Caracalla blogja

PS4

Caracalla — Mon, 25 Feb 2013 01:39:21 +0100

Bejelentették a Sony új konzoljának speckóját - aki játszik rendszeresen, az tudja, hogy potenciálisan ez az egyik gép, amely meghatározhatja a következő évek sztenderdjét. Íme az én szubjektív, PC-s szemüvegen á kialakult véleményem:

The good

A Sony képes volt továbbmenni a ráncfelvarrásnál, és van pár egészen izgalmas dolog is, amivel kísérleteznek. Az instant streamelés, a letöltőhálózatuk illetve egyes társasági elemek (pl valaki más játékát folytatni) tágítják a hagyományos játék körét. Sokkal könnyebb lesz walktroughkat, bemutató videókat csinálni, vagy csak másoknak megmutatni néhány jó pillanatot.

Emellett teljes hardverplatformot is vált, az IBM Cell processzora helyett a CPU és a video is AMD lesz - azaz számolhatunk az NVIDIA rivális túlélésével, piacon maradásával.

The bad

Vajon képesek lesznek-e leszállítani ezeket? A Sony mostanában a szoftvereivel kapcsolatban akkor került a hírekbe ha a hekkerek feltörtek valamit.
Vajon szükség lesz-e rá? Tényleg akarnak az emberek játék helyett videót nézni, meg mást játszani nézni? (Bizonyos mértékig igen, a Call of Duty-t is veszik elvégre).
Vajon képesek lesznek-e megölni az olyan termékeket, mint pl a videófelvevőt, amit a PS3-hoz kell használni, vagy ragaszkodnak ehhez a piachoz, és lekorlátozzák a szoftveres szolgáltatásokat?

The ugly

A PC-sedéssel, a saját hálózat kiterjesztésével, a szociális fícsörökkel sokkal közelebb kerül a Valve-hoz, mint volt. Ha valóban kihozza a Valve a saját Steam konzolját, márpedig nagyon erre hajtanak, akkor a jelenleg mutatott teljesítmény alapján nemcsak hogy egy sokkal jobban működő céggel kerülnek szembe, hanem olyannal, aki részben megvalósította, amit a Sony még csak akar. Világméretben, működő módon. Ráadásul a Valve egy nyitott(abb) hálózatban gondolkodik, míg a Sony egy zártabban (játékok előminősítése, modok hiánya, stb. stb.).

Kétségtelenül pluszpont jár a próbálkozásért. Én ugyan drukkolok a Sonynak, de nem nagyon látom, hogy például engem hogyan tudna átcsábítani PC-ről a konzoljára.

Agile Testing - gondolatok a könyvről

Caracalla — Sat, 09 Feb 2013 00:46:58 +0100

Sikerült mintegy másfél év alatt elolvasnom az Agile Testing könyvet. Bár egyes okokat fel tudok hozni a mentségemre - például, hogy rendkívül szerteágazó, és egyes résztémáiban sikerült elveszni hónapokra, máshol meg száraz, és nagyon nehéz volt haladni, megint máshol pedig nagyon eltért amit olvastam a tapasztalataimtól, ezért volt nehéz befogadni - de igazából inkább a benyomásaimról fogok írni.

A könyv arról szól, amit a Google Testing Blogban Testing 1.0-nak, azaz a mai state-of-the art tesztelésnek hívnak, még ha a leírt eszközök esetleg nem is a legmodernebbek. Tekintve a minket körülvevő szoftverek és weboldalak minőségét, sokaknak kell még ezzel is megismerkednie. Azonban nem hagyományos reviewt akarok írni, inkább csak kiemelnék pár meglátást.

Az első az egyértelműen az, hogy a könyv szinte teljes (azt ne mondjam, komprehenzív). Ami a szoftverfejlesztésben előfordul, azt tárgyalja, egy agilis tesztelő szemüvegén át nézve.

A második, hogy idealizál. Szinte kizárólag sikertörténetek és happy endek szerepelnek benne, sosincs teljesíthetetlen vagy komoly kompromisszumok megkötését igénylő nyomás az üzleti oldal részéről, vagy betegség miatt kiesett szakértő csapattagok, stb. Egyébként is, az agile-ben szokás hinni abban, hogy mindenki képes minden szerepet ellátni, itt is többször írnak róla, hogy a fejlesztők hogy ragadtak magukhoz tesztelői feladatokat ha a szükség úgy hozta. Az én tapasztalatom az, hogy csak nagyon komoly nyomással lehet rájuk hátékázni ilyesmit.

A harmadik, hogy ugyan nem kimondottan, de szinte mindig termékfejlesztés sejlik fel a háttérben, tartós, hosszú, többfordulós munkák. Izgalmas volna látni outsourcing és agile ügyében irodalmat.

A negyedik, hogy egy árva szó se nagyon van benne az agile és a projekt viszonyáról.

Végül, nagyon amerikai. Számos javasolt megoldása szerintem elég komoly elzárkózást váltana ki a kulturális különbségek miatt. Korábban a contextual design-nal szereztem hasonlóról tapasztalatot, ott is igazából a kis, viszonylag játékos elemekkel szemben tapasztaltam igazán negatív attitűdöt.

Mintha hajlamosak lennénk sokan megijedni attól, hogy élvezhetjük esetleg a munkát. Hiszen a munkának rossznak, izzasztónak kell lennie, amelyből alig várjuk, hogy kiszabaduljunk.

A félreértések elkerülése végett, remek könyv. Kiváló módszereket ír le, tisztába tette a teszteléssel kapcsolatos fogalmakat, igazán megérte elolvasni. Olyan ideális helyzeteket ír le, amik felé nagyon érdemes törekedni.

Azzal kapcsolatban, hogy itthon, 2013-ban el lehet-e ezeket érni, vannak kétségeim.

PC gaming 2013

Caracalla — Mon, 04 Feb 2013 02:54:42 +0100

Úgy alakult, hogy újra elővettem a Skyrimet egy körre a hétvégén. Ez a második játék, ami Steam Workshopot használt (az első, a Team Fortress 2 volt, aztán jól átdolgozták, hogy támogassa a modokat), azaz viszonylag centralizált helyen érhető el sok-sok mod hozzá. Ennek két hatása van: nagyon sok, egymással talán nyomokban kompatibilis dolgot szeretne felrakni az ember, másrészt meg jól megjegyzi, hogy mintegy egy éve mik voltak fenn. Amik mára talán nem is léteznek már. És persze jött ki sok újabb. Egyszóval, kereken 60 modot sikerült feltelepíteni az alapjáték felturbózása végett.

Különösebben nem is lepődtem meg tehát, amikor mintegy 15 perc után nekiállt jó rendszerességgel összeomlani a játék. Természetesen akkor már úgy, hogy a gyorsmentést se lehessen visszatölteni, vagy csak sok probálkozás után (csak hogy még ne is legyen konzekvensen reprodukálható a hiba). Esetleg úgy, hogy valami combosabb ellen előtt készített gyorsmentésről akkor derüljön ki a probléma, amikor már bebizonyosodott, hogy talán túl combos is az az ellen.
Jó tesztelőként némi gondolkodás után hamar sikerült leszűkíteni, hogy itt bizony a benti, barlangi viszonyok okozzák a rendszernek a kihívást, ami a játéknak megkerülhetetlen része.

Ekkor is kis guglizás után eltávolítottam a már elhagyott, esetleg a Steamről is kitiltott modokat, ami természetesen nem oldotta meg a hibát. Némi guglizás után sikerült tovább fókuszálni, és már biztosnak látszott, vagy a hanggal vagy a képpel machináló 1+ moddal van baj. Itt már a ki-be kapcsolgatás után egy-egy hang és kép modot kikapcsolva megszűnt a probléma.

Azonban.

Azonban az északi, havas Skyrimbe beköszöntött a monszun. A legmagasabb hegycsúcsok tetején is zuhogó eső omlott a magányos vándor nyakába. A játék teljesen simán futott de 2-3 óra után kicsit sok volt az esőből. Vissza a modok közé.

Kiderült, hogy az egyik, az eredeti játék legfeljebb szürke éjszakáiból valódi sötétet varázsoló kiegészítést úgy felupgradelték, hogy először kézzel le kell szedni, majd kézzel vissza kell rakni, ráadásul a szkóp is terjedt, így már hatással van az időjárásra is. Biztos ami biztos, feltettem még egy kimondottan időjárási modot is, bár lehet, az már eső után köpönyeg.

Mindenestre, imádok PC-n játszani.

p.s. teljesen véletlen, hogy az előzö poszt is skyrimes :)

Ügyfélnemszolgálat

Caracalla — Thu, 09 Aug 2012 08:37:11 +0200

Kérdés

Hi,

I live in Hungary (which is a member of the European Union), and I obtained Skyrim on a disk - which registered on Steam. However the now available Dawguard dlc is not offered on a disk, and I also cannot buy on Steam because of regional restrictions. Therefore I cannot obtain it legally.

1, I would like to inquire whether there is some hope to get some resolution to this - in my opinion - preposterous and stupid situation that Bethesda and Valve created

2, I would like to suggest that you should introduce a special policy regarding regional restrictions and Steamworks, or you will meet with platform segmentation issues. In this case, I am forced to use Steam, but cannot buy the game on Steam. I cannot buy parts of the game at all, although I know that they are available. In my opinion, this is absurd.

3, No matter how this is Bethesda's fault, this situation does tarnish Steam's and Valve's reputation, because you are allowing this to happen.

Please do treat this as a friendly suggestion. I know that you possibly cannot help with this situation, and I very much like Steam when it works. However lending a helping hand for trade restrictions will not only lower gamers' (including my) respect for your service, but also create platform segmentation and other issues.

Best Regards:
Balazs Szemes

Válasz

Hello Balazs,

Thank you for contacting Steam Support.

Unfortunately, this game is not currently available in your territory from Steam.

We are unable to release any information on whether this game will be made available in your area.

Please refer to the Steam store for all news and information on the availability of this game on Steam.

The Steam storefront can be found through the following link:
http://store.steampowered.com/

Let us know if you have any further questions.

Ügyfélszolgálat, az.

Alkalmazott agile szoftvertesztelés

Caracalla — Mon, 30 Jul 2012 17:42:43 +0200

Kicsit több mint egy éve csaptam fel webes fejlesztőcégnél tesztelőnek, amely agilis módszerekkel dolgozik (előtte is volt közöm a szoftverekhez), és én vagyok a legszeniorabb, a ‘vezető’ tesztelő (a munkaidőm egyharmadában meg projektmenedzsmenttel, projektadminisztrációval foglalkozom). Így talán nem túl meglepő, hogy olyan módszertani kérdések is foglalkoztatnak, amelyek egy nagy, kialakult szervezetben dolgozó tesztelőt többnyire nem.

Az egyik, hogy mi a viszonya az agilis fejlesztésen belül a tesztelésnek az egyéb funkciókkal (BA/architect/dev/sa/customer support). A waterfallban ugye elég egyértelmű, egy leginkább a gyártásból ismert utólagos minőségellenőrzés, amit a minőségmenedzsment irodalom többnyire a quality control néven szokott ismerni (a különbség az, hogy a gyártásban az elhibázott példány többnyire kuka, vagy akciósan megvehető, mint a hárommagos processzor). Jobb műhelyekben ez kiegészül olyan mérőszámok követésével, amik a kódról már megírásakor mondanak ezt-azt (ciklomatikus komplexitás, valamilyen notation követése régebben, code review, unit testelés pl.), amikor már valóban beszélhetünk minőségbiztosításról, quality assurance-ről.

