David Mandel - Jeff Schaffer forgatókönyvíró kvartett álmodta vászonra. A filmben feltűnő fontosabb karaktereket profi színészek alakítják: admirális-generális Aladeen ( Sacha Cohen), Tamir tábornok (Ben Kingsley), Zoey (Anna Faris). A moziba beülve az első képkocka is elképesztő poénnal indul, és ez az ipari mértékben működő vicc és geg gyár a 83 perces vetítési idő végéig remekül működik. Cohen egy kis – képzeletbeli – afrikai ország hétköznapjaiba kalauzol minket, ahol hatalmas méretű szobrok, éljenző tömeg, és kellő számú fegyveres hirdeti Aladeen dicsőségét. Az elengedhetetlen kellékek, mint például: ezernyi kitüntetés alatt roskadozó diktátor, kecskepásztor dublőr, aranyozott Dartz Kombat T98 konvoj, titkos nukleáris létesítmény, tucatnyi világoskék Lamborghini Murcielago a tevés felvonuláson, mind-mind humorbomba, akárcsak a „dubajozó” hírességek kombinálása az állandó lefejezéses poénokkal teljesen abszurd helyzetet teremt. Néhol belecsúszik a – számomra már – ízléstelen poénok mocsarába, de mindig érkezik egy újabb löket és továbbgördül a történet. Felesleges tehát ezt a rekeszizomgyilkos alkotást a klasszikus értelemben vett filmes elemzésnek alávetni, ha szőrszálhasogató akarnék lenni, számos ponton találhatnék rajta fogást.

Valamiért azonban mégsem akarok az lenni, hiszen régen nevettem annyit, mint ezen a filmen és a végén bizony elismerően meg kellett jegyeznem, Sacha Cohen nagyon eltalált most valamit és nem csak az időzítést. A film egy jó értelemben vett nagy vicc, amely lekerekített vagy hegyes alakú taktikai robbanófejek dimenziójában mozog, néhol pehelykönnyű léptekkel. A lényeg, hogy ne vegyük magunkat túl komolyan! A diktátor önmagában is megállja a helyét; viszont értő, jól tájékozott és intelligens közönség számára elképesztő tűzijátékot produkál. Mert hiába a helyenként olcsó poénok ármádiája, ez a film nem feltétlenül – csak – az átlag vígjátékok nézőit célozza meg, bár szemernyi kétségem sincs afelől, hogy ők is jól szórakoznak majd. Rengeteg apró utalás bújik meg a sorok között, a csúcspont pedig kétségtelenül a helikopteres jelenet, amelyben aztán minden benne van, amiről az utóbbi évek szólnak, és talán ugyanez igaz az „alkotmányozó gyűlésre” – érdemes egy pillantást vetnünk a filmhez készült honlapra is. Egy szó, mint száz, Cohen mindenképpen elérte életműve csúcspontját, innen már nem hinném, hogy van feljebb. Minden megvan, amit akart: az elképesztő felhajtás és botrány, siker és kudarc is egyben. Korunk meg nem értett művésze, aki talán örül ennek a szerepnek. Az amerikai jegyeladások és a filmkritikák jó része is ezt látszik alátámasztani. Még szerencse, hogy a rengeteg pofon, amit a film kioszt, csak itt csapódik le...

Hogy jó film-e A diktátor? A válasz egyszerű, a film minősítése: Aladeen!!!

The Woman in Black - A fekete ruhás nő (2012)

noreply@blogger.com (Unknown) — Mon, 28 May 2012 23:06:00 +0200

Lehet kevés pénzből is sikerfilmet készíteni? Ismert főszereplővel, és már kipróbált sztorival? Lehet! Például A fekete ruhás nőt. Mégpedig horrorként, ami dráma és thriller is egyben. Van benne kicsit ebből is, kicsit abból is, de a lényegét mégsem veszíti el. Daniel Radcliffe pedig túllép árnyékán, és prezentálja, milyen, amikor gyerekszínészből a felnőttek világába csöppen az ember. Előrevetítem: sikeresen vette az akadályt.

Az első, ami a plakátról belénkég: Daniel Radcliffe, a "varázslótanonc" borzongat a vásznon, vagy inkább őt borzongatják a szellemlények? Meglepő, hogy a Harry Potter után nem skatulyázták be, hiszen oly sokáig alakította Potter szerepét, hogy erősen fennállt ennek a veszélye. De kemény munkával, rácáfol erre a sztereotípiára. Ahogy arra is, családapát csak "meglett" férfiak alakíthatnak a vásznon. Természetesen tisztába vagyunk azzal, hogy egyre kitolódik a gyermekvállalási idő, egyre később jön az első gyermek, de mindennek dacára nem kell, hogy jó harmincas pasi játssza az apaszerepet. Nem a kortól lesz hiteles az alakítás.

A fekete ruhás nő története már 1983-ban megszületett, mégpedig Susan Hill tollából. Ekkor jelent meg elsőként a kötet, de hazánkba csak 1995-ben jutott el. A könyv atyja mára az egyik legsikeresebb misztikus krimi- és detektívregény író lett Angliában. A sztorit nem csak filmre, de színpadra is alkalmazták, mely napjainkban is folyamatosan műsoron van Londonban, a WestEnden. A TV-film pedig 1989-ben, Asszony feketében címmel készült el. De maga a fekete ruhás nő is megjelenik időről időre más történetekben is, például a Dr House részeiben is feltűnt a „jelenség”, amikor Houset hipnotizálták.

Ezen alkotások adaptációja a James Watkins rendező által jegyzett A fekete ruhás nő. Azt nem mondhatjuk - a legnagyobb jóindulattal sem -, hogy szakít a horrorfilmek hagyományaival. A direktori székben még kezdőnek mondható Watkins a már bevált eszközökkel operál, ámde sikerrel teszi mindezt. Sötét jelenetek, minden mozog-zenél, és a háttérben különös árnyak mászkálnak. A Gyilkos árnyak rendezője tehát bevet mindent a feszültség fokozására alkalmatos hatásfokozókból, de talán mind közül az egyik legsikeresebb a csend kimért használata. Annyira pontosan van megkomponálva a "nagy" csendek alkalmazása, hogy az már felér filmzenével is.

Pedig Marco Beltrami (Képlet, A bombák földjén) dallamai csak tovább fokozzák a drámai hatást, valamint a félelmeinket. Melyből valljuk be, nincs hiány a másfél óra alatt. Hiszen a történet szerint Arthur Kipps (Radcliffe) ügyvédként megbízatást kap, mérjen fel egy eldugott kisvárosban lévő, "kissé" rossz hírben álló házat a hagyatéki tárgyalás előtt. Mivel egyedül neveli négy éves fiát, Josephet (Misha Handley), mindent megtesz azért, hogy mindent megadhasson kisfiának. Felkerekedik hát - annak dacára, hogy a helyiek nem nézik jó szemmel, sőt, próbálják minél inkább megnehezíteni munkáját -, és beköltözik az ódon házba, ahol rövid idő alatt kezdetét veszi a lidércnyomással teli munka. Ahogy Arthur elkezdi küldetése teljesítését, egy sötét ruhás nőt lát meg a kúria ablakából, és mivel megbolygatta a régi sebeket, ismét elkezdődnek a város gyermekeit érintő különös és kegyetlen halálesetek. Az ügyvéd előtt - miközben a házban fellelhető iratok között kutat - körvonalazódnak egy borzalmas családi tragédia eseményei. Mindemellett pedig lelkiismeretét nyomja az érkezése óta másvilágra költöző gyermekek emléke.

A film vége bár némiképp sejthető, mégis jól elhessegetik gondolatainkat, és így meglepődésre késztet. Kellő mértékben tartalmaz drámai alkotóelemet a film egésze. Ezért is élvezetes a horror kedvelői számára, illetve a thrillerkedvelők is megtalálják benne mindazt, amit keresnek. Kötelező film, nem csak a Harry Potter rajongóknak,, sőt! És jelen esetben Radcliffe remek példa arra, hogy túlléphet árnyékán az ember. Természetesen még nem jelenthető ki teljes bizonyossággal, hogy nem skatulyázzák be, de mindenképpen biztatóak az eddigiek.

A fekete ruhás nő előzetese:

21 Jump Street – A kopasz osztag (2012)

noreply@blogger.com (Unknown) — Mon, 21 May 2012 13:49:00 +0200

„Jogában áll hallgatni. Minden, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon. Jogában áll… - Mi van, még mindig nem tudod? - A filmekben sem mondják végig! „

Milyen az, amikor megfordulnak a szerepek? Amikor visszanyal a fagyi? Ugye nem olyan jó érzés… Pláne, ha menő srácok voltunk a gimiben, bálkirály jelöltek, aztán egyszercsak a stréber kémikusok között kötünk ki, ezzel lúzer mélységekbe taszítva magunkat – legalábbis a tinik szemében.

A gimnázium „ufóját” pedig a Koreai Krisztus sem mentheti meg attól, hogy a menő srácok közé keveredjen, ezzel újraélve azt, ami kimaradt a középiskolai éveiből: bulik, csajok, fanta… Szóval, jelen esetben egy igazi, vérbeli vígjátékról beszélünk, előnyeivel, hátrányaival együtt. Benne van minden, ami egy szórakoztató estéhez kell: alapvetően jó színészek, komikus helyzetek, és egy kis görbetükör az amerikai akciófilmeknek - „ennek most fel kellett volna robbannia.”

A történet dióhéjban annyi, a gimi két teljesen ellentétes személyisége együtt köt ki a Rendőrtisztin. Barátságot kötnek, együtt vergődnek át a nehézségeken. Társak lesznek, és a szerencsétlenkedésük még csak akkor kezdődik igazán! Kölyökképük (és „mihaszna voltuk”) miatt titkos megbízatást kapnak – vissza kell menniük a középiskolájukba, hogy felkutassák a frissen felbukkant drogbanda fejét.

Kicsit idősek, kicsit elhaladt mellettük a tinik világa, de többé-kevésbé sikeresen végrehajtják a beépülési folyamatot. Annyira csetlő botló rendőrök, hogy senki nem gyanakszik rájuk. Kockáról kockára derülnek ki a nyomozás apró sikerei, miközben újraélik azt, ami kimaradt az ő idejükből. Kipróbálva a drogot, a színjátszást, a kémia faktot, a csajozást és a Szalagavató bált.

