Kimúlt a pók, épp ráesett a  Bibliára, én meg igazat adtam neki. Régebben nem szerettem a pókot. Talán most nem régebben, hanem korábban van.

Meg itt egy primőr, ha már a tavasz beköszönt. A szél csak amolyan redőnyrázó. Fütyüljön, fütyülünk rá.

Ide meg egy felesleges sort írnék, amelyik fontos, mert nélküle nem boldogulnék.

egy pohár virág az égbe

balassi bólint
bárányfelhőjén heverve
nem csalódtunk
egyikünkben sem
és a virágod illik a
természetünkhöz

látom majdnem boldog vagy néha
és szeretsz még
a szajha part meg homályban

szebb is így

szerelmed sétál a vízen ruhátlanul
ezer éve nézed
és azóta gyönyörű

Király volt.

Település a város helyén. Nézzük akkor, hol is lakozott, aki itt. (Némi képkicsinyítés nem árt, de ez sem menti a bekezdések következetlen alkalmazását és a Gönczöl kép mellett elugrott zárójeles kitérőt. A tartalmat nem érinti, csak a tekintetünket igyekszik zavarni. Dadabányai vagyok, ez bizony épp ezért így marad.)

Település a város helyén

agyonvert csipkével repülnek

preparált papírszárnyú pillangók
írások látszanak és néhol
képből képek a szárnyakon

röpdös köröttem az agyonvert csipke
mozgó szobában lassú lepke
csapong fel és le hol kék hol sárga lapok
ahogyan emlékezem és a gerilladalok

jan palach meg weöres merülő saturnusa
szárnyra vetve

az agyonvert csipke
egy állandó változójú változatlan könyv
a jövendölés mostani megfelelője lehetne
lapozza hogy nem lesz lelakatozva
nem lesz belőle báb repül a kedve szerint
történjék akár az ami történik
akkor sem lesz más mint lepke

könyvekkel bélelt kabinod kering
azon a remény körüli pályán
elillan ettől az el innen érzése pillangózva

a se lent és a fönt se indul el
de a kutya sincs ám ott
ahol a reménynek ötévente
találkozója lenne

látom ezerkiláncszázhetvenegyben
ezt a fickót
az agyonvert csipkével a kezemben
a jövő tulajdonosaként üldögél
és nem hinné el az istennek se
hogy nincs távolabb és nincs közelebb
az akkor és a most
a járhatatlan átvezet minden járhatón
és semmi nem az amit annak gondol

írások látszanak és
képből képek a szárnyakon néhol
az eltelt idők szemből profilból
hely dátum óra perc alkalom

egy teljesen hétköznapi számsor
amelyikkel mindenestül leírható a fickó
vele a nyilvántartásba vett évek
látni ahogy az agyonvert csipkével repülnek

mondják úgy is hogy arcok
máskor meg téves szabású mellénynek

Itt meg az új válaszok az Irodalmi Jelenből.

Kedves Nézőim, mindezek után pedig a hangomat hallatnám. Csak egy érintés, és a válasz  kérdéssé alakulhat, avagy változatlanul felkínálja a változatlan ugyanazokat. Ez nem olyan kattanás, amitől végigfut a Sátán hátán is a hideg. Ez kattintás az emlékezetünkre és a fagytalanításra. Az utóbbira fordíthatnák inkább figyelmüket a hitelrontó és lesajnáló intézetek! Üdv.: Global.

Beszélgetés Faludi Ádámmal itt, de odabent a váróteremben is lehet. A kályha melletti padon ül, nézi a réz vasutaslámpa sárga lángját, tél van és a hajnal még a gyümölcsválogatóban készülődik a távozásra. Ide ötven méternyire. Te meg kattintásnyira vagy a váróteremtől.

Ez itt egy régi kép S.F. Mestertől, itt meg egy új megJelenés.
http://www.irodalmijelen.hu/node/12358

A kép megszólalásig hasonlít, és hasonlítható. Egy koccanás két homlok között, és már hallani is.

