Jólelkű, nyíltszívű, értelmes sportemberek ők, akik nem mellékesen futballozni is tudnak, mert szó sincs arról, hogy a meccseket kibrusztolva, fogcsikorgatva hozták volna hétről hétre. A hatékonyság élvezhető játékkal párosult, nem csoda, hogy a város egy emberként a gárda mögé állt.

Az idén kiharcolt hatodik bajnoki címmel (és ötödik MK-diadallal) folytatódott a DVSC sikersztorija, amelynek egyik alapköve a vezetés kitűnő húzása volt: a korábbi aranykovács, Herczeg után ismét „sajátnevelésű” edző került a kispadra Kondás Elemér személyében. Aki azon túl, hogy az idény legjobb trénerévé nőtte ki magát és remek csapatot gyúrt össze, megmaradt annak aki volt. Annak a közvetlen, mindig készséges palinak: Elemérnek.

nandor.tamas@inform.hu

A városvezetőknek, Kósa Lajossal az élen tudatában kellett volna lenniük a kockázatoknak. Nem voltak, s ennek a debreceniek fizetik az árát. Milyen megnyugtató, hogy a saját milliós premizálásaik során oly’ könnyedén átsiklottak, siklanak ezen az apró részleten.

laszlo.ratalics@inform.hu

timea.szoke@inform.hu

Az RTL Klub sorozatot szán eme gyöngeségünk változatainak a bemutatására. Az ötlet kétségtelenül kitűnő, időszerű, ám a kivitelezésben ott biccen jó néhány döccenő. „A gyanú árnyékában” címmel modelleseteket tár esténként a nézői elé. Műfajilag „dokumentumrealitynek” nevezi az egyes epizódokat. amiben a valóság a fantázia módozataival keveredik. Az érthetőség kedvéért vegyünk ki egyet a példatárból. X-ben – nem a Déry-féle futurisztikus városról van szó – szolid és viszonylag tehetős körülmények közt él a magyar vállalkozó és családja. Asszony, két gyerek, majd az apa üzleti útra megy, s abba a térségbe, ahol az első „cunami” szedte az áldozatait. Ferenc is – fiktívek a nevek – odaveszett. A hír tragikus, a kilátás még inkább. A szökőár a kis közösség jövőjét is elsodorta. Látszatra, mert a férj óvó keze ott van fölöttük. Szokatlanul magas életbiztosítást kötött, s az most az asszony ölébe hull. Ki tudja fizetni a lakás hitelrészleteit jó előre, rendezi a közben kiderült adósságokat, s illően eltemeti a katasztrófa áldozatát, mivel a holttest hazaszállíttatott. S aztán eltelik nyolc év, az apróságok felcseperedtek, s az özvegy szívében új szerelem bimbózott ki. Éva Tamásba szeretett, s annak rendje-módja szerint házasságot kötöttek.

S akkor derült égből a világvég. Minden kamu, a férj él, áfa- és adócsaló, hamis névvel akar hazaszökni, a reptéren elfogják, s a dutyi ajtaja máris rázárul. S valójában a gyanú konfliktusa itt lép életbe. Tomi féltékeny lesz, elköltözik, az asszony vívódik, a bank kéri a negyvenmilliót – de a végkifejlet nemcsak egyenesbe, de derűbe s boldogságba is rántja szereplőink életét. Fittyet hányva mindannak, ami a helyzet lényegéből drámaian kellene, hogy következzék. S fajsúlyuk szerint a többi epizódra is ez igaz. Olykor bohózatszerűen – az anya el akarja csábítani lánya udvarlóját –, máskor meg a tragikust belejátszatva az idillbe – vércsoport és DNS-bizonyíték.

A téma klasszikusa, az amerikai mozi egyik legjobbja, a „Kettős kockázat”, ott a rafinált férj úgy rendezi meg saját „gyilkosságát”, hogy a gyanú csakis a feleségére terelődhet, s az asszonykát el is ítélik nyolc évre. Le is kell ülnie, miközben a másik cinikus vigalomban éli boldog mindennapjait. Mígnem a „kettős kockázat” – ugyanazért a bűnért senkit nem lehet kétszer elítélni – kardéle le nem sújt rá. Fizet, s halállal. Ami látszatra brutális igazság, morálisan viszont szükségszerű katarzis!