Channing Tatum a Fogadom után egy kevésbé az érzelmekre játszó, annál inkább a rekeszizmokat mozgató karaktert hoz. Jenko, a kicsit beképzelt, bukdácsoló, női szívek megdobogtatója testhezálló szerep számára. Bár a tanulmányi átlagáról nincsenek információim... De mindenképpen húzónévnek számít a plakáton. Ahogy nem véletlenül került be a csapatba Jonah Hill sem. Kicsit skatulyában, kicsit nem, mégis – A bébisintér után – ismét esetlenke szerepet osztottak rá. Schmidt nem éppen a közkedvelt személyek közé tartozik, viszont annál nagyobb esze, és szíve van. Egy kis fazonírozás, gatyába rázás, és hatalmas szerencse révén mégis a menők táborába kerül, ezzel megmutatva, miként is fest abban a szerepben. A két főszereplő mellett nem szabad megfeledkezni a „gimi újratöltve” bálkirály-jelöltjéről, Ericről sem. Dave Franco (Frászkarika, Charlie St. Cloud halála és élete) karakterformálása eleinte kicsit tenyérbemászó, mégis az elviselhető keretek között marad. Hiperaktív, és hiperbeképzelt. De a húzónevek még nem értek ám véget! Nyúlfarknyi, mégis jellemzően megjegyzendő alakítást nyújt Johnny Depp is azzal, ahogy a tűzpárbaj során előadja, miként is vitték véghez pár évvel ezelőtt ugyanezt a fedőakciót... Feltételezhető, jutalomjátéknak, illetve visszautalásnak szánták eme szerepeltetést, hiszen a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején, szintén ezen a néven futó TV sorozatban oroszlánrészt vállalt Johnny Depp is.

A filmzenéről is illenék pár szót kanyarítani, ugyanis tényleg eltalálták A kopasz osztagban. Korhűnek mondható, mivel Eminem is szóhoz, vagyis hanghallatáshoz jut. És ugyebár ő akkor volt a toplisták tetején, amikor a főszereplőink a padokat koptatták. De tényleg jó időben, oda illő dallamok szólalnak meg, ezzel is támogatva a képi világot.

Valójában mindent összevetve ismételten nem rossz kis mozit hoztak össze az amerikaiak. Persze mondhatjuk, hogy abból a nagyjából negyvenkét millió dollárból, amit ráköltöttek lehetett is, de joggal várható, még így is nyereséget generál majd. Hiszen a forgatókönyv megnyerő (Jonah Hill és Michael Bacal jegyzik), a stáblista biztató, és a kivitelezés dicsérendő.

Tehát, „Jogában áll hallgatni. Minden, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon. Jogában áll ügyvédet fogadni. Ha nem áll módjában, az állam kirendel önnek egyet. Megértette a jogait?”

21 Jump Street - A kopasz osztag előzetes:

The Sitter – A bébisintér (2011)

noreply@blogger.com (Unknown) — Tue, 15 May 2012 20:54:00 +0200

Mondhatni tipikus amerikai vígjáték. Vagy mégsem? Igazi roadmovie. Vagy mégsem? A bébisintér kicsit bébicsőszös, kicsit lúzeres, kicsit gengeszteres, és nagyon vicces.

A másfél óra alatt alapvetően egy igazi pancser, amolyan anyuci kedvence körül forognak az események. Noah Griffith (Jonah Hill) egy csődtömeg: Otthon lakik. Munkanélküli. Az iskolát otthagyta. A barátnője pedig… leginkább nem is az.

Noaht ott veszi palira a „barátnője” ahol csak akarja. Ő meg rögtön ugrik, amint egy kis szex van kilátásba… Árkon-bokron átverekszi magát, hogy egy picivel közelebb kerüljön a hőn áhított nőhöz. De minek? Hiszen Marisa (Ari Graynor) nem kicsit drogfüggő, számító, és nagyon, de nagyon idegesítő. A karakter megformálása tényleg idegőrlőre sikeredett!

Ahogy eleinte a gyerekek is hasonlóképp jelennek meg. De náluk felfedezhető a jellemfejlődés. Ahogy haladunk előre a cselekmény során, úgy változik a srácok hozzáállása is. És hogy jönnek a képbe gyermekemberek? Noah bébiszitterkedésre adja a fejét, amikor a szomszéd házaspár esti kiruccanásra megy. És bár a gyerekek már többnyire nagyok, mégis oly elevenek, hogy egyetlen perce sem lehet felügyelet nélkül hagyni őket. Még GPS-el sem…

Szóval itt kezdődnek a bonyodalmak. Noah nyolc szemközt marad a nagyontrendicelebkirálynő hatéveskével, a kicsitidegroncsnagyonmeleg kamasszal és az elmebetegörökbefogadott Rodrigoval. És ahelyett, hogy egy csendes TV nézős, otthon mozizós, pizsamapartival ütnék el az időt, nyakukba veszik a várost, kokaint szállítva a „barátnőnek”, mert éppen az szíve vágya.

A lúzerfaktort ismerve gyorsan körvonalazódik, még csak most kezdődik a java! Kokainlopás, autós üldözés, WC robbantás, verekedés, gyémántlopás… Van itt minden, mi gyermekszemnek ámulatba ejtő csodálat. Mi több, észhez térítő okítás!

Folyamatosan enyhülnek a srácok, egyre inkább haverjai Noahnak. Kezdik közel engedni magukhoz, hallgatnak rá, segítenek neki. Ő pedig rálel önbizalmára, ezzel elhagyva szerencsétlenke mivoltát.

Ámde Marisa és a vásott kölykök mellett ott van még Karl (Sam Rockwell) is, aki megnehezíti „főhősünk” életét. A drogdíler ugyanis bosszút esküszik, ha nem kapja meg a neki járó tízezer dollárt. Melyre ugyebár a munkanélküli, pardon, alkalmi bébiszitter fizetésből csekély esély van… Így bizony komoly szerephez jut Karl megformálása is, mely valljuk be, nem sikerült rosszul.

Mindent összevetve egy egész jó kis vígjátékot kanyarítottak tekercsre az első nagyjátékfilmjüket jegyző forgatókönyvírók: Brian Gatewood és Alessandro Tanaka. Többnyire a színészi játékra sem lehet panasz. És bár néha azon kapja magát az ember, tudja mi lesz a következő jelentben, mégis szórakoztató moziról van szó.

A bébisintér előzetese:

Mr.Magoo (1997)

noreply@blogger.com (Unknown) — Mon, 7 May 2012 16:53:00 +0200

Naphosszat lehetne vitázni azon, hogy melyik Leslie Nielsen legjobb filmje és alakítása. Sokaknak a Csupasz pisztoly széria, másoknak a Sziki-szökevény, vagy talán épp a Drágám, add az életed! Közös jellemzője a fentieknek, hogy mind-mind kiparodizál nagy filmeket, úgy, hogy Nielsen fapofával lőtte el a legnagyobb poénokat, a Mr. Magoo ebből a szempontból más, mivel nem kigúnyol nagy blockbustereket, hanem éppen, hogy egy rajzfilmet filmesít meg.

Igazából be kell valljam nem ismerem a mesét, csak a filmet láttam még nagyon régen és a napokban vettem elő újra. Az a nehéz ilyenkor, hogy mikor egy régi filmet néz valaki, még fiatalabb korában valami szép emlékhez köti stb.. addig őszülő fejjel már egészen mást ad át a film, és ez az emlékek tönkretételéhez is vezethet, hisz ami anno csak sima történet volt, az mára - szakmai(bb) szemmel nézve - már egy kicsit bárgyú, hibás, szellős szüzsé, de üsse kő, ez a film még így is simán elmenős. Mr.Magoo a folyton vidám és jó kedélyű, ám vaksi milliomos bácsika éppen egy híres rubint állít ki, a Kurisztán csillagát, hogy ezzel is adományokat gyűjtsön, mások viszont úgy gondolják, bármily nemes is a cél, náluk jobb helyen lenne az ékszer, így ellopják. A sok bénázásuk után a sors úgy hozza, hogy a drágakő visszakerül Magoohoz, akinek erről fogalma sincs, így a rendőrség, a tolvajok és még a mafia is vak barátunkat hajkurássza. Meg kell mondanom, hogy nekem ezek a fajta "nem paródia" Nielsen filmek jobban bejönnek, mint a Zucker tesók agymenései. Annak is megvan persze a maga bája, de itt el tudok vonatkoztatni Nielsen faarcától és jobban tudok figyelni (amúgy sem gyenge) színészi tehetségére.

A film ha úgy nézzük gyakorlatilag a "modern" kor burleszkje (lehetne, ha a film jobb és sikeresebb). Tipikus csetlő-botló, vaksi, teszetosza szereplők alkotják a filmet, legyen az épp Magoo, az unokaöccse vagy az FBI ügynöke. Ami fájt a filmben, hogy Nielsen hiába (volt) tehetség, azon felül, hogy a "jobbra tarts" táblát "forgalom elterelésnek" olvassa, nagyon kevés lehetőséget kap arra, hogy bizonyítson. A párbeszédek és a poénok amúgy szerintem kifejezetten viccesek. Nem az a fetrengve nevetős, de nem is alpári, altesi poénokkal van tele a mű. A film sok helyen klisés, de hát őszintén? ki az akit egy vígjátékban ez meglep? Mindenki ugyanazokból az elemekből építkezik és olykor feltűnik 1-1 izmosabb, újító szellemű darab, de nyilván ez nem egy Nielsen film lesz. A film alig 80 perc, de én úgy vélem, hogy sikerült tisztességesen és viccesen kitölteni. Nem volt igazán üresjárat és hiányérzetem sem, ami a történetvezetést illeti. Nyilván nem leszünk szemtanúi nagy jellemfejlődéseknek, de nem is kell igazából. Vegyesek tehát az érzéseim, mert egy jó film lenne, ha kicsit egyenletesebb, kicsit viccesebb, ha nem állandóan Magoo csetlései adnák a film központi poénjainak többségét, hanem pl. a mellékszereplők is - akik amúgy gyakorlatilag végig asszisztálnak Maggo hülyeségeihez (pl. pulyka főzési szcéna). Nielsennek idős korára is megvolt a lehetősége, hogy kitörjön a faarcú komikus szerepköréből, de beleesett egy másik csapdába, így ez a film is csak középszerű lett. Kár érte.

