Geistwald Ghasts

Költözés

2007-10-08T20:08:00.000+02:00

Átcuccoltam a blog.hu-ra. Konkrétan ide. Jókat.

Duckbunny és az óriás vámpírbékák

2007-09-17T20:31:00.000+02:00

Normális ember 12 évesen keményen szerepjátszik, mint ahogy 16 évesen abba is hagyja. A kivételek, ésatöbbi, tudom én jól. Sőt az is szerepjáték, amikor elképzeljük, hogy egy különleges felhatalmazással a zsebünkben lézerkarddal támadunk a kormányt minden előjel nélkül ránk szedő taxisra. A lényeg most az, hogy van a D&D nevű klasszikus, amin annak idején mindenki túlesett, mint a mumpszon meg a bárányhimlőn. Már 12 éves fejjel is halványan rémlett, hogy nincs minden rendben a dologgal, de akkoriban szódával vettük be a legvadabb hülyeségeket.

Az a hiánypótló mű, amire nemrég dZé barátom közreműködésével bukkantam rá, ezeket a szálakat segít elvarrni — röhögjük ki bátran tizenhúsz évvel ezelőtti önmagunkat, terápiás jelleggel. A szóban forgó blogbejegyzés a Head Injury Theater nevű oldalról származik, ami önmagában vicces. A cikk a 30 éves D&D-t köszönti, méghozzá úgy, hogy kipécézi és földig alázza a Világ Leghülyébb Monsztereit. D&D Gallery of Shame. Zseniális. Mert mindannyian mindvégig tudtuk, de sosem tettük fel a Kérdést.

At the age of twelve I'd realize that it looked like someone seven-years-old designed some of the monsters, and my opinion hasn't changed to this day. That's not to say that all these monsters are retarded and lame. Oh no. Only some of them are stupid beyond words. (...) Mind-numbing creations that a lot of you will be surprised someone didn't get their ass handed to them for even suggesting.

Az egyes tételeket nem akarom külön-külön lelőni, mindenki vesse bele magát a válogatásba. Ízelítőül csak annyi, hogy a Spelljammer (űrelfek és űr-víziló-emberek), a kacsanyúl és az óriás vámpírbékák valóban ütnek, csakúgy, mint a magát kardnak álcázó falvédő. Nem is beszélve a Raggamoffynról, amit nehéz egy mondatban jellemezni. Egyébként maga a Head Injury Theater is remek olvasnivaló. Különösen azoknak ajánlom, akik éppen idegösszeomlást akarnak kapni valami felfoghatatlanul tenyérbemászó húgyagyúság kapcsán. Kutyaharapást szőrével: a Jared néven futó művész oldala segít túllépni a kritikus tömeget, és földeli túlterhelt idegrendszerünket. Bookmarkba, most.

Sopron-Mexikóváros tengely

2007-09-12T15:28:00.000+02:00

Praktikusan ma este 9-kor kezdődik a sakk-vébé, ha nem számítom bele az úgynevezett nyitóünnepséget. Mexikóban akkor éppen délután 2 lesz, de nem is ott van a Föld szívcsakrája. Mivel nászúton vagyok, csak most jutottam a gép elé; gondoltam, megnézem a sorsolást, kit fog először befenyíteni GM Leko. Az Index kábé egyetlen magyar hírportálként számol be a jeles eseményről, a menetrendet viszont ők is 80 évre titkosították. (Azt azért elárulják, hogy Griscsuk lesz a mai vacsora.) Más oldalakon még ennyi se, legfeljebb a szokásos konzerv a gyorshírek között: Lékó Péter (28) sokak szerint világbajnok lehet, ha mindenkit megver. Oh lá lá.

Ez elég furcsa, mert sakk-vébé döntője akkor is nagyon fontos dolog lenne, ha nem ülne ott egy magyar. Viszont: ki a faszt érdekel a négyszáztizenharmadik részletes beszámoló arról, hogy egy skót bíró elcsalta az amúgy még matematikai esélyekkel sem rendelkező magyar focisták gól nélküli isztambuli döntetlenjét? Komolyan elkaparom magam. Világbajnoki döntő vs. fél évvel ezelőtt előre bebukott világbajnoki selejtező. Hm hm? És nemár, hogy a sakk leszorítsa a Rögbi-vébét a Nemzeti Sport Online főoldaláról, ezt én sem gondolhatom komolyan.

Update: belehúzott az Origo, egy órával a kezdés előtt hosszasan boncolgatják Capablanca taktikai készségét és Karpov sakkpolitikai szerepét. A cikk, most mondok egy számot, 11 százaléka szól közvetve vagy közvetlenül az aktuális eseményről, de az is olyan stílusban, hogy beférne az Ablak-zsiráfba. Szép nagy írás amúgy, biztos nem öt percig tartott összeollózni.

Szóval sorsolás: a világbajnokság hivatalos oldalára csak jófejségből mentem fel, mert borítékolni lehetett, hogy használhatatlan. És valóban. Az milyen, hogy eddig egyedül a bulgárok készítettek kifogástalan oldalt a saját versenyüknek pár éve? A Morelia-Linares márkanevet dajkáló mexikói-spanyol csapat számára egy ajándék Webdesign for Dummies kötet maga volna az informatikai robbanás.

A ChessBase már korrekt módon tudósít a sorsolásról, bár a sok fénykép között legalább fél perc kellett hozzá, hogy felfedezzem a 14 mérkőzés között a 3 darab Lékó-Griscsuk partit. (Ugyanaz, mint az emlegetett chessmexico.com oldalon...) Szegény Anand viszont csak egyetlen esélyt kap majd, hogy pontot raboljon Péterünktől, azt is sötéttel. Mindegy, ezzel már lehet kezdeni valamit.

Most pedig irány a PlayChess. Mi más. Kapcs ford.

Update 2: azóta kiderült, hogy a versenyről az emlegetett Index és az Origó is korrekt módon tudósít. Azt továbbra is tartom, hogy a sakk-vébé előzetes népszerűsítéséről gyakorlatilag nem is lehetett beszélni, és a tudósítások is nulla egész nulla dekagramm többletinformációt hordoznak. Példa, csak ami legelőször eszembe jut: a sakknak nem tenne rosszat, ha Lékó Pétert (formálisan) legalább olyan teljes értékű celebritásként kezelné a sajtó, mint az ehhez hasonló paprikajancsikat.

Innovatív megoldás

2007-09-05T14:46:00.000+02:00

Itt látható balra egy hivatalos zsánerképen a Warmachine Cygnar frakció Trencher Chain Gun Crew nevű egységének egyik tagja. Nagyon jó mini, összesen 7 darabból áll: a kezelő teste, a két lába a térdekre támasztott alkarokkal, a hátán lévő rohampuska, a géppuska állványa, maga a fegyver, valamint a pajzs rész, ami a kezelőt védi. Összerakni könnyű, maga a figura pedig nagyon precíz darab, öröm lesz kifesteni. A poszt lényege azonban nem is ez, hanem egy valódi gyöngyszem, amire a CoolMini oldalon akadtam rá.

Az ismeretlen kolléga szépen összeállította és kimázolta a chain gunnerét, csak a pajzsot rakta fel fordítva, és úgy látszik, ez a mai napig nem tűnt fel sem neki, sem az oldal látogatóinak. Főleg a hátsó nézet vicces, gondolom az kettőt ér, ha valakit így is eltalál szegény pára. Tudom én, hogy mindenki tévedhet, de azért nem ciki gondolkodni, mielőtt bekenünk valamit ragasztóval.

That should be fine, thanks

2007-09-04T14:15:00.001+02:00

A Privateer Press cuccokkal kapcsolatban néhány fejszámolási bravúr után nyilvánvalóvá válik, hogy az európai viszonteladók között nincs olyan, amelyik az amerikai boltok áraival versenyezhetne. Itthon vásárolni meg egyenesen ostobaság lenne, a legjobb tengerentúli ajánlathoz képest konkrétan a duplájába kerül minden egyes figura. Ez nyilván nem akkora gond, ha az embernek fél tégely űrgárdistazöld pirosítóra van szüksége, de most négyen álltunk össze jó nagy listával. 600 és 1200 dollár között már nagyobb a különbség. A Reaper-fronton jól bevált Sci-Fi Genre most nem jött szóba, mert tapasztalat szerint rettenetesen csomagolnak. Nem ragozom, találtuk két megfelelő dílert, az egyik éppen annyival drágább a másiknál, hogy az semmit ne számítson. És szállítanak Magyarországra is, hurrá. Akkor mehet a mehet.

Apró nehézség: ha kiválasztjuk az űrlapon, hogy Hungary, akkor hó és halál. Levél az első boltnak (Phoenix Games Online): mi a teendő. Válasz: klikkeljünk a Proceed gombra. Levél a boltnak: nem retardáltak vagyunk, hanem a Hungary kiválasztása után hiába klikkelünk rá. Válasz: oké, megjavítják. Minderre fél nappal lehal az oldaluk, valószínűleg túl nagy lendülettel álltak neki barkácsolni. Még fél nap, és megint él, de a hiba marad. Újabb levél: akkor most mi van. Éppen a válaszra várunk, majdcsak lesz valami.

Eközben nem tétlenkedtünk, izzítottuk a másik forrást is (ChaosOrc's Superstore). Hasonló levél: mennyi a posta Magyarországra, adnak-e kedvezményt ekkora csomagra, satöbbi. A legfontosabb kérdés az lett volna, hogy az a pár tétel, ami éppen nem szerepel az oldalukon, mikor jön legközelebb. A válasz menetrend szerint meg is jött, csak az utolsó kérdésre nem válaszoltak benne. Levél vissza: oké, de mikor jön, ami épp nincsen? Egysoros válasz: that should be fine, thanks. (?) Na itt is lefagytunk picit, várunk az újabb mailre.