Ehhez képest az agile iterációkban dolgozik, és ilyen értelemben az utólagos minőségellenőrzés rögtön megkérdőjeleződik, mert ami a funkciónak a vége, az az értelmes szoftvernek még nem, illetve nincs rá garancia, hogy nem . A mindennap release-elhető állapotú kód, az megint ellentmond ennek az utólagos tesztelésnek.

Két igazán komoly problémát látok egy agilis projekten való tesztelésen.

Az egyik a build stabilitás. A gyakori build, változások miatt sokszor lehetetlen azonos kódon végrehajtani a teszteket (ha nem az a greatest-latest, akkor pedig az lesz a válasz a bugokra, hogy a legújabbon is van, és tegyük hozzá, valóban nincs sok értelme egy már nem aktuális verziót tesztelni).

A másik az elvárt állapot dokumentációja, ami a sok iteráció alatt könnyedén elmarad az aktuálistól, esetleg nem is létezik, vagy csak valami megtévesztésre jó, részleges, helyenként elavult formában. Az sem segít, hogy a tipikusan kevés upfront tervezéssel dolgozó agile esetén rendszeresek a meglepetések.

A szakirodalom válasza ezekre többnyire az automatizálás. Buildet, unit, komponens, gui, teszteket automatizálni, 100% coverage-re lőni, stb. Ezek a könyvek többnyire tele is vannak olyan példákkal, miszerint “A 13 fős, 3 BA, 4 fejlesztő, 4 tesztelő és kettő valami menedzserből álló team azzal a problémával szembesült, hogy” - ami gondolom mindenkinek látható, hogy nem reális az itthoni viszonyokra. Arról nem is beszélve, hogy a tesztelők mind kiválóan értenek a fejlesztéshez, sőt, akár az architect munkájának szakmai felügyeletére is felkészültek, és természetesen a fejlesztés TDD alapokon folyik.

Azok alapján, amit én láttam, ez itthon és külföldön is eladhatatlan. Az, hogy átlagosan egy fejlesztőn még másfél embernyi (+menedzsment) overhead legyen, a megrendelőknél, részvényeseknél kiveri a balhét. Outsourcingban más nyeri a megbízást, a belső IT-t meg kiszervezik (paradox módon olyat viszont már láttam, hogy profi tesztelők nélkül üzemeljen egy 5+ fejlesztőgárda, igaz jobbára nem is fejlesztettek semmit, amikor meg igen, akkor az rossz minőségben sikerült). A dolog kevésbé problémás, minél nagyobb a projekt, mert ha relative nem is több, de mégis van egy rendes tesztelői team, ami kisebb projekteken nem jellemző.

Ehhez az is hozzátartozik, hogy a piaci viszonyok között aki elég jó, az ritkán marad tesztelő. Többnyire átáll fejlesztőnek, és főképp architektnek, a fejlesztők vagy bukott mérnökök, vagy kívülről érkezett szerencselovagok (én is ebbe a kategóriába tartozom) ésvagy nem tervezik, hogy sokáig tesztelők maradjanak. Ebből következően elég sok cég szenved a teszteléssel.

Magunk között szólva a megrendelőnek és a részvényesnek azért van igazsága. Nem minden esetben kellene 15 éven át fenntartható, atomstabil rendszer, különösen a webes fejlesztések nagy részében vállalható alacsonyabb minőség is. Más kérdés, hogy nem azonosan skálázódik a minőség meg az automatizálás, és hogy ha a megrendelő számára egy (pár) iteráció tervezett a szoftver életciklusára, akkor nem is éri meg. Különösen jól látható ez az egyébként is érdekes üzleti területet képviselő mobilalkalmazásoknál.

Hogyan lehet mégis biztositani egy viszonylag jó minőséget?

Automatizálni kell, de értelmes helyen. Elsősorban a különböző build/property szerkesztéseknél tud ez nagyon jól jönni. Eközben a cross-browser GUI automatizáció valószinüleg nem térül meg, marad az, hogy valaki manuálisan végignézi több környezetben is szisztematikusan a szoftvert. Azaz ha az ügyfél nem fizeti meg, bizony csak ott érdemes automatizálni, ahol valóban megtérülést hoz.

A másik, ami viszonylag működik tapasztalatom szerint, az a hagyományos quality police szemlélet visszacsempészése. A tesztelő amennyiben elér egy elég komoly domain ismeretet (például a félkész dolgokkal való foglalkozás helyett erre is gyúrhat), és egyben tölthet el viszonylag értelmes mennyiségű időt az elvileg már kész szoftverrel (ami központi agile elvekkel ellentétes), funkcionálisan, vizuálisan, használhatóság szempontjából biztositható egy jó minőség. Ha a fejlesztőkkel közösen sikerül még skálázhatósági és teljesitmenyellenörzéseket is végezni, akkor még tovább emelhető a minőség.

Tökéletes? Nyilván nem. Agilis? Egyes elemeiben.

Ellenben a gyakorlatban alkalmazható, nem pazarló és eredményt lehet vele szállitani.

Napi barkács

Caracalla — Thu, 03 Nov 2011 01:38:05 +0100

A reggel úgy indult, hogy nem akart bebootolni a gépem. Már vagy két napja nvram check errorokkal újraindult eleinte párszor, de ez múló kellemetlenségnek tűnt csupán. Mint ahogy az is, hogy elég zavaróan vinnyogott valamelyik ventillátor kábé egy hete, mintha csapágyas akarna lenni, de szerencsére a játékok hangja elnyomta ezt azért.

Miután a hideg középkorban, internet nélkül elfogyasztottam a reggeli kávét, konstatáltam, hogy a no boot media found egy új szintre emeli a probléma súlyosságát. Nem segített az sem, hogy az újraindulásokat rövid leállások kísérték (mintha kikapcsolna és majd vissza), de az oprendszer dvd-jéről a telepítő azért elindult. Itt már látszott, hogy nem lesz eseménytelen az este. a windows reinstall a kedvenc hobbijaim egyike.

A nap folyamán két gondolat foglalkoztatott: mit kell bele venni, hogy a siker reményével álljak neki megszerelni este (egy desktop pc-ről van szó), illetve hogy milyen adat volt pótolhatatlan rajta. Hazafelé egy 64gb-s ssd-vel és egy új táppal felszerelkezve nekiálltam diagnosztizálni a problémát.

Miután nem javult meg a nap folyamán magától, az első célpont a tápegység volt. Simán kicserélni kevés lett volna, kíváncsi voltam a régi belsejére is. Tekintve hogy nem volt itthon rendes csavarhúzó, különböző praktikákat bevetve - többek között egy most már kevéssé hegyes, ám tépős sebek okozására immár kiválóan alkalmas nagy santoku szakácskést is - valahogy leépítettem a burkolatot róla. Bár nem volt teljesen működésképtelen a régi táp, de a finoman megflambírozott részek azt támasztották alá, hogy lehetett vele némi gond.

Az új táp beépítése után (aki már szerelt ilyet, az tudja, hogy nem a négy csavar, hanem a több köteg drót dugdosása az igazi feladat ebben, különösen ha párat sikerül rossz irányban ésvagy helyre dugni eleinte) belekerült az ssd és rá a windows. Majd egyenként végigpróbálgattam a korábbi vinyókat, amiből kiderült, hogy adat nem veszett el, valószínűleg a boot record sérülhetett csak a korábbi fő vinyón. Miután szépen visszaraktam bele a korábbi 3 merevlemezt a dvd és az ssd mellé, nagyjából félrerakva a drótokat a ventillátorok elől, nagy nyugalommal nyomtam meg a power gombot.

Hogy aztán ne történjen semmi.

Egy kávé és cigi kör után még párszor átdugdostam a dolgokat. Külön élmény az egymáshoz nem túl ergonomikusan közelre rakott satás kábelek ráapplikálása az alaplapra, főképp, ha ebben egy keresztbe lógó ide kábel, illetve ún. bazinagy videokártya akadályozza az embert.

Mindenhová jutott power, bár helyenként kettős alfa hélixbe csavarodtak a drótok, szíriuszi dns patternben. Semmi nem segített.

Gyanússá végül a kékfehér, power switch feliratot viselő fekete jumperszerű csatlakozóban végződő, szabadon lógó drótpár vált, amelyet különböző bővítőhelyekkel való variálás során minden bizonnyal sikerült leoperálni az alaplapról. Ez szerencsére egy kb. hatféle különböző előlapi drótot tartalmazó csoport része, amely nagyjából közvetlenül a satás csatalkozócsoport alatt helyezkedik el. Szerencsére van egy köztes elem, azaz nem az alaplapra kell közvetlenül rácélozni a kétpines csatival, de azért így is szórakoztató kihívás volt.

Körülbelül négy órával, több, már épp hogy csak vérző felszíni sebbel és egy kibelezett, bár feltehetően még nem teljesen tropa táppal később sikeresnek ítélem a műveletet.

Végül minden megvan, bár a 4 vinyó+1dvd-ből egyszerre csak 4 látszik (ezen még alakítunk, bár a jumperekhez való hozzáféréshez újra szét kell kapni mindent kb., egyelőre inkább megideologizálom, hogy nem is kell már egy modern gépbe dvd, amennyit meg kell, annyi időre le lehet húzni valamelyik vinyót), sikerült minden jelszót megmenteni.

p.s. Az mennyire menő már, hogy a steam indítás után felismeri, hogy valami gond van (például hogy semmi nincs meg a korábbi registryből, akár ez is okozhat neki némi problémát), kér engedélyt admin joggal való futásra, és megjavítja magát? És megvan a teljes library, a már felinstallált játékokkal.

p.s.2: Az ssd rettenet gyors. Körülbelül 30khufból már lehet kapni egy 64GB-set, ami bőven elég a rendszernek, ég és föld a különbség tőle.

p.s.3: Mindig meglepődöm, hogy mennyire strapabíró alkatrészekből áll egy számítógép. Ránézésre sérülékenyek, de kiválóab bírják a karcolást, feszegetést, nyomogatást, illetve a merevlemezek még az ütögetést is.

p.s.4: Mindig meglepődöm, hogy mennyi, egyébként nem hiányzó szemét gyűlik össze az ember számítógépén, mind programok, mind adat tekintetében. Két, összesen egy kislemezre ráférő fájl volt csak részben pótolhatatlan. Ez egyben azt is mutatja, hogy a cloud mennyire a hétköznapok részévé vált, néhány éve ez még nagyobb köteg lett volna. De ugye a mostani tapasztalatok is csak azt támasztják alá, hogy a backup felesleges időpocsékolás.

p.s.5: Megszűnt a vinnyogó hang is, ezek szerint nem a proci vagy a videokártya ventillátora volt. Vajon melyik lehetett akkor?

A WikiLeaks internetszabályozási ötletelést vált ki

Caracalla — Thu, 23 Dec 2010 10:01:27 +0100

Írtam már párszor, hogy pro és kontra a legnagyobb probléma az internettel, hogy nem igazán van szabályozó hatóság, ami költséghatékony, műszakilag alkalmazható szabályozást tudna alkotni az internetre vonatkozóan. Ennek az egyik oka, hogy a net világméretű, a jogszabályok meg általában terület és személyi hatállyal bírnak. A másik meg alapvetően az, hogy nem úgy van kitalálva a technológiai oldala, hogy könnyen szabályozható legyen (bár ezen lehet segíteni, például az infrastruktúra üzemeltetésében részt vevő cégek kötelezésével)

Nyilván mindenki hallott már a WikiLeaks esetéről az amerikai titkosított diplomáciai üzenetekkel. Nos ez az esemény még képesnek bizonyulhat, hogy a szabályok fenti területi korlátozottságát áttörje. Brazília kezdeményezte, hogy az ENSZ keretein belül álljon fel egy kormányképviselőkből álló nemzetközi testület, amely aztán meghatározná a net szabályozásának politikai közös pontjait. Nyilván különösebben nem meglepő, hogy bizonyos országok kitörő örömmel fogadták az elképzelést - Kína, Dél-Afrika, India, Szaud-Arábia például. Nyilván a közös platform valami olyasmi lehet, hogy a mosolygó afrikai diktátorokon és a kínai pártközleményeken kívül minden más tiltassék be.