Flypaper – Bankcsapda (2011)

noreply@blogger.com (Unknown) — Sun, 6 May 2012 16:37:00 +0200

Másfél óra töménytelen nevetés. Remek forgatókönyv, értelmes dialógusok, felszabadult színészi játék és poén poén hátán jellemzi a Flypapert. Ha mindez nem lenne elég, akkor mindemellé akad egy kis Patrick Dempsey is.

Adott két bankrablóbanda, akik minő meglepetés, pont ugyanazt a bankot szeretnék kirabolni. És ezen véletlen folytán kezdetét veszi a helyzetkomikumok sora. Hiszen egyazon helyszínen próbál érvényesülni egy profi és egy igazi lúzer csapat. Tehát körvonalazódni látszik, nem kell túl nagy jóstehetség ahhoz, hogy mindenki számára kiderüljön, ez a tény számos vicces szituációt szül majd.

Azt is észre kell venni, ki jegyzi a Flypapert. Jon Lucas és Scott More. Azaz a Másnaposok és a Másnaposok 2. forgatókönyvírói. Ez is némiképp garancia a felhőtlen, térdcsapkodós szórakozáshoz. De nem szóltunk még a bandatagokról, pedig akad közöttük is pár jókedvre derítő arc. Elsőként ott van a lúzer csapat, Tim Blake Nelson (Drogtanya, A nagy fehérség) és Pruitt Taylor Vince (A mentalista, Dögölj meg édes). Igazi összeszokott páros, igazi piti tolvajok, akik nagy sikereket még nem könyvelhettek el. A bankrablók versenyébe is a futottak még kategóriát gyarapítják.

Nem úgy a komoly fegyverekkel és akciótervvel felvértezett, mindenre elszánt top csapat. Mekhi Phifer (Vészhelyzet, Hazudj, ha tudsz), Matt Ryan (Tudorok, Gyilkos elmék), Rob Huebel (Office, Utódomra ütök). Ők aztán hosszú munkaórák alatt találták ki a részletes tervet, beszerezve minden szükséges kelléket, és kivárva az aktuális alkalmat. De ahogy ez lenni szokott, kettőn áll a vásár, és jelen esetben ez teljesen helytálló megállapítás, bár nem biztos, hogy mindösszesen kettőn...

Mindjárt itt vannak a banki alkalmazottak, akik hátráltathatják a bűnözők dolgát, ha akad olyan, aki szembe mer szállni a fegyveres „munkásokkal”. De nehezítheti a rablás folyamatát egy-két „civil” is, akiknek éppen akkor, éppen ott akadt dolguk. Mint Patrick Dempsey-nek.

A Grace klinika és a Bűbáj után igazi Sherlock Holmes ként jelenik meg. Megfigyel, és mindent kifigyel, összerakja a mozaikdarabkákat, és a végén elnyeri a jutalmát. Mr. Álompasi a Flypaper-ben sem hazudtolja meg „hírnevét” és igyekszik belopni magát nem csak a női nézők, de Kaithlin (Ashley Judd) szívébe is.

Azonban ne vonjon le senki elhamarkodott konklúziót. Koránt sem sablonos filmről van szó. Időről időre meglep, és folyamatosan szórakoztat. Tehát ajánlott mindazoknak, akik szeretik a vígjátékokat, és kifejezetten frusztráltak, ha az első öt perc után tudják, ki a gyilkos, ki kivel jön össze, és különben is, úgyis ez, vagy az lesz a vége...

A Bankcsapda nem ilyen! Egy csendes tavaszi este tessék megnézni, kikapcsolódni, és csak úgy szórakozni egy jót!

Chronicle - Az erő krónikája (2012)

noreply@blogger.com (Unknown) — Thu, 3 May 2012 17:08:00 +0200

Ez az év is a szuperhősöké. De szerencsére nem csak a Marvel és a DC ontja magából a hősmozikat, mások is munkálkodnak, bár kevesebb költségvetéssel és még kevesebb húzónévvel. Néha, olykor Hollywood-nak sikerül kitermelnie egy olyan filmet, ami nem remake, nem folytatás, nem adaptáció, nem reboot, stb, még sorolhatnám ezeket a mostanában igencsak elterjedt szavakat. Akad mindig valaki, aki elég tökös ahhoz, hogy felálljon a pódiumra és megmutassa ki is ő valójában. Az pedig még tökösebb, aki egy szuperhősmozit készít minden direkt forrásanyag nélkül. Max Landis forgatókönyvíró (aki John Landis fia) történetéből az elsőfilmes Josh Trank készített filmet, aminek a végeredménye az idei év egyik legizgalmasabb dolgozata lett.

Három fiatalról szól a film, akik rejtélyes körülmények között természetfeletti képességek birtokába jutnak. Mindhármójuk telekinetikus erővel bír ezek után, amelyet eleinte csupán ártalmatlan csínytevésekre használnak fel, majd a helyzet - ahogyan az lenni szokott - elfajul nem is kicsit. Szinte törvényszerű, hogy egyikőjük átáll a rossz oldalra. Hiszen ahol szuper erő van, ott kettéoszlanak a csoportok, bizonyos fajta hierarchia, sőt fekete-fehér rendszer alakul ki. Ez így van rendjén, mert ugyan miről is beszélnénk, ha Magneto és Xavier professzor egyazon ideológiát képviselnének?

Anélkül, hogy a cselekményről részleteiben beszámolnék, elmondhatom azt, hogy a film lényegében egy klasszikusnak nevezhető, mégis kortárs szuperhős-eredettörténetet mesél el, amihez a pluszt maga a technika, a megvalósítás adja. Napjaink egyik legnépszerűbb (vagy inkább leginkább elkoptatott) módszere, az egyes szám első személyben lefilmezett, kvázi dokumentarista-hatást keltő kamerakezelés, aminek én magam egyáltalán nem vagyok híve. Úgy viszonyulok ehhez a vonalhoz, hogy mostanában inkább azok csinálnak így filmet, akik lusták a klasszikus eszköztárhoz folyamodni, és egy olyan téves tézis felé fordulnak, miszerint a dokumentarista, realista stílus minden esetben hozzáad valami pluszt. Na most, kérdezhetjük joggal, hogy egy hősfilm esetében miért jut eszükbe a rendezőknek, hogy ilyen stílusban készítsék el a művet? Első blikkre a válasz az volna hogy "pokolba ezzel, hagyjukmár", de igazából úgy gondolom hogy annyira össze nem illő a két ötlet szerintem, hogy így mindenképpen megér egy misét. Már csak azért is, mert a végeredmény egy egészen egyedi megközelítése ennek a témának, és a technikát amit választottak az elmesélésre, megfelelő módon kezelték és nem lett elbagatellizálva.

A film legjobb jelenetei természetesen azok a jelenetek, amelyekben hőseink az erejüket próbálják. Ezen szcénák gyönyörűen szemléltetik az ember szuperképességek iránti vágyakozását. Te mit tennél, ha mozgatni tudnál tárgyakat? Ugye, hogy nem rohannál azonnal az emberek segítségére? Kicsit szórakoznál, megviccelnél néhány gyanútlan járókelőt, és főszereplőink is ezt csinálják. Amikor pedig elérkezünk a repülésjelenethez, akkor fülünk-farkunk kettéáll és ott használták ki igazán a kézikamerát, fantasztikus és egészen szédítő képsorokat tettek le az asztalra az alkotók. Egyértelműen a film leghatásosabb szcénája.

Ami a finálét illeti, ott ugrik igazán a majom a vízbe és ott érződik hogy kevés pénzből is lehetséges látványmozit készíteni. Autók röpködnek, az érzelmi állapot a tetejére hág, kicsit akirás is lett (meg még egy kis Carrie is befigyelt), bár véleményem szerint így is érződött valamelyest a pénzszűke, rövidre is lett véve kissé. Az viszont örvendetes, hogy magát a filmet sokkal inkább a főszereplők viszonyrendszerére és ábrázolására hegyezték ki, semmint az üres látványra, és ennek fényében pedig simán nevezhető az Erő krónikája a Sebezhetetlen című Shyamalan-opusz testvérfilmjének. És ha már Sebezhetetlenről van szó, véleményem szerint minden idők egyik legnagyszerűbb szuperhősfilmje. A film befejezése itt is nyilván feldobja a labdát egy lehetséges folytatás számára, amely, reménykedek benne hogy el is fog készülni mihamarább és nem fog úgy eltűnni a fekete lyukban mint az imént említett film második része. Érdekes dolgokat lehetne még itt megmutatni, annyi biztos.

Összességében tehát egy nagyon is figyelemre méltó debütálással van dolgunk, amellett pedig egy értékes adalék a superheromovie-k társaságába.

Heartbreak Ridge - Halálhágó (1986)

noreply@blogger.com (Unknown) — Tue, 1 May 2012 15:44:00 +0200

Clint Eastwood számomra az egyetlen olyan színész, aki rendezőként legalább ugyanannyit tett le az asztalra, mint színészként. Mindkét szereposztásban megvan a saját, jól felismerhető stílusa. Míg aktorként leginkább az alfahím, velejéig badass figurák panteonját bővíti és népszerűsíti, addig direktorként már teljesen más feladatot adott magának. Művei rendszerint olyan filmek, amelyeknek stílusa, elbeszélési technikája a klasszikus hollywood-i mozikéra emlékeztet az úgynevezett aranykorszakból. Eastwood történetmesélő. Történeteket mesél úgy, ahogyan rajta kívül nem sokan teszik. Történetei mindig - vagy legalábbis legtöbbször - egy-egy mitológiát rombolnak le, mindig valami mítosszal számolnak le. Ebben rejlik Eastwood legnagyobb képessége és tehetsége, és ezt fejlesztette tökélyre az elmúlt mondjuk tíz évben.

Ezt figyelembe véve korábbi filmjeiben is felsejlett már ez a hozzáértés és professzionalizmus, de ezen dolgozatai inkább felemás, hol jobb, hol kevésbé jobb teljesítmények amelyek ugyan mindenképpen megérnek egy misét, de nem mindegyik nevezhető olyan kiforrott, betonkemény mesterműnek mint például amilyen a Nincs bocsánat vagy éppen a szívfacsaró Szív hídjai. Ezekhez képes mondom tehát hogy egyik-másik műve nem olyan ütős, ez pedig ennek a fényében nem jelenti azt, hogy rossz filmek lennének. Egyáltalán nem. De mint minden rendezőnek, Clintnek is kellett egy kis idő, amíg kifejlesztette saját magát és eldöntötte, miféle filmek, milyen témák érdeklik leginkább és azokat milyen stílusban tudja legjobban elmesélni.