Semmi kétség, hogy a rendelést előbb-utóbb összehozzuk valahogy, de egyre inkább úgy tűnik, hogy amit megspórolunk, az elmegy majd az ideggyógyászati kezelésekre. Viszont kezd összeállni a fejemben a Cygnar-banda színsémája meg a szükséges GS-ezés is, nemsokára befejezem a rajzokat, és kiteszem, hátha valaki leszólja.

Szept. 18. feat Moist von Lipwig

2007-09-03T17:00:00.000+02:00

Nemrég fejeztem be két Pratchett-regényt, ráadásul egyszerre. Gyakran olvasok 2-3 könyvet párhuzamosan, általában azért, mert az egyiket ottfelejtem valahol, és kénytelen vagyok elkezdeni egy másikat. A dolognak nincs hírértéke, de a felfedezésem hátha érdekes azoknak, akik eddig csak az itthon kiadott Pratchetteket olvasták. A két regény a 2005-ös Thud! és a nyolc évvel korábbi Jingo volt, magyar címük nincs és nem is lesz. Ehhez például csapjuk hozzá az annál is nyolc évvel korábban, vagyis 1989-ben írott, magyarul is olvasható Piramisokat (Pyramids), és mindjárt kiderül, miről van szó. Figyelem, a gimnáziumi dolgozatok formai jellegzetességeivel terhes poszt következik, észrevételeket az OM címére. Tehát.

A Pyramids klasszikus Discworld-regény, ami inkább vicces, mint bármilyen. Alapvetően a kultúrsokk nevű jelenséggel foglakozik, mint ahogy Pratchett könyveinek 90 százaléka is ugyanezt járja körül, más-más oldalról. Az úgynevezett való világgal csak nagyvonalú párhuzamokat mutat, azt is főleg a poén szintjén. Egészében véve limonádéról van szó, bár azon belül a legjobb fajta. Kedves rajongók, Terry Pratchett hardcore ponyva, ne lássunk már mögé egy küszködő kultúrantropológust.

A Jingo már sokkal célzatosabb, és az sem lehet véletlen, hogy a tréfarépa álegyiptomi színteret álarabokra cserélte az író. Ennek ellenére megvan benne minden, ami a Korongvilágra jellemző, és a regényt senki sem vádolhatja azzal, hogy farnehézzé (orrnehézzé?) vált volna a félreismerhetetlen aktualizálásoktól. A fejlődést mindenesetre nem lehet nem észrevenni, ami kifejezetten pozitív jelenség; ha valakitől már az ikszedik könyvet olvassa a dolgozó, akkor azt is elvárja, hogy ne mindig ugyanazt lökjék elé.

A Thud! az evolúció következő állomása. Ez nem Discworld regény. A Piramisokkal össze sem lehet hasonlítani, a poénok is szórványosabban bukkannak fel, és az egész annyira aktuális, hogy szinte egy kelleténél vastagabb röpiratról van szó. Ez az eddigi legjobb Pratchett-könyv, amit olvastam, és az egyik legrosszabb Discworld-történet. Nincs mese, emberünk kinőtte a saját maga által alkotott világot. Lord Vetinari már nem az, aki a The Colour of Magic elején beszaratja Rincewindet, Sam Vimes egy kiköpött Maigret felügyelő, ésatöbbi. A karikatúráknál a jellemfejlődés nem feltétlenül indokolt dolog.

Az egész felsorolás arra megy ki, hogy
• kérem vissza a jól megszokott, agyelhagyós Korongvilág-sztorikat, valamint
• jöhetnének olyan Pratchett-könyvek, amelyek végre nem Ankh-Morporkban játszódnak, és nem is attól 50 méterre délre.

Sajnos az újabb Wintersmith-t még nem olvastam, a Making Money (szeptember 18-án jön ki) és az I Shall Wear Midnight pedig még meg sem jelent, úgyhogy nemsokára okosabb leszek. Főleg, hogy beígértek egy regényt Nation címmel is, aminek köze nem lesz a Discworldhöz. Simán lehet, hogy rájövök majd, mekkora hülyeséget írtam.

de_profundis.jpg

2007-09-02T23:06:00.000+02:00

A Vérfociról (magyarul Blood Bowl) még nem írtam, ezt igyekszem mielőbb pótolni. Addig is itt van balra egy valódi ritkaság a gyűjteményemből, amit elsősorban azok fognak értékelni, akik valaha is kipróbálták a Games Workshop tetszhalott asztali fociját. Az outsiderek kedvéért említem meg azt az alaptételt, hogy a BB valamiért szereti az idiotizmust. Ez egyrészt azt jelenti, hogy aki képtelen felfogni a játék szabályait/ törvényszerűségeit, és vérlázítóan ostobán játszik, az szórni fogja a hatosokat, és valószínűleg megnyeri a meccset. Másrészt azt is jelenti, hogy amikor értelmes lépésekkel próbálkozunk, akkor általában képtelenek vagyunk két kockával összesen hármat dobni. Az egésznek pedig az lesz az eredménye, hogy a Vérfocinál jobban egy játék sem rongálja az idegeket. Seven or eleven, snakeeyes watching you — mondja a Motörhead, és fogalma sincs, mennyire igaza van.

A képen egy elég jó BB-edző látható, aki komoly esélyekkel indul a világon bárki ellen. (Különösen, ha kedvenceivel, vagyis a legerősebb fajnak számító orkokkal játszik.) A kép a Vérfoci Európabajnokságon készült még 2005-ben, közvetlenül azután, hogy emberünket boldog-boldogtalan tönkreverte, és éppen az ötödik vagy hatodik ellenfele ejtette le neki a szappant. Már azon is túl van, hogy a fotóst elküldje a francba, éppen a fenti Vérfoci-alaptétel egyik kiegészítését ízlelgeti: akkor sem fog sikerülni, amikor már nem számít. (Szintén az outsiderek kedvéért: 0-5-nél kettest vagy nagyobbat kellene dobni a szépítéshez. A dobás egyes, az eredmény pedig nemsokára 0-6. Ha netán megint megszerezzük a labdát, és eljutunk vele a gólvonalig, lehet találgatni, hogy 1-6 vagy 0-7 lesz a dolog vége.)

A legjobb BB-játékosok közös tulajdonsága, hogy mégis újra odaülnek ahhoz a rohadék zöld táblához. 47-es IQ fölött esélyük sincs a győzelemre, de ezerötszázadszor is megalázzák magukat. Persze ez csak a játék alapja, vannak még mindenféle szabályok meg figurák is, amitől az egész kap bizonyos körvonalakat. A szabályokról és a figurákról majd legközelebb. Addig is gyönyörködjön mindenki a mentális bokafogás lencsevégre kapott esszenciájában.

Dying Earth négy az egyben

2007-08-30T19:48:00.001+02:00

Nakérem. Az ember néha rábukkan valami nagyon rendben lévő dologra. Olyasmire, amiről nem tudta, hogy létezik, illetve nem is gondolta volna, hogy létezik, mert annyira kézenfekvően jó. Mai példa: eddig nem találtam olyan könyvesboltot, ami eredeti, angol nyelvű Jack Vance könyveket árult volna. Most meg belefutottam egybe, ahol rögtön többféle Vance-et is lehet kapni, többek között a négy Dying Earth könyvet egyetlen kötetbe gyúrva, 2900 forintért. Ha valaki nem tud követni: ez annál is keményebb Sonderangebot, mint ahogy a szabmadarak sátrat bérelnek a Károly körúton. Egy 740 oldalas, jó minőségű (!) paperback egy zseniális írótól. Háttö, annyit tudok mondani, hogy a Váci utcai idegennyelvű Librit mindig szerettem, de most a padlóját is kedvem lenne felmosni zárás után.

A könyv egyébként a Fantasy Masterworks sorozatban jelent meg, amelyben más érdekes darabok is vannak. Például a Lyonesse-trilógia, szintén Jack Vance-től. Két kötetben. Merthogy eredetileg nem is trilógia, viszont a magyar fordítás kapcsán újra kiderült, hogy itthon nem képesek egy közepesen vastag, puhafedelű könyvet rendesen bekötni. A vásárlót pedig miért csak kétszer vegyék le, amikor háromszor is lehet.

További felfedezések, amit a boltban töltött 5 perc alatt tettem: lehet kapni másik két Vance-regényt is, csak sokkal drágábban; ott a Feet of Clay (Terry Pratchett) eredeti borítóval; van A Game of Thrones (George R. R. Martin). Aztán gyorsan kijöttem a Tales of the Dying Earth-szel, mielőtt elköltöm a fizetésemet.

A trigger happy vásárlók választása

2007-08-30T15:57:00.000+02:00

Informatíve mindig is tisztában voltam vele, hogy létezik Doom társasjáték, mint ahogy például létezik Norbi 1-es fehérbor is. Csak azt nem fogtam fel teljesen, hogy olyasvalamiről van szó, amit ebben a naprendszerben bárki megvehet (és megvesz) a boltban. A potenciális vásárló persze nem én vagyok, különösen, ami a Norbi 1-es fehérbort illeti. A Fantasy Flight Games Doom társasjátéka ettől még érdekesen hangzik, mivel a kiadó nem jellemzően gyárt szemetet, és hála az égnek másvalaki már le is tesztelte helyettem.

