Az Atlantában élő független grafikus, Evan Seitz legendás mozifilmekből összerakott ABC-jének megfejtése elég nehéz. Nektek hányat sikerült felismerni a filmek közül?

Apocalypse Now
Back to the Future
Casablanca
The Dark Knight
E. T
Forrest Gump
Groundhog Day
Harry Potter
Ikiru
Jungle Book
Kill Bill
Life of Brian
Matrix
North By Northwest
O Brother, Where Art Thou
Planet of the Apes
The Queen
Rosemary’s Baby
Scarface
Taxi Driver
The Usual Suspects
Voyage to the Moon
Willy Wonka & The Chocolate Factory
X From Outer Space
Young Frankenstein
Zero Dark Thirty

Korábban hasonló videókat már készített Seitz: tavaly egy hasonló ABC-t, majd címükben számokat hordozó filmeket kellett felismernünk, sőt, ugyanezt színekkel és országokkal is eljátszotta.

A Brüsszelben élő művész neve összeforrt a zseniális, klasszikus filmekhez készült utólagos, de minőségi plakátokéval. Az Arthur Radebaughtól, Edward Hoppertől Norman Rockwelltől, és természetesen a Moebius néven ismert Jean Giraudtól is sokat merítő Durieux legjobb műveit mutatjuk be.

A német Krausnick volt szovjet katonai bázisán lévő óriási hangárban akár a tél közepén is a Bahamákon érezhetjük magunkat.

Homokos tengerpart, pálmafák, kristálytiszta víz, a világ legnagyobb beltéri esőerdeje több, mint hatszáz növényfajjal. Kell még más?

(via Daily Mail and Tropical Islands)

Egy hónappal ezelőtt mutattunk be egy fotógalériát, amely egy kigyulladt chicagói raktárépület oltása utáni állapotokat mutatta be. A szokatlan hideg miatt a tűzoltó hab érdekes formákat felvéve fagyott meg az épületen és a környező járműveken.

Hasonló eset korábban is történt már: kilencvenöt évvel ezelőtt, újév napján például a virginiai Norfolk egyik hotelje, a Monticello gyulladt ki.

(via Retronaut)

Visszatekintés az elmúlt nyolcvannégy év remekműveire.

Zene: Max Richter – November
Vágó: Nelson Carvajal

Az egyik amerikai aukciósház, a Cowan’s tavaly júniusi árverésén bukkant fel egy szokatlan kollekció: kétszáznyolcvankét Zippo öngyújtó a vietnami háború idejéből.

Ez még így önmagában nem jelentene különösebb értéket, de ezeket a darabokat a katonák ténylegesen magukkal vitték Ázsiába, miután fillérekért (1,80 dollárért) megvásárolták őket bármely boltban, majd személyre szabott szövegeket, vagy épp általanos igazságokat  gravíroztattak rá.

Az öngyújtók több, mint két évtizeden át hevertek Vietnam elhagyott részein, míg a kilencvenes években Bradford Edwards hosszú munkával össze nem gyűjtötte őket a hajdani harcmezőket járva, valamint helyiektől megvásárolva.

Az utolsó évszázadot, köztük a holokauszt szörnyűségeit teljes egészében még most sem tudta kiheverni Lengyelország, de mégis lassan magukra találnak az emberek, az ország pedig vibráló, életteli közeggé változik. Matty Brown rövidfilmjében ezt az érdekes kettősséget próbálta megragadni.

A Canon 7D-vel készült és Sony Vegasszal vágott videó alatt Philip Glass egyik zongorára és zenekarra írt darabjának, a Tirol Concertonak rövid részletét halljuk, a holokausztról pedig az egyik túlélő, Gerda Weissmann Klein mesél.

Az 1709-1739 közt épült portugál templom Szent Ildefonsonak, Toledo érsekének (657-667) nevét viseli.

A Szent Ildefonso-templom helyén már a 13. században állt egy kisebb kápolna, a Santo Alifon, de ennek állapota erősen megromlott, így 1709-ben lebontása mellett döntöttek. A helyén még ugyanabban az évben egy jóval nagyobb templom alapkövét tették le, de felszentelésre csak 1739 júliusában került sor.