Az, hogy a Halálhágó melyik csoportba sorolandó, nos azt kell mondjam, hogy a kevésbé ütős kategóriába esik bele. De emlékeztetem a kedves olvasót arra, hogy mit mondtam az imént ezekről a filmekről. Egy kevésbé jó Eastwood-film is abszolút nézhető, sőt rendelkezik megannyi emlékezetes momentummal. Jelen tárgyalt filmünk egy háborús-kiképzős mozi, amely néhol propagandisztikus jelleget ölt, de szerencséjére legyen mondva hogy sose veszi magát annyira komolyan, mindig oldja kicsit a helyzetet egy kis humorral. Ez a film második legnagyobb sármja, a humor, az első pedig maga Clint bácsi, aki érezhetően kész örömmel játssza a szőrös tökű badass-t, mintha csak erre a szerepre született volna (és talán így is van). Félig morogva osztja a viccesebbnél viccesebb, emlékezetes és bármikor, bármilyen helyzetben idézhető dumákat és oltásokat, ezzel átlagon felülivé cipelve a filmet. Ami ezen kívül van, az inkább jó mint nagyszerű, Eastwood-ot leszámítva a dolgozat nem átall mesterműnek mutatkozni, inkább megmarad a "tisztességes"-szinten. A humort tekintve ugyan tényleg kiválónak mondható, de történetet illetően nem nagy eresztés.

A karakterek korrektül vannak kidolgozva ugyan, de a sztori erősen Piszkos tizenkettő-utánérzés. Az akciók jók, de valahogy nincs elég súlyuk, nem érzed a veszélyt, szóval tényleg jobb, ha egy sima kis háborús vígjátékként tekint rá az ember. Valaki azt írta, olyan ez a film, mint amilyet John Wayne csinált annak idején, azok a filmek amikben a háborút méltatták. Talán van benne valami, de mint mondtam ez sokkal humorosabb és nem hinném hogy Clint ennyire propagálni akart volna. Mindenesetre badass-attitűdből jelesre vizsgázott, és már csak ezért is érdemes megtekinteni akár többször is a Halálhágót.

J. Edgar (2011)

noreply@blogger.com (Unknown) — Thu, 26 Apr 2012 08:49:00 +0200

J. Edgar Hoover neve talán sokaknak ismerős lehet. Aki korábban látott már egy FBI-os filmet az tudja, hogy nagyjából mivel is foglalkozik a szövetségi nyomozószerv. Most az FBI atyját ismerhetjük meg, aki a XX-ik században megreformálta az amerikai bűnüldözést, bevezette az ujjlenyomatok központi nyilvántartását és rengeteget tett, azért, hogy az FBI megfelelő jogokat szerezzen a hatékony bűnöldőzés érdekében. John Edgar Hoover nevéhez fűződik az FBI megalakulása, és ő volt aki ezidáig a leghosszabb ideig vezette a szervezetet. Negyvennyolc évig töltötte be hivatalát, egészen a haláláig. (Politikailag objektíven igyekszem fogalmazni, de fontos megemlítenem, hogy ez az ideológiákkal átitatott film egyáltalán nem tesz így)

Az idős igazgató, J. Edgar Hoover (Leonardo DiCaprio) emlékiratait készül megíratni, benne a BOI (1935.13.22-től FBI) megalakulásának és működésének igaz történetével. A történet 1919-től veszi kezdetét, Hoover ekkor Mitchell Palmer (Geogg Pierson) főügyész mellett dolgozott, és mindketten vaskeménységgel igyekeztek fellépni a radikális baloldaliak, a kommunisták ellen.
A Palmer ellen elkövetett éjszakai merénylet hozza el a változást a kommunisták és az imperialisták kapcsolatában. Hoover felismeri, hogy a bűnüldözési módszerek az ügynökségnél elavultak. Egész egyszerűen nem követik a "modern" technika újításait. Nincs központosított adatbázis a bűnözőkről, nincsenek ujjlenyomatok, sőt még a fényképek sincsenek összegyűjtve. Megismerkedik Helen Gandyvel (Naomi Watts) először megpróbálja elhívni egy közös ebédre, de a kosarat kap a nőtől. A kapcsolatuk korántsem ér itt véget, mert Helen lesz a férfi haláláig a titkárnője. A politikai elit az ifjú és ambiciózus jogász J. Edgar mellé áll és kinevezik igazgatónak így Igazságügyi Minisztérium feje lesz. Hősünk nem csak üldögél hatalmas íróasztala mögött, hanem rögtön átszervezi a nyomozóirodát. Kompetenciáik és hazafiasságuk alapján válogatja ki embereit, akik az állampolgárok érdekeire hivatkozva kegyetlenül leszámolnak a kommunistákkal. Illetve a bevándorlók ellen is harcol, majd a 30-as évek bandaháborújáiba száll be, Dilinger és embereinek lekapcsolásával lesz híres. Segítője, egyben jobbkeze és legbensőségesebb barátja Clyde Tolson (Armie Hammer) lesz, aki élete végéig mellette marad. Kapcsolatuk meglehetősen bizalmi, néhol félreérhető motívumok lepik meg a nézőt.

A film feleleveníti az összes jelentős állomást mind az FBI, mind Hoover történetében, kezdve a Lindbergh bébi utáni nyomozástól az első igazi nyomozói labor létrehozásán át a bandák lekapcsolásáig, megismerhetjük viszonyát a Kennedykkel, Martin Luther Kinggel, Nixonig bezárólag. Eastwood próbálja J.Edgar belső harcait bemutatni, a viktoriánus neveltetéséből származó előítéleteit, különös viszonyát édesanyjához, (Judi Dench) akivel egyébként a nő haláláig együtt élt. Igyekszik bemutatni, hogy egy ez a konzervatív férfi, miként volt képes együtt működni a Kennedyekkel, és hogy paranoiája miként segítette hozzá ahhoz, hogy ilyen sokáig a hivatal élén maradhasson.

A színészi játékot tekintve Leonardo DiCaprio megfelelő teljesítményt nyújt, az Eredetben nyújtott alakítását nem múlja felül. Mellesleg a film nagyobb részét öreggé maszkírozva tölti, tehát most biztos, hogy nem lesz a hölgyek kedvence. A többiek is korrektül helyt állnak, de semmi érdemlegeset nem tudnék kiemelni Armie Hammer vagy Naomi Watts játékában. Eastwoodot jó rendezőnek tartom, de a film meglehetősen lassúcska lett, nyújtja a történetet 137 percen keresztül. A történelmi események garmadáját eleveníti fel, néhol túlzott részletességgel, de 82 éves 4 Oscar-díjas Eastwood stílusa ilyen, figyel a részletekre. Próbál elfogulatlan maradni J. Edgarral szemben félig-meddig sikeresen.

Sokak szerint unalmas a film, én őket is megértem, mert valamilyen szinten igazuk van. Azonban az életrajzi filmek általában nem feltétlenül a szórakoztatást teszik az első helyre, sokkal fontosabb, hogy hitelesen ábrázolják az adott személyt akiről szól a film. Jelene esetben egy sokakat megosztó személyiség életét bemutatni 2 órában rettentő nehéz, főleg, ha ennyi történelmi utalást is igyekeztek a forgatókönyvbe belevinni. A J. Edgar nem lett kiemelkedően jó film, de Eastwood rajongóknak biztosan fog pár kellemes percet szerezni.

American Pie: Reunion - Amerikai pite: A találkozó (2012)

noreply@blogger.com (Unknown) — Mon, 23 Apr 2012 00:36:00 +0200

A pite utolsó (?) szelete, ami még mindig ugyanolyan jó, mint az első, hiába állt a hűtőben több évig.
Ahogy beültem a moziba egyből olyan érzésem támadt, mintha pár rég nem látott jó baráttal ittam volna meg egy sört a közeli krimóban.

Ugyan hőseink már-már antik bútordarabok, mégis a régiek maradtak: Jim (Jason Biggs) ugyanolyan kétbalkezes, kétballábas, mint tinédzser korában, noha van egy gyereke, Kevin (Thomas Ian Nicholas) még mindig meg akar felelni aktuális nőjének, és igyekszik konyhakötényes jófiú lenni, Stifler (Sean William Scott) ugyanakkora pöcshuszár,mint a régi szép időkben, Oz (Chris Klein) szépfiúságát kihasználva a médiában talált állást, Finch (Eddie Kaye Thomas) pedig... nos ő még mindig Finch.
A színészek hozzák a tőlük megszokott karaktert, nem adnak sem többet, sem kevesebbet. Valószínűleg legtöbbjüket ebbe a skatulyába zárták sajnos, ugyanis a pite utáni filmográfiájuk elég szegényes. (Viszont meg kell hagyni, jól áll nekik ez a szerep.)

A csapat azonban hiába van újra együtt és próbálják feleleveníteni a régi szép időket, azért rádöbbennek
arra, hogy némileg ők is változtak, ugyanúgy ahogy a világ: a srácok szemtelenebbek, a lányok pedig bevállalósabbak, mint bármikor. Ez a kettősség adja talán a filmnek azt a kellemes ízét, amit végig ott érzünk a szánkban a mozi nézése közben: egyszerre nosztalgikus, hiszen már majdhogynem tíz éve várunk a negyedik részre (igen, ez a negyedik rész, ugyanis az elmúlt évek "pitéi" valójában az "American Pie Presents" alcímet viselték, amire előszeretettel aggatták rá a folytatások számait), mégis valami újat ad, hisz hőseink immáron házas emberek, családapák, hírességek, vagy éppen a hierarchia alját súrolják.

Ha az ember emlékszik még a kamaszkorára, hogy miket művelt, visszagondol a régi barátokra, vagy éppen azokra, akiket ki nem állhatott, mégis ott sündörögtek középiskolás életének 90%-ában, esetleg átélt már egy érettségi találkozót és érezte már a viszontlátás örömét (még ha csak maximum tíz percig is tartott) az értékelni fogja a film kissé nosztalgiára épített hangulatát, ami ott kísért az első kockától, az utolsóig.

A poénok a régi megszokott alpári, altesti "pités" poénok, így ha valakinek nem tetszett az első három rész, ezt sem fogja megszeretni. Aki viszont úgy várt erre részre, mint A PITE filmre, nos neki bátran jelentem: nem fog csalódni.
A régi szereplők mind benne vannak - Jim apjától (Eugene Levy) elkezdve Stifler mamáján (Jennifer Coolidge) át egészen a meglepetésig... A szinkronhangok is a régiek (bár "Serminator" Sherman (Chris Owen) magyar hangja sajnos már nem él, Michelle (Alyson Hannigan) szinkronhangja pedig külföldön tartózkodik), a hangulat pedig szinte ugyanaz, amit megszokhattunk és megszerettünk a többiben is.

