DISCoveries

The Black Crowes / Shake Your Money Maker

noreply@blogger.com (eebag) — Mon, 15 Oct 2012 19:03:00 +0000

Megjelenés éve: 1990

Vannak zenék, amik életünk kulcsjelenetei alá vágott filmzene gyanánt elidegeníthetetlenül tapadnak egy-egy érához. Bármikor meghalljuk őket, megbízhatóan felidézéik azokat a bizonyos jeleneteket, mintha függetleníthetetlenek volnának azoktól. Mindegy, mennyi év telt el közben, vagy, hogy hány más alkalommal csendült fel az adott dal.

A Hard to Handle a Black Crowestól számomra már mindig a Retronautákat jelenti. Volt ez a banda valamikor régen, négy tehetséges és szeretnivaló sráccal, akiknek a lelkesedése menthetetlenül átragadt mindenkire, aki akár csak egyszer is látta-hallotta őket élőben játszani. Folyton marháskodtak, de a már-már szétesésig laza fiúk valójában komoly, igényes zenekart alkottak. És ahogy ebben a pöttöm országban az már lenni szokott, egy idő után nem ment tovább a szekér. Talán igazán el sem indult soha.

A Shake Your Money Maker egy jóízű blues-rock album, amit imádok a Twice as Hard testes indulásától a Stare it Cold utolsó dobjáig. Ám Black Crowes ide vagy oda, a Hard to Handle-nél mindig a Retronauták jelennek meg lelki szemeim előtt, a fülembe cseng, ahogy ők tudták játszani ezt a dalt, és felidézem a Biga által egymilliószor emlegetett jelmondatot: "Széles terpesz, rock n' roll!"

Matchbox Twenty / North

noreply@blogger.com (eebag) — Sun, 07 Oct 2012 09:43:00 +0000

Megjelenés éve: 2012

Adott egy zenekar, amelyet az ember lánya a nagy kedvencei között tart számon, és amely, fájdalom, hosszú évekig kevés aktivitással vághat fel. Először tartanak egy öt éves szünetet, hogy azután mindössze egy besztof válogatással térjenek vissza, rajta alig néhány új dallal, majd újabb öt évig hullaszag. A frontember időközben megjelentet két szólóalbumot; a közönség találgat, hogy a zenekarból lesz-e még valaha valami. Egyszer csak kipattan a hír, hogy új albumon dolgoznak.

A világnak mégiscsak van értelme, állapítom meg, ha a Matchbox Twenty nem tűnik el a süllyesztőben. Be kell vallanom, hogy nekem nem igazán tetszett Rob Thomas szólómunkája, és alig várom, hogy újra megtapasztalhassam azt a dögös, ugyanakkor keserédes hangzásvilágot, ami miatt a Matchbox Twenty egykoron a kedvenceim közé soroltatott.

Ám ahogy telik az idő, felüti bennem a fejét a kisördög. Aggodalmaskodni kezdek. Remélem, jó lesz az album, de mi van, ha csalódást fog okozni a banda? Ennyi év alatt összegyűlhetett jópár ütős dalötlet, de mi van, ha az egész anyag inkább erőlködésszagú lesz?

Kijön az első kislemez, a She’s So Mean, és egy kicsit becsapva érzem magam. Túlontúl fogyaszthatónak találom a számot, talán egy kicsit butának; de főként úgy érzem, nem nekem, a régi követőnek szól, hanem azoknak a fülébe igyekszik belemászni, akik nem ismerik még a zenekart.

Amikor először meghallgatom a North című lemezt, próbálok rongyot tömni a kisördög szájába, próbálom pozitív szemlélettel befogadni a She’s So Meanen felüli 11 új dalt. Kellemes háromnegyed órát nyújt az album, de semmi egetverő nem történik, a Hűha!-élmény elmarad. A Matchbox Twenty megbízható zenekar maradt, de olyan is lett, amilyen eddig sosem volt: bejósolható.

A MB20 hivatalos honlapja

MB20 a Facebookon

MB20 a Twitteren

Rob Thomas a Twitteren

Queens of the Stone Age / Era Vulgaris

noreply@blogger.com (eebag) — Sun, 30 Sep 2012 18:20:00 +0000

Megjelenés éve: 2007

Megyek az utcán, kellő hangerővel önti el a hallójárataimat a Queens of the Stone Age zenéje, és egy hosszú és bonyolult asszociációs sorozat végén az egyetemi éveimnél lyukadok ki. Hogy akkoriban mennyire más zenétől éreztem úgy, hogy élek, és hogy mennyire azt hittem, már felnőttem, és már csak árnyalatnyit változhat legfeljebb, hogy mit fogok kedvelni. Most pedig, bő tíz évvel később, távolról sem érzem úgy, hogy felnőttem, messze vagyok már a zenei felfedezőutam egyetemi állomásaitól, de gyanítom, remélem, hogy az út végétől is.

Most a Sick, Sick, Sick meg a Misfit Love kell ahhoz, hogy bevigyenek a lábaim a buszmegállóból a melóhelyre, a szünetekben a Battery Acid pörög a fejemben; ami pedig akkor, régen megnövelte a pulzusszámomat, most már csak kellemes nosztalgia.

Nick Hornbynál olvastam a 31 dalban, hogy ő, ahogy korosodott, egyre inkább tudott megkedvelni csendesebb zenéket. Én mintha pont ellenkezőleg lennék, egyre jobban húzok a nyers hangzáshoz. Vagy csak nem korosodom még eléggé. De változom, annyi szent.

Jeff Healey élete

noreply@blogger.com (eebag) — Mon, 25 Jul 2011 12:12:00 +0000

Jeff Healey: Mess of Blues (2008)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú a messzi Kanadában, aki egész pici korában elveszítette a látását egy öröklött betegség miatt. Három éves volt, mikor az első gitárjával megismerkedett, s hogy, hogy nem, az ölébe fektetve kezdett játszani rajta. Az új technika aztán védjegyévé vált, és végigkísérte őt igen sikeres zenei pályáján. Ez nem mese; ez Jeff Healey élete.

Jeff természetesen végigzenélte már a kamaszkorát is, játszott együtt egy kazal neves művésszel, sőt, még mozifilmben is szerepelt a zenekarával: ők voltak a banda az Országúti diszkóban. Időközben megtanult trombitálni is, és a blues melletti másik szenvedélyének, a jazznek is több nagylemezzel és számtalan koncerttel hódolt. Torontóban alapított, a mozifilm címe után elkeresztelt klubja, a Jeff Healey's Roadhouse mai napig is igényes jazz-, blues- és alternatív művészek fellépőhelye.

Nekem persze a bluesos vonala áll igazán közel a szívemhez, és a Mess of Blues ebből is egy gyöngyszem. Sajnos ő maga már nem élte meg az album kiadását. Három évvel ezelőtt, mindössze 42 évesen halt meg rákban.

Források, linkek:

Jeff Healey hivatalos honlapja
JH a Facebookon

Eklektikus kirándulás

noreply@blogger.com (eebag) — Sat, 09 Jul 2011 12:24:00 +0000

John Paul Jones: The Thunderthief (2001)

John Paul Jonest már méltattam korábban is. Tekintve, hogy mennyire le voltam nyűgözve akkor, szinte csoda, hogy két évet vártam, hogy a második szóló lemezét is meghallgassam.