A barokk templom építészének nevét nem ismerjük, ellentétben a többi, rajta dolgozó művészével. Az épület fő jellegzetessége a gránit nagy mennyiségben való használata mellett kék mintázata, mely a több, mint tizenegyezer mázas azulejo csempének köszönhető, amelyet Jorge Colaço készített és 1932-ben. A csempéken Szent Ildefonso életéből, illetve az evangéliumokból vett jelenetek láthatóak.

Portugália több épületének belső, illetve külső falain található azulejo csempe:

Szent Lőrinc-templom, Almancil

Capela des Almas, Porto

Igreja do Carmo/Porto 

(via Wikimedia Commons/Poco a poco and skyscrapercity)

A mozifilmekben látott átlátszó okostelefonok elérhető közelségbe kerültek.

 Sokan emlékezhetünk a zseniális Különvéleményben (2002) vagy épp az Iron Man 2-ben (2010) látott átlátszó okostelefonokra, de nem hittük volna, hogy néhány év alatt a mozivásznon látott technológiák közül ez is valósággá válik.

Átlátszó telefon az Iron Man 2-ben

A 2009-ben megjelent Sony Ericcson Xperia Pureness átlátszó OLED-képernyőjével már megtette az első lépést efelé, az igazi áttörést viszont  a néhány napja a tajvani Polytron Technologies érte el: átlátszó multi-touch képernyőik felhasználásáról már tárgyalnak a gyártókkal. A Switchable Glassnak elnevezett fejlesztés OLED-alapú, folyékony kristálymolekulákat használ fel a képek megalkotásához. A képernyő kikapcsolt állapotában a molekulák egy opálosabb formát vesznek fel, de aktiválás után azonnal működésbe lépnek, működésük pedig teljesen megegyezik a ma kapható okostelefonok érintőképernyőivel.

A prototípus

Jelenlegi állapotában természetesen még a telefon nem egészen átlátszó, hiszen az akkumulátort, (a prototípuson a gombelemeket) a memóriakártyát, kamerát, SIM-kártyát és a chipeket is el kell helyezni valahol. A Polytron ezt a vékony sávot egy sötétebb színű üveggel szeretné majd lefedni, ami elég elegáns megoldásnak tűnik.

A kész eszköz képernyője egyébként mindkét oldalon (!) használható lesz, új lehetőséget nyitva ezáltal az operációs rendszerek előtt.

A német Hasso-Plattner-Institut GravitySpace nevet kapott fejlesztése egy okos padló, mely a rajta járók tükörképét jeleníti meg, de érzékel más tárgyakat is, mint egy puff, vagy akár egy televízió. A padló nem csupán ezekre képes azonban, kétdimenziós focit is játszhatunk például a segítségével.

A kamerákkal, projektorokkal és infravörös szenzorokkal működő rendszer felismeri a ruha színét, némi késéssel pedig virtuális, a padlón látható tükörképünk követ is minket.

Ehhez kötődik a MultiToe, amely súlyunk és más jellemzőink alapján felismer minket, de például rajzolhatunk, gépelhetünk, vagy épp játszhatunk is a segítségével.

A különböző menüpontokat és lehetőségeket változó irányú ugró-gesztusokkal vagy testúlyunk áthelyezésével aktiválhatjuk.

(via Hasso-Platner-Institut)

Alfred T. Palmer a z OWI (Office of War Information) fotósaként 1941-1943 közt készített lélegzetállító színes fotókat a hátország  hadiiparáról. Az OWI koordinálta egyébként a háborús hírek kiadását, posztereket készíttetett és rádióadásokat rögzített a bel- és külföldi média számára.

Palmer specialitása a speciális fénybeállításokban és emberábrázolási képességében rejlett, fotói tehát nem csak háborús, hanem művészettörténeti és fotográfiai szempontból is jelentősek.

(via Wikimedia Commons)

Az Anderson Live amerikai talkshow különkiadásában, az Anderson’s Viewers Got Talent című műsorban D. Westry másfél perc alatt festett meg egy portrét a műsorvezetőről. Ez aztán a tehetség!

Vannak olyan ételek és italok, melyek kitűnően illenek egymáshoz – gondoljunk csak a sörre és a virslire! Kyle Dreier ételfotós egy egész sornyi példát mutat be erre.