Aki szereti a tévébulvárt, a sorozaton legalább olyan jól művelődik, mint a „Frizbi” pikáns intimitásain, avagy a kereskedelmi híradók kék fényre hangolt fekete tudósításain. Felszínes pedagógiai célzata persze ránk fér mindannyiónkra, s bár a valóságban mindig a rosszabb változat szokott bekövetkezni, némi vigasszal tölt el az „így is lehetne” reménye. S egy „dokumentumrealitytől” aligha várhat többet az ember.
istvan.boda@naplo.haon.hu

A legfrissebb adatok szerint megyénkben közel két hajdúszoboszlónyi népesség küzd azért nap-nap után, hogy
valamiféle megélhetést találjon. A tapasztalatlan fiatalok (nem sejtvén, hogy minden üres hajdú-bihari állásra hivatalosan is tizennégy álláskereső jut) egy ideig még kötik az ebet a karóhoz, hogy “márpedig ők csak a szakmájukban vállalnak munkát, ráadásul nem is holmi éhbérért”, néhány hónap múltán aztán a többség “önként és dalolva” szegődik el mondjuk pályázatírónak. Jogi vagy tanári diplomával a zsebében; egy érettségivel is simán betölthető munkakörre.

Petneházi Attila

petnehazi@inform.hu

Márt majdnem hittem az ismerősömnek, a régióban dolgozó zömmel minimálbéreseknek, a mérnöknek, aki közcélú munkásként dolgozik, mert nem talál a végzettségének megfelelő munkát, a tanároknak, akik életpályamodell híján még mindig azon gondolkoznak, hogy tudnának egy kis mellékeshez jutni, hogy egyáltalán szinten tartsák magukat és a családjukat, hogy ne süllyedjenek tovább. De csak majdnem, mert most lebuktak a siránkozók, mert azt írja a KSH, 2012 első negyedévében bruttó 219 200 forintot keresnek átlagosan Magyarországon a teljes munkaidőben dolgozók.

Nomármost vagy a minimálbéresek hazudnak, vagy valahol olyan iszonyatos pénzeket keresnek kevesebben, hogy átlagban még így is ilyen irdatlan összeg jön ki, amelyről magyarországi milliók csak ábrándozni mernek. Ez a „szép” az átlagban. Mint az erről szóló viccben: a hatéves unoka még-, a nyolcvan éves nagypapa már nem képes a szerelemre, átlagban azonban 42 évesek, tehát a legszebb férfikorban vannak. Nem is lenne baj ezzel az átlaggal két esetben: ha (egy) mindenki ehhez közel élne és (kettő) ennek olvastán néhányan nem dőlnének hátra elégedetten, hogy rendben van itt minden.

Bánhegyi Gábor

Namár most, a régi fajtaválasztékkal szemben ez a golyóparadicsom sok előnyt kínál a termelésben: szép, jól tárolható, biztos szívós is, és így tovább. Csak éppen nem olyan jó. De ha mindenütt csak ez van, úgyis megvesszük. Valahol a távolban valakik, a nagy átfogó rendszerek gazdái pedig szép csendben kaszálnak.

Van alternatíva

Persze, van alternatíva, hogyne. Lehet otthon vacakolni – akinek van erre ideje, helye és szerzett megfelelő palántát. Vagy nézzük a projektszintű alternatívát – a történet valódi! Egy kis faluban némi szakértői segítséggel készült egy  kis szélkerék, ami felemelte a patak vizét egy tartályba, lett öntözött föld, azon termett a nem golyó paradicsom. Ámde nem lett ebből falusi önellátás. Megjött a szomszéd faluból a piros Zsiguli, a csomagtartóban a nagybaniról a zöldség, megvették azt.

A szokás hatalma

Nehéz kitörni abból a körből, amibe minket a fogyasztás, a szokásaink, az életünk lassú sokszor észrevehetetlen alakulása zár, ráadásul úgy, hogy ezek a lépések sokszor haladásnak vannak eladva. Csak halkan jegyzem meg, az járt jól annak idején a borsodi vidéken, aki nem dőlt be és nem állt rá gázfűtésre úgy jó húsz évvel ezelőtt, amikor – irtózatosan jó boltot csinálva sokaknak – az volt a fő cél, legyen gáz minden portán.

Mi ebből a tanulság?

A nagy rendszerek – elegánsabban a globalizáció – kitermelik az ellenmérgüket is. Ha a fogyasztás tartja életben – hát annak a hiánya öli meg. A sok kisember tudatos fogyasztásában hatalmas erő rejlik. Ha elég sokan gondolják úgy, hogy nem vesznek meg valamit, annak vége, nincs hatalom, ami életben tartaná. Ragaszkodnunk kell életünk apró, de fontos momentumaihoz – mert úgy vagyunk ezzel, mint a mesében, hogy sok lúd disznót is győz. Ebben jobban hiszek, mint Dávidban és Góliátban.