Így nincs más, csak leülni pár jó baráttal, könnyesre röhögni magunkat egy jó filmen, akikkel aztán a mozi után tudunk nosztalgiázni egy sör mellett.

A feliratos előzetes:

Battleship –Csatahajó (2012)

noreply@blogger.com (Unknown) — Sun, 22 Apr 2012 23:20:00 +0200

„Hollywood válságban, torpedójáték a vásznon” „Transformers a vízen”. Ilyen és ehhez hasonló címekkel futnak kritikák a Csatahajó c. film kapcsán. Álljunk meg rögtön az elején, mert úgy tűnik, valakik valamit nagyon félreértettek. Tegye mindenki szívére a kezét és mondja meg őszintén, ki az, aki az előzetesek, vagy akárcsak a filmes plakátok alapján arra számított, hogy eddig sohasem látott vagy hallott igazságok tárulnak fel előtte, esetleg még a bölcsek kövét is megtalálja?! Ugyan kérem, ilyesmit hibának felróni és fanyalogni felesleges, mert ez nem az a műfaj! Lehet szidni a hollywoodi filmeseket, mint a bokrot, hogy megint egy faék egyszerűségű történettel és minimál színészi játékkal összehozott, tucat-látványfilmet raktak elénk. Na de van ennek értelme? Nem árulok zsákbamacskát: ez egy lehengerlő látványvilágú, hatásvadász, hazafias, néhol kissé bugyuta, de alapvetően szórakoztató és – ciki, nem ciki, – kimondom, hogy jó film. Egy tipikus amerikai háborús mozifilm, minden hibájával és erényével együtt, ezért európai-sznobságban szenvedők számára komoly egészségügyi kockázattal járhat a megtekintése! Akik ennek megfelelően egy újabb, mainstream lehúzást várnak, ne olvassanak tovább, üljenek be inkább egy művészfilmre, de aztán egy szót se!

A film alapötlete, a Hasbro játékgyártó, Battleship nevű termékétől származik. Igen ez a sokak által ismert és kedvelt torpedójáték felturbózott változata, amelyet minimális történeti megkötésekkel Peter Berg rendező (Collateral -2004, A királyság -2007) és a forgatókönyvíró Hoeber testvérek vittek vászonra. A két órát is meghaladó vetítési idő első fél órája lehetőséget ad az alapkarakterek bemutatására. Alex Hopper (Taylor Kitsch) életvitelét bármelyik hippi megirigyelhetné; munkanélküli, renitens, a teljes elzüllés határán egyensúlyoz és tengerész bátyja kéglijében táborozik. Születésnapi muffin tortája mellé ajándékként Brook Decker (jelenleg Andy Roddick feleségeként funkcionáló, egykori modell) által megformázott bombázó Samantha is kellene neki, aki véletlenül egyben Shane admirális (Liam Neeson) lánya is. Ha pedig ott a lehetőség, meg kell ragadni! Igen ez Amerika! Ekkor jön a film első és talán egyetlen igazán vicces jelenetsora, melynek végén bizony sokkoló élményben lesz része életművészünknek. Egy testvéri lelki fröccs - jeges fürdő kombó után mi más is következne, irány a sereg, ill. a haditengerészet. Mondtam már, hogy ez Amerika? Az idő telik, Alex és Samantha már egy pár. Az ifjú léhűtő, bátyja Stone Hopper (Alexander Skarsgård) farvizén elevickélve megragad a flottánál és az Arleigh Burke-osztályú USS Sampson rakétás romboló fedélzetén kap állást. A film első felében még szemtanúi lehetünk elképesztő bénázások sorozatának, a RIMPAC hadgyakorlat nyitó eseményeinek és egy kis egészséges japán-amerikai kakaskodásnak, ha már a Csendes-óceánon járunk és haditengerészekről van szó. Mert Pearl Harbor azért mégiscsak Pearl Harbor, 70 év ide vagy oda!

Filmünk igen változatos szereplőgárdájában feltűnik a már említett Nagata (Tadanobu Asano) japán kapitányon kívül, a rokkant és ebből fakadóan morcos veterán Canales alezredes (Gregory D. Gadson), a kissé habókos Moore (Josh Pence), a dögös Raikes (Rihanna) és pár idegesítő tudós is, plusz a kötelező NASA/Pentagon alkalmazottak garmadája. Na de többet kár is vesztegetni ezen etapra, kellett, megcsinálták, élvezeti értéke minimális. Várva várt idegenjeink megérkezéséhez szórakozott tudósaink megfeszített munkája és az űrbe küldött szignál-sorozat szükségeltetik. Menetrendszerűen közeledő csipet-csapatuk megfogyva bár és törve is földet vagy tengert ér. Lássunk csodát, pont a hadgyakorlat kellős közepébe. Idáig tart a film unalmas és érdektelen része, ekkortól azonban megkezdődik a nettó másfél órás csihi-puhi. Ennek keretén belül a hi-tech vízibolhákkal harcoló földönkívüliek látják el a jobb sorsra érdemes tengerészeink baját, akik nehezítésképpen csupán három rombolóval kénytelenek felvenni a küzdelmet.
A hajóhad többi része ugyanis kívül reked az idegenek által generált erőtéren. Ez bizony legalább akkora kimaradt ziccer, mint az a bizonyos tizenegyes. Ott az a rengeteg hajó, csordultig megrakva fegyverekkel és a rendező nem használja fel őket. Igazán nagy kár! Kit érdekelnének az elcsépelt dialógusok és a kötelező szerelmi szál, ha az F-18-as repülőgépeknek otthont adó, Shane admirális parancsnokolta anyahajó, a kísérő rombolók, fregattok, tengeralattjárók is részt vehetnének egy grandiózus ütközetben. Hiányérzetünket a USS Missouri csatahajó – nem éppen hétköznapi módon történő– ismételt hadrendbe állításával kompenzálják a filmesek, kellő zenei aláfestés (AC/DC) kíséretében. Az, hogy a végén ki nyer, talán nem lehet kérdés, az viszont, hogy hogyan talán majd a moziteremben ülve derüljön ki, ne e sorok olvasása közben.

Összegzésként pedig sok pro és pár kontra. A látványvilág, hanghatások maximális pontszámot érdemelnek, első osztályú munka. Fanyaloghatunk akármennyit a már fentebb említett dolgok bármelyikén, a vizuális hatás elvinne ennél sokkal, de sokkal gyengébb filmet is. Kissé kiszámítható történetvezetés ellenére van pár jó ötlet is. Aki pedig az idegenek tétovaságán csodálkozik, annak üzenném: bármilyen fejlett is egy civilizáció, nem öt hajót fog küldeni egy egész bolygó ellen. Itt inkább kicsit gondolkodni kell, ha már Kolumbusz hasonlat előkerül a filmben. Kik is voltak ők? Bizony, bizony, se nem Pizarro, se nem Cortez. Aki kukacoskodni akar, találhat bőven kivetnivalót a filmben. Na de kit érdekel? Annyira jól néz ki minden! Jegyezzük még meg, hogy bizonyos értelemben az elmúlt évek leginkább valósághű sci-fi alkotásával van dolgunk, ha lehet ilyen képzavarral előállnom. Mire is gondolok? A hadihajók nem különböznek valódi társaiktól, a filmes stáb haditechnikai felkészültsége 5-öst érdemel, nincsenek kamu fegyverek és végtelenített lőszer készletek. Talán nem volt véletlen az a kis kirándulás ezekkel a rombolókkal.

Jöjjön, aminek jönnie kell, ítélet! Ne riasszon el tehát senkit a sok lehúzás és negatív kritika, nézze meg bátran mindenki, aki szereti a látványos filmeket, aki gyermekkorában sokat játszott kishajókkal a kádban, vagy csak szimplán odavan a méretes ágyúkért. Ismerje be magának a film végén, hogy ha nem is kapta meg a földi lét értelmére a választ, azért egy jót szórakozott! Kóla, puska és kukorica, irány a mozi!

Killer Elite- Válogatott gyilkosok (2011)

noreply@blogger.com (Unknown) — Sun, 22 Apr 2012 10:42:00 +0200

Felkészülni, vigyázz, kész, felszállás! Tisztelt utasaink! Megkezdjük világkörüli utazásunk Jason Statham, Robert De Niro és Clive Owen társaságában, mely során érintjük a Közel-Keletet, Ausztráliát, Mexikót, Londont és Párizst is. Tehát öveket becsatolni, karosszékbe hátradőlni, és mindehhez pedig mi jó szórakozást kívánunk!

A főszereplők, és az amerikai vonal csupa izgalommal kecsegtet. És jelen esetben igazolódni is látszanak, már az első néhány képkocka után a várakozások sora.

„A világban káosz van.” Mennyire igaz! Még most is… Pedig a Válogatott gyilkosok 1980-ban játszódik. Akkor, amikor az olajválság fenyegetése miatt háború és forradalom dúl mindenfelé. Megoldásként pedig a titkos hadműveleteket látják a „döntéshozók”.

Gary McKendry elsőfilmes rendezése megtörtént eseményre épül. Ezzel erősítve a sztori mélységeit. Alapvetően sikerrel. Hiszen nem egy eszeveszett akciófilmet kap a néző, hanem egy kerek, érzelem gazdag, intenzív történetet – amerikai akcióthrillerbe oltva. Amely nem hagyja figyelmünket elkalandozni egyetlen pillanatra sem. Mely dicséretes teljesítmény mai rohanó világunkban.

Jason Statham vállán nyugszik az egész alkotás, és eme „terhet” A mestergyilkoshoz és a Blöffhöz méltó módon viseli. De Clive Owen (Intruders, A bűn árfolyama, Kettős játék) is odateszi magát a vásznon. Robert De Niro kicsit kevesebb szerephez jut a cselekmény során, ámde – részint – miatta történnek úgy a dolgok, ahogy. Mégis kicsit olyan érzés keríti hatalmába az embert, mintha levezetésnek szánta volna eme forgatást.

Danny Bryce (Statham) társai is végig meggyőző alakítást nyújtanak. Egyszóval a színészi teljesítményre nem lehet panasz.