A többi meg;  Szép Új Esztendőt mindenkinek.

No és a Vanilla Fudge? A zenészek csak játszanak, ahogy a mondás tartja. És ha nem vagy zenész, az sem baj. Ők sem voltak azok, de szerették az orgonavirágzást. Különösen a Hammond és rokonai ejtették ámulatba őket.
Itt találod több darabjukat is, nekem a 69-es járat volt a közlekedési eszközöm, mint pár emberből szerveződött tömegnek, avagy csoportosulásnak. És így tudható is, hogyan hívták Mikszáth Kálmán mellett a Vanilla Fudget-ot. A turmixáth neki!

Tűzfészekben a lappangás parazsa

Bányászváros lett a faluból pár év alatt, de a Lujza kocsmán kívül nem igazán akadt benne említésre méltó. Emeletes házak, utcák, járdák, boltok, bölcsőde, iskola, kultúrház, posta és egyéb szükséges hivatalok mindössze tízpercnyi járóföldre egymástól. A Lujza is a csapos nő miatt vált nevezetessé, tájékozódási pontnak számított, lehetett rá hivatkozni. Akár a világítótoronyra Alexandriában.
Lujzának hívták a csapos nőt, akit nemcsak a neve miatt jegyeztek meg, hanem azért is, mert azonos mércével mért mindent és mindenkit. Fegyelmet tartott a kocsmában, mint egy matriarchális elveken nevelkedett bányászfeleség. Pénzt letesz, ül és okos. Hitel holnap.
A szélrózsa minden irányából összeverbuvált bányászok itt ismerkedtek meg az etikett fogalmával, az olyan minimális szabályokkal, amelyekről addig legtöbbjükneknem sok sejtelme lehetett. Tűrőképességük, tájékozottságuk, tudásuk nagy általánosságban erősen súrolta a nulla tetejét. Kellő tisztelet övezte a csaposnőt azért az áldozatos munkáért, amivel ezt az értéket jócskán megnövelte egy-két esztendő leforgása alatt. amikor már a kezdetek lázas ideje lecsendesült, hivatalosan is Lujza lett az addig Bisztróként bejegyzett út menti becsületsüllyesztő. Elmúlt az aranyláz, el Lujza, de a neve maradt, ott díszlik azóta is a hajdani földszintes felvonulási épület homlokzatán. A felvonulási épület persze csak amolyan csontváza a mostaninak, mert ezt a csontvázat belepte az újabb és újabb hús, izom, bőr borítás a növekedés évei alatt, belepte az újabb és újabb test meg a kozmetika.
Az akkori idők másik koronatanúja a Városkapu. Egy kicsinyített diadalív, mintha aprócska építőkockákból rakogatta volna össze a vasútmodellezés istene. Lego akkor még sehol, csak a majdnem hasonló hangzású légó volt közismert. A légó pince minden egyes ház aljában, vastag acél ajtókkal, hogy biztosan el lehessen menekülni a harmadik világháború elől, amikor majd beköszönt. Atomvillanás balról! Zászlónak tisztelegj!
Vigyázz, pihenj! Vizes lepedőt tekerjetek magatokra, azon nem megy át az atom! Vigyázz, a víz lehet, hogy fertőzött, előbb győződj meg róla, emberi fogyasztásra
alkalmas-e! A Polgári Védelem azonnal megkezdi a mentési munkálatokat! Ellenőrizd a gázálarc szűrőbetétjét, hanyagsággal ne tedd kockára az egészségedet!
Tehát a Városkapu úgy festett, mintha aprócska építőkockákból rakogatta volna össze a vasútmodellezés istene. Építőkockákat sokféle méretben, színben lehetett kapni a játékboltokban, nekem is volt egy készletem, ha úgy hozta kedvem, városkaput építettem színes hasábjaiból, hengereiből, más mértani alakzataiból a villanyvasutam egyik egyenes pályaszakasza fölé.