Az első benyomásokról itt olvashatunk bővebben, valamivel részletesebb élménybeszámolót pedig itt és itt találhatunk a játékról. A forrásmegjelölés evangelistájaként megjegyzem, hogy ez a poszt nem jött volna létre, ha nincs tengerSAM Warhammer blogja.

Műhely: Victoria Lamb

2007-08-29T00:50:00.000+02:00

A mai választék egy ausztrál művész, aki mintegy mellesleg fest figurákat, mert van saját élete, haha. Egész pontosan díszlettervező, és állítólag nem is rossz, bár nem vagyok különösebben naprakész a koktélbár-enteriőrök és a West Side Story adaptációk egytől tízig való értékelésében. Abban viszont biztos vagyok, hogy ő az egyik legeredetibb művész, aki valaha is Citadel márkájú közepes lapos szárazecsetet vett a kezébe. Ha elfogadjuk, hogy minden jó festőtől lehet tanulni valamit, akkor Victoria Lamb munkáit kötelező lementeni a winchesterre.

A művésznőnek remek kompozíciós érzéke van, ami valószínűleg a szakmájában is alapvető feltétel. Ez azt jelenti, hogy minden diorámája élményszámba megy, a Squabble című alkotás pedig egyenesen zseniális. Ezen a WHFB-ből ismert, animosity nevű jelenséget dolgozza fel, ami kb. annyit tesz, hogy az orkok hajlamosak 3 percenként összeverekedni. Ennek megfelelően sok csata úgy dől el, hogy valamelyik ork egység beszól egy mellette masírozó másiknak, majd a döbbent ellenségre fittyet hányva lemészárolják egymást. A Squabble dioráma is ilyen balhét örökít meg, és győzelme a 2002-es ausztrál Golden Demon verseny Fantasy Unit kategóriájában nem mond róla eleget.

A másik érdekes dolog az a természetesség, ahogy Victoria a fényeket (és a szárazecsetet) kezeli. Nemcsak azt teszi mindenki számára világossá, hogy a színek használatát át kell gondolni és ki kell kísérletezni, hanem bemutatja, hogyan lehet egyszerre merészen és ízlésesen festeni. Ha az utóbbi mondat érthetetlenre sikerült, akkor itt van aláfestésnek pár klasszikus, hátha valaki még nem ismeri őket: Rescue of Sister Joan, Firey Angel és Cadian's End. Szerintem nagyon szépek, hasonlóan a saját site-ján vagy például a Demon Winner profilban található munkáihoz. Egyébként maga a victorialamb.com oldal meglepően, hát, spártai. (Nem a „This is Sparta!”, hanem a „ratyi” értelemben.)

Egyéni megfigyelés, de hátha más is észrevette, hogy mennyire érdemes a festéssel/ modellezéssel foglalkozó hölgyek oldalait böngészni. Technikailag nem feltétlenül jobbak vagy rosszabbak, viszont van valami egészen egyedi a látásmódjukban. Itt van még néhány példa, mindenki eldöntheti, hogy igazam van-e. 1 2 3 4

Troubletop Quality

2007-08-28T23:01:00.000+02:00

A lényeg mindjárt jön, előtte rövid rendszertani értekezés. Vannak olyan játékosok, akik legjobb esetben is csak TTQ (tabletop quality, vagyis magához a játékhoz már megfelelő) figurákat készítenek. Egész egyszerűen azért, mert ez a maximum, ami telik tőlük. Nincs is vele semmi probléma, a TTQ meghatározása szerint az ilyen minik teljesen korrekt darabok. Aztán vannak, akiktől sokkal többre futná, de sem kedvük, sem idejük nincs az aktuális darabokkal bíbelődni. Minél hamarabb játszani szeretnének velük, és egyből a TTQ-ra mennek. Ez is teljesen elfogadható álláspont. Végül vannak néhányan, akik aludni sem tudnának, ha nem lenne minden figurájuk tökéletes. Ők gyakran használnak elképesztő mennyiségű green stuffot, és napokat töltenek minden egyes katona elkészítésével.

Mindhárom típus az aprólékosan kifestett, konvertált, effektezett miniket tartja ideálisnak, de idejük/ szorgalmuk/ hozzáértésük függvényében kisebb-nagyobb engedményeket tesznek. Azt hittem, nem is létezik több fajta játékos, azonban tévedtem.

Ma találkoztam valakivel, aki szerint ciki (vagyis kínos, égő, szánalmas, gázos) dolog a TTQ fölé helyezni a mércét. Az egészben az a furcsa, hogy mindezt nem egy dinnyeárus fejtette ki nekem az ecserin, hanem az úgynevezett magyar scene (imádom ezt a kifejezést) egyik jeles képviselője. Aki egyébként kedves és segítőkész ember, eszem ágában sincs leszólni. Viszont meglepődtem egy picit, és újból elment a kedvem attól, hogy benézzek valami wargamer klubba.

Jó hírem is van: Budaörs hímcápája úgy döntött, vásárol egy 500 pontos Circle of Orboros bandát. Lesz kivel összebénáznom az első pár alkalmat, amíg megtanulom rendesen a szabályokat. Remek, remek.

Családpolitika + 500 pont Cygnar

2007-08-25T23:43:00.000+02:00

Az utóbbi időben kicsit sűrű az élet, 48 órásak a napok, nem is írtam valami sokat. De most, de most, de majd most. Megnősültem ugyanis (ennek következtében a feleségem férjhez ment), így egyre több időm lesz firkálgatni. A rendezvénysorozatnak persze nincs vége, még két hétig élek lidokainos beöntéseken, ami azért csak bajosan lendít át a kevésbé ihletett pillanatokon. A baloldali képen a felek közvetlenül a ratifikációs folyamat lezárása után láthatók, amint a kamerának is bemutatják a frissen aláírt dokumentumokat, mintegy demonstrálva a kölcsönösen profitábilis együttműködés újabb távlatainak megnyitását illető várakozások meghatározó szerepét.

Apropó frissen aláírt, másodperceken belül megy a PP-rendelésem, az alább következő elemekkel. Nem tudom, értelmes-e ez a felállás, de nem is érdekel különösebben, mert nagyon jól fog kinézni, és már megvan a terv a 750-es bővítéshez. Egy biztos: long gunnereket látni sem akarok, és kihagyom az összes olyan dolgozót is, aki elektromos késsel hadonászik. Egy leendő Cygnar-játékostól ez biztosan béna dolog, de mit csináljak. Szóval:

Army Points: 500/500
Victory Points: 18

Lt. Allister Caine
Gun Mage Captain Adept
Journeyman Warcaster
Centurion
Arcane Tempest Gun Mages
Field Mechaniks (5)
Sentinel
Trenchers (6)

A színsémával egyelőre küszködöm, mert mindenképpen bele kell komponálni egy kis kéket — a hivatalos megoldás viszont egyáltalán nem tetszik, unalmas.

Más: 5 nap múlva jelenik meg a Hordes Evolution kiegészítő, addig mindenki tapassza nedves orrát a monitorra. A következő poszt témája Victoria Lamb élete és munkássága lesz.
Aloha.

Műhely: BrushThralls.com

2007-08-20T14:25:00.000+02:00

Újabb rövid linkajánló, ezúttal a Privateer Press háza tájáról. A BrushThralls elnevezést nehezen lehet magyarra fordítani, és szívesen le is mondok arról, hogy hozzám kapcsolják az ecsetjobbágyok kifejezés megalkotását. A szójáték egyrészt a Warmachine jellegzetes egységeire, az ilyen-olyan thrallokra utal, másrészt a saját jogán is védjeggyé vált, annyira népszerű lett a site a PP rajongói között. A hat amerikai festő oldala tele van korrekt minikkel és végtelenül hasznos tutorial cikkekkel, de a legfontosabb, hogy nem süt belőle az a szektás tökfejség, ami az úgynevezett profikra elég gyakran jellemző. Illetve: ők nem profik, egyszerűen csak mindent tudnak a figurákról, amit tudni érdemes. Amelyik változat tetszik.

A BrushThralls.com (szinte) kizárólag a Privateer Press anyagaival foglalkozik, azonban értékes forrás, akármilyen kiadótól származó minikhez keresünk segítséget vagy ihletet. Az oldal tutorials rovata ebben a pillanatban összesen 102 cikket tartalmaz, ami akkor sem lenne kevés, ha legtöbbjük használhatatlan lenne. Csakhogy nem az. Végigrágtam magam mindegyiken, és legfeljebb arra gondoltam egyszer-kétszer, hogy én másképp csinálnám — rosszul megírt vagy hiteltelen anyagokat egyáltalán nem találtam köztük. A galériákat szintén érdemes végigjárni, bár rettenetesen kényelmetlen az oldalak kezelése, és valamiért éppen konganak az ürességtől. Lehet, hogy ez még a költözés miatt van, a site ugyanis nemrég kapott új ruhát. Ki is ragasztottam jobboldalra egy képes linket.