Jelen formájában persze vajmi kevés esélye van ebből egy nemzetközi szerződés megszületésének, de két dolog látszik. Az egyik, hogy a nyugati kulturkör már technológiai területen sem domináns a nemzetközi vizeken (A BRIC országokból csak az R hiányzik), a másik, hogy hosszútávon nem túl valószínű, hogy a mostani - némileg szabályozatlan, illetve az országhatárok miatt kijátszható - internetes korlátok ennyire tágak maradhatnának.

A könnyűlovasság károgása

Caracalla — Sat, 09 Oct 2010 16:49:13 +0200

Éppen a Nol cikkét választottam apropónak, de lehetne bármelyik másik könyvszakmai rendezvény beszámolója. Mi van ebben az országban olyan mélyen elkúrva, hogy össze-vissza beszél mindenki mindent, de mégsem sikerül értelmes ekönyv ajánlattal előállnia senkinek?

Nyilván azon nem kell meglepődnünk, hogy a könyvkiadók által foglalkoztatottak, kiadótulajdonosok rendkívül fontosnak, nélkülözhetetlennek tartják a kiadók létét, (ami persze korántsem magától értetődő, az általuk ellátott feladatok valóban szükségesek, de más formában is elképzelhető az ellátásuk,) de igazán az Amazon kikiáltása ősellenségnek az, amit nem tudok hová tenni. Amennyiben az Alexandra vagy a Bookline teszi ezt, az még érthető, de a kiadók vajon miért?

Az teszi módfelett érdekessé ezt a pozícionálást, hogy a felhasználonak a még a magyar ekönyv piacon is az Amazon a legjobb barátja. Egyértelműen a legjobb ár-érték arányú olvasót ő adja, amint az Amazontól könyvet vásárolni is egyszerű. Az Amazon - természetesen a saját üzleti érdeke miatt - tekintettel van arra, hogy az ügyfelei, a fogyasztók mit hajlandóak megvenni, mennyit hajlandóak fizetni.

Ez az utóbbi az, ami szinte teljesen hiányzik a magyar kiadói és könyvkereskedői gondolkodásból. A magyar kiadó leszarja, hogy a leendő ügyfele nem akar kétszerannyit fizetni a bugos készülékért, mint a jól működő Kindle-ért, és így aztán nem akar epubot se. Ahelyett, hogy azt találná ki, hogy hogyan szolgálja ki az ügyfelét, hogy az elégedett legyen, kisesszéket ír az Amazon gonoszságáról, a Kindle dömpingáráról és az epub mindenekkfelettiségéről (és ami különösen hipokrita, a drm-es epub nyitottságáról).

A magyar kiadó és könyvkereskedő nem ügyfélbarát, nem reagál az ügyfelei igényeire. A magyar kiadó és könyvkereskedő nem üzletember. A magyar kiadó és könyvkereskedő az ügyfelei kiszolgálása helyett félinformációkra támaszkodva részben képzelt részben legyőzhetetlen fantomokkal viaskodik. A magyar kiadó és könyvkereskedő még mindig úgy gondolkodik és viselkedik, mint egy monopolista. Viszont már nem az.

A magyar kiadó és könyvkereskedő úgy alkotja meg termékét, ahogy az neki és a szerzőjének megfelelő és úgy is árazza, ahelyett hogy úgy alkotná meg, ahogy az ügyfelének a legegyszerűbb, legkényelmesebb és legolcsóbb ,pedig egyedül az ügyfél az, aki fizet neki érte!

Ha ez nem változik meg, a magyar kiadó az Amazon, az Apple vagy más beszállítója lesz, a magyar könyvkereskedőt pedig a por lepi majd. A magyar ügyfelek pedig boldogan fognak vásárolni az Amazontól, because it works.

Hacktivity

Caracalla — Mon, 20 Sep 2010 19:37:00 +0200

Volt szerencsém részt venni az idei Hacktivity-n is, ami egy teches konf és egy rockfesztivál legjobb elemeit egyesítette magában. Remek élmény volt, egészen sok érdekes előadással.

Még egy előadással is megpróbálkoztam, amely két már megszületett, de még élesben nem alkalmazott illetve egy éppen tárgyalás alatt álló jogi normáról szólt. Jelen poszt apropója, hogy úgy érzem, nem sikerült elmondanom mindent/rendesen (a félreértések elkerülése végett ez kizárólag a saját teljesítményemet minősíti). Ezzel összefüggésben - kicsit frissítettem a rólam oldalt is, tekintve, hogy a most következők után már tényleg egy Google keresésbe fáj rájönni, hogy hogy hívnak).

Így aztán leírom, amit nem sikerült elmondani. Nem lesz rövid ez a poszt.

[...] Bővebben!

A Google-Verizon közös javaslatról

Caracalla — Tue, 17 Aug 2010 21:19:49 +0200

Már egy hetes a hír, és lassan épp kezdtem kellően felkészültnek érezni magam, hogy írjak róla. Erre Jonathan Zittrain professzor megírta sokkal jobban, mint ahogy tudtam volna, nekem pedig semmi más dolgom nem maradt, mint hogy linkeljem :)

Röviden mégis: arról van szó, hogy az ún. net neutrality (ill. network management) vitában, amely arról szól, hogy az isp-k mennyire nyúlhatnak és mennyire nyúlhassanak bele az eszközeiken átmenő hálózati forgalomba (azaz bizonyos adatokat gyorsítsanak, másokat lassítsanak esetleg, milyen okból tehessék ezt: műszaki? üzleti? esztétikai?, kaphatnak érte pénzt?, stb. stb.) született egy közös kompromisszumos javaslat a két tábor prominens szereplőitől.

A kompromisszum lényege igazából az, hogy eltérő szabályokat vonatkoztatnának a drótnélküli hozzáférésre és a hagyományos internetszolgáltatásra. Mobilneten hagynák a forgalom priorizálását, csak nyilvánosságra kell hozni, hogy mi alapján történik, de - egylőre - nem lenne korlátozva sem a mód sem a mérték. Ezzel elméletben azért annyira nem nehéz egyetérteni, elvégre a mobilnet rövidtávú működtetésében gyakran advanked feketemágia szükséges, gondoljunk pl. arra, hogy mit szív az AT&T az iPhoneokkal. És ez egyelőre csak egyre ilyenebb lesz.

Egyetlen további megjegyzésem van még: a javaslatnak azért az egy nagyon sajátos pontja, amely megpróbál mindent megtenni az állam szabályozó szerepének csökkentése érdekében. Valahol szórakoztató, hogy a kompromisszum megszületésében komoly szerepet játszhatott az elszabadult törvényhozó hatalomtól való kölcsönös félelem.

Zittrain mellett még Richard Benett gondolatait ajánlom megfontolásra azzal, hogy minden kivételnek van alkivétele, annak al-alkivétele, usw, usf.

Re:IP

Caracalla — Mon, 16 Aug 2010 19:16:00 +0200

Félek, két rövid írás elolvasása nélkül a következőek nem lesznek érthetőek: GG vetette fel a tulajdon-e a kopirájt témát, amire tothpb reflektál (nyilván nem nehéz kitalálni, hogy kik állnak a nick mögött, de most nem ez a lényeg. Tothpb-ről azért tudni kell, hogy Artisjusos jogász, bár itt nem hivatalos minőségében szólal meg. Ettől még nyilván nehéz elképzelni, hogy valaki 9-17 között Artisjusos jogász, otthon meg cikket ír a közös jogkezelés hátrányos elemeiről. A lé determinálja a tudatot, I guess).

Igazából négy elemet érzek hiányzónak a fenti beszélgetésből, amelyeket az alábbiakban a szerint rendeztem sorba, hogy mennyire zavarja a hiányuk a témáról való gondolkodást.

Az egyik annak a felismerése, hogy míg minden fizikai tulajdon (tárgy) pusztul, ráadásul a legtöbbjük emberöltőn belül, addig a szellemi tulajdon tárgyai nem. Ez korábban nem volt ennyire egyértelmű, hiszen a fizikai hordozói annak is pusztulnak, de mára annyira általános a digitális, tökéletesen és könnyedén másolható forma, hogy nem lehet nem észrevenni, hogy pl. a Pantera legjobb albumai ugyanúgy szólnak, mint amikor felvették őket. Míg az akkoriban (a kilencvenes években) épült lakás ha nem is dőlt össze, az állagmegóvása bizony komoly költséget jelent(ett). Azaz a fizikai tulajdon puszta létével arra serkent minket, embereket, hogy valamit tegyünk, ha nem akarunk rosszabb helyzetbe kerülni.

Azaz a fizikai tulajdonra nem szükséges időkorlát megállapítása, hiszen enyészik magától. Az idővel amortizálódik. Ezzel szemben a szellemi javak csak eszmei avulástól szenvednek (jön egy újabb, modernebb, stb., aminek az értéke magasabb).

A második dolog az, hogy a szellemi tulajdon értelemszerűen monopólium. Ennek megfelelően sokszor nincsen is piacán versengés, az hogy létezik-e bármiféle konkurenciája, amely kordában tartaná állami beavatkozás hiján is az előállítót, az gyakorlatilag a helyettesíthetőségtől, a létező helyettesítő termékektől függ. Egy zeneszám adott esetben könnyen helyettesíthető, míg egy operációs rendszer szinte egyáltalán nem. Nevetséges dolog volna pl. a Windows piacáról beszélni. Ez persze azt is jelenti, hogy tothpb kereslet-kínálatra vonatkozó érvét legalább is érdemes a tekintetben megvizsgálni, hogy valóban társadalmi hasznot hajt-e minden egyes esetben a szellemi javak jogi monopóliumokat kreáló védelme. Egyfajta negatív bizonyítéka lehet ennek a zene képzelt értékének csökkenése, amely elsősorban arra vezethető vissza, hogy a szűkösségét - amely forrása a jog által biztosított monopólium volt - megrendítette az, hogy a jog bő egy évtizede már nem képes hatékonyan fenntartani ezt a monopóliumot.

A harmadik, és ez már elég súlyos, hogy nagyon különböző dolgokat szoktak a szellemi tulajdon címke alatt egy csoportba sorolni. Míg a védjegy kizárólagos gazdasági használatot ad jogosultjának egy szó vagy kifejezés felett, addig a szerzői jog egy műalkotásra vonatkozik, a szabadalom ipari találmányra, az üzleti titok védelme egy nyilvánosságra nem hozott információra, stb. Ezek szinte annyira különböznek, hogy nehéz nekik közös jellemzőt találni.

Leszámítva talán azt - és ez a negyedik elem - hogy jelentőségük egyre jobban növekszik. Úgy tűnik számomra, hogy a fejlett nyugati társadalmak elértek egy olyan jóléti fokot, amelyben a különbség sokszor nem valódi anyagi viszonyokban áll fenn, hanem pusztán esztétikai területen, hogy valakinek Luis Vuitton táskája van-e vagy csak sima bőr, milyen autóval jár, Trabanttal vagy Mercedessel, stb.