Kiss László

laszlo.kiss@inform.hu

Rámutat annak a „jó állam” -i definiciónak a fontosságára, miszerint az elesett, hátrányos helyzetű, jogaikat megvédeni képtelen rétegek kiemelt figyelmet érdemelnek.

A jó paradicsom lehetetlenségének példájával érzékeltetném, mennyire a részletekben,  a mélyben zajlanak a változások amelyek azután mint a búvópatakok egyesülve folyammá, árvizzé duzzadnak és elsöpörnek mindent. A famíliám – de ismerősi köröm egy része is – egy ideje a fejébe vette, hogy jó paradicsomot akar enni. Azt a fajta szeldelt,csúnya idomtalan, tökéletesen egyenletes pirosra soha be nem érő paradicsomot, aminek az íze viszont zamatos, gazdag. Ehelyett ugye van – bárhova megyünk – az „golyó” paradicsom: tökéletes forma,szín, méret, csak nem ilyen jó. Tök mindegy hogy hipermarket vagy piac, mindenki ezt árulja. Vagy azért mert csak ezt tudja venni, vagy termelni is akár, mert ez a fajta terjedt el mindenütt.

Namármost a régi fajtaválasztékkal szemben ez a golyóparadicsom sok előnyt kínál a termelésben: szép, jól tárolható, biztos szívós is, és így tovább. Csak éppen nem olyan jó. De ha mindenütt ez csak van, úgyis megvesszük.Valahol a távolban valakik a nagy átfogó rendszerek gazdái pedig szép csendben kaszálnak.

Persze van alternatíva, hogyne. Lehet otthon vacakolni – akinek van erre ideje, helye és szerzett megfelelő palántát.Vagy nézzük a projektszintű alternatívát – a történet valódi. Egy kis faluban némi szakértői segítséggel készült egy kis szélkerék, ami felemelte a patak vizét egy tartályba, lett öntözött föld, azon termett a nem golyóparadicsom. Ámde nem lett ebből falusi önellátás. Megjött a szomszéd faluból a piros zsiguli, a csomagtartóban a nagybaniról a zöldség, megvették azt.

Nehéz kitörni abból a körből amibe minket a fogyasztás, a szokásaink, az életünk lassú sokszor észrevehetetlen alakulása zár, ráadásul úgy hogy ezek a lépések sokszor haladásnak vannak eladva. Csak halkan jegyzem meg, az járt jól annak idején a borsodi vidéken aki nem dőlt be, és nem állt rá gázfűtésre úgy jó húsz évvel ezelőtt amikor – irtózatosan jó boltot csinálva sokaknak – az volt a fő cél, legyen mindenütt gáz minden portán.

Mi ebből a tanulság? A nagy rendszerek – a globalizáció elegánsabban – kitermelik az ellenmérgüket is. Ha a fogyasztás tartja életben – hát annak a hiánya öli meg. A sok kisember tudatos fogyasztásában hatalmas erő rejlik. Ha elég sokan gondolják úgy hogy nem vesznek meg valamit annak vége, nincs hatalom ami életben tartaná. Ragaszkodnunk kell életünk apró de fontos momentumaihoz – mert úgy vagyunk ezzel mint a mesében, hogy sok lúd disznót is győz. Ebben jobban hiszek meg mint Dávidban és Góliátban.

Nyolcvanon felüli egyedülálló rokonom tavaly ilyenkor combnyaktörést szenvedett egy egészségügyi intézményben. Mivel az első röntgen nem mutatta ki a törést – sajnos ilyesmi gyakran előfordul, ahogy utánanéztünk az interneten – még egy hétig járkálgatott és tornázgatott nagy fájdalmak közepette – igaz, nem önszántából -, mire a második röntgenfelvételen jól kivehetővé vált a törés. Azonnal átszállították egy másik intézménybe, ahol megműtötték. Mivel egy év elteltével sem forrtak össze a csontok, újabb, immáron ötórás műtét vár az idős asszonyra. Ő a szememben jó ember, mivel nem perel be senkit amiatt, hogy így járt. Valahol meg kicsit „rossz” is, mivel bevallotta, hogy csupán azért nem teszi, mert véleménye szerint ő már úgysem érné meg a per kimenetelét.