Elsőre nem volt könnyű mit kezdenem a Thunderthief kilenc dalával. Egy-két szám a Zooma egyenes folytatásának hangzik, de a többi egész más területeket jár be. Ráadásul John Paul Jones ezúttal már az éneklésig is elmerészkedett négy szerzeményében, és bizony nem az volt az első benyomásom, hogy őt az Isten is énekesnek teremtette.

Az instrumentális számok mindenesetre azonnal szíven ütöttek. A Hoediddle című, amelyik egy hosszú előjáték után egy nagyon dögös, a meghatározhatatlanságig eklektikus valamibe csap át, rögvest a kedvencem lett. A Leafy Meadowsban főszerephez jut az a testes, tekintélyt parancsoló basszus, amit egyszerűen imádok. A Shibuya Bopban a zúzást egy japán kotón játszott dallam egészíti ki, és tökéletesen odaillőnek hat.

Idővel a vokális számokat is megkedveltem. A Thunderthiefben igazából nem is énekel a bácsi, hanem csak bemondja a szövegrészeket, és ez jól is áll ennek a sötét hangulatú szerzeménynek. Az Ice Fishing at Nightban olyan, mintha az ember lányának a kedvenc nagybátyja fakadna dalra: nem kifogástalan, és mégis olyan kedves (a zongorától pedig sírni kell).

Csak hát az Angry Angry a maga punkos hangzásvilágával annyira kiugrik a többi közül. Egy albumkritika szerint ez a szám tulajdonképpen az öntelt, a világgal értelmetlenül haragban álló ember paródiája, amit John Paul Jones úgy vehetett fel, hogy közben el kellett fojtania a nevetést. Lehet benne valami, de ha a végén mégsem került volna fel ez a dal a lemezre, nekem ugyan nem hiányozna.

Előtte és utána viszont csoda van.

Források, linkek:

Albumkritika a tagtag.com-on
John Paul Jones hivatalos honlapja
JPJ a Facebookon

Rövid repülés

noreply@blogger.com (eebag) — Mon, 10 Jan 2011 13:14:00 +0000

The Jimi Hendrix Experience: Axis: Bold as Love /1967/

A Wayne világát néztem a tv-ben, és megszólalt benne ez a nagyon dögös szám, a Foxy Lady. Akkor jöttem rá, hogy szart se tudok Jimi Hendrixről. Hogy ismerni a Crosstown Trafficet, haloványan emlékezni az All Along the Watchtowerre, mindez nulla, két kis pont csupán a tátongó űr kellős közepén.

Végighallgatván azután a Jimi Hendrix Experience albumait olyasféle érzés fogott el, mint amikor közelebbről megismerkedtem a Led Zeppelin zenéjével: hogy mindezidáig alaptalanul mondtam, hogy tudok ezt-azt a rockzenéről. Mintha az angol szakon kihagytam volna Shakespeare-t.

A Little Winget persze hallottam már korábban, de valahogy csak most csapódott le bennem úgy igazán. Talán ehhez is fel kellett nőnöm...

Ha egyvalamit felróhatnék Jiminek, az az volna, hogy túlságosan rövid dalokat vett fel. Nekem, aki a Who 8 és fél perces Won't Get Fooled Againjén meg a Led Zeppelin szintén 8 és feles Kashmirján szocializálódtam, a Little Wing a maga 2:24-ével olyan kurta, hogy mire észreveszem, hogy elkezdődött, jószerivel már véget is ér. Bizsergésig fecsigázza az ember lányát, aztán meg semmi. Pedig hátborzongatóan gyönyörű szerzemény, amit érdemes lett volna még nyújtani.

A koncertjein, gondolom, Jimi sem állt meg 2:24-nél.

Képzelt történet egy dal születéséről

noreply@blogger.com (eebag) — Sun, 10 Oct 2010 09:15:00 +0000

Live: The Distance to Here /1999/

"Its about things getting real quiet enough so that one maybe hears something like the dolphin's cry." (Ed Kowalcyk)

- Gyerekek, szar van a palacsintában - jelenti ki Ed Kowalcyk, a Live zenekar énekese keserűen, és a gravitációra bízza az immár gyűrött papírlapot, amelyre pillanatokkal ezelőtt még ép állapotában meredt.
- Na mi van? - kérdi Chad Taylor némi csodálkozással a hangjában, bár tekintetét nem emeli fel az ölében pihenő elektromos gitárjáról.
- Nem tudom befejezni ezt a rohadt dalt - feleli Ed.
- Melyiket?
- A "Love Will Lead Us"-t. A refrén harmadik sora egyszerűen nem áll össze, és...
- Hohó! - vág közbe Patrick Dahlheimer. - Arról nem volt szó, hogy ez lesz a címe. Ilyen dalban én nem pengetek.
- Nyugi, Pat - inti le Chad Gracey, a dobos. - Hol akadtál el, Ed? Mondd el, ami már megvan.

Ed Kowalcyk válasz helyett belerúg az összegyűrt papírba, amely a dobos lábai előtt ér földet. Chad szó nélkül lehajol érte, kisimítja a lapot, és olvasni kezd.

Love will lead us, alright
Love will lead us, she will lead us
Can you hear ?????
See the road rise up to meet us
It's in the air we breath tonigh
Love will lead us, she will lead us

- Nem rossz - jegyzi meg aztán.

Ed vállat von, mintha azt mondaná: ez nem újdonság.

- De a többi szám rendben van, nem? - szólal meg egy percnyi csend után Chad Taylor, nem is annyira kérdő hangnemben, mint inkább kijelentőleg, választ sem várva. - Akkor meg fejezzük be ezt is, és gyerünk a stúdióba.
- De nem érted meg, baszki, hogy nem megy? - emeli fel Ed Kowalcyk a hangját.
- Jaj, nem kell ebből ekkora ügyet csinálni - közli higgadtan Chad Taylor. - Figyú, Pat. Mondd ki az első dolgot, ami most eszedbe jut.
- Üvölt a delfin - vágja rá Patrick Dahlheimer. - Izé... - teszi hozzá bizonytalanul.
- Ez remek - állapítja meg vigyorogva Chad Gracey. - Can you hear the dolphin's cry?
- Verjetek meg, de ez olyan kurva idétlen, hogy szinte jó - mondja Chad Taylor.
- The Dolphin's Cry: ez címnek is mehetne - helyesel Patrick Dahlheimer.
- Álljatok le, gyerekek - hőzöng Ed Kowalcyk. - Vegyétek már észre, hogy ennek semmi értelme.
- Most őszintén, Ed - feleli Chad Taylor. - Szerinted ki fog ezzel foglalkozni? Fasza zenét írtunk, a többi szöveg is jó, akkor meg?
- Ha meg valaki agyalni akar rajta, úgy kell neki - vélekedik Chad Gracey. - Úgyis azt fogja hinni, hogy ez valami elvont gondolat, amit ő nem érthet meg. Vagy utóbb ki is találhatunk rá valami marhaságot, mint magyarázat.

Ed Kowalcyk leül, és szótlanul fontolgatja az elhangzottakat.

- Tudsz jobbat? - kérdi Chad Taylor.
- Nem.
- Akkor ezt meg is beszéltük - zárja le Chad Gracey a beszélgetést, miközben visszanyújtja Ed Kowalcyknak a kisimított papírlapot. Ed vállat von, és leírja a dalszöveg utolsóként megszületett szavait.