Az üzleti életben még drámaibban a változások. Az Egyesült Államokban már létezik olyan cég, amely semmi mást nem csinál, mint szabadalmakat vesz és azok megsértéséért perel, és olyan is, amely saját portfolióját a beperelt rendelkezésére bocsátja használati (licenc) díj ellenében. Ezekben a viszonyokban nagyon könnyű a tulajdonszerűséget tetten érni, de egyáltalán nem lehet az ipari feltalálást megtalálni. A szerzői jog is egyre gyakrabban szolgál olyan dolgok védelmére - mint pl. a magánlevelek, üzleti dokumentációk, stb. - amire nem is gondoltunk korábban. Az emberben nagyon nagy a csábítás, hogy ezt egyfajta - negatív felhanggal - kitalált gazdaságnak hívja. Ugyanakkor ez a szféra nagyon sok pénzt képes megmozgatni nyugaton. Erre tothpb is utal, amikor a GDP százalékokról beszél. (Más kérdés persze, hogy ha fogok egy papírt, ráírom hogy tízcsillió euró és ezt mindenki el is fogadja annyinak, akkor iszonyatosan gazdag leszek egycsapásra. Valós piac nélkül nehéz beárazni bármit.)

Amitől azonban érdekessé válik az az, hogy a felemelkedőben lévő BRIC országok körében egyáltalán nem ilyen egyértelmű a szellemi tulajdonjogok helyzete. A túl erős szellemi tulajdon pedig még versenyhátrányként is szolgálhat majd számunkra, és valójában mindig káros, ha olyasmit kezd védeni, amit a nélkül is megcsinált volna a létrehozója (és mégis monopóliumot kap a a felhasználására).

Mindenesetre azt gondolom, hogy nem lehet tagadni, hogy a szellemi tulajdon, szellemi tulajdonjog életünk részévé vált. Viszont mielőtt tort ülnének a szellemi alkotások teljes tulajdonszerű védelméért síkra szállók, jobb ha nem felejtik el, hogy az államok nagyon szeretik a tulajdon minden fajtáját megadóztatni.

Életek a Facebook

Caracalla — Mon, 03 May 2010 20:50:00 +0200

Az elmúlt napokban talán még a görög helyzetről sem írtak annyit össze, mint a Facebookról. Zuckerberg úgy döntött, hogy a net legfőbb központja a Facebook kell legyen, és két komoly változtatást eszközölt: egyrészt az eddigi 'rajongás' helyett lájkolni lehet az egyes oldalakat, kivinni a lájk gombot, másrészt lehetetlenné tette annak megtiltását, hogy az ismerőseink a személyes adatainkat kivigyék magukkal - például a farmra.

Többé-kevésbé privacy freaknek tartom magam, de nem a jurtába kiköltözős fajtából. Igyekszem kontroll alatt tartani, de legalább is tudni, hogy mi érhető el rólam egy Google kereséssel, milyen infók vannak rólam publikus adatbázisban. Ugyanakkor egyszerűen nem nagyon tehetem meg, hogy ne legyek rajta, annyi minden történik a Facebookon - események szervezése például, másfelől ha már rajta vagyok akkor nem nagyon kerülhető el, hogy bizonyos embereket visszajelöljek, ha már megtalálnak. Kénytelen vagyok feladni azt az elképzelésemet, hogy a munkabeli és a magánéletbeli hálózataim elkezdjenek összecsúszni, pedig voltak olyan pillanatok, amikor ez már-már működni látszott.

Azonban azt látom, hogy másoknak ez egyáltalán nem okoz gondot, simán megszpemmelik az ismerőseiket az üzleteik, cégeik weboldalával, gond nélkül tesznek elérhetővé mindenféle képet, tudatják akár kollégáikkal, főnökeikkel is, hogy a farmozás a kedvenc hobbijuk, és hogy újabb virtuális kismacskát találtak.

A privacy szerintem olyasféle, mint a szférák zenéje Arisztotelésznél: csak akkor jövünk rá, hogy létező, fontos dolog, ha ellhallgat a zene, azaz megváltozik. Ugyanez a helyzet a magánélettel is: amikor valaki a szemünkbe mond valamit, amit nem akartunk köztudottá tenni, akkor jövünk rá, hogy bizony ez fontos lett volna, hogy olyanok is látták, akiknek nem szántuk. Eltűntetni, mások fejéből az információt kitörölni pedig általában már nem lehetséges.

Nyilván az egy üzleti modell, hogy személyes hitelességünkkel próbáljuk megtámogatni a céget, és kisvállalkozóknál nem is feltétlen rossz, mert hát információs, webhez közeli iparágakban egy kisvállalkozás ennél nem sokkal több. Ugyanakkor kicsit túlzás, amikor a haverjainktól, barátainktól is személyes tanúságtételt várunk erről.

Ahogy egyre szaporodnak ezek a nyilvános életek, profilok, megint el lehet tűnni a tömegben elvileg. Az egyenletben azonban véglegesen megváltozott annak a tényezőnek a nagysága, ami a másikról információk kiderítésének a nehézségét, költségét mutatja. Míg a fizikai életben tudjuk, hogy egy alapos felmérés, körkép elkészítése legalább százezres nagyságrendű összeget igényel, viszonylag nyugodtak lehettünk, mert ha nem voltunk közszereplők, nagyon gazdagok vagy celebek, arra számíthattunk, hogy nyugtunk lesz.

A Facebookon azonban bárki tud csinálni egy keresést, ha esetleg csak névtöredéket tud is. Egy kattintásra ott egy csomó információ, sőt viszonylag széles körben ki is jut, és utólag is lekérdezhető. Ez nyilván nagyon hasznos például a bűnüldöző szerveknek.

A privacy azonban nem arról szól, hogy a rendőrség elől bújkálnánk. inkább arról, hogy bizonyos dolgokat nem teszek közszemlére, hogy a véleményem egy részét csak szűk körben mondanám el. Minden esetben, amikor valamelyik ismerősöm új appot próbál ki, egy fényképen megjelöl vagy hasonlók, az életem egy része kikerül a kontrollom alól, ki tudja kikhez.

Konklúzió egyelőre nincsen. Mint minden kudarcorientált területen, a privacynál is meg kell várnunk, amíg beérik a gyűmölcse, bekövetkezik pár látványosabb probléma, hogy a valódi veszélyét felmérjük. A szellemet azonban nem egyszerű visszatuszkolni a palackba.

P.S: nyilván a Facebook mellett még sok mást is hozzá lehetne csapni, pl. hogy a Twitteren keresztül egyre több ember teszi közzé, hogy merre tölti a napjait, többnyire a teljes nyilvánosság számára.

Új kormányzati portál design

Caracalla — Mon, 08 Mar 2010 00:00:00 +0100

Végre valahára sikerült kezdeni valamit a magyarorszag.hu-val.

A régi weboldal egy rémálom volt, és most alapvetően nem a kinézetre gondolok, hiszen az ember nem járt oda naponta. De az, hogy pl. a számomra legfontosabb értesítési tárhely szolgáltatás egy olyan url mögé volt elrejtve, ami sehol nem volt kint linkként, majd onnan is még meg kellett nyomni a 'használom a szolgáltatás gombot', kimondottan kényelmetlen volt.

A nagyon sok pénzból (nem hiszem, hogy más költene 5mrd forintot egy ilyen kaliberü dologra) többé-kevésbé használhatóvá tett oldal sem tökéletes persze. Eltekintve attól, hogy elsőre döccent a bevezetés (ráadásul akkorát, hogy rögtön vissza kellett állítani a régit), nekem nagyon nem tetszik a színskálája. Emellett elég lomha is a kicsike, és túl statikusak, néhol pedig inkonzisztensek az információk is (pl. egy tájékoztató akkor is linkkel meg mindennel közli, hogy ügyfélkapu regisztráció kell a szolgáltatáshoz, amikor pedig be vagyok lépve az ügyfélkapummal).

Nagyjából olyan a helyzet, mint amikor egy elhízott, hatvanéves Lendvai Ildikó kijön a plasztikai sebészetről (képzelt szituáció természetesen) - nem hiányozna egy pillanatig sem, de el tudja képzelni az ember, hogy rövidebb időt eltöltsön vele egy helyiségben, ha nagyon muszáj..

Miért KELL sokkal olcsóbbnak lennie az ekönyveknek?

Caracalla — Mon, 01 Mar 2010 21:39:00 +0100

Korábban már elkezdtem boncolgatni, hogy milyen kérdések merülnek fel, amikor egy digitális cuccnak az árát próbáljuk jól meghatározni. Most egy sokkal egyedibb, sokkal praktikusabb kérdést veszek elő, jelesül, hogy mennyibe kellene kerülnie egy elektronikus könyvnek (és hogy ez miért szívás különösen Magyarországon).

Ekönyv és DRM

Gyakorlatilag elhanyagolható az esélye, hogy egy DRM-nélküli ekönyvpiac akár csak középtávon is sikeres tudna lenni. Egészen egyszerűen annyira elterjedt itthon a minden korlát nélküli másolás, hogy borítékolni lehet, hogy egy emailben minden probléma nélkül továbbküldhető fileért nagyon kevesen fizetnének. Rántsuk be egy DRM-et tehát.

Illetve ennyire mégsem egyszerű a helyzet. Ugyanis attól, hogy valamin van DRM még nem fogja megvenni senki. Ahhoz ugyanis az kell, hogy egyébként akarja, hogy meglegyen neki a könyv. Ebben pedig a DRM igazából (és kicsit paradox módon) azt hozza, hogy egyrészt lesz valami plusz költsége az előállításnak, másrészt rosszabb lesz, mint a DRM mentes.

A 'jó' (ez valójában azt jelenti, hogy elfogadható mind a vevő, mind az eladó számára) DRM a jelenlegi piaci tapasztalatok szerint az, amely ugyan megkerülhető, de a hétköznapi felhasználása ezt nem követeli meg. (Egyébként a DRM megkerülése gyakorlatilag (amikor az illető tudja, hogy mit csinál) minden esetben ~~bűncselekmény~~ szerzői jogsértés, ha haszonszerzés végett követik el, akkor pedig bűncselekmény is, függetlenül a céljától.) De ez még mindig a történet egyik fele csak.

Üzleti modellek kerestetnek

A másik ugyanis az, hogy más - nem feltétlenül könyves - területeken azt látjuk, hogy önmagában a DRM nem elég. A jó, sikeres megoldásoknak átlalában része a DRM, de csak mint az üzleti modell egy integrált része. Nem áll a felhasználó útjában a tipikus felhasználások során (ez azért elég jó use case-elést igényel), de persze még úgy is korlátoz. Viszont vannak olyan elemei az üzleti modellnek, amelyek kiegyensúlyozzák a jórészt a DRM-ből fakadó hátrányokat (amiknek persze csak technológiai értelemben forrása a DRM, a jogi alapja meg, hogy nem eladott műpéldányokról, hanem felhasználási jogok 'vételéről' van szó), hordozhatóság, személyhez, és nem tárgyhoz kötöttség. Talán ez a legfontosabb: olyan személyes jogról van szó, amelyet emberek között ugyan nem vagy nem nagyon lehet átadni, de tárgyhoz nincs kötve.

Emellett területektől függően lehetnek különböző előnyök-hátrányok, amikbe most nem mennék bele. Viszont szinte minden területen jellemző az árakkal való dinamikus 'játék', ami a valamilyen korlátos, nem könnyen terjeszthető elem mellett a másik legfontosabb csoportja az előnyöknek.

Mi marad a könyvnél?

Nagyon nehéz - a papírkönyvtől eltekintve - olyan előnyt felhozni az ebooknál, ami kiegyensúlyozza a DRM-ből és a másféle felhasználási jogokból fakadó hátrányokat. Mindenféle accountokat kell regisztrálni, nem másolható egyszerű drag&droppal, stb.