A Városkapu nem a város bejáratánál emelkedett, hanem nagyjából a közepén. Miért is? Nem kérdezte senki. A kérdés nem tartozott a lakosság hatáskörébe. Egy emeletes házon áthaladó út fölé emelt kazettás mennyezetű boltív. Ez volt a Városkapu. A szocreál minden ismert motívumával ellátva tíz méter hosszú alagútként bocsátotta át magán az arra járókat. Fenn a tetején, középen kis torony emelkedett mindenféle funkció nélkül, ha csak a díszelgést nem vesszük annak. Az alagút túloldalán ugyanolyan házak álltak, mint az innensőn. Egy kissé kiöblösödött az utca az egyik felén, ahol üzletek sorakoztak az étteremig, amelyik a Városkapu nevet viselte, amúgy irányát nem változtatva haladt tovább.
Mindig felderült a kedvem, ha megláttam a Városkaput és átmehettem alatta. Egyenértékűnek tartottam mulattatási képességben a paripatik kifejezéssel. Ezt nem sokkal azelőtt olvastam Mikszáth egyik elbeszélésben, hogy megpillantottam a szén kicsiny fellegvárában emelt Városkaput. Lojzi jutott eszembe, a középiskolai irodalmi színpad bölcs mágusa, és erdélyi útjának egyik epizódja. Az analógia miatt. – Az erdélyi
hegyekben kirándultam, a máramarosi havasokban lehetett, de már nemigen tudtam, merre is járhatok. Elvesztettem az utat. Egy völgybe leérve vasúti sínpályára akadtam. Gondoltam, ezen biztosan eljutok egy állomásra, bármerre is veszem az irányt. Úgy is lett. Jó fél óra múlva előbukkant Felsővisó állomása. ahogy közelebb értem, látom ám, hogy egy tekintélyes tábla fehérlik az egyik állomás melletti fán. Felsővisó 3 km.
Kérdem az állomásfőnöktől, hogy mit keres itt ez a tábla, hiszen Felsővisó vasútállomáson vagyunk, még a karunkat sem kell kinyújtani hozzá, mindenhol
Felsővisóhoz érünk. Hümmögött néhányszor az öreg, aztán bevallotta, hogy ő szögelte a fára. – A mérnökék kirakták a szurdékba, de arra nem jár senki, így aztán behoztam. Itt legalább olvassák. Ez akár egy székely vicc is lehetne, de Lojzi sosem mesélt viccet. Ki nem állhatta őket.
Talán a Városkapu is valami hasonló megfontolásból állt itt, és nem odakint valamelyik bevezető út kezdetén a kisajátítás óta parlagon heverő földekre tekintve. Mindenesetre derűt sugárzó melléfogásnak minősítettem, és odaemeltem a paripatik mellé. A paripatik pedig nem más, mint a kappan. a herélt kakas. A paripa pedig a herélt csődör. a lókappan. Tiknak meg számtalan helyen hívják a baromfit. A kettő együtt adja a paripatik szóösszetételt, aminek kappan a jelentése. Ez a kifejezés, meg a Városkapu látványa ugyanúgy hatott rám. Vigyorognom kellett tőlük.
Egyszer az egyik földszinti lakásban tűz ütött ki, közvetlenül a Városkapu mellett, a
hozzá csatlakozó négyemeletesben. Gomolygott kifelé a konyhaablakon a sűrű fehér
füst, ami aztán hamarosan feketére váltott és nyilvánvalóvá tette, hogy komolyabb
dologról van szó, mint a tűzhelyen felejtett tej pusztulásáról. A járókelők megálltak, várták, lesz-e valami érdemleges, vagy néhány vödör víz is megteszi a konyhai falikútból, és nem terjed tovább a tűz. A füst azonban terebélyesedett, mozgása
gyorsult, és már lángok is előbukkantak a csipkefüggönyön, amikor az ki-kilibbent a nyitott ablakon.
Többnyire idősebb férfiak és asszonyok álltak a járdán hang nélkül, aztán egyszerre
mozdultak meg, amikor meglátták a termetes asszonyt a lépcsőház ajtajában egy fotellel