***

A fenti történet teljes egészében a blog szerzőjének az agya szüleménye. Bárminemű egyezés a valósággal pusztán a véletlen műve.

Linkek:
Ed Kowalcyk magyarázata a Songfacts.com-on
a Live hivatalos honlapja
Live a Facebookon

Faliújság

noreply@blogger.com (eebag) — Tue, 21 Sep 2010 18:44:00 +0000

Milla Jovovich: Divine Comedy /1994/

Tavaly a tanári melletti faliújságon volt egy "állandó rovat"-om: minden nap feltettem egy képet és egy pár mondatot egy-két olyan hírességről, akinek éppen születésnapja volt. A srácoktól nem igazán kaptam visszajelzést, de a kollegák mindig lelkesen figyelték, hogy ki az aktuális ünnepelt :) December 17-én Milla Jovovichra került a sor. Az életrajzát átolvasva tudtam meg, hogy a hölgy nemcsak modell és színésznő, hanem divattervező és zenész is.

Azóta meghallgattam az albumát, és bizony nem is akármilyen zenész. Nagyon furcsa, tökéletesen behatárolhatatlan számai vannak, semmire sem hasonlítanak azok közül a zenék közül, amikkel eddig dolgom volt. Nem nagyon tudom, hogy mi vonz hozzá, de valamiért újra és újra meghallgatom.

Pedig mindig eszembe juttatja a keserű tényt, hogy a "rovat" már nem megy. Nicolas Cage születésnapján ugyanis valaki letépte a papíromat a faliújságról, összegyűrte, és kidobta. Az egyik magyaros kolléga vette észre, hogy valami hiányzik, aztán amikor valami szemetet ki akartunk hajítani, akkor szúrtuk ki szegény Nicolas megráncosodott arcát a kukában. Tudom, hogy ez csupán egy kis köcsög műve volt, miközben több, mint ezer tanuló jár a sulinkba, de azóta valahogy semmi kedvem energiát fordítani a faliújságra.

Linkek:
Milla Jovovich hivatalos oldala
Milla a Twitteren

Lánya apja

noreply@blogger.com (eebag) — Sat, 10 Apr 2010 16:13:00 +0000

Billy Ray Cyrus: Back to Tennessee /2009/

Meg kell hagyni, hogy Hannah Montana, vagyis Miley Cyrus kifejezetten ügyes csajszi; de köztudott, hogy engem mindig is jobban érdekeltek a fiúk, így inkább a hölgy apukájának a munkájának néztem utána egy kicsit. Volt minek, mert apu nem ma kezdte az ipart.

Miley még kósza gondolat sem nagyon volt, amikor Billy Ray már bárokban zenélgetett, majd 1992-ben kiadta első nagylemezét, a Some Gave All címűt, amelynek a Back to Tennessee (a válogatáslemezeket nem számítva) a tizedik követője. Noha az albumok változó sikereket értek el, Billy Ray Cyrus már bőven lánykája színre lépése előtt ismert és elismert művész volt.

A biztonság kedvéért azért erre a korongra felkerült egy Mileyval készült duett is, de egyébként hivatalos honlapja szerint Billy Ray a Back to Tennesse-vel saját gyökereihez tér vissza. Ahogyan ő maga mondja: "Ez az album minden, ami én vagyok e pillanatban. Minden, amin keresztül mentem, és minden lépés, ami ide vezetett." Mondjuk, ezt a gyökerekhez visszatérős szöveget én mindig is gyökér dumának tartottam, de azt elismerem, hogy a lemez hangzásvilága tényleg nagyon autentikus és hiteles.

Ami azonban engem szíven üt, az a dögös, fémes, helyenként már nyers valami, amit a Love is the Lessonban és különösképp a Real Gone-ban csíphetünk fülön (utóbbinak mellesleg Sheryl Crow társszerzője).

Dalai tanúsága szerint apu bizony épp olyan vagány, mint amilyennek látszik, ebben a műanyaggal teli világban pedig az ilyesminek duplán örvend az ember lánya.

Linkek:
Billy Ray Cyrus hivatalos honlapja
Billy Ray Cyrus a Twitteren

Ablak Kanadára

noreply@blogger.com (eebag) — Thu, 04 Mar 2010 14:57:00 +0000

Colin James: Rooftops and Satellites /2009/

Hiába mondják, hogy csökkennek a távolságok, és hogy az internet összecuppantja a világot, azért még mindig erősen szűrve érkeznek a dolgok a tengerentúlról, és bizony Európából sem ér át oda minden. Meglepve tapasztaltam, hogy Ryan, aki kedves barátom, egyben ablakom Kanadára, nem nagyon hallott még Gary Moore-ról; ugyanakkor Colin James, a kanadai énekes-gitáros-dalszerző, a 80-as évektől Észak-Amerika-szerte ismert és elismert művész neve itt mifelénk nem mond senkinek semmit.

Ez a 45 éves, látványnak sem utolsó zenész huszonegynehány évesen csöppent bele a sűrűjébe, amikor Stevie Ray Vaughan előzenekaraként turnézhatott a bandájával. Hamarosan elkezdett lemezeket megjelentetni, és nemcsak bluesrock, hanem swing albumaival is szép sikereket ért el. Eleddig 14 Juno Awardra jelölték (ez az egyik legrangosabb zenei díj Kanadában), és hatot meg is nyert. Szóval tud valamit.

Ryan szerint Colin James élőben sem okoz csalódást, épp ellenkezőleg: remekül énekel, remekül gitározik, és ügyesen szórakoztatja a közönségét. Hogy ezt mi itt, Európa innenső csücskében mikor tapasztalhatjuk meg, ezügyben nem bocsájtkoznék találgatásokba; mindenesetre Colin albumait hallgathatjuk, és én fogom is.

Linkek:
Colin James hivatalos honlapja
Colin James a MySpace-en

Könnyed és komoly

noreply@blogger.com (eebag) — Sat, 20 Feb 2010 13:37:00 +0000

Matchbox Twenty: Mad Season /2000/

Az első Matchbox Twenty-lemezemre jópár évvel ezelőtt gyakorlatilag véletlenül tettem szert. Egy nagy csomó brutálisan leárazott, no-name előadó korongja közt bukkantam rá a More Than You Think You Are-ra, és mivel az Unwellt már ismertem és kedveltem róla (húgommal számtalanszor láttuk a klipjét a VH1-on), éltem a kínálkozó lehetőséggel, hogy a többi dalt is meghallgassam. Nem bántam meg; és azóta is reménykedem, hogy csak véletlenül került a lemez az akár-ingyen-is-utánatok-hajítjuk lerakatba, mert nagyon nem érdemelne efféle lefokozást.

Nem mintha annyira ismert és közkedvelt lenne itt mifelénk a banda -- legalábbis amennyire én látom, az ember lányára inkább rápislantanak kettőt, ha kiejti a száján, hogy szereti a Matchbox Twentyt, semmint, hogy kellő információ birtokában egyetértést avagy ellenérzést fejeznének ki.

Pedig nagyon is érdemes figyelmet szentelni a zenekarnak, nemcsak azért, mert kellemes és hiteles zenét játszanak, hanem azért is, mert Rob Thomas elképesztően mély érzésű dalszerző. Az erőlködés leghaloványabb jele nélkül rukkol elő olyan durván eltalált dallamokkal és szövegekkel, amelyek egyszerre könnyedek és komolyak, fogyaszthatóak és elgondolkodtatóak, hátborzongatóak és szerethetők.