Talán az ár lehetne az egyetlen ilyen. Azaz szerintem aki sikeres ebookot akar csinálni, annak a legfontosabb feladata, hogy kitalálja, hogy hogyan adhat nagyon komoly árelőnyt a vevőinek. Nemhogy a marginok növekedésével, de egyenesen csökkenésével kell számolni egy ebook esetén (persze ez nem feltétlenül igaz minden egyes szereplőre a termékelőállítási és -értékesítési láncban). Ha csak 20%-kal olcsóbb például, mint a papír, akkor szerintem nem sikerült.

Dworkyllt idézném, szerintem elég jól megfogta a lényeget:

Legyen az e-könyv annyira olcsó, hogy ne érje meg a "rippeléssel" szórakozni. Ez párszáz forint, ennyit buszjegyre is elver az ember. A követendő példa a "jóárasított" DVD-k, ahol a másodosztály, a.k.a zs kategória 1000 forint alatt van, és a premierfilmek is megállnak kb 2 plazás mozijegy áránál.

A kulcs persze az impulzusvásárlás range-ének megtalálása, illetve olyan technológiáé, ami nem kerül ehhez túl sokba.

Van jövője a magyar ekönyvpiacnak?

Ez az a kérdés, amire szerintem mindenki keresi a választ. Mennyire csapja fejbe a könyvpiacot, ha elérhetőek lesznek az eredeti nyelvű könyvek, és nem csak a sokszor borzalmas fordításuk? Mennyire okoz gondot az átmeneti időszak, amikor egyszerre kellene megélnie a fizikai és a digitális infrastruktúrának is? Egyelőre csak kérdések vannak, nagyon nagy kérdés, hogy mennyire lesz jó az idei év a könyveknél, a tavalyi állítólag elég rossz volt.

Lesz olyan versenyző, aki megfinanszírozza a kialakulását? A jelek szerint igen, mindenki a Bookline (és mögötte a T) készülődéséről pusmog. El is fogják találni, hogy az olvasónak is vonzó legyen? Ez jóval kétségesebb.

Alternatív finanszírozás

Ez talán az egyik legérdekesebb lehetőség. Talán páran már hallottatok a Csodaidők sorozatról, aminek az első kötetét követő köteteit a rajongók előre megfinanszírozták. Miért ne működhetne ez modell szélesebb kör esetében is? Egy ekönyv esetében ráadásul többé-kevésbé lenullázhatóak a terjesztési költségek, egy jó szerkesztés persze soha nem árt egy könyvnek, de simán el tudok képzelni egy gyakorlatilag workshopszerűen működő butikcéget vagy akár freelancert, aki megcsinálja.

Elég komoly jövő állhat a valamilyen fizikailag megfogható dologhoz kötődő, de utólag elkészülő könyv előtt is. Egy jobb konferenciasorozat előadói által írt kiadvány például, ami csak a résztvevők számára lesz elérhető, szintén lehet vonzó.

Nem látom, hogy ezek mainstreammé válhatnának, de egyes niche körökben akár még jól is működhetnének...

Mi is a helyzet az ACTA-val?

Caracalla — Wed, 24 Feb 2010 00:12:00 +0100

Megpróbálom megspórolni az aktuális köröket arról, hogy az index vajh megint miért nem néz utána, hogy miről ír, láthatólag úgy is reménytelen erről írni (egyébként már nem olvasok indexet, a cikk a kultip blogon keresztül jött szembe, ami viszont egy érdekes kísérlet). Legyen inkább szó arról, hogy miért tűnik nagyobbnak az ACTA füstje, mint a lángja.

Alapvetően azt kell tudni az ACTA-ról, hogy annak egyik fő fókusza lesz csak a szerzői jogi jogsértések elleni harc, legalább ilyen kiemelt szerepet játszik majd a sokkal kevésbé izgalmas hamisítás elleni küzdelem. A most kikerült fejezet igazából csak nagyon röviden tartalmaz nagyon kevés részletet. Egyetlen aggasztó lábjegyzettől eltekintve azonban jelen formájában az ACTA e fejezete nem hoz változást. Még egyszer: nem változtat semmin, semmilyen értelemben. Ez mindenki számára egyértelmű, aki nyomokban ismeri a magyar és a nemzetközi, valamint az uniós joganyagot.

Ami az indexnél 'a szolgáltató a hibás' az a szöveg szerint csak annyi, hogy a harmadik fél felbújtására, biztatására elkövetett szerzői jog és szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértése esetén a harmadik fél ellen is biztosítva vannak a polgári jogi fellépés lehetőségei. Ez elsőre keménynek tűnhet, de nagyon sok esetben csak a harmadik félnek minősülő szolgáltatót lehet elérni. Dióhéjban ez a 2. pont tartalma.

A következő pont (3.) pedig éppen azt írja elő, hogy bizonyos feltételek esetén ezeknek a szolgáltatóknak a felelősségét korlátozni kell (ami nem jelenti a mostani védekezési lehetőségeik csökkentését).

Emellett megtalálható még a technológiai korlátozó intézkedések szabályozása is.

Ha valaki felteszi a kérdést, hogy hol láttunk már hasonlót, akkor a válasz az, hogy bizony két uniós irányelvben, meg persze az ezt implementáló törvényekben. Vagyis ezek a pontok semmiféle változást, új kötelezettséget nem jelentenek jelen állapotukban.

Ami még izgalmasabb, hogy ez gyakorlatilag a DMCA csomagdeal nemzetköziesítése, aminek bizonyára kiemelt célja Kanada becserkészése.

(Az egy zavaró lábjegyzet pedig a 6., ami a jogsértő felhasználói tevékenységeknek egyetlen példáját hozza, a felhasználó számára nyújtott szolgáltatás megszakítását.)

A fentiek alapján ennek a célja leginkább az, hogy más országokra is kiterjesszék az eredetileg a DMCA-ben megjelent szabályozást (amivel lehet egyetérteni, ellenezni, de attól még nem új, az EU 2000-es, 2001-es irányelvekkel implementálta az eredetileg 1999-es DMCA-t, és kedvenc netes szolgáltatásaink működésének egyik alapkövét jelentik).

Azt egyébként könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy korábbi verziókban jóval keményebb dolgok voltak, amit nem utolsó sorban a külső nyomás miatt sikerült a kevésbé lelkes résztvevőknek felvizezni, és mindenképpen indokolt odafigyelni a történet folytatására, de ez így most nem jelent semmiféle új korlátozást (feltéve persze, ha valódi a kiszivárgott doksi).

Másfelől meg azt lehet látni, hogy nagyon nem megoldott az online környezetben a szerzői jogok kezelése. És ez nem csak a 'nagy' játékosoknak rossz, hanem gyakorlatilag mindenkinek, jó példa Konrád esete. Valamilyen formában vissza kell vinni az internetet a jogszerűség medrébe ha működő, sikeres szolgáltatásokat, kontentet akarunk, ugyanakkor ez döntően nem jogi kérdés, így jogi eszközökkel nem is oldható meg önmagában, sőt.

Persze a félreértésen alapuló hisztivel bizonyosan nem leszünk előbbre.

Ha valaki részletesebben kíváncsi a helyzetre, az általam látott legjobb elemzést az Ars Technica követte el.

A szellemi termékek árazásának problémáiról

Caracalla — Mon, 15 Feb 2010 01:38:00 +0100

Akármilyen termékről is legyen szó, az ár megállapítása az egyik legnehezebb kérdés. Alapesetben egy vállalkozásnak azt a fügvényt kell megoldania, hogy maximális legyen a profitja, és ennek megfelelően választja meg (ez részben egymástól függ persze, hiszen az ár megszabása sokszor mennyiséget is választ) az árat és a mennyiséget (és természetesen sok minden befolyásolja, hogy hol lesz ez a pont, nem kizárt, hogy sehol, amennyiben túl magasak a költségek, a helyzetet kicsit rontja még az is, hogy ez csak egy tökéletesen versenyző piacon matematikai probléma, általában meg egy nehéz gyakorlati kérdés).

Számos esetben fordul elő, hogy a költségek illetve a piaci információk alapján belőtt árral elkezdi tesztelni a piacot egy-egy cég, hogy aztán megtalálja az optimálisnak tűnő árat. Nyilván szinte mindig vannak átugorhatatlan hard korlátok és valamilyen irányba motiváló soft korlátok egyaránt (a mennyiség nem növelhető igazán rugalmasan, az, hogy mennyire sikerül egyáltalán a leendő vásárlókat értesíteni a termék létéről, eljuttatni hozzájuk, stb., és még ha sikerülne is megoldani minden problémát, a piaci verseny miatt egy eléggé túlárazott termékkategória esetén pillanatok alatt belépnek új cégek az adott piacra).

A szellemi termékek esetében ennél nehezebb a helyzet. Azonban hogy valamilyen struktúrát adjak ennek a posztnak, megpróbálom kategóriákra bontani a különbségeket; így az eltérő költségstruktúráról, a piac kérdéséről (és a piaci torzulások), valamint a digitizáció+internet által okozott változásról lesz szó.

I. Költségek

Röviden már említettem, hogy az ár kialakításában elég komoly szerepet játszanak a költségek: amikor egy cég eldönti, hogy belép-e egy piacra, akkor az ott elérhető profitot nézi elsősorban. A költségeket két részre lehet bontani: vannak az elsüllyedt költségek, amik akkor is keletkeznek, ha egyetlen terméket se sikerül eladni, és vannak amelyek a legyártott termék mennyiségétől függnek. Egy eléggé egyszerű és praktikus példával: ha acél kiskanalakat gyártok, akkor vannak bizonyos elsüllyedt költségek, mint hogy kell egy üzem, meg kell tervezni, hogy hogy nézzen ki a kanál, kell esetleg egy védjegy, néhány alkalmazott, stb., és a legyártott kanalak számától függ, hogy mennyi acélt kell venni, illetve az alkalmazottak jó része, áram, szállítás, stb. A második kategóriába tartozó költség csak akkor keletkezik, ha gyártok is, míg az elsüllyedt költségeket mindenképpen el kell költeni. Tipikusan az acél kiskanalaknál olyan lesz a költségstruktúra, hogy az elsüllyedt költségek lesznek az alacsonyabbak (mivel olyan méretű cégek vannak a piacon, az egy másik kérdés, hogy miért, aminek itt nem állnék neki).

A szellemi termékek esetében más az arány. Általában az elsüllyedt költségek dominálnak, de legalább is sokkal jelentősebbek. Egy könyv, egy szoftver, egy zeneszám első példányának elkészítése nagyon drága, utána már csak le kell másolni. Ráadásul a másolás egyre olcsóbbá válik. Az első példány elkészítését a játékszoftverek között nem véletlenül szokták a 'gone gold' kifejezéssel illetni, ez egyenértékű az RTM-mel (release to manufacture: a termék kész, lehet tömegesen gyártani). Utána csinálni egy vagy több sorozatot relatíve olcsó. (Más kérdés, hogy a tradícionális bolthálózatokban értékesített termékekre nagyon nagy költség kerül az eladott példányokra, így fontos megemlíteni, hogy a termék alkotója szempontjából nézem a kérdést, midenesetre a hagyományos bolti értékesítés esetében egy tömegtermék esetén nyilván a terjesztési költség miatt könnyen lehet hogy mégsem az elsüllyedt költségek dominálnak!)

Azonban a digitizáció átrendezi eléggé a helyzetet, a fix költségek nem feltétlenül, a másolás és a terjesztés költségei viszont csökkennek.