Az oldal fontos része a blog, nyomon követhetjük benne a figurák elkészítését. (A bennem lakó gonosz idegen szerint az elütött fácánt készítik el, a figurákat mintázzák és kifestik. Teljesen mindegy.) Az ember azt hinné, hogy a „széjjeldolgoztam az agyamat, két hete nincs kedvem semmihez” jellegű bejegyzések nem igazán szórakoztatóak, pedig remekül összetartják az egész blogot. Egyrészt a munka alakulását figyelni érdekes dolog, másrészt kifejezetten jó látni, hogy más is mennyit szív az átmeneti lustaság, az ötlettelenség vagy a világi elfoglaltságok miatt. Ez nem káröröm, hanem éppen hogy kapaszkodó, amikor úgy tűnik, hogy már soha az életben nem lesz semmi ebből a kupac ólomból itt az asztalon. Nem lehet nem szeretni az ilyesmit, hogy például:

Spose I’ll be painting a lot this week. My Xbox 360 died. :(

Az operettért sohasem voltam oda, de ki mit szól ehhez: amikor az egyik srácnak pénzre volt szüksége, mert a rákot Amerikában sem kezelik ingyen, az egész csapat közösen kifestett egy Warmachine sereget, amit aztán elárvereztek. Ezek a dolgok is a hobbi részét jelentik, bár mindig lesz, aki szerint a „babázás” idiótáknak való. Az árverés egyébként sikeres volt, és a YoungWolf7 néven futó tag is meggyógyult, ha jól tudom.

Ha már Warmachine: most rendelem az első pakkot a Privateer Presstől, 500 pontos Cygnar alakulat lesz belőle, ha minden igaz. És lassan tényleg megtanulom rendesen kezelni a kamerámat, hogy ne csak szövegeljek róla. A Blogger felülettel meg úgy vagyok, mint a Renault Mégane hátuljával: nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e, de inkább nem. Ez persze nem tartozik ide.

Hiánypótló feltáró

2007-08-13T20:36:00.000+02:00

Ez az első és remélhetőleg utolsó posztom, amelyben alászállok a selfblog műfajának odvas alvilágába, és olyasmiről írok, ami még engem sem érdekel. Viszont ahányszor megkérdezik, hogy mi a jelent a Geistwald Ghasts, annál hülyébben érzem magam, úgyhogy megragadom az alkalmat, és írásban is rögzítem a hivatalos magyarázatot: így hívják az egyik legöregebb csapatomat a FUMBBL online Blood Bowl (más néven Vérfoci) ligában. A név gótikus bénaságát az magyarázza, hogy élőhalottakról van szó, akik ráadásul a Warhammer univerzumban játsszák a meccseket. (Persze tudom én, hogy a Blood Bowl hivatalosan nem Öregvilágon, hanem egy megtévesztésig hasonló másik helyen gyökerezik. Üdvözlöm, aki először beengedett egy marketingest a szentélybe, mindegy.)

A Geistwald Ghasts összesen 170 meccset játszott, a 80/45/45-ös eredményt pedig tisztességes helytállásnak tekinthetjük, ha azt nézzük, hogy leggyakoribb ellenfeleik orkok, törpék, káoszharcosok és káosztörpék voltak. Egykor a Ghasts játékosa volt Noah Reznik, a FUMBBL liga történetének valaha élt legeredményesebb ghoulja is — 108 meccsen 211 sztárjátékos-pontot gyűjtött, és Burnalot sporttárs vámpírja pont a gólvonalról küldte a másvilágra, centiméterekre az all-time élőhalott gólkirályi cím megszerzésétől. Szintén nálunk játszott Beta Version, a 158 meccses zombi, aki a létező összes maradandó sérülést begyűjtötte, viszont karrierje során több faembert, múmiát, minotauruszt és trollt is halálra rúgott, így hamar a műértő közönség kedvence lett. A csapat címere itt van feljebb, a rajz Posthuman ajándéka volt.

A blog azért lett Geistwald, mert napokig nem találtam neki értelmes címet, úgyhogy maradtam az első szónál, ami eszembe jutott. Utólag szerencsésnek mondhatom magam, amiért ritkán gondolok traktormárkákra és nemi betegségekre. Magyarázatom tehát nincs rá, miért hívják így az oldalt, viszont valahogy csak hívni kell, ugye. A Blood Bowlról és a FUMBBL ligáról egyébként nemsokára hosszabban is írok, kedves mindannyiunk örömére. Ezen kívül készülget a steampunk jellegű nekromanta vérfoci-csapatom, arról is jönnek majd a képek. Addig mindenki szerezzen magának Geistwald Ghastos sálat, vagy ha unatkozik, vásároljon mosómedvét.

Shan Sa: A gójátékos

2007-08-12T23:35:00.000+02:00

Stratégiai együttműködő partnerem, a Könyvtáros Testvér újabb ismertetővel jelentkezik szerény oldalaimon. Nemrégiben megvettem A gójátékos című könyvet, majd rögtön kölcsön is adtam neki, hogy ne verjen agyon, amiért tizenhetedszer is elfelejtettem visszahozni a dedikált Sandman képregényét. Shan Sa kurcmálere mély nyomokat hagyhatott benne, mert maga ajánlotta fel, hogy ír belőle egy rövid posztot. Egyébként a Sandman képregényt azóta visszaadtam neki. Kicsit más: a Librarian blogot a közönség az első, a zsűri a második helyre hozta ki a Golden Blog versenyben. A majom nem ceruza. És most, A gójátékos.

Kevés távol-keleti könyvet olvastam életemben, de olyankor mindig az motoszkált bennem, hogy valamit nagyon nem értek, ami például egy japán ember számára kézenfekvő — nem csoda, ha az egész könyv lényege rejtve marad előttem. Így voltam ezzel A gójátékos olvasása közben is, de ettől még lehetett volna jó. Lassan abba is kezdek beletörődni, hogy az Ulpius-ház szemérmetlenül hazudik a fülszövegekben és az ajánlókban. (A gójátékos borítóján már nincs is ott a kiadó logója, ravasz.) Ez esetben hogyaszongya hely/idő Mandzsúria, II. VH:

Az Ezer Szél nevű kisváros főterén egy fiatal férfi és egy kamasz lány találkozik nap mint nap a gótábla mellett. Mindketten nyerni akarnak. A férfi, a megszálló japán hadsereg álruhás tisztje, a háború elviselhetetlen borzalmai elől menekül a játékba, míg a test gyönyöreit éppen felfedező kamasz lány a családi kötöttségek és a szerelmi csalódás elől. (Ezt csak azért, hogy ne nekem kelljen elmesélni a béna alapsztorit. K.T.)
(...)
... álmok és rémálmok és a gó titokzatos világa elevenedik meg egy férfi és egy nő szenvedélyes játékán keresztül.

Nos, nem tudom, a gónak van-e titokzatos világa (valaki számára a negyedikes matekkönyvnek is van), de hogy ebben a könyvben nem olvashatunk a góról, az is biztos. Az első pár oldalon még próbálkozik azzal az írónő, hogy játszmákról beszél, illetve próbálja azt sugallni, hogy a gótábla kövein keresztül rálátásunk nyílik az ellenfél lelkiállapotára, megismerhetjük a jellemét, ilyesmi — de ezzel gyorsan fel is hagy, hogy legyen hely a dugós részeknek.

Szerelmes regénynek nem rossz, csak nem szerencsés dolog prekoncepcióval belevágni egy könyv olvasásába, mert a csalódás garantált. Ha valaki nem kíváncsi a góra, akkor neki hármasra, vagyis közepesre értékelem A gójátékost. Aki mégis kíváncsi rá, esetleg pont emiatt vásárolta meg a könyvet, az viszont seggre fog esni. Az Ulpius-házról pedig most már tényleg ennyit.

— picidz —

Need a light?

2007-08-07T15:50:00.000+02:00

Utólag kiderült, hogy a világon mindenki ismerte már, csak én nem. Tökmindegy. Zseniális, ismétlem, zseniális. Illetve: de ráértek ott Koreában. Akinek el kell magyarázni, hogy mit lát a képeken, annak nagy tockos jár egy összetekert Magyar Közlönnyel.

Sokkal több és sokkal nagyobb kép ezen az oldalon.

Coming out: kiszólt a lyuk a gödörből

2007-08-03T20:54:00.000+02:00

A Games Workshop július végén tette közzé 2007-es pénzügyi jelentését, amiből kiderül, hogy a vállalat az elmúlt évben több millió fontos veszteséget termelt, újabb kölcsönöket vett fel, eladásai pedig Európában és Észak-Amerikában egyaránt visszaestek. A cég világszerte harminc-egynéhány veszteséges üzletének bezárását tervezi, és több mint kétszáz, nem kereskedelmi feladatot végző alkalmazottjától is megválik. Ami ennél jóval izgalmasabb, az Tom Kirby elnök-vezérigazgató előszava. Kirby természetesen nem elégedett az eredményekkel, változásokat ígér, keményebb munkára szólít fel mindenkit, ésatöbbi. Viszont mindezt úgy fogalmazta meg, hogy arra mindenki felkapja a fejét, akit az utóbbi időben elkeserítettek a kiadó inkompetens lépései. Csalódott rajongók szép számmal akadnak, nem véletlenül emlegetik egyre többen a '91 előtti időszakot a GW játékok és miniatúrák aranykoraként. Részlet az előszóból:

We grew fat and lazy on the back of easy success. We forgot about customer service and forgot that hard work is and always has been the route to success. (...) Somewhere along the line too many of us thought that selling, sweating and saving were someone else's job. Well they aren't. That's my job and the job of all of us here at Games Workshop.

Azt hihetnénk, hogy az ilyesmi a részvényeseken kívül senkit sem érdekel, azonban sok játékfórumon azonnal megnyílt a pénzügyi jelentésről szóló topik, és fellángolt a régóta tartó vita a GW jövőjéről. (Illetve arról, hogy akkor most a GW „sux” vagy nem „sux”.) Ellentétben a magyar fórumok nagy részével, ahol a LOL már komoly mondanivalónak számít, az angol nyelvű hozzászólások között meglepően sok összeszedett véleményt olvashatunk. Vegyük is arrafelé az irányt, például az RPGnet tájékára, ahol főleg az égbe szökő árakról, a minőség romlásáról és az elhibázott termékvonalakról volt szó.