Van egy kis háza, és van (pontosabban volt) egy kutyája is. Az volt a társa, azzal „beszélgetett”, hiszen a kutya mindig mellette volt, nem úgy, mint a távoli, esetleg más városban lakó rokonai, vagy ismerősei. A napokban a kutyát egy „rossz ember” megmérgezte. Merthogy emberkéztől származott a bizonyára méreggel, vagy csupán végzetes mennyiségű altatóval átitatott ennivaló, amit bedobtak neki, az biztos. Állat ilyet nem tesz! Ha úgy vesszük azonban, ő végül mégis ”jó ember”, hiszen megkímélte az asszonyt attól a költségtől, amennyiért elaltatták volna a „társát”, ha szükség lett volna rá. De gyanítom, hogy a beteg asszony – és más jóérzésű ember – inkább a mérgezőt altatná el szívesen…

Kenyeres Ilona

Egyetlen követelmény, a testiség. S hogy ennek tökéletesen megfelelnek, azt egy–egy rápillantással is meg lehet állapítani. Együtt van a feminin szexepil s a masculin vonzerő. Legtöbbje húsz és harminc között s csak úgy árasztják magukból a nemiség varázsát. S ennek a műsornak ez a műfaja. Aki oda nyert belépőjegyet, annak újból és újból adnia kell a pikáns erotikát. S ha még csak pikáns erotikát kellene adnia! A dramaturgia többet és karcosabbat kíván. S ezt abból az egy–két villanásnyi ajánlatból is ki tudom szűrni, amivel nap, mint nap csigázzák az érdeklődést. Legutóbb például a legények – már elnézést a kifejezésért – okádásig leitták magukat s ez még csak az előjátéka volt a látvány kiteljesedésének. Az öntudatát vesztett, aztán nyerésre is esélyes „hímpellér” amolyan lazán előkapta „locsolócsövét”, megcélozta a bukszust s bele a közepébe. S aztán jól végezve dolgát csinált egy svédcsavart s úgy elterült a szegély alatti kőpárkányon, mint egy gyalogbéka. Még a többiek döbbenetére is.

Csak a kamera volna vétkes az ízléstelenségben? Aligha! Rendőrt kiáltani azonban felesleges, mert az efféle produkció szigorúan védjegyzett a művészet logójával. S az, miként tudjuk, felette áll minden előítéletnek. Más volna a helyzet, ha a delikvens nyakát szegte volna a váratlan szaltó–mortáléban, arra már rá lehetne húzni a büntető törvénykönyv valamelyik passzusát. Azt például, hogy „gondatlanságból elkövetett”, dehát ahogy mifelénk mondták, részegnek úgyse történik semmi baja, mindig a Mária kötőjébe esik. Ellenben maradhatna a morális vétó, de hát azt meg a gyakorlat rég nevetségessé tette. Például az ilyen s ehhez hasonló produkcióra szokás kiírni, hogy innen felülieknek vagy onnan aluliaknak nem ajánlott, esetleg szigorúan tilos. Nem mintha ez segítene, dehát a közszemérem mégis kapna valamit.

Mostanában megint ismétlik a „Két pasi meg egy kicsi” című amerikai abszurdot. A vagány nagybácsi – Charley – és a félnótás apa – Alan – között Jake, a cseperedő legényke úgy járja a maga jenki verbunkját, mintha az ő külön talpalávalója lenne. Lévén csonka család, nem csak szenvedi, de élvezi is az elfuserált „kaukázusi krétakört”. Vele szinte naponként megesik, hogy mikor „arra” fordul a szó, azonnal felhangzik: Jake, mars a szobádba! Jake kullog, de magában csak eldünnyögi: Nekem jöttök az óhéberrel! Mintha nem tudnám, hogy mitől döglik a légy. Jön a szex–duma, meg Charley bácsi új szeretője.

S valóban. A lakás mintha egy szerelmi átjáróház lenne s az egyik a siker szenvedélyében, a másik a hiány érzéki csődjében tobzódik. S a „kicsi”, mint a helyzet tanúja, talán sebződik is, de az akaratlan védőoltás immunizálja is benne a pálma effektust: teher alatt nő a hajtás!

A fikciónak persze sajátos az iróniája. Egyrészt önmagát karikírozza, másrészt az életet, amelyik modellt ül neki. A tévék „valóságsóiból” ez a kettős kötésű tapintat hiányzik leginkább. Ezért durvák, naturálisaik, az ösztönök ihletében fogantak. S ezzel egyszerre sebzik a kor– és kórhatárt. Mint az „édenkertben” is.