Ennek a következménye az, hogy egy ilyen termékekkel foglalkozó cégnek nagyon kell (kellene) ismernie a piacát, előre meg kell tudni mondania, hogy milyen árnál van az optimális helyzet, a maximális profit, sőt, hogy egyáltalán lehetséges-e profitot elérnie. Mivel az elsüllyedt költségeket be kell hozni, az ár mellett az üzleti tervezéskor egy minimális példányszám meghatározása is megtörténik. Ezt követően az adott cég elég nehéz helyzetben van: nagyon keveset játszhat az árral és a mennyiséggel is (illetve az árral igen, de mivel a mennyiséggel lefele nem igazán, hiszen arra sok elsüllyedt költsége ment rá). Egy másik következmény, hogy minél többen veszik meg ugyanazt a terméket, annál alacsonyabb az ára, legalább is hosszútávon és elvileg.

II. A piac kérdése (és a piaci torzulások)

Véleményem szerint nagyon óvatosan lehet csak meghatározni bármilyen szellemi termék piacát. Ennek az elsődleges oka, hogy mindegyik sokkal komolyabb mértékben egyedi, mint fizikai termékeknél a piaci kategória tekintetében, míg földrajzilag és időbelileg sokkal egységesebb. A szellemi alkotások ugyanis jogilag általában monopóliumok, azaz valakinek kizárólagos joga van egyféle termék előállítására. Az igazán izgalmas mindig a helyettesítő termékek helyzete.

Mondok egy példát. Ha X cég acél kiskanalakat gyárt és Y cég is, akkor egyértelműen azonos a termékkategória, amiben versenyeznek. A kanalat a funkcionalitása határozza meg, és míg eltérhet a dizájn, a súly, a méret, attól még funkcionálisan mindegyik kanál.

Esterházy Péter regényét, a Harmonia Caelestist csak egyvalakinek van joga előállítani és lemásolni, ez pedig Esterházy Péter (illetve akinek ő megengedi). Más regények lehetnek ugyan helyettesítő termékek, de eltérő mértékben alkalmasak erre, ha én például írok egy regényt, az minden bizonnyal rendkívül rossz helyettesítő termék lenne. Így azok, akik kimondottan ezt a könyvet akarják megvenni és semelyik másikat, azok esetében a piacon egyetlen, monopolisztikus struktúrájú a piac.

Ez persze nem csak a szórakoztató termékek esetében van így. Aki Microsoft Server 2007 licencet akar venni, az végső soron egyetlen helyről vehet ilyet, mint ahogy Oracle adatbázis-kezelőt is csak egyetlen helyről lehet venni. Mindkettő esetében vannak a vásárló helyzetétől függően többé-kevésbé alkalmas helyettesítő termékek.

Ez magával vonja, hogy többé-kevésbé önkényesen meg lehet határozni piacokat. Lehet beszélni például MMORPG piacról, Gyűrűkurás játékpiacról, vagy olyan piacról amin kizárólag a Gyűrűk Ura Online játék van termékként, helyettesítő termék nélkül. Az érdekes, hogy ugyanaz a termék elvileg mindegyiken jelen van, mindegyiken másmilyen a versenytársai helyzete, aminek komoly jelentősége van az ár megállapítására (az első piacon kellene a legolcsóbban adni, a másodikon már lehet drágábban, a harmadikon meg a legdrágábban, gyakorlatilag azon az áron, amit még hajlandóak kifizetni).

A helyzetet tovább rontja, hogy sok termék más termékek meglétét követelik meg. Így a teljesen azonos termék fent önkényesen kiválasztott három piacát kapásból meg lehet szorozni hárommal, a PC-s, az XBoX-os és a PS3-as piacok miatt (amik között valamiféle átfedés szintén van, és elméletileg átjárás is, de a hardver drága annyira, hogy praktikusan ne merüljön fel lehetőségként, bár: Guitar Hero miatt láttam már konzolt venni embereket).

A helyzetet nem egyszerűsíti az sem, hogy szellemi javak esetében valamilyen szintű hálózati hatás majdnem mindig van. A hálózati hatás legegyszerűbben azt jelenti, hogy minél többen vettek meg / használnak egy dolgot, annál értékesebb az a többi használó számára. Egy kulturális termék esetében ez viszonylag gyenge, de ott is lehetséges ilyeneket találni (amit sokan olvasnak, arról lehet beszélgetni például az ellenkező nem vonzó tagjaival), egy multiplayer-online játék esetében ez már erősebb (ha csak én vettem meg, nem lehet vele játszani, ha sokan, mindig találni partnert), egy üzleti felhasználásra szánt szoftver esetében pedig döntő tényező is lehet (hiszen amit sokan használnak, ahhoz lehet találni szakirodalmat, szakképzett személyzetet, azt fejleszteni fogják a jövőben és lesznek hibajavítások). Még egy fontos következmény: a szellemi termékek gyakran épülnek egymásra is, ami még tovább erősíti a hálózati hatást, és gyakorlatilag egy-egy termék esetében monopólium kialakulásához vezethet pusztán emiatt.

A hálózati hatás azzal jár, hogy a termék értékét növeli anélkül, hogy az alkotójának bármit hozzá kéne tennie. Ez az előállítójának jó dolog, hiszen árat emelhet, viszont a versenytársaknak rossz hír. Azonban ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor könnyen juthatunk például piactorzító, a versenyjogba ütköző magatartás képzelt nyomaira ott, ahol valójában semmi sincs.

Egy további piactorzító tényező az, hogy sok esetben nagyon nehéz meghatározni a szellemi termékek értékét. Azt, hogy egy könyv vagy egy játék mennyi szórakozást ad, nem egyszerű megítélni. Sokszor - paradox módon - a magasabb ár magasabb minőséget sugall, különösen ha komoly befektetést is igényel a termék - például egy komplex, bonyolultnak látszó stratégiai játék eladását segítheti, ha drágább, de hasonló egy üzleti szoftverrel vagy könyvvel is előfordulhat. Ez pedig azért van, mert sokszor szubjektív az érték, a vásárlói döntésnél nem állnak rendelkezésre információk, így az ár válik az elsőszámú minőségi jelzőértékké (számos más területen is így van ez, pl. ügyvédi szolgáltatás körében). Gondolom más is találkozott azzal a jelenséggel, hogy egy CIO többre értékel valamit csak azért, mert többet fizetett érte.

Mi ezeknek a következménye az ár megválasztására? Látható, hogy rendkívül nehéz például piacbecslést csinálni. Úgy kell árat választani, hogy az se túl magas, se túl alacsony ne legyen, fedezze a költségeket, illetve a korábbi rosszul árazott termékek költségeit is :)

A piaci elemzés vagy nagyon részletes és ezért nehezen számítható végig, vagy nagyon felületes és nem használható értelmesen fel. Elméletben a verziózás segíthetne, de ez értékesítési utak között még csak-csak (rövidtávon) elképzelhető, de azonos értékesítési úton belül képtelenség. Egy sikeres termék később többért lenne eladható a hálózati hatás miatt, viszont a piaci mozgás ez ellen hat, illetve a költségek struktúrája is az ellenkezőjét sugallja.

Így marad a megszokás, a hasonlónak tartott termékekhez igazodás.

III. Digitizáció plusz internet: az árazási modellek összeomlanak?

Önmagában sem a digitizáció sem az internet nem dönti össze teljesen az árazást. Azonban az internet és a szellemi termékek digitálissá válása azzal jár, hogy egyrészt a költségek egy újabb része válik elsüllyedt költséggé (míg fizikai terjesztés során egy-egy könyvpéldányhoz vagy CD-lemezhez kapcsolódik sok költség, pl. a szállítás, a fizikai boltban árusítás), az interneten keresztüli árusítás esetén ezek jó része fix költséggé válik (pl. szerver biztosítás, webshop kialakítása, stb., bizonyos részben a sávszél is).

Ez azzal jár, hogy sokkal könnyebb teljesen irreális üzleti terveket készíteni. Hiszen ha kevés a példányonkénti költség akkor lehet a példányokat olcsóbban adni, és akkor majd többet vesznek nagyon sokkal - elméletileg. Vagy épp ellenkezőleg, az áron nem kell változtatni, és sokkal több lesz a profit.

A helyzet az, hogy a fenti két gondolatmenet közül egyik sem igaz feltétlenül. A digitális áruházak példája azt mutatja hogy árcsökkenés esetén jelentősen meg lehet növelni az eladásokat - a GamersGate-nek ez a karácsonyi akcióban 55x-ére sikerült valamelyik játék árának 75%-os csökkentésével - ugyanakkor azt nem tudjuk, hogy összességében mennyi ebből az előre hozott vásárlás az árcsökkentés miatt, illetve azt gyanítom, hogy általában nagyon rossz lesz az online játékboltok első negyedéve. És még egy dolog: egy nagyon vastag 'AKCIÓ' tábla volt kirakva végig kb. mindenhová decemberben. És egy ellenpélda: a Modern Warfare 2 semmiféle árcsökkentést nem hajtott végre, és végig ott volt Steamen a top salesben.

A túl alacsony árra két jó példám is van, mindkettő hasonló jellegű: egy kezdeti goldrusht követően a az érkezők már nem extraprofitra tesznek szert, hanem hobbiból végzett csákányozás csak a jussuk. Az egyik ilyen az iPhone app-piac, ahol az 'egydolláros' appokból van egy csomó, de ezekbe se komoly marketing se komoly funkcionalitás nem hozható ki. És bár többen beleugranak, ha nincs teljes, normális koncepció mögötte, akkor veszteséges lesz a termék.

Egy másik, amikor a Microsoft egy fejlesztőkészletet adott oda indie játékok fejlesztésére az XBoXra, megszabva, hogy legfeljebb 10 $ lehet az áruk. Az első pár játék komoly pénzt hozott be, de mára annyi ilyen apró cucc van, hogy nem igazán jó üzlet megcsinálni őket.

Ezzel kapcsolatban mindenképpen érdemes elolvasni Jeff Vogel két posztját, aki egy indie fejlesztő, és leírta, hogy hogyan árazza be a játékait.

Egy harmadik eset az Amazon által kitalált ebook-árazási rendszer, ami egyelőre megbukni látszik (bár szerintem kevésbé az ár nagysága miatt, mint inkább amiatt, hogy egyáltalán nem akarnak egyelőre ebookot a kiadók), viszont ez egy olyan terület, ahol a fizikai árusításhoz képest komoly költségcsökkentést lehet elérni (1000 Ft-nál jóval kevesebből ki lehet hozni szerintem egy ebook kiszolgálását nagy tételben). Ugyanakkor itt az Amazon épp ugyanúgy lefelé akarja nyomni az árakat, mint tette azt a Microsoft az XBoX-so indie játékoknál.

Ugyanis a piacterek nem érdekeltek a tartalom előállítói által keresett összeg növelésében, hiszen tipikusan egyenesen arányos royalty-t fizetnek, azaz őket csak a forgalom nagysága érdekli és egy durván növekvő piacon vannak. Azaz ők abban érdekeltek, hogy valaki finanszírozza ezt a növekedést, az új felhasználók becsábítását és vásárlásra való rávételét, és ezek a valakik ne ők legyenek.

Amellett, hogy nagyon komoly leárazásokat tesz lehetővé, egy másik nagyon fontos következménye az d+i-nek a kalózkodás. Itt most nem annak erkölcsi-jogi oldala az érdekes, hanem az üzleti. Gyakorlatilag teljesen azonos piacon egy jóval alacsonyabb árú versenytársa jelent meg minden terméknek. Lehet látni, hogy aki így kezeli, az tud működő modellt találni, sőt akár részévé is teheti (megkockáztatom, hogy a leárazások sikere mögött is részben az áll, hogy ilyenkor sokan legalizálják a warezből már korábban beszerzett játékot).