Tény, hogy a két Warhammer játék szabályrendszere elég gyenge, legalábbis ahhoz képest, amit 20-25 éves fejlődés után elvárhatnánk tőlük. A játékok annak ellenére sikeresek, hogy értékelhető tesztmunka nélkül készültek el. A remekül működő Mordheimet, Necromundát vagy Gorkamorkát viszont a szóbeszéd alapján azért nyírták ki, mert a figurák a WHFB és a WH40k eladások rovására mentek. A Blood Bowlnak állítólag ott lett vége, amikor az agytröszt rájött: ez a rendszer alkalmatlan arra, hogy naponta levehessék vele a kedves vásárlókat. Különösen a pofátlanság újkori mértékegysége, a Deathzone kiegészítő után. A Man O' War valószínűleg túl jó volt ahhoz, hogy folytassák, és az is jellemző, ahogy a Talisman sorsa alakul — öröm nézni, ahogy az illetékesek egymás hátát veregetik, miután sikeresen feltalálták a spanyolviaszt.

A kellékek egységesítése is nyilván túl egyszerű lett volna, pedig a GW remekül kidolgozott plasztik sprue-jai simán megoldhatták volna a problémát. Ha a szélsőségesen rugalmatlan termékvonalak mellett a megdöbbentően magas árakat és a sokak szerint egyre romló minőséget is számba vesszük, a vállalat mélyrepülése teljesen indokoltnak tűnik. Az RPGnetes vita egyébként annyira elfajult, hogy a topikot le is zárták — igaz, hogy a vállalat kimúlásáról írkáló troll nem csomagolta selyempapírba a mondanivalóját, de nekem visszataszítóbbnak tűnt az a néhány „mértékadó közösségi ember”, aki mérhetetlenül álszent módon próbálja relativizálni a kérdéseket. A GW ma is remek műhely, és megkerülhetetlen a wargame-rajongók szempontjából. Amit viszont az utóbbi időben produkál, az szánalmas. Ha valaki szerint mégsem, annak egészségére váljék— csak megmagyarázni ne próbálja.

A Warhammer Forumon részletesen kitárgyalják a pénzügyi jelentést, ami szintén érdekes olvasmány. A LoTR-buboréknak nevezett, átmeneti fellendülést leszámítva kiderül, hogy a GW teljesítménye 2002 óta folyamatosan romlik. A LoTR mellett a jól eleresztett tizenéveseket (és csakis őket) célzó erőfeszítések, mint például az ötlettelen, anime-jellegű Tauk bevezetése, határozott irányvonalat jelentenek. Ezt lehet szeretni vagy nem szeretni, de az eredmények azt mutatják, hogy a veterán GW-rajongók elvadítása nemcsak erkölcsileg volt deficites, de anyagilag sem jött be. Az átgondolatlan kibocsátások, az eladások növelését célzó, torz szabályok, a jellegzetesen jellegtelen minik és a kemény áremelések nem maradhattak büntetlenül. Én azokkal értek egyet, akik szerint a kiszervezésére irányuló tervek is csak egyszeri, látványos költségcsökkenést hoznak a cég konyhájára, de a folyamatot nem állíthatják meg, amennyiben nem változtatnak a jelenlegi, monopolista szemléleten. Kirby összes munkatársát felelőssé teszi a romló eredményekért, de nem hinném, hogy a GW üzleteiben dolgozókon vagy például a művészeken túl sok minden múlott volna. A helyzet ugyanis az, hogy ezek az emberek jó értelemben vett megszállottak. A GW egy évtizeddel a '91-es vezetői kivásárlás után csúnyán rálépett a gereblyére, és még szerencsésnek is mondhatja magát, hogy a vezetők hülyesége csak most vált teljesen nyilvánvalóvá. Az egyik fórumozó így fogalmaz:

I used to work for the company, but left 2 1/2 years ago. They changed the whole management system about 4-5 years ago and everything seemed to changed from concentrating on customers to concentrating on sales. I feel the hobby just isn't much fun anymore.

Ez is csak egy vélemény. És a megoldás? Panasza mindenkinek van, legtöbbünknek ötletei is lennének. Mindet felsorolni lehetetlen, szerencsére a fórumok bőséges forrást biztosítanak ezek megtárgyalására. A GW-nél eddig arra építettek, hogy az iparágban rugalmatlan kereslettel kell számolni, vagyis nincsenek rá különösebb hatással az árváltozások — amit kiadnak, azt a közönség meg is veszi, és kész. Most úgy tűnik, hogy ez a mítosz omlott össze, és fel kell adniuk eddigi szemléletüket. Én csak az egyik hozzászólás részletét másolom ide, mert személy szerint ezt tartom a legfontosabbnak:

GW has gotten into this 3 month cycle of army support, and then... nothing. Well, at least nothing until the next splash release. That may be fine, but what about all the other armies? Why not make it to where releases are constant, even to include additional poses of the same figure. It's all about the miniatures right? For Privateer Press (again I cite what I think is a good business model), they are releasing stuff all the time for ALL the armies.

Még a LOTR témájú Last Alliance fórumán is arról beszélnek, hogy a sikeres üzleti modelleket lemásolni nem szégyen, és nem is különösebben bonyolult dolog. A GW-t a játékipar Microsoftjának is szokták nevezni, azonban a Microsoft sohasem habozik, ha mások működő ötleteinek elszippantásáról van szó. A Privateer Press példájánál maradva:

Olcsóbb, mit a GW, és sok esetben igényesebbek a termékei. A GW plasztik gyakorlatilag fémnek is drága lenne, és az új figurák időnként értékelhetetlenek. Az egyébként nagyszerű Skull Pass dobozban lévő goblin íjászok háromféle pózban állnak, és azok között sincs túl nagy különbség. A night goblin dobozban minőségi biteket találunk, de annyira ötlettelen az egész, hogy inkább visszalépésnek tekinthető.
A PP egymással párhuzamosan fejleszti az összes termékvonalát. Belépő szintű ajánlatai megfizethető alapcsomagok formájában jelennek meg. A GW játékait már elkezdeni is kisebb vagyon, nekem is van legalább 5-6 ismerősöm, aki már évek óta Warhammer-játékos lenne, ha az árak nem veszik el a kedvét attól, hogy belevágjon.
Ehhez kapcsolódik, hogy a GW skirmish típusú játékai független termékként jelennnek meg. A Mordheim és a Warhammer között például nulla az átjárhatóság. Itt megint az átgondolatlan és felületesen tesztelt szabályok a hibásak, de kereskedelmi szempontból is triviális dolog lenne feloldani ezeket az ellentmondásokat.
A GW-nek egyszerűen nincsenek válaszai az új kihívásokra. A cég honlapja értékelhetetlen. 2007-ben kénytelen vagyok mindenféle eldugott galériák után böngészni, ha kíváncsi vagyok egy-egy figurára, mert a hivatalos oldalon csak 6×8 pixeles pacnikat talál az ember. Ha korábbi miniket keresek, irány az eBay — a GW-nél, úgy látszik, elvesztek az öntőformák. Nyilván az új termékek eladásait féltik a régebbi ólmoktól. Az egyetlen örömteli hír, hogy 1,5 millió fontot szánnak az online áruház megújítására.

Az a szomorú, hogy sem a problémák, sem a lehetséges megoldások nem most kerültek először szóba. A „fat” és a „lazy” mellé elfelejtették odaírni, hogy „arrogant”: kevés olyan kiadó van, amelyik ennyire figyelmen kívül hagyja a játékosok véleményét. Ehhez járul a szellemi tulajdon védelmének nevetséges túlpörgetése, amire a legjobb példa a Damnatus letiltása. A dícséretes önkritika annál is kevesebbet ér, hogy egy fia hang nincs benne a pofátlan árpolitikáról. Úgy tűnik, meg vannak győződve róla, hogy amit gyártanak, az valóban ennyit ér. A 40k Apocalypse- és a Mighty Empires WHFB-kiegészítő természetesen sikeres lesz, mint ahogy egy féltégla is sikeres lenne GW logóval az oldalán, csakhogy ez már középtávon sem lesz elég.

A Tabletop Gaming News június 29-én közöl rövid interjút Jervis Johnsonnal, akiről nyugodtan elmondhatjuk: már elkésett vele, ha esetleg a csúcson akarta volna abbahagyni. A nagyszerű Jervis az olvasók kérdéseire válaszolt, íme egy érdekesebb darab:

What are your/GWs views on older gamers & how do you keep them interested in GW games?

A: (...) Experienced hobbyists are really important to us for the reasons I’ve just stated, and we take their needs seriously. What we have to do, though, is balance this against the needs of everybody else in the hobby. It’s no good producing things that experienced gamers will love if it confuses less experienced gamers, for example.

Ööö. Ja. Nyilván. Az semmiképpen sem lenne jó. A pénz beszél, ugye. A különféle hozzászólásokból azért kiderül, hogy sokan képtelenek befogadni a nagyívű gondolatokat.

One thing JJ shows in the interview is that he (and/or GW, never sure who’s really talking…) don’t understand what older gamers want or why they leave. They’re not really looking for depth in the sense of more or more complex games & backgrounds, they’re looking for games they can fit in their busy lives.
(...)
If GW were still actively supporting Necormunda or Mordheim, I probably wouldn’t have even started playing Privateer Press games.
(...)
Have games based for different ages and market them as such. No 10 year old is going to be put off LOTR because there are a set of Expert games on a shelf.