A Mad Season című albumot nemrég fedeztem fel, és a számtalan meghallgatás ellenére még mindig felpörget az Angry, megmosolyogtat a Mad Season, libabőrössé tesz az If You're Gone.

Azt beszélik, az idén új lemezzel jön ki a Matchbox Twenty. Remélem, hogy nem pusztán kósza pletykáról van szó; addig is pedig még rongyosabbra hallgatom a régi számaikat.

Linkek:
a MB20 hivatalos oldala
MB20 a MySpace-en

Az vagy, amit hallgatsz

noreply@blogger.com (eebag) — Mon, 12 Oct 2009 15:48:00 +0000

Collective Soul: Collective Soul /2009/

Időnként eszembe jut az a jó öreg jelmondat, amivel egy időben napirenden találtam szembe magam egy zenekar honlapján: "what you listen to is what you are". Akkoriban nem akartam hinni abban, hogy egy adott embert a zenei érdeklődése határoz meg; azonban most, amikor az életem jelenlegi képe jórészt a zenei választásaimon keresztül lett ilyenné, hajlamos vagyok újraértelmezni az egészet. Pusztán az érdekesség kedvéért gondoljunk bele, mi minden alakulhatott volna másként, ha kihúznánk azt a két előadót a képletből, akik a legrégebben vannak velem.

Radírozzuk ki a U2-t, és máris a mínusz-oldalra írhatom négy közeli barátomat, akikkel a U2.hu fórumán ismerkedtem össze. Ezen felül a U2 nélkül eszembe sem jutott volna Station-koncertekre járni, tehát nem találkoztam volna még egy rakás, azóta kedves ismerőssé vált emberrel. Nem alapítottunk volna fantomzenekart, Grace nem aludt volna nálunk, és valószínűleg soha nem került volna megrendezésre a Nyír1 Tour. Most pedig nem ülnék ebben a szobában, merthogy a babámmal nem is ismernénk egymást.

Bryan Adams internetes fórumán tönkrement a barátságom valakivel, aki nagyon sokat jelentett nekem. Persze könnyen lehet, hogy Bryan nélkül is kisiklott volna a dolog, de nem így. Ellenben ugyanez a fórum be is hozott valakit az életembe; és amíg a magyarokról elmondhatnánk, hogy akár máshogyan is keresztezhették volna az útjaink egymást, egészen biztos vagyok benne, hogy ezzel a kanadai barátommal, Ryannel, nem kerülhettünk volna egymás látókörébe, ha nem szeretnénk mindketten épp ugyanazt a zenét.

A kör pedig tovább rajzolódik. Hallgatom ezt a Collective Soul-albumot, amit Ryan ajánlott nekem, babám bejön a szobába, és rákérdez, mi ez, mert nagyon bejön neki is. A kötések erősödnek tovább és tovább.

Talán nem mindenkire igaz, hogy az, amit hallgat, de énrám egyre inkább.

Linkek:
a Collective Soul hivatalos honlapja
CS a MySpace-en

Őszi nap

noreply@blogger.com (eebag) — Thu, 01 Oct 2009 09:09:00 +0000

Paolo Nutini: These Streets /2007/

A plázák kisebb-nagyobb hangszóróiból szóló zenék a számomra többnyire inkább szoktak tortúrát jelenteni, mint élvezetnövelő faktort. Kivételek azonban még ezen a területen is akadnak, és éppen egy ilyen kivétel vezetett Paolo Nutini albumához. Az már csak hab a tortán, hogy éppen cipőbeszerző körúton voltam, amikor a New Shoes felcsendült a plázarádióban, és három percig könyörtelenül elvonta a figyelmemet a csini lábbelikről.

Az album egészére már sajnos nem jellemző az a napsugaras hangulat, ami a New Shoesból minden erőlködés nélkül sugárzik, sőt, vannak dalok, amelyek már-már Ryan Adams tempóját idézik. Ryan Adamsről első körben azt kell tudni, hogy a húgom egy időben arra használta a számait, hogy esténként el tudjon aludni. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezek unalmas dalok, de tény, hogy kell egy bizonyos fokú éberség ahhoz, hogy az ember lánya/ fia képes legyen felfedezni a valódi értéküket. Azt is meg kell vallanom, hogy szerintem Ryannek jobban megy ez a dolog, mint Paolonak.

A These Streets ütemesebb dalai között azonban akadnak még további gyöngyszemek, mint a Loving You vagy a Jenny Don't Be Hasty, amelyek ha nem is váltják meg a világot, azért belopnak a szobába egy kis tompa, októberi napsütést.

Linkek:

Paolo Nutini hivatalos lapja

Paolo a MySpace-en

Kirándulás egy lázas dzsungelbe

noreply@blogger.com (eebag) — Thu, 23 Jul 2009 09:45:00 +0000

John Paul Jones: Zooma /1999/

Miután sok-sok Led Zeppelint hallgattam, és rábukkantam Robert Plant szólóanyagaira is, elfogott a kíváncsiság, hogy vajon az egykori zenekar másik két még élő tagja mivel foglalatoskodott a zenekar felbomlása óta. Azt tudtam, hogy Jimmy Page a zeneiparban maradt, és arra is emlékeztem, hogy a '90-es években összeállt Robert Planttal, hogy néhány régi Led Zep-nótát újragondolva játszanak el az MTV Unplugged sorozat keretében. Az utóbb egész turnévá növekvő projektbe az egykori basszusgitárost, John Paul Jonest, ki tudja, miért, nem vonták be. Ő vajon mit csinált mindezidő alatt?

Tekintve, hogy Jones már a Led Zep előtti éveit is egészen 14 éves kora óta zenészként töltötte el, nem csoda, hogy az 1980-as feloszlás után sem fogott másba. A 60-as évek számára egy merő stúdiózás volt; a Led Zep alakulásakor, 1968-ban, megszámlálhatatlan sessionzenészi, zenei rendezői és hangszerelési munkával a háta mögött elismert szakembernek számított, aki új kihívásokat keresett (22 évesen!). Így nincs semmi meglepő abban, hogy később sem fordított hátat a zeneiparnak.

1980 tehát csak váltást jelentett Jonesnak, nem befejezést, és a következő 16 év megint egy egész sor figyelemreméltó bejegyzést hozott a diszkográfiájába. Főként producerkedett, de közreműködött filmzenékben, albumokon, és hangszerelt is. (Csak úgy kósza példaként három album, aminek a papírján megtalálható a neve: Peter Gabriel: Us, REM: Automatic for the People, Brian Eno: Nerve Net). 1996-ban azonban félrevonult, és első szólólemezén kezdett el dolgozni.

A fentiek ismeretében nem is tudtam, tulajdonképpen mit várjak az albumtól. Vajon Zeppes lesz vagy valami egészen más? Vajon fogyasztható lesz, vagy csak a szakmailag hozzáértők tudnak mit kezdeni vele? Vajon örömet szerez, vagy frusztrálni fog?