(via Neatorama)

Amint azt már aznap megírtuk, január 3-án William Shatner, a kanadai színész, aki leginkább az eredeti Star Trek-mozifilmekben és sorozatban alakított Kirk kapitány-szerepéről ismert honfitársának, az űrben tartózkodó Chris Hadfieldnek küldött üzenetet: “Az űrből twittel? MBB”. Ami ezután következett, az bőven kimeríti a valaha lezajlott legmenőbb geek-beszélgetés fogalmát.

A Kanadai Űrkutatási Hivatal most összefoglalta a teljes üzenetváltást némiképp látványosabb formában:

(via Canadian Space Agency)

Polgárdi Ákos tervezőgrafikus a kalligráfia megszállottja. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint saját, lenyűgöző portfóliója. Ákos azonban nem csak készíti a szebbnél szebb terveket, hanem szabadidejében meg is örökíti Budapest kevésbé ismert arcát ebből a szempontból. A teljes sorozat Facebook-oldalán látható.

(via Facebook/Polgárdi Ákos)

A telefon feltalálása után, a kábelek föld alá vezetéséig a nagyvárosok képe gyökeresen megváltozott.

A CBS legendás riportere, Walter Cronkite a The 21st Century című, alig néhány adást megélt CBS-műsor egyik adásában a 2000-es évek elképzelt otthonát mutatja be.

“Megnézhetünk egy futballmeccset, vagy épp egy mozifilmet a saját, hatalmas 3D-képernyőnkön. A hang pedig ezekből a gömb alakú hangszórókból érkezik majd” – mondja Cronkite. Végső soron igaza volt, tényleg csatornák tucatjai közül választhat már egy átlagos tévénéző is, bár a 3D tévék széles körben való elterjedése még várat magára.

A műsorban videotelefonálásról (Skype), műholdon át érkező, kinyomtatható friss újságról (Internet!) és villámgyorsan elkészíthető ételekről is szó esik, ezek mára már mindennapjaink részei. A csökkentett, mindössze harminc órás munkahét, illetve az akár egy hónapos szünetek viszont sajnos nem váltak valóra.

A nappali:

A dolgozószoba:

A konyha:

A teljes, huszonöt perces műsor (At Home: 2001):

(via Smithsonian Mag)

Az osztrák származású francia szabó 1912-ben azt hitte, feltalálta a ruhát, amiben az ember repülhet. Nagyot tévedett.

Wilbur és Orville Wright harminc évnyi kísérletezés után kilenc évvel korábban (1903 december 17-én) már bebizonyította, hogy az ember repülhet, de Franz Reichelt ezt egy gép segítsége nélkül szerette volna megtenni.

A férfi 1912 február 4-én jelent meg az Eiffel-toronynál, a francia hatóságoktól kért engedélye szerint azért, hogy próbababákat a toronyból ledobva kísérleteket végezhessen speciális ruhájával. A helyszínen kiderült, hogy eszében sem volt holmi babákkal kísérletezni, ő maga fog ugrani. A jelenlévő barátai megpróbálták lebeszélni erről, a szélsebességet, a korábbi próbák sikertelenségét és más tényezőket emlegetve, de Reichertet nem lehetett meggyőzni. Biztonsági kötél és egyéb védelem nélkül mászott fel, hiszen amint a helyszínen megjelent újságíróknak is elmondta: “Ki szeretném próbálni ezt saját magam is, mindenféle trükkök nélkül, hogy bebizonyíthassam találmányom valódi értékét.”

A lapok a szokásos ruháknál némiképp bővebb, hatalmas selyemkapucnival ellátott köpenyről számoltak be. A majdnem öt méteres, harminc négyzetmétert elfedő ejtőernyő miatt a férfinak ki kellett tárnia a karjait ugrás közben.

Reggel 8 óra 22 perckor Reichelt az Eiffel-torony első szintjén, hatvan méteres magasságban állt. Felvette a ruhát, szembenézett a Szajnával, egy papírdarabot eldobta megvizsgálta a szély irányát, majd harminc újságíró, két operatőr (egy fenn, egy a torony lábánál) és egy méretes tömeg előtt leugrott.