Itt sok mindent lehetne említeni, de csak két példa: a Techdirt blog elég sokat foglalkozik a CwF+RtB (Connect with Fans and Reason to Buy) módszertannal, aminek a lényege hogy a nem korlátos javakat alkotóknak azt javasolja, hogy foglalkozzanak élénken a rajongói közösségük ápolásával és ne simán letöltést (és illegális forrásból származó ingyenes változattal versengő) áruljanak, hanem csináljak olyan csomagokat, amiben fizikailag korlátos jószágok is szerepelnek. Ebben aztán a merchandise mellett akár az alkotóval való személyes találkozás is szerepelhet, természetesen megfelelő díjazással.

A másik pedig a gyakorlatilag tethereddé tett játékok, amikor bizonyos fícsörök csak egy online bejelentkezést követően érhetőek el. A Mass Effect 2 Cerberus networkje (ami interneten keresztül a játékból integráltan elérhető új, ingyenes küldetéseket ad majd - valószínűleg) lehet egy példa, de a multiplayer játékmódok általában ilyenek. A Paradox kiadó pedig csak a serial beregisztrálása után enged be a support/javításletöltő/modder részeire a fórumjának. A Valve Team Fortres-se vagy Left for Dead-je esetében pedig csak legális programmal működik az új fegyverek elérése illetve a sok játékoshoz való automatikus csatlakozás.

Ami viszont nem működik az az önmagában való DRM (erről most nem írok, így is jó hosszú lett a poszt), illetve ha az extra előnyöktől a megoldás kényelmetlenségével a fizető felhasználókat is sikerül elriasztani (Hello, Microsoft Live!).

----

A tanulság egyelőre legyen annyi, hogy nincsen jó generális ökölszabály, minden eset egyedi.

Eléggé szétesett végül ez a poszt, gondolom látszik, hogy ezeken a témákon még sok gondolkodnivaló, követnivaló van. Ezért messzire mutató következtetések levonása helyett inkább itt abbahagyom. Folytatjuk.

Rendhagyó videó - HD NiN Koncert

Caracalla — Wed, 03 Feb 2010 22:53:00 +0100

Karácsony napján jelentette be a NiN rajongók egy csoportja, hogy elkészültek a Nine Inch Nails koncert videójával.

A csoport a This One Is On Us nevet választotta (utalva Trent Reznor kommentjére - this one is on me - amivel a The Slip albumot közzétette), és az Another Version of the Truth: The Gift nevet kapta a release, amely remek minőségű videó (1080p+5.1 hang is akár, de van rosszabb minőségű is). Ezt az tette lehetővé, hogy bár Reznorék nem készítettek hivatalos koncertfelvételt, de mintegy 400GB-nyi nyers videót kidobtak torrentre. Három helyszínen rögzített videóból vágták össze a két óra 10 percnyi anyagot. Tessék letorrentezni.

Íme egy kis ízelítő:

Tegnap jutottam el odáig, hogy megnézzem, a cucc zseniális, koncerten ilyen fény- és egyéb technikát nem láttam. Játszanak ráadásul a régi számokból is bőven, sőt még az ének nélküli Ghostsról is párat.

Január 25-én rakták ki a Bonus-t, ami gyakorlatilag háttéranyag, és feb 25-re ígérik a Las Vegas-i koncertet.

Az van, hogy piszkos mázlisták, akik élőben láthatták az előadást. Sajnos nekünk erre nem maradt sok esélyünk, tekintve hogy a NiN befejezte a turnézást.

Olvasnivaló

Caracalla — Mon, 25 Jan 2010 19:07:00 +0100

Néhány napon belül futottam bele több érdekes témába is.

Az első legyen mondjuk az Ann Harbor Chronicle börtönnaplója. Egy egykori elítélt írja meg börtönélményeit, teljesen naturalisztikusan, de egyáltalán nem szenzációhajhász. Érdemes elolvasni. Itthon valószínűleg sokkal rosszabb a helyzet, de a lényeg szerintem így is kijön belőle, pedig fizikai erőszak egyáltalán nem szerepel benne.

Kobayashi veti fel, hogy némi menedzsmentszemlélettel meg lehetne növelni az Alkotmánybíróság teljesítményét. Sok mindennel egyetértek, valamikori köztisztviselőként van némi fogalmam, hogy milyen a vezetői szemlélet az államigazgatásban, de teljes egészében nem tartom a piaci szemléletet adaptálhatónak, alapvetően azért mert az egyértelmű mérőszám nincsen meg (a teljesítményértékelés bevezetésekor tartott fejtágítón jól kijött mondjuk, hogy milyen amikor valaki hozzáértés nélkül akarja megváltani a világot, az meg egyenesen priceless lehetett, amikor Mesterházy Attila két hónap SZMM államtitkári tapasztalattal tartott fogyasztóvédelmi 'továbbképzést', sajnos ezen személyesen nem volt alkalmam részt venni).

Kobayashi mondanivalójának félig-meddig ellenpontja az angol Munkáspárt tanácsadó-megszállottsága. Amellett, hogy a teljesítmény nem javult a sok tanácsadástól, legalább drága volt. Nem lehet Albionban (sem) áthidalni a köz- és magánszféra közti különbséget pár öltönyös, jól megfizetett alakkal.

Végül, de nem utolsósorban érdemes elolvasni, hogy dióhéjban hogyan zajlik egy nagy IT projekt multi környezetben. Szinte már-már tanmese jellegű, ugyanakkor elég sok részlettel ahhoz, hogy írásként mindenképpen működjön.

A paywall lenne a sajtó gondjaira a megoldás?

Caracalla — Mon, 25 Jan 2010 01:24:45 +0100

Elég sokan írtak valamit arról, hogy a New York Times, például hh. A legtöbben eljutottak addig, hogy a print előfizetők továbbra is hozzáférnek a teljes websitehoz, illetve hogy pár cikk ingyen lesz. Azonban ennél jóval bonyolultabb a helyzet.

A New York Times nem igazán paywallt akar ugyanis csinálni. Az eleve jövő év januárjára tevezett, vagyis majd egy évnyire lévő változásról ugyanis már ma is tudható, hogy nagyon igyekeznek fenntartani a cikkek továbbküldésének, megosztásának a lehetőségét. Lesz egyrészt egy minden bizonnyla cookie (esetleg IP) alapú napi limit, valamint a keresőkből továbbra is elérhetőek lesznek a cikkek, a napi limittől függetlenül. A Times stratégiája valami olyasmi, hogy megpróbálja csoportosítani a látogatóit, és megtalálni azt a csoportot, ahol az általános 1-10% közötti ingyenes-fizetős konverziónál nagyobb arányt tud elérni, és emellett olyan nem mellékes céloknak is megfelelő megoldást találni, mint a relevanciaversenyben való helytállás, linkelhetőség - végső soron pedig reklámbevétel.

Azt hiszem, ilyen értelemben a Times rátapintott valami fontosra. A sajtó (és ezt itt megszorító értelemben, a tájékoztató-szórakoztató 'napi'- és 'heti'lapokra értem, azaz az alapvetően munkához használt szaklapokat kivéve) túlélésének a záloga lehet ugyanis, hogy mennyire tud alkalmazkodni, márpedig egyelőre nem igazán. A sajtó semmivel nem innovatívabb, mint a zeneipar vagy a filmipar volt, a korábbi működési modellt akarják megőrizni, a korábbi pénzszerzési módokat tudják csak elképzelni.

Ehhez képest annyiban más a Times elképzelése, hogy tudatosan nem akarnak mindenkitől pénzt szedni, hanem leginkább azért kérnek pénzt, hogy a weboldalukat fájdalommentesen, jól lehessen használni (hiszen a tervek szerint működik az, ha érdekel egy cikk, hogy rákeresek, és megkerülöm a paywallt). Ez azt gondolom, hogy alkalmankénti olvasóként nem túl vonzó ajánlat, mármint hogy azért fizessek, hogy könnyen olvashassam az újságot, de ha mindennapi olvasó lennék, akkor el tudom képzelni, hogy fizetnék. Az újságoknak azt hiszem, hogy keresniük kellene az ilyen lehetőségeket, amikért pénzt lehet kérni, és amiért cserébe ők kényelmi szolgáltatást adnak. Lehet, hogy az Apple tabletje lesz az egyik ilyen, a Kindle marketplace pedig a másik. Azt gondolom, hogy van még egy eszköznek helye a számítógép és a telefon között, egy olyannak, ami alapvetően interaktív olvasásra szolgál, azaz nagyjából egy komment megírását meg lehet rajta oldani, olvasás szintjén pedig nem jelent visszalépést a számítógéphez képest (azaz a szöveg mellett képeket, ábrákat is meg tud jeleníteni, infografikákat esetleg videókat is kezel). Ez az eszköz szerintem még nem született meg, nem az e-inkes olvasók lesznek ezek, azok inkább megmaradnak rétegeszköznek. Az Apple tabletje érdekes, de ha megjelenik, akkor sem várható, hogy tömegeszköz lesz. Az Apple tipikusan a piac tetejét célozza meg, viszont lehet, hogy utat mutat, illetve megtanítja az újságokat a munkaszervezésüket megújítani.

Nem totalista megoldások mentén kell gondolkozni, hanem mért, számított, de legalább becsült értékek alapján bevétel- és profitmaximalizáló döntéseket kell hozni. A fogyasztó számára persze kicsit másképp néz ki a dolog, de az emberek többsége hajlandó a kényelemért fizetni, sőt igazából ezt boldogan is teszi (nyilván ez azért a szolgáltatás ár/érték arányától is függ).

Az újságok munkaszervezésében két nagyon fontos változásra lehet szükség (az egyik elkerülhetetlen, a másik azért kétségesebb). Az első a kontent előállításának és csomagolásának radikális szétválasztása.

Ben Hammersley nagyjából megmutatja, hogy mi az értelme, ha egy nyers, metázott szöveget csinálunk: jól és többször újrafelhasználható, kevés manuális munkával. A jó metaadatolás a világ egyik legundorítóbb munkája az író számára (sanszosan ő fogja végezni, hiszen ő ismeri legjobban a szöveget) és legjobb befektetése (az újság számára). És akkor, ha már metaadatokat ír valaki a szövegbe, igazán csak egy lépés változókat vagy egyszerű kódot használni. Hiszen Wordpressben is egyszerűbb és gyorsabb nem wysiwyg módban írni, ezt talán már töb újságíró maga is megtapasztalhatta.

A csomagolás alatt pedig azt értem, hogy az előállított tartalmat (cikkeket, grafikákat, fotókat, stb.) minden egyes üzleti ág szerint összeállítják, véglegesítik és eljuttatják az olvasóhoz. Így lenne egy csomagolási ág a printnél, az online-nál, a hordozható eszközre szántnál, stb., stb. Egy online felületnél pl. bármikor lehet új cikket kinyomni, egy mobilneten keresztüli e-könyv olvasóra már kiadást érdemesebb csinálni. Ez persze számos dolgot feltételez, hiszen minden cikknél már a megszületésekor oda kell figyelni, hogy megfeleljen az újság sztenderdjeinek, a két terület között egy állandó bizalomnak is meg kell lennie (a tartalom oldala bízzon benne, hogy jól választanak a csomagoláson, a csomagolás pedig, hogy a cikkeket jól írják és minden megírnak).

Ez azért ma még elég kemény változásnak tűnne. Ugyanakkor a mai struktúra gyakran egy régi helyzetben kialakult hagyományból, vagy ami még rosszabb, működési modellből és eszközkörnyezetből ered (ez azért rosszabb, mert ebben az esetben még értékei sincsenek a kialakult gyakolatnak). Magyar viszonylatban elég könnyű megsaccolni, hogy a nem túl profi szerkesztőségi rendszerek nem bírnának alkalmazkodni egy ilyen változáshoz, mint ahogy az újságírónak és a szerkesztőnek a szerepe is megváltozna.