Ám az első dal, a címadó, rögvest elhessegetett minden kérdést, s helyettük lelki szemeim elé idézte egy lázas, feldúlt dzsungel képét, akárha egy lezuhant repülőgép roncsai közül léptem volna ki. Különös kirándulásra kalauzolt a lemez kilenc száma azóta már többször is, és ahogyan az a jó filmekkel is lenni szokott, mindig találok valamit az újabb túra alkalmával, amit korábban még nem vettem észre. Közben pedig mindig rácsodálkozom, hogy mennyire profi ez az anyag a legapróbb részletekig, holott nem csodáról van itt szó, pusztán majd' 40 évnyi tapasztalatról.

Mondanom sem kell, a bácsi azóta sem tétlenkedik. Én pedig ezentúl rajta tartom a szemem-fülem.

Források és linkek:
John Paul Jones hivatalos honlapja
Hivatalos szakmai életrajz
JPJ a MySpace-en

Régi erek, friss vér

noreply@blogger.com (eebag) — Sun, 12 Jul 2009 16:24:00 +0000

Robert Plant and the Strange Sensation: Mighty ReArranger /2005/

Robert Plantnak ahány arca van, annyiféleképpen lehet beleszeretni. Lehet sokáig elmenni mellette, aztán hirtelen rácsodálkozni és menthetetlenül szerelembe esni, mint a Led Zeppelines Kashmir esetében. Lehet elutasítani, aztán valami megmagyarázhatatlan kíváncsiság okán mégis elmenni a második randevúra, és beismerni a tévedést, ahogy a Alison Krauss-szal való koprodukciójával, a Raising Sanddel történt. Lehet kerülgetni, érezvén, hogy van benne valami, de még tovább keresni hozzá a kaput, mint a '82-es és '83-as szólólemezeihez. És lehet egy csapásra, első hangra elcsábulni, mint a Mighty ReArranger felé.

Friss vér lüktetése járja át az egész albumot az első szám afrikai dobjaitól kezdve egészen az utolsó hangig, annak ellenére, hogy Plant úr zenekarával 57 évesen vette fel a lemezt. Nem hiába mondják, hogy mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát -- Robert Plant a szűnni nem akaró kíváncsiságával és lelkesedésével lélekben ma is éppen az az energetikus fiatalember, akit a Led Zeppelinben megkedvelt a világ, csak éppen a tapasztalata jóval nagyobb.

Éppen erre a lüktetésre volt szükségem. Az egyik kollegám ajánlotta Plant úr már említett 1982-es és '83-as szólóanyagait, mikor kiderült, hogy szeretem a Led Zeppelint. Azt mondta, ezek a számok kicsit másabbak, de bizonyosan tetszeni fognak, és idővel rámnőnek majd. Valóban, érzem én, hogy mind a Pictures at Eleven, mind a The Principle of Moments jó album, és szívesen hallgatom róluk a számokat, de egyikben sincs meg az az elemi erő (vagy egyelőre nem találom bennük), ami úgy elkapott volna engem már első hallgatásra, mint ahogyan a Mighty ReArranger. A gondolkodó, kissé befelé forduló dalok után szinte felráztak a 2005-ös szerzemények. Pedig ezek sem szűkölködnek mondanivalóban (kutyából nem lesz szalonna), csak mintha egy egész más pontból tekintenének a világra.

Jonathan Ringen, a Rolling Stone magazin kritikusa szerint a változás oka abban van, hogy Plant kibékült a múltjával, korábbi törekvéseivel szemben már nem harcol foggal-körömmel a "Led Zeppelin énekese" címke ellen. Újszerű felvételeket tett le az asztalra, de az a bizonyos belülső fekete kutya megint hallatja a hangját.

Ezek után persze érdekes újfent elővenni a Raising Sandet, ahol alszik a fekete kutya... És ami azt súgja, a bácsi továbbra sem fog a babérjain ülni. Kíváncsi vagyok, mi lapul még a tarsolyában.

Források és linkek:
Robert Plant hivatalos honlapja
Jonathan Ringen albumkritikája
Robert Plant a MySpace-en

Édes szubjektivitás

noreply@blogger.com (eebag) — Thu, 02 Jul 2009 12:47:00 +0000

Veronica Mars Filmzene -- Első évad /2005/

Minél több filmzenét hallgatok meg, annál inkább erősödik az érzésem, hogy a filmzenék tulajdonképpen köztes műfajt alkotnak a zene és a mozi között. Hallgatom ezeket a számokat a Veronica Mars című sorozathoz tartozó albumról, és egymás után jönnek elő a képernyőn látott jelenetek, hangulatok. Esetenként annyira odaillő dalok csendülnek fel, hogy szinte nem lehet nem elgondolkozni: vajon direkt a filmhez írta valaki ezt a zenét és ezt a szöveget, vagy csak valaki ennyire ügyesen válogatott?

Leginkább a Pick Up the Phone-nál kattogott ez a fejemben. Van egy rész a sorozatban, amelyikben Veronica nem hallja meg, hogy telefonja van, pedig az édesanyja hívja, aki hónapokkal korábban megszakított vele minden kapcsolatot. A dal szövegében pedig a következőt halljuk:

"Pick up the phone and answer me at last
Today I will step out of your past"

Majd pediglen a zenekar, a Notwist hivatalos profiljából az imeem.com-on kiderül, hogy a dal már három évvel a sorozat előtt létezett. Bizony, valaki ügyesen válogatott.

Ennek ellenére lehetetlen megszabadulni a kapcsolástól, számomra a Pick Up the Phone most már mindig hordozni fogja ezt a jelenetet is, túl azon, amit nekem személyesen jelent.

Az a kérdés pedig még ingoványosabb talajt jelent a lábam alatt, hogy vajon "civilben" tetszett-e volna a dal ennyire? Ha nem láttam volna a sorozat ide vonatkozó epizódját előzőleg, vajon akkor is így szíven talált volna ez a két sor?

Még aktuálisabb ez a kérdés egy másik szám, a Lily Dreams On esetében. Ez a melódia a sorozat utolsó epizódjának a legvégén hallható, amikor már minden rejtély megoldódott, amikor a frusztrációknak végre vége lehet, és a világ megint normálisnak tűnik. A zárójelenetet kellemes tompaság járja át, Veronica fáradt, de győzedelmes, és hasonló tompasággal kísér el minket a Cotton Mather dala egészen a stáblistáig. Hogy akkor is ilyen szívesen hallgatnám-e a dalt, ha nem társulnának hozzá ezek az élmények, már örökre titok marad, de valami azt súgja, hogy egyébként még végighallgatni sem lett volna türelmem.

A főcímdalról nem is beszélve, amihez kivágták a Dandy Warhols We Used to Be Friends-ének legdögösebb fél percét, a többi merő ismételgetés, és így merő csalódás. Így azonban, hogy már teljesen átjárta a Veronica Mars-érzés, menthetetlenül fel kell hogy kerüljön a teljes dal a lejátszólistára, mi több: még tetszik is.

Ha objektívabban tudtam volna nekikezdeni az albumnak, talán más benyomásokkal értem volna a végére, és mást emeltem volna ki. Azt hiszem azonban, hogy éppen ebben a különös szubjektivitásban rejlik a filmzenék varázsa.