Igazából a történetre sem. A ’80-as évesbe játszódó cselekmény középpontjában egy ománi sejk áll, aki megbízza Dannyt a családját ért sérelmek megbosszulásával. Nevezetesen azzal: ölje meg a fiai gyilkosait. Ezt a márt visszavonult különleges ügynök csupán azért vállalja el, mert mentorát, Huntert (De Niro) fogva tartja a sejk, és csak akkor engedi szabadon, ha holtan látja a katonákat, ezzel befejezve Hunter elkezdett munkáját.

Az üldözendő gyilkosok mindegyike egy SAS (Special Air Service) nevű csoport tagjai, melyek szintén bosszút esküsznek – pontosabban egy már kivált tag Spike (Clive Owen) –, csakhogy ők Danny ellen. Ezzel kezdetét veszi az „örökös”, nehezen követhető hajsza, ugyanis néhol nem tudja az ember, hogy ki kivel is van.

A fordulatos konspirációs thriller elemeit magán viselő Válogatott gyilkosok a maga hetven millió dolláros büdzséjét többnyire megindokolja a filmvásznon, ámde azt már kevésbé bizonyítja, hogy az alkotók hűen nyúlnak a korhoz. Hiszen például megjelennek a „szinen” olyan autók, melyeket akkor még nem gyártottak, de az alkalmazott fegyverekre is igaz mindez.

Mégis élvezetes filmet sikerült forgatni Ranulph Fiennes regényéből. És bár jutalomjáték érzés kerít hatalmába minket De Niro szerepeltetését nézve, mégis ajánlom a Killer Elitet, és nem csak De Niro és Statham rajongóknak.

Válogatott gyilkosok előzetes:

Shameless US - Szégyentelenek (2011-)

noreply@blogger.com (Unknown) — Sat, 21 Apr 2012 01:40:00 +0200

Gallagherék.
A szomszédok számára egy fogalom, ami egyenlő az isten csapásával. Egy alkoholista apuka, aki jobbára tesz a gyerekeire és inkább a padlón fetreng, semmint hogy munkát keressen vagy velük foglalkozzon, no meg a porontyok, akik önmagukat tartják el, különböző leleményes módon: hol egy teherautóból lopnak kaját, hol csalnak, néha pedig egy áltemetés és álesküvő is becsúszik a túlélés érdekében.
Gallagherék olyanok, mint egy hurrikán, ami mindent magába szippant, mégis csak szeretni lehet őket.

Az alaptörténet tehát nem túl szövevényes, a szereplők is lúzerek, azonban ez ne riasszon el senkit. Ugyanis a karakterek olyannyira kidolgozottak, hogy pusztán ez is elég lenne ahhoz, hogy a hátukon cipeljék el a sorozatot. A cselekmények pedig olyan szinten realisztikusak, és annyira magával ragadják az embert, hogy egyszerűen lehetetlen abbahagyni.
Ehhez természetesen elengedhetetlen a színészi játék.
William H. Macy olyan, mintha már piásüveggel a kezében és cigivel a szájában született volna csövesként. Magán kívül nem érdekli senki és semmi, a gyerekeit pedig bármikor palira veszi, vagy meglopja. Nem túl erkölcsös tulajdonságok ezek, azonban annyira szórakoztató figura, hogy az ember valahogy mégis megkedveli minden negativitása ellenére. (Bár senki sem akarna ilyen apát, vagy ácsorogna mellette a buszon, szagolná a soha ki nem mosott ruhákat és hallgatná a szövegelését.)

A család pótanyukája és feje, Fiona (Emmy Rossum) a legidősebb nővér, aki bármit elkövet, hogy egyben tartsa a családot és próbál mindent megadni nekik, a maga módján. Ha kell, akkor ehhez a munkahelyéről lopkod el különböző dolgokat.
Lip (Jeremy Allen White) afféle géniusz a családban: ha kell levizsgázik mindenki helyett és mindig tudja a választ mindenre.
Ian (Cameron Monaghan), aki katonai kiképzőre jár és látszólag keménykötésű fiú, valójában elég érzelmes és a saját neméhez vonzódik.
A kicsik csapatát Debbie, Karl és Liam alkotják.
Nem a család tagja, de hozzájuk verődnek még a szomszédok Kevin (Steve Howey) annak a helynek a pultosa, ahol Frank (William H. Macy) minden este tajték részegre issza magát, és Veronica (Shanola Hampton), Fiona barátnője, lelki támasza, valamint Steve (Justin Chatwin), Fiona barátja, a lányok kedvence, aki mindig menő kocsival furikázik és sohasem fogy el a pénze, ráadásul vicces is.
A történetet persze időnként felbukkanó karakterek színesítik, ettől pedig még életszagúbbá válik a történet.

A karakterek tehát hús-vér emberek, olyanok akikkel nap, mint nap összefuthatunk, mégis egy teljesen groteszk család totálisan káoszba süllyedő életét élhetjük át. Így megvan a két véglet: szórakozás és egy csipetnyi dráma.
Ez a sorozat ettől fantasztikus és talán a magyarokat is ezért foghatja meg: hiába szegények, hiába szereti jobban apuka a whiskey-t és ismeri jobban a pultost, mint a saját gyerekét, hiába lépett le az anyuka, azért mégis meg tudnak élni, és tudják jól érezni magukat. Hülye emberek, egy még hülyébb világban.

Akik most úgy érzik, nem tudják mit nézzenek, azoknak bátran ajánlom ezt sorozatot, abbahagyhatatlan és totálisan addiktív!

(A műsort egyébként 18 éven felülieknek ajánlják, ami teljesen jogos, hiszen tele van mindenféle földi jóval: szexszel, drogokkal, káromkodással amit kendőzetlenül be is mutatnak.)

Szinkronos előzetes:

Gone - Elveszett (2012)

noreply@blogger.com (Unknown) — Wed, 18 Apr 2012 23:30:00 +0200

Az Elveszett logikátlan, kidolgozatlan és gyenge thriller. Helyszínelők résznek elment volna, persze ott is egy gyengébb szériaelemként, de a film 94 percben dolgozza fel a történetet. A jelenetek időnként érdekfeszítőek, máskor meg a távirányító után nyúlósak, igaz a moziban erre nincs lehetőség. Bosszantó, hogy mennyire el lehet rontani egy filmet. Az egész tartalmasabb lett volna 40percben, mert sok a felesleges semmit mondó jelenet. Egy premier előtti vetítés keretein belül tekinthettem meg a filmet. Vegyes érzelmekkel távoztam a moziból, a temérdek logikai bukfenc ellenére, a cselekmény érdekesnek mondható, de jónak semmiképp. Sokat kihozhatott volna Allison Burnet (Underworld: Ébredés) az ötletből, mert az szerintem alapvetően jó. Ehelyett inkább egy gagyi forgatókönyv, szürke karakterek és kiszámítható jelenetek kerültek mozivászonra. További bosszantó elem, hogy Jennifer Carpenter (Dexter) neve még az előzetes alatt felkeltette az érdeklődésemet a film iránt, erre pedig konstatálnom kellett, hogy összesen körülbelül 5 percet kapott. Az egyébként általam tehetségesnek tartott színésznő olyan, mintha csak a film marketingje és büdzséje miatt került volna be a produkcióba. Van egy kis átverés szájíze is a hollywoodi drámának.

A történet egy kis erdei nyomozással veszi kezdetét Jill Parrish (Amanda Seyfried) folyamatosan a közeli erdőbe jár "túrázni" abban bízva, hogy egyszer megtalálja azt a vermet, amiben két évvel korábban egy sorozatgyilkos foglyaként raboskodott, de akkor leleményességének köszönhetően megmenekült. Azóta is kísérti elrablója szelleme, paranoiás és mindenkit gyanúsnak vél. Az egyetlen személy akivel jó kapcsolatot ápol az a húga Molly (Emily Wickersham). Molly rengeteget tanul és próbál nővérébe egy kis életet varázsolni, sikertelenül. A drámai fordulat, akkor következik be, amikor Jill hajnalban fáradtan hazaérkezik az éjszakai műszakjából. A korábban megbeszéltek ellenére húgát nem találja, ágyát üresen találja és csak egy fülbevalót talál utána. Mollynak pedig fontos vizsgája lenne délben és elképzelhetetlennek tartja, hogy következetes testvére csak úgy otthagy mindent csapot-papot. Arra a lehető legrémisztőbb következtetésre jut, hogy ugyanaz a sorozatgyilkos rabolta el a testvérét, aki két évvel korábban őt rabolta el. Szerencsére sikerült megszöknie, de úgy hiszi, hogy a gyilkos így akarja elvarrni a befejezetlen szálakat. Jill a nyomozókhoz fordul, de a rendőrségen nem hisznek Jill-nek, őrültségnek vélik a dolgot, nekik egyértelmű bizonyítékokra van szükségük, de a lány csak annyit tud, hogy a pizsamájában rabolták el Mollyt. Érzi, hogy gyorsan kifutnak az időből, úgy véli, hogy mire a nap lemegy, húga a sorozatgyilkos legújabb áldozata lesz. Jill egyedül marad elméletével, senki máshoz nem fordulhat segítségért, ezért úgy dönt, hogy ő majd kinyomozza a bűncselekmény körülményeit és megtalálja féltett testvérét. A nyomozás jó úton halad valami csodával határos módon. Mindenki a lány segítségére van vagy tud valami érdemlegeset mondani. Az ügy felgöngyölítésének folyamatában egy óriási hátrányt okoz magának. Előveszi pisztolyát és ráfogja egy általa gyanúsnak vélt szerelőre. A megrémisztet férfi, pedig bejelenti a rendőrségen az esetet, ennek következtében a rendőrség körözést ad ki a szellemileg labilis Jill ellen. Na és itt megállnék egy kicsit, hogy lehet az, hogy a lánynak minden a kezére játszik? Arra jutottam, hogy a sorozatgyilkos intézte így, nem véletlenül látta el információval az embereket, akikkel találkozott. Illetve hagyott nyomokat maga után. Az emberrabló csapdába akarta csalni Jillt, aminek sikerességéről, most nem nyilatkoznék. Ha megnézed a filmet megvilágosodik, hogy miért gondolom így...