A másik kérdés a reklám (és a tartalom elválasztása). Itt egyrészt az a probléma, hogy a reklámblokkolók száma miatt az online reklám nem ugyanaz, mint a print, nem is lesz, az még nem egyértelmű, hogy ki ver át kit, és mennyire, de a pletykák szerint vastagon kétszámjegyű a reklámblokkolók aránya százalékban kifejezve. A másik, hogy bizonyos technológiai környezetben eléggé nehéz működő reklámmodellt elképzelni (pl. e-inken, de általában a mobilnet árai (vagy a mért net úgy általában) nagyon kétségesség teszik, hogy az ember flash/video/audio reklámokat nézegessen, hiszen az effektíve pénzbe kerülne neki is.)

Több mindent el lehet itt is képzelni, de a mostani reklámmegoldások nem nagyon működnek. Még viszonylag az Adwords-szerűek igen (mert mértek, kisebb arányban tiltottak), de ott is vannak csalások. Ugyanakkor a bannerekre egyre vakabbak a netezők, miközben - és sajnos erre nincs adatom, azaz ez csak egy megérzés - a marketing kifejezései egyre erősebben a hétköznapi beszéd részei lesznek, ezért egyre kevésbé működnek, azaz inflálódnak. Olyasmire gondolok, hogy mindenkinek megoldása van (miközben igazából inkább terméke), mindenki szakértő, tanácsadó és specialista, mindenki a kkv-kra hajt (miközben sokszor csak nem tudja, mi a célcsoportja), stb.

Kapásból két reakciót tartok elképzelhetőnek: az egyik a szerkesztőség és a sales közti fal ledöntése, tudunk mondani ilyen újságokat gondolom mindnyájan. Nem egy hosszútávú megoldás. A másik a reklám minőségének közös javítása, amikor egy újság komolyan megismeri az olvasóit és hogy mik kellenek nekik, mik érdeklik őket. Ez még nagyon kiforratlan elképzelés persze egyelőre, de egy újságnak lehet, hogy érdemesebb a közvetítő szerepre hajtania, semmint szinte zavartan meglepődnie az olvasó barátjaként, hogy nini! vannak itt ezek az izék.

Mindenesetre azt hiszem rátapintott valamire például Zerking, amikor leírja, hogy a közösségi tartalom, a közösségi média nem működik igazából a témák jó részénél.

Emellett minden szellemi alkotás esetében sokat jelent, hogy az egy csoportképzőként is funkcionál. Igaz ez a zenére, filmre, könyvre, kisebb mértékben pedig az újságra is. Azaz van valamiféle hálózati hatás: amit sokan olvasnak, azt nekem is érdemes olvasni, és fordítva. Nem ez az egyedüli szempont persze, de ez is egy. Kiderül, hogy a gatekeeperek szerepe nem csak az, hogy belépődíjakat szedjenek a kapunál, de sokszor az őrök számából és alaposságából következtetünk, hogy nekünk oda be kell menni. Azaz egy-egy hírt gyakran azért tartunk fontosnak, figyelemre méltónak mert lejön az origón vagy az indexen.

Azt gondolom, hogy a paywall, a valamilyen formában pénz szedése az olvasóktól nem rossz dolog. Erősíti az olvasó és a lap kapcsolatát, javítja az önállóságot, csökkenti a reklámnak való kiszolgáltatottságot. Viszont 'cserébe' fel is kell tudnia mutatni valamit az újságnak. Ez nagyon sok minden lehet, nem tértem ki részletesen pl. (a például Techcrunh által nagyon sikeresen folytatott) rendezvényszervezésre, nyereményjátékokra, akciókra, stb.

Emellett önmagában nem megoldás azonban, hogy pénzt akarnak szedni, illetve az akarat önmagában kevés lesz. Nem fog sikerülni a régi működési modell változatlan megőrzése, mint ahogy más területeken se sikerült. Jó újra viszont még nincs igazán jó példa, a régiek úgy-ahogy még működnek. Meglátjuk, hogy a válság után hogyan alakulnak például a print példányszámok és az online reklámköltés releváns része.

Mindenesetre még a fejlett világ is évekre van attól, hogy valamiféle választ találjon a fenti dilemmára. Meglátjuk, hogy a New York Times a) bevezeti-e végül a paywallt b) kombinálja-e más lépésekkel és c) milyen eredménnyel.

Tumblr-é vagy az újságírásé a jövő?

Caracalla — Fri, 22 Jan 2010 20:03:23 +0100

Megfogadtam, hogy leiratkozom az index feedjeiről, annyira sekélyessé vált, meg is tettem. Azonban néha csak-csak ránézek a címlapra, és most épp a tekkrovat cikke van topanyagban. Nem bírtam megállni, lekattintottam, epic fail.

Első lépésként összekeveri a vastag kliens - vékony kliens dilemmát (azaz hogy hol legyen inkább a számítási kapacitás), majd a letelepített szoftver - szoftver-mint-szolgáltatás kérdést. Árnyalatot is használ vagy kettőt. Van még a cikkben kihagyhatatlan iPhone, egy kis SAP, meg a T hozzáértés nélkül is vonzónak tűnő prezentációs megoldása, egy alapvetően IT kiszervezésből élő vállalkozás és mobilnet. Ja és persze Google és Facebook.

Hogy mondjam szépen: Tóth Balázs kevés a témához, mint ahogy egy cikk terjedelme is kevés hozzá. Látott-hallott pár dolgot, ez lett a vége.

De ahelyett, hogy felsorolom, hogy hol mit rontott el az újságíró, és mielőtt tippeket adnék, hogy UP-nak mit kellene tennie az egyre csökkenő ismeretekkel és egyre szűkülő látótérrel rendelkező majmaival, megpróbálom elmagyarázni a fenti fogalmakat.

A vékonykliens - vastag kliens önmagában nem sokkal több egy buzzwordnél, hiszen a terminálidőszak elmúlta után csak nagyon rövid ideig létezett egy olyan időszak (ha létezett egyáltalán), amikor nem volt valamilyen központi elem egy számítógépes infrastruktúra működésében, hanem random módra hevertek csak PC-k egy irodában. Hiszen viszonylag hamar megjelentek a fileszerverek, nyomtatószerverek, sőt: suprise, suprise: a mainframek soha nem tűntek el igazából. Egészen sok helyen volt központi infrastruktúra folyamatosan. De legalább 1994 óta vannak Windowsos serverek, a Unixosak soha nem tűntek el. Innentől kezdve már csak a mérték a kérdés. Viszont (ezt írjuk fel, később még fontos lesz!) ez az infrastrutúrabeli kérdés alapvetően azért cégen belüli, egyelőre mindenképp.

Ezzel szemben a letelepített szoftver - szoftver-mint-szolgáltatás inkább egy cégen kívüli probléma. Hiszen bármiféle magára valamit is adó cégen belüli rendszer használ egy kliens-szerver architektúrát (esetleg bizonyos üzemméret alatt nem, pl. egyéni vállalkozásnál ennek ritkábban van értelme, bár több számítógép esetén...), és cégen belül a drága jó alkalmazottnak nem tökmindegy, hogy miről jön az adat, a helyi szerverről vagy külső cégtől? A letelepített szoftver és a szoftver-mint-szolgáltatás között ugyanis a fő különbség az, hogy megveszi-e a cég a szoftvert, aztán maga üzemelteti vagy üzemeltetteti (erre még visszatérünk), és egy viszonylag erős kezdeti összeget, majd frissítésért-szupportért bizonyos pénzt fizet, vagy tényleg csak távoli eléréssel, (tipikusan) weblapként kapja meg, azaz szolgáltatásként, amiért egy nagyjából végig azonos díjat fizet?

Az SAP mint szolgáltatás a cikk egyértelmű mélypontja. Itt nem arról van szó, hogy a SAP ne maradt volna döntően on premise (azaz a cégeknél letelepített szoftver), hanem hogy nekiálltak eladni még drága bevezetést is hozzá, plusz eladásból meg nehéz már növekedni, az új feljesztések meg az ügyfelek szerint nem nagyon érik meg az árukat, nem upgrade-elnek. Talán mostanában fognak elgondolkodni egy Saas-osabb verzión és elemeken, de azért az a tétel egyelőre áll, hogy egy nagy cég nem viszi ki az adatait a felhőbe, a kisebb cégekenk szánt Business-by-Design-nal meg gyakorlatilag csak szívni lehet.

Ha arra gondolt a tollnok, hogy a SAP dinamikusan emeli a szupport árait, akkor ilyen értelemben tényleg egyre több a szolgáltatás a portfólióban.

Az IT outsourcing, vagyis kiszervezés megint más. Az egyszerűen annyi, hogy átadják az üzemeltetést egy külső cégnek, akik olcsóbb munkaerővel és méretgazdaságból fakadó előnyökkel hatékonyabban látják el a feladatot, mint a belső IT. (Elvileg persze, mert a mission critical rendszereknél nagyon rosszul jön, amikor kiderül, hogy a 9-17munkaidőn kívül vállalt szolgáltatási szint csak 90%, azaz állhat egy évben cca. 30 éjszakát..., na persze az SLA (service level agreement) minden területen számít, ami külső üzemeltetésű).

A T virtualoso mélyére nézve pedig a Microsoft logo köszön oda, nyilván nem meglepő, hogy a T nem állt neki saját eszközöket fejleszteni. Ettől persze ez még lehet jó választás 'otthontalan' vállalkozások számára, bár a havi 3k gigánkét igencsak borsos ár (Amazonnál mondjuk 15 cent (plusz fogalmanként ugyanennyi), egy feltét kell csak rá, amivel kezelik az S3 fiókot). A Telepresence rendkívül érdekes technológia, és csökkentheti az utazási költségeket, de a (videó)telefonálás mindig is szolgáltatás volt, és legalább annyira hálózat, mint eszközfüggő.

Hogy kerül a mobilnet a szövegbe? Ez ismét rejtély. Google, Facebook? Minden tekkrovatos cikkbe bele kell írni ezeket, az a policy az indexnél? "Nehezebb lesz az átállás a szövegszerkesztők, adatbázisok, és más irodai és kreatív programok esetében." - ez azért WTF-díjas.

Elmondom, hogy miről kellett volna írni: Salesforce, Microsoft Azure Cloud, Google Apps for Your Domain, Oracle (plus Sun), Netsuite, Inuit, Zoho; csak egy pár név, de mindenki nyit a cloud felé. Egyes víziókban sokkal erősebb a private cloud, azaz a nem mindenki számára nyitott felhő, amelyben például a megrendelő nagy cég a specializált beszállítóival együtt használ bizonyos rendszereket, mint az open cloud, de attól még erre gondolkodnak.

Összességében az az érzésem, hogy az index újságírója rácsodálkozott egy jelenségre, amire nem figyelt még fel, és ez tök jó, velem is gyakran előfordul. Csak én nem azért kapom a fizetésem, hogy feltaláljam az elrontott, félreértett spanyolviaszt.

De ha valaki komolyabban akar ismerkedni a témával, akkor érdemes olvasni például az Enterprise Irregularst, akik pont az Enterprise IT átalakulásról író laza blog- és személyes közösség, elég erős hátterekkel (pl. gartner-elemzői múltakkal, stb.)

És a végére az ígért tipp Uj Péternek: az újságíró nem azért újságíró, mert nyomokban összefüggően tud betüket egymás mögé írni, hanem mert uram bocsá' van egy átalános rálátása a témára, és forrásai. De legalább a wikipédiát hajlandó használni, angolul is ha kell.

Ideje lenne kirugdalni a Tumblr elől a jónépet, hogy olvassanak is egy témáról, mielőtt írnak róla. Vagy végleg kirugdalni őket, és lecserélni olcsó ribancokra. Hisz az is hozza a kattintást, s a grafikonon még jól is mutat a költségcsökkentés.