Ennyit erről, most nézem, hogy kicsit túlírtam a dolgot. A magam részéről maradok a Blood Bowlnál, a Mordheimnél vagy a Necromundánál. (A Gorkamorkára vagy a zseniális Man O' Warra egy darabig biztosan nem lesz időm/pénzem.) Ha nem adják ki újra egyiket sem, annyi baj legyen — legalább nem kell lehúznom a klotyón az időközben szabálytalannak nyilvánított figurákat, a szabályok meg úgy jók, ahogy vannak. A Warhammer FB és a 40k viszont egy darabig mindenképpen felejtős. Legközelebb pedig akkor is valami pozitívat írok a GW-ről, ha a franc megesz közben, mert már én is unom ezt a témát.

A méretarányok csodálatos világa

2007-07-29T21:44:00.000+02:00

Többször is megszivattam már magam azzal, hogy semmibe vettem a gyártók által közölt adatokat, vagy éppenséggel hittem nekik, ami utóbb hibának bizonyult. Ez sokmindenre vonatkozik, a festékek tulajdonságaitól kezdve egészen a figurák méretarányáig. A napokban több olyan oldalba is belebotlottam, ami az utóbbit tárgyalta, ezért összeforrasztok belőlük egy kivonatos posztot, hátha a hasznára lesz valakinek. A témával kapcsolatban nyilván nehéz dolog alapvetéseket megfogalmazni, mert egy figurát csak akkor nyilváníthatunk bármilyen célra megfelelőnek, ha már a saját szemünkkel is láttuk. A leggyakoribb beszerzési módszer, az internetes rendelés esetében viszont az is nagy eredmény, ha csak néha lépünk rá a gereblyére.

A nagy kiadók alapvetően háromféle méretben dolgoznak: 25, 28 és 30 milliméteres figurákat gyártanak. Ez azokra a minikre vonatkozik, amelyekkel játszani is lehet, sőt még azok közül sem mindegyikre — a Games Workshop Warmaster vonala például 10 milliméteres apróságokból áll. Maguk az értékek egy, a valóságban 6 láb (1,83 m) magas alakra vonatkoznak, de a kupleráj elég nagy, mert sokan a figurák szemének a base-től való távolságát mérik. Ez többek között azt jelenti, hogy az 1.83 m magas standard 30 mm körül lesz a 28 mm-es skálán. Bonyolult? Inkább csak zavaró, két dolgot azonban fontos tisztázni a rendszerrel kapcsolatban. Egyrészt nem jelent abszolút támpontot, mert kisebb és nagyobb termetű alakok az adott tartományon belül is előfordulhatnak. Másrészt az egyes kiadók stílusjegyei között hatalmas lehet a különbség, így a méretarányok megfeleltetése nem jelent megegyező testarányokat. Egy hajszálra ugyanolyan magas GW és Rackham mini között a különbség legalábbis látványos. A rendszer mindenesetre önmagán belül következetes, így érdemes támaszkodni rá. Kivéve pl. Selmarina esetében, próbálja ki, akinek van 3,99 felesleges dollárja.

A 25 mm-es méretet manapság főleg a történelmi játékokban használják, régebben viszont a fantasyban/ scifiben/ stb. is általánosnak számított. A GW 1990 előtti, máig legjobban sikerült figurái jobbára ilyenek, de találhatunk párat a Reaper korai kínálatában is. Jelenleg a 28 mm-es minik számítanak a leggyakoribbnak, ez az úgynevezett „heroic scale” — most ezzel dolgozik a GW és a Reaper is. A Privateer Press a 30 mm-es vonalon mozog, a Rackham Confrontationt pedig 30-32, illetve 30+ mm-esnek mondják, jelezve, hogy a francia műhelyben néha elgurul a srácok gyógyszere. A 30-as arány, ha jól veszem észre, egyre terjed a kisebb gyártók között, ami persze nem sokat jelent a GW ellenében, de jól kiegészítik egymás választékát. A különbségeket egyébként sokszor ki lehet egyenlíteni a base-ekkel való trükközéssel, megemelve az alacsonyabb figurákat. Itt még az Iron Wind Metals vagy Reaper idegesítő, egybeöntött talpai is jól jöhetnek, ha azokkal együtt gyógyítjuk rá a minit egy rendes alapra.

Érdemes a külöbnböző fanatikusok oldalait böngészni, ha egy konkrét figura arányaira vagyunk kíváncsiak, mert a hobbioldalak megszállottjai szolgálhatnak a leghasznosabb anyagokkal. Például ha scifi, akkor WeeToySoldiers — ennél a gyűjtésnél nincs szükség sokkal igényesebb összehasonlításra.

Kiköpöd a csipszet, vagy hazamész

2007-07-28T19:52:00.000+02:00

Jópofa topik nyílt a BoardGameGeek fórumában: a szerző tíz olyan dolgot gyűjtött össze, ami képes simán hazavágni egy játékra szánt estét. A rangsor nyilván nem tökéletes, mert a top-akárhányas listák sohasem azok, de szerintem mindenki találhat benne valamit, amit már személyesen is megfigyelt. A hozzászólások is érdekesek, kiderül belőlük, hogy milyen sok játékost foglalkoztat ez a téma. A szerző hozzáteszi, hogy elősorban a házigazda felelőssége, ha nem fekteti le egyértelműen a viselkedés szabályait. Onnantól viszont minden a barbár vendégeken múlik, márpedig belőlük is akad szép számmal. Most csak néhány pontot emelek ki, mindenképpen érdemes elolvasni az eredeti topikot.

• akik állandóan elkésnek
Pár perc nem a világ, de van, akire ennél sokkal többet kell várni. Ha pedig a társaság éppen új játékot próbál ki, akkor az illető miatt kell újabb másfél órát tölteni a szabályokkal. Bonasera, Bonasera. What have I ever done to make you treat me so disrespectfully?

• akik folyamatosan zabálnak
Meg isznak is hozzá, és a játékasztalon tartják a poharukat, amit néha felborítanak. A csipszes-zsíros kezükkel tapogatják a kártyákat, és megsértődnek, ha a készlet tulajdonosa elmondja nekik a véleményét. Aztán elálmosodnak. Reménytelen.

• akik szánalmasan veszítenek
Nyilvánvaló, hogy a kockák mindannyiunkat utálnak, és ez gyakran még vicces is lehet. Viszont egy bazári majom hisztijét nézni nem vicces, mint ahogy udvariasnak maradni sem könnyű vele szemben. A játékok dobozán a korhatár nemcsak a fizikai életkorra vonatkozik.

• az analízis paralízis
Ez a személyes kedvencem. Van, aki minden egyes lépése előtt annyit gondolkodik, mint a többiek összesen. Ez még akkor is idegesítő lenne, ha az illető sorban nyerné a partikat. A lajhár azonban nem ilyen. Egyszerűen csak lassú, és nincs tekintettel másokra.

• akiknek mindig dolguk akad
Angolul quitternek hívják őket, magyarul nem tudok rájuk megfelelő szót. Amikor úgy érzik, hogy már nem nyerhetnek, akkor eszükbe jut valami, és simán lelépnek. Esetleg maradnak, de elkezdenek mással foglalkozni, és látványosan bomlasztják a partit.

• a hívatlan vendégek
Ha valaki szól, hogy elhozná magával a sosem látott unokatestvérét is, akkor általában igent mondok. Ha nem szól, hanem egyszerűen csak beállít a hívatlan vendéggel, akkor bekönyvelem az illetőt a megdöbbentően nagy bunkók népes táborába.

A hozzászólók közül egyébként többen írják, hogy a gyakran összeülő társaságoknak nem árt házirendet készíteniük. Érkezés, kezdés, élelmezés, anyagiak, stb. Ha ezt mindenki elfogadta, a későbbiekben egyszerűbben lehet tisztázni a vitás kérdéseket, és csak magát égeti, aki tovább hősködik. Én azt hiszem, hogy ilyesmi csak az olyan társadalmakban működik, ahol valaki nem dob akkumulátort a papírhulladék-gyűjtőbe, csak azért, mert ki van írva, hogy ne dobjon. Mi itthon lazább gyerekek vagyunk ennél. Azért a házirend jó ötlet, lehet, hogy kipróbálom.

Előzetes: Die Sternenfahrer von Catan

2007-07-25T22:24:00.000+02:00

A Catan telepesei című klasszikust és kiagyalóját, Klaus Teubert szükségtelen bemutatni, ezért most röviden meg is teszem. Teuber eredetileg egy fogorvosi rendelőt igazgatott, és a stressz levezetésére, szórakozásból tervezett játékokat. Ez olyan jól sikerült neki, hogy összesen négyszer nyerte el az Év Játéka díjat Németországban, ami nem kis dolog, hiszen a német az egyik (ha nem a) legfejlettebb társasjáték-kultúrával rendelkező nép. A játéktervező a Die Siedler von Catan révén a négy közül a legutolsó, 1995-ös trófeát szerezte meg; az erős kezdés, valamint számtalan kiegészítő megjelenése után a Catan mára a népszerűségi listák élén tanyázik. Sikerének alapja, hogy fő szabályai egyszerűek, de nem bántóan primitívek, mint a túlhaladottá vált Monopoly- és Risk-szerűségek. Minden termék dobozán ott van, hogy iksztől 99 éves korig, de ez a játék tényleg ugyanúgy elszórakoztat egy 10, egy 30 és egy 70 éves embert. Catan-függő komám úgy fogalmazta meg a lényeget, hogy részegen is, meg józanul is lehet játszani. Ettől a kiábrándító igénytelenségtől természetesen elhatárolom magam, de azért átjön az üzenet.