A film nem magyaráz meg semmit, kételyeket hagy mindenhol. A karakterek kidolgozatlanok és érzelmek kiváltására alkalmatlanok. A színész játékot tekintve Amanda Seyfried a közepes mércét alulról súrolja a többiek pedig egyszerűen érdektelenek. Semmi kiemelhetőt nem tudnék találni a munkájukban. A nyomozók nem gondolkodnak. A film egyetlen pozitívuma, hogy az emberrabló személye a film végéig titokban marad és szerintem nehezen megfejthető. Peter Hood (Wes Bentley) nyomozóra nagyobb hangsúlyt fektetnek, de hamar teljesen eltűnik a filmből, így gyanússá válik... A folyamatos információmorzsákat csipegető Jill egy barkácsbolt felé veszi az irányt, mert valahogy a gyilkos pont otthagyja a ragasztószalagról a számlát, ahol a lány könnyedén megtalálhatja. Jill bemegy nyugtát kiállító áruházba és a középkorú eladó-tulaj pedig minden gond nélkül emlékszik a tegnapi vevőre, sőt rengeteg hasznos információt árul el a lánynak, többek közt a Jill által keresett vásárló címét. A rendőrök eközben megtalálják kocsiját a parkolóban és a bolt felé tartanak. A szemfüles hölgy gyorsan veszi a lapot és elkéri a mosdókulcsot a középkorú férfitől, aki természetesen megmutatja hol találja. A rendőrök pár másodperc múlva a középkorú férfitől érdeklődnek, hogy nem-e volt itt egy lány. Jill pisztolyát használva kimászik a mellékhelyiség ablakán és sikeresen kereket old. Ez így még azt mondom elképzelhető, bár szürreális, de legyen. A nyomott vesztett rendőrök, hogy mégis miért nem kérdezik ki az eladót és tudják meg a Jill által keresett férfi címét? Rejtély... Na ez jelenet betette nekem a kaput innentől kezdve már nehezen tudtam élvezni a filmet. Hozzátenném, hogy a lezárás is pont ugyanilyen pocsék. Amikor már úgy véljük, hogy most fordul a kocka, és a műfaj közkedvelt utolsó csavarja manifesztálódik, sajnos jön a pocsék rendező, Heitor Dhalia és közli, hogy á minek az, nem kell, hogy a film jó és érdekes legyen. Eladható legyen és kész. Sajnos ez a film tartalmában, karaktereiben, kivételezésében sem alkot semmi maradandót.

A film egyszer talán megnézhető, de ettől semmi többet nem tudok pozitívan szólni róla

Elveszett előzetes:

Spartacus: Gods of the Arena- Spartacus: Az aréna istenei (2011)

noreply@blogger.com (Unknown) — Sat, 14 Apr 2012 21:22:00 +0200

Intrika, ármány, szex és halál a Spartacus: Vér és homok előzményében...

Amíg Andy Whitfield betegeskedett a Spartacus: Blood and Sand készítői úgy döntöttek, hogy megcsinálják a nagy sikerű sorozat előzményét. Sajnos Andy már nem térhetett vissza, vigaszul azonban az szolgálhat, hogy a Gods of the Arena hatalmas siker lett. Nem véletlenül...

A nézők nagy örömére az aréna (és a készítők) új (valójában régi) hőst adtak a nézőknek. A kidolgozott testű öntörvényű Gannicus-t az ausztrál Dustin Clare formálja meg. Gannicus igazi szuperember ; erős, mint a bivaly, megvan a magához való esze és minden képessége ami egy gladiátornak kell. Másnaposan vagy bekötött szemmel is végez bárkivel, amiben segítségére van hatalmas felugró rúgása, aminek láttán Chuck Norris ijedten pislogna fel. A tag egész nyilvánvalóan az aréna istene, nők bódulnak aléltan mosolyától és csupán egyetlen gyengéje van, legjobb barátja Oenomaus felesége Melitta...

A következő bekezdés minimális cselekményleírást tartalmazhat!

A Gods of the Arena cselekményéből:

Főszerepben a rajongók által már ismert Batiatus (John Hannah) és Lucretia (Lucy Lawless). Akik végignézték az első évadot tudják milyen sanyarú sorsra jutottak. Most a kezdetektől vesszük górcső alá az aljasság rozsdás lépcsőjének minden fokát.

Történetünk elején Quintus Batiatus szinte senki. A ludusra csak apja távollétében felügyelhet, aki nem nagyon díjazza fia újító javaslatait a harc terén. A hagyománytisztelő öregnek mást jelent a ludus, mint a mohó és pénzéhes Batiatusnak. Batiatus valójában magán és a pénzen kívül egy dolgot szeret igazán, feleségét Lucretia-t. Sajnos a papa a nőt sem nézi jó szemmel alacsony sora és gyermektelensége miatt. Harcosaik pedig állandó veszekedés tárgyát képezik. Nagyobb többségük irdatlan csicska, Oenomaus egy orbitális fájtból épül föl éppen, Titus Batiatus kétkedve tekint a távolléte alatt beszerzett Gannicusra. Lucretia próbálja menteni a menthetőt, de talán nem a legetikusabb módon. Barátnője Gaia tanácsára ivós szexpartykat szervez, hogy fellendítse a Batiatus ház karrierjét az előkelők köreiben és gladiátoraik az ismertség általi előnyhöz jutva, a gazdag hölgyek (néha urak!) nemiszerve után végre megismerhessék az igazi aréna homokját.

Vélemény: Nagyon jó ötlet volt ezt a mini szériát megcsinálni. Sokkal kidolgozottabb mint a Blood and Sand. A hangsúly egyértelműen Batiatus és Lucretia jellemfejlődésén van. Hihetelen mennyi mindenre odafigyeltek; ilyen volt Lucretia parókája, kapcsolata Crixussal, Oenomaus főnökké avanzsálása, Ashur sántasága, Batiatus hozzáállása a gladiátorokhoz vagy Soloniushoz. Tökéletes alapot raktak le ami láttán a néző izgatottan szisszenhet fel, mikor észreveszi mi/miért történt. A cselekmény is sokkal összekapottabb, mostanra egyértelműen kijelenthetem, hogy nem csak egy csöcs-vér akciót láthatunk. Az ármány és az intrika sose alaptalan és minden szál összefut valahol. A színészek a sok vetkőzés ellenére többet nyújtanak holmi pornó babáknál és megszólalásukkor sem veszítünk az élményből. Persze a prímet még mindig John Hannah és Lucy Lawless viszi. Gannicus heroikus bevonulásából pedig már az első percekben tudjuk hogy ő lesz itt a helyi kemény legény. Ismét sok kedves szereplőnk jut halálsorra (értelemszerűen akiket a Vér és homokban nem láttunk), de az évad utolsó része kellemes meglepetést tartogat.

A sztori erősen kapcsolódik a Blood and Sand-hez, de önmagában is helyt áll. Férfiaknak és nőknek egyaránt ajánlom, de azért készüljetek fel az erkölcsi fertőre (ami néhol szemgyönyörködtető).

Az aréna istenei előzetes:

Game of Thrones S02e02- Trónok harca 2.évad 2. rész(2012)

noreply@blogger.com (Unknown) — Thu, 12 Apr 2012 14:17:00 +0200

A trónért való küzdelem folytatódik...

A második évad éppen jókor érkezett. Sokat kellett rá várni, de az utolsó hónapokat eltudtam ütni a Spartacussal. Úgyhogy szerencsére továbbra sem maradok sorozat nélkül. Ráadásul, ha minden igaz az Alexandra kiadó gondozásában hamarosan érkezik az ötödik könyv is bár egyfolytában tologatják az időpontot és sajna annyira még nem vagyok profi, hogy a helyenként óangol nyelvezeten íródott regényt elolvassam. Nem gond, addig lelkes néző maradok. Az évadot a horvátországi Dubrovnik mellett az Észak-Ír Belfastban is forgatták, ahol különleges időjárási viszonyokkal kellett szembenézniük. A mostani rész The Night Lands címet viseli.

Figyelem! A következő bekezdés minimális cselekmény leírást tartalmazhat!

A második évad második részének cselekményéből: Az újonnan toborzott bűnözőkből álló éjjeli őr csapatot beérik a fattyúkat üldöző katonák, de Yoren "röhögve" lekoptatja őket. Gendry rájön, hogy a mostanság Arry néven futó Arya igazából lány. Tyrion továbbra is köpi a poénokat és szervezkedik egy kupa bor mellett.Jon Snow, Sam és a felderítők Crasternél pihennek akinek fura módon rengeteg lánya van (akiket feleségként is használ), fiai azonban egyáltalán nincsenek. Theon megérkezik a Vas szigetekre, ahol nem egészen azt kapja amit várt. Stannis és a Vörös Asszony egyre betegebb dolgokat tesznek meg a trón reményében.

Pozitív: Balon Greyjoy és Yara (könyvben Asha) kemény oltása Theon felé (én felröhögtem, szegééény)

Negatív: Ízléstelen és fölösleges szexjelenetek. Theon a hajón a nőnek nevezett rémmel, Kisujj szájtörölgetése a borbélyban. Nem vagyok prűd, de maradjunk már a jó ízlés határán.

Vélemény: A sorozat kezd mégjobban eltávolodni a könyvtől, pedig George R.R. Martin még mindig jelentős szerepet vállal a forgatókönyvírásban. Úgylátszik megelégedett azzal, hogy az első évad hatására dupla annyian vették meg a könyveit mint eddig. A rész a közepéig elég langyoska, de a végére kapunk gondolkodni valót rendesen. Kezd jelentősebb szerepet kapni a Skinsből megismert Hannah Murrey, aki tökéletesen passzol a zavarodott és elnyomott Gilly (magyar könyvben Szegfű) karakteréhez. Sam féltékenykedése néhol idegesítő, látszik, hogy nem volt nővel (muhaha).Sajnos tényleg sok az értelmetlen meztelenkedés még számomra is, főleg úgy, hogy néhány elég gusztustalan. Nem értem, hogy ezt a Petyr féle vörös lámpás negyed vonalat miért kell erőltetni. Ha a férfi nézők szemének szánták legalább valami kívánatos menyecskét raktak volna oda. Az epizód utolsó percei ütősek voltak, ez már az igazi GoT fíling. Várom a következőt. Gondolkoztam a nyolc ponton, de azt nagyon elfogultnak tartottam. Egyelőre marad az erős hetes.