Az ejtőernyő nem nyílt ki, a férfi tizenöt centiméter mély krátert hagyott a földön.

Az Ontarioban fekvő, 1908-ban alapított Swastika városa a közelben található Swastika (=jó szerencse, szanszkrit) aranybányáról kapta a nevét. Hitler hatalomra jutása után nem sokkal a szó némiképp más értelmet nyert, így Ontario állam kormányzója úgy döntött, az első világháborúban Kitchenerre változtatott (és azóta is új nevét megtartó) nevű Berlinhez hasonlóan Swastika sem tarthatja meg a nevét.

Végül az angol  miniszterelnök iránti tiszteletből Churchillnek nevezték el a községet, de az új táblákat felállításuk utáni éjszaka a város lakói kidöntötték, reggel pedig már ismét a régi felirat várta a városba tartókat egy másik kíséretében, melyen a következő állt:

“A pokolba Hitlerrel, mi előbb találtuk ki a városunk nevét.”

A helyi gyógyszercégnek is volt egy-két keresetlen szava a náci diktátorhoz.

Kanada több pontján, többek közt a hoki szülővárosában, a Nova Scotia-i Windsorban is felbukkant egyébként a svasztika szimbóluma. Jégkorongcsapatuk, a Windsor Swastikas 1905-1916 közt lépett a jégre:

A svasztika, mint szimbólum főbb, XX. század eleji nyugati felbukkanásai itt találhatóak.

A GRJ.hu az utóbbi néhány napban ritkábban frissült, de mostantól visszatérek a napi legalább egy poszthoz. Ezen kívül az io9-on és a Techcorneren is megtalálhattok majd.

A novemberi próbahetem után végre ettől a héttől az io9-on sci-fi-kről, építészetről és érdekes történelmi pillanatokról jelennek meg majd képgalériáim. Ezek közül az első három már olvasható.

A legfrissebb, saját io9-posztok itt, a Posts gombra kattintva érhetőek el. (Folyamatosan frissülő oldal!)

Ezen kívül az IDG Hungary különböző internetes lapjaiban, sőt, talán még a nyomtatott PC World-ben is olvashatóak lesznek írások. A Macworldben és a Nonstop Mobilban napi egy, míg a Digitális Élet című új, technológiai-kulturális témákkal foglalkozó rovatban napi három hírrel vagyok jelen.

A legfrissebb, saját Techcorner-posztok itt (Folyamatosan frissülő oldal!)

1947-ben járunk. A világ éppen csak nekilátott kiheverni a második világháborút, Kanadában pedig újra szabadversenyes kapitalizmus uralkodik az árak éveken át kormány által tartó befagyasztásának feloldása után.

A majdnem egy egész évtized után újra beinduló cégek az igen csekély profit helyett többre vágytak, így az autókon keresztül a zöldségekig mindennek az ára nőtt, még kevesebb pénzt hagyva az emberek zsebében.

1947 április 25. A brit columbiai Vancouver-sziget egyik kisvárosában, Ladysmithben néhány gyerekek a boltba igyekezett, hogy a megtakarított ötcentesükért csokoládét kapjanak. Nagy meglepetésükre azonban nem jártak sikerrel, hiszen egy nap alatt hatvan százalékkal, ötről nyolc centre nőtt a jól megszokott édességek ára.

A gyerekeknek ez érthető módon nem igazán tetszett, így egy dalt írtak:

“We want a 5 cent chocolate bar
8 cents is going too darn far
We want a 5 cent chocolate bar
Oh, we want a 5 cent bar”

Nem épp ez volt a legjobban sikerült rigmus a tüntetések alig pár száz éves történetében, de mégis sikeres volt: nemsokára a városban élő összes gyerek csatlakozott a sztrájkhoz, sőt, miután a helyi újság egy fotót közölt róluk, Kanada-szerte egyre több pontján indultak hasonló megmozdulások.

“What this country needs is a good 5 cent bar!”

“Candy is dandy, but 8 cents isn’t handy!”