Az eredeti játéktér egy kis sziget, amelyen nyersanyagok termelésével és csereberéjével, utak és városok építésével igyekszik mindenki megszerezni a hatalmat. Az újabb és újabb kiegészítők egyre bővítették a kört, ezért én éreztem kínosan magam, amikor kiderült, hogy egyrészt 1999 óta van már űr-Catan is, másrészt a világon csak én nem hallottam még róla. Szerencsére udvari beszállítóm, Sam.Joe éppen rendelkezett egy példánnyal a Starfarers of Catan néven kiadott dobozból, amelyet rendelkezésemre is bocsátott. A részletes leírást csak azután készítem el, hogy sikerült kipróbálni a játékot, de annyi biztos, hogy már a kiszerelése is lenyűgöző. A játékosok anyahajói például igazi, műanyag retró járgányok, ezekre kell ráaggatni a különféle fejlesztéseket, és a kockadobásokat is az űrhajó alján lévő kis alkalmatosság végzi. Sokan számolnak be arról, hogy a hajók műanyaga bizonyos részeken gyenge, a versenyzők törik a pöcköket, mint mókus a mogyorót, de senkit nem érdekel: ez Catan, méghozzá az űrben, hát mi kell még.

Az említett űrben féreglyukak és idegen fajok is felbukkannak, a lényeg pedig továbbra is a békés gyűjtögetés, fejlesztgetés, terjeszkedés. Jelzem, senkit sem kell fossá lőni bukófrekvenciás félhomálytizedelővel, mégis remek SF játéknak tűnik. Állítólag a szerencsének továbbra is nagy benne a szerepe, de kell hozzá némi üzleti érzék, és a végső győzelmet sem csak egyféleképpen szerezhetjük meg. A BoardGameGeek a tárgyalás, a felfedezés és a civilizáció kategóriába sorolja, és egyebek mellett azt az igen hasznos tanácsot adja az érdeklődőknek, hogyha nem tudnak németül, akkor ne a német nyelvű változatot rendeljék meg. Apropó Geek: a Sternenfahrer ismertetőjével együtt összegyűjtöm majd a létező kiegészítőket, és igyekszem majd ki is próbálni a legtöbbet. Catanos posztok nélkül ez az oldal félkarú óriás. Jelenleg is csak a képzavarok tartják valamennyire a felszínen.

Műhely: Jakob Rune Nielsen

2007-07-22T20:45:00.000+02:00

Első alanyunk Koppenhágában él, és amellett, hogy figurákkal bíbelődik, néha elvégzi a művészettörténet szakot. Rengeteg Golden Demon trófeával büszkélkedhet, köztük két Slayer Sworddel, vagyis a kategóriagyőztesek legjobbikának járó díjjal. Technikai tudásáról felesleges is lenne többet mondani; honlapja szerint legkevesebb százötven fontért vállalja egy mini elkészítését (ha egyáltalán vállalja), és nyilván nem véletlen, hogy ennyit elkérhet. Amiért nagyon érdekesnek tartom a munkáit, az mégsem a festés magas színvonala, hanem egy furcsa kettősség, ami ugyan sokmindenkit jellemez, de Jakob Rune esetében különösen jól megfigyelhető.

Nem tudom, hányan osztják a véleményemet, de nekem a Golden Demonhoz hasonló versenyek győztesei sosem voltak a kedvenceim. Persze hihetetlenül átgondolt és pontos munkákról van szó, de a legtöbbjükből hiányzik az a plusz, amitől egy figura vagy dioráma tényleg magával ragadja a nézőt. Ha rendszeresen megcsodálom őket, az általában csak azért van, mert lenyűgöz a művész precizitása és a beléjük fektetett munka. (Akkor is a művész szót használom, ha a mindenkori magyar kultuszminiszter félrenyel és megfullad, vigyáztam.) Aki látta a Picasso kalandjai című filmet, az emlékszik Pablo üvegcséjére, amiben valami szellem lakozott, és életet lehelt a képekbe. Ez is egyfajta tehetség, ami szerencsés esetben párosul a kézügyességgel, kevésbé szerencsés esetben az illető Golden Demont nyer, vagy elmegy filmrendezőnek.

Jakob Rune Nielsen galériájában az a lenyűgöző, hogy legjobb munkáinak kábé a negyede található a díjnyertes témák fakkjában. Más szóval: emberünk nemcsak kiemelkedően tehetséges, hanem tudja, hogy mit nevezzen a versenyekre, és mit fessen a saját szórakoztatására. Fogalmam sincs róla, hogy ez mennyire tudatos, de mindenképpen működik. Ha valaki hozzám hasonlóan gondolkodik a steril mesterművekről és az esetenként mellőzött, sokkal élettelibb darabokról, annak érdemes ilyen szemmel böngésznie az oldalt. A posztba szurkált képeket azok közül válogattam, amelyek nekem a leginkább tetszenek, a Demon-sorozatot lásd természetes előfordulási helyén.

Hogy praktikusabb dolgokról is szó essék: Jakob Rune oldalán nagyon hasznos tutorialokat találhatunk, amelyeket annál érdemesebb végigolvasni, mert a fekete szín egyik legjobb ismerője írta őket. (Aki festett már képet vagy makettet, tudja, miről beszélek: a fekete és a fehér tulajdonképpen nem szín, hanem egyfajta hatás, amit nem könnyű hitelesen előadni.) A linkgyűjtemény szintén elég gazdag, és akkor nem beszéltünk a művész úr saját vállalkozásáról, a Runic Miniaturesről, ami egyelőre csak bejáratósnak tűnik, de ki tudja, mi lesz belőle. A nálunk érthetetlen okból IV. Keresztélynek nevezett dán királyt ábrázoló mini például nagyon jópofa.

Ki kicsoda projekt

2007-07-19T20:23:00.000+02:00

A miniatúrák gyűjtése, festése vagy mintázása nem a legelterjedtebb hobbi, mégis jópáran űzik. Az úgynevezett miniature wargaming elsősorban az angolszász országokban, a németeknél, a franciáknál és Skandináviában népszerű, az utóbbi időben pedig a mediterrán országokban is megerősödött. Eredetileg a XIX. századi Poroszországból származik, és nem csoda, hogy a szomszédos, megfelelően fejlett vidékeken vert gyökeret. A legtöbb érdeklődőnek azonban, származzon akárhonnan, van egy közös vonása: úgy tekint a dologra, mint ahogy gyerekkorunkban mindannyian tekintettünk a repülőgép-makettekre. Fellelkesített a dobozon látható illusztráció, ki is követeltünk magunknak egyet-egyet, majd zavarba jöttünk, amikor a dobozban festetlen, összeépítésre váró műanyagdarabokat találtunk. A bátrabbja azért nekiesett a mellékelt pillanatragasztóval és matricákkal felfegyverkezve, majd csalódottan otthagyta a francba az egészet, mert az egész így már nem volt szórakoztató.

A wargaming miniatúrákkal — ellentétben a repülőmodellekkel — akár játszani is lehet, ez pedig sokakat megtart a hobbi mellett. Ők tökéletesen elégedettek a festetlen vagy tessék-lássék összekent és összeragasztgatott figurákkal, számukra maga a játék a fontos. Elítélni semmiképpen sem akarom őket, bár számomra ez a hozzáállás a jóízlés teljes hiányát jelenti, és mentségnek azt sem tudom elfogadni, hogy nem mindenkinek van kézügyessége a modellezéshez. Ha órabérbe számítom át, hogy mennyi időbe telik elfogadható módon kifesteni egy-egy minit, vagy arányosan mennyi időbe kerül megkeresni egy bérfestő díját, akkor azt kell mondanom, hogy a „tehetségtelen” játékos semmivel nem jár rosszabbul. Sebaj, a gyártókat a vásárlók tartják el, ezért így vagy úgy, de legyen csak minél több belőlük. Most viszont azokról szeretnék írni, akik nemcsak lelkesek, de a miniatúrák között megtalálták azt a csatornát, amelyen keresztül valóban értékes munkára foghatták tehetségüket. A dolog nemcsak a szigorúan vett kézügyességről szól, hanem ide értem az összes, miniatúrákkal kapcsolatos kreatív tevékenységet.

A jövőben megpróbálom bemutatni az általam nagyra becsült alkotókat, legyen szó festőkről, szobrászokról, grafikusokról, írókról, webmesterekről vagy közösségi szereplőkről. A válogatás természetesen önkényes, csak arról lesz szó, aki nekem is tetszik (a kimaradók valószínűleg súlyosabb személyiségtorzulás nélkül átvészelik majd a traumát). Semmiképpen sem akarok biográfiákat írni vagy komplett galériákat hosztolni. Egyszerűen csak a figyelmet akarom felhívni pár érdekes oldalra, hátha van, aki nem ismeri őket. Mellesleg mindegyik jó példa arra, hogy mennyire nem jelent szart se a művészet szó.

A sorozatnak egyelőre a műhely címkét adtam, amit adandó alkalommal vagy lecserélek, vagy simán megsemmisítek. A névsort Jakob Rune Nielsennel fogom kezdeni, de lehet, hogy nem.

Hasznos holmik: Privateer Press

2007-07-18T10:39:00.001+02:00

A Reaper után a Privateer Press is megérdemel egy rövid posztot. Tőlük még nem vettem soha semmit (ősszel kerítek rá sort), ezért arról nyilván nem tudok beszámolni, hogy milyen minőségű figurákat árulnak. Viszont tudom, hogy a PP minik mennyire jól néznek ki, és hogy milyen jó véleménnyel vannak róluk a megfelelő fórumok látogatói. Egyébként — a Reaper termékeihez hasonlóan — ezeket sem igazán lehet kapni idehaza. Aki nem ismeri őket, annak amúgy is a net a fő tájékozódási lehetőség a viszonylag új kiadóval kapcsolatban, amelyet 2000-ben hozott létre három, a játékiparban már ismert arc. Nem titkolt szándékuk, hogy olyan all-rounder megoldássá nőjék ki magukat, mint — teszem azt — a Games Workshop, és nagyon úgy tűnik, hogy ez sikerülni fog nekik. Nézzük, miért.