a kezében. Idős asszony volt, gyér ősz hajában hajcsavarók, barna pongyolát viselt,
és csak az egyik lábán volt papucs. – A lujza! – mutatott felé az egyik öreg, majd ugyanazzal a mozdulattal visszatolta kiakadt felső fogsorát. – Segítsünk neki kihordani
a bútorokat! – és már indult is a többiekkel együtt.
Valaki telefonált a bányamentőknek, és mire azok kiértek a tűzoltó kocsikkal, addigra az összes bútort és értéket sikerült kimenekíteni a lakásból. a konyháét kivéve, mert azt nem lehetett már megközelíteni. Ott álltak a szekrények, ágyak, székek, asztalok a füvön a szomszéd épület előtt a terebélyes szomorúfűz alatt. Elfértek volna egy egészen csenevész szomorúfűz ágai alatt is, nem foglaltak túl nagy helyet.
A tűzoltók percek alatt eloltották a lángokat, kiderült, hogy csak a konyhai műanyagok gyulladtak meg, feltehetően a tűzhelytől, de pontosat nem lehetett tudni. – Majd jönnek a megyeszékhelyről a tűzoltók, nekik van ehhez jogosítványuk – mondta a bányamentők vezetője, hozzáfűzve, hogy nyugodtan visszarámolhatják a bútorokat, tűz itt már nem lesz, és ők meg amúgy is csak a konyhát áztatták el, a lakás többi részének semmi baja. Akonyhának azonban majd kell egy kis festés-mázolás meg mindenféle szakmunka, mire újra konyha lesz a neve. Lujza bólintott, aztán meg intett az összegyűlteknek, hogy kezdődhet a visszaköltözés. Amíg a szőnyegeit prakkerral
és ágakkal portalanítottáka egykori Lujza növendékek és szimpatizánsaik (ha már úgyis itt van kint a szabad ég alatt), addig a ház asszonya sebtében kitakarította a szobákat,
alig húsz perc alatt visszakerült minden a helyére. Lujza megálljt vezényelt, a spájzból
kihozott egy demizsont, olyan háromliteres formájú lehetett, aztán poharakat kerített.
– Egészségetekre! Rendes szilvapálinka magozott besztercei szilvából – húzta ki a
demizson dugóját –, és köszönöm a segítséget – mondta, aztán mindenkinek töltött, aki
szerette volna megkóstolni azt a magozott besztercei szilvából készült rendes szilvapálinkát.
Már a járdán búcsúzkodtak, amikor a távolból nehéz autók egyre erősödő dübörgésére lettek figyelmesek, egyre tisztábban hallatszott a hangjuk, ahogyan közeledtek. Percek
múlva befordultak az utcába a nagy, vörös színű tűzoltókocsikszirénázva, villogó kék fénnyel a vezetőfülkéjük tetején.
Nem sokat teketóriáztak. még mozgott az első kocsi, amikor a parancsnok leugrott róla. A kormos ablakkeretre, a felette feketéllő falra mutatott. Gyorsan átterelték az embereket a szemközti házak elé az út túloldalára, lezárták tenyérnyi széles műanyag szalagokkal az utcát mindkét irányban. Egymáshoz kapcsolták a tömlőket, futólépésben, láthatóan begyakorolt séma alapján mozgott mindenki, majd szinte egyszerre lett mozdulatlan, amikor az ablaknál álló tűzoltó felemelte a kezét, jelezve, hogy készen vannak, várják a parancsot.
Lujza időközben elrakta a demizsont, majd kijött a lépcsőház ajtaján a nagy dübörgésre, szirénázásra és értetlenül figyelte a fejleményeket. – Ezek lesznek a
tűzoltók, akikről a bányamentők beszéltek – állapította meg magában, de nem igazán értette, minek kell a tűz okának megállapításához ennyi ember és ennyi minden.