Linkek:
Veronica Mars az IMDB-n
az album a Last.fm-en
a Veronica Mars filmzene a MySpace-en

Koncertélmények

noreply@blogger.com (eebag) — Fri, 05 Jun 2009 18:45:00 +0000

Hrutka Róbert: Szabadság-vírus /2009/

Valahogy magától értetődő volt, hogy elmegyek Hrutka Robi lemezbemutató koncertjére. Hetekkel előbb megvolt a jegyem, pedig akkor még a bemutatandó album sem jött ki. A netre ugyan felkerült néhány szám, meg lehetett volna hallgatni őket, de nem volt rá időm. Úgy alakult tehát, hogy mindenféle előzetes benyomástól mentesen foglaltam el a helyemet valahol a nem túl sokadik sorban.

Az persze jó ómen volt, hogy a zenészekhez szinte kivétel nélkül kapcsolódtak pozitív élményeim. Hármójukat, nevezetesen Dely Domit, Galambos Zoltánt és Borlai Gergőt még a Jamie-Robis felállásból ismertem meg, Fehérvári Attila pedig örök kedvenc basszusgitárosom -- Hrutka Robié mellett ezek a nevek is azt sugallták, hogy kellemes este elébe nézek.

Az első szám dinamikus hangjai aztán végleg széjjeltéptek minden kételyt. Leüthetném a labdát, hogy azonnal elkaptam a Szabadság-vírust, de inkább csak azt mondom: éreztem, hogy jó helyen vagyok. Kiült az arcomra az a levakarhatatlan mosoly, és valahogy tudtam, a még hátra levő dalok sem fognak csalódást okozni.

Miközben ízlelgettem az új szerzemények energiáját és léleküdítő szövegvilágát, nagyon drukkoltam, hogy a Jamie-Robis időszakból semmi ne hangozzék fel. Az eléggé agyonütötte volna a hangulatot. Néhány héttel korábban Jamie Winchester "új" zenekarának koncertjén is fura, helytelenítő érzések futottak át rajtam, amikor azzal szembesültem, hogy a setlist több, mint fele Jamie-Robi szám volt. Nem mintha nem szeretném már azokat a dalokat, csak éppen én a búcsúkoncerttel lezártam azt az érát, és nem annyira nosztalgikus, mint inkább sebeket feltépkedő, már-már szentségtörő volt a számomra egy másik felállás előadásában hallgatni őket.

Robi azonban beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Volt ugyan néhány nem saját szám is, de ezekből egy Jimi Hendrix-feldolgozás volt, meg egy orosz dal Tompos Kátya vendégszereplésével, kettő pedig Kálloy Molnár Péter-szerzemény, maga Péter előadásában.

Napok óta ez volt az első este, amikor igazán ki tudtam kapcsolódni; utóbb vettem csak észre, hogy végre nem rágódom mindazon, amin már jó ideje idegeskedtem. Az új dalok pedig jótékony hatásukkal együtt velem vannak azóta is.

Linkek:
Hrutka Robi hivatalos oldala
Robi zenelejátszója
Robi a MySpace-en

Önskatulyázók

noreply@blogger.com (eebag) — Fri, 08 May 2009 16:43:00 +0000

Suburban Neon: Impulse No. 3 /2008/

A zenekarokat meg a skatulyákat nem illik egy mondatba tenni. Mindenkinek feláll a haja attól, ha mindenféle zsákokba próbálják belenyomni; és temérdek zenésztől hallottuk már egy-egy stílustársításra reagálva, hogy ő nem szereti az efféle beskatulyázást. Aktuális kedvencem, a Suburban Neon azonban önként és dalolva sorolja be saját magát a "dream rock" kategóriájába.

Na jó, de mi az a dream rock?

A Suburban Neon honlapján találni választ a kérdésre, nem is szűkszavút. Nem elég, hogy egy egész képernyőnyi magyarázattal igyekeznek felvilágosítani a tudatlan látogatót, s hogy saját gondolataikon kívül még független megszólalóktól is idéznek, a leírás kétféle formátumban (word dokumentumként és pdf-ként) is letölthető. Mindezekből azt tanultam, hogy a dream rockban tulajdonképpen a hagyományos hangszerelést használják újszerű módon, és a "megszokott, kötött jegyeket megtöri és gyakran felváltja az illuzórikus légiesség, amelyet olykor atmoszférikus elemek homályosítanak, mintegy földöntúli hangulatot teremtve". Jellemzőek továbbá az álomszerű hatások, és a kézzelfogható zenei világtól való elrugaszkodás.

Bármennyit is értettem meg a fentiekből, úgy látom, hogy szembetűnően nem korlátozó a definíció -- ennyi erővel Thom Yorke (Radiohead) is dream rockot játszik, hallgassátok csak meg az Analyse című szerzeményét. Ő jutott eszembe először, de igazából sokmindenre rá lehetne aggatni az új címkét.

Végül is a Suburban Neon mégiscsak elkerülte tehát a skatulyázást, mégpedig avval, hogy gyártott saját magának egy jó nagy zsákot, amibe kényelmesen beleférnek. Akinek stílus kell, tessék: dream rock. Aki a fontosabb dolgokkal foglalkozik, annak tessék: kellemes, hiteles zene.

Források és linkek:
Suburban Neon hivatalos honlap
Suburban Neon a MySpace-en
a dream rock leírása

Zene a 21. századból

noreply@blogger.com (eebag) — Wed, 08 Apr 2009 18:46:00 +0000

Troels Brun Folmann: Tomb Raider: Legend /2006/

Nem vagyok képes csendben dolgozni. Érdekes, mert a többséget inkább zavarják a mellékzörejek a koncentrációban, engem azonban éppen a csend tart vissza. Hogy mosogatás közben szólnia kell a rádiónak, az alapértelmezett, de nekem a szellemi munka is klasszisokkal jobban megy egy jól eltalált aláfestéssel.

Nemrégiben éppen egy tanfolyami feladatsoron dolgoztam, amikor valahogy eszembe jutott a Tomb Raider zenéje. Egy időben próbálkoztam a Legenddel, és az merült fel bennem, hogy az a zene, ami a játék alatt hallható, nagyon kellemes, ugyanakkor nem tereli el a figyelmet a képernyőről. Pontosan ilyesmire volt szükségem.

Amikor azonban külön, csak a zenére fókuszálva hallgattam meg az Legendhez komponált darabokat, kiderült, hogy jóval többről van itt szó, mint puszta aláfestésről. Annyi érzelmet és dinamizmust hordoznak, hogy akár filmzene is válhatna belőlük; és Lara Croft csinos hátsója nélkül is becsülettel megállnak a lábukon.

A szerző, Troels Brun Folmann pedig, legalábbis jelenleg, nem is érdeklődik a mozifilmek iránt, mialatt a játékokhoz való zene komponálása már-már szakterületének mondható. Miután az egyetemen mélyrehatóan tanulmányozta az ún. micro-scoring módszert, mainapság ez az, amit leginkább használ a munkája során. A micro-scoring azt jelenti, hogy egy-egy hosszabb téma helyett sok rövidet szerez, amelyek a játék adott pontjain aktiválódnak, ahogyan a játékos előre halad. Ez a játékélmény szempontjából nagyon fontos. Képzeljük el, hogy egy pályához hozzárendelünk egy mondjuk 30-perces szerzeményt. Akármilyen jól is illeszkedik a zene a látottakhoz ill. tapasztaltakhoz, én, aki lassú és óvatos játékos vagyok, valószínűleg háromszor hallgatnám meg az egészet egymás után, mire a pálya végére érnék, mialatt az ügyesebbek talán a feléig sem jutnának el. Ehhez képes Folmann technikája éppen azt teszi lehetővé, hogy mondjuk az ijesztő zene pontosan akkor hangozzék fel, amikor Lara Croft odaér a palota bejáratához, akár tíz, akár száz percnyi játék után. Ez persze csak egy példa, de ugyanúgy a micro-scoringhoz tartozik az a mindössze 5 másodpercnyi hang is, amit akkor hallunk, amikor mondjuk leszakad egy híd, és még ezer más, amik filmszerűbbé, más szóval élménygazdagabbá teszik a játékot.