A tartomány központjában, Vancouverben a kormányzói hivatal előtt április 30-án több, mint kétszáz gyerek jelent meg, ezzel egy napra megbénítva a hivatali ügyintézést. Burnaby-ben két órán át tartották fel a forgalmat biciklis gyerekek, akik egy fontos körforgalom közepén érezték úgy, hogy jó volna egy kicsit megpihenni.

Néhány napon belül több, mint háromezren vettek már részt az akcióban, így nem is igazán csoda, hogy Kanadában hamarosan 80 százalékkal csökkent a csokoládé ára.

A több, mint nyolcvan évvel ezelőtt művészi igényességgel megrajzolt térkép nem csupán útbaigazít, de erkölcsösségre és tiszta életre próbálja nevelni tulajdonosát, sőt, még a maffia tevékenységéről is kedvesen beszámol.

nagyobb méretben itt (3,6 MB, 3500×2835 pixel)
még nagyobb méretben (10100×8200 pixel, 24 MB) itt

(via University Of Illinois)

A 2011 októberében átadott könyvtárat a Yi Architects tervezte. Az épület alakja tökéletes, negyvenöt méteres élekkel rendelkező kocka.

Az épület:

© Yi Architects

(via 500px, ArchDaily)

A Krakkóban élő lengyel fotós, Marcin Ryczek néhány nappal ezelőtti fotója a Visztula partján készült.

A fotós portfóliója itt és Facebook-oldalán érhető el.

(via Thisiscolossal)

A londoni Cityben lévő anglikán templom, a St. Dunstan-in-the-East egy második világháborús német bombának köszönhetően rongálódott meg. A háborút átvészelő oldalfalakat és tornyot elnézve lett volna esély a helyreállításra, de a város vezetése egészen másként döntött.

A templom XIX. századi állapotában

A 12. század óta álló, többször bővített templom (1391-ben, illetve 1631-ben) először az 1666-os Nagy londoni tűzvésznek köszönhetően szorult nagyobb felújításra. Az 1695-ben újra átadott épületet 1817-ben részben átépítették, de az anglikán egyház legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy szűk egy és negyed századdal később a templom a német bombázásokban minden eddiginél súlyosabban sérüléseket szenved.

Az 1701 óta álló új torony az egyik legnevesebb angol építész, Sir Christopher Wren gótikába hajló műve, valamint az északi és déli falak a puszta szerencsének köszönhetően túlélték a világháborút, így lett volna még esély a gyors újjáépítésre, de a torony és a falak megerősítésén kívül két évtizedre a téma teljes mértékben feledésbe merült.

Balra fenn a háború utáni állapot, jobbra fenn és lenn pedig a torony és az oldalfalak helyreállítása

A hatvanas évek közepén született meg az ötlet, hogy a helyreállítás helyett egy kialakítandó kert céljaira a terület teljesen megfelelne. A javaslatot elfogadták, így a békét és nyugalmat árasztó kert 1971 óta fogadja látogatóit.

A bombázások után, 1941 júliusában a harangokat leszerelték, anyagukat többek közt új harangok öntésére használták fel. Az újonnan felszerelt harangok sem maradhattak soká. Amint a hatóságok véglegesen eldöntötték, hogy nem építik újjá a templomot, a hangszereknek is menniük kellett. A tengerentúlra, a kaliforniai Calistoga egyik borászatához, a Sterling Wineryhez kerültek.

(via Flickr, Táj-Kert, Emm in London, London Lovesguide)

Mai belvárosi sétám során újabb érdekes épületre figyeltem fel, a többek közt a Kazinczy utcai zsinagógát is építészként jegyző Löffler Béla 1924-es alkotására.

A Kertész utcában sétálva a következő plakátba botlottam egy egyszerű parkolóház bejáratánál:

Mint itthon lázas Google-használat után megtudtam, a Cyklop-Garage évtizedeken át a Főtaxi garázsa volt, de még most, elég lepusztult állapotában is parkolóházként, illetve oldtimer raktárként, kereskedésként és kölcsönzőként (a Belsőség másfél évvel ezelőtti cikke itt, az ex-Stipistopos, most Jalopnikon operáló Petrány Máté képgalériája pedig itt) funkcionál. Nevét az építtető cégről, a Cyklop Építő és Ingatlan Rt-ről kapta. Jellegzetes homlokzata korinthoszi pilaszterekkel tagolt, néhány éve pedig az egész épület műemléki státuszt kapott.