Elindult a parancsnok felé, aki fel is szólította mindjárt, hogy a lehető leggyorsabban hagyja el a műveleti területet, de Lujza csak jött tovább, amíg a kezét szintén magasba tartó parancsnok közelébe nem ért. Megkérdezte tőle, hogy mit művelnek itt ezekkel a slagokkal, meg autókkal, a helyi bányamentők már rég eloltották a tüzet, nézzék csak
meg, nem is volt igazán jelentős, csupán a konyha kormozódott el, a pévécé borítások égtek, és azok a gyúlékony dekorit lemezek a szekrényeken és a polcokon. A parancs -
nok azt válaszolta, hogy ők a tűzoltók, a bányamentők nem tűzoltók, és a tűz fészkében még mindig ott lappanghat a ki nem hunyt parázs, amelyet lokalizálni és hatástalanítani
kell. Ehhez ők értenek, de mielőtt a tűz helyszínét megközelítenék, előírás szerint habbal árasztják el a környezetét. Ez egy egészen új módszer, de nagyon hatékony. az emberek nem is gondolják, hogy a tűz mire képes! Tájékozatlanságból, hanyagságból borzasztó nagy károkat okoznak azzal, hogy félvállról veszik a lángok erejét. A tűz fészkével nem lehet játszani!
A parancsnok, aki még mindig magasba tartott kézzel állt a tűzoltó autó mellett, valójában csak helyettesítette a csoport parancsnokát, inkább tűzvédelmi oktatásokat
tartott, oda osztották be körülményessége és nem utolsó sorban a képességei miatt.
– Egyszer Budapesten leesett egy tűzoltó készülék és megrepedt. De csak egy hajszálvékony repedés keletkezett rajta, senki nem vette észre ezt a rejtett hibát. El tudják képzelni, hogy mi történt, amikor a használatára került volna a sor és nem működött?
Állandó példáinak egyike hangzott így, utána hatásszünet, elborult tekintet, forgó szemek, a bajba jutottak rettegésének érzékeltetése, és jöttek, szinte áradtak az újabb és újabb példák. – Egyszer Budapesten a járdáról bedobtak egy égő csikket a nyitva hagyott gyárablakon éjszaka. Éppen egy olajtócsa széléhez esett le az a csikk. El tudják képzelni, hogy ez az ártalmatlannak látszó mozdulat mit eredményezett? Reggelre leégett az egész gyár! Mindig Budapesten történt valami rettentő a figyelmetlenség és
felelőtlenség következtében.
Nem tudni, miért, Budapest tálcán kínálta a tüzeket, és oktatóként a mostani bevetés parancsnoka számolatlanul idézte fel őket az oktatás bénultan ülő résztvevőinek.
Miután úgy vélte, hogy minden szükséges tudnivalót közölt Lujzával, leengedte a karját, az ablaknál álló tűzoltó szintén, és ömleni kezdett a tömlőből a konyhába
a fehér hab, amely a tűz fészkét hivatott lokalizálni. Pillanatok alatt az egész lakást elárasztotta ez a hab embermagasságban, a nyitva maradt ajtón keresztül a lépcsőházba is jutott belőle. Annyi idő alatt történt mindez, amíg Lujza minden különösebb teketóriázás nélkül oda nem ért az ablaknál dolgozó tűzoltóhoz. a köpcös, alacsony habvezér látta a körülbelül száznyolcvan magas, nagycsontú, inas, gyér hajában csavarókkal közeledő Lujzát a barna fürdőköpenyében, de közben a csövet is szemmel tartotta, hogy megmaradjon az ablakban. Lujza nem látszott hetvenévesnek, dühösnek se látszott, csak megállíthatatlannak. Amikor odaért az ablakához, félrelökte a tűzoltót, kirántotta a habot fújó csövet a konyhából, és elindult vele a tűzoltó
autó és a parancsnok helyettes felé.
– Mennyi hab, mennyi hab! – nézett a fehérségbe, mintha azokat a hajdani söröskorsókat nézné megint, és csak ment, ment, csapolta a habot az égbe a Városkapu
bejáratánál.