Walking Dead 1. évad (2010)

noreply@blogger.com (Unknown) — Wed, 11 Apr 2012 12:45:00 +0200

A 2010-es év egyik nagy sorozat meglepetése volt. A nézőszám kimagasló volt a sorozat debütálásakor. 2010 Október 31-én 5.35 millió nézőt tapasztott a Tv elé. Az AMC csatorna elégedett lehetett a zombik iránti érdeklődés az egész évad alatt kitartott és fináléra már 6 millióan voltak kíváncsiak. A poszt-apokaliptikus zombi horror a kritikusok szemében is kedvező fogadtatást kapot. Jelölték Golden Globe díjra Dráma kategóriában, de végül csak egy Emmy-t sikerült bezsebelnie a Frank Darabont (A Remény Rabjai, Halálsoron) vezette produkciónak. A képregény-adaptáción alapuló 6 felvonásos széria szerintem néhány éven belül majd valamelyik kereskedelmi csatornán fog visszaköszönteni. Ha pedig ráharap a magyar közönség, akkor berendelik a 13-részes 2. évadot is. A szereplők tekintetében is magasra tették az AMC-nél a mércét, Andrew Lincoln (Médium), Sarah Wayne Callies (Szökés - Dr. Sarah Tancredi) Laurie Holden (Silent Hill, A köd) és Norman Reedus (Testvérbosszú) a széria húzónevei, de a többiek (Jon Bernthal, Jeffrey DeMunn, Adam Minarovich, Chandler Riggs, Michael Rooker, Sarah Wayne Callies, Steven Yeun, Alexyz Danine Kemp, Madison Lintz, Jeryl Prescott IronE Singleton) is rutinos színeszek számítanak. A produkció kegyetlenül leköti a nézőt, engem is porszívóként szippantott magába és az első évadot egy nap alatt végigdaráltam... Sorozatfüggőknek kötelező!

Rick Grimes Andrew Lincoln egy helyi seriff, aki egy balul elsült akcióban lövést kap és kómába kerül. A következő képe egy üres kórház egy kiszáradt virágcsokorral. Hamar rádöbben, hogy valami nincs rendjén, szeretett kisvárosában hullák tömkelege és zombik hada fogadja. Haza siet feleségéhez és fiához, de csak zombikat talál a környéken. A zombiapokalipszist képtelen elfogadni, de rá kell döbbennie, hogy a világ fenekestül felfordult és minden megszűnt létezni. A zombik majdnem elkapják, de egy sorstárs apa-fia duó megmenti az életét. Felépülése után szedi a cókmókját és útnak indul, hogy a városban keresse meg családját. A városban zombik népes létszámban tárt karokkal fogadják. Szerencséjére összetalálkozik egy csapattal és sikerül kereket oldaniuk...

A sorozat háttérre egy különleges poszt-apokaliptikus Amerika. Kitör egy ismeretlen járvány és a megfertőződött emberek a halál után pár órával rothadó élőhalottként térnek vissza. A "járkálók" lassú mozgása mellé folyamatos farkaséhség párosul, így zombijaink irdatlan nagy veszélyt jelentenek. Hőseinknek próbálnak életben maradni, de a zombikkal nem lehet végezni akárhogy. A fejüket kell venni, fejbe kell őket lőni stb. Megjelenik egy-két altestétől megvált karjain kúszó zombi is a járkálók sebessége párhuzamban van a sorozat tempójával, de egyáltalán nem vontatott a sorozat. Rengeteg izgalmas jelenet követi egymást, csak a néző nem tud meg semmit a kialakult helyzetről, más fényben világítja meg a széria a zombiapokalipszist az biztos. Nem a legpörgősebb sorozat annyi szent, de az egész jól kidolgozott karakterek, átgondolt drámai elemek és a zombivadászat abbahagyhatatlanná varázsolja az egészet. A hat rész alatt tulajdonképpen annyi történt, hogy leszámolnak rengeteg zombival, felrobbantanak 1-2 épületet és kiderül, hogy túlélőkből igen kevés van.

A rendezés mesteri, kihozták a sztoriból a maximumot, Frank Darabont meglehetősen jól keverte a lapokat, remek kis jeleneteket rakott össze. A karaktereken van, még mit csiszolni, mert nem feltétlenül sajnálnám ha egyiket másikat véletlenül kicsit megcsócsálnának a zombik.

Vigyázat függéseget okoz... Kötelező!

Polisse (2011)

noreply@blogger.com (Unknown) — Tue, 10 Apr 2012 22:10:00 +0200

Az idei év első felében mozikba került francia filmek közül bizony nem egy, komoly pozitív meglepetéssel szolgálhatott sokak számára. Elég csak az Életrevalók (2011) c. alkotást kiemelnem, amely bizony egy csapásra újból a csúcsra juttatta a francia filmek megítélését. A humoron – és persze a romantikán– kívül van még egy, Franciaországban tradicionálisan erős műfaj, ez pedig a bűnügyi mozik világa. Egy európai néző számára, aki ilyen jellegű filmek után érdeklődik, túl idegennek hat a tengerentúli filmgyártás ezen vonulata. Természetesen nem kevés ikonikus jelentőségű munka született az Egyesült Államokban, az viszont tagadhatatlan, hogy az ottani kérdések és az öreg kontinens problémái között nem mindig van átfedés. A francia filmgyártás azonban remekül orvosolja ezt, különutas felfogásának hála olyan oldalát tudja megmutatni a világnak, amelyre bizonyára sokan kíváncsiak vagyunk.

Jelen filmünk másképpen közelít a témához, mint azt megszokhattuk például a Halálos közellenség (2008), 36 (2004), vagy A gyűlölet (1996) esetében. Nem próbál valami rendkívül csavaros történetvezetéssel, drámai izgalmakkal, vagy szemkápráztató akciójelenetekkel operálni, egész egyszerűen leplezetlenül elénk tárja a hétköznapi borzalmakat. A film egyébként is önmagáért beszél, dokumentarista stílusa és az ebből fakadó töredezettsége nem hagy esélyt egy teljesebb ív felépülésének. A rendező nem kis rizikót vállalt ezzel a módszerrel, hiszen a hitelesség túlzott hangsúlyozása bizony a befogadhatóság rovására mehet, erősen korlátozva a magyarázó tartalmakat és az is előfordulhat, hogy a nézőre is túl nagy terhet ró ezáltal. Mert itt nem elég csak szörnyülködni, vagy csodálkozni, némely esetben gondolkodni kell – néha nem is keveset.

A Polisse c. film alapkoncepciója, hogy a párizsi rendőrség ifjúságvédelmi osztályának mindennapjaiba nyújt betekintést. Ezt pedig Maïwenn Le Besco rendező egyedi megoldásban kívánta tálalni. A kétórás vetítési idő ugyanis apróbb mozaikokból építkezik, minden egyes darabja egy különálló – de helyenként megrázó és durva– történetet mesél el. Gyermekbántalmazás, családon belüli (nemi)erőszak, szexuális aberrációk és egyéb brutális elemek váltakoznak, színről-színre. Ezek az apró darabok csak annyiban válnak egésszé, hogy az ügyekkel foglalkozó nyomozócsoport végig ugyanaz marad. A rendőrfilmek tipikus kliséi itt nem érvényesülnek annyira; egy-egy alkalommal lehetünk csak tanúi a nyomozás, a megfigyelés, a rajtaütés és a fegyverhasználat eseményeinek. Itt a hangsúly a drámai elemeken van, ezt pedig a szereplők maguk is csak felerősítik. Mint a való életben, itt is ritka, hogy egy embernek makulátlan elő- és/vagy magánélete legyen. Rendőreink nem gáncs nélküli lovagok, ugyanúgy esendő emberek, hivatásukból adódó gondokkal. Talán felesleges is részletezni a cselekményt és a történetet magát, ez úgyis csak a film megtekintésével válhat tényleges élménnyé. Ami inkább több szót érdemel az a megvalósítás, amely ismételten tipikus franciafilmes. Tegyük hozzá szerencsére. A Polisse ugyanis végig vékony jégen jár, a remekül eltalált hangulat –amelyben kulcsszerepet kap a zenei aláfestés minimalizálása és a dokumentumfilmes kamerahasználat, – ill. a megfelelő színészi játék az, ami nem engedi, hogy az említett jég megrepedjen. Ez utóbbi elég triviálisnak tűnik, azonban meg kell jegyeznem, hogy ilyen esetekben egyáltalán nem az. A dokumentumfilmszerű alkotásoknál gyakori hiba, hogy túlzott szerepet kapnak az amatőr színészek, még inkább kihangsúlyozandó a realisztikus ábrázolást. A rendező ügyesen válogatta meg a karaktereknek megfelelő szereplőket, jár érte a pluszpont. Alakításuk teljesen életszerű, cseppet sem mesterkélt. Karin Viard (Nadine), Marina Foïs (Iris), Frédéric Pierrot (Baloo) mind-mind régi motorosok már, és vannak fiatal ígéretek is szép számmal, mint például Nicolas Duvauchelle (Mathieu ) vagy Jérémie Elkaïm (Gabriel). Joey Starr (Fred) alakítása pedig az egyik legjobb, a macsó ám mégis érzékeny férfi karakterét egyenesen rá öntötték. Telitalálat! Az viszont kevésbé, hogy Maïwenn rendezőnő a szereplők között is felbukkan, mint a belügyminisztérium által megbízott PR fényképész. Maga a karakter sem idevaló, meglehetősen esetlen a vásznon, és az általa beleerőszakolt szerelmi szál sem lendíti előre a filmet. Számomra sokkal többet kifejezett a kórházi jelenetben elcsattant csók. Ízlés dolga. A film végéhez közeledve szinte várjuk a drámai befejezést, amely eljön ugyan valahogy, mégsem úgy ahogy kellene(?). Az utolsó előtti kis mozaikdarab ugyanis, – egy nagyobb banda letartóztatása kapcsán kialakuló lövöldözéssel– talán jobb alkalmat szolgáltatott volna erre, mint a végül megvalósult párhuzamos levezető képsor.

Összegzésként elmondható, hogy egy nagyon jól sikerült, kellő emocionális töltettel rendelkező alkotást sikerült összehozni, remek hangulattal, – néhol túlzottan is– megrázó emberi sorsokkal és legfőképpen naprakész mondanivalóval. Komoly hibát nem lehet felróni a filmnek, csak apróbb furcsaságok, és következetlenségek fordulnak elő, ezt valaki észreveszi, valaki nem. Az elején említett „történetvezetés” talán kissé nehézkessé teszi a követést, de mint már szó volt róla, itt nem is ez a lényeg. Ezt a filmet egyszer mindenképp látni kell, komoly tanulságokat hordoz, mindannyiunk számára.