Mindazonáltal vannak hosszabb, három-ötperces témák is; amint az előbb már utaltam rá, ezek bizony különálló zeneként is hallgathatóak. Ezekben Folmann több helyütt is használt kórust és zenekari hangzásokat -- számomra meglepő információ volt, hogy egy huncut másodpercnyit sem rögzítettek mindebből élőben. A sok-sok zenész bácsi meg néni egy helyiségbe való csődítése helyett Folmann sokkal 21. századibb megoldással élt: számítógéppel illesztett össze elemeket. Ami a kórust illeti, egy olyan szoftverrel dolgozott, amibe az ember fia/ lánya begépel akármilyen szöveget, az pedig kiad egy kórus által elénekelt verziót. Nem nagyon tudom eldönteni, hogy lenyűgöző-e, hogy valaki ilyen eszközökkel ennyire hihető zenét hozott össze, vagy inkább ijesztő.

De mégis el tudom dönteni: határozottan ijesztő.

Akárhogy is, nem lehet nem hallgatni. Túl jó.

Források és linkek:

Interjú Troels Brun Folmannel

Troels Brun Folmann hivatalos honlapja

Tomb Raider hivatalos honlap

Tomb Raider Legend

Plágium vagy nyerészkedés?

noreply@blogger.com (eebag) — Tue, 24 Feb 2009 12:32:00 +0000

Gary Moore: Still Got the Blues /1990/

Ez a reggel is úgy indult, akár a többi. Jürgen Winter lassacskán kikászálódott az ágyból, és kiment a konyhába. Kávét főzött, és bekapcsolta a rádiót. Miközben kinézett az ablakon, a rádió a következő számra váltott, a Still Got the Blues-ra Gary Moore-tól. A felismerés hamarabb ébresztette fel Jürgent, mint a kortyonként befogadott koffein. Izgatottságában hangosan felkiáltott:
- Ez az én szólóm, baszki!

Ez persze csak egy a sokezer lehetőség közül, ahogyan Jürgen Winter először találkozhatott Gary Moore örökbecsű és egyik legsikeresebb dalával. Akárhogyan is történt azonban, annyi bizonyos, hogy a felfedezést tett követte. Jürgen Winter pert indított Moore ellen, mondván, a Still Got the Blues markáns gitárszólója valójában az ő szerzeménye, amely hallható is zenekarának, a Jud's Gallerynek 1974-es, Nordrach című opuszában. Ami pedig még megdöbbentőbb, nyert is. A müncheni bíróság tavaly decemberi ítélete szerint plágiumról van szó, és Gary Moore-nak kártérítést kell fizetnie. Számos kérdés viszont megválaszolatlan maradt.

Kezdetnek mindjárt itt van az elérhetőség problémája. Gary Moore azt állítja, hogy ő soha nem is hallotta a Nordrach című dalt, amit nem nehéz elhinni, hiszen annak idején egyáltalán nem volt egyszerű hozzájutni. Mivel lemezen nem adták ki, mindössze a Jud's Gallery németországi koncertjein lehetett találkozni vele, illetve néhány alkalommal rádióban is lement. A müncheni bíróság úgy találta, hogy mindezek alapján Gary akár hallhatta is.

Ellenben ha még így is volt, akkor is felmerül az idő kérdése. Vessük össze a szóban forgó három évszámot: 1974-ben hallható a Nordrach, 1990-ben megszületik a Still Got the Blues, 2008-ban Jürgen Winter perel. Ha feltételezzük is, hogy Gary Moore megismerkedett annak idején a szólóval, miért várt volna 16 évet, hogy kitermeljen belőle egy dalt? Hogy emlékezhetett relatíve pontosan a hangokra 16 éven keresztül (mert ugye, visszahallgatásra nem volt lehetősége)? Vagy ha már korábban megírta volna ezt a fantasztikus számot, miért várt volna több, mint egy évtizedet, hogy előrukkoljon vele? De ami még érthetetlenebb: Jürgen Winter miért éppen most fordult bírósághoz? Mi tartotta vissza őt 18 évig a pereskedéstől, ha egyszer tényleg meg van róla győződve, hogy ellopták a szólóját?

Ami pedig ez utóbbit illeti, vajon van egyáltalán értelme ilyesmiről vitatkozni blues esetén? Való igaz, hogy a két szóló mutat hasonlóságot, de a témához nálam sokkal jobban értő babám szerint ilyenek óhatatlanul kialakulnak. A blues ugyanis olyan szabott körökön alapul, amelyek a többi műfajhoz képest jóval kevesebb variációt tesznek lehetővé. Aki hallott már életében kettőnél több blues-számot, az tudja, hogy bizony számos rokon vonás található bennük -- ennyi erővel minden blues-zenész non-stop perelhetné egymást, és bíróság legyen a talpán, amely igazságot tudna tenni köztük.

A müncheni bíróság mindenesetre döntött, Gary Moore pedig annak rendje és módja szerint fellebbezett. Hogy ki melyik oldalnak hisz, rátok bízom. Én személy szerint kételkedem a plágiumban, de ha még az is történt, Gary Moore elképesztő gitártudásával és technikájával csak használt annak a szólónak. Jómagam továbbra is az ő verzióját fogom számon tartani.

Források és linkek:
Reuters-hír a perről
Nordrach, 1974, a YouTube-on
Gary Moore hivatalos honlapja

Küzdelem az előítéletek ellen

noreply@blogger.com (eebag) — Sat, 14 Feb 2009 19:19:00 +0000

Robert Plant és Alison Krauss: Raising Sand /2007/

Emlékeztem én arra a videóra, amiben egy szőke lány meg egy szakállas bácsi kószálnak színes luftballonok között egy fülbemászó popslágert énekelve. Amikor azonban realizáltam, hogy ez a bácsi és a Led Zeppelin Robert Plantja egy és ugyanaz a személy, megingott a világba vetett hitem. Hogy lehetséges, hogy az ember, akit a Kashmirban (és még egy kazal másik hatalmas dalban) hallunk, most egy ilyen színes-szagos, felejthető produkcióhoz adja a nevét és a hangját?

Az első sokkból még magamhoz sem tértem, mikor jött a következő. Két nap múlva került sor az idei Grammy-díj-átadóra, ahol a páros nemcsak öt kategóriában volt jelölt, hanem mind az ötben nyert is.

Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy talán túl hamar ítélkeztem. Egy színes-szagos, felejthető album nem kaszál be öt Grammyt; és úgy képzeltem, Robert Plant is bizonyosan elég intelligens művész ahhoz, hogy meg tudja ítélni, hogy milyen projektekbe ugorjon bele. Valójában talán éppen ez az utóbbi motivált leginkább arra, hogy végighallgassam az egész lemezt: nem akartam csalódni Robert Plantban. Elindítottam az első dalt, és görcsösen reméltem, hogy ha nem is fog tetszeni, utóbb legalább elmondhatom majd, hogy csak a videoklipes Gone, Gone, Gone ilyen populáris és könnyen emészthető dal, a többi pedig jóval mélyebben szánt.