Először is megalkották a megfelelő hátteret a későbbi játékokhoz. A hangsúly a megfelelőn van, mert minden gyártó tessék-lássék felépíti a saját sztoriját, hogy későbbi termékeit ne valamilyen vákuumba köpködje ki, azonban ez nem feltétlenül jelenik meg hozzáadott értékként. Az Iron Kingdoms nevű világ azonban nagyon rendben van; nem mondom, hogy a legeredetibb dolog, amit valaha láttam, de a recept tartalmazza azt a titkos összetevőt, amitől a Warhammer univerzum zseniális, és aminek hiányában például a Confrontationhöz tartozó Aarklash szép és jó, de nem hoz különösebben lázba. Az Iron Kingdoms nekem annál is jobban tetszik, mert a Hordes nevű, még formálódó fantasy wargame mellett helyet kapott benne a steam fantasy (~steampunk) vonalat erősítő Warmachine — ez a gőzgépes stílus a személyes kedvencem, emiatt vagyok az egyetlen ember a világon, aki nézhetőnek tartja a The League of Extraordinary Gentlemen című filmet. A Hordes és a Warmachine szabályai egyébként elég felhasználóbarátnak tűnnek, és külön szimpatikus, hogy nem kényszerítik az embert Csin Si Huang-ti komplett agyaghadseregének beszerzésére, csak hogy elkezdhesse a játékot. Egyelőre a PP árairól annyit tudok, hogy mindent pénzért adnak, de nem ők a legdrágábbak; a legjobb feltételeket kínáló dílerről még csak tippem van, azt meg inkább megtartom magamnak.

A Privateer Press figurái nagyon szépek, és a színvonalas weboldal mellett remek grafikus körítés tartozik hozzájuk, például a No Quarter magazin. Egyedi formavilágot hordoznak, ami vagy szimpatikus az embernek, vagy nem; annyi biztos, hogy emiatt a legtöbbjük nehezen használható más kiadó játékaihoz. A Hordes és Warmachine minik is enyhén képregényszerűek, de nem annyira, mint az előbb említett Rackham Confrontation termékek. A régi Warhammer-vonal például karikatúrákat idéz, a Reaper pedig a realizmusra utazik. A Privateer Press azon igyekszik, hogy valamiféle szintézist hozzon létre a népszerű irányzatok között, és azt kell mondanom, hogy jól csinálják. Nemcsak a játékaik iránt érdeklődők száma növekszik rohamosan, de két másik jelenség is az új trónkövetelőt igazolja. Egyrészt a művészek galériáiban már kötelező jelleggel találkozhatunk PP minikkel, sőt, újabban konverziókkal is. Másrészt a szaporodó rajongói oldalakon nemcsak pezseg az élet, hanem maguk a site-ok is meglepően szépek, és máris gazdag tartalommal rendelkeznek — mintha sok elhivatott játékos és művész fejében ezek a játékok nyitottak volna ki valamilyen szelepet. Elgondolkodtató, hogy a sokkal gazdagabb múlttal, forrásokkal és piaccal rendelkező Games Workshop fórumai csendben haldokolnak (a hivatalos meg is szűnt, haha), manapság pedig az Ogre Strongholdon kívül nem is nagyon van értékelhető rajongói oldala.

Személy szerint a következő adag nehezen keresett pénzemet a Privateer Presshez viszem, és ugyanígy van ezzel néhány barátom is. A Games Workshop (régi) figuráit a továbbiakban a polcra szánom majd, egyenesen az eBayről, és a Hordes per Warmachine lesz az a progresszív környezet, ami kreatív munkára ösztönöz. Burn kollégám például, aki még Man O' War flottákat is rendelt annó a GW-től, most Skorne sereget készít, a csodálatra méltó, 1988-as, marauderes chaos dwarf gyűjteménnyel rendelkező mU szaktárs pedig teljesen odavan a Trollblood figurákért (ez két frakció a Hordesben, ha estleg valaki). Egyébként nemsokára minimum négyen kapunk csomagot a Privateer Presstől, úgyhogy lesz miről írni, ez a poszt amúgy is csak az Iron Kingdoms rövid bevezetésére elég. A folytatásban kicsit részletezem majd a szabályokat, aztán jönnek a figurák, lehetőleg képekkel. Addig mindenki keressen PP galériákat, nem fog csalódni bennük. Ja, és mindjárt kijön valami Infernal Contraption nevű dolog, ami lehet, hogy vicces lesz. Meglátjuk.

Hasznos holmik: Reaper Miniatures

2007-07-16T23:31:00.000+02:00

A Games Workshoppal kapcsolatos hisztim után felmerül a kérdés, hogy „Moriarty, nem tudnál egyszer a változatosság kedvéért valami felemelőt is mondani?” Majd olyat is fogok csinálni, mert a GW annak ellenére kincsesbánya, hogy az utóbbi időben nejlonzacskó nélkül nem merek az újdonságaikról olvasni. Viszont ha már felemelő dolgokról beszélünk, akkor — azon kívül, hogy „szar” — eszembe jut még a Reaper és a Privateer Press. Különösebben nagy tapasztalatom egyikkel kapcsolatban sincs, de a Reapertől már rendeltem, ezért velük kezdem.

A Reaper Miniatures egy megfelelően béna elnevezéssel és logóval működő texasi cég. Négyen alapították még '92-ben, de az idők során rengeteg szobrász munkái megjelentek a kínálatában. A 25-28 mm-es minik között — ami kb. az 1:72-es méretaránynak felel meg — két fontos vonalat is visznek: ezek a szintén bámulatosan eredeti Warlord és a Dark Heaven Legends néven futnak. A Warlordhoz elvileg saját szabályok is tartoznak, ez a kötelező Warhammer-klón a Reaper kínálatában. A Dark Heaven Legendsszel kapcsolatos érdekesség: a Reaper oldalán azt állítják, hogy már több mint tízmillió blisztert eladtak belőle, ami azért nem gyenge dolog. A szóban forgó oldal kezelése meglepően körülményes, ezzel együtt érdemes meglátogatni, mert hatalmas a választék. A CAV-nak keresztelt Battletech-utánérzést csak a teljesség kedvéért említem meg, nagyon igénytelen dolog. Bár én a BT-t is annak tartom, úgyhogy ki tudja.

A Reaper festékeit még nem próbáltam, de majd valahol, valahogy, valamikor. A figurákat igen: ezek minősége van, aki szerint kérdéses, nekem viszont sem az öntéssel, sem magával a fémmel nem volt soha semmi problémám. Mint ahogy az árukkal se: 6-700 forintot bármikor adok egy miniért, ha tetszik. Jó hogy. (Igaz, hogy most erős a forint, de tökmindegy. A GW így is, úgy is két-két és félszer drágább.) A színes kínálaton túl a művészek közül sokan rendelkeznek jól definiált stílussal, ami szerintem tovább árnyalja a képet. Werner Klocke egyértelműen a kedvencem, a képeken is az ő munkái láthatók. Persze a többiek is gyakran csinálnak nagyon rendben lévő miniket, úgyhogy sűrű a mezőny. Remélem, hogy lesz majd időm bajlódni a fotózással, és akkor mutatok saját festésű darabokat is.

Ízlés dolga, de nekem általában azok a figurák tetszenek, amelyek elég emberszerűek, és nincs rajtuk három tonna páncél — ezeknek a mintázásához több tudás és tehetség kell, jobban is lehet szeretni őket. Például az itt látható törpe és b. neje nem túl bonyolult figurák, de annyira el van találva a felépítésük és a póz, hogy azt akár kurvajónak is nevezhetem. Az agyonvasalt, agyonpakolt vagy kevésbé humanoid alakok ritkán ennyire kifejezőek, és sokszor a szobrász anatómiai felkészületlenségének nyomaira bukkanhatunk velük kapcsolatban, amit ezeknek a torz figuráknak éppenhogy jobban el kellene rejteniük. Szerencsére a Reapernél ilyen is, olyan is van, a Hulk-rajongóknak ugyanúgy kedveznek, mint nekem. (Annak meg külön varázsa van, hogy az ügyfélszolgálat komolyan veszi az embert, de erről majd később.)

Folytatás a Privateer Pressről szóló közhelyekkel és remélhetőleg saját Reaper anyaggal, most kénytelen vagyok négy másodpercen belül elaludni.

Mindenki megméretik, jól

2007-07-15T20:31:00.000+02:00

Ma (tegnap) elhatároztam, hogy bevezetek egy értékelőrendszert. Ezt később valószínűleg meg fogom bánni, mert úgyis szembejön valami, amit nem tudok besorolni. Egyelőre hatfokozatú skálára gondoltam, a külön kis erősségek-gyengeségek boxot már túlzásnak tartom, vagy feleslegesnek, ahogy tetszik. A hatféle besorolás így néz ki:

A skála egyébként praktikusan öt osztályzatból áll, mert a zseniális hatoshoz Neil Gaimannek vagy Robert James Fischernek kell lenni. Akkor mára ennyi, alig várom, hogy kiderüljön a rendszer működésképtelensége, és nekiállhassak megint az egésznek.