A zseniális Byssz József által tervezett plakát 1924-ből

Megemlítendő, hogy az ország első gépi autómosója is ebben az épületben nyitott meg 1961-ben. Egy, a British Pathé archívumában található rövid videó emlékezik meg erről, amely az alábbi képre kattintva új ablakban nyílik:

Négyesi Pál 2003-ban írt részletesebben az épület történetéről, idézzük:

Kezdetben a cég saját leányvállalata, a Cyklop Garage Rt próbálta megtölteni a rendelkezésre álló hatalmas helyet. Karosszéria és fényező műhelyt rendeztek be, gumikat, alkatrészeket, sőt egy időben komplett gépjárműveket (Studebaker és Tatra) is árusítottak az utcára néző üzlethelyiségekben. Az igazgatásban segítségükre volt az Automobil Kereskedelmi Kft, amelynek székhelye a Gizella (ma Vörösmarty) téren volt, de a cég vezetője Reiman Gyula színes élete folyamán rengeteg gépjárművel kapcsolatos vállalat működésébe bekapcsolódott.
A gazdasági válság kitörése előtt Farkas Borbála vette bérbe a garázst, aki “Középeurópa legnagyobb garage”-ként hirdette a telepet. Ekkor már benzinkút is üzemelt helyben s több rövidéletű vállalkozás próbálkozott az üzletekben.
Farkas Borbála nem sokáig bírta a csökkenő keresletet, ekkor az egykori Skoda-kereskedő Herskovits Ignác költözött be egy rövid időre, majd két okleveles mérnök Deák István és Hoffmann György üzemelésében működött a második világháborúig a komplexum.
A háború után az Autótaxi NV, majd a Főtaxi foglalta el a garázst.

(via saját Instagram, Műemlékem.hu, Országos Széchenyi Könyvtár)

A hegyoldalba épült, X alakú kétszintes ház az ügyes tervezésnek köszönhetően egész nap fényárban úszik.

A garázs, a bejárat és a tulajdonos privát lakosztálya a felső, míg a konyha és az ebédlő az azt uraló hatalmas, nyolc méter hosszú márványasztallal az alsó szinten található. A ház előtt egy apró, trapéz alakú medence is helyet kapott.

A dagerrotípia 1839-es feltalálása azonnal megváltoztatta az emberek szokásait, festett portré helyett sokan inkább az olcsóbb, jobb minőséget adó és nem utolsósorban hamarabb elkészülő fotográfiát választották. A viktoriánus Angliában azonban csavartak egyet ezen: divattá vált a frissen meghalt családtagok szerepeltetése is a képeken.

A magas gyermekhalandóság miatt legtöbbször újszülöttek szerepeltek a képeken szüleikkel, vagy épp testvéreikkel együtt egy műteremben, de néha egy-egy halott szülő, házastárs, illetve más, koporsóban fekvő családtag is látható. A szokás Nagy-Britannián és az Egyesült Államokon kívül nem igazán terjedt el, a XX. század elején pedig a szokás is eltűnt. A fotókon sokszor nem lehet megkülönböztetni, melyik személy nincs már életben, köszönhetően a nyitottra preparált  (vagy épp a lecsukott szemhéjra festett) szemnek. A legrégebbi, fennmaradt darabokon némi vöröses tinta is látszik az eltávozottak arcán, de ez az eljárás hamar kiveszett.

A szokás nem a dagerrotípia megjelenésével született, a tizenhatodik században is gyakran festettek már rögtön a halál után portrékat az emberekről, akik ülve, vagy épp ágyban fekve láthatóak. A tizenkilencedik század elején is sokszor készítettek ilyen képeket, annyi eltéréssel, hogy a gyermekmodelleket még élőként és egészségesként ábrázolták, de valamiféle jelet tettek rájuk, amiből az emberek számára nyilvánvalóvá vált, hogy egy azóta már halott gyereket látnak.

Még több post-mortem fotó itt, Paul Frecker, a XIX. századi, Londonban élő fotós művei közt.

(via Daily Mail, Ostrobogulation, Flickr)