Nagyon kellemes zene -- ez volt az első benyomásom, bár eleinte még mindig nehéz volt mit kezdenem az élménnyel. Aztán lassanként, többedik hallgatásra kezdtek a helyükre kerülni a számok. A Fortune Teller című igazából már elsőre megfogott, mert mérhetetlenül szellemes, és Robert Plant olyan játékossággal énekli, hogy öröm hallgatni. A Please Read the Letter a különös lüktetésén keresztül lopta be magát a szívembe, a Polly Come Home pedig egy nagyon szép film képeit idézi mindig lelki szemeim elé. (A Gone Gone Gone továbbra sem tetszik igazán.)

Sokáig nem értettem, hogy Alison Krauss hogy kerül a képbe, aztán beláttam, hogy mennyire szépen, érzéssel énekel. Később olvastam, hogy már több, mint 20 éve tevékenykedik countryzenészként, és mai napig 26 Grammy-díj birtokosa. Tehát valójában nem is ő társult be Robert Planthoz, ahogyan a kezdő Zepp-rajongó gondolná, hanem éppen fordítva. Amelett azonban, hogy elismerem a hölgy tehetségét, be kell vallanom, hogy bennem keveset mozgatott meg. Ő valahogy nem az én stílusom.

Összességében azért örülök, hogy megismerkedtem ezekkel a felvételekkel, mert így rátaláltam Robert Plant egy másik oldalára,hiszen itt teljesen másként fejez ki érzelmeket, mint a Zepp-dalokban. Becsülöm, amiért ilyen ingoványos talajra merészkedett, és le a kalappal az eredmény előtt.

Források és linkek:
Robert Plant | Alison Krauss hivatalos honlap
RP és AK a MySpace-en
Robert Plant hivatalos honlapja
Alison Krauss hivatalos honlapja

A vöröshajú nő a duettből

noreply@blogger.com (eebag) — Sat, 07 Feb 2009 17:45:00 +0000

Bonnie Raitt: Finest Lovin' Man /1971/

Bonnie Raitt itt mifelénk nem tartozik a széles körben ismert zenészek közé, holott a hölgy nemcsak közel 40 éve zenél, hanem jól zenél, kilenc Grammy-díj birtokosa, és szinte megszámlálhatatlanul sok nagy előadóval játszott már együtt.

Az én látókörömbe is így került be először. Bryan Adamsnek, aki mellesleg gimis korom óta a nagy kedvenceim közé soroltatik, volt egy dala, a Rock Steady, amely egyetlen albumán sem jelent meg, egy valamire való rajongó azonban két változatot is ismert: egy szólót, és egy Bonnie Raittel való duettet. Abban egyetértettem a többséggel, hogy a duett sokkal vagányabbra sikerült a szóló verziónál, amiben a hölgynek nem kevés szerepe volt; ugyanakkor azzal akkor még nem foglalkoztam, hogy ki is ez a nő tulajdonképpen.

Így is maradt ez egész tavaly nyárig, amikor a 31 dalt olvastam Nick Hornbytól. Az egyik fejezetben futólag említi Bonnie Raittet, nekem pedig elkezdett motoszkálni a fejemben, hogy talán érdemes lehet utána járni, mivel foglalkozik a hölgy. Meghallgattam néhány dalát, és rögvest éreztem, hogy ez a zene bizony már jó időre velem marad.

A Finest Lovin' Man, babám szavaival élve, afféle "igazi, autentikus blues". Dögös lüktetése van, és annak rendje-módja szerint bele is ragad az ember lányának a fejébe. Bonnie pedig nem csekélyebb dögösséggel énekel arról, hogy milyen nőnek lenni egy igazi férfi mellett, ráadásul igen hitelesen, ami különösen akkor meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a dal felvételekor még csak 22 éves volt. Akkor most gondoljátok meg (és járjatok utána...), hogyan ad elő mainapság... Érdemes.

Források és linkek:
Bonnie Raitt hivatalos honlapja
Bonnie Raitt a MySpace-en
Nick Hornby: 31 dal

Az álmisztikus rockszörnyeteg

noreply@blogger.com (eebag) — Sat, 31 Jan 2009 11:52:00 +0000

Led Zeppelin: Kashmir /1975/

(Bevezetés helyett)

A Led Zeppelin nagyon régen a látókörömben van, és sokáig mégsem volt a látókörömben igazán. Apum egyik kedvenc zenekaraként ismertem tőlük ezt-azt, sokszor hallottam a Whole Lotta Love-ot, és tisztában voltam vele, hogy a zenéjük fontos része a rocktörténelemnek. Ugyanakkor semmi nem vitt arra, hogy ennél a felületes ismeretnél tovább lépjek. Egész mostanáig; és nem győzök csodálkozni, hogy mehettem el egy ilyen kaliberű zenekar mellett ilyen sokáig.

Az történt, hogy eszembe jutott a Kashmir, amit nemrégiben többször is elkaptam a VH1-on. Hirtelen kíváncsi lettem, hogyan szól a dal, amikor több teret kap, mint amennyit a TV-készülék aprócska hangszórója enged neki. A hatás nem maradt el: azóta nem telik el nap anélkül, hogy ne hallgatnám meg, a szövege kikerült a hűtőszekrényre, és épp most indítottam egy blogot ilyen és ehhez hasonló felfedezéseimet megosztandó.

A dal 1975. február 24-én jelent meg a Physical Graffiti albumon, de részleteiben már 1973-ban létezett. Akkoriban történt, hogy a basszusgitáros, John Paul Jones többször késett a stúdióból, Jimmy Page pedig arra használta az időt, hogy a dobos John Bonhammel dolgozzon azon a riffen, amely később a Kashmir központi témája lett :) Egy másik érdekesség, hogy a dal szerzésekor a zenekar tulajdonképpen még nem is járt az Indiához közeli Kashmirban, a szöveget valójában egy Marokkóban, a sivatagban tett hosszú autóút ihlette :)

"Álmisztikus rockszörnyeteg"-nek az 1001 dal, amit hallanod kell mielőtt meghalsz című könyv Physical Graffitivel foglalkozó szerzője titulálta a Kashmirt. Hogy mitől "álmisztikus", azt (még) nem kimondottan értettem meg; ellenben a "rockszörnyeteg" elnevezést nagyon találónak érzem. Olyan monumentális ez a zene, és közben olyan hátborzongató, hogy nemcsak a figyelmet tartja fenn 8 és fél percen keresztül, hanem tekintélyt is követel. Nem csoda, hogy az énekes Robert Plant kedvenc saját dalként tartja számon, és Jimmy Page is a Led Zeppelin mérföldkövet jelentő szerzeményei közé sorolja.

Hogy mi történt volna, ha Jones bácsi annak idején pontosan járt volna a stúdiófelvételekre, szerencsére soha nem tudjuk meg :)

Források és linkek:
Robert Plant a Kashmirról
Jimmy Page-interjú
Kashmir a Wikipediában
1001 dal, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz
a Led Zeppelin hivatalos honlapja
Led Zeppelin a MySpace-en